I. Bevezető

A XXI. század igazságszolgáltatásának egyik legnagyobb problémája az eljárások ésszerűtlen elhúzódása. A növekvő pertartamok oka ma már nem csupán az ügyek mennyisége, hanem természete, minősége is egyben. Éppen ezért az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyek vonatkozásában mutatkozik ésszerűnek az eljárás egyszerűsítése, mely az adott ügy elbírálását lényegesen felgyorsítja, időt felszabadítva ezzel a büntető igazságszolgáltatás számára a bonyolultabb, nehezebb megítélésű ügyek elbírálásához. Mert igaz a mondás: „Az idő száll tova, s az igazság oda”.^[1]

A hatékony és gyors igazságszolgáltatás ugyanolyan fontos érdek, mint a tisztességes eljárás elveinek betartása. Működőképessége azt is megkívánja, hogy célszerűségi szempontok érvényre juttatásával az eljárásban ésszerű egyszerűsítések legyenek végrehajthatók. Így amíg a kilencvenes évek elején a fő cél a tisztességes eljárás elveit tiszteletben tartó eljárási rendszer létrehozása volt, addig mára ez kiegészült a gyakorlati nehézségek elhárítását megoldandó prakticista szemlélettel, mely a hatóság terheinek csökkentését, az eljárás gyorsítását és egyszerűsítését tűzte zászlajára. Ennek nyomán az elmúlt évtizedekben számos európai ország törvényhozása reagált az igazságszolgáltatás egyre növekvő terheivel szembeni küzdelemben;^[2] jelentős igazságszolgáltatási reformokat vezetett be annak érdekében, hogy fokozza a büntetőeljárás időszerűségének követelményét, csökkentse a költségeket, vagy hatékonyabbá tegye az igazságszolgáltatás akták tömegével küzdő apparátusát.^[3]

A büntetőeljárás egyszerűsítését vagy gyorsítását többnyire úgy oldják meg az államok, hogy különösen a csekélyebb jelentőségű, de tömegesen előforduló bűncselekményektől igyekeznek megszabadítani az igazságszolgáltatási rendszereiket, és egyre tágabb teret engednek az opportu­nitás­nak. Gyakoribb az ügyek konszenzuális alapon történő rendezése, ami az anyagi igazság elvének érvényesítéséről és a kontradik­tórius eljárás elvéről történő lemondással jár együtt^[4].

Az eljárás gyorsításának kérdése – annak ellenére, hogy évtizedek óta foglalkoztatja a jogalkotót – napjainkban is igen aktuális és égető fontosságú problémaként nyomja valamennyi büntető igazságszolgáltatási rendszer vállát. Sajnos, hazánkban is a gyakran több évig elhúzódó ügyek arról árulkodnak, hogy némely, az eljárás gyorsítása érdekében bevezetett jogintézmény nem teljesítette a hozzá főzött reményeket.^[5]

II. Nemzetközi – európai normák

Ezen igények mögött nemcsak jogpolitikai érdekek állnak. Nem hagyhatók figyelmen kívül a nemzetközi/európai normák sem, melyek közül – a teljesség igénye nélkül – kiemelendő:

– A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (14. cikk. 3/c. pont), mely rögzíti, hogy a nemzetközi instrumentumokat elfogadó államok kötelesek az igazságszolgáltatásukat oly módon megszervezni, hogy a büntetőügyek tárgyalása méltánytalan késedelem nélkül, ésszerű időn belül megtörténjék. Hiszen az emberi jogok arra is kiterjednek, hogy a terhelt ne álljon hosszú évekig büntetőeljárás hatálya alatt.

