„In poenalibus causis benignius interpretandum est”

(Büntetőügyben a jóindulatú értelmezés a követendő.

Paulus D.50,17,155,2.)^[1]

Bevezetés

A harmadfokú büntetőeljárás a legújabb kori magyar büntetőper viszonylag fiatal jogintézménye, de a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria iránymutató tevékenysége folytán már kialakulóban van a bírói gyakorlat. Ennek ellenére teljesen egységes ítélkezésről nem beszélhetünk, sok esetben még az is vita tárgyát képezi, és jogértelmezést igényel, hogy milyen esetben van helye joghatályos másodfellebbezésnek, azaz a másodfokú bíróság ítélete elleni jogorvoslatnak a harmadfokú bírósághoz. Indokoltnak látom ezért a kétfokú jogorvoslati rendszerrel, a harmadfokú bírósági eljárással kapcsolatos egyes főbb jogkérdések beható elemzését, szem előtt tartva a jogtudomány álláspontjait, valamint a felsőbíróságok iránymutató döntéseit, állásfoglalásait. A jelenleg hatályos kétfokú fellebbezési rendszer történeti alakulásának vázlatos áttekintése után a harmadfokú eljárás olyan fő elemeit kívánom vizsgálni, mint a fellebbezés joga és hatálya, a felülbírálat terjedelme, és a tényálláshoz kötöttség.
 

A kétfokú jogorvoslati rendszer kialakulása

A hazai büntető eljárásjogban a kétfokú perorvoslati rendszer már a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikkben (Bp.) megjelent. A törvény második jogorvoslatként a semmisségi panaszt vezette be.

A semmisségi panasz francia eredetű perorvoslat. Egyes elemei a XIV. Lajos által alkotott 1670. évi Ordonnance Criminelle-ben is feltűntek, mely szabályok megengedték, hogy a király a királyi tanács útján a legfelső bíróságok ítéleteit törvénysértés miatt megsemmisíthesse. Utóbb az e célra létrehozott semmitőszékek (cour de cassation) csak kasszatórius jogkörrel bírtak. A jogfejlődés során a későbbi büntetőeljárási kódexek anyagi és alaki semmisségi okok esetén már lehetőséget adtak a reformációra, azonos volt azonban a szabály a különböző törvényekben, hogy a semmisségi panasz ténykérdést sohasem érinthetett, a felsőbíróság ítéletét az alsóbb fokú bíróság által megállapított tényekre volt köteles alapítani.^[2]

A Bp.-ben semmisségi panasznak volt helye többek között a királyi törvényszék olyan ítélete ellen, melyre nézve a fellebbezés ki volt zárva,^[3] valamint a királyi ítélőtáblának, mint másodfokú bíróságnak az ítélete ellen alaki és anyagi semmisségi okok alapján.^[4] A másodfokú bíróság ítélete ellen a perorvoslat lehetőségének megteremtése vitathatatlanul a kétfokú jogorvoslat alapjainak lerakását jelentette. Utalni kell azonban rá, hogy a Bp. eredeti rendelkezése szerint – hasonlóan az európai jogfejlődéshez – a semmisségi panasz ténykérdést sohasem érinthetett. Az alaki semmisségi okoknál is megszorítás volt tapasztalható, mert olyan alaki semmisségi okot, melyet a másodfokú eljárásban nem érvényesítettek, a semmisségi panaszban sem lehetett kifogásolni, mint ahogy a másodfokú bíróság által megvizsgált és alaptalannak talált semmisségi ok sem nyithatta meg a másodfokú bíróság ítélete elleni jogorvoslatot. Az anyagi semmisségi okok tekintetében ugyan ilyen korlátozás nem állt fenn, tekintettel arra, hogy a másodfokú eljárásban fel nem hozott anyagi semmisségi ok is érvényesíthető volt a semmisségi panaszban.^[5]

Különösen jelentős volt a perorvoslati jog korlátozása a törvényszék által másodfokon elbírált ügyekben, mert itt alaki semmisségi ok miatt semmisségi panaszra egyáltalán nem volt lehetőség és az anyagi semmisségi okok is csak korlátozottan nyitották meg a harmadfokon döntő bíróság eljárásának lehetőségét, mert csak szabadságvesztéssel büntetendő vétségre, vagy ilyen vétség mellett más vétségre, illetőleg kihágásra vonatkozó ügyben volt helye a vádlott javára, ha a bíróság a törvényt nem alkalmazta vagy tévesen alkalmazta abban a kérdésben, hogy a vád tárgya megállapítja-e a bűncselekmény tényálladékát, illetőleg a beszámíthatóság és büntethetőséget kizáró okok tekintetében; a vádlott terhére pedig ha a törvényszék olyan bűncselekményt, amely a törvény szerint bűntett, vétségnek, vagy kihágásnak minősített.^[6]

Az 1949. évi XI. törvény által bevezetett egyfokú fellebbviteli rendszer a semmisségi panasz intézményét megszüntette. A büntetőeljárás jogalkotása egészen a XX. század végéig, az új Be. megszületéséig nem tért vissza a Bp. által már szabályozott kétfokú jogorvoslatra.

Az 1998. március 23-án kihirdetett 1998. évi XIX. törvény viszont felülvizsgálat elnevezéssel a törvény XV. Fejezetében ismét bevezette a kétfokú jogorvoslatot a harmadfokú bírósági eljárás megalkotásával. Eltérően a jelenleg hatályos normáktól, a másodfokú bíróság ítélete ellen megkötés nélkül, azaz a büntetőjogi főkérdések elsőfokú és másodfokú elbírálásának tartalmától (azonosságától vagy eltérésétől) függetlenül a törvény lehetővé tette a másodfokú bíróság ügydöntő határozata ellen a rendes perorvoslatot, felülvizsgálat néven.^[7]

A harmadfokú eljárásnak az ítélet tekintetében a teljes körű kétfokú jogorvoslatot valóban biztosító szabályai azonban nem léptek hatályba. A 2003. július 1-jétől hatályos normák egészen 2006-ig csak az egyfokú rendes jogorvoslati rendszert ismerték.

A 2006. évi LI. törvény rendelkezései által 2006. július 1-jétől a jogalkotó azonban ismét bevezette a kétfokú jogorvoslati rendszert és részletesen szabályozta a harmadfokú bírósági eljárást. Az 1998-ban elfogadott törvényhez képest viszont jelentősen szűkítette a másodfellebbezés lehetőségét.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a rendes fellebbezés jogát ugyanis csak azon esetben engedte meg, ha az elsőfokú és a másodfokú bíróság eltérően foglalt állást a büntetőjogi felelősség, a bűnösség kérdésében.^[8] Mindez a kihirdetett törvényhez képest nyilvánvalóan nem teljes, csak részleges kétfokú jogorvoslati rendszert jelent.

A harmadfokú eljárás kardinális részét képező, a fellebbezés jogára és hatályára vonatkozó, jelenleg is hatályos szabályokat a 2009. évi LXXXIII. törvény alakította ki 2009. augusztus 13-tól. A novella a gyakorlatban felmerült problémákra választ adva egy új másodfellebbezési okot vezetett be, mely szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen akkor is helye van fellebbezésnek a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntető anyagi jog szabályainak megsértésével olyan cselekmény miatt állapította meg a vádlott bűnösségét, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett.^[9]

A kétfokú jogorvoslati rendszer kialakításával kapcsolatban indokolt rá utalni, hogy az európai államok többségében egyfokú jogorvoslati rendszer működik. Kétfokú fellebbezésre van viszont lehetőség Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Romániában és Csehországban. A skandináv államokban pedig a Legfelsőbb Bíróság határoz arról, hogy elfogadja-e a másod jogorvoslati kérelmet.^[10]
 

A másodfellebbezés joghatálya

A másodfellebbezés joghatályának tárgyalása előtt szükséges kiemelni azon alapvető rendelkezést, hogy a harmadfokú bírósági eljárásban a másodfokú bírósági eljárásról szóló XIV. fejezet rendelkezéseit, a harmadfokú eljárást szabályozó XV. fejezetben foglalt eltérésekkel kell értelemszerűen alkalmazni.^[11] A harmadfokú eljárásban a fellebbezési okokból, a perorvoslat hatályából, a súlyosítási tilalom szabályaiból és az eljárási formákból, a döntési lehetőségekből kifolyólag számos speciális, a másodfokú büntetőeljárástól különböző szabály érvényesül.

A harmadfokú eljárás központi kérdése, hogy ki és milyen esetekben jogosult fellebbezés bejelentésére a másodfokú bíróság ítélete ellen.

A másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésre jogosult a harmadfokú bírósághoz a vádlott, az ügyész, a pótmagánvádló, a védő a vádlott hozzájárulása nélkül is, a vádlott örököse a polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezés ellen, a kényszergyógykezelés elrendelése ellen – a vádlott hozzájárulása nélkül is – a nagykorú vádlott törvényes képviselője, házastársa vagy élettársa.^[12] Az ügyész a vádlott terhére és javára is élhet fellebbezéssel. Amint Farkas Ákos és Róth Erika is rámutatott, a másodfokú ítélet elleni fellebbezés esetén – hasonlóan az elsőfokú ítéletet támadó perorvoslathoz – az ügyészi fellebbezési joga a legszélesebb. A pótmagánvádló fellebbezési joga szűkebb, mert csak a vádlott terhére fellebbezhet.^[13] A másodfellebbezésre jogosultak köre is korlátozottabb az elsőfokú ítélet elleni jogorvoslathoz képest,^[14] mivel a másodfokú ítéletet a vádlott örököse a polgári jogi igénynek helyt nem adó, a magánfél a polgári jogi igényt érdemben elbíráló, az egyéb érdekelt pedig a reá vonatkozó rendelkezés ellen fellebbezést nem terjeszthet elő.

A fellebbezés előterjesztésével kapcsolatban kell utalni rá, hogy azt a határozat kihirdetését követően az eljárási cselekményen jelenlévő jogosultak szóban, a többi jogosult a kézbesítéstől számított nyolc napon belül jelenthetik be a másodfokú bíróságnak. A fellebbezést az ügyésznek és a védőnek írásban indokolni kell, az indokolást a fellebbezésre nyitva álló határidő alatt a másodfokú bíróságnál kell előterjeszteni.^[15]

A másodfellebbezés kötelező indokolása kapcsán megjegyzendő a gyakorlati tapasztalatok alapján, hogy az ügyész minden esetben eleget tesz indokolási kötelezettségének, a védelmi oldalról azonban előfordul a perorvoslat indokolásának elmulasztása, elsősorban kirendelt védő eljárásakor.^[16] Ilyen esetben a harmadfokú bíróság tanácsának elnöke tehet intézkedést a hiányosság pótlására, de úgy vélem a védelem jogának teljes körű érvényesüléséhez, a fegyverek egyenlősége elvének biztosításához feltétlen szükséges –, hogy a védő, legyen akár meghatalmazott, akár kirendelt – eleget tegyen fellebbezés indokolási kötelezettségének a törvény kötelező előírása szerint. Ennek nem csak elvi jelentősége van, mert a harmadfokú bíróság területén eljáró ügyész indítványára kihathat a védői perorvoslat indokolása és nyilvánvalóan befolyással van a harmadfokú bíróság eljárására is.

A fellebbezésre jogosultság vizsgálata a konkrét ügyben mellőzhetetlen, mert fő szabályként a másodfokú bíróság ügydöntő határozata elleni fellebbezés akkor joghatályos, ha az arra jogosult, a számára biztosított irányban [Be. 367/A. § (2) bekezdés], illetve keretben [Be. 386. § (1) bekezdés] jelentette be, és a másodfokú rendelkezés alapján törvényi lehetőség nyílik a harmadfokú eljárásra.^[17] Nem vitásan a joghatályosságnak a kiemelteken túl feltétele, hogy a perorvoslat határidőben kerüljön benyújtásra, ellenkező esetben ugyanis elkésettség miatt a fellebbezést el kell utasítani és nem kerülhet sor érdemben harmadfokú eljárásra.

A fellebbezésre jogosult személyeket követően tekintsük át a másodfellebbezés három fő okát.

A másodfokú ítélet ellen fellebbezésnek van helye egyrészt a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével olyan vádlott bűnösségét állapította meg, illetőleg olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett, vagy vele szemben az eljárást megszüntette [Be. 386. § (1) bekezdés a) pont].

A harmadfokú bírósági eljárást bevezető törvény hatályba lépését követő hónapokban a fellebbezés joghatályát illetően a bírói gyakorlatban bizonytalanság volt tapasztalható. Egy kiskorú veszélyeztetése miatt indult harmadfokú büntetőügyben az ítélőtábla a fellebbezés joghatályossága kapcsán kifejtette, hogy a törvény helyes értelmezésének megfelelően álláspontja szerint a Be. 386. § (1) bekezdésére alapítottan akkor van helye másodfellebbezésnek, ha az elsőfokú és a másodfokú bíróság alapvetően egyező tényállás alapján jut eltérő következtetésre a vádlott bűnösségét, vagy ártatlanságát illetően. A harmadfokú eljárás a jogalkotói szándékból következően ugyanis elsősorban jogkérdések felülbírálatára irányul. A másodfokú határozat megalapozottsága, a másodfokú eljárásban végzett bírói mérlegelés önmagában fellebbezési okot nem képez.^[18] Az eseti döntésben foglaltak, figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria iránymutatásaira, ma már nem tarthatók, a büntetőjogi felelősségről hozott eltérő döntés – függetlenül a tényállás változásától, vagy változatlanságától – a követett gyakorlat szerint joghatályosan megnyitja a harmadfokú bírósági eljárás lehetőségét. A döntés említését mégis indokoltnak tartom, egyrészt a jogintézmény értelmezésének alakulása miatt, másfelől azért, mert a korábbi álláspont is igazolja, hogy a törvényszöveg eltérő jogértelmezésekre is alapot adhat. Az ítélőtábla hivatkozott határozata egyébként a Bp. szellemével összhangban vezette le érvelését, rámutatva, hogy a harmadfokú eljárás alapvetően és eredendően jogkérdések felülvizsgálatára irányul.

A jelenleg követett bírói gyakorlatot elsősorban a Legfelsőbb Bíróság már hivatkozott, 1/2007. BK véleménye alapozta meg, mely véleményt 2008-ban a BKv. 63., 2009-ben pedig a BKv. 73. számú vélemények egészítettek ki. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint a tényállástól, a tényállás változtatásától függetlenül másodfellebbezésnek van helye, ha a másodfokú bíróság az első fokon felmentett vádlott bűnösségét megállapítja, vagy kényszergyógykezelését rendeli el. Ebből következően nincs helye másodfellebbezésnek, ha a másodfokú bíróság az első fokon felmentett vádlott esetében az eljárást megszünteti, vagy megszüntetett eljárás esetén a vádlottat felmenti. Utóbbi két esetben ugyanis az elsőfokú és másodfokú bíróság egyezően, bár eltérő okból nem állapította meg a vádlott bűnösségét.^[19]

Gyakorlati példaként említem, hogy az ítélőtábla egy szerteágazó cselekményű, több vádlottas gazdasági ügyben az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és az elévülés miatt eljárást megszüntető rendelkezések helyett egyes vádlottaknál felmentő rendelkezést hozott, mely eljárásjogi helyzetben a büntetőjogi felelősségről szóló döntés érdemi azonossága miatt másodfellebbezésnek nem volt helye.^[20]

A Legfelsőbb Bíróság kifejtette továbbá, hogy harmadfokú eljárásra akkor kerülhet sor, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának eltérő rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti. Ez azonban nem a fellebbezés joghatályosságának, hanem már az érdemi elbírálásnak a feltétele.^[21] Úgy gondolom a törvényszöveg e körben sem teljesen egzakt és részletes, ezért csak jogértelmezés útján alkalmazható megfelelően.

Egy cselekményes ügyben általában nem jelent jogértelmezési problémát a másodfellebbezés joghatálya. Többcselekményes perben, a cselekményeknek csupán egy részét érintő eltérő másodfokú rendelkezésnél azonban körültekintő vizsgálat szükséges annak megállapításához, hogy van-e helye fellebbezésnek a harmadfokú bírósághoz. A másodfellebbezés joghatálya szempontjából közömbös, hogy a jogosult nem sérelmezi az eltérő rendelkezést, hanem más ítéleti rendelkezést támad.^[22] Kérdésként lehet persze feltenni, hogy valóban ez volt-e a jogalkotó szándéka.

A részletezett iránymutatások a felsőbírósági döntésekben is megjelennek. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a másodfokú bíróság ítélete elleni fellebbezés akkor is joghatályos, ha a fellebbezésre jogosult nem a harmadfokú eljárást lehetővé tevő rendelkezést kifogásolja.^[23]

A másodfellebbezés joghatályával kapcsolatban nagyon fontos iránymutatás fogalmazódik meg egy elvi bírósági döntésben, amelyben kifejtésre került, hogy nincs helye harmadfokú eljárásnak, ha az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő rendelkezése a vád tárgyává tett tények teljes körű értékelése mellett minősítési tévedésen alapszik, ehhez képest a másodfokú bíróság a cselekmény törvényes minősítése helyett bűnösséget állapít meg abban a körben, amelyben az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezést hozott.^[24]

E jogértelmezésnek megfelelően döntött már korábban a Legfelsőbb Bíróság az emberrablás bűntette miatt indult harmadfokú eljárásban, amikor a védelmi másodfellebbezést elutasította. Határozatában kifejtette, hogy a másodfokú bíróság ugyan részben eltérő döntést hozott, amikor az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a vádlott bűnösségét emberrablás bűntettében is megállapította, azonban a bűnösség körében nem foglalt eltérően állást. A csupán a jogi minősítés körébe tartozó eltérő jogi értékelés a harmadfokú eljárás lefolytatását nem alapozza meg. Külön a bűnösséget megállapító rendelkezés szükségtelen volt, csak minősítési kérdés merült fel, az érintett tényállási ponttal összefüggésben valamennyi cselekvőség a bűnösség kimondásával zárult.^[25]

Ilyen jogi álláspont fogalmazódott meg egy másik harmadfokú eljárásban is, melyben a táblabíróság a rablás bűntette és közokirattal-visszaélés miatt indult ügyben elutasította a védelmi másodfellebbezést. A másodfokú bíróság változatlan tényállás mellett, eltérően az elsőfokú bíróságtól, csak egy elvett okiratra látta megvalósulni a bűncselekményt, ezért további három okirat kapcsán felmentő rendelkezést hozott, mivel e körben nem látta igazoltnak a tartós birtokban tartási szándékot. A harmadfokú bíróság megállapította, hogy a szükségtelen részfelmentés ellenére a vád tárgyává tett valamennyi cselekmény (rablás, testi sértés és okirattal visszaélés) bűnösség kimondásával zárult. A másodfokú bíróság akkor járt volna el helyesen az okirattal visszaélés alaki halmazatának megítélésekor, ha a cselekményt nem négyrendbeli, hanem csupán egy rendbeli vétségnek minősíti. Egyértelműen minősítési kérdésként kellett volna dönteni e körben, ezért a felmentés indokolatlan volt, érdemben eltérő állásfoglalásra nem került sor, ezért a másodfellebbezés nem lehetett joghatályos.^[26]

Láthatjuk, hogy az alaki halmazattal kapcsolatos eltérő minősítési álláspontok olykor tévesen vezetnek felmentő rendelkezéshez, vagy ellenkezőleg, szükségtelenül kerül sor a bűnösség kimondására. Ilyen esetekben a harmadfokú bíróság a vázolt gyakorlat szerint elutasítja a fellebbezést. Amint már kiemeltem, a jogértelmezésnek itt is nagy jelentősége van, mert szigorúan a törvényszöveget tekintve a harmadfokon egyébként tévesnek ítélt másodfokú felmentés, vagy elítélés, mint ellentétes döntés az elsőfokú ítélettől, formailag megnyithatná a harmadfokú eljárást, ugyanakkor a felsőbírósági jogértelmezés e körben nyilvánvalóan szűkíti a perorvoslati jog gyakorlását. Megítélésem szerint nem minden esetben könnyű annak elhatárolása, hogy az alaki halmazat mikor indokol eltérő minősítést, illetve mikor merül fel olyan perjogi helyzet, mely részfelmentés, vagy elítélés esetén már valóban joghatályos másodfellebbezést tesz lehetővé.

A második alapvető fellebbezési ok, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével, olyan cselekmény miatt állapította meg a vádlott bűnösségét, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett [Be. 386. § (1) bekezdés b) pont].

A 2009-es módosítással a törvénybe emelt új perorvoslati ok megteremtését az indokolta, hogy a korábban hatályos törvény nem szabályozta azt az esetet, amikor az elsőfokú bíróság nem rendelkezett a terhelt bűnösségéről, a másodfokú bíróság viszont bűnösnek mondta ki a vádlottat. Ilyen eljárásjogi helyzet valódi anyagi bűnhalmazatnál fordul elő, amikor a bíróság nem mondja ki bűnösnek a vádlottat, de a bűnösséget egyébként megalapozó cselekményrészt rögzíti a tényállásban.^[27] A terhelt bűnösségének megállapítására először ilyen esetben másodfokon kerül sor és nem vitatható, hogy a büntetőjogi felelősség kérdésében érdemben eltérő döntésről van szó.

A harmadik fő másodfellebbezési ok, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben a büntetőeljárást megszüntette [Be. 386. § (1) bekezdés c) pont].

E törvényi oknál az elsőként taglalt másodfellebbezési októl eltérően a másodfokú bíróság hoz felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezést a vádlottal szemben. A fellebbezés joghatálya, fontos tartalmi elemei és a bírói gyakorlat kapcsán kifejtettek értelemszerűen a fellebbezési ok jellegéből adódó eltérésekkel irányadók e részben is.

A Legfelsőbb Bíróság a BKv. 63. számú véleményben pontosította a korábbi jogértelmezési álláspontot és megállapította, hogy az iránymutatás idején, 2008-ban hatályos Be. 386. § (1) bekezdés a) és b) pontjának alkalmazásában „az eljárást megszüntette” fordulat eltérő törvényi rendelkezés hiányában magában foglalja az eljárás megszüntetésének azon esetét is, amikor a bíróság az eljárást olyan bűncselekmény miatt szünteti meg, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.^[28] Ennek megfelelően, ha az elsőfokú bíróság bűnösséget megállapító rendelkezését megváltoztatva a másodfokú bíróság a jelentéktelennek ítélt bűncselekmény miatt az eljárást megszünteti, megnyílik a másodfellebbezés joga.^[29] Megállapíthatjuk a jogértelmezésnek megfelelően, hogy az eljárást megszüntető okok között – kivéve az ügyészi vádelejtés folytán történt megszüntetést – nincs érdemi különbség a másodfellebbezés joghatálya tekintetében.

Az eljárást megszüntető okok vonatkozásában, konkrét ügyben is kifejtésre került, hogy másodfellebbezésnek van helye a másodfokú bíróság olyan határozata ellen, amely az elsőfokú bíróság döntésével szemben az eljárást a bűncselekmény jelentéktelen volta miatt megszüntette.^[30] Hasonló tartalommal foglalt állást a legfőbb bírói fórum abban az ügyben, melyben megállapította, hogy a másodfokú bíróság ítélete ellen a vádelejtés kivételével valamennyi megszüntetési okra alapított eljárás megszüntetésével kapcsolatos rendelkezés esetén fellebbezésnek van helye. E fellebbezés joghatályossága szempontjából pedig közömbös, hogy a fellebbezés jogosultja a másodfokú bíróságnak az eljárást megszüntető rendelkezését nem sérelmezi.^[31]

Külön ki kell térni arra a kérdésre is, hogy miként alakul e másodfellebbezési oknál a vádlott és a védő fellebbezési joga egy cselekményes ügyben, amikor a másodfokú bíróság az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben az eljárást megszüntette. Az 1/2007. BK vélemény már idézett rendelkezése szerint ugyanis a joghatályos perorvoslatnak feltétele, hogy a jogosult a számára biztosított irányban terjessze elő a fellebbezést. A védelmi oldal a vádlott terhére nem fellebbezhet, ezért kérdés, hogy egy cselekményt elbíráló ügyben a másodfokú felmentő ítéletet támadhatja-e a vádlott és a védő. Úgy gondolom, hogy magát az érdemi döntést, a vádlott felmentésének tényét a vádlott és a védő nem sérelmezheti joghatályosan, mert ez nyilvánvalóan a terhelt terhére szóló jognyilatkozatnak minősülne, mely a perjog szerint kizárt. A felmentő ítéletnek azonban lehetnek olyan rendelkezései (bűnjelek, bűnügyi költség, polgári jogi igény stb.), melyek kifogásolása nem a vádlott terhére szól, hanem számára esetleg előnyösebb joghelyzet létrehozását célozza. Ilyen esetben úgy gondolom joghatályos lehet a védelmi másodfellebbezés. A legfelsőbb bírósági gyakorlatra figyelemmel törvényszéki büntető kollégiumi ajánlás külön megállapította, hogy a Be. 386. § (1) bekezdés c) pontjában írt feltétel teljesülése esetén a határozat ellen az ügyész, a vádlott és a védő is fellebbezhet.^[32] A felmentés vagy az eljárás megszüntetés jogcímének, azaz a másodfokú ítélet indokolásának támadása azonban úgy vélem nem tekinthető joghatályos másodfellebbezésnek.

E körben hangsúlyos, hogy a harmadfokú bírósági eljárás lehetőségét a bűnösség kérdésében hozott eltérő döntés alapozza meg. Kizárólag a felmentés jogcímének, okának sérelmezése nem teremt lehetőséget a másodfellebbezés jogának gyakorlására. E jogértelmezési álláspontot harmadfokú bírósági eseti döntések is alátámasztják. A hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmények miatt indult ügyben a városi bíróság döntésétől eltérve a törvényszék a vádlottat a számvitel rendjének megsértése miatt emelt vád alól felmentette, egyéb, bűnösséget megállapító és büntetést kiszabó részében az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A másodfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a részfelmentés jogcímét kifogásolva, álláspontja szerint ugyanis a hatályszabályok helyes alkalmazásával a vádlottat bűncselekmény hiányában és nem bizonyítottság hiánya miatt kellett volna felmentenie a másodfokú bíróságnak. Az ügyész tehát nem az eltérő döntést, hanem annak indokait vitatta. A harmadfokú bíróság a másodfellebbezést nem találta joghatályosnak és a perorvoslatot elutasította. Okfejtése szerint a „vádlott felmentése miatt” történő fellebbezési ok helyesen akként értelmezhető, hogy az ügyész az elsőfokú döntéstől érdemben eltérő határozatot, a bűnösség elsőfokú megállapítása ellenére a vádlott másodfokú felmentését kifogásolja, függetlenül attól, hogy a vádló a vádlott terhére és javára is fellebbezhet. Az ítélőtábla jogértelmezése szerint az ügyész joghatályosan azt támadhatta volna, hogy a másodfokú bíróság részben felmentette a vádlottat, az indokolást, a felmentési jogcím helyességét azonban nem, mivel ilyen másodfellebbezési okot a törvény nem tartalmaz.^[33] A döntéssel egyezően foglalt állást a másodfellebbezés joghatályával kapcsolatban az ítélőtábla másik tanácsa,^[34] valamint felsőbírósági kollégiumvezetői feljegyzés is.^[35]

A harmadfokú bíróság álláspontja osztható, mert az indokolás helyességének támadására irányuló fellebbezés joghatályosnak elfogadása már olyan kiterjesztő jogértelmezés lenne, melyre a büntető perrend szigorú szabályai nem adnak lehetőséget. E körben szükséges felidézni Erdei Árpád gondolatait, miszerint az ítélkezési gyakorlat nem hivatott a jogalkotási hiányosságok korrigálására, joghézagok kitöltésére.^[36] A harmadfokú bírósági eljárás vonatkozásában úgy gondolom meglehetősen széles körben kap szerepet a felsőbíróságok jogértelmezése, ami rávilágít arra, hogy szükséges lenne a jogalkotó részéről a fellebbezés joghatályosságának kérdésében olyan részletesebb szabályok megalkotása, melyek különösebb értelmezés nélkül egyértelmű eligazítást adnak e rendkívül fontos kérdésben. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a perorvoslati rendszer pontos szabályozása törvényhozói kompetenciába tartozik és úgy vélem nem a bíróság feladata a norma olyan szerteágazó és olykor kiterjesztő értelmezése, mely által a jogalkalmazó már mondhatni jogalkotási kérdésekben foglal állást. A harmadfokú bíróság eljárás tekintetében akként látom, hogy ilyen helyzet alakult ki.

A harmadfokú bíróság jogkérdésben döntő bíróság, ténybírósági szerephez rendszerint nem juthat, ami megállapítható abból a szabályból is, hogy a fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani, vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet.^[37] Amint Farkas és Róth kifejtette, a harmadfokú eljárás a másodfokú eljárástól eltérően csak jogkérdésben teszi lehetővé a másodfokú ítélet elleni fellebbezést, mindez következik az új tény állításának és az új bizonyíték felhozatalának tilalmából is.^[38] A megállapítást teljes mértékben osztom, hiszen a törvényben meghatározott fellebbezési okok kizárólag jogkérdést taglalnak, a tényállás megalapozatlanságára, az indokolás hibáira nem terjednek ki. Ugyanakkor valósan fennálló jogi másodfellebbezési oknál arra természetesen van perjogi lehetőség, hogy a vád vagy a védelem vitassa a tényállás megalapozottságát és szükség szerint megalapozatlanság miatt hatályon kívül helyezésre tegyen indítványt.

A fellebbezés hatályához kapcsolódó további lényeges szabály, hogy ha az ügyész, illetőleg a pótmagánvádló az elsőfokú bíróság ügydöntő határozata ellen a vádlott terhére nem jelentett be fellebbezést, a másodfokú bíróság ítélete ellen csak a vádlott felmentése vagy az eljárás megszüntetése miatt fellebbezhet.^[39] Ha a vádlott terhére tehát a jogosult az elsőfokú bíróság ítélete ellen nem fellebbezett, a másodfokú bíróság ítélete ellen csak akkor élhet perorvoslattal a törvényi előfeltételek fennállása esetén, ha a vádlott felmentésére vagy az eljárás megszüntetésére kerül sor. Ilyen perjogi helyzetben a súlyosítási tilalom speciális szabálya szűkíti a fellebbezés jogát. A bűnösséget megállapító első döntésben megnyugvó vádló a másodfokú döntést már csak a felmentés és az eljárás megszüntetése miatt kifogásolhatja, súlyosabb büntetést nem indítványozhat, súlyosításra a harmadfokú bíróságnak sincs törvényi lehetősége.^[40]
 

A felülbírálat terjedelme

A fellebbezés joghatályához is kötődik, de már átvezet a felülbírálat terjedelmével kapcsolatos jogterületre az a szabály, amely szerint a fellebbezés a másodfokú ítélet jogerőre emelkedését abban a részében függeszti fel, amelyet a harmadfokú bíróság a fellebbezés folytán felülbírál.^[41] Ez a részjogerő esete a harmadfokú eljárásban, tekintettel arra, hogy a másodfokú bíróság határozatának a fellebbezés folytán felül nem bírált része jogerőre emelkedik. Az idézett norma szorosan kapcsolódik azon szabályhoz, hogy ha a másodfokú bíróság ítélete több bűncselekményről rendelkezett, a fellebbezés folytán fő szabályként a harmadfokú bíróság az ítélet minden rendelkezését felülbírálja, kivéve a másodfokú bíróság által az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó részét [Be. 387. § (2) bekezdés].

A Legfelsőbb Bíróság a harmadfokú eljárást taglaló első kollégiumi véleményében még akként foglalt állást, hogy a harmadfokú bíróság nem bírálhatja el a polgári jogi igényt, vagy a szülői felügyeleti jog megszüntetésére irányuló indítványt, amelynek érvényesítését az első- vagy a másodfokú bíróság egyéb törvényes útra utasította.^[42] Ezen értelmezés szerint tehát fenti kérdésekben szintén beáll a részjogerő. Később a jogszabályi környezet változására hivatkozva ezt az álláspontot már nem tartotta fenn,^[43] figyelemmel a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos novelláris módosításra, mely szerint, ha a bíróság ítéletében megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben el kell bírálni.^[44]

Az előbbiekben részletezettektől eltekintve a harmadfokú eljárásban fő szabályként teljes revízióra kerül sor. A harmadfokú bíróság ugyanis a fellebbezéssel megtámadott ítéletet és az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárást – függetlenül attól, hogy ki fellebbezett – felülbírálja abból a szempontból is, hogy az eljárási szabályokat az elsőfokú, illetőleg a másodfokú bírósági eljárásban megtartották-e, valamint, hogy a másodfokú ítélet megalapozott-e.^[45] Amint Elek Balázs^[46] kifejtette, a teljes körű harmadfokú felülbírálat kötelmének több anyagi és eljárásjogi indoka van. A legfőbb anyagi jogi indok, hogy a Btk. 85. § (1) bekezdésére tekintettel bűnhalmazat esetén egy büntetést szab ki a bíróság. A büntetőjogi következmények meghatározására pedig csak egységesen kerülhet sor. Osztom az álláspontját, mely szerint téves a követett gyakorlat tükrében az olyan jogértelmezés, ami szerint kizárólag csak az eltérő döntést támadó részben nyílik meg a harmadfokú felülbírálat lehetősége. E jogi álláspont helyességét a már idézett felsőbírósági döntések is teljes mértékben alátámasztják.

A harmadfokú eljárásban a teljes revízió elve sajátosan érvényesül, a harmadfokú bíróság ugyanis mind a másodfokú, mind az elsőfokú eljárást felülbírálja és nem csak a perorvoslattal támadott részében, hanem az eljárás törvényessége, az eljárási szabályok megtartása, valamint a másodfokú bíróság által elfogadott tényállás tekintetében is.^[47] A harmadfokú bíróságnak ennek megfelelően a nyomozási eljárás törvényessége tükrében is, vizsgálnia kell az elsőfokú bíróság perrendjét, az első fokú ítélet bizonyítását, a másodfokú eljárás szabályait, valamint a másodfokú ítélet által helyesnek tartott tényállást, természetesen az elsőfokú bírósági ténymegállapításokra is tekintettel. Csak e teljes körű felülbírálat teszi lehetővé, hogy a harmadfokú bíróság megalapozott döntést hozzon, azaz a másodfokú ítélet helybenhagyásáról, megváltoztatásáról, vagy hatályon kívül helyezéséről, esetlegesen mindkét ítélet hatályon kívül helyezéséről döntsön, mely feltétlen eljárási szabálysértések, vagy súlyos, nem orvosolható megalapozatlanság esetén elkerülhetetlen. A törvényesség sérelme, a perjogi és megalapozatlansági hibák értelemszerűen csak mindkét korábbi eljárás egészének felülvizsgálata által lehetséges.

Amint már történt rá utalás a részjogerőnél, ha a másodfokú bíróság ítélete több bűncselekményről rendelkezett, a fellebbezés folytán a harmadfokú bíróság az ítélet minden rendelkezését felülbírálja, kivéve a másodfokú bíróság által az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó részét.^[48]

E törvényi rendelkezés értelmében a harmadfokú bíróság valamennyi [nem csupán az eltérő – a Be. 386. § (1) bekezdése szerinti – rendelkezéssel érintett] bűncselekményre vonatkozó másodfokú rendelkezést felülbírálja. Kivételt képez ez alól a másodfokú határozatnak az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó része, melynek a harmadfokú felülbírálatára nincs törvényi lehetőség. Ebben az esetben ugyanis az elsőfokú és a másodfokú bíróság az adott bűncselekmény tekintetében egyaránt nem állapította meg a vádlott bűnösségét, tehát nincs eltérő döntés a büntetőjogi felelősség kérdésében.^[49]

A többcselekményes ügyekben a harmadfokú felülbírálat kereteit illetően egységes és konzekvens a bírói gyakorlat. Elvi bírósági határozat is rögzíti, hogy több bűncselekmény esetén, ha a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan rendelkezést, amely a másodfellebbezés és a harmadfokú eljárás lehetőségét megnyitja, a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan bírálja felül a másodfokú bíróság ítéletét.^[50]

Szintén elvi határozatot fejtette ki, hogy ha a harmadfokú eljárás lehetőségét a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bírság felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezését megváltoztató és a bűnösséget kimondó rendelkezése nyitotta meg, a teljes körű felülbírálat követelményére figyelemmel a harmadfokú bíróság a bűnösség törvényes megállapítása esetén sincs elzárva attól, hogy a cselekmény jogi minősítése vagy a jogkövetkezmények alkalmazása körében észlelt anyagi jogszabálysértést az esetleges súlyosítási tilalom korlátai között a másodfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával orvosolja.^[51]

Értelemszerűen az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó másodfokú döntés felülbírálatára nincs lehetőség.^[52]

E rendelkezés tárgyalása során szükséges arra is utalni, hogy ha a másodfokú bíróság, az elsőfokú bírósághoz képest több bűncselekmény tekintetében felmentő rendelkezéseket hoz, de ezek közül az ügyész csupán egy miatt jelent be másodfellebbezést, a harmadfokú eljárás felülbírálati kereteire az eljárási törvény 387. §-a és nem a 348. § vonatkozik. Eszerint a harmadfokú bíróság a Be. 387. § szerint jár el, és a másodfokú ítéletnek valamennyi bűncselekményre vonatkozó rendelkezését felülbírálja, így azokat a felmentő rendelkezéseket is, amelyeket az ügyészi fellebbezés nem érintett. Utóbbi felmentő rendelkezése felülbírálata azonban csak a Be. 397. §-ában felhívott súlyosítási tilalom korlátai között érvényesülhet.^[53]

Ha a fellebbezés kizárólag a kényszergyógykezelés elrendelése vagy mellőzése ellen irányul, a felülbírálat az ítélet felmentő rendelkezéseire is kiterjed.^[54]

Ez a szabály arra az esetre vonatkozik a Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint, ha az elsőfokú bíróság a vádlottat kóros elmeállapota miatt felmenti, de a kényszergyógykezelést nem rendeli el, a másodfokú bíróság pedig a felmentés helybenhagyása mellett rendelkezik a vádlott kényszergyógykezeléséről, vagy az első fokon elítélt vádlottat a másodfokú bíróság kóros elmeállapot miatt felmenti és kényszergyógykezelését akár elrendeli, akár mellőzi az intézkedést. Az ítéleti rendelkezések eltérő volta folytán a másodfokú ítélet ilyen esetekben joghatályos fellebbezéssel támadható.

Nincs helye viszont fellebbezésnek, ha az elsőfokú bíróság a vádlottat kóros elmeállapota miatt felmenti és a kényszergyógykezelését elrendeli, a másodfokú bíróság pedig a kényszergyógykezelés elrendelését mellőzi, mert ilyenkor az ítéleti rendelkezés nem eltérő. Mint ahogy nincs helye értelemszerűen másodfellebbezésnek abban az esetben sem, ha az elsőfokú bíróság a vádlottat kóros elmeállapota miatt felmenti és kényszergyógykezelését rendeli el, a másodfokú bíróság pedig a vádlottat más okból menti fel.^[55]

A járulékos kérdések önmagukban szintén nem képeznek önálló másodfellebbezési okot.^[56]

A járulékos kérdések felülbírálatára csak akkor kerülhet sor, ha a Be. 386. § (1) bekezdése szerinti valamely okból joghatályos másodfellebbezéssel a másodfokú ítéletet megtámadták. Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletnek kizárólag a járulékos kérdésekre vonatkozó részét bírálta felül, akkor határozata ellen nincs helye fellebbezésnek.^[57]

Az összefüggő okkal kapcsolatos lényeges szabály végül a felülbírálat terjedelmét érintően, hogy ha a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel nem érintett vádlottra vonatkozó részét hatályon kívül helyezi, vagy a fellebbezéssel nem érintett vádlottat felmenti, és a másodfokú bíróság által e vádlott tekintetében kiszabott büntetést összbüntetésbe foglalták, a harmadfokú bíróság az összbüntetési ítéletet is hatályon kívül helyezi.^[58]

E szabály által gyorsan és hatékonyan kiküszöbölhetők a jogerő feltörésével, felmentéssel végződött, vagy megsemmisített ítélettel kiszabott szabadságvesztések törvénysértő következményei.
 

Kötöttség a felülbírált ítélet tényállásához

A tényálláshoz kötöttség elve, hasonlóan a másodfokú eljáráshoz, a harmadfokú bírósági eljárásban is érvényesül a következők szerint. A harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amelynek alapján a másodfokú bíróság a megtámadott ítéletet meghozta, kivéve, ha ez a tényállás megalapozatlan.^[59]

A törvényi rendelkezés alapján tehát fő szabályként a harmadfokú bíróság a határozatát a másodfokú bíróság által elfogadott, irányadónak tekintett tényállásra alapítja. Következik ez részben az elsőfokú bíróság ténybíróság jellegéből, valamint abból is, hogy a harmadfokú bíróság tisztán jogkérdéseken alapuló fellebbezési okok alapján járhat el és jogkérdésben dönt. Király Tibor ugyan még a másodfokú eljárás kapcsán fejtette ki, de értelemszerűen irányadók a harmadfokú tényálláshoz kötöttség szabálya kapcsán is gondolatai, melyek szerint a fő szabály az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás alapulvétele, a kivétel pedig részben az, ha a tényállás megalapozatlan.^[60]

Természetesen a harmadfokú eljárásban a másodfokú bíróság által elfogadott tényállás határozza meg a tényálláshoz kötöttséget, de az szorosan kapcsolódik az elsőfokú bíróság ténymegállapításaihoz is.

Amint már hivatkozás történt rá, a harmadfokú bírósági eljárásban nincs helye bizonyításnak. Ha az a tényállás, amelynek alapján a másodfokú bíróság a megtámadott ítéletet meghozta, megalapozatlan, és a helyes tényállás az iratok tartalma alapján megállapítható vagy a helytelen ténybeli következtetés az iratok alapján kiküszöbölhető, a harmadfokú bíróság a tényállást kiegészítheti, vagy helyesbítheti.^[61]

A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ugyanakkor az új tény állításától és a bizonyítás tilalmától függetlenül célszerűségi szempontból nem kifogásolható a vádlott személyi körülményeinek lényeges megváltozására vonatkozó iratok ismertetése és figyelembevétele.^[62] Az eljárások gyorsítását, a másodfokú ítéletek hatályon kívül helyezésének számát nyilvánvalóan csökkentő jogértelmezéssel egyet lehet érteni. Nem mellőzhető azonban arra utalni, hogy a terhelti személyi körülményekben bekövetkezett változásokat vagy a vádlott vallomása, vagy pedig okiratok bizonyíthatják, mely bizonyítási eszközök által hordozott új adatok még nem álltak a másodfokú bíróság rendelkezésére. A vádlotti vallomás felvétele és az okiratok tárgyalás anyagává tétele nem vitásan bizonyításnak minősül, ezért kérdéses, hogy helyes lehet-e a törvény kiterjesztő értelmezésével olyan gyakorlat kialakításának, amely lehetőséget teremt a harmadfokú eljárásban az iratok ismertetésére és értékelésére.

Célszerűségi, pergazdasági szempontból egyértelműen igenlő a válasz, a büntető perjog konkrét normái azonban úgy vélem ilyen „bizonyításra” nem teremtenek alapot. A megfelelő megoldás az lenne álláspontom szerint, ha a törvény kifejezetten lehetővé tenné a vádlott személyi körülményeivel kapcsolatos speciális bizonyítást a harmadfokú eljárásban, hasonlóan a másodfokú nyilvános üléshez.^[63]

Érdemi kérdésekben nyilvánvalón nem kerülhet sor bizonyításra. Amint a Legfelsőbb Bíróság is megállapította, a harmadfokú eljárásban nincs helye bizonyításnak. Ezért a harmadfokú bíróságnak hatályon kívül kell helyeznie a megalapozatlan másodfokú határozatot a Be. 399. § (5) bekezdés értelmében, ha a megalapozatlanságot bizonyítás nélkül nem lehet kiküszöbölni.^[64]

Egy másik ügyben az ítélőtábla rámutatott, hogy megalapozatlan és érdemi felülbírálatra alkalmatlan a másodfokú bíróság ítélete, ha a vádlott bűnösségét megállapító elsőfokú ítéletben rögzített tényállástól ténybeli következtetés útján eltérő tényállást állapít meg és a vádlottat felmenti, de határozatának indokolásában nem ad számot arról, hogy milyen tényekből vont az elsőfokú bíróság ítéletétől eltérő következtetéseket, illetve állapított meg eltérő tényállást.^[65]

Az ún. keretdiszpozíciókat tartalommal kitöltő jogszabályok megjelölése, értelmezése azonban nem ténykérdés, attól a felülbírálatot végző bíróság szabadon eltérhet.^[66]

Nem képezi a tanulmány tárgyát részleteiben a tényállás megalapozatlansága és a megalapozatlanság orvoslása, a harmadfokú eljárásban is érvényesülő tényálláshoz kötöttséggel kapcsolatban azonban nem mellőzhető a megalapozatlansági okok és megszüntetésük módjainak vázlatos áttekintése a harmadfokú eljárás speciális szabályainak megfelelően.

A Be. 385. § rendelkezésére tekintettel a megalapozatlansági okokat alapvetően a másodfokú eljárás normáinak tükrében lehet vizsgálni a harmadfokú eljárásban is. A megalapozatlanság kiküszöbölésével és a harmadfokú bíróság érdemi döntési lehetőségeivel kapcsolatban azonban a különös normák megelőzik az általános szabályt.

Az ítéleti tényállás megalapozott egyfelől, ha a bíróság a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a vád tárgyává tett eseményeket a valóságnak megfelelően, helyesen és hiánytalanul állapította meg, másfelől ha megalapozatlansági hibában nem szenved.^[67]

Megalapozatlan viszont az ítélet, ha a tényállás nincs felderítve, nem került sor tényállás megállapítására, vagy hiányos a tényállás, ha a megállapított tények ellentétesek az iratok tartalmával, valamint ha az eljárt bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett.^[68]

A jogtudomány,^[69] valamint az ítélkezési gyakorlat is megkülönbözteti a megalapozatlanság két fokát, a részleges vagy a teljes megalapozatlanságot. A tényállás rendszerint részlegesen megalapozatlan, ha részben nincs felderítve, kisebb mértékben hiányos, részben eltér az iratok tartalmától vagy egyes ténybeli következtetések helytelenek. A részleges megalapozatlanság csak a tényállás egyes részeit érinti. Ezzel szemben teljes a tényállás megalapozatlansága, ha a bíróság nem állapított meg tényállást, vagy releváns büntetőjogi főkérdéseket meghatározó tények tekintetében felderítetlen, súlyos fokban hiányos, vagy alapvetően helytelen ténybeli következtetésen nyugszanak a főbb ténymegállapítások.

A teljes megalapozatlanság sem a másodfokú, sem a harmadfokú eljárásban nem orvosolható, ilyen esetekben a fellebbezési bíróság kasszációs jogkörét gyakorolja. A részbeni megalapozatlanság, eltérően a másodfokú eljárástól, ha felderítetlenségen alapul, a harmadfokú eljárásban nem küszöbölhető ki, mert a felderítetlenség jellemzően bizonyítási hibából, hiányosságból, vagy a bizonyíték felhasználásakor lényeges eljárási szabálysértésből fakad. E hibák csak bizonyítás által szüntethetők meg, a harmadfokú eljárásban pedig a bizonyítás felvételét a törvény kizárja. Harmadfokon általában a kisebb hiányosságok, iratellenesség, esetleges téves következtetések korrigálására van lehetőség.

A tényálláshoz kötöttséggel összefüggésben szükséges vizsgálni, hogy a harmadfokú eljárásban sor kerülhet-e eltérő tényállás megállapítására, s ha igen milyen körben, irányban. A Be. 388. §-a nem tartalmaz rendelkezést arról, hogy a harmadfokú bíróság eltérő tényállást állapíthatna meg. A jogszabály csak a tényállás kiegészítését és helyesbítését említi. Figyelembe kell venni azonban a kérdés eldöntésénél, hogy a Be. 385. §-a szerint a másodfokú bírósági eljárásról szóló rendelkezéseket is értelemszerűen alkalmazni kell, ha nem eltérő a harmadfokú speciális szabály. Az nem kétséges, hogy a harmadfokú eljárás normái a korábban eljárt két bíróság tényállásától eltérő tényállás megállapítását nem szabályozzák. A szabályozás hiánya ugyanakkor nem jelenti feltétlen azt, hogy ellentétes a másodfokú és harmadfokú norma, ezért mellőzhetetlen a vonatkozó másodfokú szabályt összevetni a harmadfokú eljárás szabályaival.

A másodfokú eljárás kardinális szabálya szerint, megalapozatlanság esetében a másodfokú bíróság az iratok tartalma, ténybeli következtetés, vagy a felvett bizonyítás alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállást állapíthat meg, ha a vádlott felmentésének (részbeni felmentésének) vagy az eljárás megszüntetésének (részbeni megszüntetésének) van helye. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét fenti esetben az eltérő tényállás alapján bírálja felül.^[70]

A másodfokú per e központi szabálya szerint az egyértelmű, hogy a harmadfokú bíróság a vádlott terhére nem állapíthat meg eltérő tényállást. Nincs mód ezért eltérő ténymegállapítások után a vádlottat felmentő másodfokú ítélet megváltoztatására és harmadfokon történő elítélésre. Jogértelmezést igényel azonban, hogy a vádlott javára van-e lehetőség eltérő tényállás megállapítására a harmadfokú eljárásban és ezen eltérő tények alapján, a másodfokon elítélt vádlott felmentésére. A már idézettek szerint a Be. 388. §-ból ez nem következik, de részletes szabályozás hiányában a felhívott másodfokú perjogi norma viszont erre lehetőséget teremthet.

A vádlott javára eltérő tényállás megállapítására értelemszerűen a harmadfokú eljárásban ténybeli következtetés, vagy másodfokú eljárási szabálysértés útján rögzített tények mellőzése által kerülhet csak sor, mert a bizonyítás kizárt, az iratok tartalma alapján történő kiegészítések és helyesbítések pedig úgy gondolom eltérő tényállást nem alapozhatnak meg.

Lehetséges egy másik jogértelmezés is, mely az elsőfokú bíróság ténybírósági jellegét helyezi előtérbe, s nem lát lehetőséget a harmadfokú bíróság részéről nagyreformációra a tények körében, azaz eltérő tényállás megállapítására.

Ilyen értelmezés szerint nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a harmadfokú bíróság nem ténybíróság, reformációs jogköre ténykérdésekben korlátozott. A harmadfokú eljárásban a tényállás hiányos megállapítása, az iratellenesség és a helytelen ténybeli következtetés küszöbölhető ki a tényállás kiegészítése vagy helyesbítése útján. Erre pedig csak akkor van mód, ha a helyes tényállás az iratok tartalma alapján megállapítható, vagy a helytelen ténybeli következtetés az iratok alapján kiküszöbölhető. Érdemi, megváltoztató döntést tehát csak a tényállás megalapozatlanságának orvoslása, megalapozott tényállás mellett hozhat a harmadfokú bíróság.

A harmadfokú bíróság jogbírósági jellege, korlátozott reformációs lehetőségei alapján így olyan jogkövetkeztetés is levonható, mely nem lát perrendszerű alapot a harmadfokú bíróság részéről az eltérő tényállás megállapítására és ez alapján a másodfokú ítélettől érdemben eltérő döntés meghozatalára a vádlott javára sem.

A két jogértelmezési mód közül álláspontom szerint az elsőként elemzett nem ütközik perjogi normába és levezethető a törvény általános elvei alapján, másrészt feltétlen az ítélkezés időszerűségét javítja és a hatályon kívül helyezések számát csökkentheti, ami olyan alapvető, társadalmi, igazságszolgáltatási érdek, melynek biztosítása érdekében a Kúria széles körű vizsgálatot folytatott 2012-ben a hatályon kívül helyezési gyakorlat problémáinak feltárása érdekében.^[71]

A vádlott javára az eltérő tényállás megállapítása egyértelműen a vádlottnak nyújtott kedvezmény elvéből (favor defensionis) származik. Az alapelvek, garanciális szabályok általában áthatják az egész törvényt s kiterjednek az általános és a speciális rendelkezésekre is. Úgy gondolom, hogy a Be. 388. § (2) bekezdésének a tényállás helyesbítésével kapcsolatos szabálya, valamint a harmadfokú eljárásban az eltérő tényállás megállapítása leírásának hiánya nem jelenti azt, hogy az idézett törvényi rendelkezés olyan speciális szabály, mely a Be. 385. §-ra figyelemmel kizárná a másodfokú eljárás tényálláshoz kötöttséggel kapcsolatos, a vádlott javára szóló feloldásával járó szabályait. A másodfokú ítélet megalapozatlansága esetén ezért, ha a megalapozatlanság okának elhárítása nem igényel bizonyítást, megítélésem szerint helyes ténybeli következtetéssel, illetve a másodfokon a tényálláshoz kötöttséggel kapcsolatban megvalósult eljárási szabálysértés orvoslása mellett a vádlott javára a harmadfokú bíróság is megállapíthat eltérő tényállást, mely a másodfokon elítélt vádlott felmentéséhez vezet. Megjegyzendő, hogy az első foktól eltérő tényállás alapján másodfokon az elítélés a Be. 352. § (1) bekezdés b) pontjába ütköző lényeges relatív eljárási szabálysértés^[72], melynek kiküszöbölése, ha lehetséges, a harmadfokú bíróság részére is kötelezettséget teremt. Ugyanakkor az eltérő tényállás megállapítása nem abszolút hiba, mely alapján a harmadfokú bíróságnak a másodfokú, vagy mindkét ítéletet hatályon kívül kellene helyeznie.

Nem lenne célszerű a vádlottnak nyújtott kedvezmény elvét kizárni a harmadfokú ítélkezésben, mert a terhelt javára az eltérő tényállás megállapítása garanciális jogokat nem sérthet és ilyen eljárásjogi eszköz mellőzése az eljárások elhúzódásához vezetne a hatályon kívül helyezések által. Azzal egyet kell érteni, hogy a harmadfokú bíróság nem ténybíróság és reformációs lehetőségei szűkebbek a másodfokú bíróságénál, nem látok azonban a törvényben olyan konkrét, egzakt rendelkezést, mely a Be. 352. § (1) bekezdés b) pontjának alkalmazását kizárná a harmadfokú perben. Ezt a jogértelmezést már felsőbírósági döntés is megerősíti. Egy harmadfokra került ügyben a városi bíróság a zaklatás vétsége miatt emelt vád alól a vádlottat bizonyítottság hiánya miatt felmentette. A tényállást ennek megfelelően a vádlott részéről a vád szerint elhangzott fenyegető kijelentéseket mellőzve állapította meg. Az ügyészi fellebbezés folytán másodfokon eljáró törvényszék ezzel szemben egy széles körű bizonyítás felvételét követően azt állapította meg, hogy a vádlott megfenyegette a sértettet, és az új tényállás alapján a vádlottat bűnösnek mondta ki zaklatás vétségében. A védelmi másodfellebbezések után harmadfokon eljáró ítélőtábla megállapította, hogy a tényálláshoz kötöttség szabályainak megsértésével került sor a vádlott terhére eltérő tényállás megállapítására. Egyben lehetőséget látott a tényállás módosítására és alapvetően a megalapozott elsőfokú tényállás elfogadására, melyben nem voltak olyan adatok, melyek a vádlott büntetőjogi felelősségét igazolták, ezért az első fokú ítélettel egyezően a harmadfokú bíróság felmentő rendelkezést hozott. Rögzítve azt is, hogy a vádlottnak nyújtott kedvezmény elvéből következően a harmadfokú eljárásban is van lehetőség a vádlott javára az eljárási szabálysértéssel, vagy megalapozatlanul másodfokon megállapított tényállás megváltoztatására.^[73]
 

Záró gondolatok

Amint nyomon követhető, a hatályos Be. viszonylag új jogintézményei, a harmadfokú eljárás, a kétfokú jogorvoslati rendszer számos jogértelmezési kérdést vetnek fel. A Legfelsőbb Bíróság, illetve ma már Kúria kollégiumi véleményeiben és elvi jelentőségű eseti döntéseiben biztosítja a jogegységet és széles körű jogértelmezéssel választ ad a törvénynek a nem teljesen részletes és pontos szabályaival kapcsolatban felmerült kérdésekre. Tekintettel arra, hogy több mint fél évszázadig nem éltek a perjogban a kétfokú jogorvoslat szabályai, a harmadfokú eljárás bevezetése vitathatatlanul egy olyan új eljárási helyzetet teremtett, mely jelentős jogértelmezési feladatot rótt a felsőbíróságokra, különösen a Legfelsőbb Bíróságra, illetőleg Kúriára. Úgy ítélem meg azonban, egyetértve Erdei Árpád már hivatkozott gondolataival, hogy a bírói jogértelmezés lehetőségei korlátozottak. A minden kérdést részleteiben, megfelelő módon tisztázó szabályozás megteremtése ugyanis az államhatalmi ágak elválasztásának elvéből is fakadóan a jogalkotó feladata. Indokolt lenne meglátásom szerint a másodfellebbezés joghatályával kapcsolatos szabályok pontosítása, figyelembe véve a jogalkalmazásban kialakult gyakorlatot, esetlegesen részkérdésekben – mint a vádlott személyi körülményei – a bizonyítás felvételének megengedése, a tényálláshoz kötöttséggel kapcsolatban részletesebb, a harmadfokú eljárás specialitását kifejező normák megalkotása.

 
A szerző a Debreceni Ítélőtábla bírája, a Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszékének meghívott előadója

Elrontva?

Több az ellenzőjük, mint a barátjuk az új Btk. szexuális bűncselekményekről szóló normáinak, amelyek a bűnügyi statisztikán mindenképpen javítanak majd.

Börtönbe kellene zárni Rómeót és Júliát? – kérdezhetik azok, akik szerint a valósághoz igazodó törvényt hozott a T. Ház, amikor 12–18 éves fiatalkorúak esetében eltörölte a beleegyezéses szex eddigi büntetését. A HVG által megkérdezett szakértők – egy jogász és egy szociológus-közgazdász nőjogi aktivista, valamint egy gyerekpszichológus-családsegítő, egy pedagógus, egy rendőrtiszt, illetve egy gyermekkorában szexuális molesztálást átélt áldozat – között kétszeres túlerőben (négyen kettő ellenében) voltak azok, akik szerint előre nem kalkulálható veszélyeket hoz a júliusi változtatás. Szerintük a törvény üzenete az, hogy „csináld!”, ami különösen álszent egy konzervatív értékeket valló kormányzó többségtől.

A legfrissebb, 2010-es felmérések szerint a lányok átlagosan 13,9 évesen, a fiúk (a későbben érés sztereotípiáját cáfolva) 13,5 évesen veszítik el a szüzességüket, 2-3 évvel korábban, mint tíz évvel ezelőtt. Ez ugyan alacsonyabb életkor, mint amit a módosításnak, vagyis az alsó korhatár 14-ről 12 évre való leszállításának legharciasabb ellenzői sulykolnak (a 12–14 éves korosztály még „gyerek”), de magasabb, mint a jogalkotó által meghúzott új határ. Tamáska-Varga Ákos miskolci tanár is inkább egy évvel későbbre, a 7. osztály idejére teszi azt a „hormonális robbanást”, amikor diákjai egy része elveszíti a fogékonyságát a szexen kívüli dolgok iránt. Az előző tanév 7–8. osztályos három évfolyamára két lány is terhesen járt, egy hasonló eset minden évben adódik, valamennyien cigány lányok, mondja. Víg Sára, aki a budapesti Józsefvárosban dolgozik nevelési tanácsadóként, inkább beletörődve jegyzi meg: a szexuális szokások megváltozása – amire egyébként a jogalkotó is hivatkozik a kódex indokolásában – ténykérdés, akár büntetik, akár nem. Egy, a neve elhallgatását kérő rendőrtiszt viszont kifejezetten helyesli a módosítást, mondván, normális hormonműködést nem lehet devianciaként kezelni. A büntetőjog egyébként is a legvégső eszköz a társadalmi konfliktuskezelésben.

Jogcsere

A Btk. szexuális bűncselekményekről szóló fejezete mindig a joghallgatók réme volt, ez az új kódex hatálybalépésével sem változik. Úgy fest viszont, hogy az egyebekben szélsőkonzervatív, rendpárti törvényhozás a nemi bűncselekményekkel kapcsolatban liberális regulákat alkotott. Változott a fejezet címe is, a „nemi erkölcs” védelme mint kívánatos össztársadalmi cél mellett a jogalkotó védelemben részesíti már az egyéni szexuális szabadságot is.

A bonyolult szabályozás részben érthető – sok múlik például a sértett és az elkövető életkorán, a kettejük közötti korkülönbségen –, a középkoriasan avítt elnevezéseket az új kódexben lecserélte a Ház. A jogtörténet lapjaira került így a fajtalanság kifejezés, ami voltaképpen minden olyan szexuális tevékenységet takart, ami nem járt behatolással (az azonos nemű partnerek közötti szexet jelentő „természet elleni fajtalanságot” 2002-ben lőtte ki az Alkotmánybíróság). A megrontás – köznapi nevén a pedofilszex – komolyabb elnevezéssel szexuális visszaélésként él tovább, annyit enyhítve a korábbi szigoron, hogy a 18 évesnél fiatalabb elkövető nem büntethető, ha partnere 12 évesnél idősebb, és az aktusba beleegyezett (a 12. életévét be nem töltött partnerrel folytatott szex mindenképpen erőszaknak számít továbbra is). A törvény következetesen személyekről beszél, vagyis nem tesz különbséget a partnerek neme szerint.

Továbbra is bünteti a törvény az egyenes ági rokonok, illetve testvérek közötti nemi kapcsolatot (vérfertőzés). Az egykori erőszakos közösülés helyén külön tényállás lett a szexuális kényszerítés és a szexuá­lis erőszak (utóbbi az egzakt fenyegetéssel elkövetett kényszerítés), így immár minden olyan szexuális magatartás, amelyet a sértett kényszerűségből visel el.

A 12. életév is fontos mérföldkő. Víg szerint ekkorra tehető, hogy a gyerek életében háttérbe szorul a család, s az elsődleges szerep a barátoké, kortársaké lesz. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) definíciója szerint szexuális bántalmazásnak számít minden, amibe a partner nem adta tájékozott beleegyezését. Márpedig egy 12 évestől nem várható el „tájékozott beleegyezés” – állítja a pszichológus. „Abban a társadalmi közegben, ahol a 12 éves lány szexuális célpont, ott a 17-18 éves fiúk képzett stricik” – figyelmeztet Betlen Anna, a Mona Alapítvány munkatársa, aki szerint a változás nyomán még több gyereklányt zsákmányolnak majd ki. Betlen és a Patent Egyesületnek dolgozó jogász, Spronz Júlia a visszaélés veszélyét látja a magas korkülönbségben is: extrém esetben hat évet tolerál a törvény, ami ebben a korban szerintük generációs szakadék. Történt ez akkor, amikor az ENSZ nőjogi bizottsága az úgynevezett beleegyezési korhatár emelését kérte Magyarországtól, az eddigi 14 évet is alacsonynak találva (a legtöbb uniós országban 15–17 év a határvonal). Ráadásul ellentmondásos helyzetet teremthet a törvény: a pár idősebbik tagja a nagykorúvá válása után büntethetővé válik azért a tevékenységért, amit korábban szabadon folytathatott.

Betlen szerint lehet azt üzenni a kiskamaszoknak, hogy szabadok vagytok, de akkor tudatos szexuális nevelésre, a védekezés megkönnyítésére, segítőszolgálatokra, valamint a közbeszéd átalakítására lenne szükség.

Csakhogy ez most mind hiányzik. A szabadon hozzáférhető pornográfiát, a nőt szexuális tárgyként ábrázoló divatipart egyébként valamennyi megszólaló ostorozza, s fő okként említi a szokások megváltozásában. Víg hozzáfűzi: úgy válnak testileg felnőtté a gyerekek, hogy lélekben és szokásokban még évtizedekig, egyre hosszabb ideig a családjuktól függenek. A száz évvel ezelőtti tizenéves családanyák, kénytelenségből vagy sem, de felnőttek voltak, ez a mai mamahoteles generációkra nem igaz, mondja, miközben hiányolja a család felvilágosító szerepét. Hasonló a pedagógus tapasztalata is: Tamáska-Vargát a legextrémebb kérdésekkel keresik meg a diákjai. Az ő módszere egyébként az: ingerekkel írni felül a szexuális vágyat, kíváncsiságot, más, „fennköltebb” élményekkel gazdagítani a fiatalokat. „Aki először jár életében színházban, táborban, annak aznap nem a randin jár az esze”, meséli tapasztalatát, elismerve, hogy a szülők nem áldoznak a külön programokra, még azok sem, akik pedig megtehetnék.

Mennyire a cigányság problémája az ilyen korai szex? Tamáska-Varga miskolci tapasztalatai szerint száz százalékban: a diákjai ötöde roma származású, az ő kétharmaduk beilleszkedett családból való, jó tanuló fiatal, a maradék azonban az a kritikus mag, amelyiknek a tagjai – például obszcén, kínos keresztkérdésekkel – megnehezítik a témával foglalkozó osztályfőnöki órákat. Már csak azért is, mert a többieknek a téma még nem téma, ők legfeljebb az első csóknál tartanak. A VIII. kerületben dolgozó Víg ellenben azt látja, hogy noha valóban nagy az egyéni különbség a bio­lógiai-lelki fejlődésben, az aktív szex kezdete nem függ a származástól, sőt a szociális helyzettől sem, legfeljebb a romák nyíltabban vállalják döntésüket. Vele ért egyet az inkognitót kérő rendőrtiszt is. Tapasztalatuk szerint a középosztály és az elit titkolózik és hárít: tagjai képesek áldozni védekezésre vagy terhességmegszakításra, de a partikultusz és kellékei (alkohol, drogok) miatt a veszélyhelyzet ebben a körben is legalább akkora, mint a társadalom perifériáján.

A tiniszex legalizálása párhuzamosan zajlik a hit- és erkölcsoktatás bevezetésével. Egy év múlva lehet majd statisztikát készíteni, amely szerint x százalékkal csökkentek a nemi bűncselekmények az erkölcstan bevezetésének hatására – emlékeztet a miskolci tanár. Mindazonáltal hisz a jogalkotó jóhiszeműségében, legfeljebb mérhetetlenül íróasztalszagúnak gondolja a szabályozást, hasonlatosnak ahhoz, hogy eltörölték az általános iskolai végzettséget mint a jogosítványszerzés feltételét. Ugyanakkor a számok szerint a heves vitákat kiváltó módosítás keveseket érint: évente 20-30 fiatalkorút ítéltek el megrontásért (lásd ábránkat), igaz, ez az összes elkövető harmada-negyede.

Rádi Antónia

Megjelent: HVG 2013/35. szám, 14-15 o.

 

 
Előzetes megjegyzések

A tanulmány célja egy használható diagnózis felállítása, hogy segítse a korrupció kérdéseivel foglalkozó szakembereket e speciális probléma azonosításához. Komplex társadalmi jelenségről lévén szó, a probléma feltárása, és kezelése is komplex társadalomtudományi módszereket igényel, az érintett szakmák – kriminológia, jogi, kriminalisztika, szociológia, pszichológia, kommunikációelmélet, etika, pedagógia, gazdaság és pénzügytan, ellenőrzéstan és mások – együttműködésére.
• A korrupció társadalmi szinten csapdákat eredményez (Hankiss 1983. 75–139. old.), makrogazdasági viszonylatba az államháztartás hatékony működészavaraival áll szoros kapcsolatban. Specialitása, hogy egyéb gazdasági vétségekkel, bűncselekményekkel ellentétben beazonosítása is nehézkes. Leginkább közvetett információk állnak rendelkezésre, mértékét csak megbecsülni tudjuk. Az elmaradt nemzetgazdasági bevételek alapján ez a magyar GDP 25–40%-a között lehet. Néhány évvel ezelőtt az ÁSZ Kutatóintézete számára készített elemzés kimutatta, hogy a korrupció akár radikálisan is csökkenthető lenne prevencióval. Ehhez képest az illetékes döntéshozók a korrupció kriminalizálását, a büntetési tételek fokozását erőltetik, aminek következményeként a korrupció szintje nem csökken, inkább növekszik. Ezt nevezzük transzparencia-paradoxonnak. (Huff. 2007)
• Az átlagember, és politikai hovatartozástól függetlenül a politikusok is, a probléma kriminalizálását, a felderítés színvonalának, valamint a büntetési tételek további emelését tekintik célravezetőnek. Annak idején erre tett javaslatot Sólyom László köztársasági elnök kezdeményezésére a Bölcsek Tanácsa (a magukat nem túl szerényen ekképpen megnevező testület) Szárny és teher c. ajánlása. (Csemely–Foror–Joly. 2009) Való igaz, egyszerűbb etikai (morális) problémaként beállítani, egyszerűbbnek a jog eszközeiben bízni, mint a korrupciós késztetés okait felszámolni. (Huff. 2006)
Gazdaságtanával, és pénzügyi ellenőrzésének kérdéseivel nem ebben a tanulmányban foglalkozunk. Az már az Etikai kontroll tárgykörébe tartozik. (Huff. 2011) Továbbiakban a diagnózis felállítását segítő modellről lesz szó. Háromszereplős modellről, melynek értelmében bizonyítást nyer, hogy korrupt esemény megvalósításához legalább három szereplőre van szükség: korrumpálóra, korrumpáltra, és a korrupció megvalósulása következtében kirekesztettek körére, valamint – adott esetben – a korrupt szereplők egymásra találását segítőre. Rávilágítunk néhány ontológiai problémára, elválasztva egymástól a korrupt és nem korrupt jellegű vétséget, bűnelkövetést, elválasztjuk egymástól a kriminális és nem kriminális korrupt cselekményeket.

A cikk teljes szövegét az alábbiakban olvashatja:

Mindenki lop?!

Kutatási eredmények azt igazolják, hogy majdnem minden gyermekkorú vagy fiatalkorú elkövetett már valamilyen szabálysértésnek vagy bűncselekménynek tekinthető cselekményt. – Az ilyen esetek legnagyobb százaléka azonban olyan jelentéktelen, hogy a hatóságok nem is szereznek róla tudomást.^[1]

Az elzárással is sújtható szabálysértések közül leggyakrabban előforduló tulajdon elleni szabálysértések azok, amelyek közvetlenül érintik az állampolgárokat, megingatva az alapvető biztonságba vetett hitet. A jogalkotót elsősorban nem az elméleti bizonytalanságok, hanem a mindennapok során megoldandó problémák vezérlik, mikor egy-egy jogterületet újraszabályoz. Ilyen megoldandó napi probléma a mindannyiunk életét meghatározó rendetlenség, zűrzavar. A jogalkotó támogatandó célja ezen rendetlenségérzés felszámolása, a társadalom „rend” iránti igényének a kielégítése. A társadalomban meglévő rendetlenségérzés okozta frusztráció ma meghatározó élménye mind az állampolgároknak, mind a jogalkalmazóknak, mind a jogalkotónak.^[2]

A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs. tv.) annak a társadalmi elvárásnak igyekszik megfelelni, amely ezen kisebb súlyú, de a sértettnek sok bosszúságot okozó cselekmények gyors, hatékony elbírálását igényli. A törvény preambuluma és 1. §-a egyaránt kriminális, törvény által büntetni rendelt, társadalomra veszélyes cselekményként definiálja a szabálysértéseket. Ezzel a megközelítéssel kvázi-trichotóm rendszer jött létre, a szabálysértési jogot egyértelműen a büntetőjog felé közelítve. Ez a közeledés az áldozat szempontjából pozitívan értékelhető, mivel számára a szabálysértés és a bűncselekmény megélése között nincs jelentős különbség olyan szempontból, hogy mindkét esetben ő szenvedi el a kriminális cselekmény hátrányos következményeit.^[3]

Az elzárással is sújtható szabálysértések esetében – a feltételek fennállása esetén – a törvény lehetőséget biztosít a gyorsított bíróság elé állítás lefolytatására. A gyorsított bíróság elé állításos eljárás törvényi feltétele az, hogy a szabálysértés elkövetője szabálysértési őrizetbe kerüljön.

Az utóbbi fél év bírósági tapasztalatai azt mutatják, hogy számottevően megnőtt az elzárással is sújtható szabálysértések tetten ért elkövetőinek válogatás és mérlegelés nélküli szabálysértési őrizetbe vétele és ezzel együtt a tömeges gyorsított bíróság elé állítása.^[4] Ugyan érthető és elfogadható az a társadalmi igény, hogy az állampolgárokat közvetlenül érintő tulajdon elleni szabálysértések elkövetőit a lehető leggyorsabban vonják felelősségre, azonban fel kell tenni a kérdést: Valóban az őrizetbe vétel szolgálja a legmegfelelőbben ezt a célt? Minden tetten ért elkövetőt szabálysértési őrizetbe kell venni? A három fiatalkorú fiút, akik összesen 500 forint értékű fát loptak el 2013 januárjában?^[5] Vagy a 76 éves férfit, aki egy 99 forint értékű túrós kiflit evett meg az egyik hipermarketben?^[6] Esetleg azt a két, épphogy 14. életévét betöltött fiút, aki összesen 632 forint értékben lopott csokoládét az áruházból?^[7] Vagy azt a 14 éves fiút, aki egy fél kókuszrudat evett meg az áruházban, 349 forint értékben?^[8] Akkor is, ha a felsoroltak büntetlen előéletűek és szabálysértés elkövetése miatt két éven belül nem voltak felelősségre vonva?^[9]

A gyakorlatban – sajnálatos módon igen sok esetben – pusztán a jogszabály szövegén, de nem szellemiségén alapul a szabálysértési őrizetbe vétel – amely álláspontom szerint súlyosan sérti a személyi szabadsághoz fűződő alapvető szabadságjogot.

A szabadsághoz és a személyes biztonsághoz való jog és annak korlátai

A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog elismerése és biztosítása számos más alapjog gyakorlásánál előfeltételnek számít, mert csakis a magát szabadnak tartó, külső kényszerektől és korlátozásoktól mentes személy képes a társadalmi és politikai folyamatokba való aktív bekapcsolódásra, és legkülönfélébb érdekeinek megalapozott képviseletére, érvényesítésére, védelmére.^[10] A szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog rendkívüli és szükségállapotban, valamint veszélyhelyzetben sem korlátozható. A szabadságtól való megfosztás okait, a követendő eljárást törvényben kell meghatározni. A személyi szabadság alkotmányos alapjoga tehát nem abszolút jog, minthogy törvényes feltételek mellett korlátozható. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának az olyan intézkedések minősülnek, amelyek az egyént cselekvési és mozgásszabadságában egyidejűleg, meghatározott ideig bizonyos fokban gátolják. Az érintettnek a szabadságelvonás időtartama alatt a kijelölt – általában zárt – helyen kell tartózkodnia, speciális szabályokhoz (kezeléshez) alkalmazkodnia, és tűrnie kell magatartásának erre feljogosított személyek által történő felügyeletét.^[11] A személyi szabadság leggyakoribb jogszerű korlátozása abból fakad, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntetőhatalom gyakorlására, a büntetőigény érvényesítésére.^[12]

Őrizetbe vétel a büntetőeljárás során

A személyi szabadsághoz fűződő jog egyik korlátozásának minősül a jogerős ítélet meghozatala előtti, szabadságelvonással járó kényszerintézkedés, az őrizetbe vétel. A büntetőeljárás során, az őrizet elrendeléséről a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 126. § (2) bekezdése rendelkezik. E szerint az őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja – különösen tettenérés – esetén rendelhető el, feltéve, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető. Az őrizetbe vétel a terhelt személyi szabadságát a legsúlyosabban korlátozó, azaz azt teljesen elvonó, ugyanakkor csak relatív rövid ideig igénybe vehető büntetőeljárási kényszerintézkedés. Éppen ezért mind időtartama, mind alkalmazásának feltételei és elrendelésének módja szigorú garanciális szabályokhoz kötöttek. Az őrizetbe vétel egyik kötelező feltétele a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja. Nem kötelező, de külön nevesített lehetséges feltétele a kényszerintézkedés elrendelésének a tettenérés.

A kényszerintézkedés másik feltétele, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető legyen. Az előzetes letartóztatás általános feltétele a megalapozott gyanú, ebben tehát megegyezik az őrizetbe vétel egyik alapfeltételével. Az őrizetbe vételhez annak valószínűsítése szükséges, miszerint a terhelt előzetes letartóztatásának egy vagy több különös feltétele fennáll, és így a konkrét esetben – amennyiben ilyen kényszerintézkedés iránti előterjesztésre kerül sor – a bíróság várhatóan el fogja azt rendelni.

A törvényes letartóztatási okok mellett a jogtudomány megkülönböztet ún. apokrif letartóztatási okokat is, amelyek a döntést hozó bírót befolyásolják az előzetes letartóztatás elrendelésekor, azonban ezekre a határozatot alapozni nem lehet (mivel ezek az okok a törvényben nem szerepelnek). Ilyen lehet például a beismerés kicsikarása, a terhelt pszichikai befolyásolása, a végrehajtás veszélye, az előzetes letartóztatás előrehozott büntetésként való alkalmazása, az eljárás megkönnyítése, a terhelt rendelkezésre állásának biztosítása, a nyilvánosság megnyugtatása, a nevelési célzat.^[13]

Általános követelmény az arányosság tiszteletben tartása, vagyis az, hogy alkotmányos jogot korlátozó bármely kényszerintézkedés, így az előzetes letartóztatás is csak kivételes legyen.^[14]

A gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési ügyek

A gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési eljárásról a Szabs. tv. 124. § (1) bekezdése rendelkezik, amely kimondja, hogy a szabálysértési elzárással is büntethető szabálysértés miatt őrizetbe vett személyt a rendőrség a gyorsított bírósági eljárás lefolytatása céljából a bíróság elé állítja. A bíróság elé állítás feltételeit szigorúan kell értelmezni. Ha a törvényi feltételek közül akár egy is nem teljesül, az ügyet vissza kell adni a gyorsított eljárást kezdeményező szervnek. Ellenőrizni kell azt, hogy a sértett értesítése megtörtént-e, gondoskodott-e a rendőrség arról, hogy az összes, az ügy megítélése szempontjából jelentős bizonyíték a rendelkezésre áll-e, közölték-e az eljárás alá vont személlyel, hogy milyen szabálysértés miatt és milyen bizonyítékok alapján állítja bíróság elé, a kirendelt védő jelen van-e, az eljárás alá vont személy őrizetben van, annak feltételei fennállnak és az őrizetbe vételtől a hetvenkét óra még nem telt el.

A szabálysértési őrizet

A szabálysértési őrizetnek – mivel a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésnek minősül – alapvető garanciáknak kellene megfelelnie. A Szabs. tv. 73. § (1) bekezdése értelmében azonban, a rendőrség szabálysértési elzárással is büntethető szabálysértés esetén a tetten ért eljárás alá vont személyt gyorsított bírósági eljárás lefolytatása céljából őrizetbe veheti. A tettenérésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni akkor is, ha a szabálysértés helyszínéről elmenekült elkövetőt a rendőrség az elkövetéstől számított negyvennyolc órán belül elfogja.

A szabálysértési őrizetbe vételnek így tehát a törvényi előírások alapján pusztán annyi előfeltétele van, hogy az eljárás alá vont személyt a cselekmény elkövetésekor tetten érjék. Ebből az a következtetés is levonható, hogy a csekélyebb fokban veszélyes cselekményekhez súlyosabb kényszerintézkedés járul minimalizált eljárási garanciákkal.^[15]

Az Alkotmánybíróság már többször kifejtette, hogy az Alkotmány „bűncselekmény” terminusa a kriminális szabálysértéseket is magában foglalja. Ezt nemcsak a szabálysértések („kihágások”) történeti eredete – a bűncselekmények hármas felosztása indokolja, hanem különösen az, hogy az elzárással is sújtható szabálysértések mind „szabályos bűncselekmények enyhébb (bagatell) alakzatai. A személyi szabadság korlátozása szempontjából egyébként is mindegy, milyen a szabadságkorlátozásra okot adó cselekmény jogi minősítése: a szabálysértési őrizetbe vett ugyanabba a rendőrségi fogdába kerül, mint a bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt őrizetbe vettek.^[16]

Az Alkotmánybíróság a 38/2012. (IX. 14.) számú határozatában áttekintette az Emberi Jogok Európai Bíróságának (Bíróság) a közigazgatási, ezen belül a szabálysértési szankciók megítélésével kapcsolatos gyakorlatát. A Bíróság számos ítéletében értelmezte a büntetőügy, a büntetőjogi vád fogalmát. A Bíróság kialakult gyakorlata szerint az Egyezménynek^[17] a büntetőügyekre irányadó szabályai szerint ítél meg olyan jogellenes magatartásokat is, amelyek a nemzeti jog szerint nem minősülnek bűncselekménynek, hanem más, fegyelmi vagy szabálysértési eljárás alapjául szolgálnak.

A Bíróság a vizsgált cselekmény kriminális jellegének megítélése során általában három tényezőt vesz alapul. Elsősorban a nemzeti jogból indul ki, s azt vizsgálja, hogy az eljárás tárgyát képező jogellenes magatartás az adott állam jogrendszerében bűncselekménynek minősül-e. Ennek a szempontnak azonban csak relatív értéket tulajdonít.^[18] Ha a vizsgált jogellenes cselekmény a nemzeti jog szabályai szerint nem minősül bűncselekménynek, a Bíróság a cselekmény minősítése során az elkövetett jogellenes cselekmény jellegét, valamint a kilátásba helyezett, illetőleg alkalmazott szankció jellegét és súlyát veszi figyelembe.^[19] A Bíróság gyakorlatában – ha e szempontoknak megfelelnek – büntetőügynek minősülnek közigazgatási jogi, szabálysértési szankciók is.

Az ügy büntetőjogi jellegének megítélésében a Bíróság gyakorlatában nagy szerepet kap az alkalmazott szankció funkciója és súlya. A Bíróság büntetőügyként ítéli meg az ügyet, ha a felelősség a bűnösségen alapul és a kiszabható szankció természetét tekintve a büntetőjogi szankciókhoz hasonlóan represszív, megtorló jellegű.