– Az Emberi Jogok Európai Egyezmény 6. cikke – a tisztességes eljáráshoz való jog kívánalma, mint a bírósági eljárás garanciáinak legfontosabb gyűjtőkategóriája. (Magában foglalja a független és pártatlan bírósághoz való jog, a méltányos eljárás, a nyilvánosság és az ésszerű idő, az ártatlanság vélelme, nullum crimen/nulla poena sine lege elve, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalma, a törvény előtti egyenlőség, a diszkrmináció tilalma, a védelemhez- és a jogorvoslathoz való jog követelményét.^[6])

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban EJEB) ítélkezési gyakorlatában történő állásfoglalása alapján elmondható, hogy az olyan eljárás tekinthető tisztességesnek, amelyet a vádlott képes követni, és amelyben nincs gátolva abban, hogy saját védelme érdekében maga is bizonyítékokat terjesszen elő és vallomást tegyen.^[7]

– Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának Ajánlásai az eljárás gyorsítására és egyszerűsítésére, különösen az R (87) 18 számú Ajánlás a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről, mely kifejezetten a büntetőeljárásra vonatkozóan tartalmaz követendő rendelkezéseket. Megalkotása idején nóvumként javasolta, hogy a „diszkrecionális bűnüldözés elvét be kell vezetni vagy alkalmazását ki kell terjeszteni mindenütt, ahol a tagországok történelmi fejlődése és alkotmánya ezt lehetővé teszi, s mely elvnek az alkalmazását olyan általános alapra kell helyezni, mint a közérdek.” A kisebb és tömegesen előforduló bűncselekmények tekintetében megfontolás tárgyává tette a dekriminalizációt és a sommás eljárások alkalmazását; illetve a gyanúsítottal való megegyezés jogintézménye bevezetésének lehetőségét. A körülményeknél fogva csekélyebb jelentőségű ügyekben történő egyszerűsítés során elmarad a tárgyalási szakasz, a bíróság „írásbeli” eljárást folytat le, amely ítélettel egyenértékű határozattal zárul – melyet büntetőparancsnak is neveznek –, s melynek elengedhetetlen garanciális elemei a vádlotti beleegyezés, a szankciók körének korlátozása, valamint a vádlott „tiltakozási” joga, mely utóbbi alapján lehetőség nyílik a hagyományos kontradiktórius eljárásra való áttérésre.

E dokumentum „A rendes bírói eljárás egyszerűsítése” címet viselő III. fejezetében pedig benne foglaltatik az a kívánalom is, hogy a felhozott vádról ésszerű időn belül döntés szülessék.

A tisztességes eljárás követelménye kapcsán (nem részletezve most az annak összetevőit jelentő alapvető jogokat és kötelezettségeket) – melyet Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikke [korábbi Alkotmány 57.§ (1) bek.] is rögzít – a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában a magyar Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a „fair” eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Így az eljárás lehet „fair” egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára „méltánytalan” , „igazságtalan” avagy „nem tisztességes”.^[8]

Jóllehet manapság az európai integráción belül egyre erőteljesebb törekvés figyelhető meg az európai büntető- és eljárásjogok egymáshoz való közelítésére, ennek ellenére állíthatjuk, hogy a büntető eljárásjogok igyekeznek ellenállni az unió harmonizációs törekvéseinek.^[9] Bárd Károly szerint: „amíg az anyagi büntetőjogok harmonizációja egyértelműen kimutatható, addig a büntetőeljárási jogról ez jóval kevésbé mondható el.” Az, hogy egy-egy állam milyen elv alapján építette fel igazságszolgáltatási rendszerét, nagymértékben függ az adott állam politikai és társadalmi tapasztalataitól, a korszellemtől.^[10] Azaz egy állam büntető eljárásjogi rendszerének legfőbb attribútumát történelmi-kulturális gyökerei határozzák meg.

III. Büntetőeljárási rendszerek; legalitás-opportunitás

Egy büntetőeljárási törvényben a lefektetett alapelvek mellett, sőt általuk, az eljárás követte modell is alapvető jelentőségű. Mindezekkel azonban önmagában nem rajzolható fel a büntetőeljárás képe. Ahhoz szükség van az egyes eljárási szakaszok és szerepek, konkrétan annak tisztázására, hogy milyen a kívánatos viszony a nyomozás és a tárgyalás között.^[11]

A modern büntetőeljárás a tárgyalás megelőző nyomozás nélkül általában nem lehet meg, függetlenül attól, hogy milyen e szakasznak az adott eljárási modellben meghatározott felépítése. Az ésszerű határidőn belül lefolytatott tárgyalásnak feltétele, hogy az a több-kevesebb pontossággal kialakult ténybeli keretek között menjen végbe. E kereteket a vád jelöli ki, a vádat viszont a vádló rendelkezésére álló tények határozzák meg, mely tények megállapításának elsődleges feladatát látja el a nyomozás.

Az egyes eljárási modellekben a nyomozásnak tulajdonított szerep eltérő lehet. Kérdés tehát, hogy az e szakaszban beszerzett adatok, feltárt tények az adott modellben milyen „erőt” képviselnek, vagyis: csakis a tárgyaláson történő „ellenőrzést” követően, vagy ilyen kontrol nélkül is bírósági döntés alapjává válhatnak-e.

Az akkuzatórius (vádelvű) eljárásban – melynek súlypontja a bírósági tárgyalás – a bíróság nem annyira a nyomozási bizonyítékokra, mint inkább a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás eredményére alapozza döntését, minden azt megelőző perszakasz csupán a tárgyalás előkészítését célozza, az érdemi bizonyítás tehát itt zajlik. A nyomozás fokozott írásbeliségében és a nyomozó hatóság „perrendszerű” bizonyítékokat előállító tevékenységében inkvizitórius – a nyomozásnak túlsúlyt biztosító – hagyomány testesül meg.

Tisztán persze a gyakorlatban egyik sem-, csupán jogelméleti értekezésekben létezik és törvényszerű volt az ún. vegyes rendszer kialakulása, mely a nyomozati szakban az inkvizitórius, míg a bírósági eljárásban az akkuzatórius elemeket részesíti előnyben.^[12]

A felesleges munka csak a hatóságok terheit növeli, ezért logikus az a törekvés, hogy a szükségtelen ismétlődéseket az eljárásból kiiktassuk. Így annak egyszerűsítése akár teljes eljárási szakaszok elhagyásával is ésszerű elképzelés lehet. A dolog problematikus része csupán az, hogy mit hagyjunk el az eljárásból.^[13]

A lényeges egyszerűsítés jegyeit mutató, nem a tárgyalást, hanem az azt megelőző szakaszt mellőző, illetve felgyorsító bíróság elé állítás jogintézménye is e gondolatot tükrözi, igénybevételének száma és főként aránya azonban jóval elmarad a tárgyalást – s ezzel a garanciák teljesebb érvényesülését biztosító szakaszt – elhagyó tárgyalás mellőzéses eljárásétól.

A szakma véleménye igen gyakran oszlik meg a nyomozás, illetve a tárgyalás primátusának kérdésében. A tárgyalás hívei az alapelvek kiteljesülésére, a valódi kontradikció lehetőségére, a bíróság függetlenségére hivatkoznak, mondván: elhagyása esetén az ügy elintézéséből éppen a legtöbb eljárási garanciát biztosító bírósági szakasz marad ki.

Ezen elvi álláspont kétségtelenül helyes, mégis nehezen lehet kitérni azon gyakorlati tény elől, hogy mire a – különösen a csekélyebb jelentőségű, egyszerűbb megítélésű – ügy tárgyalásra kerül, az esetek többségében jóformán minden „eldőlt”. A nyomozás – jó esetben – általában világossá teszi a vádló és a terhelt előtt egyaránt, mi várható a tárgyaláson, amely a legtöbb esetben már csak formalitás, s mint a ténymegállapítás és az igazságfeltárás „helyszíne” – igen alacsony hatásfokú. A tárgyalás inkább az olyan büntetőügyek elintézésére való, ahol ténylegesen vitás, hogy mi történt, ki a felelős, illetve bűnös-e, aki ellen az eljárás indult.^[14] Mondható tehát, hogy a kontradiktórius tárgyalás „bizonyos típusú” ügyek eldöntésének legjobb módja.

E tekintetben nincs is lényegi különbség az angolszász (common law) és az európai kontinentális rendszer képviselőinek véleményében. Az előbbiek is gyakran panaszkodnak a tárgyalás időt rabló és komplikált voltára és hivatkoznak arra, hogy ha minden ügyet tárgyalás döntene el, az igazságszolgáltatás hetek alatt összeomlana a munkateher súlya alatt.