A Szabs. tv. mind felelősségi dogmatikájában, mind az eljárás szabályozásában büntetőjogi és büntető eljárásjogi megoldásokat alkalmaz. Minthogy a Szabs. tv. a szabálysértést kriminális cselekményként értékeli, szabályozását a „bagatell büntetőjog” irányába tolta el. Mindezeket figyelembe véve megállapítható, hogy a szabálysértés elveszítette a közigazgatás-ellenes magatartások szankcionálásában betöltött szerepét, és a „bagatell büntetőjogi” jellege vált dominánssá.^[20]

Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a szabálysértési eljárással szemben támasztott alkotmányos követelményekkel. Következetesen érvényesített álláspontja szerint a szabálysértési eljárás, bár jelentős mértékben eltér a büntetőeljárástól, tartalmilag azonban azzal rokonságot mutat. „A szabálysértési eljárás a büntetőeljáráshoz képest egyszerűbb, nem érvényesülnek benne maradéktalanul a büntetőeljárás alapelvei sem. (…) A bűncselekmények és a szabálysértések súlyukat, társadalomra veszélyességüket, továbbá szankciós rendszerüket illetően sem állíthatók egymással párhuzamba. Nem kezelhetők a szabálysértések ugyanolyan igénymércével, mint a bűncselekmények, illetve a büntetőeljárás során érvényesülő garanciális szabályok.”^[21]

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor – összhangban az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával – arra is rámutatott, hogy a szabálysértési eljárás kriminális jellegéből következik, hogy a büntetőeljárással szemben támasztott, Alkotmányban meghatározott követelményeknek ennek az eljárásnak is meg kell felelnie.^[22]

Magyarország Alaptörvényének IV. cikke rendelkezik a személyes szabadság elvonásának lehetőségeiről. Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Az Alaptörvényhez fűzött jogalkotói indokolás szerint az előzetes letartóztatás és az őrizetbe vétel tehát a habeas corpus magyar intézménye. Ennek szabályait a büntetőeljárási törvények határozzák meg. A törvénytelen, illetve alaptalan fogva tartás szabályait az Alkotmánybíróság is vizsgálta és megállapította, hogy a személyes szabadságot érintő korlátozásoknak meg kell felelniük a szükségességi-arányossági tesztnek. A habeas corpus a szabadságtól való önkényes megfosztás elleni jogi biztosíték, amely szimbolikus jelentőséget kapott a polgári szabadságjogok elismeréséért folytatott küzdelmek során. A mai alkotmányok és nemzetközi szerződések ezt az angolszász jogrendszerből származó terminust általában nem használják, de az intézmény lényegét kisebb-nagyobb eltérésekkel általánosan garantálják. A lényege pedig nem más, mint az, hogy a szabadságától őrizetbe vétel vagy letartóztatás folytán megfosztott személynek joga van olyan eljáráshoz, amelynek során bíróság ésszerű időn belül dönt fogvatartásának törvényességéről, illetve törvénysértés esetén szabadlábra helyezéséről.^[23]

Az Alkotmánybíróság működésének kezdetén, a 2/1990. (II. 18.) határozatában kimunkálta az azóta is következetesen alkalmazott „szükségességi-arányossági tesztet”, melynek lényege az, hogy az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.^[24]

A személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény – a büntető jogszabály – az Alaptörvény megengedő rendelkezése folytán [IV. cikk (2) bekezdés] korlátozhatja. A személyes szabadságnak jogszerű (törvényes) elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek.^[25]

Az Alkotmánybíróság a 20/2005. (V. 26.) AB határozatában arra is rámutatott, hogy az egyes jogintézmények és döntési eljárások szabályozásakor célszerűségi és gazdaságossági szempontok érdekében a jogalkotó nem mondhat le az alkotmányi garanciák érvényesítéséről. Ebből következően az eljárás időszerűségére és a kényszerintézkedések alkalmazására vonatkozó szükségesség-arányosság követelménye sem versenghet egymással.

Mégis, ennek ellenére, számos olyan esetben is szabálysértési őrizetbe vételre került sor, amikor az eljárás alá vont személy büntetlen előéletű volt (az őrizetbe vettek több, mint fele), szabálysértés elkövetése miatt két éven belül nem volt felelősségre vonva (a nem elzárással sújtható szabálysértés elkövetése miatt két éven belül felelősségre vontakkal együtt az őrizetbe vettek fele), együttműködött a rendőrséggel (beismerte a cselekmény elkövetését), illetőleg figyelmeztetés intézkedés került vele szemben kiszabásra (az őrizetbe vettek 44%-ánál).^[26]

Szabálysértési őrizet és a büntetőeljárás során alkalmazott őrizetbe vétel a Kúria joggyakorlatában

A Kúria több elvi bírósági határozatban fejtette ki álláspontját a tettenérés feltételeiről a büntetőeljárás során.

A Be. 127. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni, ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni. Tettenérésnek az az eset minősül, ha az elkövető részben vagy egészben szemtanú jelenlétében viszi véghez a cselekményt és eközben vagy közvetlenül a végrehajtás után a szemtanú vagy az ő felhívására más személy a helyszínen vagy nyomon üldözés, menekülés során fogja el az elkövetőt anélkül, hogy szem elől tévesztette volna. A cselekmény elkövetése után a helyszínről észrevétlenül eltávozó elkövető utólagos felkutatása és elfogása tettenérésként nem értékelhető.^[27]

A törvény a tetten ért személy elfogásának módját nem határozza meg. Az „elfogás” kifejezés azonban értelemszerűen magában foglalja a tetten ért személy mozgási, cselekvési szabadságának korlátozását, ellenállásának leküzdéséhez, menekülésének megakadályozásához szükséges és elégséges erőszak alkalmazását. Nyilvánvaló, hogy a cselekmény jogszerűsége csak addig állhat fenn, amíg a cél elérése érdekében elkerülhetetlenül szükséges.^[28]

Kétségtelen, hogy a szabálysértési jog anyagi és eljárási szabályai egységes és önálló rendszert alkotnak. A szabálysértési felelősség azonban büntetőjogi jellegű és az eljárási szabályok is a büntetőeljárásra jellemző vonásokat mutatnak. A szabálysértések elbírálása során is alkalmazni kell azokat a büntető anyagi és eljárási fogalmakat, szabályokat, amelyekről a szabálysértési törvény kifejezetten nem rendelkezik ellentétesen.^[29]

Ezen esetek tükrében megállapítható, hogy a bűncselekményeknél a jogalkotó és a jogalkalmazó egyaránt szigorú követelményeket támaszt a tettenérés fogalmának meghatározása, illetve a tetten ért elkövető elfogása esetén, míg a szabálysértések esetén a jogalkotó jóval tágabb mozgásteret hagy a tettenérés szabályainak kitágításával, amely így a szabálysértési őrizetbe vételt jelentősen megkönnyíti.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések terén

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke deklarálja a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogot, taxatíve felsorolja a szabadságtól való megfosztás törvényes okait.^[30] Szabadságától bárkit megfosztani csak az Egyezményben felsorolt esetekben és törvényben meghatározott eljárás szerint lehet. Ez a bizonyos eljárás a tagállamok belső jogával szembeni követelményként jelentkezik, miszerint a szerződő államoknak egy olyan belső szabályozást kell kiépíteni, ami összhangban van az Egyezmény rendelkezéseivel, ugyanakkor kellően világosnak, pontosnak, egyértelműnek kell lenni ahhoz, hogy semmiféle jogalkalmazói önkénynek ne hagyhasson teret, mert ez a tagállamok elmarasztalásához vezethet. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a hozzá érkező kérelmek esetén vizsgálja, hogy a tagállami bíróság eljárása nem volt-e önkényes, a legalapvetőbb anyagi és eljárási szempontból törvényes volt-e.^[31] Az Egyezmény 5. cikke kimerítő és részletes felsorolását adja a személyi szabadságtól megfosztás okainak, összekapcsolva azokat az eljárási jogok által biztosítandó garanciákkal kizárólag az őrizet azon hat csoportja ismerhető el törvényesnek, amelyet az 5. cikk 1. pontja felsorol.^[32] A „szabadság azonban a szabály”, a szabadságtól megfosztás a kivétel, (W. Svájc elleni ügye, EJF 1997/2.) Ez az 5. cikk szerinti védelem lényege. Azt jelenti, hogy megfelelő egyensúlyra van szükség a demokratikus társadalmak közérdekből való védelme és az egyén jogainak védelme között. A szabályt és a megfelelő egyensúlyt semmilyen eljárás sem veszélyeztetheti. A kivételeknek a szabadságtól/biztonságtól megfosztások eseteinek felsorolásakor tehát szigorúan meghatározott taxációt kell képezniük, s ezek a kivételek sem adhatnak alapot tág értelmezésre.^[33]

Az Egyezmény 5. cikkének c) pontja értelmében az alábbi esetben lehet megfosztani valakit személyes szabadságától: törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben. A személyi szabadság korlátozását vagy elvonását igazoló „állami érdek” fennállását a nemzeti jogszabályok megalkotásakor, illetve a konkrét esetben is szigorúan és megszorítóan kell értelmezni. Az őrizet okaira vonatkozó, az 5. cikkben foglalt átfogó felsorolásból következően e cikk hatálya irányadó a büntetőeljárás keretén belül és az azon kívül elrendelt fogvatartásra és kiterjed az eljárás valamennyi résztvevőjére.^[34] A Bíróság döntéseiből kitűnően a személyi szabadsághoz való jog csupán célszerűségi, vagy „ésszerűnek tűnő” okból nem korlátozható. Erre csak a szükségesség és az arányosság feltételeinek teljesülése mellett van mód. A terhelt csak akkor helyezhető az ítéletig őrizetbe, ha a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Az ítéletet megelőző őrizet ezért kivételes intézkedésnek tekintendő, soha nem lehet kötelező és nem alkalmazható büntetési célokból. Az ítéletet megelőző őrizet csak akkor rendelhető el, ha alapos gyanú forog fenn arra nézve, hogy az érintett személy elkövette az állított bűncselekményt, és ha valós okai vannak azon vélekedésnek, hogy az alábbi indokok közül egy vagy több fennáll:

– szökés veszélye,

– beavatkozás veszélye az igazságszolgáltatás menetébe,

– súlyos bűncselekmény elkövetésének veszélye.

Általános elv tehát, hogy a bűnösség bizonyításáig ártatlannak vélelmezett, de a bűncselekménnyel vádolt személy csak akkor helyezhető az ítéletig őrizetbe/előzetes letartóztatásba (a továbbiakban: előzetes letartóztatásba), ha a körülmények feltétlenül szükségessé teszik azt.^[35]

Amikor az őrizet elrendelhető, a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a fogva tartás elkerülhető-e alternatív intézkedés alkalmazásával.^[36]

A Bíróság szerint a terhelt folyamatos fogva tartása csak a társadalom jól felfogott- az előzetes letartóztatott személyi szabadságának tiszteletben tartásánál jelentősebb – érdekein alapulhat. A szabadságelvonás kérdéseiben döntési jogkörrel rendelkező nemzeti bíróságoknak ezért ilyen „kényszerítő társadalmi szükségleteket” kell megjelölniük határozataikban.^[37]

Összegzés

Megfigyelhető, hogy a személyi szabadsághoz való jog, valamint ezen szabadságot korlátozó kényszerintézkedéseknél az Emberi Jogok Európai Bírósága által évtizedek óta kimunkált joggyakorlatot a magyar Alkotmánybíróság számos határozatában átvette és értelmezte a magyar jogszabályok tükrében. A büntetőeljárásról szóló törvénynek az őrizetre és az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezései összhangban vannak az európai standardokkal, és megfelelő eljárási garanciákat nyújtanak a terhelt részére.

A Szabs. tv. azonban – a tettenérés szabályainak az elkövetéstől számított 48 órára történő kiterjesztésével – ezen eljárási garanciákat minimálisra csökkentette, teret nyitva ezzel a jogszabály a törvényesség határán mozgó, de nem igazságos alkalmazásának.

A szerző titkár a Debreceni Járásbíróságon.

 
Felhasznált irodalom

Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós – Zeller Judit: Válogatott Alapjogi Esetek II. Szabadság és egyenlőség 1. Pécs, 2010

Dr. Czine Ágnes – Dr. Szabó Sándor – Dr. Villányi József: Strasbourgi ítéletek a magyar büntetőeljárásban HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2008

Elek Balázs: Diákcsíny vagy bűncselekmény? – Büntetőjogi kézikönyv diákoknak, szülőknek és tanároknak Pedellus Tankönyvkiadó, 2008

Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt várható magatartása alapján Jogtudományi Közlöny 2002. év január, 13–26. o.

Holhós-Kovács Szilárd: Előzetes pro és kontra a bírósági eljárás és végzések tükrében. Bírák Lapja, 2011, 1–2. sz. 130–145. o

Mándi Veronika: a Debreceni Járásbíróságon 2012. november 12. és 2013. március 1. között lefolytatott gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési eljárások vizsgálata. (Kézirat)

Misi László: Európai mérce a büntetőeljárásban – IV/A. rész Ügyészek Lapja 2007. 5. szám, 59–69. o.

Nagy Marianna: Quo vadis domine – Elmélkedések a szabálysértések helyéről a 2012. évi szabálysértési törvény kapcsán Jogtudományi Közlöny, 2012. május, 217–226. o. n

^[1] Elek Balázs: Diákcsíny vagy bűncselekmény? – Büntetőjogi kézikönyv diákoknak, szülőknek és tanároknak Pedellus Tankönyvkiadó, 2008. 4. o.

^[2] Nagy Marianna: Quo vadis domine – Elmélkedések a szabálysértések helyéről a 2012. évi szabálysértési törvény kapcsán Jogtudományi Közlöny, 2012. május 217–226. o.

^[3] A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény és az azzal összefüggő egyes törvények módosításáról, valamint a katasztrófavédelemmel kapcsolatos egyes törvényi rendelkezések módosításáról szóló 2012. évi XXXI. törvényhez fűzött kommentár, Complex jogtár

^[4] Mándi Veronika kutatása a Debreceni Járásbíróságon 2012. november 12. és 2013. március 1. között lefolytatott gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési eljárások vizsgálata. /kézirat/

^[5] Debreceni Járásbíróság 79.Sze.2254/2013.

^[6] Debreceni Járásbíróság 71.Sze.6651/2013.

^[7] Debreceni Járásbíróság 71.Sze.7074/2013.

^[8] Debreceni Járásbíróság 71.Sze.6648/2013.

^[9] Mándi Veronika kutatása a Debreceni Járásbíróságon 2012. november 12. és 2013. március 1. között lefolytatott gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési eljárások vizsgálata

^[10] Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós – Zeller Judit: Válogatott Alapjogi Esetek II. Szabadság és egyenlőség 1. Pécs 2010 6–7. o.

^[11] Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós – Zeller Judit: Válogatott Alapjogi Esetek II. Szabadság és egyenlőség 1. Pécs 2010 13. o.

^[12] uo. 16. o.

^[13] Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt várható magatartása alapján. Jogtudományi Közlöny, 2002. év január, 13–26. o.

^[14] Holhós-Kovács Szilárd: Előzetes pro és kontra a bírósági eljárás és végzések tükrében. Bírák Lapja, 2011, 1–2. sz. 130–145. o.

^[15] Nagy Marianna: Quo vadis domine – Elmélkedések a szabálysértések helyéről a 2012. évi szabálysértési törvény kapcsán Jogtudományi Közlöny, 2012. május 223. o.

^[16] 3/2007. AB határozat

^[17] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (kihirdetve: 1993. évi XXXI. tv.)

^[18] Kadubec v. Slovakia, judgment of 2 September 1997, Reports 1997-V. p. 1830 § 51.

^[19] Engel and Others v. the Netherlands judgment of 8 June 1976, Series A no. 22., Öztürk v. Germany judgment of 21 February 1984, Series A no. 73., Demicoli v. Malta judgment of 27 August 1991, Series A no. 210, §§31–34.

^[20] 38/2012. (XI. 14.) AB határozat

^[21] 1284/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 562, 563–564.

^[22] 63/1997. (XII. 12.) AB határozat

^[23] Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós – Zeller Judit: Válogatott Alapjogi Esetek II. Szabadság és egyenlőség 1. Pécs 2010 8–9. o.

^[24] 30/1991. (V. 26.) AB határozat

^[25] 66/1991. (XII. 21.) AB határozat

^[26] Mándi Veronika kutatása: A Debreceni Járásbíróságon 2012. november 12. és 2013. március 1. között lefolytatott gyorsított bíróság elé állításos szabálysértési eljárások vizsgálata (kézirat)

^[27] EBH 2006.1496

^[28] EBH 2000.287

^[29] EBH 2000.292

^[30] EJEE 5. cikk 1. bek. a)–f) pontok

^[31] 104/2007. (XII. 13.) AB határozat

^[32] 104/2007. (XII. 13.) AB határozat

^[33] Misi László: Európai mérce a büntetőeljárásban – IV/A. rész Ügyészek Lapja 2007. 5. szám 59–69. o.

^[34] 104/2007. (XII. 13.) AB határozat

^[35] Misi: i. m. 59–69. o.

^[36] Dr. Czine Ágnes – Dr. Szabó Sándor – Dr. Villányi József: Strasbourgi ítéletek a magyar büntetőeljárásban HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2008 260–261. o.

^[37] Barfuss Csehország elleni ügye 2000. július 31. napján hozott ítélet

Pár hónapja lépett hatályba hazánk negyedik írott Büntető Törvénykönyve. Jóllehet a törvényszöveg és az indokolás már lassan egy éve közkézen forog, emellett sorra készülnek a kódex részleteit ismertető tankönyvek és kommentárok, régi tapasztalat, hogy a valódi értékítéletre – amelyet a gyakorlat fog kimondani – még várnunk kell. Az itt következő impressziókat a törvény előzményeiről, megalkotásáról, elfogadásáról és egyes rendelkezéseiről inkább csak néhány közérdeklődésre számot tartható töprengés, remény, vagy kétség jegyében fogalmazom meg. A bölcsőnél összegyűlő érintettek általában feltétel nélkül dicsérik az újszülöttet, bizalmat szavaznak neki, reménykednek, hogy hosszú és megpróbáltatásoktól mentes élete lesz. Ha a következőkben magam olykor mégsem kizárólag ezt teszem, írja a Tisztelt Olvasó féltő aggodalmam számlájára.
 

Történelmi távlatok – dióhéjban

Hajdu Lajos meggyőzően igazolta, hogy erősen megoszlanak a vélemények a magyarországi büntetőjogi kodifikáció kezdeteit illetően. „Van olyan auktor, aki a Kollonics-féle Einrichtungswerket tekinti az első kodifikációs kísérletnek (1869, Angyal Pál), mások az 1719-ben kidolgozott Novum Tripartitumot (Finkey, Réti stb.), vagy a Praxis Criminalis 1723-as, illetve 1729-es adaptációs kísérleteit (Huszty, Vuchetich). Ismét mások az 1712-es törvényjavaslatot (Bónis), vagy az 1728/29-es országgyűlésen megtárgyalt bizottsági elaborátumot tartják az első magyar büntetőkódex-tervezetnek”.^[1] Abban azonban már egységes az irodalom, hogy a XVIII. század végére egyértelművé vált az önálló hazai Büntető törvénykönyv megalkotásának igénye.

Az 1795. évi tervezetben már határozottan fellelhetők a felvilágosodás gondolatai. A „nullum crimen sine lege”, a „nulla poena sine lege” elve és a társadalom védelme követelményének megfogalmazása mellett ekkor a büntetés céljaként a tettes megjavításának igényét jelölték meg. A haladó és a retrográd eszmék küzdelmének kiegyenlítettségére jellemző, hogy a vitákon nem csupán ez a javaslat feneklett meg, de a szemléletében és intézményeiben jóval konzervatívabb, számos nemesi kiváltságot fenntartó, egyébként pedig inkább az elrettentésen, mintsem a javításon alapuló 1827. évi tervezet is.

Az 1843. évi törvény-javaslat alapvető vívmánya volt a törvény előtti egyenlőség megteremtése, s a differenciált, ám tettarányos büntetést lehetővé tevő büntetési rendszer, amely például száműzte a halálbüntetést vagy a testi fenyítést.

Sajnos nem ehhez a javaslathoz tért vissza 1861-ben az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok néven ismertté vált dokumentum, hanem az 1848 előtti jogot (lényegében a kodifikálatlan, szétszórt, jórészt szokásjogon alapuló rendelkezéseket) tekintette irányadónak, igaz, a törvény előtti egyenlőség kimondásával.

A közel egy évtizednyi előkészítés után elfogadott 1878. évi V. törvény talán legfőbb érdeme, hogy bár jórészt elvetette a magyar történelmi hagyományokat, a büntető jogalkalmazás feudális anarchiáját felszámolva megszüntette a jogbizonytalanságot, s a kor tudományos eredményeinek megfelelő egységes elvi alapokon nyugvó szabályrendszert adott a jogalkalmazók kezébe.

Csemegi a bűncselekmények hármas felosztása (bűntett, vétség, kihágás) mellett tett hitet, s a részletszabályok megalkotása során is a klasszikus dogmatika cselekményközpontú, vagyis „tett-centrikus”, az egyes intézmények organikus felépítésére, a pontosan szabályozandó rendszerre összpontosító koncepciójából indult ki, szándékosan kevesebb figyelmet fordítva az elkövető személyére.

A már röviddel későbbi kriminálpolitikai áramlatok nyomán, ennek korrekciójaként szükségesnek tartották a fiatalkorúak, majd a visszaesők és a megrögzött bűntettesek sajátos személyiségét kezelni képes novellák megalkotását, valamint a feltételes elítélés intézményének meghonosítását (1908, 1913,) később a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló és anyagi jogi vonatkozású előírásokat is tartalmazó törvény elfogadását (1930), vagy a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alóli mentesítés törvénybe iktatását (1940).

A kriminológia szemléletváltozásától eltekintve a Csemegi Kódex egyik további erényeként értékelhető, hogy a II. világháború utáni években hiába merült fel igény új törvény mielőbbi megalkotására, ehhez mind az előzőeket meghaladó jogtudományi, mind a gyakorlati tapasztalatok hiányoztak (bár utóbbiak jórészt nem objektív okokból, hanem a korábbi bírói és ügyészi kar kicserélődése folytán).

1950-ben mégis újraszabályozták a Btk. Általános Részét, elsősorban „a büntetőjog megváltozott osztályjellegének” deklarálása érdekében (1950. évi II. tv.), ám néhány lényeges koncepcionális kérdést is érintve (pl. megszüntették a trichotómiát). A szankciórendszer kiegészült egy sajátos, később kevés hatékonysága ellenére évtizedekig alkalmazott intézkedéssel, a javító- nevelő munkával.

A második magyar Btk., az 1961. évi V. tv. 1953 és 1960 között, a belpolitikai viharok által olykor hosszú időre háttérbe szorított vagy éppen kicserélt alkotói háttérrel lassan, de tudatosan készült.

A törvény alapvető jellemzője, hogy a korábbi cselekménycentrikus szemléletet háttérbe szorította a tettes személyének előtérbe állítása, a „javítás”, a „nevelés”, a „társadalom hasznos tagjává formálás”, egyszóval a „jobbítás” eszménye. Mindez azonban gyakran sajátos, szubjektív differenciálás eredményeképpen érvényesült.

A korszak ideológiája szempontjából ugyanis elfogadhatóbb volt az az elv, hogy nem elsősorban az elkövetett tett, hanem – „osztály-hovatartozásuk”, kriminológiai jellemzőik alapján – a tettesek között indokolt különbséget tenni, s a büntetést elsősorban a tettes személyiségére szabva kell alkalmazni.

A törvény koncepcionális szempontból legjelentősebb módosítása az 1971. évi 28. sz. tvr.-rel történt meg.

A Novella a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta fel, 10 év szünet után ismét bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést, s a szabadság elvonásának négy végrehajtási fokozatát különböztette meg (a fegyházat, a szigorított börtönt, a börtönt és a fogházat).

Korszerűsödött a Különös Rész is, pl. a közlekedési bűncselekmények rendszerének újraszabályozásával vagy a társadalmi tulajdont sértő bűncselekmények kiemelt helyzetének csökkentésével.^[2]

Az 1974. évi 9. tvr. a társadalom fokozott védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében új intézkedést, a „szigorított őrizetet’’ iktatta a szankciók rendszerébe, és bevezette az alkoholisták munkaterápiás intézeti gyógykezelésének intézményét.^[3]

Ez ismét demonstrálta, sőt tovább növelte a tettes-büntetőjogi doktrína térhódítását.

Noha a korszak szakemberei szerint a változtatások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a büntetőeljárást szabályozó 1973. évi I. törvény megszületése is erősítette azt az igényt, hogy „a jogfejlődést összegző és továbbfejlesztő új Büntető törvénykönyvet alkossanak.’’^[4]

Az 1978. évi IV. törvény a szankciórendszert tekintve a korábbinál árnyaltabb szabályozásra törekedett. A halálbüntetés kivételes jellegének hangsúlyozása mellett a szabadságvesztés végrehajtási fokozatainak számát a jelenlegi háromra csökkentette, bevezette a pénzbüntetés „napi tételes” rendszerét, s lehetővé tette egyes mellékbüntetések önállóan történő alkalmazását. Bővítette az intézkedések körét, pl. a – korábban csak fiatalkorúak esetében alkalmazható – próbára bocsátással és a pártfogó felügyelettel.

A törvény az Általános Részbe emelte és három csoportba sorolva szabályozta a bűnismétlés különféle formáit, súlyosságuk szerint egyre hátrányosabb következményeket fűzve azokhoz.

A Különös Részt illetően kiemelhető, hogy a kódex készítői, részben megváltoztatva az egyes fejezetek sorrendjét, a korábbitól eltérő értékítélet alapján előbbre sorolták pl. az élet, testi épség elleni bűncselekményeket, vagy a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket.

Jellemző lehet néhány ekkor a Btk.-ba került bűncselekmény megemlítése is: ilyen az életveszélyt okozó testi sértés, a terrorcselekmény vagy a környezet- és természetkárosítás.

A későbbi novellák az 1978. évi IV. törvény rendszerét szinte teljesen átformálták.

Elegendő csak a büntetési rendszerre utalni. Megszűnt a szigorított őrizet (1989), majd a halálbüntetés alkalmazhatósága (1990); előbb beiktatták a szigorított javító-nevelő munkát (1984), majd hatályon kívül helyezték az „egyszerű” javító-nevelő munkával együtt (1993). Fokozatosan emelték a kiszabható pénzbüntetés mértékét, csökkentették viszont a közérdekű munkával tölthető napok számát, és bővítették a próbára bocsátás alkalmazási körét (1987), lényegében egységesítették a különös és a többszörös visszaesés következményeit stb. Változtak a vagyonelkobzás és az összbüntetés szabályai is.

A rendszerváltozás évei a Különös Részre is jelentős befolyást gyakoroltak.

Az állam elleni bűncselekmények esetében az átfogó újraszabályozást már 1989-ben elvégezték, a halálbüntetés kizárása mellett lehetőség szerint kiiktatva a szubjektív értékelésre módot nyújtható fogalmakat.

A gazdaság átalakítása is merőben új szemléletű büntetőjogi szabályozást igényelt. Ennek során megszűnt ugyan pl. az üzérkedés vagy a közellátás veszélyeztetésének fenyegetése, ugyanakkor azonban pl. az új társasági formák, a hitelezők érdekeinek védelme, a fogyasztóvédelem korszerű szabályrendszerének igényei, vagy az állami bevételek rendszerének átformálása folytán néhány év alatt megduplázódott a Btk. XVII. fejezetébe tartozó bűncselekmények száma.

Az utóbbi évtizedekben négy alkalommal módosultak a vagyon elleni bűncselekmények értékhatárai is.

A törvény újabb novelláira hatást gyakorolt a felgyorsult tudományos fejlődés és – európai integrálódásunk erősödése folytán – nemzetközi kötelezettségeink bővülése is. Így kerültek a törvénybe pl. bizonyos, az orvostudomány fejlődésével kapcsolatos bűncselekmények, vagy a korrupció internacionális formáit fenyegető normák.

Végül a legutóbbi időben előtérbe kerültek a szervezett bűnözés elleni hatékonyabb fellépést segítő módosítások, elsősorban a bűnözés szerkezetében és súlyában bekövetkezett változások konzekvenciáinak szigorúbb előírások révén történő bevonása (pl. az életfogytig tartó szabadságvesztés új szabályai, szigorúbb büntetés-kiszabási előírások törvénybe iktatása, egyes bűncselekmények és bűncselekmény-kategóriák súlyosabb fenyegetése).

Összegezve: a korábbi évszázadok fejlődése lényegében a tettre koncentráló szabályozás és tettescentrikus törvény alapeszménye közötti egyezkedés jegyében zajlott. Csak rövid időre és átmenetileg sikerült a klasszikus büntetőjogi iskola szemléletét újabb kriminológiai irányok igényeivel összhangba hozni.

Új, markáns, s a két nézetrendszer bármelyikének alapjait teljesen elvetni képes koncepció hiányában korunk kérdése változatlanul az maradt, hogy sikerül-e annak a kényes egyensúlynak a megteremtése, amely a bűncselekmény tárgyi elemeiből, a tettarányos büntetés igényének elsődlegességéből kiindulva – legalábbis bizonyos ügykategóriák, illetve egyes tettescsoportok (pl. a fiatalkorúak vagy a megrögzött bűnözői kör) esetében – nem mond le teljesen az egyéniesítésről, a tettes személyiségének figyelembevételéről sem.
 

Az ezredforduló koncepciói és „vezérelvei”

A rendszerváltozást követő évek felgyorsult változásai mind határozottabban vetették fel az újabb kodifikáció szükségességét, az előkészületek intenzitása és hatékonysága azonban változatos képet mutatott.

Az új Btk. születéséről szóló egyes tavalyi sajtótudósítások szerint „a törvényt húsz hónap alatt készítette el a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium 15 fős gárdája”.^[5]

A fiatal és ambiciózus jogalkotók komoly teljesítményét elismerve ez a sommás megállapítás mégis bizonyos kiegészítésre, pontosításra szorul.

A történelmi hűség okán ugyanis indokolt rögzíteni, hogy a kódex előkészítése már másfél évtizeddel ezelőtt elkezdődött, s az akkori koncepció, s egyes javaslatok jelentős része a mostani végtermékben is visszaköszön.

Indokoltnak vélem, hogy ennek alátámasztására a következőkben felidézzek néhány jellemző gondolatot egy még 1999-ben, az új Btk. megalapozásaként készült, s annak idején több fórumon megvitatott minisztériumi anyagból^[6]. Az előterjesztés egyebek mellett a következő (utóbb nagyrészt az új törvény elveiben és konkrét rendelkezéseiben is testet öltő) téziseket tartalmazta:

„Az alkotmányos büntetőjog alapelvei, amelyek meghatározóak a büntetőjog társadalmi rendeltetésének szempontjából, nem kerülhetők meg az új Btk. megalkotása során. Indokolt, hogy bizonyos tradicionális, de a büntetőjog szemléletét ma is átható, meghatározó alkotmányossági elvek a kódexben kifejezett formában, alapelvi szinten is megjelenjenek. Ilyen lehet

– a nullum crimen sine lege elvének,

– a nulla poena sine lege elvének,

– a visszaható hatály tilalmának

– és az analógia tilalmának

törvényi megfogalmazása.”

„A jelenleginél világosabban el kell határolni a büntetési rendszert, a büntetési nemeket, azok alkalmazási feltételeit és mértékét érintő kérdéseket a kifejezetten a büntetés végrehajtására vonatkozó kérdésektől. A Btk.-ban csak az előbbieknek lehet helye.”

„A büntetőjog megfelelően fejezze ki a társadalomnak a bűncselekménnyel szembeni ellenérzését, és a legsúlyosabb cselekmények tekintetében biztosítsa az elkövető társadalomtól való izolálásának lehetőségét.”

„A törvénynek következetes szigorral kell fenyegetnie különösen

– a szervezett, erőszakos bűnözést és az ahhoz kapcsolódó kriminális magatartásokat,

– az életet, testi épséget, vagyonbiztonságot sértő vagy veszélyeztető cselekményeket,

– a gazdasági és a közélet tisztaságát sértő deliktumokat, és

– a gyermek- és fiatalkorúak sérelmére elkövetett magatartások tetteseit.”

„Az állami büntetőjogi igény elsődlegességének fenntartása mellett a sértettek jogainak fokozott érvényesítése érdekében meg kell teremteni a mediáció és a kompenzáció (a sértettekkel való kiegyezés és a jóvátétel) anyagi jogi ösztönzőinek és következményeinek konzekvens rendszerét”.

„Az új Btk.-nak tehát olyan »neo-proporcionális« szemléletet kell tükröznie, amely a büntetőjogot valóban »ultima ratio«-ként kezeli – ekkor, ha szükséges, következetes és kiszámítható szigort érvényesít – ám indokolt esetben a differenciálás, az elterelés lehetőségéről sem mond le.”
 

A Btk. készítése^[7], elfogadása és általános jellemzése

Tény az is, hogy a „15 fős gárda” jelentős korábbi szellemi kapacitásra is támaszkodhatott.

Negyedik Btk.-nk elhúzódó születésénél közel másfél évtizeden keresztül legalább négy különböző összetételű kodifikációs bizottság bábáskodott, sorrendben Dávid Ibolya, Bárándy Péter, Petrétei József és Kondorosi Ferenc, végül Navracsics Tibor és Répássy Róbert felkérésére, illetve koordinálásával.

Az első bizottság^[8] 2001. március 14-én alakult, azzal a céllal, hogy „megvitassa az előkészített anyagokat és állást foglaljon elvi kérdésekben”^[9]. Az előkészítés egy szűkebb körű szerkesztőbizottság feladata volt^[10].

Mindegyik újabb grémium rendre hangsúlyozta ugyan, hogy felhasználja elődei munkáját, ennek azonban kevés közvetlen látszata volt. A bizottságok ülései­től részben függetlenül készültek többé-kevésbé hozzáférhető általános részi tervezetek Wiener professzor, Ligeti Katalin, Bócz Endre és Gál Attila, valamint Gönczöl Katalin professzor asszony – aki 2008 elejétől büntetőpolitikai szakállamtitkárként irányította a kodifikációt – tollából, illetve közreműködésével.^[11] Remélem, a nem publikált tervezetek is egyszer majd közkinccsé válnak.^[12] Jól érzékeltetik azokat a sugárutakat, mellékutcákat, esetenként zsákutcákat és labirintusokat, amelyekben a készítők eligazodni próbáltak. Sokszor folytak szinte órákig tartó viták a társadalomra veszélyesség fenntarthatóságról, a bűncselekmény fogalom, vagy a büntethetőségi akadályok korszerűnek tartott felfogásáról.

Kétségtelen, hogy ezeknek a vitáknak az időtartama, vagy intenzitása nem mindig állt arányban a konkrét eredménnyel. S mégis, ezek sokszor fontos és tartalmas szakmai eszmecserék voltak, egyes javaslatok elvetése is szűkítette a lehetséges megoldások körét. Ám az idő haladt, miközben sűrű politikai változások formálták, alakították a bizottságok összetételét, s utólag visszatekintve a szuverén egyéniségekből álló testületek talán túl megfontoltan és toleránsan kezeltek akár bizonyos másodlagos kérdéseket is. 2010-től ezért látványosan győzött az a felfogás, mely szerint az indokolatlanul széles fórumrendszer és a több szinten folyó, nehezen lezárható viták nehezíthetik és lassíthatják a bizonyos kérdésekben erőteljesen preferált központi akarat érvényesülését.

Így azután a kódex talán ötödik, végleges szövegszerű javaslatát előkészítő és előzetesen megvitató bizottság^[13] valóban alig több mint egyéves munkájában professzor már nem is vett részt, a felkért külsős szakemberek között bíró nem volt, a munkát ugyan egy a minisztériumba berendelt felkészült ügyész irányította, de rajta kívül közvádló sem működött közre a menetközi véleményezésben. Jobbára elektronikus úton történő egyeztetések folytak. A néhány főből álló ambiciózus fiatal egyetemi oktatók valamennyi tagját egyetlen szál kötötte össze: kivétel nélkül valamennyien folytattak és folytatnak ügyvédi gyakorlatot. Mindez persze akár magyar sajátosságként felfogható: már a Csemegi Kódex készítésekor szóvá tették, hogy „a jogászi elem az ügyvédi kar által eléggé van képviselve” s „csak szűkkeblű és még szűkebb látókörű malcontens ember ütközhetik meg abban, hogy egy oly nagy jelentőségű rendszeres törvénykönyv alkotásánál – minő a büntetőtörvénykönyv – a tanári, bírói, ügyészi […] kar közreműködése mellőztetik.”^[14]

Tavaly márciusában tehát elkészült a törvényszöveg tervezete, s ezt a terjedelmes indokolással együtt egy mindössze néhány hetes „társadalmi egyeztetés” keretében most már bírák, ügyészek és az egyetemi oktatók is megismerhették, véleményezték is. Lényeges koncepcionális kifogások majd több mint 200 képviselői módosító indítvány ellenére az eredeti változatot minimális változtatásokkal alig másfél ülésnap után keresztülvitték a törvényhozás gépezetén, s a 2012. évi C. törvény rövidesen meg is jelent a Magyar Közlöny 2012. július 13-i számában.

Nem könnyű ilyen körülmények között az új kódexet nyomban a magunkénak érezni. Úgy vélem, nehezen kezelhető kockázatokat rejt magában a koncepcionális kérdésekről is zajló eszmecserék egyoldalú berekesztése, anélkül, hogy bizonyos kérdésekben a konszenzusnak akár a körvonalai felsejlenének.

Az új Btk. ugyanis nem döntött el számos, már hosszabb ideje zajló és részben alapvető dogmatikai kérdésekről is folyó vitát, megkerülte őket vagy átsiklott felettük. Néhány ilyet a következő részben meg is említek. Nyilván az volt a szempont, hogy ha elzárásra, vagy mellőzhetetlen és felülvizsgálhatatlan tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre szükség van, ha bővíteni kell a kitiltás lehetőségét, ha a vagyonvédelem körére is kiterjesztendő az élet törvényes lehetőséggé emelt és a bírói mérlegelést is feleslegessé tevő kiolthatósága, akkor a gyakorlatban nehezen konvertálható elméleti finomkodásokra nincs sem idő, sem szükség.

A korábbi vitatott rendelkezések tehát szó szerint azonosak maradtak, s az ellentmondások jó része sem oldódott meg. Elegendő legyen néhány rövid példa: továbbra is büntethetőségi akadályként olvasható pl. a tevékeny megbánás, akkor is, amikor a büntethetőséget nem szünteti meg, csupán korlátlan enyhítést tesz lehetővé. A borravalót vagy hálapénzt júliustól csak a munkáltató engedélyezheti – ilyen engedély hiányában annak elfogadása kriminális korrupció –, ez azonban nem oldható meg az új büntethetőségi akadállyal, a „jogszabály engedélyével”, mert az feltétlen (magából a jogi normából adódik), a munkáltató Munka Törvénykönyvében szabályozott felhatalmazása pedig esetleges. Deklarált cél volt az elburjánzott csalásszerű magatartások csökkentése, erre válaszul bekerült a törvénybe a gazdasági csalás (374. §), amit bizonyára kezelni lehetne a csalás, a költségvetési csalás vagy a hűtlen kezelés befejezett alakzatával, esetleg kísérletével. Ugyancsak ígéret hangzott el az olykor nyomasztó számú minősített esetek redukálására is, ám pl. a leginkább érintett lopás súlyosabban fenyegetett alakzatainak száma még tovább nőtt. Korábban dekriminalizáltuk a számviteli mulasztások enyhébb, jórészt formális megjelenési formáit, s most akár két év szabadságvesztésre számíthat az, aki a számvevőszéknek küldendő „intézkedési terv” továbbítását elmulasztja. Hitet tett a jogalkotó a felesleges párhuzamosságok kiküszöbölése mellett, s nyomban ezután önálló bűncselekményként megalkotta a táppénzcsalást, hogy mindössze 50 000 Ft-os értékre „előbbre hozza a fenyegetettséget”; ötvenezer forint alatt ugyanis a tett nem büntetendő, százezer forint fölött viszont minden további nélkül lehetne költségvetési csalás. Eszerint a kisebb érték felső határának egy tizedére alkottak sui generis deliktumot. A szembetűnő ellentmondások további sorolása helyett legyen elég annyi, hogy további, mintegy húsz pontosítást és helyesbítést már korábban benyújtottak a még hatályba sem lépett törvényhez.

Mindezek ellenére, tartozunk azzal az igazságnak, hogy leszögezzük: az új kódex összességében mégsem vállalhatatlan, mert nem a minden áron való újítani akarás, nem a korábbi elvekkel és intézményekkel való görcsös szakítás kényszere jellemzi. Tudjuk, erre minden kodifikáció esetén alapos a kísértés, aminek nehéz ellenállni.

Elmondható, hogy a törvény mértéktartó jogalkotás végterméke, de ez napjainkban talán magától értetődő követelmény is. Aki ma a büntetőjog területén teljesen újat akar kitalálni, attól – kriminológiai felfogásunktól és felfogásától függetlenül – óvakodnunk kell.

Kétségtelen ugyan, hogy csak a törvény 10 oldalnyi általános indokolása is többtucatszor használja az „új” vagy az „újdonság” szavakat, s többször tesz említést „lényeges változásról” is, ám ami ezután következik, legtöbbször csak a tartalmi kérdéseket nem érintő formai, szerkezeti, szóhasználatot érintő korrekció, s csak a büntetőjoggal most ismerkedők számára tényleges újdonság.

Az Általános Rész szerkezete egyáltalán nem, tartalma alig tér el a megszokottól.

A hatály, a stádiumok, az elkövetők, a bűnösség, a büntethetőségi akadályok, de még a szankciók köre is mindenkinek ismerős lehet, a részben kifogásolható nóvumok várható hatóköre pedig igen szűkre prognosztizálható.

A Különös Rész szerkezete felosztása módosult, de a tényállások négyötöde érdemben itt is változatlan.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy alapvetően működőképes, használható törvény született, amelynek fő erénye, hogy általában egységesebb, valamivel koherensebb, mint a korábbi, hibái pedig – bár esetenként szembetűnőek – nem olyan súlyosak, hogy ne reménykedhessünk kijavításukban.

A következőkben csak röviden van módom néhány olyan rendelkezést megemlíteni, amely máris vitát váltott ki az elméleti és gyakorlati szakemberek körében.
 

Néhány vitatott koncepcionális kérdés

a) Következetlenségek a jogellenes magatartások felosztásánál

Már a korábban említett 1999-es előterjesztésben megfogalmaztuk: „meg kell vizsgálni, hogy a büntető eljárásjog egységesítő törekvéseire is figyelemmel, milyen elméleti és gyakorlati okok szólnak a bűncselekmények bűntettekre és vétségekre történő felosztásának fenntartása mellett.”

Szembetűnő, hogy a 2 éves bűntetti-vétségi határ megtartásának a törvényben alig van gyakorlati jelentősége, ezzel szemben igen jelentős számúak azok az enyhébb következmények, amelyeket a törvény legfeljebb 3 évi szabadságvesztéssel történő fenyegetettséghez fűz (pl. szabadságelvonással nem járó szankciók generális alkalmazhatóságának lehetősége, tevékeny megbánás esetén megszüntetés, próbára bocsátás alkalmazhatósága, jóvátételi munka felkínálása).

Bócz Endre indokoltan mutat rá, hogy eszerint az érdemben „enyhébb súlyú” bűncselekmények nem az 5. §-ban szereplő „vétségek”, hanem a legfeljebb háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett deliktumok, vagyis azok „amelyekhez Csemegi Károly felfogásában a vétségeket sorolták. Érdekes lenne tudni azt, hogy e következtetés ellen mi szól, s hogy elfogadhatatlannak tartják-e a tervezet készítői?”^[15]
 
b) A büntetőjog és a szabálysértések viszonya

Továbbmenve: úgy tűnik, a Btk. készítői egyes szabálysértési jellegű cselekmények kriminalizálásával és a szankciórendszer továbbfejlesztésével jelentős lépést tettek a trichotómia feltámasztása felé, anélkül azonban, hogy ennek tradicionális előnyeit is kihasználták volna.^[16] A Btk. pl. átvette a Szabálysértési törvényből az elzárást és a sportrendezvények látogatásától eltiltást, cserébe az Sztv. megkapta a most már átváltoztatás nélkül is alkalmazható közérdekű munkát.

Az új Btk. megalkotása kapcsán itt lett volna a történelmi lehetőség – amit most nyilván esetleg beláthatatlan időre megint elszalasztottunk – a Büntető törvénykönyv és a (Btk. rendelkezéseit most már jelentős részben kifejezetten át is vevő) Szabálysértési törvény egységes elvi alapokon nyugvó uniójának megteremtésére.

Megoldható lett volna, hogy a Btk. Általános Része a bűncselekményekre és a „kriminális szabálysértésekre” nézve egységesen szabályozta volna az elkövetőket, stádiumokat, beszámítást kizáró okokat, a halmazat kérdéseit stb., s emellett a szabálysértési (kihágási) szankciókat is – bár ez utóbbira az elzárás beiktatásával gyakorlatilag sor is került. A Különös Rész a „kettős alakzatú” szabálysértések privilegizált esetként történő kezelése mellett külön fejezetben foglalta volna össze az „önálló” kriminális szabálysértéseket. Ehhez csatlakozott volna a Büntetőeljárási törvény új „külön eljárása”, amiben a kriminális szabálysértésekre vonatkozó kiegészítő vagy az általános szabályokat felülíró rendelkezések szerepeltek volna, ilyenek hiányában az általános eljárási szabályok lettek volna érvényesek.

Végül a nem kriminális (tisztán rendészeti) szabálysértések maradtak volna a közigazgatási jog részei, de nem elsősorban represszív, hanem közigazgatási szankciókkal, amelyeket közigazgatási eljárásban lehetett volna alkalmazni. Az ilyen szabályozás valóban koherens rendszert teremthetett volna.
 

A büntethetőségi akadályok egyes újításai

a) A büntethetőség alsó korhatára

E kérdést illetően már hosszú évek óta folyt a vita. Sokáig a büntethetőség alsó határának generális leszállítása volt a terv, később – tavaly, amikor a „gyermekbarát igazságszolgáltatás” kérdései kapcsán nemzetközi jogi kötelezettségeink keretében büntető jogszabályaink módosítása is napirendre került – a döntés a 14 éves korhatár megtartása volt. Nehéz lett volna ugyanis éppen akkor érvelni a büntethetőség alsó határának leszállítása mellett, amikor a gyermekkor felső határát a módosítás indokát adó nemzetközi dokumentumok 18 évben határozták meg.

Igaz, az ezt el nem érő életkor megítélése kérdésében megoszlik már az európai törvényhozás is. A büntethetőségi korhatár országonként igen vegyes képet mutat, Svájcban vagy Írországban pl. 7, Angliában 10 év, ugyanakkor Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában 16 év. Mindenesetre jóval számosabbak azok az európai országok, ahol 14 vagy e feletti életkort tartanak irányadónak. Arról kevesebb szó esik, hogy a „szigorúbb korhatárt” követő országok többségében még a „fiatal felnőttekre” (18–21 vagy 23 év) is speciális, enyhébb szabályok vonatkozhatnak.

Az új Btk.-ban végül elfogadott rendelkezés sajátos kompromisszum eredménye. Eszerint, egyes, kiemelten súlyos, erőszakos bűncselekmények esetében^[17] – de csakis ott – a büntethetőség alsó határa 12 évre változott. 12 és 14 év közöttiek azonban csak egyedileg megvizsgált belátási képességük megléte esetén vonhatók felelősségre, s a belátási képességgel rendelkezőkkel szemben is csak intézkedés – nyilván javító intézeti nevelés – alkalmazható.

E mértéktartónak nevezhető korlátozások ellenére a döntés a kriminológusok többségének heves ellenérzését váltotta ki. A helyzet azonban talán több okból sem olyan súlyos, mint ahogyan azt – sokszor hiányos és téves információk alapján – ezúttal szakemberek is állítják. Vitatható, de nem alkalmazhatatlan döntés született, ami feltehetően nem befolyásolja érdemben a gyermekbűnözés helyzetét és perspektíváit, így talán nem is ront javulásuk (egyelőre elméleti) esélyein.

Ami a várható alkalmazási kör volumenét érinti, kijelenthető, hogy a módosulás – éppen az iménti feltételekből adódóan – feltehetően igen csekély számú elkövetőt érint majd.

Az ismertté vált gyermekkorú elkövetők száma 2004-ben még közel 4000 volt, ez a szám stagnált, majd lassan csökkent, s az utóbbi három évben 3000 alatt maradt.

A kérdéses 12 és 14 év közötti korosztály megoszlását néhány évre visszatekintve a következő táblázat szemlélteti^[18]:

Eszerint a gyermekkorú elkövetők kb. 60%-a tartozik a módosítással érintett 12 és 14 év közötti életkorba.

Az előző három évben összesen egyetlen gyermekkorú által elkövetett emberölés történt, a halált és életveszélyt okozó testi sértések száma szintén alig volt kimutatható. Az összes gyermekkorú tettes által elkövetett rablások éves száma az utóbbi évtizedben 100 és 160 között volt (2009: 141, 2010: 162, 2011: 116), kifosztás minősített esete – ahol gyakorlatilag a csoportos elkövetés jöhet szóba – nem érte el az egy tucatot.^[19]

Az említett 60%-os arányból kiindulva igen valószínű, hogy évente csak mintegy 60–70 gyerek esetében fogják egyáltalán megvizsgálni azt, hogy megállapítható-e a büntetőjogi intézkedés elrendeléséhez szükséges belátási képességük, s ha többségüknél a válasz igenlő lesz is, ez évi mintegy 40-50 gyereket érinthet.

Erősen kétséges, hogy ekkora szám esetében indokolt volt-e a változtatás (s nem csupán a szigor híveinek kielégítését szolgáló látszatintézkedésről van-e szó), különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az intézeti elhelyezés (gondozásba vétel) súlyos esetben büntethetetlen gyermekkorúak esetében eddig is megoldható volt a Gyermekvédelmi törvény alapján.

Ám még fontosabbnak vélem annak hangsúlyozását, hogy a módosítás nem mentesít bennünket az alól, hogy tartalmilag megújítsuk és továbbfejlesszük a gyermek- és ifjúságvédelem módszereit és infrastruktúráját, s tovább szélesítsük a büntetőjogon kívüli megoldások skáláját. Ennek persze egymással összefüggő intézményi, személyi, anyagi feltételei vannak, itt is el kell tehát dönteni, hogy a jövőbeni tettek megelőzésére elegendő-e a már elkövetett tettek miatti felelősség szélesítése. Szerintem nem, s nem félek az agyonkoptatott, de mélységesen igaz közhely ismételt felidézésétől sem: a gyermek- és fiatalkorú bűnözésre adott válaszok eldönthetik már a közeljövő felnőttbűnözését.

Igen fontosnak tartom azt is, hogy az alacsonyabb életkort érintő eszközrendszer részbeni és diffe­renciált bővítése nem mehet a továbbra is speciális összetételű bírói tanácsok által alkalmazott egyéniesítés rovására. Sajnálom, hogy megszűnt a szakértelem bizonyos fokú koncentrálását erősíthető kizárólagos illetékesség, és sajnálom azt is, hogy a fiatalkorúak ügyeiben önálló intézkedésként alkalmazható pártfogó felügyelet ötlete végül nem talált többségi támogatásra. Kétségtelen, hogy ez újabb infrastrukturális és személyi változásokat igényelt volna a pártfogói szolgálatoknál. De talán megérte volna.

Végül: a tartalmi kérdéstől eltekintve, technikailag teljesen zavaros és értelmezhetetlen az elfogadott szabályozás. Fiatalkorúnak tekinti a törvény a 12. életévét betöltött személyt (105. §), ám láttuk, hogy a 12 és 14 év közötti gyermek csak néhány bűncselekmény miatt büntethető. Vagyis: az egész fejezet vonatkozik a 12. évüket betöltött gyerekekre, jóllehet annak a körülménynek, hogy a leszállított életkor alapján „fiatalkorúak” csak igen-igen kivételes esetekben van jelentősége. Ugyanakkor a 16. § „gyermekkor” címszó alatt főszabályként 14 évben jelöli meg a büntethetőség alsó határát.

Mi lesz tehát a megszüntetés jogcíme, ha hiányzik a belátási képesség?

Kóros elmeállapot nem lehet, mert az illető nem „az elmeműködés kóros állapotában” követte el a tettét. Gyermekkor szintén nem lehet, hiszen a 12. életévét betöltött személy a 105. § értelmében mindig fiatalkorú, legfeljebb 14 éven alul nem mindig büntethető.

A „büntethetőséget kizáró egyéb ok” Jolly Jokerként történő kényszerű és vitatható előráncigálása mellett^[20]egyetlen elfogadható megoldás lehetne csak, ám ez törvénymódosítást igényelne: meg kell hagyni a fiatalkorúak esetében a 14–18 éves életkort, a büntethetőségi akadályok körében pedig nem „gyermekkort” kell szerepeltetni.

Az ehelyett feltüntetett alcím (a büntethetőségi akadály neve) a belátási képességet kizáró életkor lenne.

Ezt a terminológiát használná a 15. § a) pontjában szereplő büntethetőséget kizáró ok is.

Így a 14 év alattiak és – a már 12 éves életkortól elkövethető bűncselekmények esetén – a 12 és 14 év közötti életkorban lévők egyaránt nem „gyermekkor” hanem a „belátási képességet kizáró életkor” miatt nem tartoznának büntetőjogi felelősséggel.
 
b) A jogos védelem új szabályai

E büntethetőségi akadály új szabályozása kapcsán szakmai körökben alig lehet támogató véleményt hallani.

Az a törekvés persze feltétlenül indokolt, hogy a Btk. hangsúlyosabban fejezze ki: a támadónak kell jogellenes tette kockázatát viselnie. Ennek jegyében már korábban megszűnt a védekezés túllépése következményeinek cizellálása, a kitérési kötelezettség elvárása és bekerült a törvénybe a védelmi berendezések jogos igénybevételének feltételrendszere is.

Az új kódex azonban sajnos még tovább ment és megdönthetetlen vélelmet alkotott arra nézve, hogy bizonyos időben, helyen és módon történő támadások – függetlenül attól, hogy valójában személy vagy vagyon ellen irányulnak-e – mindig élet elleni támadásnak tekintendők, s akár a támadó életének kioltásával elháríthatók.

Ez hibás, indokolatlan és jogilag indokolhatatlan lépés volt.

Eddig ugyanis az éjjel, fegyveresen vagy élet kioltására alkalmas eszközzel történő támadás esetén, továbbá a más magánterületére behatolva megvalósított cselekmények esetén a bíróság alapos bizonyítási anyagra támaszkodva gondosan mérlegelte, megilleti-e a megtámadottat a védekezés jogosságának elismerése. A gyakorlat legtöbbször (s napjainkhoz közeledve mindinkább) hajlott az igenlő válaszra.

Az új törvény azonban ezt a gondos mérlegelést kiiktatja^[21], s gyakorlatilag bizonyos körülmények között a vagyon vagy a házijog védelmében is feljogosítja a védekezőt az élet kioltására.

A szabályozás valódi veszélye nyilván nem az éjszakai, felfegyverkezett betörők elleni korlátlan védekezés lehetőségében érhető tetten. Alapvetően hibás tehát a rendelkezés bírálóitól azt számon kérni, hogy e gátlástalan és alattomos behatolókat védik. Azt, aki ilyen körülmények között megölte a betörőt, eddig sem vonták soha felelősségre, mert szinte evidensnek tekintették, hogy ijedtsége kizárta a védekezés szükséges mértékének felismerését.

Ám önmagában az „éjjel”, „felfegyverkezve”, vagy akár „csoportosan” történő „támadás” kiemelése, s leginkább az a körülmény, hogy az ilyen esetben „védekezés” körében elkövetett ölés elvileg még nyomozást sem indokol, nem igazolható.

Könnyű elképzelni beláthatatlan következményekkel járó konfliktusokat, amelyek nem intézhetők el azzal, hogy spekulatívak. A gyakorló büntetőjogászok jól tudják, hogy a mindennapok során a legképtelenebbnek vélt esetek is előfordulnak.

Gondoljuk el pl., ha ezután egy részeg éjszaka a botjával hadonászik, a törvény szerint akár meg is ölhető, hiszen az útjába kerülő személy – a törvény felhatalmazása alapján – okkal gondolhatta (vagy legalábbis alappal hivatkozhat rá), hogy megtámadták. Büntetlenül megölheti a haragosát, aki este 11 után békülés ürügyével a lakásába hívja, s a rendőr is fegyverrel vehet elégtételt az őt éjszaka ért állítólagos hivatalos személy elleni erőszakért. Kifogásolható az előírás azért is, mert a valóban veszélyes támadót is fokozottabb agresszivitásra ösztönzi: ha tudja, hogy az életével játszik, ő sem fog válogatni az eszközökben. Az igazán elszánt betörőnek ezután tettenérés esetén nem a menekülésre lesz gondja, hanem arra, hogy lehetőleg ő lőjön először.

Remélhetőleg a jogalkotó ezt a hibás lépést rövidesen korrigálja.

Már az is jobb lenne, ha az egyébként is kivételes megdönthetetlen vélelem esetköreit jelentősen szűkítenék.
 

A szankciórendszer kérdései

A joghátrányok kombinatív alkalmazásának lehetőségét és részbeni helyettesíthetőségét is figyelembe véve a szankciórendszer impozánsan sokszínű, de nem teljesen problémamentes.

A pénzbüntetés alsó határának ismét 30 000 forintra történő leszállítását a gyakorlat igényeivel indokolták. Ez azonban megint csak a szabálysértések és a bűncselekmények közötti határ elmosódását igazolja. Az alsó határ korábbi felemelése annak jegyében történt, hogy a büntetőjogi pénzbüntetés ne legyen alacsonyabb a szabálysértési bírságoknál. Mindez tehát kudarcot vallott. Ma akár jellemző kortünetként is felfogható, hogy a tett súlyát kifejező napi tételek alsó és felső határa (30, illetve 540) közötti szorzó 18, a jövedelmi viszonyokat kifejező egynapi összeg esetében viszont a felső határ az alsó 500-szorosa (!) Egy tett tehát elvileg mintegy hússzor lehet súlyosabb egy másiknál, az egyes elkövetők vagyoni viszonyaiban megmutatkozó különbség viszont félezres skálán mozog.

S jóllehet a maximálisan kiszabható pénzbüntetés összege eszerint elvileg 270 millió forint is lehet, tudjuk, hogy a pénzbüntetések túlnyomó többségét pár százezer forint alatt szabják ki.

A lehetőségek bátrabb kihasználása a szabadságelvonással járó költségek bizonyos lefaragását is eredményezhetné.

A jogkövetkezményeket érintő új szemlélet egyik látványos jele a korábban csak szabálysértési szankció­ként ismert elzárás büntetőjogi jogkövetkezménnyé (is) tétele. Egyes bűncselekmények esetén a kilátásba helyezett büntetés eszerint az elzárás. (Helyettesíthető azonban szabadság elvonását nem eredményező más büntetéssel – ha a bíró így dönt.)

Lehet, hogy az alternativitásra tekintettel nem elsősorban tartalmi kérdés, ám mégis konstatáljuk szomorúan: a Btk. Különös Részében 2013-ban a legenyhébb konkrétan nevesített szankció az elzárás, a legsúlyosabb az életfogytig tartó szabadságvesztés. Vagyis főszabályként egyaránt szabadságelvonás szerepel a szankciórendszer legalján és a legtetején. Ezt a tényt a harmadik évezred elején még tőlünk keletebbre is nehéz lesz elmagyarázni.

A Btk. társadalmi egyeztetésre bocsátott indokolása mindössze öt sorban indokolta az új szankció bevezetését, s kinyilvánította a következőket: „az elzárás egy olyan szabadságelvonással járó büntetés, amely főként a fiatalkorú és az első bűntettes elkövetőknél hatékonyan szolgálhatja a speciális prevenciót.” E mondat a szinte általános elképedés hatására utóbb eltűnt az indokolásból – talán rájöttek arra, hogy a sommás kinyilatkoztatás ellentmond évszázados kriminológiai tapasztalatoknak. A törvény készítői azonban nyilvánvalóan „elszólták magukat”: az indokok sohasem utólag születnek, a törvényszöveg önti jogi formába az előzetesen megfogalmazott célokat. A ma már nem leplezhető cél tehát a szabadságelvonás akár pár napra történő kiterjesztése volt. Sajnos éppen olyanokkal szemben, akiknél az elzárás esetleges preventív hatás mellett jóval több nemkívánatos és veszélyes következményekkel járhat.

Ma már más indok szerepel a 46. §-hoz fűzött szintén pár soros magyarázatban, de nyomban hozzáteszem, ez is hibás szemléletet tükröz: „az elzárás egy olyan, szabadságelvonással járó büntetés, amely főként azokkal az elkövetőkkel szemben alkalmazható, akikkel szemben szociális, gazdasági, családi vagy életkori viszonyaikra tekintettel más büntetés kiszabása célszerűtlen, illetve az elzárás büntetés hatékonyabban szolgálhatja a speciális prevenciót.” Eszerint már a büntetési nem kiválasztásában is szerepet kaphatnak szociális és gazdasági szempontok. „Akinek van pénze, megúszhatja enyhébb, vagyoni szankcióval, akinek nincs, elzárjuk”. Mindez nehezen egyeztethető össze a törvény előtti egyenlőség elvével.

Az az esetleges ellenérv, hogy „az elzárás egészen más”, rövidebb is humánusabb is mint a börtön, nem alapos. Az elzárás nem a „rövid tartamú szabadságvesztés alternatívája”, „szabadságvesztést” csak szabadságot el nem vonó szankció helyettesíthet. Ezzel szemben a tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy az elzárás a szabadságvesztés (lehetséges) előszobája. Nem tagadható, hogy egyes esetekben a pár hónapos szabadságelvonásnak is lehet speciál-preventív eredménye, de sokkal erősebb és valószínűbb a stigmatizáló, megbélyegző, így a személyiség fejlődésére károsan ható, ugyanakkor a súlyosabb bűnözési formák elsajátítását és elfogadását erősíthető hatása. Ha valamelyest ma már engedékenyebb is a nyugat-európai gyakorlat a rövid tartamú szabadságvesztéssel szemben, a német Btk. változatlanul már az ilyen büntetési formát szabályozó szakasz címében utal a kivételes jellegre: „Kurze Freiheitsstrafe nur in Ausnahmefällen”^[22]. Hat hónapnál rövidebb szabadságvesztést eszerint csak kivételesen szabad kiszabni.

Mindazonáltal úgy vélem, jelentős változást az elzárás büntetőjogi szankciórendszerbe kerülése nem fog eredményezni. Az évente kb. 20 000 szabadságvesztésre ítélt felnőtt mintegy harmadát, kb. 7000 főt ítélik 6 hónapnál rövidebb büntetésre. Az 1600 börtönre vagy fogházra ítélt fiatalkorú esetében ez az arány hasonló (kb. 700 fő). Magam ezt ugyan indokolatlanul magasnak tartom, de e vélekedésünktől függetlenül az bizonyos, hogy ilyen körülmények között új büntetési nemre, elzárásra formálisan sem volt szükség, legrosszabb esetben a kérdés megoldható lett volna a generális minimum leszállításával.

A szankciórendszer csúcsát, az életfogytig tartó szabadságvesztést tekintve az új Btk. bizonyos indokolt korrekciókat részben – de csak részben – elvégzett. Helyeselhető, hogy a jogalkotó három bűncselekmény alaki halmazatát (tehát egyetlen cselekmény által megvalósított több bűncselekmény halmazatát) kizárta a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést megalapozható esetkörből. Emellett a legsúlyosabb büntetés kiszabását a bűncselekmények befejezettségéhez kötötte. Még mindig kirívó igazságtalanságokhoz vezethet azonban, hogy egy rövid idő alatt – jóllehet formálisan „különböző időpontokban” – lejátszódó cselekménysorozat kapcsán „könnyű” három befejezett erőszakos bűncselekményt – köztük egy súlyosat – anyagi halmazatban is megvalósítani. Az e körbe tartozó – esetleg büntetlen előéletű – elkövetőt nem szabadna pusztán a cselekmények gyakran igen esetleges azonos alkalommal történő elbírálása miatt a bíró helyett a törvény betűjére bízni. Elég arra utalni, hogy az a terhelt, akinek valamilyen csekély és mindig előfordulható technikai probléma miatt nem tudják időben egyesíteni az ügyét, s így nem egy eljárásban bírálják el mindhárom tettét, életfogytig tartó szabadságvesztés helyett utóbb akár az összbüntetés kedvezményére is számíthat, s legfeljebb 8–10 év múlva újra kezdheti szabad életét. Hasonló cipőben járó kevésbé szerencsés társa garantáltan legkorábban 25 év múlva szabadulhat életfogytig kiszabott büntetéséből. Azt sem könnyű megmagyarázni, hogy egy tömeggyilkos – minthogy tette nem halmazat, hanem „több emberen elkövetett emberölés” – nem áll kötelező törvényi rendelkezés hatálya alatt. Tudjuk persze, az életfogytig tartó büntetést minden bizonnyal megkapja, de nem a bíró megkerülésével.

Az erőszakos többszörös visszaesők „kemény magja” esetében az új Btk. (immár egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását teszi kötelezővé – ami önmagában a jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskörtúllépése” –, hanem annak felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó mértékét is.

Mindez, álláspontom szerint ellentétes mind alapvető emberi jogi normákkal, mind pedig Alaptörvényünk szellemével és kinyilvánított elveivel is.

Ezért, álláspontom szerint sem az immár egyértelmű törvényi megfogalmazás, sem a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés Alaptörvénybe foglalása nem menthet fel bennünket az alól, hogy előbb-utóbb kijavítsuk e legsúlyosabb, legnagyobb téttel járó szankció szabályozása során hozott korábbi elhamarkodott és hibás döntést.

Ennek során az Alaptörvény módosításával és a Btk. megfelelő rendelkezéseinek megalkotásával – amennyiben a „tész”, mint lehetséges büntetés megmarad – meg kell teremtenünk az örökös fogság felülvizsgálásának lehetőségét, s ezzel a valóban indokolt körre kell szorítanunk az alkalmazását, elejét véve egyben várható nemzetközi elmarasztalásunknak is.^[23]

A kényszergyógykezelést tekintve a Btk. visszatér az eredeti állapothoz, s ezzel e szabadságelvonó intézkedés ismét visszasüllyed a relatíve határozatlanság bizonytalan ködébe. Nehezen fogadható el az a lehetséges érvelés, hogy az egészségeseket megillető jogbiztonsági és emberiességi megfontolások kóros elmeállapotúak esetében háttérbe szorulhatnak.

A hivatalos indok persze jóval pragmatikusabb: „a civil pszichiátriai intézményrendszer nem volt és továbbra sincs felkészülve a megnövekedett létszámigényre…”

Ez nem értelmezhető másként, csak úgy, hogy adott esetben sajnálatos anyagi, infrastrukturális körülmények (ágy- és ápolószám) nagyobb súllyal esnek a latba, mint egyes szabadságjogok. Megjegyzem, a felkészületlenségre történő hivatkozás sem feltétlenül megalapozott. Évente alig tucatnyi olyan személyt kellene az IMEI-ből^[24] elbocsátani, akik kitöltenék a korábbi szabályok szerinti maximális időt. Az ő elhelyezésük lenne 3000-es civil ágyszám mellett megoldhatatlan?

De még erre sem került sor, mert a Legfelsőbb Bíróság korábban úgy döntött, hogy a kényszergyógykezelés maximális tartamát előíró új szabály a már korábban elrendelt intézkedésekre nem is alkalmazható (1/2011. BJE).

Mindez azt is jelenti, hogy a civil pszichiátriai intézeteknek – az IMEI átlagos ápolási idejét figyelembe véve – kb. 4-5 év múlva kellett volna az első néhány beteg átvételéről gondoskodniuk. Ennyire sürgős lenne a korábbi embertelenebb szisztéma visszaállítása?

S ilyen tartósnak ígérkezik a hiányos infrastruktúra?

S végül, ami az „állampolgárok félelmét” – mint szintén sűrűn hangoztatott indokot illeti – ez azért merőben alaptalan, mert az IMEI-ből évente a kb. 200 ápolt közül hozzávetőlegesen mintegy 15-18 személy amúgy is szabadlábra kerül. A kikerülteknek csak mindössze kb. 4%-a visszaeső, s ők sem feltétlenül újabb erőszakos cselekményt követnek el. Az az évente néhány tovább kezelendő személy, aki a határozott idő eltelte után kerülne át polgári intézetekbe, nem adhat okot reális állampolgári félelemre.^[25]

* * *

Összegzésként megfogalmazható, hogy az új törvény valójában a korábbi Btk. mértéktartó és elkerülhetetlen korrekciója. Koncepcionálisnak minősíthető változásai elmaradtak a várakozástól, a nóvumok egy része pedig a jövőben alaposabban átgondolandó. Ennek során a hibás vagy hiányos rendelkezéseket – melyeket részben már a korábbi törvény tartalmazott – indokolt kiegészíteni és kijavítani. Feltétlenül kívánatos a szükségtelenül elvont bírói mozgástér rehabilitálása is.

Jobb törvény született, mint amilyentől tartottunk, de kevésbé jó ahhoz képes, amilyen talán lehetett volna.

Ez pedig – a mai jogalkotási viszonyok között – akár elégedettségre is okot adhat.

Több mint másfél száz évvel ezelőtt – amikor egy-egy jelentősebb kódex készítésekor még külföldi szaktekintélyek véleményét is kikérték – a kor egyik leghíresebb büntetőjogásza, Carl Mittermaier heidelbergi professzor ezzel zárta Pulszky Ferencnek küldött egyik levelét:

„Annyira szeretem hazájukat és annyira tisztelem honfitársait, hogy nagyon kívánnám, miszerint Magyarországból oly büntető törvénykönyv kerüljön ki, amely az emberiség haladásával valóságos összhangban áll.”^[26] Ránk férne megint hasonló biztatás, de arra, hogy e jó szándékú kívánság maradéktalanul teljesüljön, egy darabig valószínűleg még várnunk kell.

Tóth Mihály

Megjelent a Magyar Jog 2013/9. számában (525-534 o.).

^[1] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. KJK Budapest, 1971, 22. old.

^[2] A tulajdoni formák közötti különbségtétel megszüntetése teljesen csak 1992-ben, a hanyag kezelés és a rongálás korábbi (társadalmi vagyonra vonatkozó) formájának kiiktatásával történt meg [lásd. a 6/1991. (I. 30.) AB határozatot].

^[3] Utóbb egyik intézmény sem bizonyult hosszú életűnek, sőt azóta megszűnt a kényszergyógyítás is.

^[4] Lásd az 1978. évi IV. tv. miniszteri indokolását, KJK Budapest, 1979, 17. old.

^[5] Lásd Babus Endre: Innovációs törekvés. Interjú a főkodifikátorral. HVG, 2012/28. 19–22. old., továbbá: http://ujbtk.hu/interju-a-fokodifikatorral/ (2013. július 12.).

^[6] A koncepciót Márki Zoltán főosztályvezető, Soós László főosztályvezető-helyettes és helyettes államtitkárként e sorok írója készítette.

^[7] A kodifikáció menetét – visszatekintve az előzményekre is – Györgyi Kálmán több, részben utóbb írásban meg is jelent előadásában foglalta össze (Az új Büntető Törvénykönyv kodifikációjának története. http://ujbtk.hu/dr-gyorgyi-kalman-az-uj-bunteto-torvenykonyv-kodifikaciojanak-tortenete/ – 2013. július 12.), itt csak néhány kiegészítést fűzök az általa összeállított kronológiához.

^[8] Tagjai Györgyi Kálmán elnök, Nagy Ferenc társelnök, Lévay Miklós, Bárd Károly, Frech Ágnes, Horváth Tibor (ügyvéd), Berkes György, Láng László, Szeder Gyula, Ullman György, Márki Zoltán, Soós László, Bócz Endre és Borai Ákos voltak. 2002 őszétől a bizottság kiegészült Bárándy Péter új igazságügy-miniszterrel és e sorok írójával. Ez a bizottság két és fél évig működött, 17 ülést tartott, tagjai és mások számos tanulmányt jelentettek meg az ülésekről is tudósító Büntetőjogi Kodifikáció c. lap 14 számában. 2005 áprilisában Petrétei József – megköszönve a munkát – közölte, hogy „az új Btk. előkészítése más szervezeti keretek között folytatódik.”

^[9] Dávid Ibolya beszéde a Büntető törvénykönyv átfogó felülvizsgálatának előkészítésére alakult Bizottság alakuló ülésén. Büntetőjogi Kodifikáció 2011/1. 5. old.

^[10] Wiener A. Imre, Pázsit Veronika, Kiss Zsigmond és Kara Ákos.

^[11] A szövegszerű javaslatok egy része olvasható a Büntetőjogi Kodifikáció c. lap 2006/1. és 2007/1. számában, valamint Wiener A. Imre: A Btk. Általános része de lege ferenda c. közleményében (MTA Jogtudományi Intézet, Budapest, 2003).

^[12] Az 1978. évi IV. törvény előkészítése kapcsán keletkezett anyagokat (megalapozó tanulmányok, előterjesztések, vitaanyagok, javaslatok) a minisztérium utóbb 12 vaskos kötetben tette közzé. Ma is tanulságos olvasmány. [Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése. Kiadja az Igazságügyi Minisztérium Büntetőjogi Főosztálya. Szerkesztette: László Jenő. Budapest, 1984–1991.].

^[13] A bizottságot Miskolczi Barna, a minisztériumba berendelt legfőbb ügyészségi ügyész vezette, a Büntetőjogi Kodifikációs Főosztály élén Kara Ákos főosztályvezető és helyettese, Kissné Viczkó Eszter állt, az elkészítésben a minisztérium munkatársain kívül további berendelt ügyészek, rendőrök és bíró segítették a munkát. A felkért külsős szakértők Gellér Balázs, Békés Ádám, Kőhalmi László és Gál István egyetemi oktatók voltak.

^[14] Dárdai Sándor – Kőrösi Sándor – Schnierer Aladár: Bírálatok a magyar büntető-törvénykönyv tervezetéről. Franklin társulat, Budapest, 1876, 2. old.

^[15] Bócz Endre: Észrevételek a Büntető törvénykönyv tervezetéhez. (In: Kiss Valéria [szerk.]: Kontroll és Jogkövetés. Kriminológiai Közlemények 71. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 2012. 45. old.)

^[16] A Csemegi Kódex, mint tudjuk, a trichotómia talaján állt (bűntett-vétség-kihágás). Volt tehát a Btk. mellett egy Kihágási Büntetőtörvényünk (1879 évi XL. tc.) és tágabb értelemben ezt is a büntetőjog részének tekintettük.

Ennek 12. §-a így rendelkezett: „A büntettek és vétségekről rendelkező büntetőtörvénykönyv általános határozatai, amennyiben a jelen törvény ellenkezőt nem állapít meg, a kihágások eseteiben is alkalmazandók.” A kihágásokra vonatkozó egyszerűbb eljárási szabályokat a Bp., az 1896. évi XXXIII. tc. külön fejezetben rendezte (lényegében a járásbíróságok előtti kisebb súlyú ügyek elbírálását, később emellett a rendőrbírói eljárást), de itt is az az elv érvényesült, hogy eltérő rendelkezés hiányában (főszabályként) az általános előírások éltek.

A dolog tehát garanciális szempontból rendben volt, kihágások elbírálásakor a kötöttségeken esetleg maga a törvény enyhített, de az alapvető jogok a kihágás miatt felelősségre vontakat is megillették.

Ma viszont pl. míg a tulajdon elleni szabálysértés elkövetőjét őrizetbe vehetik (mert szabálysértési elzárással büntethető), néhány forinttal többet eltulajdonító bűnöző társát aligha fogják személyi szabadságától megfosztani (mert letartóztatására nincs ok).

^[17] A bűncselekmények végső köre megint szinte ötletszerű egyéni képviselői indítványok nyomán alakult ki: nehéz megindokolni, a kifosztásnak miért csak a minősített esete került ide, s a taxáció folytán miért mentesülhet az a 14. évét éppen még be nem töltött elkövető, ha az emberölést nem sui generis deliktumként, hanem pl. emberrablás, jármű hatalomba kerítése, esetleg terrorcselekmény kapcsán (szándékosan) követi el. A várható gyakorlati problémákról ne is beszéljünk. Egyelőre rangos tanácskozások sorozata sem képes egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, ki kompetens a belátási képesség vizsgálatára (a legvalószínűbb komplex szakvélemények készítése lesz, ennek során pszichopedagógusok bevonása, de határozott vélemények elkerülhetetlennek tartják a beszámítási képesség egyidejű vizsgálatát is). Kérdés, megalapozott utólagos vélemény adható-e különösen egy vegyes bűnösségi alakzatú testi sértés esetében a gyerek elkövetéskori tudattartamára nézve.

^[18] Tájékoztató a gyermekkorúak és a fiatalkorúak bűnözésével összefüggő egyes kérdésekről Legfőbb Ügyészség Informatikai Főosztály, Budapest, 2012.

^[19] Vavró István vizsgálata szerint 2009-ben 12 és 14 év közöttiek összesen mintegy 500 erőszakos és garázda cselekményt követtek el (A vagyon elleni bűnözés néhány kérdése. Belügyi Szemle 2012/11., 29. old.), tudjuk azonban, hogy ezek többsége súlyos testi sértés és garázdaság volt. Ezek pedig nem tartoznak a változással érintett körbe.

^[20] Az „egyéb okokat” a törvénynek természetesen konkrétan nevesítenie kell, az tehát nem megnyugtató megtoldás, ha ilyen okra, annak kifejezett kimondása nélkül a törvényszövegből következtetünk.

^[21] Nem csak itt figyelhető meg, hogy a jogalkotó megszegi a közte és a jogalkalmazó között a helyes egyensúlyból adódó kompetenciahatárokat. Ugyanígy elvonja a törvény a bíró mozgásterét pl. a kötelezően (mérlegelést nem tűrően) kiszabandó tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés előírásának esetében, s csak a szakma egyöntetűen határozott fellépésére került sor a szintén kötelezően alkalmazandónak tervezett járművezetéstől eltiltás kivételes mellőzésének lehetővé tételére.

^[22] StGB 47. §.

^[23] 2012 januárjában az EJEB három brit állampolgár együttesen elbírált ügyében úgy foglalt állást, hogy nem ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményével a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása. Ezt a hírt esetenként a sajtóban is tévesen interpretálták, hivatkozva a hazai gyakorlat eurokonform mivoltára. Ám az, hogy az életfogytig tartó büntetés valóban tarthat az elítélt haláláig, lényegében soha nem volt komoly szakmai vita tárgya. Mint ahogyan voltaképpen az sem, hogy a felülvizsgálat lehetőségének kizárása (de jure) – vagy a gyakorlatban nem élő, s reális esélynek ezért nem tekinthető kegyelmi rendelkezésekre való korlátozása (a de facto érvényesülés hiánya) – viszont Egyezménysértő lehet.

Mindezt 2013 júliusában egyértelműen megerősítette a strasbourgi bíróság fellebbezés folytán eljáró Nagykamarája (a Vinter és társai Egyesült Királyság elleni ügyében 2013. július 9-én kelt 66069/09, 130/10 és 3896/10. számú ítéletek).

^[24] A kényszer-gyógykezeléseket Magyarországon az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI), Budapesten hajtják végre.

^[25] Láttuk már korábban, az életkor és az elzárás kérdésénél is, hogy a törvény készítése során feltűnően hiányoztak a változó rendelkezésekhez kapcsolódó hatástanulmányok, megalapozott prognózisok. Ezek birtokában meglehet, olykor más döntések születtek volna.

^[26] Idézi Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I. kötet. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Budapest, 1896. 198. old.

Bevezetés

A kiutasítást a korábbi[1] és a 2013. július 1-jén hatályba lépő új büntető törvénykönyv[2] is a büntetések közé sorolta. A jogintézmény lényege, hogy azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, Magyarország területéről ki kell utasítani, s a kiutasított köteles az ország területét elhagyni, és a kiutasítás tartama alatt nem térhet vissza.[3] A törvény és a jogalkalmazás természetesen tovább árnyalják e büntetés feltételeit, valamint kizáró okait, azonban azt már e definícióból is láthatjuk, hogy büntetőjogi büntetésként egyértelmű célja az elkövető számára joghátrány okozása, melynek során az ország területét el kell hagynia a határozatban megjelölt időre.

Vuchetich Mátyás „A magyar büntetőjog rendszere” című művében[4] fogalmazza meg, hogy a büntetés kifejezést kétféle értelemben használjuk. Egyik az anyagi, materiális, amely szerint a büntetést az elkövetővel szemben alkalmazott erőszakhoz való jogként fogjuk fel. Ezt azonban nem követhetjük, hiszen ez semmiben nem különbözik általában az erőszaktól, kényszerítéstől, vagy fizikai rossz okozásától. A büntetés másik, a hétköznapokban is használatos értelme az alaki, formális értelem, mely alapján az igazságszolgáltatásban alkalmazott büntetés az a rossz, amelyet törvényellenes cselekmény miatt a törvény megsértőjére, törvényes szankcióként alkalmaznak.[5] A büntetések közvetlen célja vita tárgyát képezheti, azonban végső céljában egyetértés figyelhető meg: a társadalom biztonsága, valamint a közrend és a törvények tekintélyének megóvása.[6] A hatályos büntető törvénykönyvünk – a köztudatban élő neve alapján új Btk. – a büntetést, és annak célját az előző Btk.-ban megfogalmazott definíciót átvéve határozza meg, amely alapján büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány, amelynek célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.[7] A modern büntető törvényünk a büntetések tekintetében tehát a társadalom védelme érdekében a fentebb említett XIX. századi célokon túlmutatva szem előtt tartja a prevenciót is, mint a bűncselekmények elkövetésének egyik leghatékonyabb megelőzési módját.

Részben ugyanezen prevenciós szempontokat érvényesítik a büntetőeljárásban alkalmazott egyes kényszerintézkedések, így például az előzetes letartóztatás, a házi őrizet, vagy a távoltartás is. Hazánkban a távoltartás[8] a kezdeti javaslatokban a családon belüli erőszak során bántalmazottak számára nyújtandó azonnali és hatékony segítségként tűnt fel, hiszen célja a bántalmazó, agresszív személyt elkülöníteni a bántalmazottól. Logikáját tekintve a büntetőeljárásban – és azon kívül is[9] – hasonló a kitiltáshoz, a kiutasításhoz, valamint az újonnan bevezetésre került sportrendezvények látogatásától való eltiltáshoz: a bíróság határozatában megjelölt személynek egy pontosan meghatározott földrajzi területtől, helyiségtől, közigazgatási egységtől; a sportrendezvénytől eltiltás esetén pedig egy rendezvénytől, illetőleg a sportlétesítménytől való távolmaradása a cél, ahol korábban bűncselekményt követett el, és ott további jelenléte nem kívánatos. A bírósági – vagy rendőrségi – határozattal biztosítják, hogy oda bizonyos ideig nem térhet vissza, így az ott élőket nem veszélyezteti, ezáltal ezzel a személyi körrel szemben újabb bűncselekmény elkövetését előzik meg az elkülönítésnek köszönhetően.

A kiutasítás a bevezetésétől kezdve többször módosításra került, s a bírói gyakorlat is ennek fényében változott. Noha hazánkban a bírák – ellentétben az angolszász common law jogrendszert követő államokkal – nem a korábbi ítéleteket követve ítélkeznek, azonban iránymutatásként szolgálhatnak számukra a korábbi döntések. A kiutasítással kapcsolatban megjelent bírósági határozatokra is igaz ez, hiszen nem egyszer olyan alapvető sarokpontokat jelölnek meg, amelyek a későbbi ügyekben hozott ítéleteknél is relevanciával bírhatnak.
 