Sűrű hangoztatják, hogy a büntetőügyek java részét tárgyalás nélkül zárják le a bíróságok – de hozzáteszik: a bűnösség beismerése alapján. Az alapvető eltérést ugyanis a két modell között: a tárgyalás alapján eldöntendő vita (a tárgyalás feladata); valamint a bűnösség (terhelti) beismerésének értelmezése adja.

A magyar büntető eljárási törvény tradicionálisan a legalitás elvére épül, mely szerint meg kell indítani az eljárást és nem lehet megszüntetni bűncselekmény alapos gyanúja esetén, ha annak nincs törvényben meghatározott akadálya. Bárd Károly szerint „a legalitás elve parancs a bűnüldöző hatóságok számára. Azt írja elő, hogy a büntetőtörvényeket alkalmazni kell. Deklarálásával az állam kötelezettséget vállal, hogy bűnüldöző apparátusát a jognak és a törvénynek rendeli alá.”^[15] Így amennyiben a jogalkotó valamely cselekményt bűncselekménnyé nyilvánított, úgy a jogalkalmazó szervek kötelesek bűnüldözési monopóliumukkal élni.^[16]

A legalitás parancsához képest az officialitás jogosultságot jelent, és a büntető apparátust azzal hatalmazza fel, hogy mások beleegyezésétől függetlenül, akár azok akarata ellenére is érvényesítse a büntető igényt.^[17]

A legalitással szemben az opportunitás vagy a közérdeknek megfelelően, vagy a terhelt reintegrációját elősegítendő, bizonyos esetben szemet huny a bűncselekmény üldözése felett. Általánosságban erre sor kerülhet pl. csekély jelentőségű bűncselekmények eseten, családon belüli konfliktusoknál, ahol a büntetőeljárás több kárt okozna, mint hasznot, vagy amikor a társadalom nem követel repressziót. E rendszerekben az ügyészt széles diszkrecionális jogkör illeti meg, azonban ennek ára, hogy az ügyészség a végrehajtó hatalomtól nem független; ezzel a kontrollal biztosítják a törvény előtti egyenlőség érvényesülését.

Az opportunitás rendszerét követő országok részéről a legalitás elve alapján berendezkedett büntetőeljárásokat számos kritika éri és kívülállóként okkal furcsállhatják pl.: a kötelező felelősségre vonást – tekintet nélkül a cselekmény csekély vagy súlyos voltára; vagy a törvény betűjének minden körülmények közötti alkalmazását – függetlenül annak szigorára, illetve emberi, társadalmi vagy gazdasági következményeire. A legalitás elve nézeteik szerint rugalmatlan és nem képes a praktikus gondolkodásra.^[18]

A common law ügyféli perében a bizonyítás a felek dolga. A bíró általában csak a bizonyítékok relevanciája és megengedhetősége, illetőleg azon kifogások felől dönt, melyeket az egyik fél támaszt a másik által feltett kérdésekkel szemben – tehát úgymond csupán felügyeli a felek által végzett bizonyítást. E modellben ugyanis magától értetődik, hogy a bíróság elé vitt ügy ténylegesen felek jogvitája, melynek eldöntéséhez csupán az általuk kívánt mértékig szükséges az igazságot kutatni. A bíróság csak azokról a tényekről dönt, melyeket a felek bizonyítani kívánnak, s általában némi megütközést kelt, ha a bíró túlságosan aktív a tények feltárásában. Az esküdtszék pedig teljesen passzív, befogadó szerepet játszik: elvileg csak azt hallja és látja, amit a tárgyalást vezető bíró a jogvita eldöntéséhez szükséges ténynek tekint. A kontinentális jogász sokáig idegenkedve és értetlenül nézte, amikor egy-egy kérdésben a bíró, valamint a vád és a védelem úgy folytat megbeszélést, hogy abból az esküdtszéket egyszerűen kizárja.^[19] Az európai nyomozó elvű tárgyalás alapfeladata az igazság megismerése és valamennyi releváns igaz tény feltárása, melyben a bírót igen nagy aktivitásra készteti, amikor „rábízza” a bizonyítás felvételét, illetve lefolytatását.