A kiutasítás általános szabályai

A kiutasítás kifejezést jelen tanulmányban büntetőjogi büntetésként használom, nem pedig úgy, mint idegenrendészeti eszközt, amely az adott állam területén nem kívánatos, az állam közrendjére, közbiztonságára veszélyt jelentő külföldi személy eltávolítására[10] szolgál.[11]

A kiutasítás tehát olyan büntetőjogi büntetés, amely az elítélt alapjogait korlátozza.[12] Ezt a büntetést a Btk. alapján kizárólag nem magyar állampolgár elkövetővel szemben lehet alkalmazni, akinek a tartózkodása Magyarország területén nem kívánatos. A törvény nem tűr mérlegelést, hiszen amennyiben „nem kívánatos” az elkövető, úgy kötelező a kiutasítás. Látszólag ez a büntetés ellentétes az uniós joggal és – az Európai Unió tagjaként tekintettel az uniós polgárságra – az egyik alapszabadságot, a szabad mozgás és tartózkodás jogát sértheti. E jogok gyakorlása azonban nem korlátlan, az uniós polgárok e jogával kapcsolatos megszorításokat az 2004/38/EK irányelv[13] tartalmazza. A kiutasítással szembeni védelemről szóló cikk[14] szerint huzamos tartózkodási joggal rendelkező uniós polgárral és családtagjaival szemben nem hozható kiutasító határozat, kivéve, ha súlyos közrendi, vagy közbiztonsági okról van szó. Azaz a közrend, közbiztonság még az egyébként huzamos tartózkodási joggal rendelkező uniós polgár és annak családtagja számára is korlátozhatja a szabad mozgást az Európai Unión belül. Ezen okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. Korábbi büntetőítéletek önmagukban nem képezhetik ezen intézkedések meghozatalának az alapját.[15] Az új Btk. is rendezi a kérdést, eszerint a szabad mozgás és tartózkodás jogával, valamint Magyarország területén letelepedettként vagy bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkező személlyel szemben kiutasításnak csak olyan bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő.[16] Tehát velük szemben a bűncselekmény súlyosságát, azaz az elkövetés esetén kiszabható törvényi minimumot tekinti korlátnak, így a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személlyel szemben egy kisebb súlyú bűncselekmény esetén, amely öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntetendő, nincs helye kiutasításnak. Egy korábbi ügyben – amikor még hazánk nem volt az Európai Unió tagja – az akkori Legfelsőbb Bíróság úgy látta, hogy például az ittas járművezetés vétségének tárgyi súlya távolról sem olyan mértékű (az elkövető alanyi ismérveinek megfelelő alakulása mellett), hogy a terheltnek az országban tartózkodását nem kívánatossá, és emiatt a kiutasítás alkalmazását indokolttá tehetné. Az első ízben ittas járművezetés vétségét elkövető és kedvezőtlen megítélésre okot nem adó személyi körülményekkel rendelkező terhelttel szemben nem indokolt olyan értékítéletet kialakítani, hogy a tartózkodása a Magyar Köztársaság területén nem kívánatos.[17]

Az irányelv rendelkezik kifejezetten az uniós polgárral szemben hozható kiutasítási határozatról, melynek csak akkor van helye, ha a közbiztonság tagállamok által meghatározott nyomós okán alapul, ha a fogadó állam területén tartózkodtak az elmúlt tíz évben, vagy kiskorúak. Kiskorúakkal szemben alkalmazott kiutasítás alóli kivétel, ha a kiutasítás a gyermek legjobb érdekében történik, amelyet az Egyesült Nemzeteknek a gyermekek jogairól szóló, 1989. november 20-i egyezménye határoz meg.[18]

Egyértelmű a Btk.-ban található szabály, azonban azt nem jelöli meg, hogy mit jelent pontosan, hogy valaki nem kívánatos. Ezt a bírói gyakorlat áttekintésével a következőképpen határozhatjuk meg. „Általában annak az idegen állampolgárságú elkövetőnek az országban tartózkodása ’nem kívánatos’ aki a közbiztonságot veszélyezteti vagy a Magyar Köztársaság érdekeit más módon sérti”.[19] Továbbá „a bíróságok ítélkezési gyakorlata szerint azonban a kiutasítás alkalmazására csak az erkölcsi és jogi normákat súlyosan sértő magatartás miatt, illetőleg a külföldi helyzetével visszaélő, szándékos bűncselekményt ismételten elkövető terhelttel szemben kerülhet sor, amennyiben a büntetés célja a kiutasítással érhető el (BJD 8597. sz.).”[20] Bár orientálhatják a bíróságot egy-egy ügy eldöntése kapcsán az idézett határozatok, de objektív meghatározást egyik sem tartalmaz. Azt mondhatjuk, hogy az adott ügyben a bíráknak az eset összes körülményeit tekintetbe véve kell eldönteni, hogy a terhelt „nem kívánatos személynek” minősül-e.

A már említett irányelv sem ad definíciót, csupán az általános elvei között tartalmazza, hogy a beutazási és tartózkodási jog korlátozására akkor kerülhet sor, ha az érintett egyén személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent a társadalom valamely alapvető érdekére. Az adott ügyhöz közvetlenül nem kapcsolódó, vagy az általános megelőzési megfontolásokon alapuló indokolások nem elfogadhatóak. [21] Ez is azt sugallja, hogy esetről esetre kell megvizsgálni a korlátozás lehetőségét, nem lehet általános mércét felállítani, amelyet minden ügyben segítségül hívhatunk.

Amennyiben a bíróság a kiutasítás büntetést szabja ki, az elítélt köteles az ország területét elhagyni és a kiutasítás időtartama alatt ide vissza nem térhet.[22]

A törvényben foglalt korlát, hogy nem utasítható ki a magyar állampolgár, valamint az, aki menedékjogot élvez,[23] továbbá e kategóriába esik az, aki a magyar állampolgársága mellett egyéb állampolgársággal is rendelkezik (így kettős állampolgár). Aki menedékjogot élvez, az jogcímmel rendelkezik Magyarország területén való tartózkodásra, és egyidejű védelmet élvez a visszaküldés, a kiutasítás és a kiadatás ellen,[24] és a törvény az alapelvek között rögzíti,[25] hogy a menekültek menedékjogot élveznek. Így tehát velük szemben nem alkalmazható ez a büntetés. A menekültekkel kapcsolatban megállapításra került, hogy a menekültként elismert személy – a jogszabályok alkalmazása szempontjából – a magyar állampolgárral egy tekintet alá esik, és a menekülti jogállása fennállásáig vele szemben a kiutasítás nem alkalmazható.[26] Ugyanakkor kiszabható külföldivel, vagy hontalan személlyel szemben. A kiutasítás más büntetésekhez való viszonyát tekintve állhat önállóan, vagy más büntetés mellett is, kivéve a közérdekű munkát, vagy a pénzbüntetést.[27] Két esetben viszont nem érvényesül ez az általános büntetéskiszabási tilalom. Az egyik, ha a bűncselekmény büntetési tételének felső határa háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, ekkor szabadságvesztés helyett elzárás, közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vagy kiutasítás, illetve e büntetések közül több is kiszabható.[28] A másik eset pedig, ha a Btk. elzárással rendeli büntetni a bűncselekményt, akkor helyette, vagy mellette is kiszabható a kiutasítás.[29] Tehát az általános korlátozás ezen eseteknél nem érvényesül, így a kiutasítás akár közérdekű munka, vagy pénzbüntetés mellett is kiszabható.

A kitiltással ellentétben nem találunk külön utalást a Btk. Különös Részében arra vonatkozóan, hogy mely bűncselekmények esetén lehetne a kiutasítást kiszabni, így azt mondhatjuk, hogy a törvényben megállapított feltételek teljesülése esetén bármely bűncselekménynél, amennyiben azt nem magyar állampolgár követte el, s az alkalmazását a bíróság indokoltnak látja. Nem lehet általános zsinórmértéket megadni, hogy mely bűncselekmények esetén elvárt, s melyek esetében szokatlan a kiutasítás alkalmazása, mindig esetről esetre kell megvizsgálni az alkalmazás lehetőségét. Ugyanakkor van egy bizonyos határ, az úgynevezett kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények, amelyeknél a mérlegelés szóba sem jöhet,[30] s egyértelműen ki kell szabni.

Mindezekkel együtt azonban találunk olyan közzétett határozatokat, amelyek szerint bizonyos bűncselekmények esetén kizárt a kiutasítás lehetősége. Így például „kiutasítás mellékbüntetés nem alkalmazható a jövedéki orgazdaság vétsége miatt pénzbüntetésre ítélt, az országban tartózkodásával a közbiztonságot jelentősen nem veszélyeztető, Magyarországon családi kapcsolatokkal rendelkező nem magyar állampolgárral szemben.”[31] Az eset kiemelést alátámasztó érdekessége, hogy a védői indítvány azon alapult, hogy a kiutasítás miatt a terhelt családi viszonyai a bűncselekmény súlyához képest aránytalanul sérülnének, ennélfogva az elbírálás idején hatályban volt Btk. szerint a családi élet sérthetetlensége és a közbiztonság jelentős veszélyeztetése esetén is csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehetett volna a terhelttel szemben kiutasítást alkalmazni, és pénzbüntetés kiszabása mellett erre nem kerülhetett volna sor. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a Btk.-nak ez a rendelkezése nemcsak a családtagok anyagi támogatását szolgálja, hanem általában a hozzátartozói kapcsolatok védelmét is, még ha azok elsődlegesen nem anyagi jellegű támogatásban mutatkoznak is meg. A konkrét ügyben a védői felülvizsgálati indítvánnyal összhangban megállapította, hogy a kiutasítás mellékbüntetést nem lehetett volna kiszabni, így a kiutasítás kiszabását mellőzte.

Szintén a családi kapcsolatok védelmére (valamint a sértetti közrehatásra) alapozva állapította meg egy határozat, hogy „az emberölés bűntette miatt kiszabott szabadságvesztés mellett sem indokolt a kitiltás mellékbüntetés alkalmazása azzal a külföldi állampolgárságú, de magyar nemzetiségű elkövetővel szemben, akinek korábbi életvezetése kifogástalan, közeli hozzátartozói Magyarországon élnek és cselekményének elkövetésében a sértett jelentősen közrehatott.”[32] Ebben az ügyben a terhelt korábbi jogkövető magatartása, valamint közeli hozzátartozóinak magyarországi lakóhelye indokolta, hogy az akkori Legfelsőbb Bíróság nem tartotta helytállónak a terhelt „nem kívánatos”-nak minősítését, így ezt a mellékbüntetést mellőzte. Az indokolás szerint „a család egységének fenntartása, a rokoni kapcsolatok ápolásához fűződő méltányolható érdek egyöntetűen amellett szóltak, hogy az eddigiekben büntetlen magyar nemzetiségű vádlottal szemben e súlyos jogfosztó mellékbüntetést a bíróság ne alkalmazza”.[33]

A bíróság a kiutasítás kiszabhatósága során azt is vizsgálja, hogy e büntetés mennyiben sérti az elítélt emberi jogait, különösen a családi élet és a magánélet tiszteletben tartásához való jogát, illetve kiutasítása esetén nem lenne-e kitéve a származási országában kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak. Nemcsak a szoros értelemben vett hazai jogszabályokat kell ilyen esetben a bíróságnak ismernie, mint például az Alaptörvény vonatkozó szakaszait,[34] hanem a különböző, e témakört érintő nemzetközi egyezményeket is, mint amilyen az Emberi Jogok Európai Egyezménye,[35] melynek több cikke és kiegészítő jegyzőkönyve is kapcsolódik a kiutasításhoz.[36]
 

A kiutasítás időtartama

A kiutasítás időtartamát tekintve lehet határozott ideig tartó, vagy végleges hatályú.[37] Az új Btk. szerint végleges hatállyal az utasítható ki, akit tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélnek, és az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné, figyelemmel a bűncselekmény kiemelkedő súlyára, az elkövetés jellegére, és az elkövető kapcsolataira.[38] Láthatjuk, hogy ez a szabály az európai uniós dokumentumokhoz hasonlóan a közbiztonságot tartja elsődleges szempontnak, s már nem ad taxatív felsorolást – az előző Btk.-tól eltérően –, amelyben meghatározná azon bűncselekmények körét, melyeknél lehetőség van végleges hatályú kiutasítást alkalmazni.[39] Ezt az új Btk. alapján a büntetés kiszabására jogosult bíróság fogja eldönteni esetről esetre. Annyi korlátot azonban tartalmaz a törvény, hogy a külön törvény szerint szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy végleges hatállyal nem utasítható ki. [40]

A végleges hatályú kiutasítás alól a bíróság a kiutasítottat, kérelmére mentesítheti, ha arra érdemes és a kiutasítás óta tíz év eltelt.[41] Ennek értelmében bár végleges hatállyal kellene az országot elhagynia és ide többé nem térhetne vissza, azonban a kérelme alapján a hatóság engedélyezheti, hogy visszatérjen, amennyiben az elítélt arra érdemes, és eltelt tíz év a kiutasítása óta. Ez az időtartam a határozott ideig tartó kiutasítás maximuma, amely álláspontom szerint előlegezett bizalmat jelent az elítélt számára, hogy a büntetés végrehajtása után jogkövető és törvénytisztelő lesz.

Amennyiben a kiutasítás nem végleges hatályú, akkor határozott ideig tart, melynek legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év.[42] A kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a szabadságvesztés büntetését tölti, tehát miután a szabadságvesztés büntetését letöltötte, akkor kezdheti meg a kiutasítás végrehajtását. A külön törvény szerinti szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személy, valamint Magyarország területén letelepedettként vagy bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkezővel szemben kiutasításnak csak olyan bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi, vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő. A külön törvény szerint szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személlyel szembeni kiutasítás alkalmazhatóságánál nem a bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartama, hanem azon bűncselekménynek a büntetőtörvényben meghatározott büntetési tétele az irányadó, amelyben a bíróság a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapította.[43]
 

A kiutasítás kiszabásának plusz feltételei

A Btk. a kiutasítás kiszabásánál két személyi kör esetében további feltételeket határoz meg. Mindkét csoportnál feltétel, hogy kiutasításnak csak tízévi, vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén lehet helye. Az egyik csoportba az tartozik, aki Magyarország területén legalább tíz éve jogszerűen tartózkodik, tehát oly hosszú ideje, amely a határozott időtartamú kiutasítás felső határával megegyezik, így külföldiként Magyarországhoz már olyan mértékű kötődése alakult ki, amely indokolja, hogy vele szemben csak akkor lehet kiutasítást kiszabni, ha olyan súlyú bűncselekményről van szó, amely miatt legalább tízévi, vagy azt meghaladó szabadságvesztést szab ki a bíróság. Ez egy bírósági határozatban is pontosításra került. Az adott ügyben a terhelt érvényes tartózkodási engedéllyel már több, mint tíz éve élt Magyarországon, s ez idő alatt a bíróság jogerősen nem rendelte el a kiutasítását, vele szemben idegenrendészeti intézkedés sem történt, így a kiutasítás alkalmazásának szempontjából az itt tartózkodása akkor is jogszerűnek tekintendő, amennyiben a szándékos bűncselekményeinek elkövetése ezen időtartamon belülre esik.[44] Elegendő tehát a tíz éves jogszerű itt tartózkodáshoz, hogy ne legyen vele szemben idegenrendészeti intézkedés, s a bíróság sem rendelte el jogerős ítéletével a kiutasítását. További feltétel, hogy csak akkor lehet a kiutasítást elrendelni, ha az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. Láthatjuk, hogy az európai uniós jogszabályokat követve a jogok szabad gyakorlása tekintetében e ponton is a közbiztonság képezi a korlátot.

Másik kedvezményezett csoport, akiknek a családi élet tiszteletben tartásához való joga sérülne a kiutasítás alkalmazása során, feltéve, hogy az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. A kiutasítás kiszabásához esetükben is legalább tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabását írja elő a törvény.[45] Láthatjuk, hogy velük szemben is a közbiztonság az a magasabb érdek, amely felülírja ezen kiemelt személyi kör érdekeit, s ezzel együtt a családi élet tiszteletben tartásához való jogot is.

A korábbi Btk. egy harmadik személyi kört, a fiatalkorúakat is kiemelten kezelte, hiszen velük szemben is csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehetett helye a kiutasításnak. E büntetésnél is enyhébb szabályok vonatkoznak rájuk, mint a felnőtt korúakra, azonban az új Btk. a fiatalkorúakat kiveszi e „kedvezményekben részesülő” sorból, így velük szemben már az általános szabályok szerint van lehetőség a kiutasításra. Egy érdekes esetet kell itt idéznünk, melynek a Btk. változása miatt különös relevanciája lehet napjainkban is. Amennyiben az elkövetés és az elbírálás között jogszabályváltozás történt, úgy lehetséges az elkövetőre nézve kedvezőbbet alkalmazni a Btk. 2. § alapján, azonban a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés nem vezethet az elkövetéskori és az elbíráláskori büntetőtörvény vegyített alkalmazásához.[46] Az ügyben az elbíráláskori szabályok voltak kedvezőbbek a kiutasítás tekintetében, azonban az egész bűncselekményre nézve pedig az elkövetéskoriak. Emiatt az elkövetés idején hatályban lévőt alkalmazta a bíróság, így a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazási feltételei is aszerint alakultak – a terhelt számára kedvezőtlenül –, akkor is, ha az elbíráláskori szabályok ebben a tekintetben az elkövetőre nézve kedvezőbbek lettek volna. Így ha például egy 2013. július 1-je előtt elkövetett bűncselekményről van szó, a régi Btk.-t kellene alkalmazni, de az új Btk. 2. § alapján arra is van lehetőség, hogy ha enyhébben bírálandó el, vagy már nem bűncselekmény, akkor az új Btk.-t lehet alkalmazni a terhelt számára kedvezőbb módon. A fiatalkorú esetében előnyösebb lenne a kiutasítás szempontjából az elkövetés idején hatályban lévőt – tehát a régi Btk.-t alkalmazni, amely csak tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén engedte meg a kiutasítást –, azonban ha az elbíráláskori szabályok a bűncselekmény megítélését tekintve kedvezőbbek, akkor az elbírálás idején hatályban lévőt kell alkalmazni, s így már egyáltalán nem szükséges feltétel hozzá, hogy tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztést szabjanak ki a fiatalkorú terhelttel szemben, hiszen az általános szabályok szerint alkalmazható vele szemben a kiutasítás. Amennyiben az elkövetés idején hatályban lévő büntető törvénykönyv szerint bírálnák el, úgy lehet, hogy a bűncselekmény megítélése szigorúbb lenne, azonban a kiutasításnak csak akkor lenne helye, ha legalább tízévi, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés kiszabására kerülne sor, valamint ha az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné.

Ugyanakkor arra is láthatunk példát,[47] hogy nem az elkövetéskori, hanem az elbíráláskor hatályban lévő büntetőtörvény szerint kellett volna a kiutasítást (akkor még mellékbüntetésként) kiszabni, mivel az elkövetéskor hatályos törvény alapján még nem kellett megjelölni a tartamát, az elbírálás idején hatályban lévő törvény szerint pedig már határozott tartamú kiutasítást kellett volna kiszabni, ami a terhelt számára egyértelműen kedvezőbb lett volna. Ez a hátrány már különleges eljárás keretében sem volt orvosolható. Emiatt az akkori Legfelsőbb Bíróság a megtámadott másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította.[48]

Az egységes időbeli hatály kérdését tárgyalja egy másik közzétett döntés,[49] amely szerint önmagában a kiutasításra vonatkozó szabályok enyhülése nem eredményezi az enyhébb elbírálás lehetőségét, ha a bűncselekmény büntetési tételére és a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések súlyosabbá váltak. Ez a határozat alátámasztja az előbbi érvelést, hiszen ez tulajdonképpen annak az inverz helyzetét vonultatja fel. Tehát az új Btk.-val a kiutasítás szabályai a fiatalkorúakra nézve szigorodtak, így ebből a szempontból az előző Btk.-ban írtakat lenne számukra előnyös alkalmazni, ugyanakkor ha az elkövetett bűncselekmény tekintetében az új Btk. enyhébb szabályokat tartalmaz a büntetési tételre és a büntetés kiszabására, úgy az új törvényt kell alkalmazni. A bíróságnak választania kell a két törvény között, nem alkalmazhatja úgy, hogy a terhelt számára kedvező rendelkezéseket kiemeli az egyikből is és a másikból is.

Amennyiben a bíróság az elítéltet kiutasítja Magyarország területéről, úgy az köteles az ítélet jogerőre emelkedését követően, vagy a végrehajtandó szabadságvesztésből történő szabadulása után az ország területét elhagyni, s a kiutasítás tartama alatt vissza nem térhet. Az új Btk. már azt is rögzíti, hogy a kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A kiutasítás tartamába nem számít be az az idő, amely alatt az elítélt szabadságvesztés büntetést tölti.[50] Ha az elítélt nem teljesíti önként, akkor köteles tűrni, hogy az ítéletet kényszerrel végrehajtsák.
 

A kiutasítás végrehajtása

A kiutasítás végrehajtásáról a Bv. tvr. rendelkezik,[51] utalva a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényre, amelyre a bíróságnak figyelemmel kell lennie, hiszen az abban rögzített akadályok fennállása esetén a kiutasítás nem hajtható végre. Amennyiben kiutasítást kizáró ok áll fenn, úgy az ügyész a kizáró ok fennállásának megállapítása iránt indítványt tesz a büntetés-végrehajtási bírónak, vagy ha az eljárás az elítéltnek közvetlenül a bíróságnál tett kérelmére indult, akkor a büntetés-végrehajtási bíró beszerzi az ügyész indítványát. Az eljárást annak az idegenrendészeti hatóságnak a területén illetékes büntetés-végrehajtási bíró folytatja le, amelynek területén az elítélt tartózkodik.

A büntetés-végrehajtási bíró az idegenrendészeti hatóság kezdeményezése alapján az ügyész indítványára, de legalább kétévenként megvizsgálja a kiutasítás végrehajthatóságát, a bűnügyi költséget az állam viseli.

A kiutasítást – ha azt végrehajtandó szabadságvesztés vagy elzárás mellett szabták ki – a szabadságvesztés vagy elzárás kiállása után, egyébként az ítélet jogerőre emelkedése után kell végrehajtani, mindez a területi idegenrendészeti hatóság hatáskörébe tartozik.[52] E jogintézménynél is igaz tehát az a tétel, hogy a határozat jogerőre emelkedésének időpontja nem feltétlenül esik egybe a határozat végrehajthatóságával.[53]
 

A kiutasítás és a kitiltás

A két jogintézmény logikájában hasonló egymáshoz, amely a közös gyökereikre vezethető vissza, hiszen egyes formáik és elnevezéseik nem voltak teljesen elválaszthatóak már a római jogban sem. A relegatio a Rómában való tartózkodás tilalmát jelentette, amelynek egyik formája a kiutasítás volt (relegatio ex loco), ami meghatározott hely elhagyását írta elő, míg másik formája az internálás, amely meghatározott helyen való tartózkodásra kötelezte a hatálya alatt álló személyt és e hely elhagyási tilalmát jelentette.[54]

A mai magyar büntetőjogban éles különbségeket fedezhetünk fel a két jogintézmény között, de tagadhatatlanul több közös vonást is felfedezhetünk. Ilyen az is, hogy a határozat hatálya alatt álló személynek mindkettőnél egy meghatározott területtől kell távol maradnia, valamint hogy a határozott tartamának generális minimumát és generális maximumát a törvény meghatározza. A kitiltás az előző Btk.-ban csak szabadságvesztés mellett volt kiszabható, azonban az új Btk. alapján már ez is büntetés, és a kiutasításhoz hasonlóan önállóan is állhat, így ez is egy közös ponttá vált.

Jelentős különbség ugyanakkor, hogy míg a kiutasítás nemcsak határozott tartamú, hanem végleges hatályú is lehet, addig a kitiltás ezzel szemben csak határozott tartamú lehet, melynek legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama öt év. Eltérés ezenkívül, hogy a kitiltás bárkivel szemben kiszabható, így akár külföldivel, nem magyar állampolgárral szemben is, így a személyi hatálya szélesebb, mint a kiutasításé, hiszen az csak nem magyar állampolgárral szemben alkalmazható büntetés. A kiutasítás mindig az ország egész területéről történik, míg a kitiltás legfeljebb az ország egy meghatározott részéből, de sohasem az egész területéről.
 

Záró gondolatok

A távoltartás logikáját követő büntető anyagi jogi szankciót, a kiutasítást kívántam részletesen bemutatni a bírói gyakorlat tükrében. Nem tekinthetők újnak a büntető jogelméletben a hasonló elven működő szankciók, hiszen már a kezdetleges szabályokon alapuló antikvitás társadalmaiban is létezett a közösségből való elűzés, vagyis a bűnös személyt a közösség – ahová előtte tartozott –, kivetette magából. Az elűzött személy elmenekülhetett, s valahol máshol új életet kezdhetett, de akár a bosszúálló személy büntetlenül agyon is üthette, ha épp úgy hozta a sors. A számkivetés célja – a távoltartáshoz, illetőleg napjaink büntetőjogában megtalálható kiutasításhoz, kitiltáshoz, és a sportrendezvény látogatásától való eltiltáshoz hasonlóan – kizárólag negatív volt, azaz eltávolítani a közösségből azt a személyt, aki a békét, illetőleg a békés együttélést zavarja, vagy lehetetlenné teszi.[55] Az elűzéssel megfosztották a közösség nyújtotta védelemtől, s így egyedül kellett felvennie a harcot az esetleges támadásokkal szemben is.

A felvilágosodás során ellentétes nézetek alakultak ki a száműzetéssel kapcsolatban, hiszen legtöbbször a vagyontalanok számára ez nem jelentett hatásos szankciót, csupán annyit, hogy az eddigiektől különböző helyszínen folytathatta az addig életmódját, ami akár még kedvező hatással is lehetett, hiszen az új helyen senki nem ismerte. Ennek alapján valódi büntetés a száműzetés mellett a vagyonvesztés volt, hiszen ez már jelentős visszatartó hatással bírhatott a minimális vagyonnal rendelkezők számára is. Az ellenzői nemzetközi jogi jellegű érvet is felhoztak, amely szerint a nemzetközi jog szabályait is sérti, amennyiben „pestises árut” szabadítanak a szomszédos államok nyakába, vagyis olyan személyeket, akik bűnöző életmódot folytatnak. A száműzött személynek sem kedvez, hiszen az idegen helyen csak a csavargók és koldusok sorát gyarapítja, s tisztességes megélhetési forrásra nem számíthat. Ugyanakkor bizonyos lokális bűncselekményeknél megengedhetőnek tartották a kényszerlakhelyre való letelepítést, amikor a helyi körülmények determinálják a bűncselekmény elkövetését, s a személyi körülmények annyira nem játszanak jelentős szerepet.[56] II. Lipót 1786-ban kiadott, haladó szellemiségű toscanai büntetőkódexe, amely Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki – melyet jól mutat, hogy néhány éven belül német, francia és angol és latin fordítása is megjelent –, hiszen eltörölte a tortúrát, a halálbüntetést és a felségsértést. Tartalmazta az alapvető büntetési nemek között egyebek mellett a kitiltást egy meghatározott helységből, vagy a felsőbíróság területéről és a száműzetést is, amellyel együtt járt a kényszerlakhely kijelölése három körzetben, amely lehetett közeli, távolabbi, vagy egészen távoli, illetőleg a mai kiutasításhoz hasonlóan a nagyhercegség egész területéről. [57]

A bűnös személy eltávolítása – mint szankció –, tehát mindvégig jelen volt a különböző korszakok joganyagában változatos formában, s így lesz ez a jövőben is, hiszen nemcsak az előző, hanem az új Btk. is tartalmazza a kitiltást, a kiutasítást, valamint új büntetésként a sportrendezvényekkel összefüggésben elkövetett bűncselekményekre specializáltan a sportrendezvények látogatásától való eltiltást is.
 

Tóth Andrea Noémi

A szerző III. évfolyamos nappali tagozatos PhD-hallgató, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, témavezető: Dr. habil Elek Balázs PhD, egyetemi docens, bíró, a Debreceni Ítélőtábla tanácselnöke.

 
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Irodalomjegyzék

Balogh Ágnes: Fejezetek a kiutasítás egyetemes történetéből, Tudományos Dialóg, Jogtörténeti Különszám 2000., 26–29.

Blutman László: A kiutasítás és a refoulement egyes jogi kérdései- Magyarország és az európai integráció, In: Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a jogharmonizáció köréből, (szerk.: Tóth Károly), József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének kiadványai, Szeged, 1998.

Blutman László: A kiutasítás és visszaküldés az alapjogok árnyékában, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatate, Acta Juridica et politica, Tomus LII. fasciculus 2., Szeged, 1997.

Blutman László: A külföldiek kiutasításának különös akadályairól, Acta Humana, 1997/27., 72–81.
Büntetőjog, (szerk.: Margitán Éva), ELTE Eötvös Kiadó Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2010.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2012.

Gál István László: Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007.

Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódextervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Kutron Katalin: A kiutasításról, Ügyészek Lapja, 1999/1., 21–28.

Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere, I. könyv Elméleti büntetőjog, Budán, A Magyar Királyi Egyetem Nyomdájában, 1819.

1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

1979. évi 11. tvr. a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról

1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról

2007. évi LXXX. törvény a menedékjogról

2009. évi LXXII. törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Az Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről 2004.4.30. HL L 158/77

Debreceni Ítélőtábla Bf.III.143/2009/49. számú ítélet

Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.780/2012/9.sz. végzése

Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. 679/2005. sz.

Legf. Bír. Bf. V. 1.247/1999/5. sz.

BH 1994.119.

EBH 1999.86.

BH 1994.119.

BH 1998.3.

BH 2007.211.

EBH 1999.86.

BH 2009.353.

BH 2011.300.

BH 2010.264.

BH 2006. 273.

BH 2006.383.

[1] 1974. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Btk.).

[2] 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (továbbiakban: Új Btk.).

[3] Új Btk. 59. § (1) bekezdés.

[4] Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere, I. könyv Elméleti büntetőjog, Budán, A Magyar Királyi Egyetem Nyomdájában, 1819., 127. p.

[5] Gál István László: Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007., 55. p.

[6] Uo. 130. p.

[7] Új Btk. 79. §.

[8] 2006. évi LI. törvénnyel a büntető eljárási törvényünkbe illesztették a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések közé, 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (továbbiakban: Be.) 138/A. §.

[9] A 2009. évi LXXII. törvény által bevezetett ideiglenes megelőző-, valamint a megelőző távoltartásra kell itt gondolunk, amelyet a rendőrség, illetőleg a polgári bíróság is elrendelhet, s nem szükséges hozzá folyamatban lévő büntetőeljárás. Mindezekre a kényszerintézkedésként alkalmazott távoltartás elégtelensége miatt volt szükség, hiszen így a sértettek számára könnyebb hozzáférést biztosít, amelyet a távoltartással szemben osztrák mintát követve felállított elsődleges követelmények között találunk a gyorsaság és a hatékonyság mellett.

[10] A kiutasítást idegenrendészeti eszközként meg kell különböztetnünk a kitoloncolástól, és a visszairányítástól is. A kitoloncolás azt jelenti, hogy az állam kötelezte a külföldit az államterület elhagyására, amire az azonban önként nem hajlandó, s így vele szemben kényszert alkalmazva elkísérik a határig. A visszairányítás során a külföldit be sem engedik az államterületre. Blutman László: A kiutasítás és a refoulement egyes jogi kérdései- Magyarország és az európai integráció, In: Tanulmányok az Európai Unió jogi intézményei és a jogharmonizáció köréből, (szerk.: Tóth Károly), József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Nemzetközi Jogi Tanszékének kiadványai, Szeged, 1998., 8. p.

[11] Blutman László: A kiutasítás és visszaküldés az alapjogok árnyékában, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatate, Acta Juridica et politica, Tomus LII. fasciculus 2., Szeged, 1997., 5. p.

[12] Büntetőjog, (szerk.: Margitán Éva), ELTE Eötvös Kiadó Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2010., 109. p.

[13] Az Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről 2004.4.30. HL L 158/77

[14] Uo. 28. cikk

[15] Uo. 27. cikk (2) bekezdés

[16] Új Btk. 59. § (3) bekezdés

[17] BH 1994.119.

[18] Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve 28. cikk (3) bekezdés

[19] EBH 1999.86.

[20] BH 1994.119.

[21] Európai Parlament és Tanács 2004/38/EK irányelve 27. cikk (2) bekezdés

[22] Új Btk. 59. § (1) bekezdés

[23] Új Btk. 59. § (2) bekezdés

[24] 2007. évi LXXX. törvény a menedékjogról 2. § c, pontja

[25] Uo. 3. § (2) bekezdése

[26] BH 1998. 3.

[27] Új Btk. 33. § (6) bekezdés b) pontja

[28] Új Btk. 33. § (4) bekezdés

[29] Ha a bűncselekményt e törvény elzárással rendeli büntetni, e büntetés helyett vagy mellett közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vagy kiutasítás, illetve e büntetések közül több is kiszabható. [Új Btk. 33. (5) bekezdés]

[30] Kutron Katalin: A kiutasításról, Ügyészek Lapja, 1999/1., 21. p.

[31] BH 2007.211.

[32] EBH 1999.86.

[33] Legf. Bír. Bf. V. 1.247/1999/5. sz.

[34] Alaptörvény XIV. cikk (1) Magyar állampolgár Magyarország területéről nem utasítható ki, és külföldről bármikor hazatérhet. Magyarország területén tartózkodó külföldit csak törvényes határozat alapján lehet kiutasítani. Tilos a csoportos kiutasítás.
(2) Senki nem utasítható ki olyan államba, vagy nem adható ki olyan államnak, ahol az a veszély fenyegeti, hogy halálra ítélik, kínozzák vagy más embertelen bánásmódnak, büntetésnek vetik alá.
(3) Magyarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy az üldöztetéstől való félelmük megalapozott.

[35] 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki.

[36] Blutman László: A külföldiek kiutasításának különös akadályairól, Acta Humana, 1997/27., 39. p.

[37] Új Btk. 60. § (1) bekezdés

[38] Új Btk. 60. § (3) bekezdés

[39] A régi Btk. taxatíve felsorolta azokat a bűncselekményeket, amelyek esetén végleges hatályú kiutasítást lehetett kiszabni. Régi Btk. 61. § (3) bekezdése: állam vagy emberiség elleni bűncselekmény (X. és XI. fejezet), emberrablás (175/A. §), emberkereskedelem (175/B. §), terrorcselekmény (261. §), nemzetközi gazdasági tilalom megszegése (261/A. §), légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (262. §), visszaélés robbanóanyaggal vagy robbantószerrel [263. § (2) bek.], visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel [263/A. § (2) bek.], visszaélés kábítószerrel (282–282/B. §), illetve bűncselekménynek bűnszervezetben (137. § 8. pont) történő elkövetése.

[40] Új Btk. 60. § (3) bekezdés

[41] Új Btk. 60. § (5) bekezdés

[42] Új Btk. 60. § (2) bekezdés

[43] BH 2009.353.

[44] BH 2011.300.

[45] Új Btk. 59. § (4) bekezdés

[46] BH 2010.264.

[47] BH 2006.273.

[48] Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. 679/2005. sz.

[49] BH 2006.383.

[50] Új Btk. 60. § (4) bekezdés

[51] 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (továbbiakban: Bv. tvr.) a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról 12. §.

[52] Bv. tvr. 75. §

[53] Erről bővebben lásd: Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2012., 128. p.

[54] Balogh Ágnes: Fejezetek a kiutasítás egyetemes történetéből, Tudományos Dialóg, Jogtörténeti Különszám 2000, 26. p.

[55] Balogh Ágnes: i. m., 26. p.

[56] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódextervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971., 158. p.

[57] Uo. 52. p.

„Graviore culpa gravior poena”

(Ha súlyosabb a bűn, súlyosabb a büntetés)[1]

I. Bevezetés

A tanúvallomás tétele, törvényi akadályok hiányában alapvető állampolgári kötelezettség, melynek megtagadását már a korábbi, 2013. július 1-je előtti szabályozás is szankcionálta, de nem büntetőjogi eszközökkel, hanem eljárásjogi módon, a tanúvallomás tételére kötelezéssel, s a tanúnak a bírói döntés ellenére a vallomástételtől való elzárkózásakor rendbírság kiszabásával. Ugyanakkor már a 2013. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.)[2] hatályba lépése előtt is bírhatott büntetőjogi konzekvenciával a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, mert a tanú ilyen eljárása alkalmas lehetett az 1978. évi V. törvény (régi Btk.) 243. §-a szerint a mentő körülmény elhallgatása bűntettének[3] megvalósítására.

A hatályos Btk. érdemi változást hozott, mert a 277. §-ban büntetni, büntetőjogi eszközökkel pönalizálni rendeli a bírósági eljárásban a tanúvallomás jogtalan megtagadását. A vallomástétel megtagadásának következményeivel kapcsolatban a tanulmányban indokoltnak tartom a történeti kitekintést a bűnvádi perrendtartásig visszamenőleg, majd azt követően a hatályos törvény tételes rendelkezéseit kívánom elemezni, illetve az ítélkezésben várhatóan felmerülő jogalkalmazási kérdéseket vizsgálni.

II. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának szankciói a magyar büntetőper fejlődése során

Az első magyar büntetőeljárási kódex, az 1896. évi XXXIII. tc. a bűnvádi perrendtartásról (továbbiakban: I. Bp., az eljárási törvények rövidítésénél Erdei Árpádot követve[4]) már tartalmazott jogkövetkezményeket az engedetlen tanúval szemben.[5]

A törvény megfogalmazása nagymértékű hasonlóságot mutat a Btk. törvényi tényállásához. Lényeges tényállási elem volt ugyanis, hogy a jogkövetkezményeket az alapozhatta meg, ha a tanú a következményekre történt figyelmeztetés ellenére, törvényes ok nélkül tagadta meg a vallomástételt. Az I. Bp. szankciója a költségekben marasztalás és ezer koronáig terjedhető elzárásra átváltoztatható pénzbüntetés volt. Megjegyzendő e körben Angyal Pál nyomán, hogy a pénzbüntetés nem kriminális büntetésnek volt tekintendő, mert alkalmazása nem kriminális jogtalanságból eredt, hanem az eljárás rendjét zavaró cselekmény elkövetésétől függött.[6] Amennyiben a büntetés eredménytelen maradt, fakultatív szankcióként a tanú letartóztatásának volt helye az eljárás befejezéséig, illetve mindaddig, amíg a vallomás felesleges volta ki nem derült. A fogvatartást azonnal meg kellett szüntetni, ha tanúvallomást tett, illetőleg az esküt letette, vagy vallomását megerősítette.[7]

Az 1951. évi III. tv. (II. Bp.) [8] nagyrészt hasonló szabályokat tartalmazott. A tanú és a szakértő eljárásjogi helyzetét egy paragrafusban szabályozva a jogosulatlan vallomásmegtagadás, illetőleg véleménynyilvánítástól elzárkózás következményét a költségek megtérítésére való kötelezésben és pénzbírságban jelölte meg. Ha a pénzbírság eredményre nem vezetett, azaz nem szorította rá a tanút a vallomástételre, e törvény is lehetőséget teremtett a tanú előzetes letartóztatásának elrendelésére, melyről az ügyész döntött. Határozata ellen a bíróság tanácsához fellebbezésnek volt helye. További jogorvoslatra viszont már nem volt lehetőség. Nóvum volt az I. Bp.-hez viszonyítva, hogy a II. Bp. nem pénzbüntetést, hanem pénzbírság kiszabását határozta meg kényszerítő eszközként, amely csak készpénz fizetésében megnyilvánuló hátrányt jelentett és nem vonta maga után a szabadságvesztésre való átváltoztatást.[9]

Az 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) szerint a tanúvallomás tételét jogosulatlanul megtagadó személy a költségek megtérítésén túl ezer forintig terjedő pénzbírsággal volt sújtható.[10] A megtagadási okot elvető és a pénzbírságot kiszabó határozat ellen halasztó hatályú fellebbezésnek volt helye.

Az 1973. évi I. törvény (II. Be.) érdemi változást nem hozott, a tanúvallomást jogtalanul megtagadót a hatóság rendbírsággal sújthatta és az okozott költség megfizetésére kötelezhette.[11]

A hatályos kódex, az 1998. évi XIX. törvény (III. Be.)[12] a jogkövetkezményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul vallomást megtagadó tanúval szemben ugyancsak rendbírság kiszabását és az okozott költség megfizetésére kötelezést teszi lehetővé.[13] A 2013. évi C. törvény (Btk.) hatályba lépéséig, 2013. július 1-jéig, a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság is kiszabhatta a rendbírságot az eljárási kötelezettség megszegése miatt ezer forinttól kettőszázezer forintig, különösen súlyos, vagy ismételt esetben ötszázezer forintig terjedő összegben.[14] E perjogi törvény visszatért az I. Bp. szabályozásához és a tanúvallomás jogtalan megtagadása miatt kiszabott rendbírságnál meg nem fizetés esetén elzárásra való átváltoztatási kötelezettséget ír elő.[15]

2013. július 1-jén, a Btk. hatályba lépésével az eljárásjogi törvény is módosult. A bírósági eljárásban a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának kriminalizálásával, büntetőjogi pönalizálásának megteremtésével ugyanis már csak a nyomozó hatóság és az ügyész szabhat ki eljárásában rendbírságot az eljárási kötelezettségének eleget nem tévő tanúval szemben.[16] A bírósági eljárásban ugyanis már büntetőjogi konzekvenciával jár a tanúvallomással kapcsolatos eljárási kötelem megsértése, amely kétszeresen értelemszerűen nem szankcionálható, figyelemmel a kétszeres értékelést tiltó alapvető büntető anyagi jogi elvre is. Bár kétségtelen, hogy jelen esetben elválik a büntető anyagi és perjogi szankció, úgy gondolom azonban, hogy elsődlegesen a kétszeres értékelés tilalmának elvéből fakadóan került megszüntetésre a kriminalizáció után a rendbírság kiszabásának eljárásjogi lehetősége a bírósági eljárásban.

Visszatekintve százhúsz év jogfejlődésére, az I. Bp., majd az azt követő büntetőeljárási, valamint anyagi jogi kódexek szabályozására, megállapíthatjuk, hogy a tanúvallomás jogtalan megtagadásában megnyilvánuló kifejezetten perjogi kötelezettségszegés ellen a védett jogtárgy a 2013. július 1-jétől hatályos Btk.-ban kapott elsőként büntetőjogi védelmet.

 
III. Az új bűncselekmény törvényi tényállása a büntetőtörvényben

A Btk. 277. §-a szerint a tanú, aki a büntetőügyben a bíróság előtti vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő.

A bűncselekmény jogi tárgya a büntető igazságszolgáltatás zavartalan működéséhez fűződő társadalmi érdek.[17] Az igazságszolgáltatás szerves része a bizonyítás, különösen a bírósági szakaszban, ahol a perbíróság közvetlenül vizsgálja meg az ügy helyes eldöntéséhez szükséges bizonyítékokat. Miként Király Tibor szemléletesen kifejtette: „bizonyításon a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok olyan cselekményeinek sorát tekinthetjük, amelyek arra irányulnak, hogy információkat, ismereteket nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője”.[18] A tanú vallomása a büntetőeljárás egyik igen fontos bizonyítási eszköze, melyből fakadó adatok, maga a bizonyíték sok esetben meghatározó a tényállás megállapítása során. A tényállás megalapozottságát[19] nem vitásan nagymértékben befolyásolhatják a tanúvallomások.

A bizonyítás említésekor meg kell különböztetnünk a bizonyítási eszközt magától a bizonyítéktól. A bizonyítási eszköz, mint a tanú vallomása az az eljárási cselekmény, amelyből a büntetőügyben eljáró hatóságok a bűncselekményre és az elkövetőre vonatkozó ismereteket szereznek. A bizonyíték, másként fogalmazva a bizonyítandó tény pedig az a tény, ami a bizonyítási eszközből következik, a tanú vallomásánál maga a vallomás tartalma, melyet a bíróságnak figyelembe kell vennie a bizonyítékok mérlegelésekor és a tényállás megállapítása során.[20] Herke, Fenyvesi és Tremmel is utalt rá, hogy a tanú önmagában csak a bizonyíték forrása, a bizonyíték maga az eljárási cselekmény során tett vallomása, illetve annak releváns adatai.[21]

Az eljárásjogi háttér megvilágítása után rögzítendő, hogy a bűncselekmény törvényi tényállása megvalósulásának feltétele, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadására büntetőügyben, bíróság előtt, s a jogosnak nem minősülő megtagadás következményeire történt figyelmeztetést követően kerüljön sor.[22] A feltételek konjunktívak, bármely tényállási elem hiánya kizárja a bűncselekmény létrejöttét.

A büntetőügy, azaz a büntetőeljárás céljával kapcsolatban megjegyzendő, hogy az nem vitásan a társadalom, állam rendjét megsértő személy felelősségre vonása, megbüntetése, Liszt nyomán a büntetés által a megbillent jogrend helyreállítása.[23] Mit is tekinthetünk büntetőeljárásnak? Miként Angyal Pál kifejtette: „a büntetőeljárás az egymással láncolatszerűen összefüggő és előrehaladó cselekmények, melyeket az állam szervei és bizonyos esetekben magánszemélyek az állam büntetőjogának megvalósítása érdekében foganatosítanak”.[24] Az eljárás célját és folyamatjellegét hasonlóan fogalmazta meg majd egy évszázaddal később Erdei Árpád is, álláspontja szerint ugyanis „a büntetőeljárás a büntetőjogi felelősség eldöntésére irányuló, jogilag szabályozott folyamat”.[25] A büntetőeljárás a konkrét büntetőügyben realizálódik, a törvényi tényállás szempontjából büntetőügynek a hatályos Be. szabályai szerint a büntetőtörvénybe ütköző cselekmény (bűncselekmény) vádja miatt folyamatban lévő ügyet tekinthetjük, figyelemmel arra, hogy a bűncselekmény csak a bírósági eljárásban követhető el. Megvalósítható e bűncselekmény az elsőfokú és a másodfokú eljárásban, a rendkívüli jogorvoslati eljárások közül a perújítási tárgyaláson, ugyanakkor a harmadfokú perben a bizonyítás kizártsága folytán fogalmilag kizárt az elkövetés.[26]

A bírósági fórumrendszert tekintve a bűncselekményt a rendes eljárásban el lehet követni a járásbíróság előtti elsőfokú, a törvényszéken folyamatban lévő elsőfokú és másodfokú, az ítélőtáblán másodfokú eljárásban. Az eljárási törvény értelmében a bizonyítás lefolytatása elsősorban az elsőfokú bíróságra hárul, az elsőfokú bíróság tehát a ténybíróság. Az elemzett bűncselekmény elkövetésére feltehetően leginkább az elsőbírósági bizonyításban kerül majd sor. A tényálláshoz kötöttség szabályából kifolyólag a másodfokú eljárásban a bizonyítás, így ennek részeként a tanúkihallgatás lehetőségei korlátozottak, mivel a másodfokú bíróság fő szabályként határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja. E szabály alól két kivételt lehet kiemelni, egyrészt ha az ítélet (ténybelileg) megalapozatlan, másfelől ha a másodfokú bíróság bizonyítást folytatott.[27] A fellebbezésben az új tény állítása, valamint a felderítetlenségben és a hiányosságban megnyilvánuló megalapozatlanság kiküszöbölése, avagy eljárási szabálysértés orvoslása alapozhatja meg a másodfokú perben a bizonyítás felvételét, ekként a tanú kihallgatását.[28] Ilyen esetekben tehát a másodfokú eljárásban is folyhat tanúkihallgatás, mely során a vallomástétel jogtalan megtagadása tényállásszerűvé válhat.

A perújítás elrendelése esetén, a perújítási tárgyaláson szintén sor kerülhet tanúbizonyításra, a perújítás okától és céljától függően, ezért a rendkívüli jogorvoslati eljárásban is elkövethető a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának vétsége.

Lényeges törvényi tényállási elem, hogy a vallomástétel megtagadása jogosulatlan legyen. Az eljárási törvény alapvető kötelességként határozza meg, hogy akit tanúként megidéztek, ha a törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni [Be. 79. § (2) bekezdés]. A törvényi kivételeket a Be. 81–82. §§-ban szabályozott feltétlen és relatív tanúvallomási akadályok képezik. Ha a tanú a vallomástételt a törvényben meghatározott mentességi ok alapján tagadja meg, a bűncselekmény megvalósulására nem kerülhet sor, mert hiányzik a jogosulatlanság, a jogellenesség, mint az egyik fő tényállási eleme az elemzett bűncselekménynek. Nem képezi a tanulmány tárgyát valamennyi kizáró és mentő ok részletes vizsgálata, de értelemszerűen a büntetőtörvény tényállásának megvalósulása szorosan összefügg az eljárásjogi előfeltételekkel, ezért nem mellőzhető a tanúvallomások akadályainak vázlatos áttekintése. A vallomástétel akadálya lehet egyrészt a tanúskodási képesség hiánya (testi, szellemi állapot), a bizonyítandó tény természete (minősített adat, hivatási vagy védői titok), vagy hozzátartozói viszonyban megnyilvánuló érdekeltségi viszony. A vallomástétel akadályai lehetnek elháríthatók (felmentés a titoktartási kötelezettség alól) vagy elháríthatatlanok (tanúskodási képesség hiánya, gyónási, védői titok).[29] A feltétlen és relatív mentességi okok jogszerű gyakorlása a tanúvallomást törvényessé teszi, ezért a tárgyalt vétség elkövetése kizárólag akkor állapítható meg, ha nem tárható fel semmi olyan mentességi ok, mely a tanúvallomás akár részleges megtagadását eredményezheti. A részleges megtagadás elsősorban a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt mentességi oknál merülhet fel, ahol a tanú csak abban a kérdésben tagadhatja meg a tanúvallomást, mellyel önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.

A bűncselekmény törvényi tényállási elemei csak akkor lehetnek teljesek, ha a tanú a következményekre történt figyelmeztetés után, tehát a jogkövetkezmények ismeretében, tudatában tagadja meg a tanúvallomást. A jogosulatlan vallomástételi kötelezettség következményeire figyelmeztetés elmulasztása kizárja a bűncselekmény megvalósulását, tekintettel arra, hogy ilyen esetben hiányzik egy kardinális tényállási elem. A törvény egy helyen szabályozza a legjobb tudomás és lelkiismeret szerint az igazat vallásra, valamint a hamis tanúzás és a tanúvallomás jogosulatlan megtagadás következményeire történő figyelmeztetést.[30] A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz elmaradása azzal a perjogi hatással jár, hogy a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, ami sok esetben lényeges megalapozatlansági okot is eredményez a bizonyíték felhasználása esetén. Úgy gondolom, az vitathatatlan, hogyha a figyelmeztetés elmarad, vagy nem kerül hitelesen jegyzőkönyvezésre, a bűncselekmény tényállási elemei nem merülnek ki teljesen, ezért a tanú büntetőjogi felelősségre vonásának nincs helye. Kérdésként tehető fel viszont, hogy a figyelmeztetésre adott válasz elmaradása, vagy jegyzőkönyvezésének hiánya mennyiben befolyásolja a tényállásszerűséget. A válasz elmaradásának a büntető eljárásjogi következménye a törvény grammatikai értelmezése folytán egyértelmű: a tanú vallomása bizonyítékként az adott formában nem értékelhető. Az eljárási törvény azonban nem ad önmagában választ arra, hogy a figyelmeztetett személy válaszának hiánya miként hat ki a Btk. 277. § törvényi tényállására, azaz a büntető anyagi jog különös részi szabályára. Látható, hogy a vizsgált bűncselekmény igen szoros kapcsolatban áll a tanúbizonyítást érintő releváns büntető eljárásjogi normákkal, ezért úgy vélem megalapozottan csak az anyagi jog és a perjog együttes, beható elemzésével lehet a kérdést eldönteni. A feltett kérdésre a megnyugtató választ nyilvánvalóan a majdan alakuló bírói gyakorlat fogja megadni. Konkrét döntések és értelemszerűen egységes ítélkezés hiányában is akként látom azonban, hogy a tanú válaszának elmaradása önmagában nem zárja ki a büntetőjogi felelősséget, ha a jogosulatlan vallomásmegtagadás következményeire a figyelmeztetés megtörtént és azt szabályosan jegyzőkönyvezte a bíróság. A különös részi tényállásnak ugyanis nem előfeltétele a tanú válasza, a figyelmeztetésben való megnyugvás, vagy arra bármilyen reakció, ezért indokolt lehet a Be. 85. § (3) bekezdése megsértésének hatásait külön értékelni eljárásjogi és büntető anyagi jogi szempontból. Elképzelhető azonban olyan álláspont is, mely megköveteli a tanú válaszát és annak jegyzőkönyvezését is a bűncselekmény létrejöttéhez. Ilyen érvelés indokolható azzal, hogy csak akkor állapítható meg, hogy a tanú tudatában van a figyelmeztetés tartalmának, ha annak megértéséről nyilatkozott.

Az immateriális (eredményt nem tartalmazó) bűncselekménynek kísérlete nincs, mert az a vallomás megtagadásának ténye által már befejezetté válik. Tettes csak a büntetőügyben a bíróság előtt tanúként kihallgatandó személy lehet. Tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása van.[31] A bizonyítás e különös eljárásjogi szabálya határozza meg ekként a passzív alany személyét. Teljes mértékben egyetértek Belovics Ervin álláspontjával, mely szerint minden tanú csak a saját személyét érintően tagadhatja meg a tanúvallomást, ezért társtettesség nem létesülhet a kérdéses bűncselekmény elkövetésekor.[32] A Btk. 13. § (3) bekezdése értelmében ugyanis társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg. Amint Nagy Ferenc is kifejtette, a társtettesek mindegyikének törvényi tényállás keretei közé illeszkedő magatartást kell tanúsítani,[33] mely értelemszerűen fogalmilag kizárt a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásakor. Felbujtó és bűnsegéd azonban nem csak a tanú, hanem más személy is lehet. Felbujtást valósíthat meg, ha valaki szándékosan rábírja a tanút a vallomástétel jogosulatlan megtagadására, ezen túl, úgy gondolom pszichikai formában a tettesnek bűnsegély is nyújtható, melyre elsősorban az eljárási cselekményen, a tárgyaláson kerülhet sor, ha bármely perbeli fél, vagy a hallgatóság tagja támogató egyetértését juttatja kifejezésre a bíróság előtt a tanúvallomást jogtalanul megtagadó tanú mellett.

A bűncselekmény kizárólag szándékosan követhető el. Álláspontom szerint mind egyenes, mind eshetőleges szándékkal kimeríthető a törvényi tényállás. Az elkövető tudatának át kell fognia, hogy büntetőügyben tanúként kívánja a bíróság kihallgatni, ismertnek kell lenni ezen túl számára, hogy a vallomástételt a bíróság figyelmeztetésének tudatában jogtalanul tagadja meg. Magatartása következményeit kívánhatja, de úgy gondolom e következményekbe való belenyugvással is megvalósul a bűnösség.[34]

Amint már történt rá utalás a tanulmány bevezető részében, ha a tanúvallomás jogtalan megtagadása mentő körülmény elhallgatását is jelenti, úgy az utóbbi, súlyosabb megítélésű bűncselekményben (Btk. 281. §) kell a büntetőjogi felelősséget megállapítani.[35]

IV. Gyakorlati kérdések

Az új törvény hatályba lépése óta eltelt rövid időre tekintettel a tanúvallomás jogtalan megtagadásánál bírói gyakorlatról természetesen nem beszélhetünk, de a mentességi okok helyes értelmezése és vallomástétel megtagadása kapcsán, a Legfelsőbb Bíróság, illetve ma már Kúria és a táblabíróságok eseti döntései alapján egységesnek tekinthető az eljárásjogi ítélkezés, mely nyilvánvalóan meghatározó lesz a jövőben a vizsgált bűncselekmény tényállásszerűségének megállapításakor is. Az új törvényi tényállás elemei ezért elemezhetők a Btk. hatályba lépése előtt született eseti döntések tükrében is.

A rongálás vétsége és más bűncselekmények miatt indult büntetőügyben az elsőfokú bíróság tárgyalásán az egyik sértett, a bíróság téves kioktatása következtében a vádlottal szemben fennálló hozzátartozói viszonyára hivatkozva megtagadta a vallomástételt. A bíróság a tanú nyilatkozatát elfogadva, a kihallgatást mellőzte. A másodfokú bíróság megállapította, hogy a tanút nem illette meg mentességi jog, mert a vádlott egyeneságbeli rokonának ugyan élettársa, de nem bejegyzett élettárs, így hozzátartozónak nem minősül az alkalmazott jogszabály rendelkezése szerint.[36] Az eljárási szabálysértés orvoslása érdekében bizonyítást vett fel s a tanút kihallgatta a fellebbezési eljárásban. A másodfellebbezés folytán harmadfokon eljáró ítélőtábla a másodfokú ítéletet helybenhagyta, osztva mindenben a törvényszék jogi álláspontját.[37] A fellebbezési eljárások eredményeként is látható, hogy a tanú az elsőfokú eljárásban jogosulatlanul tagadta meg a vallomástételt. Büntetőjogi felelőssége ilyen esetben mégsem merülhet fel az új törvényi szabályozás szerint sem, mert a bíróság figyelmeztetése nem volt perrendszerű a tanúvallomás megtagadásának lehetőségéről, ezáltal a tanú tudatában nem merülhetett fel, hogy a vallomástétel megtagadása jogtalan, különös tekintettel arra, hogy a bíróság elfogadva nyilatkozatát, a kihallgatásától eltekintett. A hozzátartozói viszonnyal kapcsolatban várhatóan nem merülnek majd fel bonyolultabb jogalkalmazási kérdések, mert a büntetőtörvény tételesen, egyértelműen meghatározza a hozzátartozó fogalmát az értelmező rendelkezések között.[38] Az idézett jogeset tükrében is rögzíthető azonban, hogy nem zárható ki a jogszabály helytelen értelmezése. Különösen az élettársi kapcsolat fennállásának helyes (akár külön bizonyítást is igénylő) megítélése okozhat problémákat. E körben utalni kell rá, hogy a követett gyakorlat szerint, amennyiben kétséges, hogy a terhelt és a sértett között akár az elkövetés idején, akár az eljárás során történő kihallgatáskor élettársi viszony állt fenn, úgy a sértettnek a tanúvallomás tételének kötelessége alól mentességet kell biztosítani.[39]

A tanúvallomást bizonyos törvényi kivételektől eltekintve (többek között a hatósággal együttműködő volt terhelt, a tevékeny megbánás miatt megszüntetett eljárás volt terheltje)[40] megtagadhatja az, aki magát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben is, ha a tanúvallomást a hozzátartozói viszony folytán nem tagadja meg [Be. 82. § (1) bekezdés b) pont]. E vallomástételi akadály nem feltétlen, mert a tanú a törvényszövegből kitűnően és a bírói gyakorlat szerint is csak azon kérdésekben tagadhatja meg a vallomástételt, melyeknél önvádolása, vagy hozzátartozójának vádolása merülhet fel. Főként több vádlott ellen folyó ügyben, ahol a tanú csak egy terhelttel áll hozzátartozói kapcsolatban, okozhat jogértelmezési kérdést, hogy mely körben jogos a vallomástétel megtagadása. Az ítélkezési gyakorlat szerint a hozzátartozói viszonyban nem álló többi vádlott-társ tekintetében a tanú nem tagadhatja meg a tanúvallomást, azonban relatív mentességi joga folytán megtagadhatja azt azokban a kérdésekben, mellyel önmagát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.[41] Úgy gondolom azonban, hogy a tanú vallomástételre csak akkor lehet köteles a mentességi jog sérelme nélkül, ha a terhelttársak cselekvősége időben, térben megfelelően elválasztható, azaz a hozzátartozó terhelt cselekményrésze elkülönül olyan terheltekétől, akik tekintetében a tanút mentességi jog nem illeti meg. A hatályos törvény ugyan ezt külön nem mondja ki, de a bírói gyakorlatban, – követve az I. Bp. rendelkezéseit[42] –, az elv egységesen jelen van.

Gyakran előfordul, hogy a bíróság volt terheltet hallgat ki az ügyben tanúként. E körben utalni kell rá, hogy az a tanú, aki a feltett kérdésre adandó válasszal önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ilyen kérdésre akkor is megtagadhatja a választ, ha a kérdéses bűncselekmény miatt már jogerősen elítélték, kivéve a Be. 82. § (4) bekezdésében meghatározott kivételeket.[43] Ennek indoka, hogy a perújítási és felülvizsgálati eljárás lehetőségére tekintettel az elítéltet az üggyel kapcsolatban, annak jogerős befejezése után is jellemzi a terhelt helyzete. Ezért a hamis tanúzásra megállapított büntetőjogi következmények terhével sem kényszeríthető arra, hogy tanúként eltérjen a büntetőjogi következmények nélkül tett terhelti vallomásától.[44]

Szükségesnek tartom külön vizsgálni a foglalkozási titoktartások közül az ügyvédi titoktartással összefüggő mentességi okon alapuló vallomásmegtagadás kérdését, mely értelmezési kérdéseket vet fel a vizsgált bűncselekmény törvényi tényállásával összefüggésben. Elsődlegesen azt kell kiemelni, hogy a védőt mindazon ismerettel, információval kapcsolatban, amelyről, mint védő szerzett tudomást, abszolút mentességi jog illeti meg. Ilyen esetben felmentés részére nem adható, illetve a felmentés megadása esetén sem hallgatható ki azon tényről, melyről védőként szerzett tudomást. E mentességi ok érvényesül a más eljárási szabályok szerint folyó, például a polgári eljárásban, figyelemmel a 169/2010. (IX. 23.) AB határozatban foglaltakra is.[45] Az nem vitás, hogy a védő és terhelt üggyel összefüggő kommunikációjának tartalma (szóbeli közlés, telefonhívás, írásos levelezés, hangüzenet, elektronikus kapcsolattartás) a védekezés irányáról, formájáról olyan tény, melyre nézve feltétlen tanúkihallgatási akadály áll fenn. Az ügyvédségről szóló törvény normái[46] alapján az is kétségtelen, hogy a titoktartási kötelezettség kiterjed az ügyvéd által készített és a birtokában lévő egyéb iratra is, ha az a titoktartás körébe tartozó adatot, tényt tartalmaz. Úgy gondolom, hogy bármely olyan, az ügyre vonatkozó okirat is e védelem alá esik, melyet ugyan nem maga a védő készített, de az a védői tevékenysége során jutott a birtokába. Ezt az álláspontot felsőbírósági határozat is megerősíti.[47]

Ellenben ha az ügyvéd nem büntetőügyben védőként eljárva szerez tudomást a bizonyítandó tényről, feltétlen tanúvallomási akadály nem áll fenn, a titoktartáshoz fűződő érdeket ilyen esetben a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontjában szabályozott relatív mentességi ok védi, mely elhárítható a jogosult felmentő nyilatkozatának beszerzésével. E relatív mentességi jog terjedelme, hatóköre tekintetében nem teljesen egységesek a perjogi álláspontok.

A kerületi bíróság előtt különösen nagy kárt okozó csalás bűntettének kísérlete miatt indult büntetőügyben a vádirati tényállás szerint a vádlott a tulajdonában lévő céget hamis adásvételi szerződéssel egy fiktív személynek adta el. Az adásvételi szerződést elkészítő ügyvéd a tárgyaláson a tanúvallomás tételét a titoktartással kapcsolatos relatív mentességi okra hivatkozva megtagadta, utalva rá, hogy a titoktartás alól a társaság valamennyi tagja, illetve a vevő adhat csak felmentést. A kerületi bíróság a tanúvallomás megtagadását elutasította, arra hivatkozva, hogy az ügyvédek tevékenységét szabályozó normák szerint az ügyvéd nem működhet közre abban, hogy a jogszabályi rendelkezéseket kijátsszák, vagy a joggal bármilyen módon visszaéljenek. E rendelkezés, valamint a titoktartásra vonatkozó szabályok összevetésével az tűnik ki, hogy az ügyvéd nem lehet részese a jogszabályok kijátszásának és a bűncselekménnyel összefüggésben titoktartási kötelezettség sem terheli.[48] Az elsőfokú végzés elleni fellebbezést felülbíráló másodfokú bíróság a kerületi bíróság döntését helyesnek találta és a határozatot helybenhagyta. Ilyen perjogi helyzet a hatályos büntetőtörvény szerint felveti a tanúvallomás jogtalan megtagadása vétségének elkövetését az okiratszerkesztő ügyvéd által.

Az idézett jogesetben elfoglalt álláspont, illetve annak elsődleges indokai azonban jogalkalmazói szemszögből, a konkrét törvényi rendelkezések tükrében s jogelméleti aspektusból is kifogásolható véleményem szerint a következő okok miatt. Az kétségtelen, hogy az ügyvéd nem működhet közre, ha az hivatásával nem egyeztethető össze, így különösen ha közreműködését olyan jogügylethez kérik, amely jogszabályba ütközik, vagy jogszabály megkerülésére irányul.[49] E szabály azonban nem oldja fel, nem töri át azt a garanciális rendelkezést, mely szerint az ügyvédet, ha a törvény másként nem rendelkezik, titoktartási kötelezettség terheli minden olyan adatot, tényt illetően, amelyről a hivatásának gyakorlása során szerzett tudomást.[50] Megítélésem szerint az idézett két törvényi rendelkezésből nem vezethető le megalapozottan, hogy a fiktív, bűncselekményt megvalósító ügylettel kapcsolatban megszűnne az ügyvéd tanú mentességi joga s köteles lenne titoktartási kötelezettség alóli felmentés hiányában is vallomástételre. Ilyen rendelkezést egyrészt sem az ügyvédségről szóló törvény, sem a büntetőeljárási törvény nem tartalmaz. Különösen a büntető perjogi norma szigorú, eltérést nem engedő szabály, analógiára, kiterjesztő értelmezésre nincs lehetőség. Másfelől a tanú vallomásra kötelezése a titoktartás alóli felmentés hiányában az önvádra kötelezés tilalmának sérelmével is jár, illetve a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt relatív mentességi ok megkerülését is jelenti. Másfelől a nem vádolt, ügyvédként eljáró tanú esetében a bíróság sem állapíthatja meg, hogy tudomással bírva az ügylet részleteiről, részt vett a bűncselekmény elkövetésében, ezáltal közreműködött a jogszabály kijátszásában. Ilyen jogi álláspont úgy gondolom, a vádelvi szabályokkal sincs teljesen összhangban. A kifejtettek miatt ezért a vizsgált perjogi helyzetben a titoktartás alóli felmentő nyilatkozat hiányában történő tanúvallomás megtagadás nem valósíthat meg bűncselekményt. A titoktartás alóli felmentés esetén viszont már tényállásszerű lehet az ügyvéd magatartása, kivéve, ha más mentességi ok, különösen az önvádolás tilalmával összefüggő ok nem áll fenn, mely jogossá teheti a vallomásmegtagadást. A bíróság az idézett ügyben a tanúvallomás megtagadásának jogtalanságát nem arra alapította, hogy objektíve kizárt volt az ügyletben résztvevők személye miatt a titoktartási kötelezettség alóli nyilatkozat beszerzése. A döntés elsődleges jogi indokaival a kifejtettek miatt nem értek egyet, más lenne a helyzet, ha az ügyletkötésben résztvevő személyek fiktív volta és az ügyvéd megtévesztése miatt, a titoktartási kötelezettség alóli felmentési nyilatkozat beszerzésének objektív és elháríthatatlan akadálya oldotta volna fel a mentességi jogot. Ilyen indokok mellett ugyanis valóban alapos lehet az ügyvéd tanúvallomásra kötelezése, de nem azon az alapon, hogy az ügylet jogellenes, fiktív volta önmagában megszünteti az ügyvéd mentességi jogát.

Részben eltérő tényállás mellett, de érdemben az előzőekben idézett döntéshez hasonló jogi álláspontot képviselt a Fővárosi Bíróság, amikor megállapította, hogy a vádbeli társasági, valamint üzletrészeladásról szóló szerződéseket szerkesztő ügyvéd a tanúvallomást jogosulatlanul tagadta meg.[51] A társasági szerződés tekintetében mindkét szerződő fél, a többi okirat esetében az egyik szerződő fél fiktív személy volt, azaz más személy adataival igazolta magát a szerződéskötés során. Az ügyletekben érintett – de a büntetőbíróság által megbízónak nem tekintett – valós személy a titoktartási kötelezettség alóli a felmentést nem adta meg, az ügyvéd erre hivatkozva tagadta meg a vallomástételt a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontja alapján. A tanúvallomás jogtalan megtagadását megállapító végzés elleni fellebbezés folytán eljáró ítélőtábla a Fővárosi Bíróság végzését helybenhagyta. Indokolásában hivatkozott az előzőkben vizsgált FBK 1994.40. számú eseti döntésben foglaltakra és kiemelte, hogy az Ütv. 1. §-ának és 3. §-ának egybevetése alapján az utóbbi esetben a bíróságnak joga van a büntetőeljárás során tanúként kihallgatni az ügyvédet, aki az adott esetben bűncselekmény megvalósításához szükséges okirat szerkesztésében közreműködött anélkül, hogy erről a tényről tudomása lett volna. Az ügyvéd ilyen esetben a vallomástételt nem tagadhatja meg akkor sem, ha a titoktartás alól nem kapott felmentést, a vallomástétel megtagadása ugyanis nem egyeztethető össze az ügyvédekről szóló törvény már hivatkozott rendelkezéseivel. Utalt arra is az ítélőtábla, hogy részben az eljárás során bekövetkezett haláleset, részben az ügyletben résztvevő személyek fiktív volta miatt nincs is olyan személy, aki a titoktartás alól a felmentést megadja, mindez azonban nem bírt jelentőséggel, mert érvelése szerint a vázolt tényállás mellett nincs is szükség a felmentő nyilatkozatra. Megítélésem szerint olyan esetben, ha megállapítható a felmentési nyilatkozat megadására jogosult személy, és ő nem adja meg a felmentést, az ügyvéd alappal hivatkozhat a foglalkozási titoktartással kapcsolatos mentességi jogára akkor is, ha az ügylet a jogszabály megkerülésére irányult, avagy bűncselekményt valósított meg. Nincs olyan kifejezett törvényi rendelkezés ugyanis, mely expressis verbis kimondaná a részletezett mentességi ok elenyészését.

E körben kell utalni azon törvényi rendelkezésekre, melyek külön meghatározzák, hogy az ügyvéd mely bejelentési, nyilatkozattételi eljárási cselekményei nem minősülnek az ügyvédi titoktartási kötelezettség megsértésének. Egyrészt az ügyvéd köteles a közreműködést megtagadni, ha fél személyazonosságának megállapítása során kiderül, hogy az igazolvány elvesztését, ellopását vagy megsemmisülését bejelentették és a megtalálásának, megkerülésének ténye nincs nyilvántartva. Ilyen esetben az igazolvány jogosulatlan felhasználásának megakadályozása céljából az ügyvéd köteles az ellenőrzés során észlelt tényeket az okirat felhasználása szerint illetékes rendőrkapitányságnak haladéktalanul írásban bejelenteni, és e bejelentést ezzel egyidejűleg rövid úton is megtenni. Az ügyvéd bejelentési kötelezettségének teljesítése nem tekinthető a titoktartási kötelezettség megszegésének.[52] Szintén bejelentési kötelezettség terheli az ügyvédet a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásának megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény rendelkezései szerint, mely bejelentési kötelezettség ugyancsak nem minősül az ügyvédekről szóló törvényben foglalt titoktartási kötelezettség megsértésének.[53]

Más lehet ugyanakkor a helyzet, ha valamennyi ügyletkötő fél fiktív, az ügyvédet megtévesztették, vagy nincs olyan személy, aki felmentést adhat a titoktartás alól, ilyen perjogi helyzetben valóban elfogadható lehet olyan – az ítélőtábla eseti döntésében is megjelenő – jogértelmezés, hogy az ügyvéd jogosan nem tagadhatja meg a tanúvallomást a nyilatkozat hiányára hivatkozva. Úgy gondolom azonban, hogy az ügylet esetleges jogellenes, vagy akár bűncselekménnyel kapcsolatos volta, nem tekintve ide a felhívott bejelentési kötelezettség eseteit, önmagában nem oldhatja fel a titoktartási kötelezettséget, azaz ha valós személy köt szerződést, a titoktartási kötelezettség alóli felmentés beszerzése nem mellőzhető az ügyvéd perrendszerű kihallgatásához. Ezzel ellentétes eljárás a titoktartási kötelezettség és az ahhoz fűződő elhárítható mentességi ok megkerülését, kiüresedését jelentené. Mindig az adott ügy határozza meg a szükséges bizonyítás körét, de egy okiratra, vagy azáltal elkövetett bűncselekménynél akként látom nem feltétlen szükséges minden esetben az okiratot szerkesztő ügyvéd kihallgatása, mivel valós személyeknél az ügyletkötők terhelti, vagy tanúkihallgatásával, valamint az okirat tartalma alapján rendszerint felderíthető teljes körben a tényállás.

V. Záró gondolatok

A tanúvallomás a büntetőper egyik nagyon fontos bizonyítási eszköze. Szinte alig találkozni olyan üggyel, ahol ne bírnának jelentőséggel a tanúk vallomásai. A terhelt vallomása mellett a tanúvallomásból származó információ napjainkban is meghatározó bizonyíték a bíróság számára a tényállás megállapítása során. A tanúvallomásra vonatkozó eljárási szabályok megtartása, a törvényes figyelmeztetések helyes, perrendszerű elvégzése alapvető követelmény a bíróság felé, mint ahogy a törvényi rendelkezésekben meghatározott szankciókkal támogatva az állampolgári kötelezettség teljesítésének biztosítása is, hogy a tanú valósan fennálló mentességi ok hiányában a tanúvallomást megtegye, azt komoly jogkövetkezmények nélkül, jogtalanul ne tagadhassa meg. A Btk. szakítva a korábbi jogfejlődés hagyományaival, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását – a szankciót kiemelve az eljárási törvényből – a büntető anyagi jogban rendeli büntetni elzárással. A törvényi rendelkezés kétségtelenül szigorítást jelent, de úgy gondolom, hatékonyabbá teheti a jogtárgy védelmét és valóban elősegítheti a tanúvallomások indokolatlan, nem jogos megtagadásának számát, gyorsítva ezzel az eljárást, érvényre juttatva a perbeli jogosultságok rendeltetésszerű, törvénynek megfelelő gyakorlását.

Dr. Háger Tamás*

* A szerző bíró (Debreceni Ítélőtábla), a DE ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék meghívott előadója

[1] Nótári Tamás: A jognak asztalánál… 1111 regula és szentencia latinul és magyarul. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Budapest, 2008, 64. o.

[2] A törvényt az Országgyűlés 2012. június 15. napján fogadta el, hatályos 2013. július 1-jétől

[3] Az 1978. évi V. törvény 243. § (1) bekezdése szerint, aki olyan tényt, amelytől a büntetőeljárás alá vont személy felmentése függhet, vele, védőjével, vagy a hatósággal nem közöl, bűntettet követ el. A (2) bekezdés a) és b) pontja szerint ugyanakkor nem büntethető, aki a tény közlésével magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná; illetőleg akinek tanúkénti kihallgatása a törvénynél fogva kizárt.

[4] Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011, 12. o.

[5] I. Bp. 195. § 1. bekezdés: Ha a kellőleg megidézett tanú megjelent ugyan, de a vallomástételt vagy az eskü letételét, illetőleg a vallomás megerősítését (217., 219. §) a következményekre való figyelmeztetés daczára, törvényes ok nélkül megtagadta: az okozott költség megfizetésére kötelezendő és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő.

[6] Dr. Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadása, Budapest, 1915, 352. o.

[7] I. Bp. 195. § 2. bekezdés

[8] II. Bp. 63. § (1) bekezdés: A tanút, vagy a szakértőt, ha a vallomástételt, illetve a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül, vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja, az okozott költségek megtérítésére kell kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehet sújtani. Ha a pénzbírság kiszabása eredményre nem vezet, a tanút letartóztatásba lehet helyezni. A letartóztatás addig tarthat, amíg a tanú kötelezettségének eleget nem tesz, a megtagadás okát nem valószínűsíti, vagy vallomása feleslegessé nem válik, de a harminc napot nem haladhatja meg.

[9] Dr. Alapi Gyula: A büntető perrendtartás. Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóirat Kiadó, Budapest, 1952, 90. o.

[10] I. Be. 71. § (1) bekezdés: A tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetve a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadja, az okozott költségek megfizetésére kell kötelezte, egyben ezer forintig terjedő rendbírsággal lehet sújtani.

[11] II. Be. 81. § (1) bekezdés: Ha a tanú vagy a szakértő a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető.

[12] A továbbiakban a Be. rövidítés, sorszám nélkül az 1998. évi XIX., hatályos eljárási törvényt jelöli.

[13] A Be. 93. §-ának 2013. július 1-jéig hatályos szabálya: Ha a tanú a vallomástételt, illetőleg az eljárási cselekménynél való közreműködést a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.

[14] Be. 161. § (1) bekezdés

[15] Be. 161. § (5) bekezdés

[16] Be. 93. §: Ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.

[17] A 2012. évi C. tv. 227. §-ához fűzött miniszteri indokolás.

[18] Király Tibor: Büntetőeljárási Jog 3., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 219. o.

[19] Háger Tamás: Az ítéleti tényállás megalapozottságával kapcsolatos egyes kérdések a büntetőperben. Jogelméleti Szemle 2013. 1. szám, 7. o. (http://jesz.ajk.elte.hu/, letöltés: 2013. június 6.): Az ítéleti tényállás megalapozott egyfelől, ha a bíróság a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a vád tárgyává tett eseményeket a valóságnak megfelelően, helyesen és hiánytalanul állapította meg, másfelől ha megalapozatlansági hibában nem szenved.

[20] Király: i. m. 227. o.

[21] Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2012, 150. o.

[22] Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II. A 2012. évi C. törvény alapján, (szerk. Busch Béla) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2012, 388. o.

[23] Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs, 1928, 229. o.

[24] Angyal: i. m. 1. o.

[25] Erdei: i. m. 24. o.

[26] Be. 388. § (2) bekezdés

[27] Király: i. m. 481. o.

[28] Be. 351. § (1) bekezdés, 353. § (1) bekezdés

[29] Király: i. m. 246. o.

[30] A 2012. évi CCXXIII. törvény 100. §-a által módosított Be. 85. § (3) bekezdése szerint a kihallgatás elején tisztázni kell, hogy nincs-e a tanú vallomástételének akadálya (81–82. §). Ha a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá arra, hogy a hamis tanúzást és a tanúvallomás jogtalan megtagadását a törvény büntetni rendeli. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

[31] Be. 79. § (1) bekezdés.

[32] Belovics – Molnár – Sinku: i. m. 389. o.

[33] Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Bővített, átdolgozott kiadás. Korona Kiadó, Budapest, 2001, 275. o.

[34] Btk. 7. §: Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki cselekménye következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik.

[35] Belovics – Molnár – Sinku: i. m. 389. o.

[36] 1978. évi V. törvény 137. § 6. Megjegyzendő, hogy 2013. július 1-jével a Btk. hatályba lépésével a hozzátartozókat meghatározó anyagi jogi norma is változott, a 459. § (1) bekezdés 14. § e) pontja szerint már hozzátartozónak minősül az élettárs egyeneságbeli rokona is.

[37] Mezőtúri Városi Bíróság 3.B.87/2010., Szolnoki Törvényszék 1.Bf.259/2012., Debreceni Ítélőtábla Bhar.II.294/2013.

[38] Btk. 459. § 14.

[39] BH 2009.174.

[40] Be. 82. § (4) bekezdés

[41] BH 2005.203.II.

[42] I. Bp. 207. §

[43] Be. 83. § (1) bekezdés

[44] A Legfelsőbb Bíróság BKv. 9. számú kollégiumi véleménye a hatályon kívül helyezett BK 20. számú állásfoglalás felülvizsgálatáról.

[45] Debreceni Ítélőtábla Büntető Kollégiumának Vezetője: 2012.El.II.C.11/7. sz. feljegyzés, 3. o.

[46] 1998. évi XI. tv. 8. § (2) bekezdés

[47] Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.157/2012/29.

[48] FBK 1994.40.

[49] 1998. évi XI. törvény 3. § (3) bekezdés

[50] 1998. évi XI. törvény 8. § (1) bekezdés

[51] ÍH 2010.104.

[52] 1998. évi XI. tv. 27/D. § (1) bekezdés c) pont, (2), (4) bekezdés

[53] 2007. évi CXXXVI. tv. 38. § (1), (4) bekezdés

I. Bevezető

A 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) mérsékelt újszerűsége folytán aligha fogja megrengetni a magyar büntető ítélkezést, amiből azonban nem következik, hogy nem is kell elmélyülnünk az új szabályok rendszerében, hiszen 2013 júliusától a többnyire változatlan rendelkezéseket is más helyütt kell keresnünk. Annyiban tehát mindenképpen üdvözlendő ez az új jogalkotási termék, hogy legalább annak átgondolására ösztönözhet bennünket, amit eddig is tudtunk, csak éppen mára elszoktunk tudásunk rendszerezésétől. Ehhez kívánok segítséget nyújtani az új Btk. szankciórendszerének 23 ábrát felölelő vázlatszerű feldolgozásával, amelynek során csupán a sajátos belső összefüggést nélkülöző szankciók [elzárás, kitiltás, kiutasítás, megrovás, elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele és a kényszergyógykezelés] szabályozásának vizuális ábrázolásától tekintettem el. E más szakterületeken már bevált módszer alkalmazása ugyanis meggyőződésem szerint jelentősen megkönnyítheti a törvényszöveg nyilvánvaló összefüggéseinek gyors felismerését és ezáltal egyszerűbbé teheti a jogalkalmazás során is rendszerszemléletű megközelítést igénylő büntetéskiszabási kérdésekben való eligazodást. Ezért merem ajánlani az általam nem titkoltan didaktikai szemlélettel összeállított vázlatok tanulmányozását a gyakorlott jogalkalmazók számára is, akiknek elsősorban az új és a hatályos Btk. szankciórendszerének összevetéséhez szolgálhat hasznos segédeszközként.

II. Ábrák

Dr. Fázsi László PhD*

* A szerző tanácselnök a Nyíregyházi Törvényszéken.

I. Bevezetés – a módosítás háttere

Nem túlzás azt állítani, hogy a 2012. évi C. törvénnyel újrakodifikált Büntető Törvénykönyv legnagyobb – nem csak szerkezeti, de tartalmi – változáson átesett különös részi fejezete a nemi bűncselekményeket újraszabályozó XIX. Fejezet. A nemi bűncselekmények újrakodifikálása régóta váratott magára, hisz az 1978. évi Btk. a szabályozás struktúráját és fogalomkészletét teljes egészében a Csemegi Kódextől örökölte, és a rendszerváltozás után jelentkező, mind a jogalkotó, mind az Alkotmánybíróság által generált tartalmi változások a régi szabályozási szerkezetet szétfeszítették, abba koherensen már nem voltak beilleszthetők. A 19. század vége óta mind a szexualitásról alkotott társadalmi felfogás, mind pedig – nem kismértékben ez előbbire rezonálva – a törvényi szabályozás alapjai, jogtárgy­szemlélete lényegesen megváltoztak. A releváns törvényi tényállások egy része az erkölcsvédelem talajáról fokozatosan az individuális jogtárgyvédelem, azaz a szexuális önrendelkezés és a gyermekek védelme felé mozdult^[1], s tette mindezt a régi erkölcsvédelemre alapozott szabályozási struktúrában és terminológiával.^[2] Ugyanakkor más nemi bűncselekmények továbbra is döntően erkölcsvédelmi talajon álltak (és állnak).^[3] E körülményekre, változásokra tekintettel az újrakodifikálás szükségességét többen megfogalmazták.^[4]

A jogalkotói szemlélet megváltozását hangsúlyosan is jelzi a fejezet címének megváltozása: a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények. A szexuális szabadság (önrendelkezés) központi jogi tárgyként való megjelenítése nagyon régóta váratott magára, az utolsók közé tartozunk azon európai országok között, amelyek még a 20–21. század fordulóján is a nemi erkölcsöt állították a szabályozás élére. Bár a nemi erkölcs jogtárgyi szerepe, alkalmassága megkérdőjelezhető^[5], a fejezetcímben a szexuális szabadság mellett való megmaradása mégis „realista” lépés. Amíg a prostitúciós bűncselekmények nagy része elsődlegesen nem a passzív alanyt védi (lehet, hogy sértettje sincs)^[6], és amíg a felnőtt vérrokonok közötti konszenzuális nemi kapcsolat továbbra is büntetendő, addig a nemierkölcs-védelem továbbra is vitathatatlanul jelen van a kódexben.

A szabályozás szemléletének megváltozásán túl az utóbbi időszakban olyan nemzetközi jogalkotási kötelezettségek is jelentkeztek, amelyek implementálása a Csemegi Kódextől örökölt szabályozási szerkezetben és terminológiával nem történhetne meg. Az új Btk. miniszteri indokolása részletesen bemutatja ezeket a nemzetközi követelményeket, a releváns nemzetközi instrumentumokat. Ezek közül is kiemelendő a gyermekek szexuális kizsákmányolás és szexuális bántalmazás elleni védelméről szóló 2007. évi Európa Tanácsi Egyezmény (Lanzarote-i Egyezmény), a gyermekek szexuális bántalmazása, szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről szóló 2011/93/EU irányelv^[7], valamint a nőkkel szembeni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló 2011. évi ET-Egyezmény (CAHVIO vagy Isztambuli Egyezmény).

Összegezve a fentieket: a nemi bűncselekmények újrakodifikálást a nemzetközi jogalkotási kötelezettségek, illetve a szabályozás évtizedek alatt bekövetkező szemléletváltozása, az ebből fakadó belső szabályozási feszültségek és jogértelmezési problémák tették szükségessé.^[8]

Mivel egy tanulmány keretében nem vállalkozhatok részletes, valamennyi bűncselekményre kitérő kommentár írására, így a következőkben három nagy témakör kiemelésével mutatom be és értékelem az új XIX. Fejezet szabályozását. Elsőként a szabályozásban központi szerepet betöltő, számos törvényi tényállásban elkövetési magatartásként (vagy más objektív tényállási elemként) megjelenő szexuális cselekmény kategóriájáról lesz szó. Ezt követően szót ejtek a szexuális önrendelkezést kényszerítéssel sértő nemi bűncselekményekről, végül pedig a gyermekek zavartalan szexuális fejlődését védő tényállások, és külön is a gyermekprostitúció szabályozásának értékelésére kerül sor.
 

II. A szexuális cselekmény és társai

A magyar büntetőjog egészen az új Btk. megalkotásáig nem ismerte a szexuális cselekményt mint egységes, átfogó fogalmat, és a közelmúltig a magyar büntetőjog-tudomány sem próbálta meg az ember szexuális magatartását egységes jelleggel körülírni a büntetőjog számára.^[9] A magyar büntetőjogi szabályozás 1878 és 2012 között a közösülés és a fajtalanság fogalompárosának talaján állt. A szexuális magatartások e megkülönböztetése egyértelműen erkölcsi megfontolásokon nyugodott, és idővel számos okból nem volt már tartható. Önmagában a fajtalanság fogalma is számos kritikával volt illethető: kellő meghatározottsága megkérdőjelezhető; elavult jogtörténeti tartalmat hordozott; mint szaknyelvi kifejezés is elavult; a heteroszexuális hüvelyi közösüléstől való különtartása egyes tényállások esetében joghézagokhoz, sőt közvetett diszkriminációhoz vezetett; a szexuális motiváltsághoz (nemi vágyhoz) kötése szintén jogtárgyvédelmi deficitet eredményezett.^[10]

Az ember szexuális magatartásának közösülésre és fajtalanságra osztott eddigi „duális megközelítését” a szexuális cselekmény törvényi kategóriája váltja fel a törvényi tényállások döntő többségében. Ezzel együtt is, a releváns kategóriák száma nem csökkent, hanem egyenesen nőtt. A 2012. évi Btk.-ban a nemi cselekmény három kategóriáját találjuk meg: a szexuális cselekményt, a szeméremsértő cselekményt és a közösülést.
 

II.1. A szexuális cselekmény

A szexuális cselekmény – az új Btk. 459. § (1) bekezdésének 27. pontja szerinti legáldefiníció tartalmi elemeit tekintve – a fajtalanság korábbi törvényi fogalmára épül. Eszerint „szexuális cselekmény: a közösülés és minden olyan súlyosan szeméremsértő magatartás, amely a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmas, vagy arra irányul”. Míg korábban fajtalanság csak a közösüléstől különböző magatartás lehetett [vö. 1978. évi Btk. 210/A. § (2) bek.], addig az új fogalomba beépül a közösülés. Felmerül a kérdés, hogy ha a fajtalanság korábbi fogalmi elemei egyébként tökéletesen ráilletek a közösülésre, s épp ezért kellett a közösülést a fajtalanság fogalmából kizárni^[11], akkor most miért kell vajon külön megemlíteni, mikor a cél éppen az, hogy egységes fogalom jöjjön létre. A (heteroszexuális, hüvelyi) közösülés tulajdonképpen a szexuális cselekmény egy törvényi példája lett, anélkül azonban, hogy abból a szexuális cselekményre magára bármilyen további következtetést le tudnánk vonni. Ugyanis a szexuális cselekmény azonos neműek között is létrejöhet, és nem feltételezi a testbe történő behatolást (vagy az arra való törekvést); azaz a közösülés mint kiemelt törvényi példa jellemzői nem visznek közelebb a fogalomhoz magához. E törvényi megoldásban inkább tükröződik egyfajta szabályozásbeli hagyománytisztelet (azaz, hogy a közösülés megszokott kategóriája mégse tűnjön el a Btk.-ból), semmint bármilyen praktikus, az értelmezést segítő szempont.^[12]

A szexuális cselekmény kategóriájának kodifikálásával eltűnik több jogértelmezési probléma, illetve értékelésbeli aránytalanság (ehhez lásd majd az egyes tényállásokhoz írtakat), valamint jóvoltából eltűnik a fajtalanság mint egyre kevésbé szalonképes jogi terminus. A fogalomból azonban további, a specifikus jog­tárgyvédelem irányába mutató változás is fakadhat, ha a jogalkalmazás élni fog az új definíció adta lehetőséggel. Az új szabályozás szerint szexuális cselekmény már nem az súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál, hanem az, amely a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére irányul vagy arra alkalmas.^[13] A jogalkalmazó számára nyilván hasznos lett volna, ha a jogalkotói indokolás ejt néhány szót erről a változásról, és ad néhány szempontot ahhoz, hogy mit ért a fogalom új elemein, miért tartotta szükségesnek a „szolgál” ige lecserélését.

E kérdés vizsgálatához logikusan onnan kell kiindulni, hogy milyen probléma adódhatott a korábbi szabályozásból és az arra épülő joggyakorlatból, amely változtatást tett szükségessé. Míg a súlyosan szeméremsértő jelleg a szexuális cselekmény objektív jellegű eleme (azaz a nemi cselekmény külvilági megjelenését írja körül), addig a nemi vágy felkeltésére, kielégítésére irányultságot régtől fogva szubjektív, azaz az elkövető tudattartalmára utaló elemként értelmezik.^[14] A „szolgál” igében a joggyakorlat az elkövetői szexuális motívum teljesítésére való irányultságot látott, azt tulajdonképpen szexuális célzatként értelmezte. Ebből fakadt, hogy a nem szexuális célzatból, hanem például bosszúból, kitolásból, vagy megfélemlítés, megszégyenítés végett elkövetett cselekmények nem minősülhettek fajtalanságként.^[15] E magatartások gyakoriak lehetnek azonos nemű személyek zárt közösségében (pl. katonaságnál, büntetés-végrehajtási intézetben). Ilyen esetekben a bírói gyakorlat – fajtalanság hiányában – nem állapított meg nemi bűncselekményt (erőszakos közösülést, szemérem elleni erőszakot vagy megrontást), hanem a körülményektől függően kényszerítés, személyi szabadság (aljas indokból) történő megsértése vagy tettleges becsületsértés jöhetett szóba.^[16] Attól azonban, hogy az elkövetőnek nincs szexuális célzata, cselekménye ennek hiányában is – külső megjelenése, jellege folytán – akár durván sértheti a passzív alany szexuális szféráját, szexuális önrendelkezését, azaz a védett jogtárgyat (pl. egy tárgynak a hüvelybe helyezésével, a nemi szerv durva, bántó jellegű fogdosásával, vagy akár a hímvessző megalázó célzatú szájhoz érintésével). A magyar büntetőjogi szabályozás eddig nem volt alkalmas arra, hogy e specifikus jogtárgysérelmet kifejezze. A hazai jogirodalomban elsőként a Hollán – Kis szerzőpáros adott annak véleményének hangot, hogy a „szolgál” igét nem az elkövető szubjektív irányultságaként, célzataként, hanem a szeméremsértő cselekmény objektív alkalmasságaként kellene értelmezni.^[17]

A német és az osztrák büntetőjogban már évtizedekkel korábban megtörtént a nemi cselekmény objekti­vizálása, azaz a tettes (vagy más) nemi vágyának az értelmezésből való kizárása.^[18] Ez alapján magam is arra a következtetésre jutottam, hogy a nemi vágy felkeltésének, kielégítésének célja büntethetőséget megalapozó funkciót (az objektíve semleges cselekményeknél), illetve ennek hiánya pedig büntetőjogi felelősséget kizáró funkciót (az objektíve egyértelműen szexuális jellegű cselekményeknél) nem tölthet be. Egy jogtárgyvédelmi szempontokat figyelembe vevő dogmatikai rendszerben a cselekmény szexuális motiváltsága büntetőjogi szempontból irreleváns.^[19]

A szexuális cselekmény objektivizálása tehát a teleologikus (jogtárgyharmonikus) értelmezés eredménye.^[20] A teleologikus értelmezés követelményét ma már az Alaptörvény 28. cikke általános jelleggel előírja, így joggyakorlatbeli jelentőségének szükségképpen növekednie kell. A szexuális cselekmény új legáldefiníciója alkalmas lehet arra, hogy – a teleologikus értelmezés eszközével – a jogtárgysérelem adekvátabb kifejeződését lehetővé tegye. Ennek érdekében az „alkalmas” kitételt a súlyosan szeméremsértő cselekmény objektív, in abstracto alkalmasságaként kell értelmezni. Így a nemi vágy felkeltésére, kielégítésére jellemzően alkalmas magatartások akkor is minősülhetnek szexuális cselekményként (és így nemi bűncselekményként), ha in concreto nem a szexuális kielégülést célozzák, vagy arra in concreto nem is alkalmasak. Hangsúlyozandó, hogy a jogalkotó a fogalomból nem iktatta ki a nemi vágyat (ezzel teljes egészében megoldható lett volna a objektivizálás), és így maradnak olyan – jellemzően bántalmazó jellegű – magatartások, amelyek a szexuális szférát sértik, de a szexuális cselekmény fogalmi körén kívül esnek. Ezzel együtt is elmozdulást jelent az új szabályozás a kívánt objektív irányba, amennyiben a jogalkalmazó él a teleologikus értelmezés lehetőségével (kötelezettségével).
 

II.2. A szeméremsértő cselekmény

A szexuális cselekmény új kategóriája mellett a szeméremsértés törvényi tényállásában, annak új, önálló alakzatként megjelent egy új elkövetési magatartás is, a szeméremsértő cselekmény mással szembeni, emberi méltóságot sértő tanúsítása [új Btk. 205. § (3) bek.]. Erről az igen lényeges változásról a miniszteri indokolás szintén hallgat.

A szeméremsértő cselekmény két lényeges ismérvben különbözik a szexuális cselekménytől: 1. a szeméremsértő jelleg nem súlyos; 2. a cselekménynek nem eleme a szexuális motiváltság.

Ad 1. A bírói gyakorlat a fajtalanság körét folyamatosan szűkítette a Csemegi Kódex hatálybalépése óta, kirekesztve abból olyan, enyhe súlyú magatartásokat, amelyek – a társadalmi felfogás változása folytán – a nemi bűncselekmények súlyos büntetési tételeivel nem álltak arányban.^[21] A fajtalanság fogalmának 1993. évi kodifikálása ezt a folyamatot azzal szentesítette, hogy fajtalanságként csak a súlyosan szeméremsértő magatartásokat határozta meg. Általánosságban elmondható, hogy a jelenlegi bírói gyakorlat azokat a magatartásokat tekinti súlyosan szeméremsértőnek, amelyek a tettes vagy a passzív alany nemi szervének megérintésével járnak. Így nem súlyosan szeméremsértő a nő átkarolása és mellének megfogása (BJD 1248) vagy egy másik személy megcsókolása, függetlenül a másik személy életkorától (BH 1984. 46., BH 1993. 216., BH 2007. 108.).^[22] Ezeket a tolakodó, a passzív alany beleegyezése nélküli magatartásokat így legtöbbször tettleges becsületsértésként minősítették. Ezen a helyzeten változtat az új Btk., amikor ezeket a magatartásokat a szeméremsértés önálló alakzatként, immáron nemi bűncselekményt határozza meg. A specifikus jogtárgysérelem minősítésbeli kifejeződése üdvözlendő, a maximálisan két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetés, valamint az alakzat szubszidiárius jellege arányosnak tekinthető a XIX. Fejezeten belül.

Ad 2. Amit a jogalkotó nem tett meg a szexuális cselekmény esetén, azt megtette a szeméremsértő cselekménynél: objektivizálta azt, a nemi vágy már nem játszik szerepet a minősítésénél. A cselekmény – a szexuális szféra sérelmén keresztül – az emberi méltóságot sérti, függetlenül a nemi vágy általi motiváltságtól. E bűncselekményi alakzat tehát lefedi a specifikus jogtárgysértések körét. Különös ellentmondás, hogy míg a specifikus jogtárgysértés súlyosabb fokát megvalósító magatartások közül – a szexuális cselekmény teljes objektivizá­lásának hiányában – még mindig maradhatnak olyanok, amelyek nem minősülhetnek nemi bűncselekményként, addig az enyhébb jellegű specifikus jogtárgysérelem minden esetben nemi bűncselekményként, szeméremsértésként minősül. Kiemelendő, hogy a szeméremsértés „hagyományos”, a nemi vágy kielégítési célzatát feltételező alakzata [Btk. 205. § (1) bek.] helyett ezt az új alakzatot kell megállapítani akkor, ha a szeméremsértő magamutogatás nem szexuális célzatú, hanem pl. megalázó jellegű (pl. a nemi szerv mutogatása egy nézeteltérés esetén). Az 1978. évi Btk. alapján e magatartások is becsületsértésnek minősültek. A szeméremsértés (1) és (3) bekezdés szerinti formái tehát a szexuális célzat alapján határolhatók el egymástól.
 

II.3. A közösülés

Egyetlen törvényi tényállásban, a vérfertőzés új Btk. 199. § (2) bekezdése szerinti vétségi alakzatában továbbra is megmaradt a közösülés mint (egyedüli) elkövetési magatartás.^[23] Ezzel kapcsolatban itt csak annyit tartok fontosnak kiemelni, hogy a szexuális cselekmény kodifikálásával és a közösülés önálló megjelenésének a testvérek közötti vérfertőzésre korlátozásával a közösülés – mondhatni legendás – büntetőjogi fogalma elveszti jelentőségét. A vérfertőzés esetén nincsen szükség arra a speciális értelmezésre, amely a közösülés befejezettségéhez – behatolási szándék mellett – a nemi szervek érintkezését követelte meg. Lehetne katedrapéldákat gyártani, de tizennegyedik évüket betöltött személyek konszenzus szexuális cselekményei esetén a speciális dogmatikai fogalom eredeti funkciójára már nincs szükség.^[24] A közösülés fogalma a jövőben megegyezhet annak külön nemű személyek közötti, élettani fogalmával.^[25]
 

III. A kényszerrel megvalósuló szexuális bűncselekmények
 

III.1. A szexuális kényszerítés és a szexuális erőszak viszonya

A kényszerrel megvalósuló nemi bűncselekmények körében egészen mostanáig élt a Csemegi Kódex szabályozási rendszere, amely e bűncselekményeket a szexuális cselekmény, valamint a tettes és a passzív alany neme alapján különítette el.^[26] Ebben a megközelítésben gyökeres változást hoz az új Btk., amely ugyan továbbra is két kényszer típusú nemi bűncselekményt tartalmaz, de ezeket immár a kényszerítés foka alapján különíti el: a szexuális kényszerítés (új Btk. 196. §) és a szexuális erőszak (új Btk. 197. §) elhatárolásában a tettes és a passzív alany nemének, illetve az egységessé vált szexuális cselekménynek mint elkövetési magatartásnak már semmilyen jelentősége sincs.^[27]

A szexuális erőszak az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak tényállásainak összevonásával jött létre, s elkövetési módként továbbra is az erőszakot vagy az élet, testi épség elleni közvetlen fenyegetést követeli meg.

Ezzel szemben a szexuális kényszerítés tényállása előzmény nélküli a magyar büntetőjogban. E bűncselekmény az általános cselekvési szabadságot védő kényszerítés (Btk. 195. §) speciális tényállásának tekinthető, kiemelve a nemi önrendelkezést a generális jogi tárgy köréből, és súlyosabb büntetést fűzve annak sértéséhez. Nem szerencsés ugyanakkor, hogy a jogalkotó nem kapcsolt elkövetési módot a kényszerítési magatartáshoz. A kényszerítés nem jelent mást, mint hogy a tettes a passzív alany akarata helyett a saját akaratát érvényesíti, azaz a passzív alany akaratát a saját akarata irányába hajlítja (kompulzív kényszer), vagy egyenesen megtöri (abszolút kényszer).^[28] Ez a kényszerítés tartalma, amely szükségképpen valamilyen elkövetési módot feltételez. Abszolút kényszer csakis erőszakkal valósulhat meg, a relatív kényszer pedig akár erőszakkal, akár fenyegetéssel. Figyelemmel a szexuális erőszak bűntettétől való elhatárolásra, a szexuális kényszerítés elkövetési módja kizárólag az (egyszerű) fenyegetés lehet. Szerencsés lett volna, ha a jogalkotó feltünteti ezt a tényállásban. Téves az a megállapítás, amely szerint e tényállás „törvényben meghatározott elkövetési módjai” az erőszak és a fenyegetés.^[29] A tényállás egyrészről épp hogy nem tartalmaz kifejezett elkövetési módot, másrészről a szexuális kényszerítés implicit elkövetési módja a fenyegetés. Erőszak alkalmazása esetén a szexuális erőszakot kell megállapítani.

Mindezekre tekintettel, a szexuális kényszerítés új tényállása a gyakorlat számára – vélhetően – nem fog problémákat okozni: az ún. „nemi zsarolásnak” azok az esetei, amelyek eddig kényszerítésként minősültek, az új Btk. alapján szexuális kényszerítésként minősítendők.
 

III.2. A szexuális erőszak

A szexuális erőszak tényállása az erőszakos közösülésnek és a szemérem elleni erőszaknak a szexuális cselekmény elkövetési magatartáson keresztüli „egybeolvasztásával” jött létre. Ezzel a megoldással több probléma megoldódik, amely a törvényi tényállások korábbi elkülönítéséből fakadt:

– A közösülési szándék elveszti jelentőségét és nem fogja felülírni a befejezetten megvalósult más szexuális cselekményt. Azaz nem kell a szándékra tekintettel kísérletet megállapítani akkor, amikor egy ugyanolyan büntetési tételű bűncselekmény befejezett alakzata megvalósult (erőszakos közösülés és szemérem elleni erőszak korábbi elhatárolása).^[30]

– A korábbi elhatárolás stádiumtani következményei­ből egészen különleges minősítési anomáliák fakadtak, pl. a többek által elkövetett erőszakos közösülés és szemérem elleni erőszak viszonyában, a kísérlettől való önkéntes visszalépés esetén.^[31]

– A halmazati kérdésekkel kapcsolatban problémát okozott, hogy mivel két különböző bűncselekményi alaptényállásról volt szó, az erőszakos közösülést és a szemérem elleni erőszakot nem lehetett a folytatólagosság egységébe foglalni. A bírói gyakorlat így a két bűncselekmény halmazatát állapította meg^[32], ami bizonyos helyzetekben komoly értékelésbeli, arányossági problémákhoz vezetett.^[33] E kérdésnek különös jelentősége van napjainkban, amikor a három csapás intézménye folytán három személy elleni erőszakos bűncselekmény halmazata a halmazati tételkeret drasztikus megemelésével, vagy akár az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező kiszabásával jár. Az alkotmányellenesség gyanúját is felvethette az 1978-as Btk.-ból fakadó azon következmény, amely a folytatólagosság kereteibe illeszkedően csak „közösülőkkel” vagy csak „fajtalankodókkal” ellentétben az azonos sértettel egyszer „közösülőkre”, másszor pedig „fajtalankodókra” a három csapás alkalmazását tette kötelezővé.^[34] Ez a probléma az új egységes tényállással megoldódik.

A bűncselekmény hagyományos, második fordulata változatlan maradt: a passzív alany védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotának szexuális cselekményre való felhasználása [új Btk. 197. § (1) bek. b) pont]. A szexuális erőszak gyermekek sérelmére elkövethető alakzatairól a következő részben lesz szó.

A rendszerváltozás utáni jogalkotásra jellemző a büntetendő előkészületi alakzatok szaporodása; ebbe a sorba illik az az új rendelkezés, amely a szexuális erőszak elkövetéséhez szükséges vagy azt könnyítő feltételek biztosítását büntetni rendeli. Az új előkészületi alakzatnak – már csak a bizonyítás nehézségei miatt is – várhatóan nem lesz gyakorlati jelentősége.
 

IV. A gyermekeket a szexuális cselekménnyel és a szexuális bántalmazással szemben védő tényállások

A gyermekek zavartalan szexuális fejlődésének védelme az 1978. évi Btk.-ban egy igen bonyolult szabályozási struktúrában valósult meg. Az új Btk. a korábbi szerkezetet pedig nemhogy egyszerűsítette, hanem sajnálatos módon tovább komplikálta. A gyermekeket a szexuális cselekménnyel, illetve a szexuális bántalmazással szemben védő tényállások a következők: szexuális kényszerítés, szexuális erőszak, szexuális visszaélés és szeméremsértés. A szabályozás három életkori csoportja bontja a gyermekeket: tizenkét, tizennégy és tizennyolc év alattiakra. A tizennyolcadik életévnek e tényállási körben való megjelenése újdonság, a nemzetközi jogalkotási kötelezettségek következménye.
 

IV.1. A tizenkét év alatti passzív alanyok

A tizenkettedik évüket be nem töltött gyermekek esetében az új Btk. megtartja azt a régi szabályozási hagyományt, amely e gyermekekkel kényszer alkalmazása nélkül folytatott nemi cselekményeket is szexuális erőszaknak tekinti [új Btk. 197. § (2) bek.]. A szabályozás technikai megoldása annyiban változott, hogy e minősítést eddig megalapozó, a tizenkét év alatti gyermeket védekezésre képtelennek minősítő megdönthetetlen vélelem (1978. évi Btk. 210. §) megszűnt, és a 197. § (2) bekezdése pusztán a gyermek életkori kvalifikációjára épít. Ez a megoldás amellett, hogy egyszerűbb, dogmatikailag is helyeselhetőbb.^[35] A jogalkotó ezen túlmenően megemelte a cselekmény büntetési tételét (öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztésre). Hangsúlyozandó, hogy a (2) bekezdésben foglalt bűncselekmény nem az (1) bekezdés minősített esete, hanem egy attól súlyosabban büntetendő önálló bűncselekményi alakzat.

Amennyiben e passzív alanyt a szexuális cselekményre kényszerítik, a helyes minősítés gondos elhatárolást igényel. Egyszerű fenyegetés esetén a cselekmény látszólag beleillik a szexuális kényszerítés tizennégy év alattiakat védő minősített esetébe [új Btk. 196. § (3) bek.]. A két bűncselekmény halmazatának megállapítása az életkor kétszeres értékelésére tekintettel kizárt. Kizártnak tartom ezenfelül szexuális erőszak [új Btk. 197. § (2) bek.] és a szexuális kényszerítés alapesete [új Btk. 196. § (1) bek.] közötti halmazat megállapítását is. Az egyszerű fenyegetést is a szexuális erőszak sui generis esetének körében [új Btk. 197. § (2) bek.] kell értékelni (esetleges implicit elkövetési mód). Amennyiben a passzív alanyt erőszakkal vagy kvalifikált fenyegetéssel kényszerítik szexuális cselekményre, akkor a bűncselekmény a szexuális erőszak minősített esetét valósítja meg [új Btk. 197. § (4) bek. a) pont].
 

IV.2. A tizenkettedik életévüket betöltött, de tizennégy év alatti passzív alanyok

E passzív alanyi kör vonatkozásában lényeges változásokat hoz az új büntetőkódex. A megrontás avítt és a sértettet megbélyegző terminusát a szexuális visszaélés elnevezés, a korábbi közösülés-fajtalanság magatartáspárost itt is az egységes szexuális cselekmény váltja fel. A 1978. évi Btk. 201. § (1) bekezdése és a 202. § (1) bekezdése szerinti alakzatainak helyébe az új Btk. 198. § (1) bekezdésének két fordulata lép.

Fontos változás, hogy a tettesi kvalifikáció valamennyi cselekményre egységesen tizennyolc év lett. Fiatalkorú elkövető a szexuális visszaélés egyetlen alakzatának sem lehet már tettese. Ez a lépés indokolatlan kriminalizációt szüntet meg, ezért üdvözlendő^[36], valamint megoldja a korábban a közösüléshez és a fajtalansághoz, valamint a rábírással elkövetett alakzathoz kapcsolt eltérő tettesi életkorból fakadó minősítési anomáliákat. Így már nem fordulhat elő, hogy ha 16 éves fiú a 13 és fél éves lánnyal orálisan közösül, akkor nem követett el bűncselekményt, míg ha e kislányt arra bírja rá, hogy a 16 éves barátjával közösüljön orálisan, akkor büntetendő volt. Szintén megszűnik az a közvetett diszkrimináció, amely abban állt, hogy a 18 év alatti tettes bármilyen homoszexuális magatartást kifejthetett, míg a heteroszexuális közösülés tiltott volt. A tettesi életkor generális jellegű megemelése a tinédzserkori szexualitás mai helyzetét figyelembe véve is indokolt.

A szabályozásnak a tettesi életkor fix meghatározása folytán azonban továbbra is van egyfajta merevsége. Így az új Btk. alapján is előállhat az a „nem kívánt mellékhatás”, hogy – az idősebb partner 18. évének betöltésével – legális szexuális kapcsolatok egyik pillanatról a másikra kriminális magatartássá válnak. Ezt a rugalmatlanságot tudná kiküszöbölni az ún. kortolerancia intézménye, amelynek bevezetésére – osztrák minta alapján – korábban javaslatot tettem. Ez a rendszer a tettesi kvalifikációt nem fix életkorban határozza meg, hanem azt a passzív alany és a tettes közötti életkori különbségre alapozza.^[37]

A rábírással elkövetett szexuális visszaélés vonatkozásában [új Btk. 198. § (1) bek. II. ford.] véleményem szerint tisztább helyzetet teremt az új szabályozás a korábbihoz képest, amennyiben a rábírt személy tizenkét év alatti. A korábbi szabályozás alapján az erőszakos közösüléshez vagy a szemérem elleni erőszakhoz kapcsolódó – a passzív alany beleegyezésének eléréséből fakadó – közvetett bűnsegély súlyosabban volt büntetendő, mint az e cselekményt tettesi alakzatként meghatározó rábírással elkövetett megrontás [1978. évi Btk. 202. § (1) bek.]. Ezt az ellentmondást a szexuális erőszak (2) bekezdés szerinti alakzatának új megfogalmazása – véleményem szerint – kizárja: a „szexuális cselekményt végeztet” fordulat magában foglalhatja a szexuális cselekményre való rábírást is, tekintettel arra, hogy a törvény szövege nem utal arra, hogy a tettesnek saját magán kellene végeztetnie a szexuális cselekményt. Így általános érvénnyel kijelenthető, hogy a 198. § (1) bekezdése szerinti szexuális visszaélés egyik fordulatának sem lehet tizenkét éven aluli passzív alanya.

A megrontás korábbi sui generis előkészületi alakzatait [1978. évi Btk. 201. § (2) bek. és 202. § (2) bek.] az új Btk. 198. § (2) bekezdésének két fordulata foglalja magában.

A tizennégy év alatti gyermekeket a kényszerrel megvalósuló szexuális cselekményektől a felnőttekhez képest fokozottabban védi az új Btk.: e passzív alanyok a szexuális kényszerítés [új Btk. 196. § (3) bek.] és a szexuális erőszak esetében is [új Btk. 197. § (3) bek. a) pont] minősített eset alá esnek. A minősített esetek büntetési tétele azonos (öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés), a két tényállásban a kényszerítés fokában kifejeződő különbséget a minősített esetek már nem értékelik. Lényeges változás a korábbi Btk.-hoz képest, hogy míg korábban a megrontás tényállása implicite egyszerű fenyegetéssel is megvalósulhatott, addig a szexuális kényszerítés tényállásának kodifikálásával a szexuális visszaélést egyszerű fenyegetés kifejtése esetén már nem lehet megállapítani: a cselekmény a szexuális kényszerítés minősített esetét valósítja meg. Kérdés, hogy a jogalkotó ténylegesen átgondolta-e a büntetési tételnek a minősítési változásból fakadó jelentős megemelkedését: 2013. július 1. előtt e cselekményre hatályos ötéves büntetési maximum az új Btk. hatálybalépésének napján ötéves büntetési minimumra változik. Nem túlzás e változást drasztikusnak minősíteni, különös tekintettel arra, hogy egy brutális erőszakkal kifejtett kényszerítés esetén is ugyanennyi, öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés a büntetési tétel.^[38]

Tizennégy év alatti passzív alanyok esetében releváns a szeméremsértés új, a 205. § (2) bekezdésében foglalt minősített esete, amelynek tettese tizennyolc év feletti személy lehet.

Amennyiben a szeméremsértő magatartás tanúsítása szexuális cselekményre rábírni törekvést takar, álláspontom szerint a szexuális visszaélés 198. § (2) bekezdése szerinti alakzatát kell megállapítani. Furcsa módon a szeméremsértés ezen esetének a szubszidaritása e kérdésben nem igazít el, mert a két bűncselekmény büntetési tétele azonos. Horribile dictu, ez első látásra még akár halmazat megállapítását is maga után vonhatná. A halmazatot ugyanakkor azonos jogtárgysérelem kizárja (nem úgy, mint a garázdaság és testi sértés, vagy a garázdaság és a rongálás vonatkozásában, ahol különböző jogi tárgyak sérülnek). A szeméremsértés új alakzatában egyfajta „bizonyítási menekülőút” képe sejlik fel: amennyiben csak a szeméremsértő magatartást lehet bizonyítani, de ennek a szexuális cselekményre irányuló célzatát nem, akkor a minősítés „megmenekülhet” a szeméremsértés azonos büntetéssel fenyegetett új alakzatában.

Kiemelendő, hogy a 205. § (1) bekezdése szerinti szeméremsértő magamutogatás minden további nélkül szubszumálható a (2) bekezdés szerinti szeméremsértő magatartás kifejezés alá. Ebből az következik, hogy ha a tizennyolc év alatti tettes nemi vágyának felkeltése céljából magát a tizennégy év alatti gyermek előtt mutogatja, akkor a (2) bekezdéshez szükséges tettesi kvalifikáció hiányában sem fog büntetlenséget élvezni, hanem az (1) bekezdés szerinti, enyhébb vétségi alakzatért felel.
 

IV.3. A tizennegyedik évüket betöltött, de tizennyolc évnél fiatalabb passzív alanyok

Az új szabályozásban önálló kategóriaként jelennek meg a tizennyolcadik életévüket be nem töltött passzív alanyok. Nemcsak a prostitúciós bűncselekmények vagy a gyermekpornográfia vonatkozásában (ahogy az már a korábbi kódexben is volt), hanem a szexuális önrendelkezés elleni bűncselekmények esetében is. A jogalkotó e változási irányt a nemzetközi jogalkotási kötelezettségekkel indokolta.

A szexuális visszaélés tényállás-komplexuma egy új, bár – legalábbis részben – nem előzmény nélküli bűncselekményi alakzatot is bevezet: a 198. § (4) bekezdése szerinti bűncselekmény a tizennegyedik életévét betöltött, de tizennyolcadik életévét még meg nem haladott passzív alanyt a felnőttkorú tettes hatalmi helyzetével, befolyásával visszaélve elkövetett nemi cselekményétől védi, valamennyi szexuális cselekmény vonatkozásában, mind hetero- mind homoszexuális viszonylatban.^[39] Érdemes kiemelni, hogy bár az itt körülírt elkövetési magatartás újszerűnek tűnik a magyar büntetőjogban, az általa lefedett életbeli tényállások egy része eddig is büntetendő volt a kiskorú veszélyeztetésének első alakzata alapján [1978. évi Btk. 195. § (1) bek.; új Btk. 208. § (1) bek.]. Kvalifikált tettes esetén a nevelési, felügyeleti kötelesség megszegését jelenti a nemi kapcsolatnak a kiskorúval való kialakítása (pl. a nevelőapa a tizenhat éves nevelt lányával közösül), amennyiben ez a kiskorú mentális vagy erkölcsi fejlődését veszélyeztette (pl. pszichés vagy szexuális zavarokhoz vezetett). Természetesen az új tényállás a büntetőjogi felelősség körét jelentősen előrehozza, illetve kiterjeszti: egyrészt nem eredmény-bűncselekmény (absztrakt veszélyeztető jellegénél fogva a cselekménynek a passzív alanyra gyakorolt hatását nem kell vizsgálni), másrészt generálisan bünteti a hatalmi, befolyási helyzettel való visszaélést (azt nem szűkíti a nevelési, felügyeleti, gondozási kötelezettség megszegésére).

Ezzel együtt is komoly elhatárolási problémaként merül fel a két bűncselekménynek – a tettesi és a passzív alanyi kvalifikációk találkozása esetén felmerülő – kollíziója: pl. a nevelőapa vagy a kollégiumi nevelőtanár hatalmával visszaélve elkövetett cselekmény hogyan minősül? Álláspontom szerint a specialitás elve alapján a kérdés nem dönthető el (tekintettel arra, hogy mindkét tényállásban vannak speciális elemek a másik tényálláshoz képest), ehelyett a két bűncselekmény absztrakt, illetve konkrét veszélyeztető jellegéből kell kiindulni. Abban az esetben, ha a nemi cselekmény a passzív alany fejlődését nem veszélyeztette (vagy ez nem bizonyítható), akkor szexuális visszaélést kell megállapítani. Ellenben ha a veszélyeztetés bizonyítható, akkor a kiskorú veszélyeztetése valósul meg. Mindez összhangban van a büntetési tételekkel is: a veszélyeztető eredmény mint tényállási többlet megvalósulása esetén a büntetési tétel súlyosabb [új Btk. 198. § (3) bek.: három évig terjedő szabadságvesztés; új Btk. 208. § (1) bek.: egytől öt évig terjedő szabadságvesztés]. Ezzel az értelmezéssel elkerülhető, hogy – a jogalkotó deklarált szigorítási szándékaival ellentétesen – a szexuális visszaélés ezen új alakzata privilegizált esetet jelentsen a kiskorú veszélyeztetéséhez képest.

A korábbi helyzethez képest a kényszerrel megvalósuló nemi cselekményekkel szemben is fokozott védelmet élveznek a tizennyolc év alatti gyermekek. E passzív alanyi kvalifikáció súlyosabban minősíti mind a szexuális kényszerítést [új Btk. 196. § (2) bek. a) pont], mind pedig a szexuális erőszakot [új Btk. 197. § (3) bek. a) pont]. A szexuális kényszerítés és a hatalommal, befolyással visszaélve elkövetett szexuális visszaélés egyidejű kodifikálásával elhatárolási problémaként fog jelentkezni az a kérdés, hogy hol húzható meg a határ a hatalommal való visszaélés és a fenyegetés között (különösen egy konkludens fenyegetés esetén). A kérdés azért sem közömbös, mert drasztikus a két bűncselekmény büntetési tétele közötti különbség: ha a konkludens fenyegetést szexuális kényszerítésként minősítjük, akkor két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés lehet a büntetés, míg ha hatalommal visszaélésnek (s lássuk be, ennek tipikus megvalósulása az, amit a passzív alany konkludens fenyegetésként él meg), akkor három évig terjedő szabadságvesztés a büntetési tétel.^[40]
 

V. A gyermekprostitúció minősítési „rendszere”

A gyermekprostitúció minősítési kérdései – összetettségükre tekintettel – külön tanulmányt érdemelnének. Itt most csak a minősítési rendszer felvázolására teszek kísérletet.

Előre bocsátandó, hogy az új Btk. – helyeselhetően – megválik az üzletszerű kéjelgés elnevezéstől és azt a prostitúcióval helyettesíti. A vonatkozó értelmező rendelkezés szerint a prostitúció a rendszeres haszonszerzés céljából történő szexuális cselekmény végzése [új Btk. 459. § (1) bek. 25. pont]. Ez az 1978. évi Btk. 210/A. § (1) bekezdésében adott üzletszerű kéjelgés fogalmához képest annyiban jelent tartalmi eltérést, hogy a folytat ige nem szerepel benne. Így az – üzletszerűség törvényi fogalmához közelítve – a prostitúció már egyetlen szexuális cselekmény esetén megállapítható, ha a rendszeres haszonszerzési célzat fennállt. Ez a korábbiakhoz képest a büntetőjogi felelősség kiterjesztését jelenti.^[41]

A jogalkotó a gyermekprostitúció kihasználása elnevezésű új, önálló tényállás (új Btk. 203. §) megalkotását azzal indokolja, hogy „a nemzetközi dokumentumok is önállóan kezelik e cselekményeket, másrészt [azok] a hatályos Btk. prostitúcióval összefüggő tényállásaiba (prostitúció elősegítése, kitartottság, kerítés) csak nagyon nehezen lennének beilleszthetők”.^[42] Ehhez képest meglepetésként éri a Btk.-t fellapozót, hogy a gyermekprostitúcióval kapcsolatos cselekmények legalább három tényállásban lelhetők fel, azokat a gyermekprostitúció kihasználásának új tényállása messze nem fedi le. Ha csoportosítjuk a tizennyolc év alatti prostituált „ügyfelének” és „futtatójának” cselekményeit, akkor a következő minősítési kép tárul elénk.

Az „ügyfél” büntetendő magatartásai:

– szexuális cselekményért ellenszolgáltatás nyújtása – új Btk. 203. § (2) bek. (gyermekprostitúció kihasználása);

– prostitúcióra felhívás – új Btk. 200. § (2) bek. (kerítés);

– prostitúcióra rábírás – új Btk. 201. § (2) bek. (prostitúció elősegítése).

A „futtató” büntetendő magatartásai:

– prostitúcióra felajánl vagy felhív – új Btk. 200. § (2) bek. (kerítés);

– prostitúcióra rábír – új Btk. 201. § (2) bek. (prostitúció elősegítése);

– prostitúcióból haszonszerzésre törekszik – új Btk. 203. § (1) bek. (gyermekprostitúció kihasználása);

– részben vagy egészben kitartja magát – új Btk. 203. (3) bek. (gyermekprostitúció kihasználása)

– prostitúcióhoz segítséget nyújt – új Btk. 201. § (1) bek. c) pont (prostitúció elősegítése);

– kerítés minősített esete – új Btk. 200. § (4) bek;

– a gyermek bordélyházban foglalkoztatása – új Btk. 203. § (4) bek. (gyermekprostitúció kihasználása).

Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy elhatárolási problémák tömkelege fog fakadni ebből a gyakorlatilag nem átlátható szabályozási „rendszerből”. Mindezek feltárásának külön tanulmányban van a helye. Aligha érthető, hogy ha a jogalkotó megalkotta a gyermekprostitúció kihasználásának speciális tényálláskomplexumát, akkor vajon miért nem próbálta meg az összes releváns magatartást e komplexumban szabályozni. Ezzel a kodifikátor számára is lehetővé vált volna a releváns magatartásoknak, azok egymáshoz való viszonyának, valamint a kapcsolt büntetési tételeknek az áttekintése. Ehhez képest nem túlzás azt állítani, hogy a szabályozás kaotikusra sikerült.

Illusztrációként csak egy példát említenék, ami azt támasztja alá, hogy a jogalkotó valójában maga sem tudta áttekinteni a gyermekprostitúció szabályozását. Vajon tudatos döntés volt-e a jogalkotó részéről a tizennyolc év alatti személy prostitúcióra való felhívását a korábbi Btk.-hoz képest enyhébben büntetni. A gyermek prostitúcióra való felhívása ugyanis züllött életmódra vagy – a körülmények függvényében – szabálysértés elkövetésére rábírni törekvésként minősült, és így a kiskorú veszélyeztetésének második alakzatát valósította meg [1978. évi Btk. 195. § (2) bek.; új Btk. 208. § (2) bek.], amelynek büntetési tétele egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés. Ehhez képest az új Btk. külön nevesíti a gyermek prostitúcióra való felhívását, azt három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetve [új Btk. 200. § (2) bek. II. ford.]. Nem lehet kérdés, hogy a specialitás folytán a kiskorú veszélyeztetése helyett a kerítés ezen új, enyhébben büntetendő alakzatát kell megállapítani.^[43] Ez a minősítési helyzet azért is igényel különös figyelmet a jogalkalmazó részéről, mert az időbeli hatály szabályára tekintettel az új Btk. visszaható hatályú alkalmazását teszi szükségessé. A szabályozás mindenesetre szembemegy a jogalkotó deklarált szigorítási szándékával. Akkor is, ha egy quasi előkészületi jellegű, felhívásban álló magatartás esetén a három évig terjedő szabadságvesztés bőven elegendő, arányos büntetésnek tekinthető.
 

VI. Záró megjegyzések

A nemi szabadság és erkölcs elleni bűncselekmények újrakodifikálása több kérdésben is a kívánatos, üdvözlendő irányba mozdult el. Ugyanakkor az új szabályozás számos problémás pontot rejt magában, s ezek nagy része – egyébként orvosolható – kodifikációs hibákra vezethető vissza.

Az új szabályozással nem történt meg az a „jogtárgyi profiltisztítás”, amely egyértelműen szétválasztotta volna a felnőttek sérelmére kényszerrel elkövetett bűncselekményeket a gyermekek sérelmére – akár kényszerrel, akár anélkül – elkövetett bűncselekményektől.^[44] Ez nem pusztán elméleti igény, hanem a kodifikációs praktikum, az áttekinthetőség biztosítása okán is ezt a megközelítést lett volna jó érvényesíteni.

A szexuális kényszer és a szexuális erőszak tényállásai túlzottan sok szempont mentén „cizellálódnak”. Jelentősége van a kényszernek, a passzív alany állapotának, a passzív alany életkorának (három korcsoportban!), a függő helyzetek különböző nevesített és generális változatainak. A szexuális erőszaknak három egymástól teljesen független alapesete van, amelyek a minősített esetek körében összekavarodnak. Mindez egy tényálláskomplexumba zsúfolva azt eredményezi, hogy a pl. az új Btk. 197. § (4) bekezdésében foglalt minősített esetek – konkrét példák fényében – már alig áttekinthetők. Komoly erőfeszítést jelent a korábbi bekezdésekre visszautaló norma felfejtése, hiszen a (4) bek. a) pontja közvetlenül és a (3) bekezdés b) vagy c) pontjára hivatkozással közvetetten is az (1) bekezdésre utal vissza. Vajon így annak mind az a) és b) pontjára?

A gyermekprostitúció jelensége körüli számtalan különböző magatartás egy tényállásba foglalása a jogalkotónak is segítene a magatartások és azok egymáshoz való viszonyának áttekintésében és a büntetési tételek megfelelő, arányos megválasztásában. Így a lehetséges elhatárolási, halmazati problémák száma csökkenne, és nem fordulhatna elő az sem, hogy pl. az új Btk. 201. § (2) bekezdés szerinti prostitúció elősegítésének (gyermek prostitúcióra való rábírása) előkészületét a kerítés új Btk. 200. § (2) bekezdés szerinti alakzatában találjuk meg (gyermek prostitúcióra való felhívása).

Az új Büntető Törvénykönyv XIX. Fejezete azzal az általános tanulsággal szolgál, hogy ha egy tényállás túlzottan sok alapszempontra épül fel, akkor egy idő után áttekinthetetlenné válik. S ebből szorosan következik, hogy ha egy speciálisan kezelendő kérdést nem egy tényállásban, fokozatosan felépítve szabályozunk, akkor a több tényállásban elszórva szabályozott alakzatok között nagy eséllyel jönnek létre ellentmondások, aránytalanságok.
 

Megjelent a Magyar Jog 2013/11. számában (649-657. o.).
 

^[1] Így az 1978. évi Btk. 197–202. §-ai.

^[2] A történeti fejlődés lépcsőinek bemutatásától e helyütt eltekintek. Részletesen lásd Fehér – Virág: A nemi erőszak büntetőjogi szabályozása. Állam- és Jogtudomány XLVII. évf. 2006. 31–44.; Szomora: A nemi bűncselekmények alapkérdései. Budapest, 2009. 61–68. o.

^[3] Így a vérfertőzés (1978. évi Btk. 203. §), valamint a prostitúciós bűncselekmények (1978. évi Btk. 205–207. §). Hollán kitűnő elemzéssel mutatja ki, hogy a prostitúciós bűncselekmények törvényi tényállásai döntően erkölcsvédelmi jellegűek és csak áttételesen védik pl. az egyént a kizsákmányolástól (Az Alkot­mánybíróság határozata a prostitúciós bűncselekményekről. Az erkölcsvédelmi megközelítés árnyoldalai. JeMa 2012/2. 3–9. o.). A vérfertőzés erkölcsvédelmi karakteréhez lásd Szomora: Di­lem­mák a vérfertőzés jogi tárgyai kapcsán. Állam- és Jog­tudomány. XLVIII. évf. 2007. 589–614. o.

^[4] Gál: Szempontok a nemi erkölcs elleni bűncselekmények új szabályozásához. Büntetőjogi Kodifikáció 2002/4. 29–33. o.; Nagy – Szomora: A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények (Btk. XIV. Fejezet) de lege ferenda I–II. rész. Büntetőjogi Kodifikáció. 2004/1. és 2004/2. 22–28. és 17–25. o.; Fehér – Virág (2. lj.) 49–51. o.

^[5] Szomora: A nemi erkölcs mint a nemi bűncselekmények alkalmatlan jogi tárgya. Állam- és Jogtudomány. XLVII. évf. 2006, 611–638. o.

^[6] Lásd Hollán (3. lj.).

^[7] Ennek elődje volt a 2004/68/IB kerethatározat, amelynek a gyermekpornográfiát, illetve a gyermekprostitúciót érintő elvárásait a 2007. évi XXVII. törvénnyel – részben – teljesítette a jogalkotó.

^[8] Utóbbiakról a miniszteri indokolás érdekes módon hallgat, csak a nemzetközi instrumentumok jelentőségét emeli ki. A korábbi szabályozásból fakadó problémákat a következőkben, az új szabályozás releváns részeinek bemutatásánál fogom említeni.

^[9] Erre tettem kísérletet 2009-ben. Szomora (2. lj.) 107–119. o.

^[10] Egyes kritikai megállapításokhoz lásd: Hollán – Kis: A 210/A. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázat. In: Az 1978. évi IV. törvény kommentárja. Az 1978. évi IV. törvény kapcsolódó anyagaként. Hivatalos Jogszabálytár. Hatályos Jogszabályok Hivatalos Gyűjteménye. Hivatalos Közlönykiadó. 2005/11. CD-formátum; Nagy – Szomora (4. lj.) 18. o.; Vizi: A nemi deliktumokról de lege lata és néhány javaslat de lege ferenda. Rendészeti Szemle. 2006/11. 53–57. o.; Fehér – Virág (2. lj.) 50. o.; Kovács: A szexuális szabadság jogi megközelítésének problémái. Jogtudományi Közlöny. 2003/7–8. 327. o.; Szajbély: Közvetlen és közvetett diszkrimináció a nemi erkölcs elleni bűncselekmények szabályozásában. Magyar Jog. 2004/5. 287. o. A fajtalanság fogalmának részletes elemzéséhez lásd Szomora (2. lj.) 71–86. o.; kritikájához uo. 86–91. o.

^[11] A nemi cselekmény genus proximumának kérdéséhez, és a fajtalanság – közösülés fogalmak viszonyához lásd Szomora (2. lj.) 69–70. o.

^[12] Ellentétes példa ehhez képest az emberölés minősítő körülményét képező nyereségvágy mint az aljas indok/cél egy nevesített esete. Itt a nyereségvágy erkölcsi súlyából vontunk le következtetést a „más aljas indok, illetve cél” törvényi kategóriájára [1978. évi Btk. 166. § (2) bek. b) és c) pont]. Vö. Nagy – Vida – Juhász: Emberölés. In: Nagy (szerk.): A magyar büntetőjog különös része. Budapest, 2009. 74–75. o.

^[13] Indokolás a 216–228. §-hoz, II. 9.: „[…] A fogalom jelentéstartalma annyiban változik, hogy nem csupán azok a cselekmények tartoznak ide, amelyek a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgálnak, hanem azok is, amelyek erre irányulnak, valamint a nemi vágy fenntartására irányuló cselekmények is a fogalom részévé válnak.”

^[14] Ennek áttekintéséhez lásd Szomora (2. lj.) 78–81. o.

^[15] Nagy: Szemérem elleni erőszak. In: Nagy (szerk.): A magyar büntetőjog különös része. Budapest, 2009. 258. o.; Berkes: 210/A. § In.: Berkes (szerk.): Magyar Büntetőjog – Kommentár a gyakorlat számára. 2. kiadás. Budapest, 2006. 625. o.

^[16] Vö. BH 1994. 522. Hasonló résztényállás található a BH 1997. 5. számon közzétett határozatban is.

^[17] 10. lj., 198. §-hoz fűzött magyarázat

^[18] Szomora (2. lj.) 96–106. o.

^[19] Uo. 99. o.

^[20] A jogtárgyharmonikus értelmezéshez a magyar szakirodalomban lásd Nagy: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2010. 73. o.; Szomora: A jogi tárgy funkciói és a jogtárgy­har­monikus értelmezés. Bűnügyi Szemle 2/2009. 11–17. o.; Karsai: Fogyasztóvédelem és büntetőjog. Budapest, 2011. 37–67. o.; Jakab: A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében. JeMa 4/2011. 86–94. o.

^[21] Részletesen lásd Szomora (2. lj.) 85–86. o.

^[22] Törvénysértő a Legfelsőbb Bíróságnak az az újabb megállapítása, amely szerint ugyan a csókolózás nem súlyosan szeméremsértő, de más, fajtalanságot képező cselekmények által létrehozott folytatólagosság részcselekményeinek körébe vonható (B.27. sz. elvi határozat). A folytatólagosság körébe ugyanis kizárólag olyan részcselekmények vonhatók, amelyek önállóan is tényállásszerűek. A folytatólagosság törvényi kategóriája semmi esetre sem szolgálhat nem tényállásszerű magatartások kriminalizálására. A B.27. sz. elvi határozat hibás intenciójával a joggyakorlatot akár téves irányba is terelheti a jövőben. Ezért a joggyakorlat általi figyelmen kívül hagyása, és továbbra is kizárólag a BH 2007. 108. számú eseti döntés alapulvétele indokolt.

^[23] A vérfertőzés jogtárgykritikus elemzését korábban elvégeztem, rámutatva a szabályozás komoly ellentmondásaira. Ezek alapján a bűncselekmény dekriminalizálását vagy legalábbis lényeges újraszabályozását tartottam volna szükségesnek (3. lj.). Ennek elmaradása mellett is üdvözlendő, hogy az egyenes ági rokonok között megvalósuló bűntetti alakzat büntetési tételét enyhítette a jogalkotó.

^[24] Ennek lényege az volt, hogy ne kelljen a bizonyítási eljárás során azzal foglalkozni, hogy behatolt-e az elkövető a sértett hüvelyébe, és ha igen, mennyire; avagy a sértettel való dulakodás, a sértett eredményes védekezése esetén a közösülésnek csak a kísérletét vagy – behatolás folytán – a befejezett alakzatát kellene megállapítani. A speciális büntetőjogi fogalom e kérdés megítélését könnyítette meg, továbbá komoly jelentősége volt a testileg fejletlen leánygyermekek sérelmére történő elkövetés esetén is, akik esetében – a közösülés élettani fogalmát alapul véve – csak a közösülés (ad absurdum alkalmatlan) kísérletét lehetett volna megállapítani (ilyenre példaként lásd Angyal: A szemérem elleni bűntettek és vétségek. A magyar büntetőjog kézikönyve 14. kötet. Budapest, 1937. 44. o.). E kérdésnek különös súlya volt addig, amíg az erőszakos közösülés büntetési tétele – mintegy 113 éven keresztül, 1993-ig – magasabb volt, mint a szemérem elleni erőszaké. A szabályozási környezet gyökeres megváltozására tekintettel, a közösülés e speciális fogalmának fenntartására nincs sem dogmatikai, sem jogtárgyvédelmi indok.

^[25] Az, hogy a szexuális cselekmény törvényi definíciója – vélelmezhetően a jogtörténeti hagyományra utalva – külön példaként nevesíti a közüsülést, a contrario biztosítja [az új Btk. 199. § (1) és (3) bek., valamint a 459. § (1) bek. 27. pont összevetésével], hogy az orális és az anális közösülést, illetve bármilyen homoszexuális magatartást a vérfertőzés esetén továbbra sem lehet közösülésnek tekinteni. A régi-új szabályozás tehát semmi esetre sem járhat a vérfertőzés vétsége esetén a büntetendő magatartások körének kiterjesztésével.

^[26] Az erőszakos közösülés – szemérem elleni erőszak – természet elleni erőszakos fajtalanság „triásza” az Alkotmánybíróság 37/2002 (IX. 4.) sz. határozatával szűnt meg, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy a megmaradó két erőszakos bűncselekményi tényállás a tettes és a passzív alany neme és a szexuális cselekmény (közösülés vagy fajtalanság) alapján volt elhatárolható.

^[27] Valódi jelentősége 1993, illetve 1997 óta sem volt. Az áldifferenciálás kérdéséhez lásd Szomora (2. lj.) 176–181. o.

^[28] A kényszer fajtáiról Amelung ad színvonalas, általános érvényű összefoglalást: Über die Freiheit und Freiwilligkeit auf der Opferseite der Strafnorm. Goltdammer’s Archiv für Strafrecht. 1999. 182–203. o. (különösen 195–197. o.). Az erőszakos nemi bűncselekményekhez mint a kényszerítés speciális alakzataihoz lásd Szomora (2. lj.) 131–134. o.

^[29] Így Sinku: Szexuális kényszerítés. In: Belovics – Molnár – Sinku: Büntetőjog II. – Különös Rész Budapest, 2012. 173. o.

^[30] Ennek problematikájához lásd Szomora (2. lj.) 178–179. o.

^[31] A BH 2004. 42. számú eseti döntés elemzéséhez lásd uo. 179–180. o.

^[32] Berkes (15. lj.) 604. o.

^[33] Részletesen lásd Szomora (2. lj.) 180–181. o.

^[34] Feltételezve természetesen a harmadik erőszakos tényállást, amely e két bűncselekmény esetében gyakran lehet pl. súlyos testi sértés.

^[35] A védekezésre képtelenséget tételező vélelem dogmatikai elhibázottságához lásd Hollán: A tizenkét év alatti gyermekek nemi fejlődésének büntetőjogi védelme. Egy törvénymódosítás margójára. Collega. 1998/3. 18. o.; Szomora (2. lj.) 156. o.

^[36] A gyermekek relatíve korlátozott szexuális önrendelkezéséről mint jogi tárgyról és ennek a kriminalizációval való összefüggéseiről Szomora (2. lj.) 191–201. o. A minősítési problémákhoz lásd Gál (4. lj.) 32–33. o.; Szajbély (10. lj.) 287–288. o.; Kovács (10. lj.) 327. o.; Nagy – Szomora (4. lj.) II. rész 23. o.

^[37] Szomora (2. lj.) 219–222. o.

^[38] A tanulmány végén utalni fogok még arra, hogy a szabályozási szempontok túlkomplikálása könnyen ilyen következményekhez vezethet. A tizennégy év alatti passzív alanyok az egyik tényállásban még tizennégy év alattinak minősülnek, a másikban már a tizennyolc év alatti kategóriába esnek. Nehéz így aránytalanságoktól mentes szabályozást alkotni.

^[39] Érdekes összefüggés fedezhető fel e bűncselekménnyel kapcsolatban: az Alkotmánybíróság 37/2002. (IX. 4.) számú, az akkori Btk. 199. §-a szerinti természet elleni fajtalanság tényállását megsemmisítő határozatáig a most „újrapönalizált” magatartás homoszexuális kapcsolatban büntetendő volt (az akkori tényállás generálisan büntette a tizennyolc év alattiakkal való homoszexuális kapcsolatot, s így a függő helyzet kihasználásával megvalósuló eseteket is). A megsemmisítést követően benyújtott indítványra hozott 882/E/2002. AB határozat (ABK XIX. évf. 12. szám) kimondta, hogy az Alkotmányból e – függő helyzet kihasználásával megvalósuló – magatartás büntetendővé nyilvánítására irányuló kötelezettség nem vezethető le. E kötelezettség hiánya természetesen nem zárta ki, hogy a jogalkotó az új Btk.-ban, szexuális irányultságtól függetlenül kriminalizálja ezt a helyzetet.

^[40] E kérdésben – általános jelleggel is – indokoltnak mutatkozik egy összehasonlító jogi vizsgálat a német nyelvű országok szabályozásával és bírósági gyakorlatával. A német nyelvű országok Btk.-iban régebb óta léteznek egymás mellett a fenyegetéssel és a visszaéléssel megvalósuló alakzatok. Az ezzel kapcsolatban felhalmozott külföldi tapasztalat hasznos lehet a magyar jogalkalmazónak.

^[41] A „folytat” igéből ugyanis többszöri közösülés vagy fajtalanság követelményére lehetett következtetni. Vö. Belovics – Molnár – Sinku: Büntetőjog II. – Különös Rész Budapest, 2002. 231. o.; Erdősy – Földvári – Tóth: A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények. In: Magyar büntetőjog. Különös rész 2002, 208. o. Ellentétesen Berkes (15. lj.). 642/6.

^[42] Miniszteri Indokolás II. 5.

^[43] Ezt a kiskorú veszélyeztetése második alakzatának szubszidiaritása sem befolyásolja. Álláspontom szerint – a kétszeres értékelés tilalmára tekintettel – a specialitás rendező elve felülírja a szubszidiaritást, abban az értelemben, hogy két törvényi tényállás lex generalis és lex specialis viszonyában a szubszidiaritás kérdése irreleváns. Így kizárt a két tényállás halmazatának megállapítása is azon az alapon, hogy a kiskorú veszélyeztetése mellett nincs súlyosabb bűncselekmény. Más tehát ez a minősítési helyzet, mint amikor a bírói gyakorlat halmazatban állapítja meg a kiskorú veszélyeztetését és pl. a lopás vétségére való felbujtást (vagy életkortól függően annak közvetett tettesi alakzatát). A lopás vétségére felbujtás ugyanis nem speciális a kiskorú veszélyeztetéséhez képest, hiszen épp a felbujtott kiskorúságát nem értékeli.

^[44] Korábban a gyermeket védő tényállások egységes kodifikálására és az erőszakos nemi bűncselekményekről való leválasztására tettem javaslatot. Szomora (2. lj.) 155–158., 223. és 246. o.

Az előkészítésről

A Büntető Törvénykönyvet az egyik legjelentősebb jogszabályunknak tartjuk, hiszen az állam ez alapján avatkozik legerősebben a polgárok életébe, és ez a törvény tartalmazza a közbiztonság megteremtése érdekében megalkotott legfontosabb normákat. Több mint 30 év után új kódex váltja a jelenleg hatályost. A változások egyikéről-másikáról érdemes önálló tanulmányt, esetleg monográfiát írni. E cikk szerzőiként arra vállalkozunk, hogy az új Büntető Törvénykönyv elvi jelentőségű, a büntetőpolitikát alapvetően meghatározó rendelkezéseiről valamint néhány általunk még fontos változásnak tartott kisebb jelentőségű kérdésről a szubjektív kritikai elemeket sem nélkülöző áttekintést adjunk. A tanulmány megírásakor nagymértékben támaszkodtunk a Tóth Mihály professzor úrral közösen kidolgozott, de a kézirat lezárásakor még nem publikált anyagokra.

A Kormány az új kódex tervezetét egy hónapig szakmai vitára bocsátotta. A véleményezési lehetőség azonban egy új kódexhez mérten korántsem volt kielégítő. Azt gondoljuk, nemzetközi példákat sem kell hozni ennek alátámasztására, elég csak arra utalnunk, hogy a 2009. évi büntetőjogi novella benyújtása előtt a kodifikációs bizottság két körben bocsátotta több hónapos társadalmi és szakmai vitára a javaslatot, amely időszak alatt lehetőség volt a normaszöveg részletes elemzésére, s szakmai konferenciákon való megtárgyalására. A beérkezett javaslatok alapján pedig ugyancsak két körben dolgozta át a javaslatot a bizottság. Most nem csupán egy novelláról, hanem egy új kódexről szavazott az Országgyűlés, indokolt lett volna tehát a Kormánynak a szakmai egyeztetés paramétereit illetően kicsit nagyvonalúbbnak mutatkoznia. Az egyeztetés második körének elmaradása pedig azért nem csak formális gond, mert a beérkezett vélemények alapján, s attól függetlenül is, olyan jelentőségű változtatások kerültek a tervezetbe, mint például a jogos védelem törvényi tényállásának kiegészítése az arányosság fogalmával, avagy a büntethetőségi korhatár leszállítása 14 évről 12 évre.

A törvényjavaslat műfaja és büntetőpolitikai iránya

A változások terjedelmét és mélységét tekintve sokkal inkább beszélhetünk a Büntető Törvénykönyv novelláris, azaz koncepcionális változásokat is tartalmazó nagy terjedelmű módosításáról, mint új kódexről. Tartalmi szempontból az új kódex több mint 90 százalékát átveszi a jelenleg hatályosnak. Üdvözöljük e mértéktartást. A büntetőjog alapvető elvei, intézményei mára kialakultak, a hangsúlyok, a szemlélet némiképp változhat, de teljesen újat kitalálni ma nem csupán hibás, de veszélyes is lenne.

A javaslat általános indokolása a kormányprogramot idézi, mely szerint: „A jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit, és világossá teszi a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma.” Szerencsére, bár kétségkívül számos elem tükrözi ezt az elég megalapozatlannak tekinthető gondolatsort, a tervezet megtartja az ezzel ellentétes szemléletet tükröző szabályok túlnyomó többségét. E kötelezően odabiggyesztett mondattal, mely a kormányprogramnak való megfeleltetést hivatott megteremteni, úgy véljük, nem érdemes sokat foglalkozni. Minden esetre megjegyezzük, ha az abban foglaltak igazak lennének, Fehéroroszországban vagy Csecsenföldön lenne a legjobb közbiztonság, hiszen büntetőjogukra minden igaz, amit a kormányprogram leír.

Mégis érdemes egy gondolat erejéig megállni, s két-három adat felvillantásával megnézni, hogyan alakult a közbiztonság helyzete a kriminálpolitikai váltás óta. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának hivatalos adatai alapján a regisztrált bűncselekmények száma 2000–2010 között folyamatosan csökkent, 2010-től azonban 13,5 százalékkal megemelkedett. A befejezett emberölések száma 2000 és 2010 között majdnem a felére csökkent, a tendencia azonban 2011-ben megfordult, azóta növekszik. Mindeközben az elítélések száma, valamint a börtönnépesség száma nőtt. Ez vagy azt jelenti tehát, hogy a korábbi büntetőpolitikai irány a helyes, vagy azt, hogy a bűncselekmények száma és azok megoszlása alapvetően nem a büntető jogszabályok változásától függ, esetleg mindkettőt. Egyet azonban valószínűleg nem, hogy az új büntetőpolitikai törekvések helyesek, hogy attól a közbiztonság javulása várható.

Az elmúlt három évben számtalan szigorító rendelkezést vezettek be, élén a három csapásként elhíresült novellával, a kriminális helyzet azonban úgy tűnik, romlott. A kormányzat által kemény kéz büntetőpolitikájának nevezett irány a közvélemény akaratának kiszolgálására jó, azonban a közbiztonság javítására, úgy tűnik, nem. Az új Büntető Törvénykönyv felfogását tekintve – Európában szokatlan módon – nem csupán konzervatív, de maradi is. Jellemző rá a jelenlegi Kormány által sajnos következetesen képviselt, elavult szemléletű szigorítás. Nem önmagában az egyes esetekben indokolható, szigorúbb büntetőjogi fellépést minősítjük elavultnak vagy szükségtelennek, hanem a válogatás nélküli, minden bűncselekmény- és minden elkövetőtípust egyaránt és sokszor azonos módon érintő, régen idejétmúlt, egyszer vagy többször már be nem vált módszereket és jogintézményeket alkalmazó, kizárólag szabadságvesztés központú szigorítást.

A javaslat nagyon helyesen alapvetően a tettbüntetőjogi felfogás mellett áll ki, de hangsúlyozza a tettes-büntetőjogi felfogás jelentőségét is. Azaz alapvetően tettarányos büntetéseket alkalmaz, de a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy az individuális, a tettes személyéhez kapcsolható momentumok a korábbi Btk.-nál erősebben korrigálják a kiszabható büntetést. Ennek elemeit láthatjuk például a feltételes szabadságra bocsátás rendszerének átalakításánál, ahol nem az alapvetően a tett alapján meghatározott szabadságvesztési fokozat, hanem az elkövető előélete határozza majd meg a legkorábbi időpontot. De ugyanez figyelhető meg a különböző visszaesőkre vonatkozó, egyre szigorúbb szabályozással kapcsolatban. E felfogást nem kéne feltétlenül kritika tárgyává tenni, ha a javaslat elvi szinten képviselné ezt az álláspontot, s nem csupán a szigorítás egyik jó eszközét látná benne.

Indokolható, hogy a személyi körülmények az alanyi oldalon jelentőséggel bírnak a szigorúbb felelősségre vonás, az ártalmatlanná tétel, a megelőző biztonsági intézkedések, a deviáns magatartások ellenőrzése kapcsán, azonban jelentősége kellene hogy legyen a büntetőútról való elterelés, a nevelés, a reszocializáció, az utógondozás esetében is. Ilyen irányú változásnak azonban nem találjuk nyomát a tervezetben. A korszerű kriminológiai szemlélet viszont mindkettőt fontosnak tartja, megfelelően árnyalt és sokoldalú büntetőjogi eszközrendszer megteremtését szorgalmazva. Olyan szabályozást sürget, amelyben az indokolt szigor és az elterelés között számos lehetőség kínálkozik kiválasztásra. A javaslatban azonban mind a szankciórendszer, mind a büntetés kiszabásának szabályozása körében markánsan érzékelhető az a szemlélet, amely az elkövető individuális sajátosságait, tehát a tettesbüntetőjog jegyeit egyoldalúan, jóformán kizárólag akkor tekinti a tettarányos büntetést árnyalni képes tényezőknek, ha a személyiségjegyek a további szigort alapozhatják meg. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy mint az indokolás írja, hangsúlyosabban jelenik meg a tettarányos büntetőjogi szemlélet, hanem arról, hogy az állítólag elkerülhetetlen szigorodás indokaként a részletszabályokban meghatározó hangsúllyal mind a cselekményre koncentráló, mind az elkövető személyét előtérbe helyező szemléletnek egyoldalúan csak a szigorítást megalapozó elemeit veszik figyelembe.

A Btk. tervezete általános értelemben véve sem áll ki az úgynevezett kettős nyomvonalú büntetőpolitika mellett, amely szerint a súlyos bűncselekményt elkövetők, illetve a visszaesők esetében alapvetően hosszabb tartamú, letöltendő szabadságvesztés kiszabásával a büntetés szigorának, a büntetés megtorló jellegének van nagyobb jelentősége, azonban a kisebb súlyú bűncselekményeket elkövető elsőbűntényesek esetén az elterelésnek és az alternatív szankcióknak, a büntetési célok közül pedig elsősorban a prevenciós célnak és a nevelési célnak kell prioritást élveznie. Szemléletét tekintve, amely sok konkrét törvényhely módosításában ölt testet, elmossa az eddig a jogszabályokban létező különbséget a bűnismétlő, illetve az elsőbűntényes, valamint a súlyos és a bagatell bűncselekményeket elkövetők között. Például az indokolás ugyan kiemeli, hogy a tervezet a bűncselekményt első alkalommal elkövetők esetén a prevenciós szempontok érvényesítését is lehetővé teszi, azonban úgy tűnik, hogy paradox módon ezt is szabadságvesztéssel. A szakmai vitára bocsátott tervezet, az elzárást indokoló mondatában az előterjesztő a következőképpen fogalmaz. „Főként a fiatalkorú, illetve az elsőbűntettes elkövetőknél hatékonyan szolgálhatja a speciális prevenciót.” Ez a mondat ugyan kikerült az indokolásból, de a rendelkező rész e tárgykörben semmit sem változott. Ma már nincs vita a szakemberek között abban, hogy lehetőség szerint kerülni kell a rövid tartamú szabadságvesztés büntetéseket, s helyettük más szankció szolgálja hatékonyan a prevenciós célokat. Az elzárás pedig lényegét tekintve nem más, mint a szabadságvesztés generális minimumának 5 napra való leszállítása, csak más néven. Az azonban feltétlenül üdvözlendő, hogy a javaslat a kettős nyomvonalú büntetőpolitikát biztosító ma hatályos rendelkezések túlnyomó többségét érintetlenül emeli át az új Büntető Törvénykönyvbe.

Nem értünk egyet a jogalkalmazó és a jogalkotó viszonyának más alapokra helyezésével, azaz, hogy a törvényalkotó egyre több esetben írja elő kötelező jelleggel a bírói döntés tartalmát, egyre szűkíti a bíró mérlegelési jogát. Ilyet tapasztalhatunk például a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre, a jogos védelemre, illetve a járművezetéstől eltiltásra vonatkozó egyes szabályoknál. Az egyéniesítés lehetősége pedig részben a prevenciót, de sokszor a szigorúbb büntetéskiszabást is megteremti. Vegyünk egy példát! Látszólag a járművezetéstől eltiltásnál mindenkor súlyosabb büntetés a szabadságvesztés. Egy hosszabb tartamú járművezetéstől eltiltás azonban lényegesen súlyosabb büntetést jelenthet egy hivatásos sofőrnek, mint ha felfüggesztett szabadságvesztést avagy egy hónapnyi elzárást kap. Mindez egy, a gépkocsiját hétvégenként használó, sofőrrel rendelkező, addig köztiszteletben álló embernél éppen fordítva igaz. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a bírói mérlegelésre, a büntetések egyéniesítésére vonatkozó szabályok körét ne szűkítsék, hanem inkább bővítsék. Természetes, hogy a Büntető Törvénykönyv tartalmaz bírói jogkört szűkítő rendelkezéseket. Nem az ilyen szabályok létjogosultságát vitatjuk, csupán azt tartjuk a jogfejlődés helyes irányának, ha ezekből a szabályokból egyre kevesebb lesz, s nem azt, ha egyre több.

Az új kódex megalkotásával lehetőség nyílt volna a Büntető Törvénykönyv és a szabálysértési törvény egységes elvi alapokon nyugvó uniójának megteremtésére. A Kormány képviselője, amikor az alkotmányügyi bizottságban az új szabálysértési törvény érdemeit méltatta, azt mondta, hogy az új jogszabály egyik nagy érdeme, hogy közelít a büntetőjoghoz, a büntetőjog rendszeréhez. Mi is úgy véljük, hogy a szabálysértési jog az elmúlt időszakban néha a kormányzat szándékának megfelelően, néha pedig, lássuk be, véletlenül, de nagyon helyesen, közeledni kezdett a büntetőjoghoz, s távolodni kezdett a közigazgatási jogtól. Meggyőződésünk, hogy a Kormánynak a teljes összhangot az új kódex magalkotásakor meg kellett volna teremtenie. Ésszerűbb, egyszerűbb, garanciálisabb és hatékonyabb lenne egy olyan rendszer, amelyben a Btk. általános része a bűncselekményekre és a kriminális szabálysértésekre nézve egységesen szabályozza az elkövetőket, a stádiumokat, a beszámítást kizáró okokat, a halmazat kérdéseit s a többi, s emellett a szabálysértési szankciókat is.

• A Btk. különös része a kettős alakzatú szabálysértéseket a bűncselekmények privilegizált eseteként szabályozná – például lopás vagy garázdaság –, a többi kriminális szabálysértést pedig külön fejezetben (például a rendzavarást).

• A büntetőeljárási törvénynek lenne egy új, külön eljárása, amiben a kriminális szabálysértésekre vonatkozó kiegészítő vagy az általános szabályokat felülíró rendelkezések szerepelnek, ilyenek hiányában az általános eljárási szabályok lennének érvényesek.

• A nem kriminális, azaz tisztán rendészeti szabálysértések maradnának a közigazgatási jog részei, de nem elsősorban represszív, hanem közigazgatási szankciókkal, amelyeket közigazgatási eljárásban alkalmaznak.

Ha valóban koncepcionális és nem korrekcionális módosítás lett volna a cél, a logikus és tradicionális intézmények fenntartása mellett, ez lehetett volna az egyik ésszerű megoldás a jelenlegi, jelentős részben tisztázatlan viszony fenntartására, sőt fokozására, illetve ehelyett. Koherenciazavarok ugyanis nemcsak – sőt nem is elsősorban – egy-egy rojtosra módosítgatott törvényen belül, hanem egyes jogágak határvitái kapcsán is jelentkeznek.

A legfontosabb általános részi szabályok, a büntetőjog egészét átható, legfontosabb elvi
és általános rendelkezések

Az új kódexben vannak támogatható változások. A javaslat erényeként értékeljük a logikus felépítését, a különös részi fejezetek társadalmi értékrendet tükröző sorrendjét, azt, hogy a büntető törvénykönyvünk sok év után koherens jogszabály lesz. Helyes rendelkezésnek tartjuk a speciális foglalkozástól eltiltást a nemi szabadság elleni bűncselekményt elkövető nevelő, fel­ügyelő, gyógykezelő esetében. Helyes a kitiltás önállósulása, a közfeladatot ellátó személyek körének csökkentése, a jóvátételi munka bevezetése, a nullum crimen elv, a nulla poena elv deklarálása és a feltételes szabadságra bocsátás esetén a feles kedvezmény kiterjesztése. Egyetértünk továbbá a dekriminalizációs törekvésekkel is, megjegyezve, hogy akár szélesebb körben is alkalmazhatták volna. Az eljárások gyorsításának meglátásunk szerint nem az a helyes módja, ha a büntető eljárásjog garanciarendszerét megtizedeljük, ahogy a Kormány egyébként eddig tette, hanem az, ha a garanciarendszer érintetlenül hagyásával csökkentjük azoknak a jogellenes cselekményeknek a számát, amelyeket büntetőeljárásban kell elbírálni. Kritikáink jelentős része azokhoz a módosításokhoz kapcsolódik, amelyek valójában nem az új kódex újításai, hanem a Fidesz-kormány eddigi Btk.-módosító javaslataiból a törvénykönyv részévé vált változások. Azért érdemes mégis szólni ezekről, mert ezeket a viszonylag új rendelkezéseket, amelyek már a jelenlegi Kormány által képviselt büntetőpolitikai irányvonalat jelenítik meg, az előterjesztő átmentette, átemelte az új kódexbe is.

 
Három csapás

Talán a legismertebb korábbi módosításuk a három csapás néven ismertté vált szabályrendszer volt. Addig egyetértünk, hogy helyes új kategória az erőszakos többszörös visszaeső. Az is helyes, hogyha az ilyen elkövetőkre szigorúbb büntetést határoz meg a törvény. Eddig a 2009-es büntetőnovella is elment, amikor bevezette az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját és a rájuk vonatkozó szigorú szabályokat. A három csapással azonban átestünk a ló túloldalára. Azzal, hogy egyes esetekben a bírói mérlegelési jogot elvonva kötelező jelleggel életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását írják elő, álláspontunk szerint a büntetőjog nem felel meg az arányosság és az igazságosság elveinek, amelyek pedig a jogállami büntetőjog tartalmi kritériumai. Mert bár kétségkívül sok olyan eset volt és lesz, ahol igazságosnak és arányosnak tekinthető az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, legalább ugyanennyi eset volt és lesz, amikor nem. Számos elméleti és gyakorlati példát lehetne felhozni mindkét esetre. És még egy érv a három csapás ellen: Hamarosan drasztikusan megnő majd azok száma, akik az erre vonatkozó törvényi feltételek megvalósításával úgy élnek majd közöttük, hogy semmi vesztenivalójuk nincs. Az ilyen bűnelkövetők pedig beláthatatlan veszélyt jelentenek a társadalom számára.

Mindazonáltal a javaslat pozitívumaként értékelhető e körben, hogy az egyidejű elkövetés esetén a jövőben nem alkalmazhatóak majd a három csapás drasztikus szabályai, azaz a javaslat a három bűncselekmény alaki halmazatát kizárta. De ha már az erőszakos bűncselekmények elemzésénél vagyunk, megjegyezzük, a jogalkotó akkor járt volna el helyesen, ha lényegesen határozottabban elválasztja az erőszakos személy elleni, illetve minden más bűncselekmény büntetési tételkereteit, mert az igazi határvonal meglátásunk szerint itt húzódik a bűncselekmények között. E cél elérése érdekében érdemes lett volna fontolóra venni egyes bűncselekmények tételkereteinek megemelését, míg másoknak a csökkentését.

 
Középmértékes büntetéskiszabás

A középmértékes büntetéskiszabás egyszer már volt hatályos a rendszerváltozás óta, akkor sem vált be. A bírói gyakorlatot elemezve megállapíthatjuk, hogy az egyes bűncselekményekhez rendelt büntetési tételkeret felső határához közeli büntetést kirívóan súlyos esetekben szabnak ki. A büntetési tételkeret középső harmadában a súlyos büntetéseket értékelik, és a büntetési tételkeret alsó harmadában értékelik az általánost. A jogalkotó ennek a nagyon régóta kijegecesedett gyakorlatnak az ismeretében határozta meg a bűncselekményekhez tartozó büntetési tételkereteket. A középmértékkel nem az a legnagyobb baj, hogy ez is az egyike azoknak a szabályoknak, amelyek szűkítik a bírói mozgásteret, hanem hogy a bevezetésének nincs elfogadható jogpolitikai indoka. Válogatás nélkül szigorítja ugyanis az összes bűncselekményt, a közúti baleset okozásától a csalásig, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetéstől a testi sértésig, a becsületsértéstől a rongálásig, de mondhatnánk más, egymással semmilyen szempontból sem összehasonlítható bűncselekményeket. Egységesen szigorúbb elbírálásra ösztönöz a gondatlan bűncselekmények esetén éppúgy, mint a szándékos bűncselekményeknél. Definiálhatnánk a középmértéket generális súlyosító körülményként is. A jól átgondolt, differenciáló szigorítás lehet hasznos, ahogy már említettük, az általános azonban semmi másra nem alkalmas, mint hogy népszerűbbé váljon valaki, ha amúgy nincs ötlete a bűnözéssel szembeni fellépésre.

De nézzük az új rendelkezéseket!

 
Jogos védelem

Az előterjesztő a jogos védelem törvényi tényállását egy új elemmel, az arányossággal javasolta kiegészíteni. Elég régi vita a büntetőjogászok között és komoly szakirodalma van annak a kérdésnek, hogy a szükségesség mellett részét képezze-e a jogos védelem törvényi tényállásának az arányosság. Felmerült ez a 2009-es büntetőnovella benyújtásakor is. Viszonylag széles körű az egyetértés abban, hogy a szükségesség magában foglal bizonyos mértékű arányosságot is. Az arányosság megkövetelése, már csak a jogi tárgyak különbözősége, így azok összehasonlíthatatlansága miatt is, értelmetlen. Vagyon elleni támadás esetén lehetőség van a jogszabály szerint elhárító magatartásra. Az elhárító magatartás okszerűen csak személy ellen irányulhat. Ha az arányosság mint tényállási elem bekerül a törvénybe, vajon hogyan határozom meg, hogy az elhárító magatartás során okozott könnyű, súlyos vagy éppen életveszélyt okozó testi sértés milyen érték védelmével lesz arányos? 100 ezer forint megér egy könnyű testi sértést, 1 millió pedig egy súlyosat?

Azonban egy dolog biztos: ha az arányosság a tényállás részévé válik, az szűkíteni fogja a védekező személy lehetőségeit. Vegyünk egy példát! Egy gyenge fizikumú nőt megtámad egy erős férfi puszta kézzel, azért, hogy kicsit megverje. A nő lőfegyverrel megállítja. Magatartása szükséges, mert másképp nem tudta volna elhárítani a verést. Neki kisebb sérülést akartak okozni puszta kézzel, ő lőfegyverrel életveszélyt okozó sérülést okozott. Az elhárító magatartás szükséges, de semmiképpen nem arányos. Arányosan abban a helyzetben nem tudta volna elhárítani a támadást. Állítsuk őt döntés elé, hogy vagy elviseli a verést, vagy túllépi az elhárítás arányos mértékét? Azon kívül, hogy a változtatással nem értünk egyet, úgy gondolom, hogy a védekező személy lehetőségeinek szűkítése valójában a Kormánynak sem áll szándékában. A bírói gyakorlat az elmúlt 20 évben sokszor éppen arra hivatkozva tágította a védekező személy lehetőségeit, hogy a jogos védelem korlátja nem az arányosság, hanem a szükségesség. Kár lett volna ebből visszalépni. Szerencsére, egy, az összes parlamenti párt által támogatott módosító javaslattal végül kikerült a tervezetből az arányosság fogalma.

A másik újdonság a jogos védelem szabályozásánál, hogy egyes esetekben megdönthetetlen vélelemként rendelkezik a törvény arról, hogy a támadást élet elleni támadásként kell értékelni. Ez pedig értelemszerűen azt jelenti, hogy az ilyen támadás elhárításakor a támadó életének kioltása is jogszerű.

Alapvetően egyetértünk a védekező jogainak bővítésével, s valljuk, hogy a kockázatot a támadónak kell viselnie. Azt is el tudjuk fogadni, hogy bizonyos esetekben, például amikor a támadó éjjel a lakásba felfegyverkezve behatol, az elhárító magatartás szinte korlátlan legyen. De határt azért szabni kell. Az új törvény azonban ezt nem teszi meg. E témában a bővebb elemzést szükségtelennek tartjuk, ugyanis teljes egészében osztjuk a Tóth Mihály professzor tanulmányában foglalt megállapításokat.

 
Összbüntetésbe foglalás

Az összbüntetésre vonatkozó előterjesztői változtatásokat teljességgel feleslegesnek tartjuk. Más körben azonban felülvizsgálandónak gondoljuk az összbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket. Könnyen igazolható, hogy az a hatályos feltétel, amely szerint az elkövető valamennyi bűncselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követi el, két, távolról sem azonos súlyú esetkört egyaránt felölelhet. Lehetséges, hogy folyamatban lévő büntetőeljárás ideje alatt derül fény az elkövető további, a kérdéses eljárás megindulása előtt elkövetett bűncselekményére, egyesítésre azonban már nincs mód. A terheltnek természetesen nem róható fel, hogy a vele szemben folyó eljárásban vagy azt megelőzően nem tárta fel a korábbi bűncselekményét, ez önfeljelentés lenne. Eljárást kell indítani tehát az utóbb feltárt bűncselekmény miatt, és abban is ítéletet kell hozni. Az így született ítéletek összbüntetésbe foglalása és a szabadságvesztések együttes tartamának némi csökkentése biztosan nem sérti a méltányosság elvét. Előfordulhat azonban az is, hogy az elkövető újabb bűncselekményét a már más bűncselekmény miatt folyamatban lévő eljárás során, tehát a büntetőeljárás hatálya alatt követi el, és egyesítésre szintén nincs mód. Ma ez az esetkör is alapot ad az összbüntetés kedvezményére, hiszen formálisan itt sem más a helyzet, a terhelt újabb bűncselekményét a legkorábban meghozható jogerős ítélet előtt követte el. Világos azonban, hogy ezúttal merőben más helyzettel állunk szemben. Az a terhelt, aki a büntetőeljárás hatálya alatt állva ismét a bűn útjára lép, látványosan igazolva ezzel, hogy a büntetőeljárás rá nézve a legcsekélyebb visszatartó hatással sincs, alaptalanul formálhat jogot az összbüntetésben megnyilvánuló kedvezményre.

 
Elzárás

Nem értünk egyet az elzárás intézményének büntetőjogba való átültetésével. Ahogy korábban már szóltunk róla, ez lényegét tekintve nem más, mint a generális minimum leszállítása öt napra. E rendelkezés bevezetése a legjobb bizonyíték arra, hogy az előterjesztő csak szavak szintjén híve a kettős nyomvonalú büntetőpolitikának, ráadásul tovább ront a büntetőjog és a szabálysértési jog egyre zavarosabb viszonyán.

 
Pénzbüntetés

Nem helyes a pénzbüntetés alsó határának csökkentése. A 2009-es büntetőnovella azért emelte meg drasztikusan az alsó határt, mert egyrészt önmagában véve is súlytalan, ha valaki kaphat 3 ezer forint büntetést bűncselekmény elkövetése miatt. A másik ok az volt, hogy megteremtse az összhangot a szabálysértési bírságok rendszerével. Az alsó határ leszállításával, főleg hogy azzal párhuzamosan a szabálysértési bírságok összege nő, az összhang elvész. A szabálysértés természeténél fogva kevésbé társadalomra veszélyes cselekmény, mint a bűncselekmény, az új szabályozás alapján azonban a szabálysértés elkövetéséért lehet majd tízszer akkora pénzbírságot kapni, mint bűncselekmény elkövetéséért. Bizonyos átfedés elképzelhető, de ekkora semmiképpen. Ez és az előző probléma is jól rámutat arra, hogy miért kellett volna az új kódex megalkotásával megnyugtató módon rendezni a büntetőjog és a szabálysértési jog viszonyát. A felső határ megemelése alapvetően helyes, a bíró mozgásterét bővíti, s egyes bűncselekmények esetében valóban komoly visszatartó erőt jelent. 2009-ben a felső határ a tízszeresére emelkedett. A felemelt határ most majdnem a kettő és félszeresére. Ez az eljáró bírótól nagy bölcsességet követel meg, hiszen nagyon kevés elítélt lesz, aki egy irreálisan magas – mondjuk az új szabályok szerint 200 millió forintos – pénzbüntetés esetén nem azt választja majd, hogy átváltoztatás után leüli a büntetést. Márpedig nem szabad, hogy a gyakorlatban a pénzbüntetés burkolt szabadságvesztés büntetéssé váljon. A felső határ megemelése ezt a veszélyt magában rejti.

 
Kényszergyógykezelés

Nem értünk egyet a kényszergyógykezelés ismételten határozatlan idejűvé tételével. A büntetőjog-tudomány régóta kifogásolta azt, hogy a kényszergyógykezelés határozatlan tartamú jogkövetkezmény, mivel a Büntető Törvénykönyv nem rendelkezett annak felső határáról. A szabályozás sértette a jogkövetkezmények meghatározására irányadó nulla poena sine lege elvét, amely megköveteli a büntetőjogi jogkövetkezmények pontos és egyértelmű meghatározását. Éppen ezért a 2009-es büntetőnovella változtatott ezen a helyzeten. A tervezet által felhívott alkalmazási problémák mint praktikus szempontok nem állíthatók szembe a kényszergyógykezeltek emberi jogaival. Meglehetősen furcsa, hogy az indokolás jogalkalmazói tapasztalatról beszélnek ez ügyben, hiszen ilyen 2009 óta nem lehetett.

 
Részben felfüggesztett szabadságvesztés

Az új Btk. megszünteti a részben felfüggesztett szabadságvesztést. A rendelkezéssel nem értünk egyet, hiszen az éppen az egyéniesítés céljait szolgálja. A represszív büntetési célokat alapvetően a letöltendő rész, a prevenciót pedig alapvetően a fenyegetettség alatt állás, azaz a próbaidő biztosítja. Megszüntetése előtt érdemes lett volna megvárni a gyakorlati tapasztalatokat, az előterjesztő által hivatkozott alkalmazási nehézségeket pedig nem az indokolásban kiemelni, hanem megoldani lenne indokolt. Egy jogintézmény megszüntetése alkalmazási nehézségekre való hivatkozással a kodifikátor szakmai alkalmatlanságát bizonyítja, nem pedig a jogintézmény feleslegességét.

 
Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés

A ténylegesen-megmásíthatatlanul életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban nem kívánjuk felnyitni az évtizedes vitát. Az új kódex megtartja e szankciótípust, melyet ma már az Alaptörvény is nevesít. Ehhez képest, a 42. §-hoz fűzött indokolás egyik mondata a következőképpen szól: „Általánosan elfogadott az az álláspont, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnek is reményt kell adni jövője tervezésének a reális lehetőségére, a társadalomba történő visszatérésre, az emberiesség szempontja ezt is igényli.” Mi valljuk az indokolás idézett mondatában foglalt szemléletet. Azonban be kell látni, hogy ezzel a felfogással szöges ellentétben áll a TÉSZ, na pláne az a rendelkezés, miszerint a bírónak sok esetben kötelessége kiszabni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. Azt gondolom, hogy a jogalkotónak el kellett volna döntene, mit is képvisel.

 
Közérdekű munka

A közérdekű munka alsó határa 30-ról 48 órára emelkedett. Bizonyos következetlenséget sejttet, hogy a pénzbüntetésnél leszállították az alsó határt, itt pedig felemelték. Úgy véljük, éppen fordítva lenne indokolt. Bűncselekményért, 30 ezer forint pénzbüntetés kiszabása, súlytalanná teszi a büntetést. Nem igaz ugyanez 30 óra közérdekű munkára. Alternatív szankciókénti alkalmazását ugyanakkor megnehezíti az alsó határ megemelése. Megjegyezzük, a pénzbüntetés alsó határának leszállításánál éppen ez volt a jogalkotó érve. A közérdekű munka felső határának megemelésével azonban egyet lehet érteni, hiszen szélesebb körben válhat majd e büntetési nem a szabadságvesztés alternatívájává.

 
Vagyonelkobzás

Kábítószer-kereskedelem esetén – hasonlóan a bűnszervezetben való elkövetéshez – vagyonelkobzásnál a bizonyítási teher megfordul. Elvi alapon nem tudunk egyetérteni a bizonyítási teher megfordításával, amely a „vádló bizonyít” évszázados garanciális elvét töri át. E módosítás rámutat arra, hogy ha egyszer kinyílt egy kapu akár csak egyetlen ember számára, előbb-utóbb egyre többen mennek át rajta.

 
Tevékeny megbánás

A fent részletezett elvi okok miatt helyesnek tartjuk, hogy továbbfejlesztik a tevékeny megbánás szabályozását. Méltányos és igazságos, hogy a jövőben a korábban teljesített jóvátételt közvetítői eljárás keretében megállapodásba lehet majd foglalni. Kétszer ad, aki gyorsan ad. Igazságtalan volt az a helyzet, hogy aki erkölcsi kötelességének eleget téve, a sértett kárát azonnal megtérítette, elesett a közvetítői eljárás lehetőségétől. Érdemes lett volna azonban megteremteni annak a lehetőségét is, hogy a sértett okiratban garanciát vállalhasson arra, hogy ha a hatóság engedélyezi a közvetítői eljárást, akkor azt a jóvátételt, amit a közvetítői eljárás megindulását megelőzően kapott, az eljárásban is el fogja fogadni, mint jóvátételt. Természetesen ezt külön jogszabályi felhatalmazás nélkül is megteheti, azonban ez a közvetítőt nem köti majd az eljárásban, s nem tekinthető sértetti hozzájárulásnak a közvetítői eljárás megindításához.

 
Kényszerintézkedés beszámítása

Helyesen differenciál a jogalkotó, amikor egy nap szabadságvesztés büntetésnek több napnyi házi őrizetben eltöltött időt számít be. Az is helyes, hogy a beszámítható napok számának meghatározásakor nem tekinti közömbösnek, hogy a szabadságvesztést milyen fokozatban rendelte letölteni a bíróság. Helyes, mert a házi őrizet lényegesen kisebb joghátrányt jelent az elkövetőnek, mint az előzetes letartóztatás, avagy a szabadságvesztés büntetés. Ugyanezt a következetességet indokolt lett volna megteremteni az előzetes letartóztatásban eltöltött idő beszámításakor is. Talán senki nem vitatja, hogy az előzetes fogvatartás körülményei, lényegi vonásait tekintve, a fegyház fokozat körülményeinek felelnek meg. Ezt a tényt azonban nem értékeli a jogalkotó. Egy napi előzetes letartóztatásban eltöltött időt egy napi szabadságvesztés büntetésnek rendel beszámítani, függetlenül az utóbbi fokozatától. Még súlyosabb igazságtalanság, hogy egy napi előzetes letartóztatásban töltött időt, egy napi pénzbüntetéssel feleltet meg. Ha az igazságosság követelményét, mint a jogállami büntetőjog egyik elvét érvényesíteni szeretnénk, ezen változtatni kellett volna. Volt is erre módosító indítvány. Egy napi fegyházbüntetést feleltethettünk volna meg egy napi előzetes letartóztatásban töltött idővel, az összes többi esetben ettől el kellett volna térni. Emellett a mára gyakorivá vált lakhelyelhagyási tilalom beszámítására is kötelezni kellett volna a jogalkalmazót, hiszen nem vitatható, hogy mondjuk egy falu elhagyásának hónapokon vagy éveken át tartó tilalma komoly joghátrányt jelent az elkövetőnek, amit értékelés nélkül hagyni több mint hiba.

E módosítással a jogalkotó kísérletet tehetett volna még egy, a gyakorlatban eddig megoldatlan probléma kezelésére is. Magyarországon irreálisan és irracionálisan magas az előzetes letartóztatások száma, valamint az ott eltöltött idő is. Emellett volt olyan megye – 2009-ben Békés Megye –, ahol az előzetes letartóztatást indítványozó ügyészi indítványoknak 100 százalékban adott helyt a bíróság. De a többi megyében is általában 90% feletti ez az arány. E gyakorlat megváltoztatására a jogalkotó és a Legfelsőbb Bíróság már tett kísérletet, de mindannyiszor eredménytelenül. A bírói mérlegelési jog megvonása nélkül változásra csak a bírák szemléletváltásával van lehetőség, amire eddig nem mutatkozott sok remény. Az általunk javasolt módosítás azonban meglátásunk szerint eredményezhette volna a bírói és az ügyészi szemlélet – a „jobb és kényelmesebb, ha az elkövető bent van, mint ha kint” – megváltozását. Kisebb súlyú ügyekben, avagy olyan esetekben, ahol már a nyomozás során az látszik, jó esély van arra, hogy nem a gyanúsításban szereplő súlyos bűncselekmény miatt, hanem egy lényegesen enyhébb alapján marasztalják majd a terheltet, sokkal inkább meggondolná az ügyész a kényszerintézkedés indítványozását, a bíró pedig annak elrendelését, hiszen az eljárás végén ez akár az elkövető előnyére is válhatna. Más szóval, a módosító javaslat elfogadásával esély lehetett volna arra, hogy a jövőben alapvetően azokban az ügyekben kerüljön előzetes letartóztatásba a terhelt, ahol valóban indokolt, s csak addig, ameddig indokolt.

 
Generális maximum

Feleslegesnek tartjuk a generális maximum megemelését. Értjük, hogy ez egy olyan elem, ami újabb generális szigorításként jelölhető meg az új kódexben. De talán nem elhamarkodott kijelenteni, hogy a generális maximum nem igazán következetes megemelése 20 évről 25 évre, nem jelent majd komolyabb visszatartó erőt. Sőt, paradox módon eredményezheti akár a bírói gyakorlat enyhébbé válását is. Elképzelhető ugyanis, hogy bírák, akik eddig a 20 évet kevésnek tartották, életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása helyett élnek majd az új lehetőséggel, és 20 és 25 év közötti határozott tartamú szabadságvesztés büntetést határoznak meg. Így, a kiszabott büntetés legfeljebb az ítéletben megállapított tartamig tarthat majd, míg az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén legalább addig tartott volna. Vagy tovább.

A másik probléma az új rendelkezéssel, hogy helyenként ismét űr keletkezik a határozott tartamú, és az életfogytig tartó szabadságvesztés között. Sok év után, a jogalkotó végre „összetolta” a kettőt, a generális maximumot életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén 20 évben határozta meg, az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját pedig szintén 20 évben. Halmazati és más, kiemelt súlyú elkövetési módok esetében ugyancsak 20 évben. Most, a generális maximum egyes esetekben 25 év, más esetekben – például, ha az elkövető egy bűncselekményt követ el, avagy erőszakos többszörös visszaeső – marad 20. Úgy véljük, a változtatás szükségtelen, de hogy legalább káros ne legyen, ahhoz a jogalkotónak következetesen végig kellett volna vezetnie a változást.

Bárándy Gergely Phd. országgyűlési képviselő, Bárándy Aliz ügyvédként dolgozik.

Keményedő bal?

A Jobbik bányákba küldené a rabokat, a konzervatív büntetőpolitika mellett felsorakozni látszó MSZP viszont a konkrét teendők tekintetében egyelőre tanácstalan.

Sárközy Tamás jogászprofesszor figyelemre méltó bonmot-ja szerint Magyarországon a polgárok négyévente alapvetően az impotencia és a „némi”erőszak között választhatnak. Az új büntetés-végrehajtási (bv) kódex körül zajló csatározások mintha csak e tételt akarnák aláhúzni. Az MSZP, amely kormányzó pártként először 2004-ben, majd 2008-ban is kidolgoztatott igazságügy-minisztereivel már egy-egy bv-törvényjavaslatot, amit aztán ismeretlen okokból utóbb mégsem terjesztett a parlament elé, most történetesen azt javasolja a Fidesznek, hogy ne léptesse életbe 2015. január 1-jén a kódexet, hanem valamikor később hozzon róla döntést. Az újabb halogatás azt jelentené, hogy továbbra is egy 1979-es, az államszocializmus idején (Markója Imre minisztersége alatt) hozott törvényerejű rendelet szabályozná idehaza a 31 fegyintézet belső életét. A tétovázó MSZP-vel szemben a Fidesz nem egészen egy hónap alatt akarja átvinni a parlamenten a 288 oldalas jogi monstrumot. A 438 paragrafusból álló előterjesztést a szocialisták szerint ki kellene egészíteni, mert a mai tervezet alkotmányos jelentőségű részletszabályokat kormányzati rendeletekkel óhajt csak meghatározni.

A parlament harmadik legerősebb alakulata, a Jobbik mintha ugyancsak saját múltjának a foglya volna. Vona Gábor pártja olyan országban sürgeti kötelezővé tenni a rabok számára a munkavégzést, ahol jelenleg az elítélteknek csak a 20 százalékát tudják foglalkoztatni, s ahol a kényszermunkától hosszú évek óta nemzetközi egyezmények tiltják el a kormányt. A Jobbik nem enged az önfenntartó börtönökről hangoztatott régi követeléséből sem. Annak ellenére ragaszkodik hozzá, hogy a fegyintézetekben munkát végző rabok a „kinti” bérminimum harmadáért-ötödéért dolgoznak (személyenként tisztán napi 800–900 forintot keresnek átlagosan), miközben a börtönök működtetése a legszerényebb számítások szerint is fejenként 2300 forintba kerül naponta. A radikálisok szerint a megoldás adott: az 1950-es évekhez hasonlóan újra meg kell nyitni a klasszikus büntetés-végrehajtási munkahelyeket, a kő-, urán- és egyéb bányákat. A párt határozottan szimpatizál a kémiai kasztrálás bevezetésének a gondolatával is, hangoztatva, hogy az „csupán” átmenetileg „kapcsolja ki” a libidót.

Gyarmati álmok

Feltűnést keltő határozatot hozott a közelmúltban Balassagyarmat önkormányzata. A város képviselői arra kérték Magyarország miniszterelnökét, hogy az Északkelet-Magyarországon kialakítani tervezett 1000 fős új büntetés-végrehajtási intézetet az egykori megyeszékhely határában építsék fel. A zöldmezős beruházás nyomán a hajdani vármegyeháza udvarán álló, centrális alaprajzú, 1845-ben átadott jelenlegi börtön, ahol ma is mintegy félezer személyt tartanak fogva, új funkciót kaphatna. Akár európai rangú luxuskategóriás börtönhotelként is működhetne a jövőben – vélik a gyarmati városatyák.

A balassagyarmati álmok megvalósulására lapunk információi szerint csekély az esély. Az északkelet-magyarországi régió keleti csücskében – Sátoraljaújhelyen – már ma is működik egy jelentős bv-intézet. Fölöttébb kétséges, hogy az ország legnagyobb új börtönét újabb határszéli városban indokolt felépíteni. A Borsod-Abaúj-Zemplén, illetve Heves és Nógrád megye alkotta nagytérség központja, a Balassagyarmatnál csaknem tízszerte népesebb Miskolc ráadásul kriminalisztikai tekintetben is meghatározó szerepet tölt be a régióban. BAZ megye bűnügyi fertőzöttsége hagyományosan legalább háromszor-négyszer magasabb, mint Nógrádé, a bűnelkövetők lakóhelyhez közeli elhelyezésének a követelménye így újabb érv lehet a majdani bv-intézet miskolci telepítése mellett.

Ettől még a torta alakú balassagyarmati „kóter” felkeltheti az ingatlanfejlesztők érdeklődését. A 170-180 évvel ezelőtt elhatározott beruházás annak idején azt követően indult el, hogy néhány vármegye (Komárom, Bihar, Pozsony) mellett Nógrád is komolyan vette a reformkor liberális büntetőelveit. A balassagyarmati közgyűlés ezért úgynevezett pennsylvaniai rendszerű, körkörös szerkezetű, hatemeletes modern fegyintézetet építtetett fel a ma is álló vármegyeház udvarán. Közvetlen mintaként a nem sokkal korábban elkészült torinói börtön szolgált. Heinrich-Tamáska Pál frissen megjelent Kis magyar börtöntörténelem című kötete szerint az öt év alatt felhúzott fegyintézet – amelyben a cellák ablakai egy belső udvarra nyílnak – építészeti remekmű. A 168 magánzárkából álló egykori mintabörtönben a személyzet az építmény központi tengelyéből tarthatja szemmel a rabokat. A XX. század elején az egykori magánzárkákban azonban már két rabot őriztek, a legkritikusabb időszakokban pedig minden egyes cellába újabb emeletes ágyat is elhelyeztek. A „tortában” először posztógyártó, majd kosárfonó üzem működött, majd a börtön tőszomszédságában kialakított egyik épület lett a balassagyarmati Ipoly Cipőgyár székhelye. A mai ínséges időkben e gyár a város egyik legnagyobb munkáltatója. A börtön és a börtönüzem bővítésére a városatyák szerint nincs lehetőség.

A kormány tervezete a bal-, illetve a jobboldali ellenzék követeléseinek részben eleget tesz. A fegyintézetek zsúfoltságának az enyhítésére (egyes zárkákban a rabok egyszerre felállni sem képesek) ezentúl legfeljebb egyemeletes ágyakat helyezhetnének el a cellákban. Mindez alapvetően nem változtat azon, hogy a strasbourgi bíróság által megkövetelt négy, s a hazai jog által meghatározott három négyzetméter helyett valójában gyakran csak két négyzetméternyi alapterület áll itthon egy-egy rab rendelkezésére. A zsúfoltságot enyhítendő a kódex az első alkalommal elítéltek számára lehetővé tenné, hogy a büntetés utolsó hat hónapját (elektronikus karpereccel a csuklójukon) házi őrizetben töltsék el. E lépés a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa, Tóth Balázs szerint 1500–1700 fővel csökkenthetné a jelenleg mintegy 18 ezer fős börtönnépességet.

A tartási költségekhez hozzájárulás mértékét a kódex növelni kívánja. A teljes ellátásért naponta fizetendő összeg a havi alapmunkadíj legalább 1 százaléka (vagyis napi 200–300 forint körüli összeg) lenne – a bv-n belüli árarányok persze jelentősen alacsonyabbak a kint megszokottaknál. Az intézeteken belül a jövőben külön kellene fizetni bizonyos eszközök (például a merülőforraló, a hűtőszekrény), illetve szolgáltatások (például a konditerem) használatáért. A saját ruha mosatásának, illetve a tisztálkodásnak a költsége ugyancsak az elítéltet terhelné.

A börtönkódex parlamenti vitájának máris volt egy meglepő mozzanata. Az MSZP frakcióvezető-helyettese, Harangozó Tamás a plénumon pártja számára követendő iránynak nevezte a „kettős nyomtávú büntetőpolitikát”, amire még a jobbikos politikusok is felkapták a fejüket. A szóban forgó szakmai kifejezés arra utal, hogy míg a közösségi normákat elfogadni kész elítéltek esetében a reszocializálás, a társadalomba visszavezetés a kívánatos megoldás, az együttélési normákat konokul megsértő személyekkel szemben a megtorló büntetés, a hosszabb távú, szigorú elkülönítés a megfelelő szankció. A jobboldali pártok által régóta hangoztatott bűnügyi doktrínával Mesterházy Attila pártja alighanem most először azonosult ilyen egyértelműen. Azt azonban egyelőre nem tudni, hogy a „duális” kriminálpolitika hatékony érvényesítéséhez milyen változtatásokat kellene a baloldal szerint végrehajtani a börtönökben: a szocialisták egyetlen érdemi módosító javaslatot sem nyújtottak be ugyanis a ciklus egyik legnagyobb jelentőségű büntetőjogi előterjesztéséhez. Mindezek alapján végképp nehezen értelmezhető, miért is hiányolta a javaslat kapcsán a kétkörös általános vitát a csaknem teljesen üres parlamenti ülésteremben Bárándy Gergely MSZP-s képviselő.

BABUS ENDRE

A cikk a HVG 2013/49. lapszámában (18-19. oldal) jelent meg.

1. Bevezetés

„A tanúk vagy tévednek, vagy hazudnak, és ritka kivétel, ha valamelyik igazat mond”,^[1] ellenben ha megtagadják a vallomástételt, még a lehetőség sincs meg az igaz vallomás elnyerésére. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum beiktatása nagymértékben befolyásolja, ezen felül akár át is alakíthatja a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a rendbírság kiszabhatóságával kapcsolatos rendelkezéseit. Alapvető változásként értékelhető az új Btk. (a továbbiakban: Btk.) újszerű megoldása, amely kiveszi a bírósági szakaszt a korábbi eljárásjogi rendelkezések közül. A rendszer lényege a következő; a Be. kényszerintézkedések tanúval szemben című részének 93. § a tekintetben módosult, hogy a rendbírságolás lehetőségét a nyomozati szakaszra és az ügyész eljárására szűkítette. Ezért tehát „ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető”.^[2]

A Be. 93. § szakasza kizárólag a bírósági szakaszon kívüli, tehát az azt megelőző büntetőeljárási szakaszokban lesz alkalmazható, ugyanis ezen előbbiben, ha a tanú a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja, e kötelességének az elmulasztása már bűncselekményi minősítést nyer. Az új igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény látható, hogy alapjaiban érinti a rend­bír­sá­golás korábbi és feltehetőleg jelenleg hatályos rendszerét is olyannyira, hogy számos módosítás, illetőleg módosítási javaslat vethető fel a témakör kapcsán. Ennek szellemében már az írás elején leszögezném azt, hogy a megoldási javaslat, a Btk.-t, és az ezáltal létrehozott szabá­lyozást veszi alapul, mégis olyan, de lege ferenda jellegű megoldások megfogalmazása is célkitűzés, amely egy hatékony, működőképes, komplex szabályozási koncepció megalkotását célozza. Ugyan a témakör részben a büntetőeljárás területére tartozik, mivel a kényszerintéz­kedések tanúval szemben című alcímben szereplő rendbírság tisztán eljárásjogi intézmény, ugyanakkor mégis egy anyagi jogi deliktumként tekintünk rá akkor, ha azt a bíróság előtt követik el. Az utóbb felvázoltak különös módon befolyásolhatják az eljárásjogi jogintézmény sorsát. A deliktum bevezetésének talán legérdekesebb és egyben legtámadhatóbb pontja az a tény, hogy a bűncselekményt korábban a büntetőeljárásban szabályozták, valamint az, hogy eljárásjogi intézményként is tekintettek rá közel két évszázadon át, egészen a 2012. évi C. törvény hatálybalépéséig.

A következőkben eljárásjogi és anyagi jogi rendelkezéseket érintve kívánom a jogintézmény bevezetésének indokai fényében vizsgálni a rendbírságolás jogszabálybeli rendeltetését de lege lata, illetve az alkalmazhatóságát és az eredményességét. Elöljáróban hangsúlyoznám, a teljes és beható dogmatikai elemzés érdekében szükség van arra, hogy visszatekintsünk a jogtörténeti előzményekre, melyek a tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések eszköztárával kapcsolatosak. A rendbírságolás kiszabásának esetei közül a történeti részben kizárólag a Be. 93. §-ában szereplő, a tanút érintő jogosulatlan vallomásmegtagadással foglalkozom. Ez alatt azt értem, hogy a tanúnak a további eljárási kötelezettségeit (például megjelenési kötelezettség) e helyen kifejezetten nem érintem, azonban az ezzel kapcsolatos gondolataimat ahol szükséges később megjelenítem. Ebben a formában a rendbírság kiszabásának további eseteit mégsem sem szabad figyelmen kívül hagyni, melyet az eljárás rendjét biztosító kényszerintézkedések koherens rendszerét bemutató részben kívánok megtenni. Az elemezés első részeként a történeti előzmények érdemelnek behatóbb értelmezést.
 

2. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések történetisége

Mindenekelőtt fontos jelezni azt, hogy a történeti áttekintést az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) elemzésével érdemes kezdeni, tudniillik e törvény már kifejezetten rögzíti a rendbírságolás szabályait, különös tekintettel a büntetőeljárás meghatározott szakaszaira. Az Bp. a XIII. Fejezetében rendelkezik a tanúk idézéséről, és a tanúzás kötelességéről. A törvényhely felhívásának legfőbb indoka az, hogy a Bp. 195. §-a konkrétan foglakozik a kutatás fő tárgyával. Ez alapján, ha „a kellőleg megidézett tanú megjelent ugyan, de a vallomástételt vagy az eskü letételét, illetőleg a vallomás megerősítését a következményekre való figyelmeztetés daczára, törvényes ok nélkül megtagadta: az okozott költség megfizetésére volt kötelezendő és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő.” A vonatkozó paragrafus kapcsán csak nota bene jegyezném meg, hogy a megjelenési kötelezettség ugyan biztosított e szakasz vonatkozásában, ugyanakkor a vallomástételi kötelezettség már komoly nehézségekbe ütközik, mivel a tanú jogosulatlan módon megtagadja a vallomástételt. Az Bp. 195. §-nak tényállási eleme a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, melyhez a következményekre való figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása társul. Az pedig, hogy nincs megjelölve az, hogy a büntetőeljárás mely szakaszára vonatkozik a kitétel, ebből arra lehet következtetni, hogy a tanút érintő jogosulatlan vallomás megtagadása a büntetőeljárás bármely szakaszában „elkövethető”, és csak, és e törvény vonatkozásában is kizárólag eljárásjogi szankciókat von maga után. A fizetési kötelezettség már a Bp.-nek is elmaradhatatlan része volt, egyezően a hatályos szabályozással. Ennek megfelelően a tanút fizetési kötelezettség terheli, mely áll egyrészt a hatóságnak okozott költségek megfizetéséből, továbbá egy maximálisan ezer koronáig terjedő pénzbírságból. A pénzbüntetés vonatkozásában,^[3] annak meg nem fizetése esetére dönteni lehetett az átváltoztatásáról, az elzárásra való átváltoztathatóság már a Bp.-ben biztosított volt. Az előbbieket a hatályos Be. már kötelezően írja elő a rendbírság meg nem fizetésének „szankciójaként”. Azzal kapcsolatban, hogy a Be. szabályi e tekintetben sokkal szigorúbbak a Bp. vonatkozó rendelkezéseinél, mindenképpen utalni kell arra a tényre, hogy a Be. szabályi e tekintetben következetesebbek.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a Btk. 277. §-ának hatálybalépése óta a Be. ezen megoldása különösen helytálló, mivel a következetesség, és a differenciálás követelményei így teljes mértékben érvényre juthatnak. Más kérdés az, hogy a rendbírság kiszabhatóságának lehetőségként való szerepeltetése mennyire helytálló, lényegét tekintve azonban a Bp. megoldása e tárgykör vonatkozásában egyértelműen korát meghaladó szellemű. A tanú által okozott költséget illetően, a költségek megfizetése nem lehetőség,^[4] hanem olyannyira kötelező, hogyha a tanú a következményekre való figyelmezetés után a vallomástételt megtagadta, az okozott költségek megfizetése lehetett kötelezni. A Bp.-ben még szereplő, ám de a hatályos büntetőeljárási és anyagi jogból már kiveszett eskütételt, valamint a vallomás megerősítését jelenleg figyelmen kívül hagyom, már csak azon oknál fogva is, mert Be. vonatkozásában, emellett a kutatás tárgya tekintetében is irrelevánsak.

Továbbá kiemelném azt is, hogy a Bp.-ben az említett eljárásjogi kötelezettség megsértése esetén keletkező fizetési kötelezettség kötelezően kiszabandó szankció volt, az elzárás pedig hatóság mérlegelést igénylő kérdés. Jelezném, hogy a hatályos Be. a contrario tartalmazza a rendelkezéseket, és a rendbírságot nem kötelezően kiszabandó kényszerintézkedésként kezeli, az elzárást pedig kapcsán „átváltoztatható rendbírságról” szól. Továbbá azokban az esetekben, melyek nem a szabályszerű büntetőeljárás menetében folynak, e körben gondoljunk csak a tanú idézésre való meg nem jelenésére, vagy a neki törvényben nem biztosított jog alapján történő vallomástétel megtagadására, szükség van olyan cselekmények szankcionálására, melyek a hatóságokkal szembeni engedetlenségre adnak hatékony választ. A Bp. elemzését folytatva, a törvény szigorúságát jelzi az is, hogy a törvény a büntetés kimondásának eredménytelensége esetére is megoldást nyújtott, nem kevesebbel, minthogy „a tanú letartóztatható volt, és az eljárás befejezéséig, illetőleg mindaddig, amíg a vallomásának felesleges volta ki nem derült, fogva tartható volt, melyet azonnal meg kell szüntetni, ha a tanú vallomást tett”.^[5] A tanú letartóztatása, ha nem is ebben a formában, hanem a szellemiségét tekintve követendő példaként szolgálhat a későbbiekben a rendbírság kiszabásával kapcsolatos szabályok módosítására.

A Bp. 195. §-át jellemző szigorúság mellett nem lehet magyarázat nélkül elmenni. Mint ahogyan arról már korábban is szó volt, a vallomás megtagadását és annak jogkövetkezményeit érintő szabályok nem a hatályos büntetőeljárási törvény megoldását tükrözik. A korabeli törvény gyakorlati alkalmazásáról nem állnak rendelkezésre bűnügyi statisztikák, mellyel kapcsolatban felhívnám a figyelmet arra is, hogy a rendbírságolásról, azok számáról, összegéről nincsenek elérhető statisztikák a mai napig sem.^[6] Így a teljes és a törvényi szabályozásnak is megfelelő megoldás támpontjául, a rendelkezésre álló korábbi büntetőeljárási tárgyú törvényeket és a jogalkalmazói gyakorlatot, így a rendőrségi, ügyészségi, valamint bírósági gyakorlatokat lehet kutatási alapnak tekinteni. A Bp. indokolásánál is ebből kell kiindulni, ugyanis nyilvánvaló az, hogy a Bp. idején is lehetséges volt az, hogy a Bp. 195. §-ban szereplő rendelkezések ellenére, a tanú nem tett vallomást.

Érzékelhető továbbá az is, hogy az általános alapelv, miszerint a tanú megjelenik és vallomást tesz, a gyakorlatban sokszor nem érvényesül, melyet a rendelkezésre álló hatósági jegyzőkönyvek, és ítéletek is bizonyítanak. A Bp. által megalkotott forgatókönyv lehetséges, hogy már akkor sem működött, amely a későbbi törvények által alkalmazott törvényi fordulatoknál is kitűnik. Mindezek ellenére a Bűnvádi Perrendtartás elemzésekor fel lehet fedezni egy olyan szabályozási megoldás érvényesülését, melyet a 2012. évi C. törvényt általában jellemzi, különösen pedig az igazságszolgáltatás elleni deliktumoknál. E párhuzam reális alternatívaként áll előttünk akkor, amikor az eljárás rendjét biztosító kényszerintézkedések működőképes, hatékony és céljait tekintve az új Btk.-t tükröző szabályozását kívánjuk bemutatni. A magam részéről úgy gondolom, hogy az 1951. évi III. törvény tárgyalása is e cél szolgálatában állhat.

A második világháború utáni büntetőjog terméke az 1951. évi III. törvény, mely szintén szabályozta azokat a kényszerítő eszközöket, melyeket tanúkkal és szakértőkkel szemben lehetett alkalmazni. Amint arra e törvény 63. §-a is rámutatott, „a tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadta, az okozott költségek megtérítésére kellett kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehetett sújtani”.^[7] A törvény megtartja okozott költségek megfizetésének kötelező esetét, míg a pénzbírságra lehetséges szankcióként tekint. Így az okozott költségek mellé a pénzbírság, mint fizetési kötelezettség lép, a pénzbírsággal kapcsolatban pedig csak utalnék a jelenleg hatályos Be.-nek a rendbírsággal kapcsolatos rendelkezéseire. Az idézett törvény fontos újítása az, hogy megjelöli a „hatóságok előtti elkövetést”, mellyel egyben tisztázza Bp. korábbi homályosságát e téren, és ezáltal konkrétan tartalmazza az „elkövetés helyét”. Ez a változás olyan előrelépésként értékelendő, amely a hatályos Be. vonatkozó előírásainak értelmezéséhez is segítséget nyújthat abban a kérdésben, hogy el kell-e egymástól választani a büntetőeljárás nyomozati és ügyészi szakaszait bírósági szakasztól. Az itt megjelenített álláspontom arra a nyugtalanító tényre is reagál, hogy jelenleg miért büntetik a bíróság előtt a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását, holott ha ezt a nyomozati szakban, vagy az ügyész előtt követik el, csak eljárásjogi szankciót lehetőségét rejti magában.

Már itt megjegyezném azt, hogy a jelenleg fennálló rendszer nem következetes, és számos ellentmondást tartalmaz. Többek között azt is, hogy ugyan a bírósági előtt biztosított a nyomozati, ügyészi szakban készült jegyzőkönyvek felhasználhatósága, ugyanakkor, ha a vallomástételt a nyomozati szakban, vagy az ügyész előtt tagadja meg jogosulatlanul a tanú, ezekben az esetekben nem áll rendelkezésre jegyzőkönyv. A tanúvallomás megtételére való rábírás egyetlen eszköze a nem kötelező, „kiszabható rendbírság”.^[8] Ennek legnyilvánvalóbb jeleit leginkább a tárgyaláson lehet látni, „ahol a bíróság általában a nyomozás anyagának a reprodukálásra törekszik, és a vádlottnak ettől eltérő vallomását – ha a nyomozás során tett beismerő vallomását visszavonja, vagy megváltoztatja – nem fogadja el, hanem a korábban tett vallomást tekinti a bizonyítás szempontjából meghatározónak”.^[9] Ezen gondolatok a tanúk által tett vallomásokról készült jegyzőkönyvek felhasználására is irányadóak lehetnek, abban az esetben, ha a tanú a bírósági szakaszt megelőzően tett vallomást. Ennek jelentőségét nem győzöm hangsúlyozni, mivel ezáltal az említett eljárási szakaszoknak a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása szempontjából vett szerepe a nyomozati vallomások rendelkezésre állása esetén is beigazolódik. A jegyzőkönyvek hiányára való utalás oka sem kevesebb, mint az, hogy a nyomozati és ügyészi szakaszok kulcsszerepét hangsúlyozzam.

Továbbá, a már az 1951. évi III. törvény hatályban léte alatt sem volt újszerű probléma az, miszerint a tanú az előzőek fényében továbbra sem tettek vallomást, azt e törvény úgy próbálta meg áthidalni, hogy „ha a pénzbírság kiszabása eredményre nem vezetett, a tanút letartóztatásba lehetett helyezni”. A letartóztatás pedig addig tartott, amíg a tanú kötelességének eleget nem tett, a megtagadás okát nem valószínűsítette, vagy vallomása feleslegessé nem vált”.^[10] Mégis figyelemmel kell lenni arra a harminc napos korlátra, melyet a törvény állított fel a letartóztatás leghosszabb tartamára. A letartóztatás ismételten a Bp. korábbiakban idézett sorait eleveníti fel, bár nem a korábbi szigorúbb formában, mely koránt sem elvetendő alapgondolat még napjainkban sem, de csak a nyomozati és ügyészi szakaszra vonatkozó szabályok következetessé tételében, figyelemmel a tanúvallomás jogosulatlan megtagadására. Az 1951. évi III. törvény VIII. Fejezete egyebekben a tanúkra és szakértőkre is közvetlen előírásokat tartalmaz e tárgyban.^[11]

Az 1954. évi V. törvény nehézkessége az 1951. évi III. törvényvonatkozó rendelkezéseit is érintette, többek között a pénzbírság megfizetéséről és egyben a vallomástétel eredménytelenségéről. Az utóbbiaknak főként az előzetes letartóztatás általi kiküszöböléséről szóló részeit, melyet a törvény módosításai következtében nem lehetett alkalmazni.^[12] A korábbi kényszerítő hatás lehetősége, amely a letartóztatáshoz kapcsolódott, az eljárást lassító törvénnyel végleg megszűnt. A vallomástételek megtételéhez fűződő érdeket tekintve egyértelműen látható az, hogy e módosítás nem a büntetőeljárások eredményességét mozdította elő. A letartóztatás gondolata a jogosulatlan vallomásmegtagadás esetén nem elvetendő, mivel a büntetőeljárás eredményessége érdekében tanúvallomások szükségessége úgy gondolom, hogy vitathatatlan, melyeket a Be. jelenleg hatályos szabályi szerint, még a lehetséges kilátásba helyezhető szankciók tudatában sem feltétlenül tettek, tesznek meg.

Az 1954. évi V. törvény 63. §-ának (1) bekezdése alapján „azt a tanút vagy szakértőt, ha a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást az ok előadása nélkül vagy a hatóság határozata ellenére, a következményekre történt figyelmeztetés után megtagadta, az okozott költségek megtérítésére kellett kötelezni, egyben ezer forintig terjedhető pénzbírsággal lehetett sújtani.” A felhívott törvényhely abból a szempontból bír különös jelentőséggel, hogy a tanú az általa okozott költségek megfizetése volt kötelezhető, ha a vallomástételt jogosulatlanul megtagadta, míg a pénzbírság ugyanúgy alternatív szankcióként szerepelt, mint „a jelenleg hatályos Be. rendelkezései szerint a rendbírság”. A nyomozás során tett tanúvallomásról készült jegyzőkönyv felolvasásának e törvény alapján sem volt akadálya, így azon tanúk vallomásai felhasználhatók voltak, akik anélkül, hogy erre jogosultak lettek volna, nem tettek vallomást a bírósági tárgyaláson.^[13]

Az 1973. évi I. törvény irányadó bekezdése rendkívüli hasonlóságot mutat a Be. 93. § (1) bekezdésének a 2013. július 1-jei módosítás előtti szövegével.^[14] A 2012. évi C. törvény hatálybalépése miatt a Be. 93. §-a is módosult, mégpedig csak olyannyira, amennyire az új Btk. miatt ez feltétlenül szükséges volt. Ami a kényszerintézkedések tanúval szemben alcím további bekezdéseit, valamint a külön a rendbírságról szóló részeket illeti, azok változatlanok maradtak.^[15] Az 1973. évi I. törvény 81. § (1) bekezdésének és a Be.-nek a 2012. évi CCXXXII. törvény hatálybalépése előtti formája alapján, a 93. § (1) bekezdésének az összehasonlításakor látható az, hogy a két paragrafus kizárólag abban különbözik, hogy az előbbi törvényhely tartalmazza a véleménynyilvánítás törvényi formuláját. A törvényhelyek vizsgálatából látszik ezen felül az is, hogy lényegüket és megfogalmazásukat is tekintve, a két idézett törvényi szakasz szinte megegyező tartalmú.^[16]

Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az 1973. évi I. törvény a szakértőket is említi, akkor ez esetben a Be. „Szakértői kötelezettség megszegésének következményei” címet viselő, 113. §-ának (1) és (2) bekezdésére kell utalni.^[17] Az 1973-as törvény összességében fenntartja a rendbírságolás lehetőségét, melyre kétséget kizáróan eljárásjogi alternatívaként tekint. Azt a személyi kört akikkel szemben alkalmazni lehetett a jogintézményt, egyértelműen a vallomástételt jogosulatlanul megtagadó tanúkban, illetőleg szakértőkben lehet megjelölni. Végül, de nem utolsó sorban a történeti ívet az 1998. évi XIX. törvénnyel zárnám, külön fejezetben tárgyalva. Ahogyan arról már szó esett, e törvény ez év júliusát megelőzően más képet mutatott a tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedésekkel kapcsolatban, mint ahogyan a jelenleg hatályos állapota alapján kinéz.
 

3. Az Be. 93. §-ának dogmatikai elemzése a Btk. hatálybalépése előtti állapota alapján, különös tekintettel a Btk. 277. §-ára

A 2012. évi CCXXIII. törvény hatálybalépése előtt, a Be. 93. §-ának (1) bekezdése lényegesen más megoldáson alapult, mint jelenleg. A korábbi változat a publikáció megírásakor hatályos törvénnyel egyezően hangsúlyt fektetett a tanú vallomástételi kötelezettségére. A tanú ez irányú kötelezettségével kapcsolatos előbbi megállapítások a Btk. 277. §-ában található deliktum vonatkozásában is irányadóak. Ellenben ha a tanú a Be. 93. §-a szerinti vallomástételi, illetőleg eljárási cselekményeknél való közreműködési kötelezettségének nem tett eleget, „azaz anélkül, hogy erre jogosult lett volna,^[18] megtagadta vallomástételt vagy a büntetőeljárásban való közreműködést, rendbírsággal lehetett sújtani és az okozott költség megfizetésére kötelezni”. A tanút terhelő ez irányú kötelezettségek kikényszerítése céljából, a büntetőeljárásról szóló törvény kényszerintézkedések alkalmazását tette lehetővé. A vallomástételi kötelezettség az általános tanúfogalomból kiindulva azt jelenti, hogy akit tanúként hallgatnak ki, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni. Ez utóbbi komoly, egyértelmű és a rendbírság tekintetében ki is kényszeríthető kötelezettséget keletkeztet, melynek megfelelően, ha a tanú vallomástételének nincsen a Be. 81–82. §-ok szerint fennálló akadálya, a vallomástételt továbbiakban nem tagadhatja meg, és köteles a hatóságok, ideértve az a nyomozóhatóságok, és az ügyész eljárásában feltett valamennyi kérdésre válaszolni. Köteles továbbá minden az üggyel kapcsolatos információt az eddigiekben tárgyalt feltételek alapján a „hatóságokkal” közölni, amely az ügy szempontjából jelentős tényeket tartalmazhat.

E ponton azon nézetemet fejteném ki a témával kapcsolatban, hogy nem kizárt az, hogy a tanú a következményekre való figyelmezetés után is megtagadja a vallomástételt, de ekkor a bíró vagy, ügyész rendbírságot szabhat ki vele szemben. A tanú eljárási cselekményeken való közreműködési kötelezettségének jogosulatlan megtagadását jelenti az, ha nem működik közre a bizonyítási eljárásban, vagy közreműködik ugyan, de a nála lévő bizonyítási eszközt felszólításra nem adja át, illetőleg nem veti alá magát a hatóság által elrendelt szakértői vizsgálatnak, amely során a nála lévő tárgyi bizonyítási eszközök átadását önként nem teszi lehetővé. Ezen kötelezettségek a bizonyítandó tények vonatkozásában teljes körűek a tanú megjelenési kötelezettségével egyetemben.^[19] Az utóbb elemzett kötelezettségszegések egyedül mulasztással valósíthatóak meg, amely az intézmény természetéből is ered, tudniillik a tanú köteles e magatartások tanúsítására és e magatartásnak megfelelő vallomás megtételére. Így akkor, ha e kötelezettségének nem tesz eleget, azaz mulaszt, akkor a Be. 93. §-ában meghatározottak alkalmazásra van mód. A tanú ezen mulasztását csak akkor lehet a Be. 93. §-a szerint értelmezi, ha a kötelezettség megszegésének jogkövetkezményeire előzetesen figyelmeztetve lett, mellyel utalnék a hatóságot érintő Be. 85. § (3) bekezdésében található rendelkezésekre. Ezek után minden nem jogszabályi indokra alapított tanúvallomás megtagadása jogosulatlan lesz, mivel a megtagadás oka alaptalan.

Itt kell kitérni arra a gyakran tanúktól származó és sokszor alapos félelemre, mely szerint a tanú azért nem tesz vallomást, mert erre méltányolható ok motiválta, ezért ennek megfelelően a kényszerintézkedés alkalmazása vele szemben megfontolás tárgyává tehető.^[20] Az optimális egyértelműen a Bócz Endre által megfogalmazott eset lenne, mégpedig, hogy a kihallgatott személy mindazt elmondja, amit a nyomozási kihallgatási jegyzőkönyve tartalmaz.^[21] Az általam vizsgált esetek többségében ez mégsem így történt és e körben figyelemmel kell lenni a korábban alaki jogban szabályozott tanúvallomások jogosulatlan megtagadásához kapcsolódó joggyakorlatra. Neuherz Pál a tanú által tanúsított magatartásokat elsősorban a saját tudatos választásuk alapján kategorizálja, elsőként a sértettre vonatkoztatva, így létezik olyan, aki igazat mond, nem mond igazat, fenyegetett helyzetben van, szégyenkezik, fél a retorziótól, illetőleg nem kíván feljelentést tenni.^[22] A tanúra ugyanezek a tulajdonságok vonatkoznak kiegészülve továbbiakkal, mint, hogy elfogult, megvesztegették, nem vagy csak részben emlékezik, nem akar tanúskodni, vagy nem akarja, hogy a neve a tanúk között szerepeljen.^[23] Az utóbbiakon túlmenően utalnék azokra az esetekre is, amikor a tanút megfenyegetik, vagy esetlegesen más körülmények okán nem tesz vallomást. Elek Balázs ezzel kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy „az befolyásolható, akinek az akaratára, állásfoglalására, érzelmeire könnyen lehet hatni”,^[24] a befolyásolás leggyakoribb formájaként pedig e szerző is a fenyegetést és a kényszert jelöli meg,^[25] illetőleg a fenyegetéssel kiváltott félelmet, mellyel a tanúvallomások jogosulatlan megtagadása esetén számolni lehet. Jelezném azt is, hogy ha a tanút a vallomás megtételére erőszakkal vagy fenyegetéssel bírják rá, úgy a kényszerítés hatósági eljárásban bűncselekményt kell megállapítani a fenyegető részére.^[26] A „törvényes jogait ne gyakorolja, vagy a kötelezettségeit ne teljesítse” törvényi tényállási elem egyben utal arra is, hogy aki mást büntetőügyben arra bír rá, hogy a tanúvallomást tagadja meg, holott ez utóbbi arra nem volna jogosult, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Mindezeken túl a Btk. 278. §-ban szabályozott bűncselekmény rendszertani helye is kiemelendő.

Álláspontom szerint a tanú befolyásolását nem lehet teljes egészében elválasztani a tanúvallomás megtagadásától, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az előbbi témakör jogirodalmának csak egy kis szelete a releváns bűncselekmény. A befolyásolás esetleges fennállását a tanúvallomás megtagadásának vizsgálatakor a jelenleg fennálló gyakorlatot jellemző precizitás mentén, még inkább a befolyásolás kételye mentén vizsgálnám. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadása esetén mégsem lehet adottnak venni a befolyásoltság tényét, mert más körülmény is rávihette a tanút arra, hogy ne tegyen vallomást. Ezen tények vizsgálata tehát nagy körültekintést igényel a bírótól, mivel a magatartás tanúsítása már deliktum, ha azt bíróság előtt követik el. Ezt a kötelességet a Btk. 277. §-ánál is megfelelően érzékelteti az, hogy „a bíró potenciálisan mindent tud ugyan, de nem győz mindennek maga utánajárni”.^[27]

A rendbírság kiszabására csak törvényben meghatározott esetekben kerülhet sor, mely kitétel a Be. 93. §-ára is vonatkozik, ami miatt az eljárási kötelezettségek megszegése miatt ezer forinttól kétszázezer forintig, különösen súlyos vagy ismételt esetben ötszázezer forintig terjedő rendbírság szabható ki, melyről a bíróság, és az ügyész határoz.^[28] A rendbírság összegének megállapításánál az említett hatóságok figyelembe veszik a kiszabására okot adó mulasztás súlyát és az ezáltal okozott költségeket. Az okozott költségnél pedig például a sértett képviselőjének vagy a védőnek a készkiadását, illetve azt, hogy emiatt további bizonyítékok felderítése felől kellett intézkedni. Az sem mellőzhető, hogy a deliktum következtében az el nem végezhető bizonyítási cselekmények is költséggel járhatnak, mivel ezekre a mulasztás miatt nem kerülhetett sor.^[29] A hatóságok ez irányú határozata ellen bejelentett jogorvoslatnak halasztó hatálya van, valamint a tanú az általa okozott költség megfizetésére is kötelezhető. Ezen anyagi jogi joghátrányok kizárólag a terhelt anyagi helyzetét érintik, szabadságelvonó szankciókat nem lehet kilátásba helyezni.

E körben elengedhetetlen jelezi azt, hogy a Be. 93. §-a a hatóság kezében csak jog, és nem kötelezettség, melynek a későbbiekben is nyomatékot adnék, ugyanis a törvény a rendbírság kiszabására alkalmazási lehetőséget nyújt, nem pedig kötelezi erre a hatóságokat. A korábban említett vallomástételi kötelezettség megszegését pedig el kell választani az igazmondási kötelezettség nem teljesítésétől, mert ez esetben a tanú nem a Be. 93. §-a szerinti alakzatot, hanem a Btk. 272. §-ában meghatározott hamis tanúzást valósítja meg, azáltal, hogy a bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére tesz valótlan vallomást, vagy a valót elhallgatja. Ennek megfelelően, ha a tanú a hamis tanúzás törvényi tényállásába illő magatartást tanúsít, vele szemben nem kényszerintézkedés, hanem büntetőjogi felelősségének megállapítása esetén szabadságvesztés szabható ki. A szembesítések, továbbá az észrevételek és kérdések feltevése miatt a tanú jelenléte válhat szükségessé a büntetőeljárásban. Ezekben az esetekben a tanúnak az idő előtti, engedély nélküli eltávozása megalapozhatja a Be. 93. §-ában található kényszerintézkedés alkalmazását, mégis ez az eshetőség nem tartozik a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának szorosan vett témaköréhez. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedésekről nyújtani kívánt átfogó elemzés azonban megkívánja azt is, hogy erről is szó essen.
 

4. A büntetőeljárás nyomozati, ügyészi és bírósági szakaszainak elhatárolása

Az előzőekben felvetett problémák után, a büntetőeljárás nyomozati, ügyészi és bírósági szakaszainak elhatárolási nehézségeire és szükségszerűségére szükséges kitérni. Az új Btk. hatálybalépésével ezen koránt sem alapvetések lefektetése is jelentőséggel bír, már csak azon oknál fogva is, hogy a két jogintézmény egymáshoz viszonyított kapcsolata a 277. § vonatkozásában nem egységes. A következőkben a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása témakörében maradva, az elkövetés helyével kapcsolatos nézeteimet ismertetném. A Btk. 277. §-a a bíróság előtti elkövetésről szól, mely azt a kérdést veti fel, hogy a bűncselekmény egyetlen eljárási szakra történő szorítása mire vezethető vissza. A büntetőeljárás két elemzett szakasza között nem lehet olyan érvek mentén különbséget tenni, mint a sorrendiség vagy a bíróság ítélkező funkciója. A nyomozati szakban megvalósított tanú általi jogosulatlan vallomásmegtagadás ugyanolyan jelentőséggel bír, mintha azt a bíróság előtt követnék el, ugyanis többek között a nyomozati szakban tett tanúvallomásra van szükség ahhoz, hogy a bírósági szakban egyáltalában meg lehessen tagadni a vallomástételt. Az elkövetési magatartás és a jogosulatlanság kritériumait illetően, a különbségtétel nem magyarázható meg kielégítően a törvényszövegekből sem.

A Btk. 277. §-ba foglalt elkövetési magatartás, mint eljárásjogi szankcióval sújtandó magatartás a nyomozóhatóság előtt ugyancsak elkövethető. Ezenfelül, ahogyan már említettem, a bírósági szakban csak akkor szerepelhet tanúként egy személy, ha tesz vallomást, és így a nyomozati szakban tett tanúvallomás vagy annak megtagadásának kiemelt jelentőségét azt hiszem, hogy nem kell tovább bizonyítanom. Az előzőek gyakorlati következménye az, hogy a tanút a tárgyalásra meg sem lehet idézni. Továbbá az is lehetséges az, hogy a tanú nem tesz vallomást, illetőleg a tanú a bíróságra nem idézhető. A tanúvallomások felhasználhatóságára közvetlen módon még így sem biztosítható, de alátámasztja a nyomozati és ügyészi szakaszokban tett vallomások fontosságát, és azt, hogy már a nyomozati, ügyészi szakban is szigorúbb szabályok alkalmazására lenne szükség. Mondhatom ezt azért is, mivel a közelmúltban hatályba lépő Btk. megoldását tiszteletben tartva, a Btk. megjelenésével összefüggő más jogszabályok módosítása e körben koránt sem indifferens.

Ha a tanú a nyomozóhatóság vagy ügyész előtt a vallomástételt a következményekre való figyelmezetés után jogosulatlanul megtagadja, az ügyész „többszöri figyelmeztetés” után, rendbírságot szabhat ki vele szemben. A tanú gyakran nem is érti azt, amiről kérdezik, különösen egy gazdasági bűncselekmény kapcsán,^[30] amely még a bírótól is nagy körültekintést igényel. A nyomozás során „tanúsított” mulasztásos cselekménynek legalább ugyanolyan akadályozó szerepük van, mint a bizonyítás rendes menetének akadályozása során. A bíróság ítélkező funkciója sem szolgálhat érvként a bírósági szakban elkövetett mulasztás cselekmény kiemelésére, a bűncselekményt nem azon a tárgyaláson, és nem azonnal fogja elbírálni a bíróság, tehát a perökonómiai szempontok e körben nem bírnak relevanciával. A bíróság ítélkező funkciója abból a szempontból vizsgálva, hogy a rendbírság kiszabásáról az ügyész és a bíróság, dönt, továbbá az, hogy a rendbírság elzárásra történő átváltoztatásáról szóló döntés meghozatala is többek között e szervek kompetenciájába tartozik, már nem mellőzhető. Ez utóbbi mégsem szolgálhat ultima ratio érvül a deliktum bevezetéséhez. A következő alfejezetben a problematika magyarázatát igyekszem megadni, mintegy kommentárszerűen.
 

5. Az új Btk. és a Be. vonatkozó rendelkezései között fennálló disszonancia

Úgy gondolom, hogy az anyagi és az eljárásjogi rendelkezés kapcsolatából következően azt a megállapítást lehet tenni, hogy a nyomozással és az ügyészi szakasszal kapcsolatos aggályaimra is figyelemmel, valamint a bűncselekmény megalkotásával elérni kívánt célt elismerve, a Btk. és a Be. e magatartás kapcsán nem alkot koherens rendszert. Véleményem szerint az, hogy egy adott ország szabályozásában a büntető anyagi és eljárási szabályok összhangban legyenek, alapvető jogállami követelmény. Az Btk. 277. §-a alapján, ha a tanú a bíróság előtt a következményekre való figyelmeztetve ellenére nem tesz vallomást, azt jogosulatlan módon megtagadja, holott arra köteles lenne, vétséget követ el, és elzárással büntetendő.^[31] A törvény e bűncselekmény összes tényállási elemének megvalósulása esetén teszi lehetővé a legenyhébb, ám de szabadságelvonó szankció kiszabását is az elkövetővel (tanúval) szemben. A korábban hatályos büntető eljárásjogi törvény alapján, ugyanennek a magatartásnak a tanúsítása esetén a hatóság csak a rendbírság eszközével élhetett.

A Be.-nek a 2012. évi CCXXIII. törvény hatálybalépése előtti rendszerének részbeni felváltására született meg az új Btk. koncepciójában érvényesített deliktum, miszerint az ilyen magatartást tanúsító személyekkel szemben az elzárás, mint rövid tartamú szabadságelvonó szankció lehet célravezető. A korábban eljárásjogi szankcióval fenyegetett intézmény kriminalizálása következtében bíróság előtti elkövetés olyannyira elválik a Be.-ben szabályozott nyomozóhatóság vagy ügyész eljárásában tanúsított jogosulatlan vallomásmegtagadástól, hogy a két törvény közötti kölcsönhatás e részben megbomlik. A szabályozás fragmentáltságáról nem is szólva, az új deliktum bevezetése szükségszerűen maga után kell, hogy vonja a Be. 93. §-ának szigorítást is. A jogalkotó e tényállási elem kapcsán érvényesíteni kívánt célkitűzésének feltételezésére szolgáljon az, hogyha e koncepció maradéktalanul érvényesül a Btk. 277. §-ában található deliktum tekintetében, a következetesség jegyében a nyomozati és ügyészi szakaszokban tanúsított mulasztások sem maradhatnak jelenleg hatályos formájukban. Már csak azon oknál fogva sem, hogy tekintettel kell lenni a büntetőeljárás utóbb említett szakaszainak kiemelt jelentőségére. A Btk. által közvetített célkitűzést alapul véve kísérlem meg megfogalmazni azokat az indokokat, melyek a Be. módosítását támasztják alá.
 

5.1. A bűncselekmény elkövetési magatartásának sajátosságai, bevezetésének indokai

A 2012. évi C. törvény 277. §-ához fűzött hivatalos indokolás determináló jelentőségű rendelkezéseket tartalmaz abból a szempontból, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása bűncselekménnyel, a Be. 93. §-a szerinti rendbírság kiszabásának lehetősége nem szűnik meg végleg. Az törvénynek az e szakaszához fűzött hivatalos indoklás szövege alapján abban „abban az esetben, ha a tanú a büntetőeljárás során az eljárási cselekményen való részvételt, vagy a nyomozó hatóság, illetve az ügyész előtti vallomástételt tagadja meg jogosulatlanul, az nem tartozik e tényállás minősítése alá, azt a Be. 93. §-a alapján az ügyész a tanúval szembeni rendbírság kiszabásával, és a tanú költségek megtérítésére való kötelezésével szankcionálhatja.” A 2012. évi C. törvény a bűncselekmény elkövetési magatartásaként, a tanúnak a bíróság előtti vallomástételnek a következményekre történt figyelmeztetés utáni jogosulatlan megtagadását jelöli meg. Amint, ahogyan arra már a korábbiakban is rámutattam, a bűncselekmény tiszta mulasztásos és kizárólag a mulasztással történő elkövetés lehetséges, mivel a törvényi tényállás nélkülözi az eredményt. Ennek folytán a deliktum kísérletét is kizárnám, ezáltal a vallomás megtagadásának tényével a bűncselekmény befejezetté válik. A deliktum megállapíthatóságának feltétele ezen kívül az is, hogy az büntetőügyben történjék, tehát a Be.-ben meghatározottak alapján folyamatban lévő eljárásról legyen szó.

Az egyéb „hatósági eljárásokban” elkövetett tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának esteire, a Be.-ben szabályozott rendbírság, mint kényszerintézkedés kiszabása az irányadó, a Be. 161. §-ában foglalt lehetőség figyelembevételével. Az előbbiekből adódóan, a tényállásszerűség további ismérve már nem a hatóság előtti, hanem csak a bíróság előtti vallomástétel megtagadása lesz. Ennek alapján, ha a tanú az ügyész előtti vallomástételt jogosulatlan módon megtagadja, cselekménye nem a 2012. évi C. törvény 277. §-a szerinti deliktumot alapozza meg, hanem vele szemben a Be. 93. §-ában meghatározott eljárásjogi kényszerintézkedések vehetők igénybe. Ezt a megoldást támasztja alá a Javaslat is a 277. §-hoz fűzött indokolása is.

Ahogyan a példaként felhozott eshetőségből, valamint a Javaslat indokolásából is kitűnik, ugyanazon cselekmény megítélése más lesz attól függően, hogy az elkövetési helyként a bíróság, vagy más hatóság szerepel. A leírtak kitűnően alkalmasak arra, hogy a Be.-ben szabályozott kényszerintézkedést, és az újonnan bevezetni kívánt bűncselekményt végleg el lehessen egymástól határolni. Nem kétséges ugyanis az, hogy itt egy anyagi és egy eljárásjogi intézményről van szó, melyek az elkövetés helye szerint különböztethetőek meg. A büntetőeljárás egyéb szakaszinak kiemelt szerepe miatt a kapcsolat megteremtése a két törvény között e helyen szinte elengedhetetlen, melyet a következőkben több oldalról is bizonyítani kívánok. A jogintézmény bevezetésének indokai bírósági gyakorlat tükrében már ebben a részben is előrevetítve, összefoglalva a következők lehettek:

– a büntetőeljárás bírósági szakaszában nagyobb az elrettentő hatás a jogosulatlan tanúvallomás megtagadása tekintetében, ha azt bűncselekményi szintre emelik (e tényállítást már e helyen is megcáfolom)

– a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása, és az ezzel járó következmények tárgyában való eljárási munkateher, már az eredetileg is elhúzódó büntetőeljárások időtartamát negatívan befolyásolja, ha azt bíróság előtt követik el.

A felsorakoztatott érvekben foglaltak véleményem szerint éppúgy érvényesek a bírósági tárgyalást megelőző büntetőeljárási szakaszokra, mint az előbbire. E vonatkozásban, ha a tanú a bíróság előtt a következményekre kellően figyelmeztetve lett,^[32] és annak tudatában nem tesz vallomást, hogy erre egyébként köteles, vele szemben a 277. §-ban kilátásba helyezett joghátrány, még visszatartó hatás elérése szempontjából is eredménytelen lehet. A tanú ezekben az esetekben valószínűleg alaposabban meggondolja majd, hogy „késlekedik-e” a tanúvallomásával, ha vele szemben a legsúlyosabb szabadságelvonó elzárásbüntetés is kiszabható. Amikor azonban a tanú ez irányú kötelezettségét nem teljesíti, figyelmeztetni kell az erre az esetre előírt szankciókra. Mindez azt jelenti, hogy tanút csak akkor lehet eljárásjogi szankcióval sújtani, ha következményekre való figyelmeztetés ellenére sem teljesíti a törvényben előírt eljárási kötelezettségét. Az előbbiek a Btk. 277. §-ában található deliktumra is igazak. A Be. 85. §-a visszautalást tartalmaz a tanúvallomás megtételének akadályaira, ugyanis a hatóságra vizsgálati és figyelmeztetési kötelezettség hárul, mely a tanúvallomáshoz kapcsolódó kioktatásra is kiterjed.^[33] E helyen Elek Balázs jogalkalmazásban szerzett tapasztalataira különösen hivatkozni kell. Az ítélőtáblai tanácselnöki bíró szerint, [...] akkor jár el helyesen a bíró, ha a végső döntésig, sőt az esetleges perújítási eljárásban is a kétely és nem a csalhatatlanság tudata él benne, továbbá a hiteles vallomás megszerzésesére csak törekedni lehet, ugyanakkor úgy gondolja, hogy a tévedés teljes kizárása a személyi jellegű bizonyítékoknál nem lehetséges, mert az ezt garantáló módszer nem mindig létezik […].^[34] A magam részéről az ilyen módszerek kidolgozását a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum eseteire is kiterjeszteném. A tanúvallomás jogosulatlan megtagadásához kapcsolódó büntetőjogi joggyakorlat híján, már közvetlenül a bűncselekmény beiktatása után érdemes a büntető eljárásjogból származó jogalkalmazásbeli problémákat átgondolni. A cél ugyanis még mindig ugyanaz, hogy igaz vallomások szülessenek, és egyáltalában legyenek ilyen tanúvallomások. A tanúvallomások megtételéhez tehát ebből a szempontból is fontos anyagi és alaki érdekek fűződnek.

A tanúvallomás megtagadása önmagában nem bűncselekmény, de ha ez a Be.-ben szabályozott vallomás megtagadási okokra való hivatkozással történik jogosulatlanul, vagyis nem a Be. 82. §-ának (1) bekezdésben meghatározott előbbi okok miatt nem tesz vallomást a tanú, cselekménye nem lehet jogszerű. A tanúvallomás megtagadása különben akkor minősül jogosulatlannak, ha az nem a Be. 82. § (1) bekezdésében – figyelemmel a Be. 82. §-ának (4) bekezdésére – foglaltak alapján történik.^[35] A jogszerűtlenség feltétele következésképpen a jogszerűség hiánya, avagy az említett bekezdésben meghatározott okok mindegyikének kizártsága. Ha a tanú jogszerűen hivatkozik a Be. említett 82. §-ára, nem köteles vallomást tenni, ellenben ha ezt jogszerűtlenül teszi bíróság előtt, vele szemben vétség megállapítása és elzárás kiszabása lehet célravezető. A szándék vizsgálatakor a megtagadás jogi természetéből kell kiindulni, nevezetesen e magatartás egyértelműen feltételezi az elkövető erre irányuló akaratát. Az elkövető ekkor tisztában van a bíróság azon szándékával, miszerint a büntetőügy szempontjából tanúnkénti meghallgatása mutatkozik szükségesnek, és az ott elhangzott következményekre való figyelmezetés után tagadja meg jogosulatlan módon a vallomástételt. Az előbbiek a nyomozóhatóságok, valamint az ügyész előtt tett tanúvallomások megtagadására is irányadóak. A lehetséges indokok felvázolása után, azonnal cáfolatukat fogalmaznám meg, mégpedig a következőképpen: a nyomozóhatóságok és ügyészség előtt is ugyanazt a magatartást tanúsítják, ezért az elrettentő hatás még hatékonyabb lehet, ha azt a már a büntetőeljárás korábbi szakaszában is érvényesítik. Több esetben az utóbb említett eljárási szakaszokban elkövetett tanú általi jogosulatlan vallomás megtagadások még inkább a büntetőeljárás eredményessége és befejezése ellen hatnak.
 

5.2. A tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések és a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum összehasonlítása

A nyomozati, ügyészi, és a bíróság szakaszok ilyenfajta szétválasztása mélyreható magyarázatot kíván, mivel a 2012. évi C. törvény indokolása nem ad konkrét választ a kérdésekre, a Be. további módosításai szempontjából kiemelkedő jelentősége lehet a jelenleg hatályos rendelkezések kritikájának. Elsőként azzal kell foglalkozni, hogy ha a tanú nyomozati, illetőleg ügyész szakaszban tagadja meg jogosulatlan módon a vallomástételt, akkor a hatóságoknak milyen eljárási eszközök állnak rendelkezésükre. Abban az esetben, ha a tanú arra a kérdésre, hogy kíván-e élni a vallomás megtagadás jogával igenlően válaszol, a hatóságoknak vizsgálniuk kell a megtagadás jogosságát. Ha a megtagadás a Be. 82. § (1) bekezdésének valamely pontja alapján történik a jogosulatlanság egyértelműen kizárt. Amennyiben tanú jogszerűen – ami azt jelenti, hogy arra Be. 82. § (1) bekezdésének valamely pontja alapján – hivatkozik a törvényben meghatározott okok valamelyikére, az okok jogszerűnek bizonyulása esetén, a tanú erre irányuló „kérelmét” el kell fogadni. Mint ismeretes, ezek után a tanúvallomás megtételére nem kötelezhető.

Ennek menete úgy alakul, hogy nyomozó hatóság vagy ügyész megidézi az adott személyt, és felhívja, hogy a nyomozó hatóságnál jelenjen meg tanúvallomás megtétele céljából, ugyanis akit tanúként megidéztek, ha e törvény kivételt nem tesz, köteles megjelenni és vallomást tenni. Az előbbiekből adóadóan a következően el kell választani a tanút terhelő megjelenési, és vallomástételi kötelezettséget. Mivel az új Btk. 277. §-a kizárólag a vallomástételi kötelezettség megsértését emelte bűncselekményi szintre, ezért e helyen a Be. 93. §-ában a megjelenési kötelezettséget érintő kényszerintézkedésekre nem térek ki részletesen.^[36] Azt e ponton még is csak jelezném, hogy gyakran már a megjelenéssel összefüggésben is nehézségek adódnak, mert például a tanú idézésre nem jelenik meg.^[37] Ha ezen írás a tanú vallomástételének jogosulatlan megtagadásának szabályozását tisztázza, a végső megoldás indokolását már részben adottnak lehet tekinteni. A vallomástételi kötelezettségről szólva, a tanú a hatóság előtt általánosságban is hivatkozhat a tanúvallomás megtagadásának törvényben meghatározott valamely jogszerű indokára, tehát nem kell a törvény pontos rendelkezését szó szerint idéznie. Amint azt már korábban jeleztem, ha a nyomozóhatóság, ügyészség elfogadja a felhozott indokot, akkor a továbbiakban a tanú nem fog a büntetőeljárásban szerepelni.

Egyebekben a tanú azokra a kérdésekre, melyek a hatóság számára a mentesség fennállásának megítéléséhez mutatkoznak szükségesek köteles válaszolni, melyről azonban külön jogforrás is rendelkezik.^[38] Ez utóbbi szabályt a 21/2006. (IX. 11.) IRM rendelet 13. §-a iktatta be a a 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet (a továbbiakban: 23/2003. BM–IM) 18. §-ába. E szerint, „ha a tanú a Be. 82. §-a (1) bekezdésének b) pontjára hivatkozással tagadja meg a vallomástételt – az általa, illetőleg hozzátartozója által elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban, – hozzá további kérdések nem intézhetők”.^[39] A nyomozóhatóság vagy ügyész akkor, ha a tanú mentességre történő hivatkozását elfogadja, e döntését határozatba foglalja. A döntés meghozatalának határozati formában történő meghozatalára, a szintén a 23/2003. BM–IM 18. § (2) bekezdése tartalmaz előírást. A tanúra nézve kedvezőtlen esetben, amikor az ügyész törvény alapján nem fogadja el a mentességi okra történő hivatkozását, az erről szóló határozat ellen a tanúnak lehetősége van az elutasító, a törvény megfogalmazása szerint helyt nem adó határozat ellen panasszal élni. A panasz elbírálását több irányból is meg lehet közelíteni. A panasz elbírálásáig tudniillik a tanú nem hallgatható ki. E garanciális szabály azt hordozza magában, hogy a tanú megtagadásra vonatkozó hivatkozása nem nyert elismerést, kihallgatható sem lesz, és a nyomozóhatóság, vagy ügyészség a halasztó hatályú jogorvoslata miatt a tanúbizonyítás tekintetében hátrányos helyzetbe kerül.

Az elemzett negatív következménnyel szemben, a nyomozó hatóság vagy ügyészség, ha az ügyész nyomozóhatósági feladatokat is ellát, elméletileg tehetetlen, ugyanis amíg a nyomozóhatóság esetén az ügyészség, ügyészség esetén a felettes ügyész nem bírálja el a jogorvoslati kérelmet, tanút nem lehet újból beidézni. Mivel ez a törvényi rendelkezés rendkívül hátrányos pozícióba helyezi a nyomozóhatóságokat és az ügyészségeket, ezért egy olyan megoldás, amely az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben sokszor kényszerű is, a kivétel lehetőségét erősítik. Ennek lényege az, hogy a határozatot hozó szerv saját hatáskörben helyt adhat a saját szerv által meghozott határozatának, ezáltal elkerülhető lesz az, hogy a tanút csak indokolatlan időveszteséggel lehessen beidézni. Nyilvánvaló mégis az, hogy mivel a saját körben helyt adó határozat okán tanú idézése lehetővé vált, őt újból meg lehet hallgatni, amely nem jelenti azt, hogy tanú ez esetben vallomást is tesz. Az sem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a tanú ekkor egyet ért a kizáró okot elutasításával, ahogyan az sem bizonyos, hogy ekkor már nem tagadja meg a vallomástételt. A fentiek, valamint a Be. 93. §-a alapján is ez esetben célszerű „a tanút kényszerintézkedéssel a vallomás megtételére bírni”, ami a felvázolt eljárási sorrend legvégén, és csak is akkor szabható ki. Ennek a hatályos Be.-ben meghatározott egyetlen lehetséges eszköze a rendbírság, annak meg nem fizetése estén a rendbírság összegének megfelelő elzárás. A kérdés mégis az, hogy a Be.-nek a rendbírsággal kapcsolatos „kiszabható” törvényi formulája, ugyanazon jogpolitikai célkitűzést tükrözi-e, mint az új Btk. az igazságszolgáltatás rendje elleni bűncselekmények tekintetében. A kérdést már annak feltevésekor, is nemlegesen válaszoltam meg. Valamint még ez előzőnél is fontosabb az, hogy a rendbírságolás gyakorlatbeli alkalmazhatóságánál, ténylegesen is kizárólag „alkalmazhatóságról” lehet beszélni, és nem alkalmazásról.

Amint látható volt, a Btk. célkitűzése mentén elindulva, a nyomozó hatóság, vagy az ügyész eljárása kapcsán több választási lehetőséget is fel lehet vázolni abból adódóan, ahogyan a Be. 93. §-a a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását szabályozza, különös figyelmet fordítva a rendbírság kiszabhatóságára. Lényegében a tanú meg is tagadhatja vallomástételt és a fentiek alapján azt jogosulatlan módon teszi, a hatóság még mindig dönthet úgy, hogy nem sújtja rendbírsággal. Ha a körülmények mérlegelése folytán mégis úgy dönt, hogy kiszabja a rendbírságot, a tanú köteles azt megfizetni. Annak ellenére viszont, hogy rendelkezésre áll egy rendbírságot kiszabó határozat, koránt sem biztos, hogy azt a tanú meg is fizeti. A rendbírság behajthatósága tehát már e ponton nehézségekbe ütközik, ha pedig befizetné az összeget, elzárásra sor sem kerülhet. Az elzárásra átváltoztatható rendbírság feltétele ugyanis, annak meg nem fizetése.

Fontos tisztázni, hogy a rendbírság összegének behajtására ki jogosult, és miképpen történik ez a gyakorlatban. Ennek megválaszolását már most előrevetíteném. A rendbírság behajtására ugyanis az ügyészség nem jogosult, hanem a bíróság állít ki erről egy csekket, melyet a tanúnak be kell fizetnie. A rendbírság összegének behajtására kizárólag ez az „eszköz” áll rendelkezésre. A rendbírság tényleges gyakorlati alkalmazása tehát a kiszabás után is nehézségekbe ütközik, amely csak még inkább alátámasztja azt az elképzelést, miszerint a jogalkalmazásban felmerülő tisztázatlanságokat már a Be. 93. §-ban foglaltaknál is fel kell ismerni. A rendbírságolás, mint a tanúval szemben kiszabható lehetséges kényszerintézkedés jelenleg az említett hatóságok döntési kompetenciájába tartozik, így egy jogosulatlan vallomásmegtagadás nem feltétlenül esik „szankcionálás” alá. Ha a hatóság döntése alapján rendbírság kiszabására kerül sor, ennek eredményessége koránt sem biztosított. Ez utóbbi felvetés, egy olyan gyakorlati problémát vet fel, melynek megoldását álláspontom szerint az alapoknál kell kezdeni, és a rendbírság kiszabására vonatkozó szabályait kell következetessé és egyben megfelelően alkalmazhatóvá tenni. A rendbírság összegének a megállapítása is egy olyan további tisztázásra váró problematikus kérdés, melyre szintén csak a kiszabásra vonatkozó szabályok koherens rendszerén adható adekvát válasz.

Végül, ha összegezzük azt, hogy a tanú a nyomozati, ügyészi szakban ugyanazon magatartás miatt, a négy felvázolt lehetőséges alternatívából egyszer részesül eljárásjogi szankcióban, a rendbírság kötelező kiszabásának gondolata újból felvetődik. Ezen felül pedig csak a negyedik említett eshetőségnél van mód a Be.-ben szabályozott elzárásra, ha a rendbírság megfizetésére nem kerülne sor. Mindezeket összevetve a bírósági szakaszt megelőzően ugyanazon jogosulatlan vallomásmegtagadást koránt sem biztos, hogy szankció, de még rendbírság sem fogja követni. A kötelező kiszabás de lege ferenda javaslatát a tanú által okozott költségre nem terjeszteném ki, ezt továbbra is a hatóság mérlegelési jogkörében hagynám. E fejezet azon problematikus jogszabályt érintő és a jogalkalmazásban előforduló kérdésekre kívánta felhívni a figyelmet, melyek a közeljövőben mindenképpen megoldást kívánnak.
 

6. Javaslat a Be. 93. §-ának módosítására

A Bp. és a hatályos Btk. között a jogkövetkezményeket érintő hasonlóságra Háger Tamás ítélőtáblai bíró is felhívja a figyelmet.^[40] A két törvény között én további párhuzamok megállapítását tartom szükségesnek. A problémafelvetések szintjéről a konkrét törvényi javaslatok területére lépve, egy de lege ferenda módosítási javaslattal élnék a probléma orvosolása érdekében.. A módosítások alapjának bemutatásához vissza kell menni a Bp. vonatkozó szabályira, ugyanis az említett törvényhely olyan értékes rendelkezéseket tartalmazott, melyben a rendbírságolás és az elzárás közötti összhang megfelelő mértékben biztosított volt. Ezen összhang a gyakorlati alkalmazásban is irányadó lehet, mégpedig úgy, hogy a Bp. vonatkozó elírásait vesszük mintául, ezért „a kellően megidézett tanút, aki a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadta, az általa okozott költségek megfizetésére kellett kötelezni, és ezer koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetni”.^[41] A Bp. szabályai azt az általam is megfogalmazni szándékolt elképzelést tükrözik vissza, mely a rendbírságot kötelezően kiszabandó szankciónak tekintik. A Bp. megoldását az okozott költségek tekintetében e részében viszont nem tartom helyesnek, ugyanis a tanú által az eljárásban okozott költségeket nem feltétlenül kell a tanúra terhelni. Vannak viszont olyan esetek, amikor a tanú makacs viselkedése miatt olyan eljárási késedelem következik be, amely súlyos módon hátráltatja a hatóságok munkáját, a büntetőeljárás rendes menetét, befejezését (újabb tanúk meghallgatása vagy eljárási cselekmények megismétlése,…) válik szükségessé, nem is beszélve az egyes büntetőeljárási cselekmények költségvonzatáról.

Az együttműködést megtagadó tanú oly módon megnehezítheti a büntetőeljárást, hogy annak sikere is veszélybe kerülhet. E kérdés kapcsán jutottam el oda, hogy vajon indokolt-e a bírósági szakasz kiemelése a Be.-ből, és ha igen, miért kell bűncselekményi szinten szabályozni azt. A választ pedig, éppen az utóbb kifejtettek adják meg, mivel az egyes igazságszolgáltatás elleni merényletek, melyeket a jogosulatlan vallomást megtagadó tanúk követnek el, kifejezetten a hatóságok munkáját, és ezáltal az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat támadják. Ez a veszélyeztetés viszont ugyanúgy jelen van a nyomozati, és ügyészi szakokban, mint a bíróság előtti tárgyaláson. Egyebekben tehát, ez a „veszélyeztetési teória” nem ad kielégítő választ a bírósági, és a megelőző eljárási szakaszok ily módon történő elválasztására. A magam részéről egy olyan koncepcióban látom a büntetőeljárás különböző szakaszai közötti összhang megteremtésének eszközét, figyelemmel a vallomás jogosulatlan megtagadására, amely az arányosság elvét is figyelembe véve biztosítja a tanúkkal szembeni szankciók hierarchikus egymásra épülését. Leszögezhető tehát, hogy a kényszerintézkedések tanúkkal szemben című alcím rendelkezési nem állnak arányban a Btk. 277. §-ában foglalt anyagi jogi rendelkezésekkel. Az Btk. érintette a Be. 93. § -át, azonban csak és kizárólag olyan mértékben melyet a deliktum beiktatása megkívánt.

Fontos tehát az, hogy a Be. a rendbírságolás kiszabásának alapvető jellegét illetően is módosításra szorul. Mindezek alapulvételével valamint a Bp.-ből kiindulva a rendbírságolás kiszabásának lehetőségét új alapokra fektetve, ennek kötelező esetét tartanám megfelelő megoldásnak, amely a gyakorlat kihívásaira is megfelelően reagálhat. A kényszerintézkedések tanúval szemben alcím 93. §-a a jogosulatlan vallomásmegtagadás tekintetében szorul változtatásra, figyelemmel arra, hogy jelen írás tárgya kifejezetten ez utóbbi, ezért a további kötelezettségeket nem tárgyalnám e tanulmány keretei között E helyen mégis felhívnám a a figyelmet, hogy a megjelenési kötelezettség megsértése bíróság előtt jelenleg nem bűncselekmény, de a hatóság tekintélyének megsértése több országban is pönalizált. Azzal a magatartásával tanú, hogy idézés ellenére sem jelenik meg a tárgyaláson, anélkül, hogy igazolási kérelemmel élne, szinte egyértelműen a hatóság munkájának akadályozását kívánja, vagy ha nem is kívánja, de belenyugszik a következményeibe. A tanú ezzel azt éri el, hogy a büntetőeljárás kizökken a rendes menetéből, továbbá a befejezés is későbbre tolódik.

Visszatérve a nyomozás során, vagy az ügyész eljárásában tanúsított jogosulatlan vallomásmegtagadáshoz, a jelenleg hatályos rendszer álláspontom szerint nem következetes. Amíg a Be. 93. § (1) bekezdésében említett hatóságok előtti elkövetés nem feltétlenül vonja maga után a szankció kiszabását, és ez által az ennek meg nem fizetése esetén követendő elzárást, a bíróság előtti elkövetés azonnal bűncselekményként tekint a jogosulatlan vallomásmegtagadásra, és vétség miatt elzárással bünteti azt.^[42] A Btk. utóbb említett tényállásának és a Be. releváns rendelkezéseinek összevetésekor, kétséget kizáróan látszik az, hogy az elzárás aránytalanul súlyosabb szankcióként kapcsolódik a bírósági szakaszhoz, mint ahogyan a Be. kényszerintézkedések tanúval szemben című részben tekintetnek rá. Különös figyelmet kell fordítani arra, hogy az elkövetés helye mennyiben befolyásolja a deliktum súlyát. Ha a tanú e magatartását nyomozás során, vagy az ügyész előtt tanúsítja lehetséges, hogy semmilyen büntetőjogi szankciót nem von maga után. A disszonanciát úgy gondolom, hogy megfelelően érzékeltetik azok az eddig említett, a témakör szempontjából relevanciával bíró törvényi rendelkezések, melyek a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásával kapcsolatosak, legyenek azok akár anyagi, akár eljárásjogi szabályok. Az általam eddigiekben részletezett anomáliákra tekintettel, a két törvény koherenciájának megteremtése érdekében egy konkrét módosítási javaslatot fogalmaznék meg.

Az általam javasolt normaszöveg kifejezetten a Be. 93. §-át érinti, igazodva az új Btk.-ban érvényesülő jogpolitikai célkitűzésekhez, tükrözve a Btk. 277. §-ában leírtakat. Az új bűncselekmény beiktatásával a kényszerintézkedések tanúval szemben című alcím 93. §-a nem csak abban a részében kellett volna, hogy módosuljon, amint azt a Btk. 277. §-a a disszonancia elkerülése végett indokolta, hanem még egy kardinálisnak nevezhető ponton is. E rendelkezés alatt a rendbírságolás alternatív kiszabhatóságát kell érteni, amely a Bp. 195. §-ánál elemzettek alapján sem maradhat jelenleg hatályos formájában. Mindazonáltal, figyelembe véve a korábbi törvényhelyeket, különös tekintettel a joggyakorlatban az eddigiekben felmerülő, és a jövőben valószínűleg előforduló inkoherenciára, a felsorolt indokok figyelembevételével a Be. 93. § (1) bekezdésének a következő rendelkezéseket kellene tartalmaznia:

Be. 93. § (1) Ha a tanú (az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve) a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtandó, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.^[43]
 

7. Záró gondolatok

Végül számba kell venni azokat a következményeket, melyeket a módosítás várható hatásai alatt foglalhatók össze, ugyanis ezek prognosztizálása e körben szinte elengedhetetlen, különösen akkor, ha egy módosítási javaslatról van szó. A rendelkezés társadalmi vetületét illetően fontos szempontként kell figyelemmel lenni a társadalomnak törvényekről és azok alkalmazhatóságáról alkotott véleményére. Azért hangsúlyozom ezt külön is, mert akkor, ha a tanú nemtörődöm magatartása egy olyan anyagi jogi rendelkezésre vezethető vissza, amely nem képez szorosan összefüggő egységet a büntető eljárásjogi szabályokkal, nem is várható el az együttműködés. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha a tanú, aki a büntetőeljárás bírósági szakaszában jogosulatlan módon megtagadja a vallomástételt és ezért vétség miatt elzárással sújtják, az miért büntetendő, ha ugyanezen magatartást a nyomozati szakban vagy az ügyész előtt tanúsítják, lehetséges, hogy nem is vont maga után jogkövetkezményt. A kérdésre adott válasz az eddigiek alapján nem lehet elég meggyőző. Az elkövetési hely alapján tett különbségtétel a laikus szemnek is feltűnhet. A jogalkotónak éppen ezért fel kellene ismernie a két rendelkezés közötti összhang hiányát.

Az elméleti eshetőségek felvázolása azt a célt szolgálta, hogy még hangsúlyozottabban rávilágítsak a büntetőeljárás különböző szakaszai között jelenleg, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása tekintetében fennálló következetlenségre. Az anyagi és eljárási szabályok között elhelyezkedő, a rendbírság kötelező formájának bevezetésével, olyan elrettentő hatást lehetne elérni, mint amelyre a Btk. a 277. §-ában is törekszik. Noha a Btk. nem emeli bűncselekményi szintre a nyomozóhatóságok, és az ügyész előtt tanúsított efféle magatartásokat, ez még nem jelenti azt, hogy a Be. vonatkozó szabályai ne illeszkedhetnének a Btk.-hoz. A törvényszövegek áttekintése során egyből kitűnik az a bizonytalanság, amely a két rendelkezés összevetéséből ered, és itt csak utalnék az anyagi jog és az eljárásjog oly sokszor hangoztatott egymástól elválaszthatatlan viszonyára.^[44] A legérzékletesebben a következő hasonlat fejezi ki a jelen szituációban fennálló ellentmondást: „a büntetőjog büntetőeljárás nélkül késnyél penge nélkül és a büntetőeljárás büntetőjog nélkül penge késnyél nélkül”.^[45]

A szerző ötödéves joghallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán.

^[1] Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. Tóth Könyvkereskedés és kiadó Kft., Debrecen, 2007. 58. old.

^[2] A Be. 93. § (1) bekezdése a publikáció megjelenésekor hatályos állapota alapján.

^[3] A Bp. 195. §-a pénzbüntetéssel sújtotta azt a tanút, aki a vallomástételt jogosulatlanul megtagadta, amely napjainkra vesztett szigorúságából, és pénzbüntetés helyett a rendbírságolás lett az irányadó kényszerintézkedés, immáron büntető alaki jogban szabályozott intézményként.

^[4] Az okozott költség és ezer koronáig terjedhető (elzárásra átváltoztatható) pénzbüntetés.

^[5] Bp. 195. §-ának (2) és (3) bekezdései

^[6] Csikász Brigitta: Rendbírság-anomáliák: intés a védőknek. HVG Hetilap, 2010/25. szám, 32. évfolyam 16–17. old.

^[7] 1951. évi III. törvény 63. § (1) bekezdése.

^[8] Be. 93. § (1) bekezdés

^[9] Farkas Ákos – Róth Erika: Előadások a büntetőeljárási jog köréből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2000. 39. old. In: Elek (2008) i. m. 33. old.

^[10] 1951. évi III. törvény 63. § (2)

^[11] Az 1951. évi III. törvény 163. § (4) bekezdése alapján, azt a tanút, aki a tárgyaláson nem jelenhetik meg és a nyomozás során sem tett vallomást, a bíróság határozatához képest annak egyik tagja vagy megkeresett bíró tárgyaláson kívül hallgathatja ki.

^[12] 1954. évi V. törvény 16. § (1) alapján a Bp. 63. §-a (1) bekezdésének 2–4. mondata, valamint 63. §-ának (2) bekezdése hatályát vesztette. (2) A Bp. 63. §-ának (3) és (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezések léptek: „(2) Az olyan fellebbezésnek, illetőleg panasznak (136. §), amely a megtagadási okot elvető, valamint a pénzbírságot kimondó határozat ellen irányul, halasztó hatálya van.

^[13] 1954. évi V. törvény 165. § (1) A tárgyaláson fel kell olvasni a tárgyi bizonyítékul szolgáló okiratokat és a terhelt kereseti, illetőleg vagyoni viszonyaira, továbbá büntetett vagy büntetlen előéletére vonatkozó hivatalos értesítést. (2) Fel lehet a tárgyaláson olvasni:

a) a terheltnek a nyomozás során tett vallomását, ha a terhelt a tárgyaláson nincs jelen, a tárgyaláson a vallomást megtagadja, vagy a tárgyaláson tett vallomása eltér a nyomozás során tett vallomástól.

^[14] 1973. évi I. törvény 81. § (1) Ha a tanú vagy a szakértő a vallomástételt, illetőleg a közreműködést és a véleménynyilvánítást a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költségek megfizetésére kötelezhető.

^[15] 2012. évi CCXXIII. törvény 101. § A Be. 93. §-a helyébe a következő rendelkezés lép: „93. § Ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.

^[16] Vesd össze: Be 93. § (1) bekezdését (Az 1998. évi XIX. törvény 2013. V. 31-én fennálló állapota alapján), 1973. évi I. törvény 81. § (1) bekezdésével.

^[17] Be. 113. § (1) Ha a szakértő a közreműködést vagy a véleménynyilvánítást a megtagadás következményeire történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. (2) A szakértőt akkor is rendbírsággal lehet sújtani, ha a szakvélemény előterjesztésével indokolatlanul késlekedik. Ha a szakvélemény előterjesztésével a kirendelt társaság vagy szervezet vezetője által kijelölt szakértő indokolatlanul késlekedik, a rendbírság kiszabásának, illetve az okozott költség megfizetésére kötelezésnek a kirendelt gazdasági társasággal, szakértői intézménnyel, szervezettel, vagy szakértői testülettel szemben van helye.

^[18] Be. 82. § (1) A tanúvallomást megtagadhatja

a) a terhelt hozzátartozója,

b) az, aki a (4) bekezdés esetét kivéve magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az ezzel kapcsolatos kérdésben, akkor is, ha a tanúvallomást az a) pont alapján nem tagadta meg,

c) a 81. § (2) bekezdésében foglalt titoktartási kötelezettség esetét ide nem értve – az, aki a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással a titoktartási kötelezettségét megsértené, kivéve, ha ez alól a külön jogszabály szerint jogosult felmentette, vagy külön jogszabály szerint a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megkeresésére a titoktartási kötelezettség alá eső adat továbbítása a felmentésre jogosult számára kötelező,

d) a médiatartalom-szolgáltató, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy, ha a tanúvallomásával a számára a médiatartalom-szolgáltatói tevékenységgel összefüggésben információt átadó személy kilétét felfedné, az ezzel kapcsolatos kérdésben, kivéve, ha a bíróság az információt átadó személy kilétének felfedésére kötelezte.

^[19] Bánáti János – Belovics Ervin – Csák Zsolt – Sinku Pál – Tóth Mihály – Varga Zoltán: Büntetőeljárási jog. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2009. 130. old.

^[20] Feleky István – Holé Katalin – Kadlót Erzsébet – Kardos Sándor: A Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata. II. kötet, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 1998. 332. old.

^[21] Bócz Endre: A Be. újabb novellája elé. Magyar Jog, 2005/12. sz. 712–722. old. In: Elek (2008) i. m. 206. old.

^[22] Neuherz Pál: A sértett, a tanú és a gyanúsított kihallgatásának gyakorlati kérdései. Belügyi Szemle, 1997/9. szám, Budapest, 108–113. old. In: Elek (2008) i. m. 35. old.

^[23] Uo.

^[24] Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 101. old. In: Elek (2008) i. m. 54. old.

^[25] Elek (2008) i. m. 85. old.

^[26] Kónya István (szerk.): Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2013. 277. §

^[27] Kardos Sándor: A szakértő és az eljárás többi szereplője. In: Az orvosszakértő a büntetőeljárásban. Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, Debrecen, 2012. 35–43. old.

^[28] Be. 161. § (1) bekezdés.

^[29] Belegi József – Berkes György (szerk.): Büntető eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2013. 93. §

^[30] Elek Balázs: A tanúvallomások befolyásolásának megakadályozása a gazdasági büntetőperekben. In: Mészáros Bence (szerk.): A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései [Theoretical and pragmatical questions about witness protection.] PTE ÁJK Gazdasági Büntetőjogi Kutatóintézet Pécs, 2009. 52. old.

^[31] Btk. 277. § A tanú, aki büntetőügyben a bíróság előtti vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő.

^[32] Be. 82. § (2) A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokra és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

^[33] Be. 85. § (3) bekezdése.

^[34] Elek (2008) i. m. 122. old.

^[35] T/6958. számú törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyvről 277. §-hoz fűzött indokolása [letöltés dátuma: 2013. 01. 29.].

^[36] Be. 93. § Ha a tanú a vallomástételt, illetőleg az eljárási cselekménynél való közreműködést a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető.

^[37] Ugyan nem a bírósági szakaszról van jelenleg szó, de azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a probléma a bírósági szakaszban is gyakran előjön.

^[38] A belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet 18. § (1) bekezdése.

^[39] 23/2003. BM–IM 18. § (1) bekezdése.

^[40] Háger Tamás: Új tényállás a büntetőtörvényben: a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása [letöltés dátuma: 2013. 11. 17.]

^[41] Bp. 195. §-a.

^[42] 2012. évi C. törvény 277. §-a.

^[43] A javasolt normaszövegben a rendbírsággal sújtható formula a következőképpen is módosulhatna: „meg nem fizetése esetén elzárásra átváltozó rendbírsággal sújtandó”. A rendbírságra vonatkozó szabályok külön részben történő elhelyezése miatt, ezt a formulát nem tartalmazza a módosítási javaslat.

^[44] „Az anyagi jog magában holt anyag, az alaki jog önt belé életet, ez valósítja meg, ez alkalmazza annak szabályait, az eljárási jog pedig magában üres gép lenne, az anyagi jog nélkül, ez ad neki tárgyat anyagot.” (Finkey Ferenc, 1914.), „A büntető eljárási jog úgy viszonylik az anyagi büntetőjoghoz, mint tett az akarathoz: eszköze és biztosítéka az anyagi Btk.-ban kifejezett akarta megvalósításának.” (Vámbéry Rusztem, 1915.) In: Bánáti – Belovics – Csák – Sinku –Tóth – Varga (2009) i. m. 21. old.

^[45] Theodor Mommsen (1850) In: Uo.

A hatályos büntetőeljárásról szóló törvény annyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy alig több mint tíz évvel a hatálybalépése után kodifikációs előkészületek kezdődtek egy új, a korunk igényeit kielégíteni alkalmas eljárási törvény megalkotására.

Úgy vélem, hogy a jogalkotásnak különösen szüksége lesz az olyan tudományos eredményekre, mint Szabó Krisztiánnak a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. gondozásában megjelent monográfiájára.

Meglepőnek tűnhet a szerző azon gondolata, hogy a tanúvédelem, mint jogi terminus technicus sokkal inkább tekinthető zsurnalisztikai kifejezésnek, mintsem szemantikailag kifogástalan meghatározásnak. A kifejezés alatt azonban valóban nemcsak tanúkat és nem kizárólag védelmet értünk. A jogintézménybe tartozó egyes eszközök a büntető eljárásjogi tanú fogalmába tartozó személyeknél sokkal szélesebb körben alkalmazhatók, és gyakran inkább célozzák a tanú kíméletét, mintsem a szó szoros értelmében vett védelmét. Kétségtelen, hogy ennek ellenére mind a jogi szakirodalomban, mind a köznyelvben elfogadott a „tanúvédelem” kifejezés, és annak viszonylagos pontatlansága nem okoz értelmezési nehézségeket.

Magyarországon a tanúvédelem büntető anyagi és eljárásjogi szabályozása tulajdonképpen egy szűk évtizeden belül megtörtént, majd az egyes eszközök alkalmazási gyakorlata többé-kevésbé kialakultnak tekinthető.

Ez a folyamat teljesen egybevág az utóbbi húsz-huszonöt év európai jogfejlődésével, melynek során egyes államok, mint például Olaszország, Belgium és nem utolsósorban Magyarország egységes nemzeti tanúvédelmi programot alkottak, míg más államok, mint például az Egyesült Királyság vagy Németország regionális, esetleg helyi szin­ten rendezte a tanúvédelem kérdését. Az egyes államok jogrendszereinek és a területükön jelen lévő szervezett bűnözés természetének és kiterjedésének eltérő volta ellenére az általuk alkalmazott tanúvédelmi eszközök alapjaikban nagymértékben hasonlatosak.

Természetesen az egyes jogintézményekre vonatkozó részletszabályok országról országra változnak. Meg kell azonban különböztetni a tanú védelmét, illetőleg a tanú kíméletét szolgáló jogi és egyéb eszközöket. Míg a tanúvédelem alapvetően jogtudományon belüli, elsősorban büntető eljárásjogi kérdéskör, addig a tanú kíméletének problematikája jóval túlmutat a jog határain, hiszen ez utóbbinak számos egyéb társadalmi összetevője van, csakúgy, mint az állampolgárok általános biztonságérzetének. Példának okáért az, hogy milyen magatartást tanúsít a kihallgatást végző hatóság eljáró tagja, vagy milyen a bírósági épületek kialakítása, nyilvánvalóan nem a tanúvédelem jogi eszköztárával megoldható kérdés, de még csak nem is elsősorban jogi probléma, ugyanakkor a tanú biztonság- és komfortérzetét alapvetően befolyásolja. Pontosan emiatt nyilvánvaló összefüggés is van a két terület között, hiszen a tanú biztonságérzetét – és ezen keresztül az általa tett vallomás hitelt-érdemlőségét és tartalmát – olykor olyan szubjektív tényezők befolyásolhatják, amelyeket nem, vagy nem elsősorban a jog eszközeivel lehet megfelelően orvosolni.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a szerző elsősorban büntető eljárásjogi szemszögből vizsgálja a tanúvédelem jogintézményét, de találó Bócz Endre megfogalmazása is, aki szerint a monográfiának fontos jellemzője, hogy a tanúvédelmet – bár nemzetközi és hazai téren egyaránt a büntetőeljárás körében jelent meg iránta az igény, nem a büntetőeljárás monopóliumaként kezeli. Vizsgálódását kiterjesztette a bírósági – és egyáltalán: a hatósági – eljárás más területeire is, és sorra veszi az anyagi büntetőjognak, a büntetőeljárási jognak és a rendészeti jognak a tanú megvédésére alkalmazható, illetőleg kifejezetten erre szánt előírásait, ezek gyakorlati alkalmazását, a velük kapcsolatos elméleti vitakérdéseket, s ezekben állást is foglal. A hazai joganyag ismertetéséhez kapcsolódva kapnak helyet a francia és a német jog analóg intézményeinek leírásai.

A tanúvédelmi szabályok összegyűjtése sokkal mélyebbre nyúló ismereteket feltételez, mint az első pillanatra nyilvánvalónak tűnne. Idetartoznak olyan büntető anyagi jogi eszközök, mint a vesztegetés, a hamis tanúzásra felhívás, és számos eljárásjogi jogintézmény. Az eljárásjogi jogintézmények első csoportjába olyan külön nem nevesített tanúvédelmi eszközök tartoznak, mint az írásbeli tanúvallomás lehetősége, tanúvédelmi eszközök a felismerésre bemutatással kapcsolatban, a szembesítés mellőzése tanúvédelmi okokból, az előzetes letartóztatás elrendelése tanúvédelmi okból, a védő kizárása az eljárásból a tanúk megfélemlítése esetén, távoltartás elrendelése tanúvédelmi okból, értesítés mellőzése egyes nyomozási cselekmények esetén tanúvédelmi okból, zárt tárgyalás elrendelése az eljárásban részt vevő személyek vagy a tanú védelme érdekében, a tanú zárt célú távközlő hálózat útján történő kihallgatása, a tanú befolyásolására alkalmas kérdések tilalma, a vádlott eltávolítása a tárgyalóteremből a tanú kihallgatása idején, a katonai szolgálatot töltő tanú más szolgálati helyre történő átvezénylése vagy áthelyezése, a tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye, a védő jelenléti joga a tanúkihallgatásoknál az eljárás nyomozási szakaszában, a tanú adatainak zártan kezelése, a különösen védett tanú jogintézménye. Mindezeken túl léteznek rendészeti eszközök, mint a személyi védelem, a tanúk fizikai védelme, a tanúvédelmi program lehetőségei.

A szerző külön tárgyalja a tanúvédelmi eszközöket a családon belül elkövetett bűncselekmények esetében, amivel maradéktalanul egyet lehet érteni.  Itt megemlíthető az anyagi jogi eszközök körében számos tényállás a Büntető Törvénykönyvből, kiemelve a zaklatás büntethetőségét. A büntetőeljárás intézményei körében a szerző megemlíti a soron kívüli eljárás lehetőségét a Be. 64/A. § alapján, a tizennegyedik életévét be nem töltött tanúk kihallgatására vonatkozó speciális szabályokat, a kiskorú érdekében elrendelhető zárt tárgyalást erkölcsi okokból a kiskorú védelme érdekében. A rendészeti eszközök itt szélesebb körűek, hiszen a telefontanú program, az ideiglenes megelőző és a megelőző távoltartás, valamint a gyermekvédelmi intézményrendszerrel kapcsolatos rendelkezések is megemlíthetőek.

A hatályos jogszabályaink széles körű elemzése után egyet kell értenünk a szerzővel, hogy a tanúvédelem jogi feltételei hazánkban már adottak, a tanúvédelem eszköztárának széles választéka áll az eljáró hatóságok rendelkezésére. Bár egyes tanácskozásokon rendre felmerülnek oly vélemények, hogy az intézményrendszer nem megfelelő, valójában felesleges lenne azok bővítésén gondolkodni, sokkal inkább azok tudatos alkalmazása lenne a kívánatos. Nem elegendő az európai normáknak is messzemenően megfelelő szabályozás, ha az a gyakorlatban nem működik hatékonyan. A szerző meglátása szerint a hazai jogalkalmazás túlságosan is mereven ragaszkodik a rögzült gyakorlathoz, és ez a fő oka annak, hogy az érdemi változásokat nehezen lehet elérni. Ezt igazolja azzal, hogy a hatályos Be. kodifikációja során is sikeres ellenállás volt a megvalósítani kívánt ügyféli-modellel szemben, amelynek eredményeként a tárgyalási modell jelentőségét sajnálatos módon nem sikerült növelni a korábbiakhoz képest. A mindennapok gyakorlatában is figyelemmel kell lenni arra, hogy nem csupán egy-egy jogintézmény bevezetésén múlik annak alkalmazhatósága, hanem az egész igazságszolgáltatási rendszer, a társadalmi struktúrák, és a politikai irányelvek változása is kívánatos ahhoz. A mindennapokban nem a költséges személyi védelem, vagy a védelmi program jelenti a legfőbb gondot, hanem az „egyszerű” tanúk biztonságérzetét növelő és a tanúzási hajlandóságot előmozdító intézkedések megtétele, amelynek hatékonyságával kapcsolatban már reális kétségek merülhetnek fel.

Vannak olyan területei is a tanúvédelemnek, amelyek látszólag kívül esnek a jogtudomány területén, mégis sokat lendíthetnek a tanú biztonságérzetén és tanúskodási hajlandóságán. A bírósági épületek kialakítása túlnyomó többségben történelmi adottság, és nem adott annak a feltétele, hogy a tanú ne egy bírósági folyosón várakozzon a terhelttel, vagy annak hozzátartozóival. Néhány új bírósági épületnél, – így például a Debreceni Ítélőtábla új épületét említhetjük meg – már ez a feltétel is adott, és bízhatunk benne, hogy a Debreceni Járásbíróság új épületének megtervezésekor is figyelemmel voltak erre a szempontra. A bíróságok biztonságáért felelős személyzet megfelelő képzése, kialakítása megfelelő költségvetés mellett bármely bíróságon képes lehet megelőzni a tanúkkal szembeni bíróságon belüli atrocitásokat.

A szerző nem vitatható álláspontja szerint hazai jogalkotásunk lemaradása kizárólag a családon belül elkövetett bűncselekményekkel összefüggésben mutatható ki.

A büntető igazságszolgáltatásnak ezen a téren is a legvégső eszköznek kellene lennie, amelyet egyéb, a családon belül elkövetett bűncselekmények tanúit valóban megóvni képes más védelmi és segítő eszközökkel, közigazgatási és szociális intézkedésekkel szükséges kombinálni. A családon belüli erőszakos cselekmények áldozatainak gyors jogi, pénzügyi, szociális vagy biztonságukat érintő segítségnyújtásra van szükségük. Ehhez elengedhetetlen a bűnügyi hatóságoknak más szakmai szervezetekkel történő széles körű és összehangolt együttműködése. Szükséges megjegyezni, hogy a kihallgatások megfelelő módjának kialakítására vonatkozóan komoly kezdeményezések történtek a magyar rendőri szervek körében, például külön kihallgató szobák kerültek kialakításra a családon belüli erőszakot elszenvedett sértett-tanúk részére. A bíróságokon is hasonló lépések történtek a tizennégy éven aluli tanúk kihallgatására alkalmas helyiségek terén. A családon belüli erőszak áldozatainak hatékony védelemre van szüksége, de a szerző mégis kénytelen elismerni ambivalens érzéseit. A hatóságoknak igen körültekintően kell eljárniuk, hiszen számos visszaélésre adhat alkalmat, ha nem megfelelő módon, a tények nem kellő alapossággal történő feltárása mellett kerül sor például a távoltartás elrendelésére rendőri intézkedésként. A megfelelő döntés meghozatalához ugyanis szükséges lehet az előzmények megfelelő feltárása, esetleges adatszerzés végzése a lakókörnyezetben. A releváns információk hiányában aligha kerülhet sor megalapozottan az intézkedés elrendelésére. Nem vitatom a szerző azon végkövetkeztetését sem, hogy a családon belüli erőszak esetében a garanciális elemekből minél kevesebbet lehet feláldozni a gyors beavatkozás érdekében. Az is tény azonban, hogy a megfelelő, gyors és hatékony beavatkozás adott esetben életeket, sorsokat menthet meg.

A szerző azon felvetése is figyelmet érdemel, amely a tanúnak vallomásmegtagadási jogot biztosítana arra az esetre, ha „vallomásával magát életveszélynek tenné ki, vagy személyes szabadságát kockáztatná”. Ez a szabály már következetesen megjelenik a német Alkotmánybíróság több határozatában, de a hazai megjelenésével még nem találkozhattunk. A szerzővel szemben mégis aggályaim lennének, ha ez a szabály tételes jogunkban megjelenne. Ezzel ugyanis azt ismerné el az állam, hogy egyes tanúkat képtelen megvédeni.

Fontos jellemzője a monográfiának, hogy kiemeli a praktikum szempontjából felmerülő legfontosabb kérdéseket is. A Tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban című hiánypótló kötet így méltán számíthat a tudományos irodalom mellett a gyakorlati kérdésekre választ keresők érdeklődésére is.

A szerző tanácselnök bíró, Debreceni Ítélőtábla, egyetemi docens, Debreceni Egyetem ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék.

As the birthplace of theories of abolition of death penalty, Europe had started its experiment of abolition of death penalty in legislation since the last years of the 18th century. The basic requirement of admission to EU is the abolition of death penalty, had promulgated the abolition throughout the Continent and rendered it the forerunners in the campaign of abolishing death penalty. However, in comparison with the EU’s abolition death penalty through legislation, it is difficult for countries like the US, Japan and India to accomplish it in the same way. Therefore “A Second Path” was brought forward, which is to restrict the application of death penalty by setting up higher judicial standards. These three countries differed vastly the in the content of their judicial standards and formed three different modes of judicial control of death penalty.
 

I. The U.S Mode

The peculiarity of the U.S mode is its emphasis on interaction of procedural and substantial law. Since the 70s of the 20th century, with the beginning of the case of Furman v. Georgia, the US had gradually established a strategy to abolish death penalty through judicial control. The 8th Amendment of the Constitution which put a prohibition to cruel and unusual punishments is interpreted as an evolving ethical standard, has founded a judicial system which is characterized in dual rank procedural standards and adoption of restriction on aggravating circumstances in substantial law. With a rigorous standard on the application of death penalty and the interaction between legislation and justice, a modern mode of controlling death penalty which takes judicial intervention as its core finally emerged in the US. Its main content is as followed.

1. Substantial Standards and Principle of Application

In Furman v. Georgia, the Supreme Court reached a conclusion that the legislation should restrict types of crimes which could lead to death penalty and it was the worst criminals that deserved death penalty. [1] This conclusion was the first attempt to define a common standard on the subjects of death penalty and it was confirmed and reinforced in cases thereafter. In Gregg v. Georgia, though the court admitted the constitutionality of death penalty on murder, it laid more emphasis on the restriction effect of the 8th Amendment which was reiterated by the Supreme Court that death penalty could only used against the worst of worst. [2] In Zant v. Stephens in 1983, the Supreme Court made a further move that to meet the concept in the Furman case the legislation should set up series of rational and objective standards to “genuinely narrow” types of death penalty to judges’ discretion. [3] Since then the word “narrowing” became the key words in the reform of death penalty in the US.

2. Circumstances and Subjects to Death Penalty

In Thompson v. Oklahoma in 1988, the Supreme Court considered that it was extraordinary cruel and abnormal to use death penalty against juveniles under the age of 15 when the criminal act was committed. [4] In Atkins v. Virginia in 2002, the Supreme Court ruled that no death penalty should be used against mentally retarded persons. [5] In Roper v. Simmons in 2005, the Supreme Court pointed out that it was a violation of the 8th Amendment and against ideals of modern society to use death penalty against adolescents under the age of 18 when the criminal act was committed. [6]

3. Types of Crimes and Standards subjected to Death Penalty

In the US the types of crimes subjected to death penalty differed from state to state as they took different standards. As a result it was critical to define the scope and standards of death penalty unanimously to control the use of death penalty by substantial law. In Coker v. Georgia Arizona in 1977 the Supreme Court considered that it was excessive and against the 8th Amendment to use death penalty against cases of rape in which no victims were caused to death and thus crime of rape should be excluded from the scope of death penalty. [7] In Enmund v. Florida the Supreme Court considered that it was against the 8th Amendment to punish criminals who assisted the carry out of felony only and who had no intention to kill anyone nor implemented the actual murder act. [8] In Kennedy v. Louisiana in 2008 the Supreme Court ruled that it was against the 8th Amendment to use death penalty against rapes against children and in a broader sense to cases in which no victims were caused to death. [9] After decades of judicial reform, criminal law in most states established the basic principles that death penalty could only used against crimes of murder and it was common sense between legislation and justice that first class murder of life deprivation should be subjected to death penalty. In 1994 the Violent Crime Control and Law Enforcement Act was passed and the types of crimes of death penalty expanded to 50 in which 46 were connected with murder. ^[10] At present besides non-murder crimes like treason, drug related crimes with large quantity which were stipulated in federal laws, the types of crimes subjected to death penalty concentrated on crimes of murder, especially first class murder, murder with aggravation circumstances and felony murder.

4. Quantitative Criteria of Death Penalty eligibility

It is an inevitable question of US justice mode how to narrow the scope of death penalty based to a further step based on the definition of substantial standard. To accomplish this goal the Supreme Court gradually set up average standards by case ruling. In the Gregg case, the Supreme Court concluded that according to the principle set up in the Furman case that the discretion of jury should be subjected to necessity restriction, it was in the conformity of the 8th Amendment that the court of State of Arizona, based on new rules stipulated in the Model Criminal Code, require the judge to inform the jury that in case of a verdict of death penalty at least one circumstance of statutory aggravation should be included in the reason of such verdict. [11] The requirement could be deemed as a definite and objective standard and provided the jury with abundant guidance which could help preventing random decision and identifying the specific worst murder. In the Zant case in 1983 the Supreme Court reiterated that death penalty could not be used without at least one circumstance of statutory aggravation was convicted which later became the basic requirement of death penalty and drew the most attention from the prosecution and defense parties. In the Ring case in 2002 the Supreme Court ruled that the jury had to found at least one circumstance beyond doubt before a verdict of death penalty. [12] Therefore the statutory aggravation circumstance played a positive role in the narrowing of death penalty.
 

II. The Japan Mode

The characteristic of Japan mode is to define standard of death penalty by case ruling. Japan is one of the western countries that put the doctrine at stake that completely developed democratic countries are prone to abolish death penalty. [13]The current system of death penalty of Japan was formed in the Meiji Restoration in the early of 20th century when the new criminal law of Japan was initiated and developed. It was a product of profound influence of continental criminal law especially the influence from the German Criminal Code of 1871. There was a short period of abolition of death penalty in German history. [14] After the reunion of German in 1870 by the Prussia, during the era of the “blood and iron” Prime Minister Bismarck, the council of Germany passed the act of maintaining death penalty which hindered the development of the movement of abolition of death penalty. However the types of crimes subjected to death penalty were reduced to a substantial extent. Under the influence of Germany, the Japan criminal code of 1908 stipulated only 12 types of crimes subjected to death penalty. [15] In the latter 19 times of amendment to the criminal code the quantity of death penalty remained the same. The reform of death penalty of Japan was not directly inflicted from the European movement since the latter of the 20th century as the leading events were all concentrated in the most developed European countries and countries which received essential influence from European countries. The tide of abolition of death penalty from 1945 to 1981 was mainly centered in Europe and the most developed countries of the English union. [16] Nevertheless the ideals and concepts derived from European’s abolition of death penalty were widely accepted among Japanese academic circles and even among average citizens. Based on the maintenance of current criminal law, the Japanese choose judicial oriented reform mode.

1. The Limited Scope of Actual Death Penalty

Although there were 17 types of crimes subjected to death penalty in Japan criminal code, the types were rather concentrated. Considering the situations of death penalty used after World War ?, the actual types of crimes were arson to inhabitant architectures, overthrow of train and trolley resulted in death, murder, murder against elder relatives (which was ruled as against constitution and amend to common murder), robbery resulted in death, robbery and rape resulted in death, illegal usage of exploders. Most of them could be categorized into ferocious murder and robbery murder. [17]The reasons that the judicial department restricted the application of death penalty with the background of sustaining types of crimes subjected to death penalty in criminal law were the outcry for the abolition of the academic circle and the acceptance of abolition among citizens. The actual effect of application of death penalty guaranteed that there was no arise in the quantity with the hold on to the types of crimes subjected to death penalty in criminal law.

2. Infringement to Life is the Priority of Application of Death Penalty

It is the basic principle of Japanese criminal law to apply death penalty to crimes which infringe anyone’s life. As a result though there is no principle guiding the application of death penalty in the criminal code, the courts usually take the standard of infringing people’s lives as the standard of death penalty which to a vast extent restricted the application of death penalty. Judging from the current operation of justice, the coordinating relationship between death penalty and victims’ loss has been established and the standard becomes more rigorous as the changes of social situations. In the early times after World War ? death penalty may be inflicted if one person is killed. However in the period of rapid growth of economy death penalty may not be inflicted if one person is killed unless the crimes are extremely evil. In case of average crimes the criminal will not get death penalty even two persons are killed. In most situations a life imprisonment will be sentenced. [18]

3. The Modeling Effect of Rulings of Supreme Court

Although there is no difference in the criminal law about the application of death penalty, the Japanese courts take very discreet attitudes towards the use of death penalty. And such attitudes are conveyed through the judicial practice which set definite standards applying death penalty. In the ideas of Japanese scholars, the biggest advantage of defining standards of death penalty through case rulings is that it avoids the possibility of imbalance of application of death penalty. In the form of death penalty standards in Japan, it started with the categorization and analysis of valid rules of death penalty by scholars. And later the Supreme Court stepped in and made official statement on these classical cases which secured the stability and prestige of judicial standards regarding death penalty. As a milestone in the history of death penalty in Japan, the Supreme Court concluded its generic attitudes in the first appeal instance about the event of Norio Nagayama that in the background of pertaining death penalty in the current criminal law, based on the comprehensive consideration on the essence, motive, configuration the court could sentence death penalty considering the absolute evil of the crimes both from the view of balance of punishment and generic prevention of crimes, especially on the facts of cruelty of methods and measures, the seriousness of the results of the crimes, namely the number of victims, the feelings of the relatives of the victims, social influences, age of the criminals, criminal records, circumstances after the commission of the crimes and so on. [19] Since the ruling of the case of Norio Nagayama, the standard of Norio Nagayama had been the decisive standards concerning the justice of death penalty and had played an important role in guiding and restricting the use of death penalty. Moreover the judicial standard of Japan became another model besides the US model.
 

III. The Indian Mode

The characteristic of Indian mode is its emphasis on the reasoning duty of judges to accomplish the goal. Compared to Japan, India’s reform of death penalty had also gone through setback in the legislation and judicial restriction was its last choice. However the modes of Japan and India were different and the latter one was also intriguing. The modern system of death penalty of India was configured in the 1860s when being a colony of the Great Britain. It took tremendous influences from English laws. The current system of death penalty was stipulated in the India Criminal Code in 1861 and the India Criminal Procedural Law in 1898. In the criminal code there were 10 articles containing death penalty which ranged from national crimes, crimes infringing lives, crimes infringing freedom to crimes infringing property. [20] The criminal procedural law stipulated the ranks of instances of death penalty, appealing and standards of evidence.

As for the legitimacy of death penalty, there had been no abundant discussion in the domestic. Even during the fight of independence, the execution of death penalty was never questioned. Although the demand of abolition of death penalty had been one of the many goals of the Indian national council in the fight of colonialism, the death penalty successfully transited to the legal systems after independence. The Indian Constitution in 1950 admitted the legitimacy of death penalty and it became the favorable way to punish murderers. The first amendment to the criminal code which started in 1956 allowed the judges to choose between life imprisonment and death penalty against convicted murderers. Since the 1960s, the legislation of death penalty had two big reforms, but the purpose and result were contrast. The first legislation reform started in 1970s and its goal was narrowing the scope of death penalty which was a strategic adjustment to the effort made in the 1960s to abolish death penalty. It intended to restricted death penalty as the alternative punishment to intentional murder. According to the proposal of the standing committee of the united council, the bill new criminal law in 1978 and the new criminal procedural law in 1978 was introduced to the council which restricted death penalty to certain murders. However due to the dismiss of House of Commons, the bill was terminated. Although the effort didn’t work out, the proposal of restriction on death penalty was welcomed by many judges of the Supreme Court. The second legislation reform started in the 1980s. Its goal was to broaden the use of death penalty. In the 1950s to 1960s the death penalty was stipulated in the military law besides criminal code. Due to the need of international terrorism and the requirement of following western tide the scope of death penalty expanded from murder to crimes of terrorism focusing on the military law and national safety law. [21] The reform directly leads to the expansion of death penalty.

As the effort of restricting death penalty by legislation was in vain, India began to use judicial measures to control death penalty and achieved great success. The judicial control of death penalty had direct connection with the amendment of the criminal procedural law. The criminal procedural law in 1898 made special regulations on the sentencing of death penalty. According to subsection 5 of section 367 in cases regarding death penalty the court should illustrate on its reasons of why death penalty was not used if the court didn’t sentence death penalty. However according to subsection 3 of section 354 of India Criminal Procedural Law the court should illustrate its special reasons if it decided a death penalty. The system of special reasons began to play a positive role in the judicial control of death penalty and became the core of the principle of the rarest of rare formula. In the view of criminal justice history, since April 1st 1974 it is a necessity of special reasons as the new law became valid. However the recognition of special reasons experienced a limited to broad change. It is confined to elements related to crimes at the beginning and later expanded to criminal related requirements, namely a death penalty could only be sentenced on the conviction that the criminal had hopeless special reasons. Similar to the Norio Nagayama event, the case of Bachan Singh was a milestone in the Indian death penalty history which explained special reasons in both ways of criminal and crime. [22] It also stated that unless the crime and its circumstances showed that the existence of criminal was a continual threat to the society and the punishment of life imprisonment was inadequate could death penalty be inflicted. The court should take other punishment as priority. The criminal should not be considered as hopeless unless the state court had proof to prove otherwise. Most court had the opinion that the true compassion towards human dignity required resistance against legal weapons depriving people’s lives and death penalty could only be used against the rarest of the rare. [23]
 

IV. A Brief Conclusion: Where’s the Road of Abolition Death Penalty in China?

Since the 1990s under the influences of worldwide movement of death penalty reform and academic research both domestic and abroad, death penalty reform in China gradually developed in the following ways. In the field of criminal policy China emphasized a less and discreet policy which rigorously control the use of death penalty. In the field of criminal procedural law, the Supreme Court took back the review power on cases of death penalty in 2007 and in 2010 the judicial interpretation of regulations on scrutinizing and evaluation of evidence of cases of death penalty unified the standard of death penalty which actually reduced the number of death penalty. In the field of substantial law the 8th amendment to the criminal code repealed 13 types of non-violent crimes which stood a ratio of 19.1% in the whole number of death penalty. The amendment also added that persons over the age of 75 should not be subjected to death penalty generally. However, it was still a long way to go regarding China’s reform, especially because the legislation abolition was obstructed by legal culture, public opinions and public safety. A report by the law department of the Max Plank Institute showed that 57.8% people supported death penalty while only 14% people were against it which meant that 86% people considered death penalty acceptable. [24] Therefore the judicial control of death penalty became the main road of reform of death penalty in China. The outstanding problems of judicial control were the huge distinction among standards regarding specific crimes, the administrative essence of the death penalty reviewing procedure and the mixture of conviction and sentencing standards. The three modes above could provide with solutions in areas of emphasizing standards of death penalty, the restriction of substantial control and statutory aggravation requirements, the reasoning duty of judges and case guidance.
 

Dr. QIAN Xiaoping PhD
associate professor
Nanjing Audit University, China

Számos kritikai jellegű észrevétel látott már napvilágot a tíz évvel ezelőtt hatályba lépett büntetőeljárási törvénnyel[1] kapcsolatban. Akár a büntető eljárásjog tudományának, akár gyakorlatának oldaláról vizsgáljuk a Be. rendelkezéseit, az értelmezési nehézségek, a jogalkotói következetlenség, a rendszerszemléletű gondolkodás hiánya visszatérő problémát jelentenek. Egyes esetekben a jogintézmények lényegét illetően is komoly viták vannak (lásd például a tanúsegítő ügyvéd jogállását, a sértett fogalmának értelmezését a pótmagánvádas eljárásban, és a sort még hosszan folytathatnánk), gyakran viszont egy-egy részletszabály megfelelő értelmezése és alkalmazása okoz nehézséget. Jelen tanulmány keretein belül ez utóbbiakat kívánom ismertetni, elsősorban gondolatébresztő szándékkal, hiszen egyetlen és támadhatatlan megoldással sajnos nem szolgálhatok. Teljesen eltérő eredményekre juthatunk a különböző értelmezési módok alkalmazásával (elsősorban a nyelvtani és a teleologikus értelmezés között feszülő nyilvánvaló ellentmondások következtében), vagy a rendelkezésre álló szakirodalom böngészése során. Azonban a közeljövőben szükséges lenne ezeket a kérdéseket jogalkotói szinten is egyértelműen megválaszolni, ezáltal a jelenlegi bizonytalan helyzetet felszámolni, mert ezt követeli meg a büntetőeljárás valamennyi résztvevőjének érdeke.
 

A sértett fogalmának értelmezése

A Be. 51. § (1) bekezdése alapján sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.[2] Ezt a meghatározást a Be. hatályba lépését követően, párhuzamosan a sértett pótmagánvádlóként történő fellépése lehetőségének törvénybe iktatásával, szűkítően, annak nyelvtani jelentéstartalmát szinte figyelmen kívül hagyva kezdte el értelmezni a joggyakorlat. Ahogy a 3/2004. számú BJE határozat leszögezte, a „több mint száz éve azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett, illetve ki gyakorolhatja a sértetti jogokat.”[3] Ez a helyzet megváltozott, és napjainkra már elengedhetetlenné vált a bizonytalan tartalmú sértett-fogalom pontos meghatározása. A részletes elemzést mellőzve egy gyakorlati példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy a jelenlegi törvényi definíció és a joggyakorlat által elfogadott jelentéstartalom egyáltalán nem fedik egymást, a kettő közül valamelyik biztosan korrekcióra szorul. Egyedi ügyben a feljelentő egy Európai Uniós pályázaton nyertes magánszemély volt, akinek az aláírását meghamisítva más személyek a támogatási szerződés módosítása iránti kérelem benyújtásával az elnyert összeget a maguk részére kívánták megszerezni. A bizonyítás során kirendelt igazságügyi-írásszakértő megállapította, hogy a kérdéses dokumentumokon nem a feljelentőtől származó aláírások szerepelnek, azonban az egyébként hiányosan lefolytatott nyomozás eredményeként az eljáró hatóság a költségvetési csalás és magánokirat-hamisítás miatti nyomozást megszüntette. A feljelentő panasszal élt, amelyet érdemi vizsgálat nélkül az illetékes ügyészség arra hivatkozással utasított el, hogy a feljelentő nem sértettje a bűncselekménynek, így már a panaszjogra történő kioktatása is hibás volt a nyomozást megszüntető határozatban. A sértett Be.-beli fogalmát igen nehezen lehetne akként értelmezni, hogy a konkrét esetben a feljelentő jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény ne sértette vagy veszélyeztette volna, hiszen a bűncselekmény révén elesett az őt megillető támogatástól, a megvalósítás sem történhetett meg, ezzel összefüggésben jelentős erkölcsi és anyagi kár érte. Természetesen a védett jogi tárgy, vagy a passzív alany büntető anyagi jogi fogalma nem azonos a sértett büntető eljárásjogi meghatározásával, az adott ügyben azonban mégis mintha ezek keveredtek volna a jogalkalmazó felfogásában. Erre utal egyébként az 1942/2009. számú büntető elvi határozat tartalma is, amely szerint „a Be. 51. § (1) bekezdésében megjelölt sértetti fogalom meglehetősen tág kört ölel fel, hiszen közvetve minden bűncselekmény előidézhet jogsérelmet”[4], ezért a határozat inkább a passzív alany fogalmába beletartozó személyeket tekinti sértettnek. Erre viszont a Be. semmiféle utalást nem tartalmaz, mint ahogy a közvetlen vagy közvetett sérelem fogalmat sem használja. Jelen ügyben úgy gondolom, hogy a feljelentőt ért közvetlen sérelem nehezen lenne elvitatható. Természetesen a jogalkalmazásban meghonosodott megközelítés is elfogadható, azonban ebben az esetben a sértett törvényi fogalmát ehhez kell igazítani. A hatályos törvényi meghatározást indokolatlanul leszűkítő értelmezés az ismertetett ügyben felveti a sértettként el nem ismert feljelentő részéről a hatékony jogorvoslathoz fűződő jog sérelmét is, amelyet az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 13. cikke tartalmaz. Ebből következően a közeljövőben a strasbourgi ügyek száma vélhetően eggyel gyarapodik.
 

A résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozása

A Be. 78. § (4) bekezdése alapján nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Jómagam, aki alapvetően védői oldalról vizsgálom és tapasztalom a Be. rendelkezéseinek gyakorlati megvalósulását, rendkívül indokoltnak tartottam, hogy a 2003. július 1. napján hatályba lépett büntetőeljárási törvényben a tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye mellett a 78. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezések hatályba lépjenek. Tíz év eltettével úgy gondolom, hogy ez a két jogszabályhely a valóságban nem tudott érvényre jutni, a jogalkalmazó szervek a jól bevett gyakorlatukat féltve súlytalanná tették azokat. Miden büntetőeljárással foglalkozó elméleti és gyakorlati szakember számára evidencia például, hogy az eljárás kezdeti szakaszában nyomozástaktikai szempontok alapján tanúként kerülnek kihallgatásra olyan személyek, akikből a hatóságok által is előrelátható módon hamarosan gyanúsítottak lesznek. Ezen eljárás helytelenségére Tóth Mihály professzor már az 1980-as évek elején felhívta a figyelmet[5], ennek ellenére napjainkra ez elfogadottá vált. A tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye megakadályozta az ilyen tanúk esetében (is) az eljáró hatóságok kontroll nélküli nyomásgyakorlását, súlyosabb esetekben fenyegetését, ezért elfogadhatatlan számomra az ügyvédi jelenlét lehetőségének sértett-tanúkra történő redukálása 2012. január 1. napjától kezdődően.[6] A Be. 78. § (4) bekezdésében meghatározott „más tiltott módon” és „a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával” fordulat pedig olyan súlytalan, hogy még példát is nehéz lenne hozni a praktikumból az alkalmazásukra. Jellemző, hogy a konkrét büntetőügyben eljárt ítélkező bíróságok semmilyen jogsértést – különösen olyan súlyú jogsértést, amely az adott bizonyítási eszköz felhasználásának tilalmát eredményezné – nem láttak abban, amikor a védőt nem olyan módon értesítette a nyomozó hatóság a gyanúsított kihallgatásáról, hogy azon ténylegesen részt tudjon venni. Alkotmányjogi panasz folytán kellett az Alkotmánybíróságnak a 8/2013. (III. 1.) AB határozatban rögzítenie, miszerint a Be. 48. § (1) bekezdésének helyes alkalmazása során a védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben kell értesíteni, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.[7] Jól mutatja a kialakult büntetőeljárási gyakorlatban a védelem súlytalanságát és a védelmet megillető jogok lényeges korlátozásának megítélését, hogy az ügyben eljárt törvényszék álláspontja szerint „a kirendelt védő értesítésének elmaradása a terhelti kihallgatás tervezett időpontjáról nem jelenti a védekezéshez való jog lényeges korlátozását. Ennek okaként a törvényszéki ítélet indokolása azt tartalmazza, hogy a Be. kifejezetten nevesíti azokat az eljárási szabálysértéseket, amelyek a vallomás bizonyítékként történő értékelését kizárják. Ilyen jellegű eljárási szabálysértésként a jogalkotó kizárólag a Be. 117. § (2) bekezdésében foglalt, »Miranda formulaként« ismert figyelmeztetés elmulasztását nevesíti.”[8] Az ítélkező bíróság álláspontja szerint tehát csak a Miranda-elv megsértése tekinthető lényeges korlátozásnak a védelem jogait illetően. Ha ezt a gyakorlatban meghonosodott vélekedést elfogadjuk, akkor mégis mi értelme van a Be. 78. § (4) bekezdés második és harmadik fordulatának? Sem a nyelvtani, sem a teleologikus értelmezés alapján nem alátámasztható az eljáró hatóságok idézett okfejtésben tükröződő felfogása, mégis ez a bevett gyakorlat. Az idézett Be. rendelkezések tehát jelenleg inkább üres gumiszabályok, mint valódi tartalommal bíró garanciális elemek, ami a XXI. században elgondolkodtató és elszomorító tény. Azt is leszögezhetjük, hogy az eljáró hatóságok értesítési gyakorlata az AB határozat alapján semmit sem változott, de amíg a bizonyítás szempontjából legalább a semmiség jogkövetkezménye irányadó, az eljárási szabálysértések tekintetében még ez sem mondható el. Amennyiben például az ügyész telefonon megkísérli egy alkalommal a védőt értesíteni a személyi szabadságot elvonó kényszerintézkedés tárgyában tartandó ülésről, de az sikertelen (ráadásul a védő a kijelzőn megjelenő „magántelefonszám”-ot vissza sem tudja hívni), úgy az ülés a védő távollétében szabályszerűen megtartható, holott az értesítés ezen módja nyilvánvalóan ellentétes az AB határozatban foglaltakkal.
 

A lakhelyelhagyási tilalom fenntartásának szükségessége

A Be. 137. § (6) bekezdése alapján, amennyiben a bíróság a lakhelyelhagyási tilalmat a vádirat benyújtása előtt rendelte el, és azóta hat hónap eltelt anélkül, hogy az ügyész vádat emelt volna, a tilalom fenntartásának szükségességét a bíróság megvizsgálja. Nyilvánvalóan a lakhelyelhagyási tilalom nem elvonja, hanem „csak” korlátozza a terhelt személyi szabadságát, ezért a jogalkotó nem tartja szükségesnek a kényszerintézkedés az időről-időre történő felülvizsgálatát. A Be. idézett rendelkezése a helyes értelmezés szerint csupán egy alkalommal, a lakhelyelhagyási tilalom elrendelését követő hat hónap elteltével írja elő a fenntartás indokoltságának vizsgálatát, amennyiben az ügyészi vádemelésre még nem került sor. A hat hónapos vizsgálat nélkül a terhelt túlságosan hosszú ideig lehetne a kényszerintézkedés vizsgálódás nélküli hatálya alatt.[9] A magam részéről azonban úgy vélem, hogy a szabályozás ezen módja nem kielégítő. Meghatározott személlyel szemben ugyanis a nyomozás – törvényesen – az első gyanúsítottként történő kihallgatástól számított két évig tarthat a Be. 193. § (3) bekezdésében foglaltak kivételével. Arra itt most csak egy rövid utalást tennék, hogy megítélésem szerint kétséges mennyiben felel meg a fair eljárás követelményének a BH 2005/7. számú eseti döntésben megtestesülő jogalkalmazói felfogás, amely szerint a nyomozás kétéves határidő eltelte utáni folytatása ugyan eljárási szabályt sért, de azért az ennek során beszerzett bizonyíték a vádemelés szakaszában és a bírósági eljárásban felhasználható. Az eljáró hatóságoknak a büntetőeljárás törvényességéhez és a védelmet megillető garanciális jogokhoz való viszonyára ebből is szomorú következtetések vonhatók le. Visszatérve azonban a meghatározott személlyel szembeni nyomozás kétéves időkorlátjára: abban a nem várt esetben, amennyiben a nyomozási bíró a gyanúsítottal szemben az őrizetbe vételt követően nem előzetes letartóztatást vagy házi őrizetet rendel el (bár ez Magyarországon a statisztikai adatok szerint is inkább csak elméleti lehetőség), úgy ő akár két évig is állhat a lakhelyelhagyási tilalom hatálya alatt. Ezt a Be. alapján csak az első hat hónapot követően vizsgálja felül a bíróság, és amennyiben fenntartja a tilalmat, úgy az az elsőfokú bíróság tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, tehát elvileg még akár több mint másfél évig tarthat anélkül, hogy ez további felülvizsgálat tárgyát képezné. Ha elfogadjuk a hathónapos szabály azon indokát, miszerint ennek hiányában a terhelt túlságosan hosszú ideig állna a kényszerintézkedés vizsgálódás nélküli hatálya alatt, úgy mivel indokolható, hogy ennek a háromszorosát felülvizsgálat nélkül töltheti? Mi sarkallja ilyen esetben a nyomozó hatóságot és az ügyészt arra, hogy minél előbb befejezze a nyomozást, és ne kerüljön sor a mindenképpen szükséges időtartamot meghaladóan a terhelt személyi szabadságának korlátozására? Az a némileg cinikus jogalkotói álláspont vezethető le a Be. 137. § (6) bekezdésének hatályos szabályából, miszerint a terhelt örüljön, hogy nem előzetes letartóztatásban vagy házi őrizetben van, azt a több mint másfél évet meg bírja ki valahogy bírói kontroll nélkül. Véleményem szerint a folyamatos hathónapos felülvizsgálat indokolt lenne a lakhelyelhagyási tilalom esetében is, az egyszeri kontroll a fentiek okán némileg következetlen és kevésbé indokolható megoldásnak tekinthető.
 

A vádemelés elhalasztásának kivételes esete

A Be. 222/A. § alapján különös méltánylást érdemlő esetben a vádemelés ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt is elhalasztható, ez esetben a vádelhalasztás tartama a törvényben meghatározott büntetési tétellel azonos. A vádemelés tartamának ilyen módon történő meghatározása meglehetősen pontatlan, hiszen például az egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés esetén nehezen lehetne megmondani, hogy ezzel a büntetési tétellel milyen tartamú elhalasztás azonos. A helyes értelmezés szerint a vádhalasztás tartamát ilyen esetben a törvényben meghatározott büntetési tétel keretei között kell megállapítani. Célszerű lenne a félreérthető jogszabályszöveg egyértelművé tétele ennek megfelelően.
 

A tanú korábbi vallomásának ismertetése és felolvasása

A Be. 296. § (2) bekezdése szerint a tanács elnöke a tanúnak a nyomozás során tett vallomását az ügyésznek a 217. § (3) bekezdés h) pontja alapján vádiratban tett indítványára felolvassa, ismerteti, vagy a jegyzőkönyvvezetővel felolvastatja, ha a tanú kihallgatását a Be. 285. § (1) bekezdése alapján nem indítványozták, és a tanú tárgyaláson történő kihallgatását a bíróság sem tartja szükségesnek. A hatályos szabályt a 2010. évi CLXXXIII. törvény iktatta be az eljárás gyorsítása céljából 2011. március 01. napjával. Nem vitatom, hogy bizonyos esetekben indokolt lehet a bírósági szakban a tanú meghallgatása helyett a vallomásáról készült jegyzőkönyv felolvasása vagy ismertetése, ugyanakkor ez a rendelkezés több kérdést is felvet. Elsősorban jogalkotói szinten megerősíti azt a gyakorlatot, miszerint az ítélkező bíróság nagyobb hitelt tulajdonít a nyomozás során – de facto kontroll nélkül – felvett jegyzőkönyvnek, mint annak a vallomásnak, amit a szóbeli, nyilvános és közvetlen tárgyaláson előtte tesz a tanú vagy a terhelt. Pedig a nyomozás során rögzített vallomások hitelt-érdemlőségét sokkal inkább kétséggel kellene kezelni a bírósági szakaszban, hiszen a már hivatkozott 8/2013. (III. 1.) AB határozat is rámutat: „A nyomozás során foganatosított kihallgatásoknak független résztvevői nincsenek. A nyilvánosság hiányának egyik következménye, hogy a kihallgatáson történtek később nehezebben ellenőrizhetők, rekonstruálhatók.”[10] A nyomozás során felvett vallomások önkéntessége tekintetében egyre többször merül fel kétség olyan kiemelkedő súlyú ügyekben is, amelyek a széles közvélemény előtt ismertek, hát még azokban az esetekben, amelyek ilyen érdeklődésre számot sem tarthatnak. Igaz ez a terhelti vallomásokra, de 2012. január 1. napja óta az ügyvédi jelenlét nélkül lefolytatott tanúkihallgatásokra is. Természetesen a XXI. században már egyáltalán nem lenne lehetetlen a nyomozó hatóságok által végzett kihallgatások videofelvételen történő rögzítése[11], ha már a bizonyítás szempontjából a praktikumban a nyomozási szakasz ennyivel jelentősebb a bírósági szakasznál. Azonban a jelenlegi helyzetben nehezen tudom azt elképzelni, hogy kizárólag az eljárás gyorsítása céljából a bíróság olyan tanúk vallomása alapján állapítsa meg a bűnösséget, akiknek a nyilatkozatát közvetlenül nem vizsgálta meg. Ezzel kapcsolatban érvként lehet felhozni, hogy az adott tanú vallomása esetlegesen nem különösebben releváns az adott ügyet illetően. Ez viszont ellentétben állna a tanú Be. 79. § (1) bekezdésében meghatározott fogalmával, miszerint tanú az, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Az eljárás kezdeti szakaszában természetesen nem lehetséges annak kétséget kizáró megállapítása, hogy a tanúként meghallgatandó személynek a bizonyítandó tényről valóban van-e tudomása, azonban a bírósági szakaszban ezt már nyilvánvalóan el lehet dönteni a vádirati tényállás és a tanú vallomásának ismeretében. Tehát a releváns tényről nem tudó személy tanúkénti megjelenése a bírói eljárás során nem indokolt, korábbi vallomásának ismertetése vagy felolvasása felesleges. A releváns tényekről vallomást tevő tanút viszont mindenképpen indokolt meghallgatni a bírósági eljárásban, ahol az eljárás résztvevői közvetlenül vizsgálhatják a tanú szavahihetőségét és a vallomás hitelt-érdemlőségét. Főszabály szerint a védelem egyébként is csak a tárgyaláson gyakorolhatja a kérdezési jogát, mivel a nyomozás során túlnyomó részt nincs tudomása arról, hogy ki és milyen tartalmú tanúvallomást tett. A Be. 296. § (2) bekezdésével kapcsolatos másik észrevételem, hogy nem szerencsés a visszautaló szabályozási technika, a Be. 285. § (1) bekezdésére történő hivatkozás. A helyes értelmezés alapján ugyanis amennyiben többek között a vádlott vagy a védő indítványozza, úgy a bíróság a tanúvallomás ismertetése vagy felolvasása helyett meg kell, hogy idézze a tanút a tárgyalásra, az eljárás gyorsítására tekintet nélkül. A Be. 285. § (1) bekezdése alapján tett indítványokat azonban a Be. 285. § (3) bekezdése alapján a bíróság elutasíthatja, amely ellen külön fellebbezésnek nincs helye, azt csak az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni. Vagyis nem szerencsés a Be. 285. § (1) bekezdésére visszahivatkozni a Be. 296. § (2) bekezdésében, hanem expressis verbis rögzíteni lenne szükséges, hogy az eljárás mely résztvevőinek indítványára köteles a bíróság a tanút a tárgyalásra megidézni és ott meghallgatni, valamint hogy a bíróság az erre vonatkozó indítványt nem utasíthatja el.
 

A polgári jogi igény érdemi elbírálása

A Be. 335. § (2) bekezdése alapján amennyiben a bíróság az ítéletében megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben el kell bírálni. Ez a rendelkezés tehát nem azt mondja ki, hogy ilyen esetben a bíróságnak a polgári jogi igényt az ítélet történeti tényállásában megállapított összeg mértékéig meg kell ítélnie, hanem azt, hogy azt érdemben el kell bírálnia. Ez az értelmezés teljes összhangban áll a Kúria BKv. 81. számú véleményével is. Mindezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert amikor ebben a tekintetben egy járásbírósági ügyben vitába keveredtem a vádat képviselő ügyésszel, akkor ő a meg kell ítélni – érdemben el kell bírálni polémiát azzal zárta, hogy a „Kúria nagyon messze van innen!”… Holott az érdemi elbírálása vonatkozásában a Be. 54. § (7) bekezdése egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz, amikor arra főszabályként a polgári eljárás szabályait rendeli alkalmazni. A helyes értelmezés alapján ez a polgári anyagi jog és a polgári eljárásjog szabályait jelenti, amelybe többek között beletartozik a Ptk. 339. § (2) bekezdése [A bíróság a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a felelősség alól részben mentesítheti.], vagy a Ptk. 340. § (1) bekezdése [A károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.] is, például abban az esetben, amikor a csalás sértettje az a takarékszövetkezet, amelynek alkalmazottjai a pénzkezelési szabályzatot sorozatosan és súlyosan megsértve teljesítettek kifizetést a vádlott részére. Természetesen ezek a szempontok a büntető ítélkezésben szokatlanok lehetnek, azonban a kárigény elbírálása nyilvánvalóan azonos szabályok szerint kell, hogy történjen akár büntető-, akár polgári eljárásban kerül arra sor, hiszen minden más megoldás súlyosan diszkriminatív lenne.
 

Relatív eljárási szabálysértések

A Be. 375. § (1) bekezdésének második mondata szerint relatív eljárási szabálysértés – és egyben relatív hatályon kívül helyezési ok – amennyiben a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályokat megsértették, az eljárásban részt vevő személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, vagy ezek gyakorlását korlátozták. Ebben a körben úgy vélem, hogy a példálózó jellegű felsorolásban megjelölt két ok esetében a relatív eljárási szabálysértésként történő értékelés nem elegendő, ezeknek abszolút eljárási szabálysértésként – és egyben abszolút hatályon kívül helyezési okként – történő meghatározása sokkal inkább előmozdítaná a tisztességes eljárás és a fegyverek egyenlősége elvének érvényesülését. A bizonyítás törvényességének kérdésében az eljáró hatóságok és a védelem szemlélete között mára már akkora szakadék alakult ki, amelynek ékes példája a korábban hivatkozott 8/2013. (III. 1.) AB határozat. Ebben a körben irányadónak tekintem a Be. 78. § (4) bekezdésével kapcsolatban kifejtetteket, ezt itt most megismételni nem kívánom. Ezen túlmenően a bizonyítás törvényessége szempontjából hazánkban gyakorlatilag figyelmen kívül marad például az Egyezmény 6. cikk 3. d) pontja is, amelynek értelmében a terheltnek joga van ahhoz, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják. A strasbourgi bíróság következetes joggyakorlata szerint amennyiben kizárólagosan vagy döntő mértékben olyan tanúk vallomásán alapul az elítélés, akiknek a vallomását a védelem nem teheti kérdésessé, úgy sérül a vádlott tisztességes tárgyaláshoz való joga. Hazánkban a nyomozási szakaszban a védelem többnyire nincs abban a helyzetben, hogy a tanúk vallomását megismerhesse, a tanúkhoz kérdést intézzen. Amennyiben a tárgyaláson a nyomozás során terhelő vallomást tevő tanúk érdemben egyetlen védelmi kérdésre sem válaszolnak (például elmondásuk szerint már nem emlékeznek semmire), úgy az ítélkező bíróság a kontrollálatlan körülmények között felvett nyomozási vallomásokat minden további nélkül elfogadja az ítélkezés alapjául. Ha pedig a tanú a tárgyaláson eltér korábbi vallomásától, úgy arra hivatkozással fogadja el előszeretettel ez utóbbit a bíróság, hogy a tanú akkor még jobban emlékezett a történtekre. Költői a kérdés: Magyarországon a védelem valóban a váddal összemérhető kérdezési joggal rendelkezik az eljárásban, valóban nincs elítélés olyan tanúk vallomása alapján, akiknek az elmondását a védelem de facto nem kérdőjelezhette meg? Vagy például sérti-e a bizonyítás törvényességét, ha nem kiemelt jelentőségű ügyekben a tanút poligráfos vizsgálatnak vetik alá, ha az írni-olvasni nem tudó személy vallomásáról felvett jegyzőkönyv felvételénél nincs hatósági tanú? Bizonyára egyiket sem tekintené olyan súlyú eljárási szabálysértésnek az ítélkező bíróság, hogy emiatt a kasszatórius jogkörét gyakorolja. Jogalkotói szinten is rendezésre szorul továbbá, hogy például a különösen védett tanúk esetében a vádlott és a védő kérdésfeltevésre vonatkozó indítványai nem kötik a bíróságot, vagyis a védelem kérdezési joga csupán közvetett és nem közvetlen, szemben az ügyészével. Fenyvesi Csaba ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy „az elutasítás lehetősége, a tanú kérdezésének elmaradása miatt nem felel meg a szabályozás az európai emberjogi normáknak, egyik eljárási szakaszban sem biztosított az elutasított esetekben a védői kérdésfeltevés és a válaszadás kötelezettsége a védett tanú részéről.”[12] Nem felel meg a hazai szabályozás a strasbourgi bíróság esetjogának abban a vonatkozásban, hogy a védelem a tanúkhoz azonos feltételekkel intézhessen kérdéseket, mint a vád (hiszen az ügyész jelen lehet a különösen védett tanú kihallgatásán, míg a védő és a vádlott nem), és nincs olyan rendelkezés sem, miszerint az elítélés nem alapulhat kizárólag vagy döntő mértékben anonim tanúk vallomásán. Ebben a körben a bizonyítás törvényességének sérelmére hivatkozni majdhogynem reménytelen, ezek a szempontok a hazai joggyakorlatban nem érvényesülnek, és egyebekben is a legritkább esetben kerül sor hatályon kívül helyezésre a Be. 375. § (1) bekezdésének második mondata alapján.
 

A tanú vallomásának poligráfos vizsgálata

Sokáig nem volt kérdéses, hogy – véleményem szerint nagyon helyesen – a tanú vallomása nem vizsgálható poligráffal, ez a lehetőség csak a terhelt vallomása esetében vehető igénybe. Ezt az álláspontot megerősítette a Legfőbb Ügyészség Nyomozásfelügyeleti és Vádelőkészítési Főosztálya által kiadott NF.3797/2005/10-1. számú állásfoglalása, amely a nagykorú gyanúsítottnál engedi a poligráfos vizsgálatot, és megtiltja azt a tanúk és sértettek esetében. Ugyanezt az álláspontot képviseli az Ig. 404/2009. Legf.Ü. számon kiadott emlékeztető 209/b. pontja.[13] Azonban 2011 nyarától a kiemelt jelentőségű ügyekben a Be. 554/E. § alapján a tanú vallomása beleegyezése esetén poligráf alkalmazásával is vizsgálhatóvá vált. Ez nem kellett volna, hogy érintse az általános szabályok szerint folyó, továbbá a többi külön eljárás esetében követendő gyakorlatot, ennek ellenére ezekben is elkezdték a tanúvallomások poligráfos vizsgálatát, arra hivatkozással, hogy a Be. nem tiltja ezt, sőt a tanú beleegyezésére csak a kiemelt jelentőségű ügyekben van szükség, a többiben nincs. A gyakorlat azóta is eltérő megyénként, ami meglehetősen meglepő egy olyan országban, amelyben elvileg egységes jogrendszer működik. Ehelyütt nem foglalkoznék azzal sem, hogy a poligráfos vizsgálat validitása megkérdőjelezhető, alkalmatlan a szubjektíve igaz, de objektíve hamis vallomások kiszűrésére, vagy az ún. Othello-hiba előfordulására.[14] Azonban azzal igen, hogy mennyire helytelen az a felfogás, miszerint ha a Be. nem tilt valamit, akkor azt az eljáró hatóság nyugodtan megteheti. Ilyen alapon például sor kerülhetne a szakértők poligráfos vizsgálatára, hiszen a Be. erről sem rendelkezik. Nyilvánvalóan a büntetőeljárás és a bizonyítás törvényessége ellen hat az ilyen kiterjesztő értelmezés. Amennyiben a jogalkotó úgy véli, hogy a tanúvallomás poligráfos vizsgálatát megengedi, úgy az ezekre vonatkozó szabályokat a Be. megfelelő részeibe indokolt beiktatni, ezek hiányában viszont a jogalkalmazónak nem szabad többet beleérteni a törvényszövegbe, mint amennyit az valójában tartalmaz. Egyebekben nehezen lenne magyarázható, hogy az általános eljárási szabályok szerint a terhelt beleegyezésére szükség van a vizsgálathoz, de a tanúnál nincs ilyen feltétel, csak a kiemelt jelentőségű ügyekben. Mindezek alapján úgy vélem, hogy amennyiben nem ez utóbbi külön eljárásban kerül sor a tanú esetében poligráfos vizsgálatra, különösen a beleegyezése hiányában, úgy a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályok sérülnek, és a Be. 78. § (4) bekezdésében foglalt jogkövetkezmények alkalmazandók.

A szerző ügyvéd, PhD, egyetemi adjunktus (DE-ÁJK).
 

[2] A sértett fogalmáról legújabban és legrészletesebben lásd: Fázsi László: A pótmagánvád a magyar büntető eljárásjogban és a gyakorlatban, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2013, 91–105.

[3] 3/2004. számú BJE határozat
Az Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB számú határozatával ugyan a jogegységi határozatot megsemmisítette, azonban ennek oka nem a sértett törvényi fogalmával kapcsolatos értelmezés volt, mert a Be. 51. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány elutasításra került.

[4] 1942/2009. számú büntető elvi határozat

[5] Tóth Mihály: Egy helytelen „joggyakorlat” a vesztegetések bizonyításánál, Belügyi Szemle, 1980, 8. szám, 61–63.

[6] Erről részletesen: Szabó Krisztián: Zsákutcában, Ügyvédek Lapja, 2012, 3. szám, 23–26.

[7] 8/2013. (III. 1.) AB határozat 1. pont

[8] 8/2013. (III. 1.) AB határozat indokolása 1. pont

[9] Belegi József – Berkes György [szerk.], Büntetőeljárás jog – Kommentár a gyakorlat számára, Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 503.

[10] 8/2013. (III. 1.) AB határozat indokolása 2.2. pont

[11] FTI Közlemény Helyi Szakértői Csoport (Magyarország) találkozójáról, 2013. február 21., 3.

[12] Fenyvesi Csaba: A tanúvédelem és a védőügyvéd In: A tanúvédelem útjai Európában [szerk. Róth Erika], Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 86.

[13] A kérdéskörről részletesen: Budaházi Árpád: A vallomás őszinteségének műszeres ellenőrzése, különös tekintettel a poligráfos vizsgálatra, Doktori Értekezés, Pécs, 2012, 106.

[14] Ezekről részletesen: Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen, 2008. és Ekman Paul: Beszédes hazugságok, Budapest, Kelly Kft., 2010.

A magyar büntetőeljárás az európai emberi jogi bíráskodás mérlegén

Bevezető gondolatok

Az alapvető jogtárgyak súlyos megsértése jogkövetkezményeket, büntetést von maga után már évezredek óta az emberi társadalomban. Nincs ez másképp a modern jogban sem. A bűncselekményeket és jogkövetkezményeit a büntető anyagi jog határozza meg. A büntetőtörvény normái azonban önmagukban nem érvényesülnek, a törvényhozói cél egy speciális, igen részletesen szabályozott procedúra keretében realizálódik, mely maga a büntetőeljárás. A büntetőeljárás a nemzeti jog által részletesen szabályozott, normáinak alkalmazása során azonban soha nem lehet szem elől téveszteni nemzetközi jogi kötelezettségeinket. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye[1] ratifikálása óta nemzeti jogunk része, szabályai jelentőséggel bírnak a büntetőeljárásban, mely alapvető, alkotmányos, emberi jogokat érinthet hátrányosan.[2] A nemzetközi emberi jogi bíráskodás lámpást kell, hogy tartson a magyar bíróságoknak is, döntéseivel összhangban lehet csak meghozni olyan ítéleteket, melyek megfelelnek a tisztességes eljárásnak és a lehetőségekhez mérten biztosítják a határozat igazságát, a büntetés igazságosságát is.

Tanulmányomban az Egyezmény egyes alapvető, garanciális előírásainak érvényre jutását, vagy annak hiányát kívánom bemutatni olyan fontos büntetőeljárási jogintézmények tükrében, mint a terhelti-védelmi jogok, a fegyverek egyenlőségének elve és az eljárások ésszerű határidőn belüli befejezése.

A dolgozat a nemzetközi emberi jogi bíráskodás alapintézményeinek és azok működési rendjének felvázolása után a vizsgált kérdésekben tételesen veti össze az Egyezmény normáinak hatását a magyar büntető ítélkezésre, figyelembe véve az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB vagy Bíróság) elvi jelentőségű döntéseit is.

1. Alapvetések az Emberi Jogok Európai Bíróságáról

1.1. Előzmények

A második világháború borzalmai láttán egyre többen emelték fel szavukat az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Az első átfogó jellegű emberi jogi katalógus az 1948-ban az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata volt. A nyugat-európai államok azonban elhatározták, hogy létrehoznak egy emberi jogokkal foglalkozó regionális nemzetközi szervezetet, ezért egy 1949-ben aláírt egyezménnyel[3] megalakult az Európa Tanács. Az Európa Tanács Európa legnagyobb regionális kormányzati nemzetközi szervezete és az egyik legjelentősebb emberi jogokat védő szervezet. Az Európa Tanácsot létrehozó nemzetközi szerződést csupán tíz európai állam[4] írta alá. Mára azonban 47 európai ország a tagja. A nemzetközi szervezethez csatlakozhat bármely európai állam, amely elfogadja a jogállamiság elvét és biztosítja minden joghatósága alatt élő személy számára az emberi jogokat és az alapvető szabadságokat.[5]

Az Európa Tanács számos feladatot vállalt magára. Célja elsősorban az emberi jogok, a demokrácia és a jogállamiság védelme, de olyan területeken is szerepet vállal, mint a környezetvédelem, oktatás, egészségügy. Ezenkívül foglalkozik szociális és gazdasági kérdésekkel is.[6] Egy területet említhetünk, ami nem képezi részét feladatkörének, ez a honvédelem.

Ezen célok megvalósítása érdekében nemzetközi jogi egyezményeket alkot, létrehozza a regionális emberi jogvédő mechanizmus kereteit és működteti azt az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmében.[7] Az Európa Tanács nevéhez köthető például az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az Európai Szociális Charta, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája vagy az Európai Egyezmény a Kínzás és az Embertelen vagy Megalázó Büntetések vagy Bánásmód Megelőzéséről.

Magyarország 1992. november 5-én ratifikálta az Egyezményt. Azóta bárki a Bírósághoz fordulhat, aki szerint a magyar hatóságok megsértették az Egyezményt, a hazai jogorvoslati lehetőségeket kimerítette, hat hónapos határidőn belül, saját nyelvén, illetékmentesen, kötelező jogi képviselet nélkül.

1.2. Az Európa Tanács szervezete

Az Európa Tanács székhelye Strasbourg. Működésének fő fórumai a Miniszteri Bizottság, a Parlamenti Közgyűlés és az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa. A három munkafórum adminisztratív feladatait a Titkárság látja el.

A Miniszteri Bizottság az Európa Tanács döntéshozó szerve, amely a tagállamok külügyminisztereiből álló testület. Végrehajtó és ellenőrző szerv, őrzi az Európa Tanács alapvető értékeit, figyelemmel kíséri az egyezmények végrehajtását, a tagállamok által vállalt kötelezettségek tiszteletben tartását. Dönt a szervezet új tagjainak felvételéről, nemzetközi szerződéseket dolgoz ki, politikai ajánlásokat fogad el, cselekvési tervekről határoz. A külügyminiszterek évente egyszer ülnek össze, döntéseiket pedig egyszerű vagy minősített többséggel hozzák. A Bizottság ajánlásokat, kötelező érvényű megállapodásokat, nyilatkozatokat fogadhat el, amelyek tárgya elsősorban emberi jogi kérdések.[8]

A Parlamenti Közgyűlés a nemzeti parlamentek által delegált képviselőkből álló konzultatív szerv. Döntéseket nem hoz, de ajánlásokat fogadhat el, ill. tanácskozhat minden olyan kérdésben, amely az Európa Tanács hatáskörébe tartozik. Ajánlásai iránymutatásul szolgálnak a Bizottság és a tagállamok számára is. A Közgyűlés működése a nemzeti parlamentekéhez hasonló, a képviselők frakciókba tömörülve végzik munkájukat.[9] A Közgyűlés napirendje között szerepelnek európai szintű és világesemények megvitatása is, különösen, ha egy kérdés megoldásánál európai összefogásra van szükség.

1994-ben hozták létre az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusát, amely egy tanácsadó szerv. A Kongresszus Európa régióinak és városainak érdekeit jeleníti meg, a Kongresszuson a helyi és regionális képviselők megvitathatják problémáikat, ill. tanácsadó testületként működik a Bizottság és a Közgyűlés mellett helyi és regionális politikai kérdésekben.[10]

1.3. Az Emberi Jogok Európai Bírósága

Az alapvető jogok és szabadságok érvényre juttatása elsősorban az EJEB feladata.[11] A Bíróság Strasbourgban székel. Létszáma az Európa Tanács tagállamainak számától függ, ugyanis minden tagállam egy bírát küldhet. A bírák személyére javaslatot a tagállamok tesznek, megválasztásuk feladata azonban a Parlamenti Közgyűlést terheli.[12] A tagállamok három jelöltje közül jelöl ki egyet a Közgyűlés szótöbbséggel. A bírákat hat évre választják, lehetőség van azonban újraválasztásukra korlátlan számban, hivatalviselésük ideje viszont 70. életévük betöltésével lejár.[13] Munkájuk során nem a küldő államot képviselik, függetlennek és pártatlannak kell lenniük. Javadalmukat nem a tagállamoktól, hanem az Európa Tanácstól kapják.

A Bíróság teljes ülése választja meg a Bíróság elnökét, két elnökhelyettesét és még két szekció elnökét. A bírák munkájukat öt szekcióba osztva végzik. A szekciókon belül háromtagú tanácsok kerülnek felállításra, amelyek feladata a panaszok szűrése. A Bíróság alapvetően héttagú kamarákban működik, legmagasabb szintű formája a tizenhét tagú nagykamara.[14]^[15]

A Bíróság hatásköre kiterjed az Egyezmény értelmezésére és alkalmazására. Dönt a kérelmek elfogadhatóságáról, ill. érdemben is elbírálja azokat. Illetékessége pedig azon államokra terjed ki, amelyek kötelező joghatóságát elismerték. Jelenleg az Egyezményben részes tagállamok általános érvénnyel ismerik el a Bíróság joghatóságát.[16]

1.4. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye

Az Európa Tanács 13 tagállama Rómában írta alá „Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményt”, amely 1953-ban lépett hatályba. Az Egyezmény első generációs jogokat tartalmaz, amelyeket – a korábban elfogadott emberi jogi nemzetközi dokumentumoktól eltérően – részletesen fejt ki. Az Egyezmény az emberi jogok védelme érdekében létrehozta a Bizottságot és a Bíróságot. Forradalmi újítása volt, hogy a védendő jogok megsértése esetén közvetlenül az érintett egyén fordulhat jogsegélyért.

Az elmúlt ötven évben fokozatosan bővült a védendő emberi jogok köre. Az EJEE módosítása kiegészítő jegyzőkönyvek megalkotásával történik. Ma már 14 kiegészítő jegyzőkönyv került elfogadásra. A 14. kiegészítő jegyzőkönyv Oroszország ratifikációjának hiányában még nem lépett hatályba, ezért a részes államok a jegyzőkönyv ideiglenes alkalmazása mellett döntöttek a 14bis jegyzőkönyv megalkotásával.[17]

Az EJEE nem csupán célokat fogalmazott meg, hanem létrehozott e jogok kikényszeríthetősége érdekében egy intézményrendszert is. E feladat kezdetben három intézményre hárult: az Emberi Jogok Európai Bizottságára, az Emberi Jogok Európai Bíróságára és az Európa Tanács Miniszteri Bizottságára. Az ügyek először az Európai Bizottsághoz kerültek, amely döntött az elfogadhatóságról. A jogvédelmi rendszer forradalmasítására 1998-ban került sor. A folyamatban lévő ügyek száma rendkívüli méreteket öltött, így szükség volt az intézményrendszer felülvizsgálatára. Ennek érdekében 1994-ben elfogadták a 11. kiegészítő jegyzőkönyvet, amivel a Bizottság megszűnt, így most már az ügyek elfogadhatóságáról is a Bíróság hoz döntést.[18]

Az ítéletek végrehajtását a Miniszteri Bizottság ellenőrzi.[19] A Miniszteri Bizottság azonban nemcsak azt ellenőrzi, hogy a kérelmező hozzájutott-e a Bíróság által megítélt összeghez, hanem azt is, hogy az adott részes állam megtette-e a megfelelő törvényhozási lépéseket annak érdekében, hogy megakadályozza a jövőbeli jogsértéseket.[20]

2. A tisztességes eljárás (fair trial), mint kardinális jogok csokra (bundle of rights)

2.1. A tisztességes eljárás elvének alapjai

A tisztességes eljárás elve a jogállamiság és a demokratizmus része. A tisztességes eljárás elvének meghatározása nem könnyű feladat. Viták tárgyát képezheti, mit értünk a „tisztességes” szó alatt, illetve kérdés lehet, milyen jogokat kell biztosítani az eljárások során ahhoz, hogy azt tisztességesnek nevezhessük. A „megfelelő eljárás” elvének gondolata először az Egyesült Királyságban jelent meg a Magna Chartában (1215.). Az ehhez kapcsolódó szabályok rendezték az uralkodó és az alattvalók közötti kapcsolatot, ezért szokás a „megfelelő eljárás” korai példájaként emlegetni.[21]

A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban kialakult viták tekintetében eltérő koncepciókat találunk arra nézve, milyen feltételeknek kell fennállniuk ahhoz, hogy valaki számára biztosítva legyen a tisztességes eljárás. Ez alapján is különbséget fedezhetünk fel a kontinentális jog és a common law között. A common law ugyanis nagyobb teret kíván biztosítani a vádlott számára annak megválasztására, miként kívánja megvédeni magát az eljárás során. A kontinentális jog a vádlott önrendelkezési jogát is akár korlátozva aktív tevéssel védi jogait, és az eljárás csak akkor tisztességes, ha a vádlott jogi képviselettel rendelkezik. A common law is szabályozza a vádlott jogi képviseletét, de az önrendelkezési jog nagyobb hangsúlyt kap az eljárás során. A common law szerint ugyanis a vádlott megválaszthatja, kíván-e jogi képviseletet igénybe venni vagy nem.[22]

2.2. A tisztességes eljárás, mint alapvető jog

A tisztességes eljáráshoz való jogot több jelentős nemzetközi emberi jogi egyezmény is deklarálja. Az EJEE 6. cikke rögzíti a tisztességes eljáráshoz való jogot és annak összetevőit, de az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47–50. cikke és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke szintén foglalkozik ezzel az alapvető jogunkkal. A tisztességes eljárás követelménye számos részjogosultságból tevődik össze. A részjogosítványok egy része minden eljárástípushoz kapcsolhatók, míg mások csak a büntetőeljárások esetén érvényesülnek.[23] Természetes, hogy a büntetőeljárások több eljárási garanciával vannak körülbástyázva, hiszen ezekben az esetekben akár az egyének szabadsága a tét, sőt egy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén azt is mondhatjuk, hogy a vádlott élete van az eljáró bíróság kezében.

Szokás az alapvető jogok között különbséget tenni a szerint, hogy egy adott alapjog kapcsán megengedett-e bizonyos körülmények mellett az eltérés vagy sem. Az ilyen emberi jogok különleges helyet foglalnak el az alapjogok között. Minden nemzetközi dokumentum deklarál olyan jogokat, amelyek esetén a derogáció semmilyen körülmények között nem engedett meg. Ilyen például az élethez való jog, a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód tilalma vagy a rabszolgaság. A tisztességes eljáráshoz való jog azonban nem tartozik ezen alapjogok közé egyik nemzetközi emberi jogi dokumentumban sem. A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának előkészítése során több ország is tett olyan javaslatot, amely szerint az államok még a nemzet létét fenyegető veszélyhelyzetben sem térhettek volna el a tisztességes eljáráshoz való jog elemeitől. Ezt a javaslatot végül elvetették arra hivatkozva, hogy a nemzetközi jog még fegyveres konfliktusok esetén sem engedi ezt az alapjogot felfüggeszteni. Ezt deklarálja az 1949. évi Genfi Konvenciók közös 3. cikke nem nemzetközi jellegű fegyveres konfliktusok esetén, de a Nemzetközi Büntetőbíróság 1998-ban Rómában elfogadott Statútuma is ezt mondja ki, sőt egyenesen háborús bűntettnek nevezi a hadifoglyok és más védett személyek megfosztását a tisztességes eljárástól.[24] Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog minden körülmények között érvényesülő alapjog, még abban az esetben is, ha a nemzetközi egyezmények kifejezetten nem tiltják a derogációt.

2.3. A tisztességes eljáráshoz való jog az Egyezményben

Az Egyezmény 6. cikke biztosítja a tisztességes eljáráshoz való jogot polgári és büntető perekben. A 6. cikk az EJEE egyik olyan része, amelyik a legterjedelmesebb esetjoggal rendelkezik. E cikk 1. pontja minden eljárástípusra vonatkozóan fogalmaz meg követelményeket. Ezeknek a feltételeknek egy része magára az eljáró bíróságra állapít meg előírásokat, így a bíróságnak törvény által létrehozottnak, pártatlannak és függetlennek kell lennie. A követelmények másik része a bíróság eljárására vonatkozik, így a tisztességesség, nyilvánosság és ésszerű időn belüli befejezettség, amelyek teljesülése esetében felel meg az eljáró bíróság ennek az alapjognak. Az 1. pont második fordulata a tárgyalás, ill. az ítélethirdetés nyilvánosságát és az az alóli kivételeket deklarálja. E szerint a tárgyalás nyilvános, azonban a nyilvánosság korlátozható az eljárás egészére vagy egy részére, amennyiben az erkölcs, a közrend, a nemzetbiztonság, kiskorú érdekeinek vagy az eljárásban részt vevő felek magánéletének védelme indokolja, illetőleg amennyiben a bíróság ezt feltétlenül szükségesnek tartja, mert úgy ítéli meg, hogy a nyilvánosság az igazságszolgáltatás érdekeit veszélyeztetné.

A 6. cikk 2. és 3. pontja a büntetőeljárásokkal szemben ír elő garanciális szabályokat, többletjogokat adva ezzel a terhelteknek. A 2. pont az ártatlanság vélelmének követelményét fogalmazza meg. Így a bűncselekménnyel gyanúsított személyeket mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A 3. pont pedig felsorolja a terheltek egyéb jogait az eljárás során, így például a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vádról; rendelkezzék a védekezés előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz, és eszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád.

Mindebből látható, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog összetett alapjog, és az Egyezmény szerint számos részjogosultságnak kell megfelelnie.

2.4. Értelmezési kérdések

A tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó számos ítélet jól mutatja, hogy az alapjog megítélése egyáltalán nem egyszerű feladat. Egyrészt nagyon sok összetevője van ennek az emberi jognak, és több feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy eljárásról azt mondhassuk, hogy tisztességes. Másrészt értelmezési problémák is felmerülnek, hiszen most már 47 tagállam jogát közelíti egymáshoz az Egyezmény, így például olyan fogalmak értelmezése szükséges, mint a függetlenség, pártatlanság, bíróság, milyen eljárásokra terjed ki az Egyezmény 6. cikke vagy ésszerű időn belüli eljárás.

A 6. cikk 1. pontjával kapcsolatban felmerült már kérdésként, hogy magában foglalja-e a bírósághoz fordulás jogát is. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a 6. cikk 1. pontjának megszorító értelmezése nem helyes, és a Golder-ügyben[25] a bírósághoz fordulás lehetőségét egy polgári ügyben egyetemlegesen elismert alapvető jogelvnek tekintett.

Kérdés lehet az is, mit értünk egyáltalán bíróság alatt. A Bíróság értelmezése szerint a „bíróság” olyan igazságszolgáltatással foglalkozó szerv, amely döntéseit jogi normákra alapozva hozza meg, és jogszabály által előírt eljárás alapján. Ezenkívül a felekre nézve kötelező érvényű határozatokat hoz, így az a szerv, amely tanácsadó véleményeket alkot, nem vonható az Egyezmény fogalmi körébe. A bíróságoknak olyan követelményeknek is meg kell felelniük, mint a függetlenség a végrehajtó hatalomtól, a politikától, ill. a bírósági eljárás során bizonyos garanciák biztosítása.[26]

Vita tárgyát képezheti továbbá az is, mit jelent a függetlenség, pártatlanság. Ezek a meghatározások elsősorban etikai fogalmak, és definiálásuk nehéz feladat. E két fogalom egymással összefüggő és részben egymást átfedő. A függetlenségnek több oldala is vizsgálható. A bíróságnak függetlennek kell lennie a többi hatalmi ágtól, de legalább olyan fontos, hogy független legyen a felektől. A pártatlanság inkább a bíróság szubjektivitásától védi a feleket. Lényege, hogy az eljárásban résztvevőket a jogszabályoknak megfelelően és elfogultságtól mentesen ítélje meg, ne pedig például szimpátia vagy a bíró pillanatnyi hangulata alapján. Ezek kizárása természetesen nem könnyű és nem is teljesen lehetséges, de törekedni kell rá.

Számos jogvita alapja, mit értünk az ésszerű idő követelményének fogalma alatt. Ez a kifogás gyakorta felmerül a magyar bíróságokkal szemben is, amely miatt, mint később látni fogjuk marasztalta már el a Bíróság hazánkat. Az ésszerű idő követelménye fontos jogelv, ami előfeltétele a hatékony jogvédelemnek, a jogbiztonság és így a jogállamiság elvének is. A felek védelme szolgálja, hogy az eljárás ne legyen túlzottan elhúzódó, de az igazságszolgáltatás hatékony működése és hitelessége szintén indokolja az ésszerű időn belüli befejezést. Ez az időtartam nem fejezhető ki számokban, ez az adott eljárás körülményeitől függ. A Bíróság ilyen panasz esetén figyelembe veszi az ügy bonyolultságát, az eljárásban részt vevők és a hatóságok magatartását és egyéb tényezőket is.[27]

2.5. A tisztességes eljárás elveinek érvényesülése a magyar büntetőeljárásban

A magyar büntetőeljárásban a tisztességes eljárást a nemzetközi jogi szabályozás, az európai standardok mellett az Alaptörvénynek a szabadságjogokat taglaló normái,[28] valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) alapvető rendelkezései és más perjogi részletszabályok biztosítják.

A fair eljárás záloga egyrészt a nyilvánosság, az igazságszolgáltatás átláthatósága, az európai jogi előírások szerint a bírói szervezet függetlensége, és olyan alapvető szabályok, mint a nulla poena sine lege[29] elve, a favor defensionis,[30] az alapvető védelmi-terhelti jogok, mint a hallgatás joga, vagy az önvádra kötelezés tilalma.[31] Másfelől, amint Bencze Mátyás szemléletesen mutatott rá az idézett szabályok érvényesülése jelentősen függ az igazságszolgáltatás „aktorainak” szemléletétől, felfogásától.[32] Az ítélkezésben ugyanis vitathatatlanul jelen vannak az objektív tényezők mellett a szubjektív elemek is. Miként a híres amerikai jogi realista, Jerome Frank megvilágította, a bíró is ember és a talár felöltésével gondolkodásmódja nem válik szillogisztikus módon mesterkéltté.[33] Láthatjuk ekként, hogy a tisztességes eljárás fogalma összetett, nevezhetjük egy olyan jogcsokornak (bundle of rights), mely különböző kardinális alapjogokból áll és biztosítéka az állami önkény visszaszorítása mellett az emberi jogok megfelelő védelmi szintű figyelembevételének.

A büntetőeljárás garanciális elveit a Be. I. fejezete rögzíti az alapvető rendelkezései között. Az emberi jogok tiszteletben tartásának központi pillérei az alapelvek, melyek az eljárás fair voltát biztosító garanciák közé tartoznak. Megállapíthatjuk Király Tibor nyomán, hogy a biztosítékok és az alapelvek nem azonos, de értelemszerűen egymást ki nem záró fogalmak. A garanciák tágabb kört ölelnek fel és rendeltetésük is szélesebb az alapelveknél.[34] A büntetőeljárásban az alapelveket több nagy csoportra lehet tagolni, megkülönböztethetjük a szervezeti és működési, az alkotmányos, a terhelt és az állam viszonya alapján differenciált, az Emberjogi Egyezményben is rögzített, vagy nem szabályozott, illetve az egész büntetőeljárásban, vagy csak a büntetőperben érvényesülő alapelveket. Szervezeti alapelvként ismert a bíróságok függetlensége, a társasbíráskodás, az igazságszolgáltatási monopólium, a néprészvétel, melyek általában az Alaptörvényben is meghatározásra kerülnek. Alkotmányos alapelv emellett az ártatlanság vélelme, a védelem joga vagy a jogorvoslati jogosultság. Az állam és a terhelt viszonya tekintetében külön alapelvként lehet meghatározni a bizonyítás terhet, valamint az in dubio pro reo szabályt. Egyes jogokat az Egyezmény külön nevesít, mint a vádelv, a szóbeliség, a közvetlenség. Herke, Fenyvesi és Tremmel a klasszikus régi elvek mellett új „vezérelvként” határozza meg a tisztességes eljáráshoz való jogot a jogállami eljárás, illetve a fegyverek egyenlőségének elvét.[35] A tisztességes eljárást Király egyetemes alapelvként nevesíti, mely az Egyezmény 6. cikke alapján a magyar jogban külön elismert alapelvekből tevődik össze, mint a bírói függetlenség, a tisztességes, nyilvános, ésszerű határidőn belül történő tárgyalás.[36] A tisztességes eljárás egyetemes alapelv volta úgy gondolom nem kérdőjelezhető meg, az előbbiekben idézetteken túl azonban nem vitásan részét képezik az alkotmányos elvek, valamint a jogállami büntetőeljárás és a fegyverek egyenlőségének elve is. Az eljárás tisztességével az Alkotmánybíróság is foglalkozott több döntésében, ahol kifejtésre került, hogy a tisztességes eljárás (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak az Egyezményben és alkotmányos szabályokban megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint, az igazságos tárgyalás), hanem az alkotmányos norma tartalmához és szerkezetéhez mintát adó, az eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ennek megfelelően egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása ellenére lehet az eljárás méltánytalan, vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.[37] Az alkotmánybírósági jogértelmezésből is nyomon követhető, hogy az eljárás tisztességességének megítélése nem szűkíthető le kizárólag az Egyezmény 6. cikkében foglaltakra, hanem komplexen, az egész eljárást, valamint az alapvető büntetőeljárási jogokat mérlegre téve lehet megalapozottan dönteni a kérdésben.

A tanulmány tárgyát nem képezi valamennyi alapelv részletes elemzése, de azokra, melyek közvetlen kihatással vannak az eljárás tisztességes voltára, valamint érintettek az európai emberi jogi bíráskodás gyakorlata által, szükséges kitérni.

Az eljárási feladatok megosztása, a büntetőeljárásban is külön alapvető rendelkezést rögzített olyan, a tisztességes eljárás megvalósulásához szükséges előírás, mely nélkül nyilvánvalóan nem beszélhetünk fair tárgyalásról. A modern jogokban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönülése alapvető követelmény.[38]

A törvényes vád szintén sarkköve a tisztességes eljárásnak.[39] A vádlói jogosultság, a vád kimerítési kötelezettség és a vádhoz kötöttség elve egyik fontos biztosítéka annak, hogy törvényes vád nélkül ne kerülhessen sor elítélésre. A vád törvényességének megszegése súlyos jogkövetkezményekkel az alsóbb fokú bíróság ítéletének kasszációjával jár.

A bírósági eljáráshoz való jog és a jogorvoslat joga szintén kardinális elemei a tisztességes eljárásnak.[40] Az igazságszolgáltatás monopóliuma a bíróságé. Az igazságszolgáltatási monopólium és a bírói függetlenség – mint a fair eljárás garanciái – szervesen összefüggnek, a bírói függetlenség ugyanis az igazságszolgáltatási monopólium nélkül formális lenne, hiszen a hatalom szükség esetén a bíró helyett más, utasítható igazságszolgáltatást kereshet.[41] A jogorvoslat joga nélkül önkénymentes, független, tisztességes ítélkezés szintén nem képzelhető el. Mit tekinthetünk a jogorvoslat lényegében, mi e fontos jogintézmény genus proximuma? Angyal Pál szerint perorvoslat alatt azt az eljárást kell érteni, amelynek során a bíróságnak valamelyik félre vagy más érdekeltre sérelmes határozatából származó joghátrány a perre visszahatóan elhárul.[42] Király Tibor a jogorvoslatot a hatóság határozataiban vagy intézkedéseiben előforduló ténybeli vagy jogi tévedések, törvénysértések kijavításának indítványozásában, mint jogi eszközben fogalmazta meg.[43] Amint Király nyomán Kardos Sándor utalt rá, a jogorvoslat a büntetőeljárás fakultatív szakaszát nyitja meg, mert a perorvoslati eljárásoknak feltétele annak joghatályos bejelentése.[44] Cséka Ervin szerint a jogorvoslat lehetőséget teremt a már bekövetkezett eljárási tévedések, a helytelen, törvénysértő határozatok orvoslására annak érdekében, hogy a hibás döntés jogkövetkezményei lehetőleg ne álljanak be, illetve minél előbb megszűnjenek.[45] Herke Csongor, Fenyvesi Csaba és Tremmel Flórián kifejtette, hogy a perorvoslat az eljáró bíróság valódi, vagy vélt, súlyos, vagy kevésbé súlyos, ténybeli (error in facto), jogi (error in iure), vagy eljárási (error in procedendo) hibájának kiküszöbölésére, orvoslására irányul.[46] Utóbbi fogalom-meghatározás kapcsán kiemelendő a hiba vélt voltára utalás, mert természetesen a jogorvoslat jogának gyakorlása nem jelenti azt, hogy valóban történt hiba, ill. törvénysértés a bírósági eljárásban.

A védelem jogait alapvető normák bástyázzák körül. A legfontosabb nemzetközi jogi, valamint alkotmányos szabályok és maga a hatályos büntető perrend szoros egységet alkotva rögzítik a védelem jogának fő kereteit és lényegi tartalmi elemeit.[47] A védelem jogának egyik legfontosabb alappillére a védő eljárása a büntetőeljárásban a terhelt érdekében. Az alaki védelem tartalma kettős, melynek egyik része a terhelt személyes védekezése, a másik fontos eleme pedig a terhelt által választott vagy részére kirendelt védő közreműködése, mely mintegy kiegyenlítve az állam szerveinek, a vádnak a szakértelmét, megteremti a fegyverek egyenlőségét a vád és a védelem között.[48] Király gondolatait maradéktalanul osztva megállapíthatjuk, hogy „az igazság többnyire összetett, mert a büntetőügy eldöntéséhez sok tényt kell tisztázni, szükség van ezért a védelemre”.[49] A védelem joga tehát nem vitásan a tisztességes eljárás egyik kiemelkedő értékű záloga. A védelem tartalmi oldalát a terhelti jogosítványok által biztosított garanciák alkotják. Ide sorolható többek között a gyanúsítás, a vád tárgyának, illetőleg ezek változásainak megismeréséhez fűződő jog, a törvényi kivételektől eltekintve az eljárási cselekményeken való részvétel, a védekezésre való felkészülés, az indítványtétel és észrevételezés, valamint a már felhívott jogorvoslat joga.[50] A védelem jogánál külön kiemelendő, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni csak a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet.[51]

Az ártatlanság vélelme, mint működési alapelv[52] szerint senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.[53] Úgy vélem ez egy rendkívül fontos, az emberi jogokat és a tisztességes eljárás követelményét szem előtt tartó szabály. A jogerős bírói döntésig mindenkit megillet a jog, hogy ártatlannak tekintsék. Ugyanakkor az elvtől függetlenül a büntetőeljárásban, elsősorban a kényszerintézkedések által a személyi szabadságjogok törvényesen korlátozhatók, és a követett gyakorlat szerint ez nem jelenti az ártatlanság vélelmének sérelmét.

A terhelt nem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.[54] Az Egyezmény 14. cikkében is megfogalmazott nemo debet prodere se impsum elve folytán a terheltnek főszabályként nincs közreműködési, a hatósággal együttműködési kötelezettsége. Amint Farkas Ákos és Róth Erika rámutatott, ez alól szűk körben van törvényi kivétel, gondolhatunk itt a terhelt részéről a szakértői vizsgálat során műtétnek nem minősülő, tehát nem invazív eljárások, beavatkozások eltűrésének kötelezettségére, vagy akár arra, hogy a Be. 117. § (1) bekezdésében írt adatait köteles a hatóságnak közölni.[55] Önmagát azonban nem köteles vádolni, sőt a vádra reflektálnia sem kell, amit a Be. 117. § (2) bekezdésében írt hallgatás joga biztosít.

E körben indokolt utalni az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság Miranda döntésén[56] alapuló gyakorlatra, mely szerint a rendőrség a bűncselekménnyel gyanúsítható személyt elfogásakor nyomban, már alakszerű kihallgatása előtt figyelmezteti jogaira, elsősorban arra, hogy nem köteles vallani, és amit mond, bizonyítékként felhasználható.[57] A Miranda figyelmeztetés az USA-ban nemcsak a hatóság részére alapvető kötelem, hanem a figyelmeztetés tartalma már a hétköznapi ismeretek közé tartozik.[58] A hallgatás joga már hatályos jogunkban is megszilárdult, nyilvánvaló azonban, hogy jogelméleti és jogtörténeti előzményt jelent a Miranda szabály, mely megalapozta hazai perjogunkban is a garanciális jog beépülését.

A hallgatási jognak nemcsak a perben, hanem már a nyomozásban, illetve azt megelőzően végzett rendőri intézkedés során is érvényesülnie kell. Amint Elek Balázs kifejtette, nem tekinthető helyesnek az olyan gyakorlat, amikor az eljárási cselekmény után terheltté váló személy rendőri jelentésbe foglalt nyilatkozatát úgy értékeli a bíróság bizonyítékként, hogy nem figyelmeztették a hallgatás jogára.[59] Irányadónak tartom ezt akkor is, amikor az elkövető önfeljelentést tesz, azaz önként tárja fel a hatóságnak a bűncselekmény elkövetését.

A nyilvánosság a hatályos eljárási törvényben az alapvető rendelkezések között már nem került rögzítésre, vitathatatlan azonban, hogy az igazságszolgáltatás átláthatóságát biztosító norma továbbra is fontos alapelv. A Be. 237. § (1) bekezdése szerint a bíróság tárgyalása nyilvános, a nyilvánosság pedig csak a törvényben meghatározott esetekben korlátozható, vagy zárható ki. A nyilvánosság tartalmi oldalról magát az eljárási cselekmény nyilvánosságát, másfelől a bírósági ítéletek, vagy más iratok hozzáférhetőségét jelenti. A nyilvánosság indokolatlan kizárása a törvény értelmében feltétlen hatályon kívül helyezési okot jelent. Nem lehet vitás a fentiek tükrében sem, hogy a nyilvánosság a vizsgált jogcsokor, a fair eljárás egyik fontos eleme.

3. Egyes magyar büntetőeljárások az Európai Emberi Jogi Bíróság mérlegén

Az európai emberi jogi és a honi büntető eljárásjogi alapvetések, a főbb elvek és jogintézmények bemutatása után tekintsük át konkrét ügyeken keresztül, hogy egyes magyar büntetőeljárások a fontos jogosítványok tekintetében mennyiben feleltek meg az európai standardoknak, mennyire állták ki azt EJEB előtt a jogállamiság próbáját.

3.1. Az eljárás ésszerű határidőben való lefolytatásához, valamint a szabadlábon védekezéshez való jog érvényesülése

A már utaltak szerint az Egyezmény 6. cikkében meghatározott tisztességes tárgyaláshoz való jog egyik lényeges eleme, hogy a bíróság ésszerű időn belül döntsön a vádak megalapozottságáról (1. bekezdés). Mindennek elvi háttere nem vitásan egyrészt a bírói hatalom hatékony, az államot védő működése, másfelől a fair eljárás aspektusából az emberi jogok védelme, hiszen önhibán kívül senkit nem lehet hosszabb időn keresztül bizonytalan, függő helyzetben tartani, főként olyan jelentős személyi jogokat korlátozó vagy elvonó procedúránál, mint a büntetőeljárás. A Klement Tibor kontra Magyarország ügyben[60] a Bíróság megállapította Magyarország terhére az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésének megsértését, figyelemmel arra, hogy nem érvényesült az eljárás ésszerű határidőn belül való lezárásához való jog. A Bíróság rámutatott, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az eset egyedi körülményeinek fényében kell megítélni, szem előtt tartva az ügy bonyolultságát, valamint a kérelmező és a releváns hatóságok magatartását is.[61] Mindezen körülményeket figyelembe véve a Bíróság megállapította, hogy a 9 éves pertartam nem felelt meg az ésszerű idő követelményének. Kétségtelen, hogy egy bonyolult ténybeli és jogi megítélésű ügyről volt szó, ahol a pertartamot növelte nyilvánvalóan a kizárási ok miatt az egyébként illetékes másodfokú bíróság helyett más fellebbezési bíróság kijelölése. Az eljárás döntő részét azonban az elsőfokú per tette ki, ahol éveken át folyt bizonyítás ügydöntő határozat meghozatala nélkül. A gyakorlati tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy büntetőügyekben ritka az ilyen kirívóan hosszú eljárás, de találkozni vele s az EJEB döntés tükrében nyilvánvaló, hogy ilyen esetben az extrémnek mondható pertartam folytán a tisztességes eljárás garanciái nem érvényesültek. Nem véletlen ennek fényében sem, hogy napjainkban folyamatos a jogalkotó törekvése az eljárások egyszerűsítésére, időtartamának csökkentésére.

Az Imre Zsolt kontra Magyarország ügyben[62] a Bíróság a kérelmező előzetes letartóztatásának hosszú 2 év 9 hónapos időtartama, egy időszakban annak szükségtelen volta miatt ugyan az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdésében foglaltak megsértését állapította meg, nyilvánvaló azonban, hogy az indokolatlan módon, kellő alap nélkül fenntartott előzetes letartóztatás alkalmas az eljárás tisztességének megkérdőjelezésére is. A Bíróság megállapította, hogy a 2 évet meghaladó tartam után már reálisan nem volt megállapítható a szökés, illetve az eljárás meghiúsításának veszélye, ezért fenti okok alapján a jogsérelem a kérelmező érveit elfogadva, megállapításra került. Az előzetes letartóztatással kapcsolatban leszögezhetjük, hogy sajnos még napjainkban is sok esetben automatizmus érvényesül és főként az alsóbb fokú bíróságok kellő mélységű kontroll és indokolás nélkül fogadják el a kényszerintézkedés okaival kapcsolatban az ügyészi álláspontot, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria több elvi döntésben és kollégiumi véleményben is útmutatást adott a tisztességes eljárásra nézve.[63]

A Bárkányi kontra Magyarország ügyben[64] a Bíróság szintén megállapította, hogy a kérelmező előzetes letartóztatása ésszerűtlenül hosszú ideig tartott. A nyomozás lezárását követően ugyanis nem álltak fenn már valósan olyan kényszerintézkedési okok, melyek indokolták volna a nem kiemelkedő súlyú vagyon elleni bűncselekmény (lopás) miatt indult ügyben a személyi szabadság több mint egyéves elvonását. A Bíróság rámutatott, hogy a büntetőügyben a bíróságok többször mechanikusan hivatkoztak a szökés-elrejtőzés veszélyére, megfelelő ténybeli alap nélkül. A személyi szabadság ilyen elvonása nem felel meg az Egyezmény kardinális rendelkezéseinek, és nyilvánvalóan sérti az eljárás tisztességességét.

3.2. A vád, a vádbeli cselekmény minősítése változásának megismeréséhez fűződő védelmi jogok

A vádnak és változásainak megismeréséhez fűződő terhelti jog vitathatatlanul olyan fontos védelmi jogosítvány, mely meghatározza az alaki és a tartalmi védelem hatékony gyakorlását is. A terheltnek a tisztességes eljárásban végig lehetőséget kell biztosítani arra, hogy megismerje a megalapozott gyanú tárgyát, a vád tényállását és minősítését, a vádmódosítást, ill. annak lehetőségét is, hogy a bíróság a vádtól esetlegesen eltérően minősíti a cselekményét. Mindezen jogosultságokat az Egyezmény 6. cikkének 3. bekezdése félreérthetetlenül meghatározza.

A magyar jogalkotásra is hatással volt a Dallos Zoltán kontra Magyarország ügy.[65] A kérelmező azt állította, hogy az ellene lefolytatott büntetőeljárás az Egyezmény 6. cikkét megsértve nem felelt meg a tisztességes eljárás követelményeinek, mert őt sikkasztással vádolták és e bűncselekmény elkövetésében találták bűnösnek az elsőfokú ítéletben, a terhére rótt cselekményt azonban a fellebbviteli bíróság csalássá minősítette át, és ez meggátolta őt abban, hogy megfelelően gyakorolhassa a védekezéshez fűződő jogait. A Bizottság az elé került ügyben a fenti tényállás alapján megállapította a 6. cikk 3. bekezdés a) pontjának megsértését, mert a másodfokú bíróság által átminősített cselekményre, a csalásra nézve a kérelmező a védelmi jogokat nem gyakorolhatta, nem kapott ugyanis tájékoztatást a vád természetéről és okáról, valamint változásairól. Az ügy ezt követően az EJEB Kamarája elé került. A Bíróság annyiban osztotta a Bizottság álláspontját, hogy a másodfokú bíróság részéről végzett átminősítésre a döntés előtt érdemben nem terjeszthetett elő védekezést a kérelmező, mely tény nyilvánvalóan rontotta a védekező esélyeit. Ennek ellenére az eset összes körülményeit értékelve, elsősorban azt figyelembe véve, hogy felülvizsgálati eljárásra került sor, ahol a kérelmező a Legfelsőbb Bíróság nyilvános ülésén előterjeszthette védekezését a módosult minősítésre, nem állapítható meg olyan jogsértés, mely az Egyezmény 6. cikke 3. bekezdésének a) pontjába ütközne. Látható tehát, hogy a két fórum ellentétesen ítélte meg az ügy érdemét, végül a tisztességes eljárás sérelmét nem állapította meg a Bíróság, de az eljárás mégis nagy jelentőségű, mert a magyar jogalkotó annak nyomán írta elő kötelességként a bíróságnak, hogy a vádtól eltérő minősítés lehetőségét érdemi döntése előtt állapítsa meg és biztosítson lehetőséget a védelemnek a védekezéshez való felkészülésre.[66]

A Block kontra Magyarország ügyben[67] a Bíróság megállapította a tisztességes eljárás sérelmét az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdése, valamint 3. bekezdés a) és b) pontjának megsértése miatt. Az ügyben a kérelmező ellen pénzhamisítás bűntettének előkészülete miatt emeltek vádat. Az elsőfokú bíróság a váddal egyező minősítéssel bűnösnek találta a terheltet és pénzbüntetésre ítélte. A másodfokú bíróság érdemi döntése előtt megállapította, hogy a cselekmény az elsőfokú ítélettől eltérően, csalás kísérletének minősülhet. Ezt követően azonban nem csalásnak, hanem közokirat-hamisításnak minősítette jogerősen a vádbeli cselekményt. Az ügyben felülvizsgálati eljárásra is sor került, ahol a Legfelsőbb Bíróság, kifejtve ugyan, hogy a cselekmény valójában csalásnak minősül, a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A Bíróság álláspontja szerint a vád és minősítés megismerésének alapvető jogát a kérelmező nem gyakorolhatta, mert nem volt előtte ismert a jogerős döntés előtt, hogy közokirat-hamisítás miatt vonhatják felelősségre. Nem került sor ennek tükrében arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon az ellene felhozott vád természetéről és okáról, és emiatt megfelelően nem is terjeszthette elő védekezését.

3.3. A fegyverek egyenlősége elvének érvényre jutása

A fegyverek egyenlőségének elve a tisztességes eljárás fontos része, olyan elv, mely garantálja, hogy a bírósági eljárásban a vád és a védelem egyenlő feltételek mellett terjeszthesse elő érveit. A viszonylag zárt, nem nyilvános nyomozást követően a kontradiktórius eljárásban teljesednek ki a védelmi jogok. A védelem jogának releváns eleme a fegyverek egyenlősége, mely szerint a vád nem kaphat többlet jogosítványokat, hatalmi helyzetéből adódóan előnyt az állam igazságszolgáltatási gépezetével szemben álló, az alaki védelem garanciái ellenére nem vitásan kiszolgáltatott helyzetben lévő terhelttel szemben. A bírósági eljárásban az ügyész és a védelmi oldal is ügyfélnek tekinthető, jogaik a bizonyításban azonos súlyúak, a védelem is jogosult minden olyan irat megtekintésére és egyes törvényi kivételektől (minősített adatokat tartalmazó okiratok, ha nem állnak fenn a megóvás tárgyi feltételei) eltekintve birtoklására, mint az ügyész. Táncos Gábor kérelmező Magyarország ellen indított ügyében[68] a Bíróság ugyan elfogadhatatlannak nyilvánította a kérelmet, tanulságos azonban felidézni a kérelem indokait és a Bíróság álláspontjának lényegét. Az ügyben a bíróság a hatályon kívül helyezés utáni megismételt eljárást követően a kérelmezőt egy lánygyermek sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt 13 évi szabadságvesztésre és 8 év közügyektől eltiltásra ítélte. A megyei bíróság a tényállást a kérelmező által a nyomozás során tett beismerő vallomásra, továbbá 110 tanú vallomására, 25 szakértő véleményére, okirati bizonyítékokra, valamint a helyszíni szemlére alapozta. A kérelmező azt panaszolta az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésére hivatkozva, hogy az eljárás nem volt tisztességes amiatt, mert a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a személyes meghallgatását, továbbá a tisztességes eljárás sérült azzal is, hogy nem bocsátották rendelkezésére a nyomozás során készült videofelvételről készült másolatot, ill. a másodfokú bíróság elutasította a kérelmezőnek további szakértő kirendelésére irányuló indítványát. A Bíróság, figyelembe véve a másodfokú eljárás speciális szabályait is, megállapította, hogy nem sértette meg a Legfelsőbb Bíróság az Egyezmény rendelkezéseit azzal, hogy közvetlenül nem hallgatta meg a kérelmezőt. A videofelvétel másolata kiadásának elmaradása sem jelentett olyan önkényességet, mely a tisztességes eljárást megsértette volna, figyelemmel arra is, hogy a megismételt elsőfokú eljárásban a felvétel a tárgyaláson lejátszásra került. A védelem által felkért magánszakértő meghallgatásának mellőzése kapcsán a Bíróság elvi éllel fejtette ki, hogy a nemzeti bíróságokra tartozik az eléjük tárt bizonyítékok, és a terhelt által felhozni kívánt bizonyítékok relevanciájának értékelése. Összességében ezért a Bíróság a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította.

A konkrét üggyel összefüggésben szükséges arra rámutatni, hogy a bizonyítási eljárást lefolytató elsőfokú bíróság minősül ténybíróságnak. A fellebbezési bíróság bizonyítási és ezáltal a tényekre nézve reformációs lehetőségei korlátozottak. A másodfokú bíróság a törvényi rendelkezések értelmében bizonyítási eljárást csak akkor folytathat, ha az elsőfokú ítélet tényállása megalapozatlan, vagy az első eljárásban vétett perjogi hiba elhárításához szükséges.[69] Minden más esetben kizárt a bizonyítás, melyet figyelembe vett a Bíróság is, rámutatva, hogy a nemzeti bíróság elvonhatatlan joga megítélni azt, hogy szükséges-e vagy sem a védelem által felkínált bizonyítás. Az alaposnak nem talált bizonyítási indítványok elutasítása ezért nem sérti a tisztességes eljárás elveit.

Zárszavak

Amint láthattuk, az Egyezmény egyik fő garanciális, egyetemes elve, a tisztességes eljáráshoz, pontosabban az angol megfogalmazást követve a tisztességes tárgyaláshoz való jog. E jog a már idézettek szerint olyan alapvető emberi, állampolgári jogokból tevődik össze, melyek jelenléte és hatékony érvényesülése a demokratikus jogállam fő jellemzője. E jogosítványok biztosítása nélkül demokráciáról nem lehet szó. Megállapíthatjuk, hogy az európai standardokat a magyar jogalkotás és jogalkalmazás döntően követi, súlyos alapjogi sérelmekre elszórtan kerül csak sor. Egyes részjogosultságok, mint a védekezés joga, ehhez kapcsolódva a szabadlábon védekezés jogosítványa, az eljárások ésszerű határidőn belüli befejezéséhez fűződő igény azonban olykor még napjainkban is csorbát szenvednek, mely tényt hűen tükröznek az EJEB ítéletei. Ettől függetlenül le kell szögezni, hogy a törvényhozás gyorsan reagált egyes eljárásokra, gondolhatunk itt a Dallos kontra Magyarország üggyel kapcsolatban a vádtól eltérő minősítés lehetőségének kötelező megállapítására, mely a védelem jogának részeként hatékonyan biztosítja a vád változásai megismerésének lehetőségét.

A szerző a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar V. évfolyamos, nappali tagozatos, köztársasági ösztöndíjas hallgatója.
 

[1] Hivatalos nevén: Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (továbbiakban: EJEE vagy Egyezmény).

[2] Magyarország 1990. november 6-án vált az Európa Tanács tagjává, a közép-kelet európai országok közül elsőként.

[3] Az Európa Tanács 1949. május 5-én, Londonban aláírt Alapszabálya (továbbiakban: Alapszabály)

[4] Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország és Svédország

[5] LAWSON, Rick: A nemzetek európai családjának bővítése, Fundamentum 2000/4. szám, 5–6. o.

[6] A teljesség igénye nélkül ide sorolható pl.: a sokszínűség tudatosítása vagy megoldások keresése olyan kihívásokra, mint a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, az idegengyűlölet, az intolerancia, az emberi klónozás, a terrorizmus, az emberkereskedelem vagy a szervezett bűnözés és a korrupció.

(Forrás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages&id=40&langId=1#2 (utolsó lekérdezés: 2013. november 1.)

[7] BAKA András – KECSKÉS László – LAMM Vanda – LOMNICI Zoltán: Intézmények Európában, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2002. 275. o.

[8] Forrás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages&id=39&langId=1 (utolsó lekérdezés: 2013. november 18.)

[9] BAKA – KECSKÉS – LAMM– LOMNICZI: i. m. 276. o.

[10] Forrás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages&id=42&langId=1 (utolsó lekérdezés: 2013. november 18.)

[11] Kezdetben az emberi jogok érvényre juttatása nem csupán a Bíróság hatáskörébe tartozó feladat volt. 1998-ig az Emberi Jogok Európai Bizottsága is megvizsgálhatta a panaszokat, amelyek alapján jelentést fogadott el. Ezek azonban nem bírtak kötelező erővel. (Forrás: GRÁD András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2000. 21. o.)

[12] Magyarországot 2008 óta Sajó András képviseli. Korábban közel 20 évig Baka András látta el ezt a feladatot.

[13] EJEE 22. cikk 1. pont, 23. cikk 1. és 6. pont

[14] Amikor beérkezik egy kérelem a Bírósághoz, akkor először arról döntenek, mely szekció foglalkozzon az adott üggyel. Utána kijelölik az előadó bírót, aki ha az ügyet elfogadhatatlannak gondolja, akkor egy háromtagú tanács elé utalja. (Forrás: GRÁD: i. m. 38. o.)

[15] EJEE 27. cikk 1. pont

[16] EJEE 32-33., 47. cikk

[17] Az évtizedek óta növekvő ügyszámok tették szükségessége az intézményrendszer fokozatos fejlesztését. Ennek köszönhető a 14. jegyzőkönyv (2004.) megalkotása is. A 14. kiegészítő jegyzőkönyv olyan újításokat tartalmaz, mint pl. hogy a tagállam által delegált bíró minden esetben részt vegyen a részes államból érkező ügyek elbírálásában; a Miniszteri Bizottság eljárást indíthat a Bíróság előtt, ha egy tagállam nem teljesíti ítéletben rögzített kötelezettségét, de az is újdonság, hogy a kiegészítő jegyzőkönyvet minden részes államnak ratifikálnia kell.

[18] ZWAK, Leo: Az Európai Emberi Jogi Bíróság felülvizsgálati eljárásának reformjáról, Fundamentum, 1998/4. szám, 10. o.

[19] EJEE 46. cikke

[20] GRÁD András – WELLER Mónika: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2011. 52–53. o.

[21] CHEESMAN, Samantha: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés. In (szerk. BADÓ Attila): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 65–66. o.

[22]JACKSON, John: Autonomy and Accuracy in the Development of Fair Trial Rights, UCD Working Papers in Law, Criminology & Socio-Legal Studies, 2009/9. szám 6–7., 11. o.

Forrás: http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1407968 (utolsó lekérdezés: 2013. november 21.)

[23] HALMAI Gábor – TÓTH Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008. 703. o.

[24] BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 37–38.

[25] 4451/70 Golder kontra Egyesült Királyság

[26] SZABÓ Győző – NAGY Gábor: Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 1999. 107. o.

[27] KONDOROSI Ferenc – UTTÓ György – VISEGRÁDY Antal: A bírói etika és a tisztességes eljárás, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 92. o.

[28] Lásd: Alaptörvény Szabadság és Felelősség rész XXVIII. cikk, mely mindenkinek jogot biztosít arra, hogy az ellene emelt bármely vádat a törvényben felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.

[29] A garanciális szabály szerint nincs büntetés törvény nélkül, azaz nem szabható ki olyan büntetés a terhelttel szemben, mely a bűncselekmény elkövetésekor nem volt hatályban.

[30] A vádlottnak nyújtott kedvezmény elve, mely számos részletszabályban nyilvánul meg, legjelentősebbként emelhető ki az in dubio pro reo szabály, de ide sorolható a súlyosítási tilalom, valamint felmentő ítéletnél a védelemmel kapcsolatos jogok megsértése folytán a kasszáció elkerülését biztosító normák.

[31] CHEESMAN: i. m. 65–88. o.

[32] BENCZE Mátyás: A bizonyítékok értékelésének összehasonlító vizsgálata a tisztességes eljárás szempontjából. In (szerk. BADÓ Attila): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat Kiadó, Budapest 2011. 218–235. o.

[33] FRANK, Jerome: Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt (Válogatott írások), (Szerk. BADÓ Attila) Szent István Társulat, Budapest, 2006. 53. o.

[34] KIRÁLY Tibor: Büntető Eljárásjog 3. Átdolgozott kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 107. o.

[35] HERKE Csongor – FENYVESI Csaba – TREMMEL Flórián: A büntető eljárásjog elmélete, Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs 2012. 50–52. o.

[36] KIRÁLY: i. m. 132. o.

[37] 6/1998. (III. 11.) AB határozat, 14/2004. (V. 7.) AB határozat, 17/2005. (IV. 28.) AB határozat

[38] Be. 1. §

[39] Be. 2. §

[40] Be. 3. §

[41] ERDEI Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2011. 155. o.

[42] ANGYAL Pál: A magyar büntetőeljárás tankönyve II. kötet, Athenaeum Kiadó, Budapest 1917. 162. o.

[43] KIRÁLY: i. m. 468. o.

[44] KARDOS Sándor: Jogorvoslat a büntetőeljárásban, Magyar Jog 2003/1. szám, 21. o.

[45] CSÉKA Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1985. 31. o.

[46] HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 321. o.

[47] Az 1979. évi 11. tvr.-tel ratifikált Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya, a Római Egyezménynek a Tisztességes tárgyaláshoz való jogról szóló 6. cikkének (3) bek. c) pontja, az Alaptörvény Szabadság és Felelősség részében a XXVIII. cikk (3) bekezdése, valamint az 1998. évi XIX. tv. (Be.) 5. §-a, 43. §-a, 47. § (1) bekezdése. Valamint lásd: HÁGER Tamás: Az érdekellentétben megnyilvánuló védői kizárási ok a büntetőeljárásban, Ügyvédek Lapja, 2013/2. szám, 2–3. o.

[48] HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 101. o.

[49] KIRÁLY Tibor: A védelem és a védő a büntető ügyekben, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1962. 121. o.

[50] Be. 43. § (2) bekezdés, lásd még: HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 100. o.

[51] Be. 5. § (2) bekezdés

[52] FARKAS Ákos – RÓTH Erika: A büntetőeljárás, Complex Kiadó, Budapest 2012. 83. o.

[53] Be. 7. §

[54] Be. 8. §

[55] FARKAS – RÓTH: i. m. 83. o.

[56] Miranda v. Arizona, 384. US. 436. (1966)

[57] HÁGER Tamás – BENCZE Mátyás: Miranda és társai Vs. Bizonyítási gyakorlat a magyar büntetőeljárásban, Kontroll Jogtudományi Folyóirat 01/2006. szám, 27. o.

[58] BÁRD Károly: A hallgatás ára, Fundamentum, 2005/3. szám, 5. o.

[59] ELEK Balázs: A kihallgatásról készült rendőri jelentés a bizonyítási eljárásban, Ügyvédek Lapja, 2003/4. szám, 25. o.

[60] EJEB 2006. 31701/02.

[61] Lásd Pélissier and Sass v. France [GC], no. 25444/94, § 67, ECHR 1999-II.

[62] EJEB 2003. 531129/99.

[63] Lásd 93. BK vélemény, valamint EBH 2025.

[64] EJEB (37214/05. sz. kérelem)

[65] EJEB 2001. 29082/95. Az ügy alapja egy Magyarország elleni panasz volt, melyet a kérelmező 1995. január 9-én az Egyezmény korábbi 25. cikke alapján terjesztett a Bizottság elé.

[66] Lásd a Be. 321. § (4) bekezdését, mely szerint, ha a bíróság az ügydöntő határozat meghozatala előtt azt állapítja meg, hogy a vád tárgyává tett cselekmény a vádirati minősítéstől eltérően minősülhet, a tárgyalást a védelem előkészítése érdekében elnapolhatja, erre nézve a jelenlévő ügyészt, a vádlottat és a védőt meghallgatja. E törvényi rendelkezést beiktatta a 2012. évi I. törvény 187. §-a, hatályos 2003. július 1-jétől. A módosító törvény 187. §-ához fűzött miniszteri indokolás külön kitér a Dallos kontra Magyarország ügyre, mely indokolta a jogszabályi változtatást, a védelem jogainak bővítését a tisztességes eljárás biztosítása érdekében.

[67] EJEB (56282/09. sz. kérelem)

[68] EJEB Határozata a 30332/02. számú kérelem elfogadhatóságáról.

[69] Be. 353. § (1) bekezdés

Fotó: mta.hu

A határozat elhamarkodottnak nem nevezhető. Mint egy korábbi írásomban^[2] utaltam rá, 2011. október 12-ig már több bíró kezdeményezte a törvény alkotmánybírósági felülvizsgálatát; ilyenkor – ha a bíróságon folyamatban lévő ügy eldöntése függ az Alkotmánybíróság álláspontjától – soron kívül kell a testületnek határoznia. E soron kívüli döntés meghozatala történt most, közel két év elteltével.

A határozat terjedelme két párhuzamos indokolással^[3] és három különvéleménnyel^[4] valamivel több, mint 23 oldal.
 

I.

1. Indokolása – szerkezeti felépítését tekintve – követi a már kialakultnak tekinthető gyakorlatot.

Előbb közli azt, hogy húsz – eredetileg az Alkotmányra alapozott, de aztán az Alaptörvényhez igazított – kérelmet egyesítve bíráltak el, majd részletezi a kérelmezők által megjelölt jogalapot és az előterjesztett indokokat^[5], végül idézi az Alaptörvény érintett rendelkezéseinek és a megtámadott törvénynek a szövegét.^[6]

Mielőtt azonban belebocsátkozna a döntés – szándékai szerint érdemi – indokainak kifejtésébe, kitér az Alaptörvény elfogadása előtti időkből származó alkotmánybírósági határozatok és hirdetett elvek alkalmazhatóságára is. E tüzetes leírásból megtudhatjuk, hogy az itt figyelembe veendő korlátok rendszere meglehetősen bonyolult. Ezért akár szerencsének is tekinthető, hogy az ez ügyben vitatott alkotmányossági kérdéseket – „így többek között a jogállamiság és az abból következő jogbiztonság követelményét, a hatalommegosztás elvét, a bírói függetlenség és a törvény előtti egyenlőség követelményét” – az Alkotmány és az Alaptörvény „azonos tartalommal szabályozza[,]”. Rájöhetünk tehát, hogy az iménti fejtegetések valójában csak az ismeretterjesztést szolgálták; „az Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel volt a korábbi határozatokban kifejtettekre.”^[7]

Hosszasan foglalkozik ezután a rendszerváltozás utáni négy ismert semmisségi törvénnyel^[8], amelyek alkotmányos voltát – az érintett ítéletek meghozatalakor uralkodó társadalmi és politikai viszonyokra, valamint az akkor hatályos jogszabályok sajátosságaira tekintettel – az Alkotmánybíróság maguk idejében megállapította, majd deklarálja: „Az alkotmánybíróság [a] vizsgálatát jelen ügyben is az adott időszak^[9] jellemzőire tekintettel végezte el. Köztudott, és az eseményeket vizsgáló bizottságok dokumentumai (az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi Civil- és Vallásügyi Bizottságának jelentése, az ún. Balsai jelentés, a Civil Jogász Bizottság jelentése, az ún. Gönczöl jelentés, az ún. Papp jelentés, az ún. Ignácz jelentés, az ún. Frech jelentés, stb.) is azt támasztják alá, hogy 2006 őszén, Magyarországon deklaráltan a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek. Mind a tömegmegmozdulások, mind ezek felszámolása, mind az ezt követő eljárások során számos jogtalan és/vagy jogsértő cselekmény történt (sajtóhírek szerint 472 magánszemély és 45 rendőr ellen 348 eljárás indult, melyből 38 személyt – 22 magánszemélyt – ítéltek el jogerősen.)”^[10]

Idézi a semmisségi törvény indokolásából, hogy a jogalkotó erkölcsi és jogi elégtételt kíván nyújtani azoknak, akiknek a hatóságok fellépése során csorbították az emberi, polgári és politikai jogait, illetőleg a tisztességes eljáráshoz való jogát, általánosabb értelemben pedig célja az is, hogy „visszaadja az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalmat.”^[11]

Emlékeztet arra is, hogy a büntetőjogi elítéléssel szembeni „erkölcsi és jogi elégtétel”– az I. Semmisségi törvény indokolása szerint – „az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását jelenti,” de – hangsúlyozza – ez „kizárólag a semmisség jogintézményének a sajátosságaira tekintettel történhet”.^[12]

2. A következőkben sorra veszi az indítványozók érveit. A korábbi alkotmánybírósági határozatokban a jogállamiság értelmezése kapcsán kifejtett indokokra hivatkozva elutasítja azt, hogy akár a jogerőnek az elítélt javára történő áttörése, akár a semmisségi törvényben használt, és az indítványozók részéről bizonytalan jelentésűnek minősített kifejezések (pl. „tömegoszlatás”, „tömegoszlatáshoz kapcsolódó cselekmény”) alkalmazása alkotmányellenességet eredményező mértékben sértené a „lex certa” követelményét. A felvetett problémát a jogalkalmazás körében szokásos értelmezési műveletekkel meg lehet oldani – deklarálta.

Azt az állítást sem fogadta el, hogy a törvény kihirdetéskori hatálybalépése miatt hiányzott volna az alkalmazására való felkészüléshez elengedhetetlenül szükséges idő.^[13]

Nem osztotta az indítványozóknak azt a nézetét sem, hogy a törvény előtti egyenlőség alkotmányos elvét sérti a támadott jogszabály, amikor a felhasznált bizonyítási eszközökre utalva („rendőri jelentés”, „rendőri tanúvallomás”) határozza meg, hogy egy-egy ítélet a hatálya alá tartozik-e, vagy sem.^[14] Abban sem látta az emberi méltósághoz, a tisztességes eljáráshoz és a jó hírnévhez való jog sérelmét, hogy a törvény a rendőr tanúk vallomásait, illetőleg jelentéseit egységesen kétes hitelűnek deklarálva, kétségbe vonja minden olyan rendőr tisztességét, akik a vitatott eljárásokban közreműködtek. A testület rámutatott: a törvény szövege az említett bizonyítási eszközök fogalmát nem forrásaik minősítésére, hanem arra használja, hogy körvonalazza a hatálya alá eső ügycsoportot.^[15]

A testületnek az e kérdésekben kifejtett indokai ellen nem tudnék érdemleges kifogást emelni. Inkább az a benyomásom, hogy az indítványozók – talán némiképpen mesterkélt módon – az ellenvetések számszerű növelése érdekében terjesztettek elő nem egy elvont alkotmányjogi fejtegetést.

Az indítványozók természetesen a hatalommegosztás elvének megsértését, s ezen belül a bírói függetlenség és az ügyészség alaptörvénybeli jogai sérelmét is állították, de az Alkotmánybíróság ezt sem látta igazoltnak.

Leszögezte – korábbi keletű alkotmánybírósági határozatok egész sorát idézve –, hogy a hatalommegosztás elve a magyar államszervezet legfontosabb szervezeti és működési alapelve, amely persze, feltételezi az alkotmányos szervek közötti együttműködést; hogy korlátlan hatalom nincsen, jogosítványaik – amelyeket egymástól nem vonhatnak el – kölcsönösen korlátozzák egymást. A bírói hatalom legfőbb ismérve – mutatott rá –, hogy az erre rendelt szervezet útján vitássá tett vagy megsértett jogról törvényben szabályozott eljárás során kötelező erővel dönt, azaz döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói hatalom korlátait a törvények jelentik, „amelyet a jogalkotónak az alkotmányos keretek között az Alkotmánynak megfelelően kell megállapítania.”^[16]

Ezek után a testület „[M]egállapította, hogy a jogalkotó nem sértette meg sem a hatalmi ágak szétválasztásának, sem a jogállamiságból következő jogbiztonság elvét azzal, hogy ex lege semmissé nyilvánította a Semmisségi törvényben azok elítélését, akiket a 2006. évi őszi tüntetésekhez kötődő eljárásokban ítéltek el. Bár az Országgyűlés a bíróságokra feladatokat rótt, de ezzel nem csorbította azok Alaptörvényben biztosított függetlenségét, önállóságát. Bizonyos esetekben »méltányolható körülmények«-re figyelemmel mérlegelést is lehetővé tett, a döntések ellen pedig jogorvoslatot biztosított.[…] Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt ebben a részében is elutasította.”^[17]

3. A „megállapítás” természetesen indokolja az elutasítást, de a megelőző fejtegetések nem magyarázzák magát a megállapítást, holott az szorult volna indokolásra.

Nyilvánvalóan érezte ezt a testület is, és ezért a továbbiakban hosszadalmas magyarázkodással folytatta.

Részletesen ismerteti így a II. világháborús kollaboránsokra, és az 1968. évi párizsi diákzavargások résztvevőire vonatkozó francia^[18], a Mussolini-rendszerrel és a háborúval, meg a háborút követő agrármozgalmakkal stb. összefüggő, valamint az 1968-as diáktüntetésekkel és gyárfoglaló munkásmozgalmakkal kapcsolatos olasz,^[19] majd az 1968. évi (nyugat-)németországi és nyugat-berlini radikális mozgalmakhoz kötődő német törvényhozást.^[20] A nemzetközi kitekintést azzal zárja, hogy áttekintést ad az Amerikai Egyesült Államokban a sorozást megtagadó, illetőleg az országot elhagyó hadköteles állampolgárokra vonatkozóan tett intézkedésekről.^[21]

Ez a nemzetközi példatár inkább gyengíti, mint támogatja a vitatott döntést;^[22] amellett szól, hogy az Országgyűlésnek nem a bíróságokat kellett volna dezavuálnia, hanem – ha nincs ínyére az elítéltek megbüntetése – közkegyelmet kellett volna a semmisségi törvény által meghatározott körben gyakorolnia. Azt ugyanis soha, senki nem vitatta, hogy a bűnösséget kimondó és/vagy büntetést kiszabó bírósági ítélet jogerejét a törvényhozás közkegyelem (vagy az államfő egyéni kegyelem) gyakorlásával Magyarországon jogosult áttörni.

A parlament a testület szerint „más utat is választhatott volna” – azaz hirdethetett volna közkegyelmet – de az sem lett volna egyszerűbb.^[23] Ez valószínűleg így van, de annak legfeljebb a méltányosságát vagy az igazságosságát lehetett volna kétségbe vonni, az alkotmányosságát azonban nem.

4. Annak a – korábban szó szerint idézett – megállapításnak az Alkotmánybíróság által ténylegesen figyelembe vett magyarázatát, hogy a semmisségi törvény meghozatalával a jogalkotó nem sértette meg a hatalmi ágak megosztása, illetőleg a jogbiztonság elvét, a III. fejezet végén találjuk.

Szó szerint így hangzik: „[a] rendkívüli és nem ismétlődő helyzet kezelésére figyelemmel a jogalkotónak kellő szabadsággal kell bírnia a nemzeti megbékélés szempontjainak érvényre juttatása során, feltéve, hogy az Alaptörvény rendelkezései nem sérülnek.”^[24] „[M]ivel az ilyen természetű (akár parlamenti, akár államfői) döntések kivételes jellegűek és az előbbiekben szükségképpen – az igazságosságra hivatkozva – egy különleges helyzet politikai és jogi kezelésének az igénye dominál, ezért ennek mércéje nem lehet kizárólag az alkotmányos büntetőjog, amelyre hivatkoztak az indítványozók. Ezt, és az ügy lezárásához, valamint a társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek szempontját az Alkotmánybíróság nem hagyhatta figyelmen kívül.”^[25]
 

II.

1. A 2006. évi őszi események nagy általánosságban ismertek, hiszen ország-világ láthatta annak idején egyrészt a helyszíni televíziós közvetítéseket, másrészt egyes, a közönség pártpolitikai töltésű érzelmi-indulati befolyásolására különösen alkalmas képsorokat azóta is unásig ismételgettek, hogy nyoma veszett a tárgyilagos megközelítésre való törekvésnek is. A történtek éveken át éles politikai vita tárgyául szolgáltak, s ebben a légkörben született meg az „igazságtételi törvényhozás” gondolata.^[26]

Részletesen felesleges lenne foglalkoznom velük. Vannak azonban olyan – esetleg mellékesnek tűnő – elemeik, amelyekről mégis szólnom kell, mert a semmisségi törvény háttere ismeretük hiányában alig lenne érthető.

A törvény javaslatát 2011. február 2-án nyújtotta be dr. Balsai István, az Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottságának akkori elnöke, és dr. Lázár János, a nagyobbik kormánypárt parlamenti frakciójának akkori vezetője.

Közvetlen előzményének tekinthető az, hogy dr. Balsai István 2010. június 10-i kelettel kormánymegbízatást kapott a miniszterelnöktől: „Feladata az lesz, hogy hozzájáruljon annak felderítéséhez, hogy kik a 2006. október 23-i rendőri brutalitás, tömeges emberi jogi jogsértéseknek a felelősei, illetve kik követték el azokat.” Terjedelmes jelentését 2011. március 15-én terjesztette elő. Ennek túlnyomó része a tömegmegmozdulások történeti leírásával és annak hatósági – főként rendőrségi – kezelésével foglalkozik. Pártpolitikushoz illően helyezte el a hangsúlyokat is, és természetesnek vehetjük azt is, hogy nem méri fukarul a hatóságoknak a negatív minősítő jelzőket.

A jelentés V. – „A kisiklott igazságszolgáltatás” című – mintegy 20 oldalnyi fejezete foglalkozik az ügyészség és a bíróságok munkájának áttekintésével. Itt azonban főként az a szemrehányások forrása, hogy gyakorlatilag futószalagon, sablonosan és rutinszerűen intézték az ügyeket; érdemleges, a konkrét eset tényeiből merített indokok nélkül vették őrizetbe a gyanúsítottakat és indítványozták, majd rendelték el előzetes letartóztatásukat, illetőleg állították őket vádirat nélkül bíróság elé. Kifogásolja azt is, hogy – mint a Civil Jogász Bizottságnak a Legfelsőbb Bírósághoz intézett megkeresésében olvasható – az eljárás hivatalos résztvevői (bírák, ügyészek) közül egyesek nem megfelelő hangot ütöttek meg, lekezelően bántak a gyanúsítottakkal, a védekezésüket nem kellő fogékonysággal fogadták, bizonyítási kérelmeiket rendre nem fogadták el.

Az előzetes letartóztatás elrendelésével összefüggő, régi – kb. 50 éves – szemlélet következtében meggyökeresedett rutin hibái a 2006. évi őszi események nyomán végre éles megvilágításba kerültek. A hazai büntetőeljárási gyakorlatban ugyanis nem új jelenség, hogy az előzetes letartóztatást elrendelő határozatok az eljárás tárgyául szolgáló történés tényelemeiből merített konkrét érv bemutatása nélkül jelentették ki, hogy ennek az intézkedésnek egy vagy több (a törvényből szövegszerűen idézett) előfeltétele megállapítható. Erre már az 1980-as években, főügyészhelyettesként felfigyeltem és a magam hatáskörében igyekeztem tenni ellene. Később a szaksajtóban közölt cikkekben, majd szakkönyvekben és a felsőoktatásban is^[27] újra meg újra szót emeltem miatta, de ennek nem sok hatását tapasztaltam. Több évtizedes szemlélet megváltoztatása csak a magasabb szintű bíróságok huzamos idejű és következetes gyakorlatától remélhető. Nem tudom, hogy a Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsainak a jelentésben sorozatosan idézett helyes szemlélete mennyiben állandósult a bírói gyakorlatban.^[28]

2. Az Alkotmánybíróság a jogalkotó indítékát elfogadva ugyan maga is kimondja, hogy „köztudott, és az eseményeket vizsgáló bizottságok dokumentumai […] is azt támasztják alá, hogy 2006 őszén Magyarországon […] mind a tömegmegmozdulások, mind ezek felszámolása során számos jogtalan és/vagy jogsértő cselekmény is történt”, hiszen 348 eljárás indult 517 személy ellen, s ezek orvoslása – a szövegösszefüggésből értelemszerűen – akár „igazságtételi törvényt” is indokolhat, ám a törvény csak azokat a magánszemélyeket érinti, akiknek a bűnösségét kimondták.

A testületnek sajtójelentésekből 22 ilyenről volt tudomása.^[29] Már csupán a kedvezményezettek számaira tekintettel is szélsőséges aránytévesztés e semmisségi törvény és a korábbi négy hasonló jogszabály között párhuzamot vonni, hiszen ott elítéltek százairól, sőt nemegyszer ezreiről volt, itt pedig legfeljebb tucatjairól lehet szó. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy szükségtelen akár egyetlen törvénysértő vagy megalapozatlan elítélést is orvosolni, hanem azt, hogy ítélet sokaságának törvényhozási úton történő semmissé nyilvánítása – mint ezt az Alkotmánybíróság régebben maga is hangsúlyozta – csak kivételesen lehet szükséges, és csak ilyenkor tekinthető helyénvalónak.

3. Az alkotmánybírósági határozatban azt olvashatjuk, hogy a politikai célú „igazságtételi” törekvés törvény útján a büntetőjoggal szemben kizárólag a semmisség jogintézményének sajátosságaira tekintettel érvényesíthető.^[30]
 

Mit jelent ez?

A „semmisség” fogalmát a magánjogban a jogügyletek, az eljárási jogokban az eljárási cselekmények (aktusok) tanában tárgyalják.^[31]

„Eljárási cselekmények” a joghatás kiváltását célzó emberi cselekményeknek az a csoportja, amelynek célja eljárásjogi – a büntetőeljárásban értelemszerűen büntetőeljárási jogi – hatás elérése. Érvényes joghatás akkor fűződhet hozzájuk, ha jogilag megengedettek; továbbá, ha akaratkijelentések, alaposak, ha pedig tudomás-kijelentések, nem valótlanok. További követelmény, hogy az eljárás olyan résztvevőjétől származzanak, aki (eljárásjogi pozíciója folytán) jogosult az adott eljárási cselekményre; hogy fennálljanak azok a feltételek, amelyeket a jog a kérdéses eljárási cselekményhez megkíván, és hogy követelményszerű formában jelenjen meg. Ellenkező esetben az eljárási cselekmény fogyatékos^[32], és a rendeltetésének megfelelő hatást nem váltja ki.^[33]

Az aktusok fogyatékossága az esetek egy részében – egyszerűbb vagy körülményesebb módon – kikü-szöbölhető, de előfordulnak orvosolhatatlanul fogyatékos eljárási cselekmények is.

Egyik csoportjukba azokat szokás sorolni, amelyeknek a fogyatékossága szembeszökő, mert a büntetőeljárási cselekmény lényeges jegyei teljesen hiányoznak belőlük, pl. nem a bírósági szervezetbe tartozó grémium hirdet bűnösséget kimondó ítéletet.^[34] Ezek az ún. „non existens” aktusok.

Egy másik csoportjukat a hatálytalan eljárási cselekmények két változata alkotja.

Eredetileg hatálytalan egy eljárási aktus, ha az eljárási törvény kifejezett rendelkezéssel megvonja tőle a jogi hatást, mint pl. a védőről való lemondástól, ha a védelem a törvény szerint kötelező; a mentességi jogra alaposan hivatkozó, de mégis vallomástételre kötelezett tanú vallomásától, amely „bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe,” vagy a magánfélnek a büntetés súlyosítására irányuló fellebbezésétől, amely a Be. szerint nem jogosulttól származik.^[35] Az ilyen aktusok nem járnak jogi hatással; általában minden külön intézkedés nélkül érvénytelenek, és többnyire egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni őket.

A nem eredetileg hatálytalan eljárási cselekmények további két alcsoportját azok a fogyatékos aktusok alkotják, amelyek csak akkor válnak azzá, ha hatályon kívül helyezik (vagyis érvénytelenné nyilvánítják) őket. Ez – a törvény szerint – vagy kötelezően kimondandó vagy – mérlegelés eredményeként – kimondható.^[36]

4. A bíróság ítélete is az eljárási cselekmények közé tartozik, s lehet – akár orvosolhatatlanul is – fogyatékos. Fogyatékossága eredhet akár az ítélethozatal előtt az eljárás menetében, akár az ítélethozatal keretében elkövetett hibából. Ha az alsófokú ítélet fogyatékossága orvosolhatató, a rendes jogorvoslatra eljáró bíróság orvosolhatja: megváltoztatja, ha pedig orvosolhatatlan, hatályon kívül helyezi (érvényteleníti), és szükség esetén új eljárást és új határozat hozatalát rendeli el.

Ha a bűnösség kérdésében valótlan (téves) ítélet fogyatékos voltát nem ismerik fel, az is jogerőre emelkedhet. Ha az ítéletben a vádlottat bűnösnek mondták ki, akkor – bár az ítélet jogerőre emelkedése nem változtat az eljárási cselekmény orvosolhatatlan fogyatékosságán, „[b]ekövetkeznek a jogerő által előírt hatások: az ítélet végrehajtható lesz és a benne megállapítottakat igaznak fogadják el. A jogi és állami élet szférájában hatni kezd mindaz, amit a jog csak az igaz ítélethez kíván kapcsolni[.]”– írta Király Tibor. ^[37] Ilyenkor a rendkívüli jogorvoslatok – perújítás, felülvizsgálat, jogorvoslat a törvényesség érdekében^[38] – kínálnak megoldást; lehetővé teszik, hogy magasabb (esetleg a legmagasabb) bírói fórum feloldja a jogerőt, ex tunc hatállyal megsemmisítse a hibás ítéleteket és ha kell, az eljárás megismétlését rendelje el. Mindez azonban a bíráskodáson mint hatalmi ágazaton belül bonyolódik le.

Amikor Király Tibor – elsőként a hazai büntetőeljárási jogi szakirodalomban – részletesen elemezte^[39] a formailag jogerős ítéletnek azt az állapotát, hogy – mint eljárási cselekmény, jogi aktus – orvosolhatatlanul fogyatékos „lappangó semmisség”-nek nevezte e jelenséget.

A rendszerváltozás idején tömeges, eleven és gyakorlati problémaként jelentkeztek azok az igazságtételi igények, amelyeknek elméleti alapja a koncepciós perekben hozott ítéletek „lappangó semmissége” volt.

A „koncepciós per” kifejezés a Sztálin halála utáni időben keletkezett, s hazai viszonylatban főként a Rajk-per nyomán terjedt el. Eredetileg olyan büntetőeljárást jelentett, amely egy előre megírt forgatókönyv szerint bonyolódik le, s egy – esetleg valós elemeket is felhasználó, de a lényegét tekintve valójában meg nem történt, hanem céltudatosan kigondolt, és a hatályos törvények szerint bűncselekménynek minősülő tetteket is magában foglaló – eseménysornak valóságos bírósági környezetben, a bírósági eljárás szabályaihoz igazodó szerepek eljátszására kötelezett, vagy kényszerített résztvevők közreműködésével történő látszólagos demonstrálásaként jelent meg, ahol a kitalált, de el nem követett, ám látszólag bizonyított tett miatt színleg a hatályos törvényekre hivatkozva, de valójában a szerep előírásának megfelelően kihirdetnek egy látszatítéletet, abban büntetést szabnak ki, és ezt ténylegesen végre is hajtják.^[40]

Később a „koncepciós per” fogalma alá vonták az olyan büntetőeljárásokat is, ahol „[v]alóságos eseményekből ideologikusan meghatározott ténybeli és jogi következtetéseket vontak le. A jogi ítélkezés alapja, gondolati koncepciója hamis – ideológilag meghatározott – értékrend, vagy inkább nem-érték volt[.]”, illetőleg, ahol a büntetőeljárás alapjául szolgáló törvény
„[o]lyan csapdát állított a jószándékú embernek, amit nehezen kerülhetett volna el. Ha a törvény morálisan lehetetlent kívánt […] vagy irracionálisat követelt […] a törvény megszegése biztosan bekövetkezett. Az effajta törvények célja tehát nem az volt, hogy megtartsák őket, hanem, hogy alkalmat adjanak az osztályidegenek, a hatalom által megformált ellenségképbe illő emberek megbüntetésére.”^[41] Az e két ügycsoportban hozott ítéletekről az I. és a II. Semmisségi törvény kimondta, hogy „semmisnek tekintendők”, vagyis maga nyilvánította őket (ex lege) semmissé.^[42]

Mindkét törvény indokolása tartalmazza ugyanazt a kijelentést, hogy „[A]z Országgyűlés nem a bíróság jogkörében jár el, és nem az elítélések megalapozottságát és törvényességét vizsgálja. A semmisnek tekintés az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását jelenti[.]”, de azt is, hogy „az elítéléseknek nem volt jogalapja”, és a hatályuk alá vont perek „koncepciósak”, az elítéltek pedig „ártatlanok” voltak.

Király Tibor a három idézett kijelentést egybevetve rámutatott: a második és harmadik kijelentés az elsőnek a helytálló voltát kétségessé teszi. A törvényhozó az elítélés „jogalap nélküli”-ségének és az elítéltek ártatlanságának deklarálásával azt mondta ki, hogy az elítéléskori anyagi büntetőjogszabályok voltak eredendően semmisek. Más szavakkal: az azokra a jogszabályokra alapozott ítéleteket nem az ítélethozatalkori, hanem az 1989-ben és 1990-ben mértékadó „erkölcsi értékrend”-hez viszonyítva minősítette.^[43]

Még inkább nyilvánvaló ez a III. Semmisségi törvény esetében; itt nem is a törvény mondta ki az érintett ítéletek semmisségét, hanem a bíráskodás mint külön hatalmi ág hatáskörébe utalta ezt, miután itt már nem nagy ügytömegről volt szó. A semmisséget akkor volt szabad kimondani, ha egyedi, e célra rendelt bírósági eljárásban azt állapították meg, hogy az elítélés alapjául szolgált cselekmény az ítélethozatalkor már a hazai jogrendszer részét képező „[P]olgári és Politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rögzített alapjogok gyakorlását vagy az abban foglalt elvek és célok megvalósítását jelentette.”^[44] Végül a IV. Semmisségi törvény – az első kettőhöz hasonlóan – ismét maga nyilvánította semmissé azokat az ítéleteket, amelyeket rögtönbíráskodásban, gyorsított eljárásban, illetőleg népbírósági tanácsban hoztak, mert ezek az eljárások nem feleltek meg az elfogulatlansággal és a pártatlan igazságszolgáltatással szemben támasztott követelményeknek. Itt is az alkalmazott jogszabályokból eredt tehát az ítéletnek, mint a bíróság eljárási cselekményének orvosolhatatlan fogyatékossága.

Az Alkotmánybíróság helyesen szögezte le mindazt, hogy az „igazságtételi” jogalkotásban „[a] büntetőjoggal szemben támasztott követelmények érvényre juttatása kizárólag a semmisség jogintézményének sajátosságara tekintettel történhet[.]”, mind azt, hogy a megoldás módjának az Alaptörvénnyel összhangban kell állnia.^[45]

Az eljárási cselekmények tanában található elemi tantételek szerint egy bírósági ítéletet olyan ténymegállapítási vagy jogalkalmazási hiba tesz semmissé, amely a büntetőeljárási szabályok értelmében – kötelezően vagy fakultatíve – hatályon kívül helyezést követel.^[46] Ha a semmisségi ok az eljárásban rejtve marad, az ítélet ugyan formailag jogerőssé és akár végrehajthatóvá is válik, de „lappangó semmisség”-ként továbbra is létezik. Így a bíráskodáson mint elkülönült hatalmi ágon belül rendkívüli jogorvoslattal az elítélt javára időbeli korlát nélkül, terhére pedig korlátozott ideig bármikor érvényesíthető.
 

III.

1. A semmisségi törvény – a benne felsorolt bűncselekményfajták alapján ítélve – kizárólag a magánszemélyeket érintő ítéletekre vonatkozik. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a törvényt kezdeményező – 2006-ban ellenzéki – politikai erő nem titkoltan rokonszenvezett a kormányellenes tömegmegmozdulásokkal.

Nem kétséges – hiszen mindenki láthatta –, hogy a tüntetések és a rendőri akciók során mi zajlott. Ami ezekben a napokban Budapest utcáin történt, az nem tekinthető szokványosnak a város megszokott, mindennapi életében. A mindkét oldalon felkorbácsolt indulatok következtében a szokásosnál jóval gyakoribbak voltak a jogellenenes cselekmények, a hatóságok pedig – az ügyészséget és a bíróságokat is beleértve – a megnövekedett munkatehernek, meg a soha nem látott ügyekben teendő sürgős intézkedések tömegének tulajdoníthatóan a megszokottnál gyakrabban hibáztak. Az alkotmánybírósági határozat e körülmények összességére utal, mint „rendkívüli és nem ismétlődő helyzet”-re, amelynek kezeléséhez a jogalkotónak megfelelő szabadságot kell élveznie.^[47]

Ám bármi is történt az utcákon, az igazságszolgáltatás működését illetően „rendkívüli helyzet”-ről beszélni túlzás. Az ügyészségi és bírósági hivatalokban a – nyilván feszített ütemű, zökkenőktől és hibáktól sem mentes – munka folyamatos volt.

A megindított büntetőügyeknek csak csekély töredéke jutott el a bíróságokig. Az előzetes letartóztatásra irányuló 177 ügyészi indítványból 27–28-at a bíróság (a nyomozási bíró) elutasított, és a rutinnak alapjában véve megfelelően elrendelt^[48] 149–150 kényszerintézkedés elleni védelmi fellebbezés a törvény szemléletét szigorúbban követő Fővárosi Bíróságnál több mint 70 esetben eredményesnek bizonyult.^[49] Ezek a tények arra mutatnak, hogy működött – ha talán nem is elég hatékonyan – az ügyészség, mint „szűrő,” a bírói kontroll, és a jogorvoslati rendszer is; a kényszerintézkedést számos esetben házi őrizetre vagy lakhelyelhagyási tilalomra enyhítették, de többnyire teljesen mellőzték. Figyelmet érdemel, hogy az előzetes letartóztatási ügyekben hozott – és dr. Balsai István jelentésében idézett – másodfokú határozatokban a Fővárosi Bíróság ismételten^[50] hangsúlyozza, hogy „A Magyar Köztársaság területén sem rendkívüli állapot, sem olyan rendkívüli helyzet nincs”, amely általában kihatna a közrend elleni bűncselekmények tárgyi súlyának megítélésére.

Csalóka látszat tehát, hogy a valóban szokatlan utcai események az igazságszolgáltatásban „rendkívüli helyzetet” teremtettek volna.

2. A jogalkotó „az utóbb vitatottá vált rendőri intézkedések, eljárások alapján indult és utólag megkérdőjelezhető valóságtartalmú rendőrségi^[51] tanúvallomásokra alapított elítélések semmissé nyilvánításáról döntött [.]”– olvasható az alkotmánybírósági határozatban.^[52]

Ennek a mondatnak a háttere érdekes.

a) A parlamenti bizottság az akkori fővárosi főügyész jelenlétében hallgatta meg három beosztottját, az illetékes fővárosi főügyészhelyettest, a Fővárosi Nyomozó Ügyészség vezetőjét és egy kerületi vezető ügyészt, akik ismételten és egybehangzóan kijelentették, hogy a rendőröknek az intézkedéseikről tett írásbeli jelentései közokiratok, amelyek az ellenkező bebizonyításáig igazolják a bennük állított tényt. Hivatali elöljárójuknak ehhez nem volt szava. Az így mértékadónak látszó jogértelmezés bizonyára megtetszett a miniszterelnöki megbízottnak, magáévá tette, sőt tovább is fejlesztette ezt a – téves – álláspontot. Így kapott lábra a rendőrök által tömegesen elkövetett közokirat-hamisítások legendája, amelyre az alkotmánybírósági határozat imént idézett részlete is utalt, s ami – a „rendkívüli helyzet” látomása mellett – egy újabb indok szerepét töltötte be a semmisségi törvény ügyében. Ennek megvilágításához azonban egy kis kitérőt kell tennem.

A jogrendszer – a köznyelvtől eltérően – különbséget tesz irat és az okirat között. Irat az olyan tárgy, amelyen grafikai, műszaki, vegyi vagy más eljárással (és dechiffrírozhatóan) adatot rögzítettek. Okirat (és tárgyi bizonyítási eszközként kezelendő) az olyan irat, amely
„[v]alamilyen tény, adat valóságának, esemény megtörténtének vagy nyilatkozat megtételének bizonyítására készül, és arra alkalmas.”^[53] Az okiratok közül kiemelkednek – alaki követelmények, bizonyító erő és büntetőjogi védelem szempontjából egyaránt – a közokiratok. Közokirat „[A]z olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság ügykörén belül a megszabott alakban állított k[i].”^[54] Ebben a – büntetőjogban is irányadó^[55] – meghatározásban „hatóság” az olyan szerv vagy személy, amely vagy aki közhatalmi jogosítványokkal rendelkezik. A közokirat-hamisítás megítélésénél a jogalkalmazási gyakorlat differenciáltan kezeli a többféle adatot tartalmazó, de egészében egyébként közokiratnak minősülő okmányt aszerint is, hogy melyik benne foglalt adat közhitelű igazolása tartozik a kiállító hatóság ügykörébe.

A rendőrség egyes – jogszabályban tételesen felsorolt – szervei közhatóságok (rendőri hatóságok), de maga a rendőr nem hatóság. A rendőr tehát közokiratot csak akkor és annyiban készíthet, amennyiben a beosztási helyéül szolgáló rendőri hatóság nevében joga van az annak hatáskörébe tartozó ügyben „tény, adat valóságának, esemény megtörténtének vagy nyilatkozat megtételének” bizonyítása végett arra alkalmas iratot az előírt formában kiadni. Ez – rendszerint – a kérdéses rendőri hatóság belső szabályzatától függ.^[56] A rendőrségi fogdakezelő által kiállított befogadási irat annyiban közokirat, hogy igazolja az előállított személy átvételének tényét és időpontját, valamint az átvételkori állapotát (esetleges sérüléseit), és azt is, hogy mit közöltek a kiállítóval az előállítás okaként, de nem igazolja az indokul feltüntetett cselekménynek a megtörténtét.^[57]

b) A hierarchikus szervezetekben az olyan a közléseknek a gyűjtőneve, amelyekkel a beosztott a hivatali, szolgálati elöljáróját tájékoztatja a munkájának, szolgálatának ellátása során kifejtett tevékenységéről, szerzett észleleteiről, tapasztalatairól, esetleges rendkívüli eseményekről stb., „(szolgálati) jelentés.”

A beosztott a rendőrségen is köteles elöljáróját tájékoztatni a ténykedéséről. A rendőrök (szolgálati) jelentéseinek túlnyomó többsége szóbeli, de természetesen, sok jelentést – így a személyes szabadságkorlátozásról, kényszerítő eszköz alkalmazásáról szólókat mindig – írásba is kell foglalni. Az írott jelentés mint okirat, igazolja a jelentéstétel tényét és a jelentés szövegét.^[58] Arra, hogy a jelentett tény a valóságnak megfelel, az írásbeli jelentés nem bizonyíték, csupán arról tájékoztat, hogy a jelentést tevő rendőr várhatóan mit tanúsítana.

A jelek szerint az a jogi téveszme, amely szerint a rendőr szolgálati jelentése önmagában közokirat, szélesebb körben is teret nyert a büntető igazságszolgáltatásban. Mintha nemcsak egyesek hagynák ennek az iratnak a minősítésénél figyelmen kívül azt, hogy a kiállítójának a célja nem a jelentett tények igazolása, hanem az, hogy elöljáróját tájékoztassa, és hogy az irat nem is alkalmas a benne foglalt tények bizonyítására, hiszen hitelt érdemlősége a kiállító hitelt érdemlőségétől függ. Mégis – mint a Fővárosi Nyomozó Ügyészség volt vezetője a Gulyás-bizottság előtt nyilatkozta – több rendőr ellen emeltek hamis tartalmú szolgálati jelentés miatt közokirat-hamisítás címén vádat, sőt azt is hozzátette, hogy nyolc rendőrt már el is ítéltek.^[59] Ha ez így van, tényleg van ok aggodalomra.

3. A magyar büntetőeljárási jognak már közel másfél évszázada alapelve a közvetlenség és a szóbeliség. Fayer László dr. azt is széles körben tudatosította, hogy ezt nem volt egyszerű érvényre juttatni.^[60] Ennek ismeretében különös gondolatokat ébreszt azt olvasni fogdai befogadókkal és rendőrök szolgálati jelentéseivel kapcsolatban, hogy „[A] büntetőeljárásokban még a másodfokon eljáró fővárosi bírósági tanácsok sem vonták kétségbe az okmány valódiságának tényét, és ezért azokat rendre a törvény szerinti igények esetében (sic!) az alapos gyanú tárgyi bizonyítékaként kezelték. Az ilyen közokiratok természetesen meghatározó bizonyító erőt képviseltek a bíróság elé állítás, a gyorsított, illetve rendes eljárásokban.”^[61] Ez a szöveg több szempontból is kifogásolható.

a) Összemossa az előzetes letartóztatási eljárásokat és az érdemi bűnpereket. Ami az előbbieket illeti: a miniszterelnöki megbízott a jelentésében bőségesen idéz a bennük hozott másodfokú végzések indokolásából, amelyekben visszatérő motívum az a büntetőeljárási jogi közhely, hogy a bizonyítékok bizonyító erejét csak a perbíróság értékelheti. Ezzel tehát a másodfokú bíróság sehol sem foglalkozott részletesebben, a gyanú megalapozott voltát nem vonta kétségbe. Nem is tehette volna ezt, hiszen ígérkeztek a gyanú mellett szóló bizonyítékok. Rámutatott viszont arra, hogy ígérkeznek ellenkező irányú bizonyítékok is. A döntést nem az határozta meg, hogy a gyanú bizonyíthatónak látszik; ez iránt az ellentétes bizonyítékok emlegetése inkább (burkoltan) kételyt ébresztett. A releváns elem az volt, hogy az előzetes letartóztatás felhozott jogcíme – a szökésnek, a bizonyítékok manipulálásának vagy a bűnismétlésnek a veszélye – mellett szólnak-e tények.

b) Az utolsó mondat feltétlenül hamis képet sugall a – talán nem mindig kifogástalanul – lezajlott büntetőperekről.

A bűnösség kérdésében az elsőfokú bíróság mind a gyorsított, mind a rendes bírósági eljárásban szóbeli tárgyaláson, a bizonyítékok közvetlen vizsgálata és értékelése alapján, meggyőződése szerint köteles határozni. Ha nem így jár el, megsérti a büntetőeljárás kötelező szabályait, tehát törvénysértően („error in procedendo”) ítélkezik.

Figyelmen kívül hagyja az ítélkezés logikáját is.

A bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy a bizonyítás eredményéhez képest mit fogad el való ténynek. Az „alapos gyanú”-nak már az elsőfokú eljárásban sincsen jelentősége. Itt nem feltételezések esélyeiről van szó a „mi történhetett?” kérdés jegyében, hanem a tárgyaláson közvetlenül megvizsgált bizonyítékok tükrében a vád tárgyává tett tények valóságáról kell dönteni, a másodfokú eljárásban pedig már nem is a vád, hanem az elsőfokú eljárás szabályszerűsége, az annak nyomán hozott ítélet ténymegállapításainak megalapozottsága és jogi értékelésük helyessége a vizsgálat tárgya. A fogdai befogadóknak tehát a tárgyaláson semmiféle szerepe nem lehetett; valószínűleg fel sem olvasták őket és a bíróság egyáltalán nem foglalkozott velük.

A szolgálati jelentésekkel némiképp más a helyzet. Ezek ugyanis bizonyítják azt, hogy az aláíró mit közölt a történtekről az elöljárójával.

A bizonyítás közvetlenségének követelménye folytán a jelentéstevőt a bíróság köteles a tárgyaláson tanúként, élőszóban kihallgatni. Ha a jelentésében leírt tényelőadás eltér attól, amit a vallomásában előad, az eltérő kijelentés(eke)t fel kell olvasni, és magyarázatot kell tőle kérni rá(juk). A magyarázat tükrében a bíróság dönthet – a törvény értelmében meggyőződése szerint – a tanú vallomásának hitelt érdemlősége felől. Bárhogy dönt: köteles a logika szabályaival összhangban lévő racionális magyarázatban beszámolni arról, hogy az eltérő, vagy akár szöges ellentétben lévő kijelentések közül elfogadta-e valamelyiket hitelt érdemlőnek, s ha igen: melyiket, és miért azt.

A miniszterelnöki megbízott jelentése kevés szót veszteget a tévesnek minősített ítéletek fedezetét jelentő bírósági tárgyalási anyagra és a döntésnek a bíróság által adott indokolására. Egyetlen olyan példát sem közöl, amely megmutatná, hogy miként tükröződik a hamisnak mondott „közokiratok” hatása az ítéletben kifejeződő bírói meggyőződés alakulásában. Ezért a semmisségi törvénynek azt az – egyébként a hatályos jogot figyelmen kívül hagyó – alapvető indokát, hogy az ítéletek tömegesen „kétes hitelességű közokiratokon alapultak”, semmi sem igazolja.

A Civil Jogász Bizottságnak a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez intézett megkeresésében egyebek mellett a vádirat nélküli bíróság elé állítás^[62] kapcsán tapasztalt törvénysértésekről esik szó. Így arról, hogy a határidő szorításában a bírák a védekezés részéről a térfigyelő kamerák felvételeinek, illetve a rendőrség által készített képi dokumentumoknak a beszerzésére vonatkozó indítványokat rendre elutasították; a rendőr tanúk terhelő vallomásaiban kimutatható ellentmondásokat nem a kellő alapossággal értékelték, hanem sablonos, semmitmondó érveléssel lényegtelennek minősítették. Egy vádlottat, aki a sérülését okiratokkal igazolta és a tanúskodó rendőrben felismerte a bántalmazóját, a bíró az adott szituációban fenyegetésnek ható módon arra figyelmeztetett: a védekezés joga nem terjed ki arra, hogy a tanút bűncselekmény elkövetésével vádolja.^[63] A megkeresés szerint a bíróságok a rendőr tanúk szavahihetőségét rendre elvitathatatlannak értékelték. Ezért az érintettek – írta a Civil Jogász Bizottság – a pártatlan, tárgyilagos (azaz a tisztességes) pervezetés látszatának fenntartására sem törekvő bírósági tárgyalásokat „statáriális” bíráskodásként élték meg. Az ilyen pervezetés – írták – a védekezés alkotmányos szabadságát kurtítja meg, és sérti a fegyveregyenlőség és a tisztességes eljárás követelményét.

A pervezetés vádlott által érzékelt hatásának eljárásjogi jelentőségét aligha lehet megbízhatóan felmérni. A bizonyítási indítványok elutasítása az ítélet ténybeli megalapozottságának fogalomkörében, és csak a többi bizonyítási anyag függvényében értékelhető. Az eljárási szabályok értelmében akár hatályon kívül helyezésre is okot adhat. Az irányukat tekintve ellentétes bizonyítékok bizonyító erejének összemérése azonban az elsőfokú bíróság privilégiuma, és ha az e körben adott magyarázata – a bizonyítékok értékeléséről adott indokolás – megfelelő, felülbírálhatatlan, míg ellenkező esetben ugyancsak hatályon kívül helyezésre lehet ok.
 

IV.

1. Az eddigi vizsgálódás alapot ad annak a kimondására, hogy 2006 őszén, a tömegmegmozdulások felszámolása idején sok jogtalan, sőt büntetendő cselekményt követtek el, sok eljárás indult, s ezekben a szokásosnál gyakoribb volt a hiba. Született néhány – bár a televíziós közvetítésekben látott bűncselekménygyanús cselekményekhez viszonyítva aránytalanul kevés – jogerős ítélet, melyekben részben rendőröket, részben magánszemélyeket (többségükben a tömegzavargások feltételezett résztvevőit) büntettek meg. Született továbbá egy törvény, amely a magánszemélyekkel szemben hozott jogerős ítéleteket semmissé nyilvánította, és egy alkotmánybírósági határozat, amely szerint ez a törvény összhangban van a semmisség jogintézményének sajátosságaival, és ezért sem sérti az Alaptörvényt.

Dr. Balsai István a jelentésében a hangsúlyokat sajátos szempontok szerint átrendezte. Az egyik oldallal szemben nem fukarkodott sem a bírálatokkal, sem a negatív minősítő jelzőkkel, a másiknak a ténykedéséről jobbára csak érintőlegesen szól. A rárótt feladat ismeretében ez természetesnek tekinthető. Az e háttérrel és az ahhoz igazodó modorban – inkább hangulatfestő szavakkal, mint tárgyszerű tényadatokkal – lefestett „igazságszolgáltatás”-ról nem volt így hihetetlen, hogy „kisiklott,” holott éppen az e fejezetben bemutatott tények igazolják, hogy az első fokon eljárt nyomozási bírák ugyan valóban zavarba jöttek, és sűrűn hibáztak, de a rendszerbe beépített kontroll (a jogorvoslati szisztéma) ezt rendre ellensúlyozta.

A jogászt a jelek szerint háttérbe szorította a politikus. Nem a szakmai következtetést vonta le az általa idézett bírósági határozatokból, és – nem törődve az eljárásjogi előírásokkal – egy kalap alá vett minden bírósági ténykedést, létrehozva a „kisiklott igazságszolgáltatás” hamis látomását.^[64]

Fokozza ezeknek a (tételezzük fel: akaratlan) ferdítéseknek^[65] a hatását a „közokirat” fogalmának és az ítéletekre gyakorolt hatásának a (higgye, aki akarja: szintén akaratlan) semmivel nem igazolt félremagyarázása.

A semmisség jogintézményének – ha jogerős ítéletre, mint eljárási cselekményre vetítjük, a „lappangó semmisségnek” – sajátos conditio sine qua nonja egy olyan orvosolhatatlan fogyatékosság, amely hatályon kívül helyezésre (lenne) ok. Ennek a létezése azonban bizonyítandó.

Ha az Alkotmánybíróság ígéretéhez híven esetleg valóban tekintettel volt is a „semmisség jogintézményének sajátosságaira”, ennek nyoma a határozat indokolásában nem lelhető fel.

2. A törvényhozás mint hatalmi ág jogkörét az Alaptörvény 1. cikke szabja meg. Ennek (2) bekezdésének b) pontja szerint az Országgyűlés törvényeket alkot.

Az állam büntetőhatalma részben a büntetőtörvények alakításában, részben – az 1. cikk (2) bekezdése j) pontjának értelmében – a közkegyelem gyakorlása révén tartozik a törvényhozásra.

A 25. cikk szerint „(1) A bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. […] (2) A bíróság dönt a) büntetőügyben[,]”. E szabályokban ölt testet a hatalmi ágak megosztása.

A korábbi „igazságtételi” törvényhozás ehhez igazodott. A négy korábbi semmisségi törvény kizárólag olyan jogerős ítéleteket nyilvánított ex lege semmissé, amelyeknek – mint bírósági eljárási cselekményeknek – az orvosolhatatlan fogyatékossága kétségtelen volt, mert olyan anyagi jogszabályok alapján hozták őket, amelyek értékrendje a rendszerváltozás következtében érvénytelenné vált^[66], vagy olyan eljárási szabályok szerint, amelyek nem feleltek meg az állam által vállalt nemzetközi kötelezettségeknek.^[67] A „lappangó semmisség” létezésének(pontosabban az azt kizáró ok hiányának) megállapítását egyébként a bíráskodás, mint önálló hatalmi ág feladatkörébe utalták.^[68]

Az felelt volna meg az Alaptörvénynek most is, de a semmisségi törvény más – téves – utat választott.

A bűnösséget megállapító ítélet ténymegállapításainak alapjául szolgáló bizonyítékforrás mibenléte a ténymegállapítás valóságának szemszögéből érdektelen, s ezért az nem is lehet egy ítélet semmisségének oka. A tanú, vagy a tudomásközlést tartalmazó irat szerzőjének foglalkozása befolyásolhatja ugyan a szolgáltatott bizonyíték bizonyító erejét, hitelt érdemlőségét, de ezt a döntéshozónak (a bíróságnak) kell megítélnie. Ténylegesen létező „lappangó semmisségi ok” tehát nem volt.

Ennek hiányában a parlamenti többség valójában nem semmisségről határozott. Hatáskörét túllépve önkényes jogorvoslati fórumként lépett ugyan fel, és anélkül, hogy egyetlen diszkreditált tanút látott, és egyetlen tanúvallomást hallott volna, felülbírálta a bíróságnak a közvetlenül megvizsgált bizonyítékok hitelt érdemlőségéről hozott döntését. Ténylegesen azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy a hivatalos személy elleni erőszak, a rongálás és a garázdaság büntetőjogi tilalmát a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti időszakra vonatkozóan hatálytalannak, és az olyan tényeket jogi szempontból érdektelennek tekinti, amelyeket ezek vádja alapján indított eljárásban állapított meg a bíróság. A tartalmilag kegyelmi aktust azonban morális döntésnek próbálta láttatni, és a döntés valódi jogi természetét, a „semmisség” szakkifejezés valódi jelentésétől eltérő értelmű használatával leplezte.^[69]

Szolgáljon mentségükre, hogy félrevezették őket.

Az Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottság (akkori) elnöke – nem biztos ugyan, hogy jobb tudomása ellenére, de az biztos, hogy valótlanul – azt állította, hogy a magyar jogrendszerben a perújításon kívül nincs a siker esélyével kecsegtető lehetőség ezeknek az ügyeknek az egyedi felülvizsgálatára. Elhallgatta azt, hogy a 2002. évi I. törvény 224. §-a – nyilván az ő közreműködésével, hiszen akkor is képviselő volt^[70]– beiktatta a Be.-be a 430–438. §-t „Jogorvoslat a törvényesség érdekében” címmel. Eszerint: „A legfőbb ügyész a bíróság törvénysértő és jogerős határozata ellen a Legfelsőbb Bíróságnál a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelenthet be, feltéve, hogy a jogerős határozat más jogorvoslattal nem támadható meg.”

A módosító törvény javaslatához fűzött indokolás szerint e jogorvoslat – ha az Országgyűlés bevezeti – „[a]z Alkotmánybíróság által megszüntetett törvényességi óvás és az ennek helyébe lépett felülvizsgálati eljárás között keletkezett űrt tölti ki, és ezáltal megoldhatóvá válik, hogy – elvileg – törvénysértő bírósági határozat ne váljék kiküszöbölhetetlenné.”

Az Alkotmánybíróság tehát e határozatának meghozatala során – bár ígérte – nemcsak a semmisség jogintézményének sajátosságait, hanem a politikai célok megvalósítását szolgáló „igazságtételi jogalkotási termék”-nek az Alaptörvénnyel való összhangját sem jól ítélte meg.

3. A parlamenti többség nem mondta ki sem azt, hogy a hivatalos személy elleni erőszak, a rongálás és a garázdaság büntetőjogi tilalma 2006. szeptember 18. és október 24. között nem volt hatályban, sem azt, hogy az elítéltek tényszerűen nem valósították meg a terhükre rótt cselekményeket, mert minden terhükre valló tanú vallomása hamis volt. „Csupán” azt mondták ki (burkoltan, de értelemszerűen), hogy mindazok a bírák, akik a rendőr tanúk vallomását más, megerősítő („corrobo-ratív”) bizonyíték (pl. fénykép, tárgyi bizonyító eszköz, nem rendőr tanú vallomása stb.) nélkül elhitték, valamennyi alkalommal tévesen ítéltek. Sem a törvényjavaslat előterjesztői, sem az Alkotmánybíróság nem magyarázta meg: miért és hogyan adja vissza az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalmat egy olyan törvény, amely azt mondja ki, hogy a bírák rendre tévesen ítéltek?
 

V.

Nem lévén alkotmányjogász, a különvéleményben megfogalmazott alkotmányjogi megfontolásokhoz nincs mit hozzátennem, de az anyagi büntetőjog és a büntetőeljárási jog szempontjából végzett elemzés – mint látható – ugyanarra az eredményre vezet. Gondolom, nem egyedüli vagyok a „szakmában”, aki még emlékszik arra, milyen szakmai csemegék voltak az Alkotmánybíróság döntései. Nem egyedül gondolok tehát arra, hogy vajon ezután a testület egy olyan új mércét alkalmaz majd, amelyről ennek a határozatnak az alapján lehet fogalmakat alkotni?
 
Az írás a Magyar Jog 2014. évi 1. lapszámában (1-10. o.) jelent meg.
 

^[1] 24/2013. (X. 4.) AB határozat.

^[2] Tanulságok egy jelentés nyomán, Élet és Irodalom LV. évfolyam 42. szám, 2011. okt. 21.

^[3] Dr. Salamon László és dr. Juhász Imre.

^[4] Dr. Lévay Miklós, dr. Bragyova András és dr. Kiss László.

^[5] I. fejezet 1–2., 3. és 4–32. bekezdés.

^[6] II. fejezet 33. és 34. bekezdés.

^[7] III. fejezet 36. bekezdés.

^[8] Az 1989. évi XXXVI., az 1990. évi XXVI., az 1992. évi XI. és a 2000. évi CXXX. (a továbbiakban: I., II., III. és IV. Semmisségi) törvények.

^[9] Azaz a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti napok.

^[10] III. fejezet 42. bekezdés. Eszerint a 38 elítélt vádlott között 16 rendőr volt.

^[11] III. fejezet 43. bekezdés.

^[12] III. fejezet 44. bekezdés.

^[13] III. fejezet 46–52. bekezdések.

^[14] III. fejezet 57–59. bekezdések.

^[15] III. fejezet 60–61. bekezdések.

^[16] Az Alkotmánybíróság Határozatai, 2004., 1655. és 1657. számú döntések., III. fejezet 54. bekezdés.

^[17] III. fejezet 56. bekezdés.

^[18] III. fejezet 64–66. bekezdés.

^[19] III. fejezet 67–69. bekezdés.

^[20] III. fejezet 70. bekezdés.

^[21] III. fejezet 71–72. bekezdés.

^[22] Ezt nyilvánvalóan felismerte dr. Salamon László és dr. Juhász Imre; párhuzamos indokolásukban az 56–70. bekezdést ide nem illőnek mondják és elutasítják a semmisségi törvénnyel való párhuzamba állításukat.

^[23] III. fejezet 76. bekezdés.

^[24] 74. bekezdés.

^[25] 78. bekezdés. Dr. Salamon László és dr. Juhász Imre nem ért egyet azzal, hogy az alkotmányossági követelmények mércéjét különleges helyzetek politikai és jogi kezelésének függvényévé lehetne tenni.

^[26] „A Fidesz–MPSZ választási programjának egyik sarokköve volt, hogy a 2006-ban kibillent jogállami egyensúlyt visszaállítsa, visszaadja az embereknek a független igazságszolgáltatásba, az értük és nem ellenük dolgozó tisztességes rendőrségbe, a jogok uralmába vetett hitüket. Az ártatlanul bántalmazottaknak, fogvatartottaknak és elítélteknek erkölcsi és anyagi elégtételt, a felelősöknek elszámoltatást ígért [.]” – írja dr. Balsai István a jelentésének bevezetőjében.

^[27] Az előzetes letartóztatás a büntetőeljárási gyakorlatban, Acta Humana 1992. évi 8. száma, A kényszerintézkedések büntető eljárásjogi és kriminalisztikai nézőpontból (RTF. Rendvédelmi füzetek 2000/2. és 3. sz. Bp. 2000. és Ügyészek Lapja 2000/2. és 3. sz.), Letartóztatás a bizonyítás védelmében, eljárásjogi és kriminalisztikai nézőpontból – gondolatok az új Be. alapján Tanulmányok Vígh József 70. születésnapjára (ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Bp. 2000.), Személyes szabadság korlátozása a terhelt jelenlétének biztosítása érdekében, Békés Imre ünnepi kötet, szerkesztette dr. Gellért Balázs (ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Bp. 2000.)

^[28] Az előzetes letartóztatások kérdésében 2011-ben az Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottságának Ellenőrzési Albizottsága két tanácskozást is tartott, s amit a Fővárosi Bíróság jelen volt tanácsvezető bírája e kérdésben ott elmondott, abból inkább az derült ki, hogy – mint szokásos – a hirdetett elvek helyességét senki nem vonja ugyan kétségbe, de a gyakorlat javarészt a kitaposott úton halad továbbra is.

^[29] Vö. III. fejezet 42. bekezdés.

^[30] III. fejezet 44. bekezdés.

^[31] A régebbi büntetőeljárási jogi tankönyvek (pl. dr. Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve I–II. kötet, Athenaeum irodalmi és nyomdai rt. kiadása, Budapest 1915–17. pl. 19 oldalt fordított erre. Legrészletesebben dr. Móra Mihály tárgyalta e témát az általa szerkesztett A magyar büntető eljárási jog c. munkában (Tankönyvkiadó, Budapest, 1961., 203. és köv. oldalak, a továbbiakban: Móra-tankönyv), külön alfejezetet szentelve fogalmuknak és jelentőségüknek, osztályozásuknak, a fogyatékos eljárási cselekmények különféle nemeinek, valamint orvoslásuknak, és az eljárási előfeltételükhöz való viszonyuknak. Király Tibor Büntetőeljárási jog c. tankönyve (Osiris, Budapest, 2000., a továbbiakban: Király-tankönyv) a 191–198. oldalon foglalja össze a tudnivalókat, Tremmel Flórián korábbi tankönyve, a Magyar büntetőeljárás (Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 2201.), 5 oldalt szán rá, a Fenyvesi Csaba–Herke Csongor–Tremmel Flórián kollektíva Új magyar büntetőeljárás c. újabb tankönyvében (Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 2004) az anyag a 199–208. oldalakon valamit bővül, Farkas Ákos és Róth Erika A büntetőeljárás c. tankönyvében (KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2004) viszont az „eljárási cselekmények” kifejezésre utaló fejezetcím nincs. A dr. Bánáti János, dr. Belovics Ervin, dr. Csák Zsolt, dr. Sinku Pál, dr. Tóth Mihály (egyben szerkesztő) és dr. Vókó György Büntető eljárásjog c. tankönyvében (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2009.) közel egy oldal terjedelmű szöveg magyarázza az eljárási cselekmények mibenlétét. Az eljárási cselekmények részletesebb dogmatikai elemzésével csak Angyal Pál és Móra Mihály tankönyve foglalkozik.

^[32] Vö. Móra-tankönyv, 208. és következő oldalak.

^[33] A tanúvallomás rendeltetése az, hogy a bíróságot a való tények ismeretéhez juttassa. A vallomástétel – és ennek keretében ismereteinek közlése, a tudomáskijelentés – a tanú eljárási cselekménye. A tudva hamis vallomást tevő tanú célja az, hogy félrevezesse a bíróságot. A hamis vallomás – mivel valótlan tudomáskijelentés – fogyatékos eljárási cselekmény, s ha célt ér (vagyis a bíróság elfogadja), hamis ténymegállapításhoz vezet, azaz a tanú eléri ugyan a célját, de a vallomás nem tölti be valódi rendeltetését, noha a tanú eléri célját.

^[34] Ld. Móra-tankönyv 213. oldal.

^[35] Be. 324. § (1) bekezdés g) pont, 341. § (1) bekezdés.

^[36] Ld. Móra-tankönyv 213–214. oldal.

^[37] Király Tibor Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból, ahogyan magukon viselik a korszakok bélyegét (ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Bp., 2005., a továbbiakban: Király, 2005.), 143. oldal.

^[38] Ld. 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) XVII., XVIII. és XIX. fejezet.

^[39] A Büntetőítélet a jog határán c. könyvében (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1972.) elméleti problémaként, és elsősorban az igazsághoz, illetőleg a téves ténymegállapításhoz kapcsolva tárgyalja a kérdést, elemzi a jellegzetességeit és foglalkozik büntetőeljárásbeli rendezésük lehetőségeivel.

^[40] Az effajta perek javarészt 1948 és 1953 között zajlottak le, és utána egyedi rendkívüli jogorvoslati eljárásokban helyezték hatályon kívül az egyes ítéleteket.

^[41] Ld. Király-tankönyv, 80–81. oldal.

^[42] A semmisségről a bíróságnak az arra jogosult részére – kérésére – csak igazolást kellett adnia.

^[43] A három semmisségi törvény jogi természete – és a negyediké, Király, 2005., 225. és következő oldal.

^[44] Az Egyezségokmányt a Magyar Népköztársaság ratifikálta, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdette, s így az a kihirdetéssel a magyar jogrendszer részévé vált.

^[45] III. fejezet 44. bekezdés.

^[46] Jelenleg az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 373–378. §-ai.

^[47] III. fejezet 73. bekezdés.

^[48] Nem helyesen, hanem annak a rutinnak megfelelően, amelyet évtizedeken át számottevő eredmény nélkül kárhoztattam!

^[49] Dr. Szoboszlai-Szász Richárd fővárosi főügyészhelyettes nyilatkozata; az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi Civil- és Vallásügyi Bizottságának dr. Gulyás Gergely által vezetett vizsgálóbizottságának (a továbbiakban: Parlamenti bizottság) jegyzőkönyvéből idézi dr. Balsai István.

^[50] Így pl. a 17. Bnf. 1938/2006/2., 17. Bnf. 1944/2006/2., 14. Bnf. 1989/2006/2. számú végzések indokolásában.

^[51] A „vallomás” főnévhez tartozó jelzőt itt az Alkotmánybíróság nem a köznyelvben szokásos „rendőrségen tett” értelemben használja, hanem arra utal vele, hogy a vallomás rendőrtől („rendőri”) származott

^[52] III. fejezet 47. bekezdés.

^[53] Be. 116. § (1) bekezdés.

^[54] A Polgári perrendtartásról szóló 1953. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 195. § (1) bekezdése.

^[55] Az okirat-hamisítások megítélésével kapcsolatban nemrég a Kúria ugyan bizonyos szemszögből újszerű szempontokat hirdetett meg, de a Be. és a Pp. idézett szabályaiban foglalt előírások, amelyek szerint az okirat céltudatosan „bizonyításra készült és arra alkalmas irat”, közokiratot pedig csak „bíróság, közjegyző vagy más hatóság” állíthat ki, bírói jogértelmezéssel nem írhatók felül, mert ez az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésébe ütközne, s közvetve sértené a „nullum crimen sine lege” elvét is.

^[56] Lévén hierarchikus szervezetről szó, a hatóság nevében kijelentéseket rendszerint elsősorban a vezető tehet, de ezt a jogát delegálhatja, vagyis megoszthatja a beosztottaival. Nagyobb létszámú szervezeti egységekben ezt általában a szervezeti és működési szabályzat rendezi, de a vezető eseti felhatalmazásokat is adhat.

^[57] Dr. Balsai István a miniszterelnökhöz intézett jelentésében hosszasan tárgyalta a tömegoszlatás módszerét, és a fogdakezelők által kiállított befogadási értesítéseket közokiratnak minősítve felhánytorgatta, hogy az aláíró – aki nem is volt a helyszínen, és így az ott történtekről semmit nem tudott – így valótlanul igazolta „hamis közokiratban” a befogadott által állítólag elkövetett cselekményt.

^[58] Ha a rendőri hatóságnál a jelentést az ügykezelő érkezteti, akkor az a hatóságnak az átvételt igazoló nyilatkozatának (az érkeztető bélyegző lenyomata) folytán annyiban közokirattá válik, hogy közhitelűen igazolja: melyik hatóságnál, mikor, és hogy ezt a jelentést tette a rendőr. Ha egy másik, hasonlónak látszó, de eltérő szövegű iraton is nyugtázza az ügykezelő az átvételt, amit kiad neki, az is közokirattá válik annyiban, hogy az írásbeli jelentéstétel tényét, helyét és időpontját közhitelűen igazolja, de a szövegazonosságot már nem. A szöveg szempontjából csak a hatóságnak átadott példány a hiteles.

^[59] Dr. Falvai Zsolt e nyilatkozatát az akkori fővárosi főügyész, dr. Ihász Sándor és büntetőjogi helyettese, dr. Szoboszlai-Szász Richárd jelenlétében tette – mint ezt dr. Balsai István jelentése idézi. A Gulyás-bizottság jegyzőkönyvében nincs utalás arra, hogy ezt a jogértelmezést valaki kifogásolta volna.

^[60] A Bűnvádi Perrendtartás 1872. évi javaslata – amelynek egy változata „Sárga könyv” címmel jogszabályként működött 1900. január 1-jéig – ezt az elvet is tartalmazta, a Királyi Curia pedig „[K]érlelhetetlenül megsemmisített minden olyan végtárgyalást, melynek jegyzőkönyve a vizsgálati megállapításokra hivatkozást tartalmazott[,] – írta. L. Fayer László dr.: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala, teljesen átdolgozott 3. kiadás az 1896. évi XXXIII. tc. alapulvételével, Franklin-társulat, Bp. 1905., 132. oldal.

^[61] Ld. Dr. Balsai István jelentésének VI. fejezetében. A mondat nehezen értelmezhető. Az okmányok valódiságát – vagyis, hogy azokat az aláíró készítette – gondolom, a jelentés írója sem vonja kétségbe; a tartalom igaz voltát, vagyis a leírt események valóságát tagadja. „Az alapos gyanú tárgyi bizonyítéka” kifejezés értelme, tárgyi jelentése megfejthetetlen rejtély. Valószínűleg „gyanúra alapot nyújtó adat”-nak tekintették – amit, persze, nehéz lenne egy szolgálati jelentéstől elvitatni, ám nem hiszem, hogy sok bíró kezelte volna így a fogdai befogadókat.

^[62] Be. XXIV. Fejezet.

^[63] Ez a figyelmeztetés az ilyen helyzetekben előírásszerű; persze, nem könnyű úgy tenni eleget az előírásnak, hogy a kioktatásnak ne legyen fenyegető felhangja.

^[64] Akár szándékos csúsztatásra is lehetne következtetni abból, hogy a következtetés az egész vizsgált időszakra (2006. szep-tember 18.–október 24.) és az „igazságszolgáltatás” egészére kivetítődik, holott a jelentésben idézett legkésőbbi nyomozási bírói végzés szeptember 25-én, a legkorábbi másodfokú végzés pedig szeptember 29-én kelt, és az elsőfokú végzéseket ugyanaz a néhány bíró hozta. A projekció tehát nyilvánvalóan sérti a logika szabályait.

^[65] A Civil Jogász Bizottság is „rendőri tanúvallomások”-ról beszél; értelemszerűen tehát arról, hogy a szolgálati jelentések íróit a bíróság a tárgyaláson kihallgatta, nem a – tévesen közokiratnak mondott – jelentések, hanem a közvetlenség követelményének megfelelően megvizsgált tanúvallomások alapján ítélkezett. Így tehát az is inkább cáfolja, mint megerősíti a „közokiratok” bizonyításbeli szerepét illetően a miniszterelnöki megbízott jelentését.

^[66] I. és II. Semmisségi törvény.

^[67] IV. Semmisségi törvény.

^[68] III. Semmisségi törvény.

^[69] Nem merem feltételezni, hogy az Országgyűlésben senki nem volt jogtudományi (elméleti) szemszögből tisztában a kívánatosnak tartott és a ténylegesen alkotott jogszabályok jogi természete közötti különbséggel, s ezért a tudatosságot kifejező „leplezte” kifejezés. Nem biztos azonban, hogy az adott helyzetben a tudatosság hiánya tárgyilag kedvezőbb, bár morálisan kétségtelenül az.

^[70] Persze, lehetséges, hogy egy képviselő 9 év alatt elfelejti, hogy milyen törvény megalkotásában működött közre. Ám egy parlamenti bizottság elnökével szemben talán mégsem túlzó elvárás, hogy egy – egyébként szakmájába is vágó és személyesen kezdeményezett – törvényjavaslat hátterének lelkiismeretesen utánanézzen, és ne adjon a jogrendszer tartalmát hátrányos megvilágításba helyező hamis felvilágosításokat róla.

Introduction

The paper deals with the issue of an appeal against the European Arrest Warrant (“EAW”), in particular with certain problematic issues that have occurred during its use in practice and why this legal tool “has faced” so many judicial decisions. The paper is scoped very narrow and is not meant to cover all the hot and touchy issues related to the EAW. The reason is limited space, specific purpose of this paper and the effort to support or challenge each argument by concrete judicial decision. Notwithstanding that we do not want to conclude either that pointed issues presented further are the only ones or so underestimate the importance e.g. ne bis in idem issue, a relation to the Schengen Information System, the application of the Art. 6 of the ECHR^[1] and the surrender procedure or the way of filling the EAW.

The Paper puts stress mainly on the procedural rather than substantive issues. The reason of this is the awareness that in most cases, were the procedural provisions those that had been challenged before the national and international courts and caused the disputes among the professionals dealing with this topic. Besides that, the paper shows particular procedural practice of national courts that may interfere with the human rights of the surrendered person.
 

The appeal against the execution of the European Arrest Warrant

The issue of an appeal against the decision exe­cuting the EAW has not been analyzed deeply yet. If yes, it has been just men­tioned while analyzing the decision of the German Constitutional Court^[2] (“the Court”). The most prob­lematic question from a human rights perspective is the absence of any provision related to the appeal in the Council Framework Decision of 13 June 2002 on the European arrest warrant and the surrender procedures between Member States (2002/584/JHA)^[3] and secondly it is the restricted space for the non-execution of the EAW.^[4]

It is clear that the Court has ruled against the provisions of the Framework Decision in the second part of its opinion.^[5] The attention in this chapter will be given to the formal procedure stricto sensu and time limits set up by the Framework Decision, elaborating on the first part of the Court decision and developing its thoughts.^[6]

Our view is also supported by the opinio iuris of the Supreme Court of the Slovak republic. It has ruled in its decision that

The revision in the procedure to execute or not to execute the EAW is resctricted exclusively just to examination of the existence or non existence of the reasons for the non-execution of the EAW listed in the Article 4 of the Act^[7], when just the existence of such a reason is a reason not to execute the EAW. In the case of non existence of such reason, the Court is obliged to decide to execute the EAW.^[8]

Concerning the appeal, the Framework decision includes only term “final decision”^[9]. It is questionable if the term “final decision” refers to the first instance decision or if it covers the appeal decision against the execution of the EAW. If yes, following this line and using the argumentum accontrario, it could indicate the possibility of appealing the decision executing EAW foretoken the final decision. The interpretation of the mentioned Articles allows considering as final decision valid first instance decision as well the appeal decision dismissing an appeal. If it is the appeal decision, the situation becomes more complicated. Usual procedure of the Appeal Court issuing the decision in a particular case is ruling related just to the merit of an appeal – ne ultra petitum rule.^[10] In other words the Appeal court is entitled and obliged to decide only the prima facie appeal case and not to go beyond it. It means implicitly that the Appeal Court would not only rule concerning the appeal but would State again that EAW would be executed, if it would like to adopt the “final decision” in the line with the Framework decision.

If the Framework Decision considers as “final decision” valid first instance decision, the situation is problematic as well. According the Article 23.2 of the Framework Decision the person shall be surrendered no later than 10 days after the final decision on the execution of the European arrest warrant.^[11] The main concern is the strict time limit for the execution and its compliance with the court administration. It is impossible to comply with this time limit if the Appeal Court will decide only the merit of an appeal and send it back to the first instance court to validate the first instance decision.

As it has been suggested previously, the Framework Decision has not included any provisions concerning the revision or appeal against the decision executing the EAW. Notwithstanding that the majority of the Member States included the provision concerning an appeal or revision against it including reasons enlisted in the Article 3 and Article 4 of the Framework Decision.

Concerning the reason of ne bis in idem principle stated in the Article 4.2 of the Framework Decision, the Supreme Court of the Slovak republic has changed the decision of the County Court in Banská Bystrica when it has withdraw from the decision to execute the EAW issued by the Landgericht in K., Austria those counts, for which the person has been prosecuting also in Slovak republic. The EAW was executed in the rest number of counts.^[12]

It has not been solved in the Framework Decision as well if the appeal should have or should not have the suspensive effect, what means if the lodged appeal postpone the validity of the decision to execute the EAW or not. The practical impact of this issue is huge. If the appeal would not have suspensive effect the decision to execute the EAW can be executed immediately and the appeal decision would be adopted just after the surrender procedure, when the person would be located abroad. On the other hand if the suspensive effect of the appeal is granted, the person shall not be surrendered until the appeal court decides the case.
 

National legislation

The Slovak republic has implemented the Framework decision by the Act 403/2004^[13]. The statute considers the term “final decision” as valid first instance decision^[14] and count the time limit since the validity of the first instance decision.^[15]. As one can see the Slovak legislators have chosen the second possibility. Trying to avoid the problems in practice-the 10 day time limit, they have adopted that the Appeal court^[16] is obliged to rule concerning the appeal and cumulatively decide that the EAW shall be executed again.^[17] Consequently the decision consists of two statements. The first one relates to the lodged appeal and the second one repetitively States that the EAW shall be executed. This procedure allows counting the 10 day time limit pursuant the Article 23.2 of the Framework Decision from issuing the appeal decision. This solution is little bit odd and do not fit into the usual appeal procedure. One may say that the extraordinary appeal procedure has been created and designed to extend and maintain the time limit for the surrender. This artificial and unusual practice only complicates and worse the whole concept of the EAW.

The Supreme Court of the Slovak republic has brought more light to the problem, when it has ruled that the appeal against the decision not to execute the EAW is not admissible.^[18] Such a revolutionary ruling has not kept for a long time, even it has followed the prohibition of reformatio in peius principle, in other words that the position of surrendered person cannot be aggravated by the court decision if the court has decide previously that the EAW will not be executed.

The Supreme Court of the Slovak Republic has ruled later that such a limited possibility of appealing is insufficient and ask indirectly to adopt an amendment concerning the possibility to lodge an appeal also against the Decision not to execute the EAW.^[19]

Finally one note left- the implementation of the EAW in the Slovak republic grants the suspensive effect of the lodged appeal, but as it has been indicated only in the case of the decision to execute the EAW.
 

The Detention in the EAW procedure and the practice of the Slovak judicial organs

The Framework decision states that the final decision on the execution of the European arrest warrant should be taken within a period of 60 days after the arrest of the requested person and in specific cases the time limits may be extended by a further 30 days.^[20].

This limit of 60 days or 90 days is obligatory counting from the moment of arrest. It is not clear if the term arrest includes the moment of restriction of personal freedom- capture or the moment of the decision on arrest that is usually adopted up to 48 hour delay^[21] since the capture by police forces occurred.

Slovak national legislation is counting the time limit from the capture of the person, which seems to meet the human right requirement more than the vague explanation used in the Framework decision.

Notwithstanding that different application problems occurred. It has been the wrong supple­mentary use of the Criminal Procedure Code to the Act about the EAW, related mainly to the reasons of detention.

According the Act about the EAW the detention is obligatory when the person should be surrender for one of the 32 offences listed in the Article 2.2 of the Framework decision^[22] or if the person gave the consent with the surrender pursuant the Article 13 of the Framework Decision.^[23]

In other cases the Court can decide to detain the person only if there are concrete circumstances to presume that the surrendered person would flee, hide to avoid the prosecution or imposed punishment.^[24]

In reality, the courts used to detain the surrendered persons because of reasons enlisted in the Criminal Procedure Code^[25] except using the Act about the EAW that specifically exclude the use of different Act, if the Act about the EAW includes the special provision.^[26]

The Supreme Court of the Slovak Republic has ruled concerning this issue that the Act about the EAW is lex specialis and the Criminal Procedure Code is lex generalis, therefore the lex specialis provisions concerning the detention of surrendered person have to be used instead of lex generalis provisions that are included in the Criminal Procedure Code and therefore these reasons shall not be used as reasons for a detention in the procedure pursuant the Act about the EAW and if so, such a person has to be released and can be detained only from the reasons listed in the Act about the EAW. ^[27]

Unfortunately, the Slovak implemented legislation has failed to establish the possibility of the provisional release pursuant the Article 12 of the Framework decision^[28] consequently there is no possibility for the financial caution or a word of a reliable person etc.
 

Conclusions

If one read articles, books and observations concerning the EAW, words like revolutionary and new occur. The EAW has lived up to expectations. It has made surrender procedure faster, more effective and less political, and has given new rights, such as the deduction of time spent on remand from the final sentence served. The idea of the EAW has proved its reasonability and vitality and appears as good tool in the fight against crime.^[29] Apart from that the path founded by the EAW is only possible to protect the 4 basic EU freedoms- free movements of persons, goods, services and capital – as basic prerequisites of sustainable development of the EU. But in the same time it shall not breach other human rights and freedoms. From this perspective there may still be room for improvement and adjustment^[30] as the paper shows.

Notwithstanding that, the practice has shown many gaps and ambiguity in the wording of the Framework Decision mostly in the procedural standards among the Member States. The primary goal to reach nowadays is to meet the same procedural standards among the Member States.^[31]

Presented paper gives a rough description about the appealing procedure in one of the EU Member State and the legal framework of the detention during the procedure to execute the EAW. Practitioners and scholars from other EU Member States will probably realize that the practice in their state varies. Therefore one can says, that the Framework Decision has rather created the net of 27 bilateral surrender procedures than one unified european surrender procedure, that should have replaced the European Extradition Convention.
 

Dr. Marek Kordik is an LL.M. (UN) and PhD. (Comenius University) holder. Researcher at the Department of the Criminal Law, Faculty of Law, Comenius University. Compliance consultant and AML Deputy Officer at the ICT Sector. Member of the Slovak BAR Association Committee for Criminal Law, Member of the Advisory Committee for Criminal law of the Minister of Justice.
 

^[1]Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms as amended by Protocol No. 11 with Protocol Nos. 1, 4, 6, 7, 12 and 13 (further mentioned as ECHR). http://www.echr.coe.int/Documents/Convention_ENG.pdf

^[2] Compare e.g. Mölders, S., European Arrest Warrant Act is Void – The Decision of the German Federal Constitutional Court of 18 July 2005, GERMAN LAW JOURNAL Vol. 07 No. 01, p.47 and 51. Blakxtoon, R.,Van Ballegooij, W., Handbook on European arrest Warrant, T..M.C. Asser Press, 2005, p. or Keijzer N., Van Sliedregt, E., The European Arrest warrant in Practice, T.M.C. Asser Press, 2009.

^[3] Followingly mentioned as the Framework Decision. Compare the text of the Framework Decision

^[4] Article 3 and Article 4 of the Framework Decision.

^[5] Judgment of Federal Constitutional Court of Federal Republic of Germany dated 18 of July 2005, file reference 2BvR 2236/04. Para. 2.2. http://www.bverfg.de/en/decisions/rs20050718_2bvr223604en.html

^[6] Ibid. Para. 2.1. and the Statement.

^[7] Zákon č. 403/2004 Z.z. o európskom zatýkacom rozkaze a o zmene a doplnení niektorých zákonov (Act n. 403/2004 of the Legal Order about the European arrest warrant and about amandments of other acts).
Articles 3and 4 of the Frame-work decision. Slovak republic has implemented all reasons for non-excution as mandatory, see the Article 14 of the Act about the EAW (Note of the autohors.)

^[8] The decision of the Supreme Court of the Slovak republic on 22. July 2008, n. 4 Tost 7/2008. Also compare with the decision of the Supreme Court of the Slovak republic on 5. August 2008, n. 4 Tost 8/2008

^[9] Articles 17.2, 17.3, 17.5 and 23.2 of the Framework Decision.

^[10] Detached from the appeal system, where on can challenge the matters of fact or cassation system where one can challenge just the matter of law.

^[11] Article 23.2. of the Framework Decision.

^[12] The decision of the Supreme Court of the Slovak republic R 26/2008.

^[13] Zákon č. 403/2004 Z.z. o európskom zatýkacom rozkaze a o zmene a doplnení niektorých zákonov (Act n. 403/2004 of the Legal Order about the European arrest warrant and about amandments of other acts) (“Act about the EAW”)

^[14] Ibid. Article 22.4 of the Act

^[15] Ibid.

^[16] According the Article 22.5 of the Act, the jurisdiction over the appeal against the EAW has the Supreme Court of the Slovak republic.

^[17] Ibid. Article 22.5 of the Act. It has to be noted that the „first decision to execute the EAW adopts the first instance court, so consequently the Appeal court rules the same, if it decides to confirm the decision.

^[18] See decision R 20/2007.

^[19] The Decision of the Supreme Court of Slovak republic on 24. June 2008. 5 Tost 8/2008.

^[20] Article 17.3 and 17.4 of the Framework Decision.

^[21] ECHR judgment in the case Aquilina vs. Malta 29.April 1999, n.25642/94, para 51.

^[22] Article 4.8 of the Act about the EAW.

^[23] Ibid. Article 17.3

^[24] Ibid. Article 17.1.

^[25] Artcile 71.1 of the Criminal Procedure Code.

^[26] Accontrrario to the Article 1.2 of the Act about the EAW

^[27] Decision of the Supreme Court of the Slovak republic R 33/2008

^[28] Ibid. Compare article 17.

^[29] Kolesár, Juraj: Means and action to combat crime effectively while respecting human rights In: Serious crime and the requirement of respect for human rights in European democracies. – Strassbourg : Council of Europe, 1996. – S. 59–65 [Serious crime and the requirement of respect for human rights in European democracies. International conference. Taormina, 14.–16. 11. 1996]

^[30] Blakxtoon, R.,Van Ballegooij, W., Handbook on European arrest Warrant, T.M.C. Asser Press, 2005, p. 2 also see and compare Kolesár, Juraj: Zásada spravodlivého procesu pod tlakom In: Bulletin slovenskej advokácie. – Roč. 14, č. 11 (2008), s. 47–48

^[31] Ibid, p. 3

„Alkotmányos jogállamban a büntetőjog
nem pusztán eszköz, hanem értéket véd,
és maga is értéket hordoz: az alkotmányos
büntetőjogi elveket és garanciákat.
A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának
törvényes alapja és egyúttal az egyéni
jogok védelmének szabadságlevele is”

[11/1992. (III. 5.) AB határozat]

Az új törvény genezise. Elvi alapok, történeti előzmények

Egy jogász életében ritkán adatik meg, hogy aktív évei alatt egy teljesen új Büntető Törvénykönyv lépjen hatályba. 2013. július 1-jén egy ilyen élménnyel lettünk gazdagabbak. Személyes véleményem az, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Az ügyvédtársadalom – de talán az egész jogászi közvélemény – megosztott a 2012. évi C. törvény értékelése kapcsán.

Tény, hogy már több mint egy évtizede megfogalmazódott a büntetőjog újrakodifikálásának igénye. Az előkészítő munkálatok még 2001 márciusában megkezdődtek. 2003-ban az MTA Jogtudományi Intézete közzé is tette Wiener A. Imre professzor Általános Rész tervezetét és az ahhoz kapcsolódó indokolást. Innen hosszú és rögös út vezetett az új törvény megalkotásáig. Az eredeti reformelgondolásoknak csak a töredéke került át a megalkotott jogszabályba.

Az átfogó felülvizsgálatot számos körülmény indokolta.

Ma már ritkán történik rá hivatkozás, de az új Btk. megalkotását önmagában a rendszerváltás ténye is elkerülhetetlenné tette. A 11/1992. (III. 5.) AB Határozat indokolásának III. pontja a jog nyelvére fordította le azoknak a politikai történéseknek a következményeit, amelyek az 1980-as évek második felében következtek be. Rámutatott arra, hogy „Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be azzal a meghatározásával, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a »rendszerváltás« politikai kategóriájának.”

Kifejtette, hogy ebből adódó kötelezettség „hogy a jogállami Alkotmánnyal összhangba kell hozni – illetve az új jogalkotást tekintve – összhangban kell tartani az egész jogrendszert”. A program megvalósítása eredményezheti a jog uralmát a társadalomban. Ma már persze az is vita tárgyát képezi, hogy történt-e egyáltalán rendszerváltás, illetve, hogy annak voltak-e valós eredményei. E nehezen tartható nézet felszínre kerülése mellett mindenféleképpen eredmény, hogy Magyarország Alaptörvénye B) cikkének (1) bekezdése változatlanul leszögezi: „Magyarország független, demokratikus jogállam”.

A rule of law elválaszthatatlan az egyetemes emberi jogok alkotmányos védelmétől is. Vitathatatlan az a „szoros kapcsolat, ami az alkotmányos büntetőjog hazai elvei és egyetemes értékei között fennáll”^[1]

A normaalkotást praktikus szempontok is indokolták. Tarthatatlan volt az az állapot, hogy az 1978. évi IV. törvény állandó módosítások tárgyát képezte. Nem véletlen, hogy 2010 júniusában dr. Kónya István, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a Tizedik Magyar Jogászgyűlésen elhangzott előadásában azzal a ténnyel szembesített minket, hogy az akkor 32 éves Btk. módosításainak száma elérte a 102-t. Ráadásul a novelláknak csaknem a fele az utóbbi évtizedben született meg.^[2] Továbbvive a gondolatok fonalát, ha a 2010. júniusától 2013. július 1-jéig eszközölt módosításokat vennénk számba, azokat talán a két kezünkön sem tudnánk megszámolni. Dr. Mészár Róza, a Kúria tanácselnöke 2012 szeptemberében arról is adatot közölt, hogy a korábbi Btk.-t érintő „változások ezerhatszáznál több rendelkezést módosítottak, vezettek be, illetve helyeztek hatályon kívül”.^[3] Ez elfogadhatatlan. A jogállam alapkritériuma a jogbiztonság. A jogbiztonság pedig feltételezi az előreláthatóságot és kiszámíthatóságot.

Elvi és gyakorlati alapon alátámasztható a korábban kialakult jogalkotói szándék helyessége. A Büntető Törvénykönyv egy társadalom életében kiemelkedő jelentőségű jogi norma. Kívánatos elvárás vele szemben az időtállóság; vagyis az, hogy annak szövege, rendszere, intézményei, jogviszonyokat rendező megoldásai ne legyenek politikai ciklusokhoz kötve. Már utaltam arra, hogy az előkészítő munka hosszú évekkel ezelőtt tudományos alapokon indult meg. Ennek eredményei csak kis részben tükröződnek a hatályba lépett normaszövegben. Ez több okra vezethető vissza.

Az elmúlt 23 évben 4-8 éves ciklusokban eltérő ideológiai alapállású kormányok követték egymást. Ezek eltérő jog- (és speciálisan büntetőjog-) filozófiát, illetve kriminálpolitikai irányzatokat képviseltek.

A jobbközép a szigorításban, a szabadságelvonással járó büntetések fetisizálásában, a baloldaliak és a szabadelvűek pedig a büntetőjog liberalizálásában, és a tényleges szabadságelvonással nem járó büntetések előtérbe helyezésében keresték a megoldásokat. Időtállóságot csak a kompromisszum, továbbá a jogtudományban és a bírói gyakorlatban kidolgozott szempontok hangsúlyosabb figyelembevétele eredményezhetett volna. Ma már tudjuk: nem ez történt. A jogalkotó fő kiindulási pontnak a 2010-es kormányprogramot tekintette, és az ebben tükröződő konzervatív szempontokat.^[4] Ezt kismértékben ellensúlyozta az, hogy az előkészítésben és a jogalkotásban a technokrácia és a központi operatív irányítás érvényesült. A tervezet kidolgozásában az ügyészség szerepe túl-, a többi érintetté pedig aluldimenzionált volt. A büntetőjogi tanszékek, a bírói és ügyvédi kar álláspontjukat csak az utolsó stádiumban tudták megfogalmazni. Véleményük nem a koncepcióban, nem a rendszerben, hanem az egyes részkérdések megoldásánál kapott teret.

Ez hiba volt. Esetleges politikai változások esetén a törvény alapvető módosításával, ad absurdum teljesen új kodifikációval kell számolni, ami ellentétes a jogbiztonság követelményével. Ez a gondolat át is vezet minket az időbeli hatály kérdéséhez.
 

Kontinuitás és diszkontinuitás
az új szabályozásban

A hatálybalépés minden törvénynél komoly problémákat vet fel. Azok kezelésében megfelelő rutinnal rendelkezünk. Az időközi jogszabályváltozások minduntalan arra késztették a jogalkalmazókat, hogy első körben az alkalmazandó büntető jogszabály kérdésében foglaljanak állást. Ergo azáltal, hogy új Btk. született nem kerültünk abba a helyzetbe, hogy a régi törvényt, a korábbi kommentárt a könyvtárunk hátsó részébe – áttételesen a jogtörténetbe – száműzzük. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy még hosszú ideig őrizze meg a korábbi tankönyveket, jogszabálygyűjteményeket és -magyarázatokat. A 1978-as és a 2012-es Btk. hosszú éveken keresztül párhuzamosan fog a gyakorlatban létezni. Ügye válogatja, hogy in concreto melyik büntetőjogszabályt kell alkalmazni.

A tételes szabályok a következők:

2. § (1) A bűncselekményt – a (2)–(3) bekezdésben foglalt kivételekkel – az elkövetése idején hatályban lévő büntető törvény szerint kell elbírálni.

(2) Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntető törvényt kell alkalmazni.

(3) Az új büntető törvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmény elbírálásakor, ha az az elkövetés idején a magyar büntető törvény szerint nem volt büntetendő.

Ha a szöveget egybevetjük a régi törvény 2. §-ával akkor egy érdemi eltérést találunk. Azt a szabályt, amelyet a (3) bekezdés rögzít, és amely úgynevezett abszolút jogokat véd. E helyütt elegendő az új törvény indokolására utalni: „Az Alaptörvény – a nemzetközi egyezmények által előírt módon – az elkövetés idején hatályos belső jogi szabályokra és belső jogi elévülésükre tekintet nélkül lehetővé teszi valamely személy megbüntetését olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint büntetendő cselekménynek minősül.” A 2012. évi C. törvény tehát e cselekmények tekintetében kizárja a visszaható hatály tilalmát. (Az alkalmazott jogi megoldás szinkronban van az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 7. Cikk 2. pontjában foglaltakkal is.)

Részletesebben indokolt foglalkozni a 2. § (1)–(2) bekezdésével. Jogi evidencia, hogy a szabályozás alapja továbbra is a büntetőjogi legalitás (1. §) – a nullum crimen et nulla poena sine lege elve. Keserű a szájízünk amiatt, hogy az új szabályozás változatlanul elveti „a legenyhébb büntető törvény alkalmazásának” princípiumát. Ma is érvényes, hogy az elkövetés után életbe lépő, de az elbíráláskor már hatályban nem lévő büntető törvénykönyv akkor sem alkalmazható, ha az elkövető számára ez biztosítaná a bűncselekmény legenyhébb megítélését.

A megoldás ellentétben áll a jogtörténeti hagyományokkal. Maga az 1878. évi 5. törvénycikk – Csemegi Kódex – rendelkezett az időbeli hatályról akként, hogy „ha a cselekmény elkövetésétől az ítélet hozásáig terjedő időben különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a legenyhébb alkalmazandó” (2. §). Az elv feladása azért meglepő, mert a keresztény és nemzeti hitvallású kormányerők folyamatosan hangoztatják a történeti és jogtörténeti előzmények fontosságát. A chartális alkotmányként funkcionáló Alaptörvény is leszögezi, hogy rendelkezéseit a „történeti alkotmányok vívmányaival összhangban” kell értelmezni. Az időbeli hatályra vonatkozó szabályozási koncepció mégsem a magyar büntetőjogi kultúra alapjogszabályához, hanem a szocialista érában uralkodó elgondolásokhoz tért vissza.

A régi-új megoldás konzerválja a XX. század második felében kialakult jogi helyzetet. A büntető jogalkalmazásban az aequitas, a méltányosság nem tud maradéktalanul érvényre jutni.

Példával illusztrálva: Cáfolhatatlan tény, hogy hazánkban egy-egy büntetőügy hosszú évekig elhúzódhat. Az ok nem feltétlenül a terheltben keresendő. Sőt! Az állandó jogszabályváltozások miatt az eljárás alanyának gyakran az az érdeke, hogy az ügyben minél hamarabb jogerős döntés szülessen. Az új Btk. kihirdetésére 2012. július 13-án – hatálybalépésére pedig alig egy évvel később – került sor. Azok az elkövetők, akik ellen 2010. előtt elkövetett több adónemet érintő adócsalás miatt indult eljárás, átmenetileg kedvezőbb helyzetbe kerültek 2012. január 1-jén, amikor az új szabályozás behozta az anyagi büntetőjogba a költségvetési csalás deliktumát. Számukra az lett volna az optimális, ha ügyükben 2013. június 30-ig jogerős ítélet születik. Ennek oka az, hogy egyes esetekben a most hatályba lépett új norma már szigorúbb elbírálást tesz lehetővé pl. azáltal, hogy a törvény 36. §-a szerint a határozott ideig tartó szabadságvesztés tartama „bűnszervezetben, különös vagy többszörös visszaesőként történő elkövetés, illetve halmazati vagy összbüntetés esetén” 20 évről 25 évre emelkedik.

Még egy gondolat. A Csemegi Kódex hatályvesztése óta a legenyhébb büntetőtörvény alkalmazásának elve nem érvényesül. Túl azon, hogy a reaktiválásra a tudományos igény megfogalmazódott, az is érzékelhető, hogy azt mégis sokan létezőnek hiszik. BH 2000.476. szám alatt került közzétételre a Fejér Megyei Bíróság Bf.63/1999 számú döntése. Ez szinte definiálja a jelenlegi rendszert, amikor kimondja, hogy „ha az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos törvényeken belül az elbírálást megelőzően további változás is történt a büntetőtörvényt érintően, ez a törvény alkalmazása szempontjából figyelmen kívül marad, mivel a törvény […] csak két törvénynek – az elkövetéskor vagy az elbíráláskor hatályban lévő jogszabálynak – az egybevetése alapján történő választás lehetőségére nyújt alapot”.
 

A keretdiszpozíció problematikája (1/1999. BJE)

Természetesen az új Btk.-ban is vannak kerettényállások. Állandóan napirenden lévő kérdés, hogy miként alakul a retroaktivitás akkor, ha a háttérnormákban a bűncselekmény elkövetése után következik be jelentős mérvű változás. Változatlanul érvényes az 1/1999. BJE iránymutatása: „Ha a Btk. különös részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – […] az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.”

A határozat egyértelmű, és több mint egy évtizede következetesen érvényesül a judikatúrában. Nem véletlen, hogy a Btk. előkészítése során a BÜNTETŐJOGI KODIFIKÁCIÓ 2007. 1. számában egy olyan, az IRM által készített tervezet került közlésre, melynek 2. § (3) bekezdése a következő szövegrészt tartalmazta: A (2) bekezdés rendelkezéseit kell alkalmazni – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – akkor is, ha a cselekmény elkövetése után a bűncselekmény valamely elemét meghatározó jogszabályi rendelkezés olyan mértékben megváltozik, amelynek következtében a cselekmény már nem büntetendő”. A javaslat „törvényi erőre emelte volna” a kialakult joggyakorlatot. Az elgondolás nem vált írott jogszabállyá. Ez azért is sajnálatos, mert a megváltozott jogszabályi környezetben alkotmányos aggályok is felszínre kerültek. Dr. Busch Béla hívta fel a figyelmet arra, hogy az Alaptörvény ALAPVETÉSE T) cikk (1) és (2) bekezdése a büntetőjog forrásaként kizárólag a törvényt határozza meg. „A Kúria jogegységi döntéseit nem említi, vagyis nem ismeri el jogalkotási lehetőségként”.^[5]

Ez a felvetés is erősíti, hogy a BJE-t megfelelő kritikával kell szemlélni. Nem kell „szent tehénnek” tekinteni. A mechanikus értelmezés gyakran tévútra vezet. Ez az opponáló attitűd tükröződik dr. Gellér Balázs okfejtésében, aki a BÜNTETŐJOG I. – A 2012. évi C. törvény alapján című kötetben az EBH 2119. szám alatti eseti döntést vette górcső alá. A konkrét ügyben – ahol történetesen a II. r. vádlott védelmét én láttam el – egy valóban nehezen elfogadható jogértelmezéssel szembesülhettünk.

Az elvi határozat „vastagbetűs” iránymutatása szerint: amennyiben a vád tárgyává tett cselekmény a csempészet és a jövedékkel visszaélés törvényi tényállását egyaránt kimeríti, a specialitás elve folytán az alaki halmazat látszólagos, az elkövető terhére csak a csempészet állapítható meg. – eddig nincs is semmi probléma. A határozat vitatható része a következő: ha azonban a büntetőtörvény visszaható hatályára vonatkozó rendelkezés helyes alkalmazása a csempészet megállapítását kizárja, a jövedékkel visszaélést kell megállapítani, feltéve, hogy az tényállásszerűen megvalósult.

Az ügyben a probléma úgy merült fel, hogy a delictum elkövetése után Románia az EU tagja lett, és emiatt a három évig terjedő szabadságvesztés büntetési tétellel fenyegetett csempészet büntethetősége megszűnt. A fellebbviteli főügyészség a másodfokú eljárásban a Btk. 2. §-ára hivatkozással a bűnösség megállapítását már a Btk. 311. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő – magasabb büntetési tétellel fenyegetett – az adóbevételt jelentős mértékben csökkentő jövedékkel visszaélés bűntettében kérte. Ezt az álláspontot a Szegedi Ítélőtábla osztotta.

A jogorvoslat során a védői érvelés azon alapult, hogy a vádlott jogállami keretek között nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy az időmúlás miatt a büntetőjogi felelőssége a súlyosabb cselekményért kerüljön megállapításra. Hangsúlyoztuk, hogy a szigorúbb büntetőtörvénynek visszaható ereje nem lehet. A kérdés elvi jelentőségére is figyelemmel indokoltnak tartottuk jogegységi eljárás kezdeményezését is. Ezt az érvelést és indítványt a harmadfokú bíróság elvetette. Az eredmény az lett, hogy az ügyben a Btk. 2. §-a de facto a vádlott terhére, in peius érvényesült, ami elfogadhatatlan.

Csak osztani tudom a dr. Gellér Balázs által leírtakat: „A Legfelsőbb Bíróság könnyedén átsiklik azon a tényen, hogy mind a vád, mind az elsőfokú bíróság minősítése helyes volt […] Ahelyett, hogy a problémával szembesült volna és azt feloldotta volna, akár a jogegységi határozat kiegészítésével, úgy tesz, mintha a halmazat szabályai nem lennének a büntetőjog részei, és azokat nem kellene éppen úgy vizsgálni amikor megállapításra kerül, hogy mely büntetőtörvény a szigorúbb vagy éppen enyhébb”.^[6]
 

A (jog)erő legyen veled!^[7]

Az időbeli hatály arra ad szabályozást, hogy mettől meddig alkalmazható a büntető jogszabály.

Az első kiindulópont, hogy mikortól tekinthető elkövetettnek a bűncselekmény. Közismert, hogy erre a tudomány több elméletet dolgozott ki (cselekményegység elmélete, materiális elmélet, magatartási és az úgynevezett okfolyamat elmélet). A jelenleg uralkodó álláspont szerint „elkövetés idején az az időpont értendő, amikor az elkövetési magatartás utolsó mozzanatát kifejtették”^[8]. (Ezzel szemben is hozhatók fel ellenérvek. Példának okáért vajon mikor hatályos büntetőtörvényt kell alkalmazni olyan esetben, amikor valaki a főiskolai beiratkozásnál a tanulmányi osztályon leadja a hamis nyelvvizsga-bizonyítványt, majd annak alapján három év múlva kiállításra kerül a diplomája.)

Ennél fontosabb az elbírálási idő problematikája.

A megoldás alkotmányos alapokon nyugszik. A törvényességi óvás jogintézményének alkotmányellenességét megállapító 9/1992. (I. 30.) AB határozat kategorikusan fogalmaz: „Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba […] A jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja”.

A jogbiztonság és az igazság konfrontációjában felvethető ugyan a kérdés, hogy nem a jogerő „túlzott tiszteletével”^[9] állunk szemben, a Btk. 2. §-a szempontjából mégis ez a kiindulópont. Elbírálási időként a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának időpontját kell figyelembe venni: „A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés alkalmazásánál a cselekmény elbírálásának az ideje az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésének napja” (BH 2009/231).

Az időbeli hatályra vonatkozó rendelkezést természetesen a fellebbezési eljárásban is vizsgálni kell (BH 2000/476). Ez a tétel a folyamatban lévő ügyekben kulcsfontosságú. Kettős kötelezettséget ró a bírósá­gokra:

– Kevés kivétellel minden másod- és harmadfokú ügyben állást kell foglalni arról, hogy melyik büntető jogszabályt kell alkalmazni.

– Nemcsak dönteni szükséges, hanem az indokolási kötelezettséget a Btk. 2. §-ára vetítetten is teljesíteni kell (BH 2005/377).

Rendkívüli jogorvoslat esetén is azt a jogszabályt kell alkalmazni, amely a jogerős határozat meghozatalakor volt irányadó. A Btk. 2. §-ának rendelkezése csak akkor kerül újból előtérbe, ha a perújítás stb. eredményeként a jogerős határozatot hatályon kívül helyezik. Speciális helyzetet teremt, hogy a felülvizsgálati indítványra az eljárási jogszabály ad kategorikus rendelkezést. A Be. 423. § (2) bekezdése szerint: „a felülvizsgálati indítványt […] a megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni”. Szűk kivételt a törvény csak arra az esetre biztosít, ha az indítvány előterjesztésére a Be. 416. § (1) bekezdés e) és f) pontjában foglaltak alapján került sor. Vagyis akkor, ha a felülvizsgálatot az Alkotmánybíróság döntése teszi lehetővé.

A jogerős ítélet meghozatala után hatályba lépett enyhébb jogi előírások a felülvizsgálati eljárásban nem alkalmazhatók (BH 2005/165). Az ex tunc szemlélet jogilag aggályos helyzeteket szülhet. Példával modellezve: 2013-ban életszerű lehet olyan eset, hogy valakit 2 100 000 Ft eltulajdonítása miatt jelentős értékre dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntette miatt ítélnek jogerősen 5 év és 2 hónap szabadságvesztés büntetésre. Ezt az ítéletet a terhelt vagy a védő felülvizsgálati indítvánnyal támadja meg. Azt a Kúria alaposnak ítéli, és kimondja, hogy a dolog elleni erőszak, mint minősítő körülmény törvénysértő módon került megállapításra. Ilyenkor a felülvizsgálati tanács a Be. 427. § (1) bekezdése alapján a jogerős határozatot megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot hoz, a döntés kiterjed a büntető jogkövetkezményekre is. A helyzet tarthatatlanságát az mutatja, hogy a jogi minősítésnél és a büntetés kiszabásánál a legmagasabb bírói fórum keze meg van kötve. Nem veheti figyelembe, hogy a felülvizsgálati indítvány elbírálásakor a nagyobb érték felső határa már nem 2, hanem 5 millió forint. Ennek a jelentősége óriási, hiszen ez esetben az eredetileg 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmény büntetési tétele 3 évre esne vissza. Az unfair helyzet csak a jogerős határozat hatályon kívül helyezésével és a másodfokú bíróság új eljárásra kötelezésével lenne orvosolható. Nézetem szerint azonban erre a Be. 428. § (1) bekezdése nem ad processzuális lehetőséget…

A törvény előkészítésénél egyébként több olyan jogszabálytervezet is készült, amely az enyhébb büntető jogszabály visszaható hatályának a lehetőségét nem zárta volna le az ítélet jogerőre emelkedésével akkor, ha az új törvény szerint a cselekmény már nem büntetendő, és miatta korábban jogerős ítélettel büntetést vagy intézkedést szabtak ki.^[10] A jogalkotás folyamatában ennek az elképzelésnek is nyoma veszett.

1861-ben Szalay László írta a következőket: „Nincs magasztosabb eszme, nincs rendíthetetlenebb elv, mint a jog eszméje, a jog elve, de hogy termékennyé, hogy élő törvénnyé válhassék, a magánjognak társul kell adnia az aequitast, a méltányosságot, a büntetőjognak társul kell adni a kegyelmet, a közjognak társul kell adni a politikai bölcsességet”^[11]. Napjainkban a pozitivista szemlélet az aequitas érvényesülése ellen hat. Történik ez annak ellenére, hogy mind a büntetőjog védelmi funkciójával, mind a humanizmus elvével is ellentétes, hogy valaki olyan cselekmény büntetőjogi következményeit legyen kénytelen viselni, melyről éppen a büntetőtörvény mondja ki, hogy már nem érdemel büntetést.

A próbára bocsátás intézkedéssel befejezett cselekmény továbbra is res iudicata. Ítélt dolog akkor is, ha utóbb a próbára bocsátást megszüntetik. Nem változtat az értékelésen az sem, „ha az időközben hatályba lépett új törvény szerint […] az alapjául szolgált cselekmény már nem bűncselekmény” (BH 1994.2., BKv. 54. számú vélemény II/2 pont). Sovány vigasz, hogy a megváltozott jogi értékelés a büntetés kiszabásánál enyhítő körülményként vehető figyelembe.

Van persze ennél rosszabb helyzet is. Még egy 20 évvel ezelőtti eseti döntés kimondja, hogy „Az enyhébb megítélést eredményező új büntetőtörvény rendelkezései kizárólag a hatálybalépés idején jogerősen el nem bírált cselekményekre alkalmazhatók […] A Btk. 2. §-ában rögzített szabály abban az esetben is irányadó, ha a cselekményt többen követték el, és egyes elkövetőkkel szemben az új törvény hatályba lépésekor még jogerősen nem fejeződött be a büntetőeljárás”. A contrario: a jogorvoslattal nem érintett vádlott-társ vonatkozásában az elsőfokú ítélet felülbírálatára nincs lehetőség (BH 1984.429.). A másodfok a részjogerő feloldásának lehetőségéből is ki van zárva.

A jelenlegi törvény rendelkezései szerint is előfordulhat tehát, hogy két személy ugyanazt a cselekményt követi el, s bár egyikőjüknél sem áll fenn büntethetőséget kizáró ok, mégis a magyar bíróság szerint az egyikőjük bűnös, a másik pedig „ártatlan”. Egy átfogó kódifikáció során az ilyen elfogadhatatlan helyzetek kiküszöbölésére is figyelmet kellett volna fordítani.

Végül: mi a helyzet a bűnhalmazatban lévő cselekményekkel. Terheli-e a jogalkalmazót minden esetben az a kötelezettség, hogy az összehasonlítást azon az alapon is elvégezze, hogy melyik jogszabály biztosít enyhébb elbírálást. Bármilyen meglepő: nem. A vizsgálatot ugyanis akkor szükséges elvégezni, ha valamennyi cselekmény „az elbíráláskor hatályos új büntető törvény hatályba lépése előtt történt, és az új törvény szerinti kedvezőbb elbírálás lehetősége nem valamennyi bűncselekmény tekintetében állapítható meg” (BH 2004.304). Ergo: ha a cselekményeket részben az új, részben a korábbi törvény hatálya alatt követték el, főszabály szerint valamennyi bűncselekményt az új büntető jogszabály alkalmazásával kell elbírálni. Az ebből adódó problémákra a későbbiekben még visszatérünk.
 

Nincs új a nap alatt

„Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt” (Préd. 1,9).

A bibliai bölcsesség a Btk. 2. § alapján kialakult jogalkalmazásra is irányadó.

Az abban történő állásfoglalás, hogy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori jogszabály-e a kedvezőbb, komoly dilemma elé állítja a jogalkalmazót. Így van ez annak ellenére, hogy az alapvető szempontokat a bírói gyakorlat már több évtizede kidolgozta. A döntések túlnyomórészt ma is érvényesek és hasznosíthatóak. A kikristályosodott elvekből a judikatúra folyamatosan építkezik.

Még az 1978. évi IV. törvény hatálybalépését követően egyértelműsödött az az álláspont, hogy „az enyhébb elbírálás lehetőségét a büntetőjogi felelősségre vonatkozó összes rendelkezés egybevetésével kell megállapítani” (BH 1980.42). „Annak megítélésénél, hogy az elkövetőre a bűncselekmény elkövetése vagy elbírálása idején hatályban levő törvény jelent-e enyhébb elbírálást: nemcsak a két törvény főbüntetést kiszabó rendelkezését, hanem a mellékbüntetés folytán jelentkező joghátrány súlyát is figyelembe kell venni.” (BH 1980.43). Továbbmegyek. A konkrét ügyre vetítve, a büntető jogkövetkezményre vonatkozó összes rendelkezést mérlegelés tárgyává kell tenni. Az esetkörök az alábbiak szerint tipizálhatók:

a) Az intézkedések elvileg és elméletileg enyhébbek még a legenyhébb büntetésnél is. A 2001. évi CXXI. törvény újítása volt, hogy a vagyonelkobzást – hasonlóan a mai szabályozáshoz – az intézkedések sorába emelte. Nem nehéz belátni, hogy a vagyonelkobzás egyes cselekmények esetén olyan súlyú lehet, amely egész egzisztenciákat rombolhat le. Következésképp az alkalmazandó jogszabály megválasztásánál ezt a szankciót is értékelni kell.

b) A döntésnél figyelembe kell venni a feltételes szabadságra bocsátás szabályozását is. A gyakorlat nem egyértelmű. A BH 2006.173. számú jogeset kapcsán az került kifejtésre, hogy „a feltételes szabadságra bocsátás a cselekmény elbírálásán kívül eső, a szabadságvesztés végrehajtása során alkalmazható lehetőség. – Az elbíráláskor hatályban lévő törvény szerinti minősítéshez tartozó […] súlyosabb jogkövetkezmény alkalmazhatósága mellett ezért a feltételes szabadságra bocsátás kedvezőbb lehetősége összhatásában nem jelenti a cselekmény enyhébb elbírálását.” Ez az iránymutatás a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét súlya alatt kezeli. Az összhatásában kifejezés ugyanakkor arra utal, hogy a mérlegelendő szempontok sorából azt ab ovo nem rekeszti ki.

Egy korábbi határozatban a legmagasabb bírói fórum a jogintézménynek komolyabb jelentőséget tulajdonított (BH 2000.476). A konkrét esetben annak ellenére döntött az elkövetéskori szabály alkalmazása mellett, hogy az elbírálás időpontjára az értékhatár változások már enyhébb minősítést tettek volna lehetővé. Az ebből fakadó előnyt ugyanis túlkompenzálta az a korábbi szabály, amely nem zárta ki az elkövetőt a feltételes kedvezmény lehetőségéből. Más ügyben a 2. § alkalmazásával összefüggésben az is kimondásra került, hogy a feltételes szabadságra vonatkozó szabály figyelmen kívül hagyása egyenesen a felülvizsgálati eljárást megalapozó ok (BH 2003.223).

Az elemzett szempontoknak aktualitást ad a 2012. évi C. törvény 38. § (2) bekezdés a) pontja. Ez a rendelkezés – főszabályként és végrehajtási fokozattól függetlenül – a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a büntetés 2/3 részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő napban határozza meg. Az új norma komoly – gyakran években „mérhető” – kedvezményt jelent.

c) A 2. § problémakörénél a középmértékre vonatkozó szabályok sem hagyhatók figyelmen kívül. A kérdés a judikatúrában is komoly hangsúlyt kap. Az ÍH 2013.44. szám alatt közzétett határozat (Debreceni Ítélőtábla Bf.III.123/2012/53) szerint a másodfokú bíróság a 2007-es elkövetési időpontot a 2013. márciusi elbírálással egybevetve azért döntött a korábbi Btk. alkalmazásáról, mert az még nem tartalmazott olyan rendelkezést, hogy „a szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó”.
 

További vitás kérdések a gyakorlatban

2013. július 1-jétől a vagyon elleni és a költségvetést károsító bűncselekményeknél változtak a minősítési értékhatárok (pl. a kisebb érték felső határa 500 000, a nagyobb értéké pedig 5 000 000 Ft-ra emelkedett.). Témánk szempontjából ez sok fejtörést fog okozni a jogalkalmazónak. Persze itt sem kell felfedezni a spanyolviaszt. A judikatúra erre is kidolgozta a megoldásokat.

Magától értetődő, hogy törvénysértő a másodfokú határozat, ha az értékhatár-változások konzekvenciáit az első fokon elítélt terheltek javára nem alkalmazza (BH 2005.88.). (Ebben a csalás miatt indult ügyben a helyzet viszonylag egyszerűbb volt. Az enyhébb szabályokkal ugyanis szigorító rendelkezések nem konkuráltak.)

Más volt a helyzet a BH 2001.258. számú jogeset alapjául szolgáló bűncselekményeknél, ahol a jogszabályváltozások nem egy irányba hatottak. Az iránymutatás is összetettebb: „Ha a bűncselekmény elkövetése és annak elbírálása közötti időszakban – a vagyon elleni bűncselekmények tekintetében az értékhatárok megváltozása folytán – olyan új rendelkezések lépnek életbe, amelyek eredményeként egyes cselekmények jogi minősítése folytán enyhébb, az egyéb körülményekre tekintettel azonban súlyosabb jogi megítélést tesznek lehetővé, a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezésekre tekintettel valamennyi bűncselekményre nézve vagy az elkövetéskor vagy pedig az elbíráláskor hatályos jogszabályt egységesen kell alkalmazni, és ezeknek az összhatásában való értékelése szükséges.”

A határozat két irányban biztosít sorvezetőt. Megvilágítja, hogy önmagában az a jogilag releváns tény, hogy valamely vagyon elleni bűncselekmény minősítési értékhatára felemelésre kerül, még nem jelenti azt, hogy az elbíráláskori az enyhébb jogszabály. A döntéshez az ügy összes körülményét vizsgálat tárgyává kell tenni. Az elemzésnek nemcsak a Különös Rész rendelkezéseire, hanem az Általános Részben rögzített szabályokra is ki kell terjednie.(BH 2003.223)

A másik lényegi szempont pedig az, hogy amennyiben az eljárás több bűncselekmény miatt folyik, valamennyi cselekményre csak egy – vagy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori – büntetőtörvényt lehet, illetve kell alkalmazni, és az értékelést erre vetítetten kell elvégezni. Nincs lehetőség a különböző büntetőszabályok „vegyített” alkalmazására. (Az élet néha abszurd döntéseket is felszínre hoz. Az 1978. évi IV. törvény hatálybalépése után volt pl. olyan járásbíróság, amely a bűncselekményt az 1961. évi V. törvény szerint minősítette, a büntetést azonban már az új Btk. rendelkezései alapján szabta ki. – BH 1980.67)

A gyakorlat a kombinatív alkalmazás tilalmát csak egy esetben töri át. A BH 1995.72 és a BH 1995.380 is kategorikusan állást foglal a tekintetben, hogy az időbeli hatályra vonatkozó rendelkezés „helyes értelme szerint több vád tárgyává tett bűncselekmény esetén elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy az újabb rendelkezések értelmében valamely vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény-e”. Amennyiben a korábban büntetni rendelt magatartás az új szabály szerint már nem büntethető, úgy erre nézve felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezést kell hozni, és csak ezután a még fennmaradó bűncselekmények tekintetében kell megvizsgálni azt, hogy melyik törvényi rendelkezés biztosítja az enyhébb elbírálás lehetőségét. A második fázisban az együttes alkalmazás természetesen már szóba sem kerülhet.

A bíróságnak az időbeli hatály alkalmazásával kapcsolatban az a feladata, hogy azt tegye elemzés tárgyává, „hogy a terheltet sújtó jogkövetkezmények egységesen mely időszak alapulvételével kedvezőbbek rá nézve…” (EBH 925.). Ezzel az állásponttal nehéz lenne vitatkozni. A helyzet mégsem ilyen egyszerű. A döntést számos körülmény befolyásolhatja. A megfelelő biztonsági szelepek hiánya méltánytalan helyzetek sorát idézheti elő. Ilyen – egyáltalán nem atipikus – eset pl. a következő: A tettes az enyhébb büntető jogszabály hatálya alatt nagyobb tárgyi súlyú bűncselekményt követ el. Rövid idővel később – de már a szigorúbb Btk. idején – több kisebb súlyú vétségi tényállást merít ki. Begyanúsítják. Később vádat emelnek vele szemben, majd valamennyi ügyet egy eljárásban bírálják el.

Az ilyen és ehhez hasonló jogi helyzetekkel az elmúlt másfél évtizedben kétszer is szembesülnünk kellett. Az első Orbán-kormány idején az 1998. évi LXXXVII. törvény, a második alatt pedig a 2010. évi LVI. törvény hozott be szokatlan mértékű szigorításokat. Az 1999. március 1-jén hatályba lépett büntető jogszabály következményeként kialakult helyzetre reagált a BH 2002.467. számú eseti döntés: „Természetszerűleg felvetődhet olyan helyzet, amikor valamely kiemelkedő súlyú cselekménynek más, kisebb súlyú cselekményekkel találkozása és együttes elbírálása esetén valamely jelentősebb szigorítást előíró Btk. módosítás […] alkalmazása olyan helyzetet eredményezne, amely joggal veti fel az ügyek elkülönítésének igényét.”

Ha abból indulunk ki, hogy a büntetőjog egyik alapelve a humanizmus; a jogalkalmazás pedig nem más, mint a „méltányosság művészete”; továbbá, ha elfogadjuk, hogy a Btk. 2. §-ának helyes alkalmazása csak in melius – terhelt javára – érvényesülhet, akkor nincs és nem is lehet más jogállami megoldás, mint az ügyek elkülönítése. Ez az egyetlen processzuális lehetőség arra, hogy az elkövetőkre cselekményenként az enyhébb büntetőtörvényt alkalmazzák.

A hétköznapokban nem ez a vezérlő elv érvényesül. Az eljárások gyorsítása szinte minden szempontot megelőz. Nem az eljárások elkülönítésével, hanem éppen fordítva, különböző ügyek egyesítésével kell szembesülnünk. A gyakran fellebbezéssel sem támadható határozatok folytán az elkövető abba a helyzetbe kerülhet, hogy a korábbi cselekményre is a súlyosabb rendelkezést kell alkalmazni. Ez már a jogbiztonságot érintő kérdés. Leírhatjuk a tanulmányokban „a tisztességes figyelmeztetés” fontosságát. Megjelenhet alkotmánybírósági határozatokban az előreláthatóság és kiszámíthatóság követelményének előtérbe helyezése. Gyakorló jogászként mégis azt kell hogy mondjam, hogy az alapjogi érvelések a tárgyalótermekben gyakran csak visszhangként funkcionálnak. Az üzenetek a címzetthez nem mindig jutnak el…

Jelen dolgozat keretei között még egy esetkörrel indokolt foglalkozni.

Komoly jogértelmezési nehézség merült fel a „tiszavirág-életű” részben felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazhatósága kérdésében. A 2009. évi LXXX. törvény büntetési nemekkel kapcsolatos rendelkezései 2010. május 1-jétől léptek hatályba. Ekkortól rendelkezett úgy a Btk. 90. § (1) bekezdése, hogy a „két évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén a szabadságvesztés fele részének végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető”. A részbeni felfüggesztés csak 2010. július 23-ig volt enyhébb büntetőtörvény. Ekkortól lett hatályos a középmértéket reaktiváló törvényi rendelkezés.

A judikatúra bizonytalan volt. Előfordult, hogy 2009-es cselekmény miatt 2010 őszén részben felfüggesztett szabadságvesztés büntetést szabtak ki. A problémák másodfokon fokuszálódtak. Példának okáért a Békéscsabai Városi Bíróság a vádlottal szemben szemérem elleni erőszak bűntette miatt 2 év 2 hónap börtönbüntetést szabott ki, és a szabadságvesztés büntetés fele részének végrehajtását három év próbaidőre felfüggesztette (6.B.413/2009/49). A Békés Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1.Bf.19/2011/7 számú ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a börtönbüntetést 1 év 1 hónapra enyhítette.

Az ügy érdekességét az indokolás szolgáltatta. A másodfok szerint a vádlottal szemben eltúlzottan enyhe büntetés került kiszabásra. Azt is megállapította ugyanakkor, hogy a Btk. 2. §-a alapján az elsőfokú bíróságnak az elkövetéskori, vagyis a 2009-ben hatályos büntetőtörvényt kellett volna alkalmaznia, mert az volt az enyhébb büntetőjogszabály. Súlyosításra irányuló fellebbezés hiányában a jogszabálysértés csak egyféleképpen volt korrigálható. 50%-os enyhítéssel. Az álláspont kialakításában szerepet játszott, hogy ekkorra publikálásra került az ÍH 2011.3 számú eseti döntés. Itt került leszögezésre először, hogy az elbíráláskori törvény annak ellenére sem enyhébb, hogy annak alapján „részben felfüggesztett szabadságvesztés is kiszabható”.
 

Epilógus

Az új Btk. fogantatása nem volt „szeplőtelen”. A világrajövetel sem volt események nélküli. A keletkezés viszontagságai a megszületett normaszövegben és a jogi megoldásokban is tükröződnek. Bármennyire is felemásak az érzéseink, nyilvánvaló, hogy az állami büntetőigény érvényesítését hosszú időn keresztül a 2013. július 1. napján hatályba lépett jogszabály fogja meghatározni. A gyakorló jogászok számára a jó hír az, hogy az új törvény nem fordítja fel fenekestül a rendszert, és ha komoly fenntartásokkal is, de vállalható.

Nem merült fel annak a lehetősége sem, hogy a bírói gyakorlatban kikristályosodott elvek és iránymutatások a korábbi alkotmánybírósági döntések sorsára jussanak. Az időbeli hatály szabályozásának elemzése kapcsán is azt próbáltam igazolni, hogy a normaszöveg, az elmélet és a joggyakorlat dialektikus kapcsolata képezi az alapját a jogfolytonosságnak és a fejlődésnek. Ez teremti meg a lehetőségét a jogalkotásból egyébként hiányzó szintézisnek.

Az írás a Magyar Jog 2014. évi 1. lapszámában (32-38. o.) jelent meg.