Nem arról van szó tehát, hogy az angolszász modellben az igazság megállapításának követelménye nem is létezik; csupán arról, hogy ott nem a teljes igazságot, hanem az igazságnak csak azon részét kell a bírónak vizsgálnia, ami – az elébe vittek alapján – a jogvita eldöntéséhez szükséges. A jogvitát azonban a felek határolják körül. Ez pedig a rendelkezési jog elismerését és kiterjedt gyakorlását jelenti, amely fenntartásokat ébreszt az európai rendszer követőiben.^[20]

Alighanem ugyanez az oka a common law rendszerében oly jelentős, a bűnösség elismerésén alapuló eljárási móddal szemben fennálló határozott európai ellenszenvnek is. Az angolszász típusú eljárásban a dolog természetes, éppen az ellenkezője lenne logikátlan. Ha ugyanis nincs jogvita, mert a felek nem cáfolják egymás állításait, a bíróságnak (az esküdtszéknek) nincs miről döntenie. Így a bíró egyszerűen tényként fogadja el a felek által nem vitatott állításokat, ideértve azt is, hogy a vádlott bűnös, teendője „csupán” a büntetés kiszabása.

A terhelt bűnössége elismerésével ugyanis a tárgyaláshoz való jogáról, vagyis arról mond le, hogy az esküdtszék előtt vitassa saját bűnösségét és annak bizonyítását a vádlóra hárítsa. A „guilty plea” (=a terhelt bűnösségre kiterjedő beismerő nyilatkozata) a bűnösség bírósági megállapítását feleslegessé teszi. Érdekes módon azonban az angolszász rendszer soha nem téveszti szem elől azt, hogy a bűnösség kimondása bírósági közreműködés igényel, amint kriminális büntetést is csak bíróság szabhat ki. Mindezekre figyelemmel a munkateher alatt rogyadozó kontinentális büntetőeljárás egyre inkább kénytelen lett feladni bizonyos illúziókat, mégpedig főként azokat a tételeket, melyek a tárgyalás miden körülmények között szükséges voltához; a rendelkezési jog büntetőeljárásbeli szerepének feltétlen elutasításához; vagy a beismerő vallomások megbízhatatlanságának mítoszához kapcsolódnak.^[21]

A bűnösség beismerésén alapuló eljárásjogi megoldások az angolszász országok jogrendszerében alakultak ki, az opportunitás különösen széles körű intézményei keretében.

Az amerikai és az angol büntetőeljárásban alkalmazott „guilty plea” (és védekezési alku) főbb jellegzetességei – különösen azok, melyek kifejezetten a bírósági szak „redukálását”, illetve teljes elhagyását eredményezik – egy önálló tanulmányhoz is bőséges anyagot szolgáltatnának, s melyekről jelen tanulmányban részletesen nem szólva inkább a kontinentális alternatívákat vegyük közelebbről szemügyre.

IV. Történelmi kitekintés – beismerés, a büntetőparancs kontinentális európai alternatívái

Európa kontinentális büntetőeljárási rendszereiben eredetileg semmi nem volt, ami a bűnösség beismeréséhez, illetve az ezen alapuló jogi megoldásokhoz hasonlított volna. Az európai gondolkodás szerint az igazságszolgáltatás a hivatalos személyek kizárólagos jogkörébe tartozott és a vádlottnak nem lehetett olyan jogot biztosítani, amely révén gátolhatta volna az ügyre vonatkozó valós tények hatósági kutatását. Amikor ezekben az országokban bevezetésre került az „ügyféli tárgyalás”, nem fogadták el a beismerést vagy bármely más mechanizmust a tárgyalás helyettesítésére.^[22] Mindemellett voltak kivételek, majd fokozatosan már nemcsak az elmélet vált toleránsabbá az angolszász jogrendszernek a beismerő vallomáson alapuló tipikus jogintézményei iránt, hanem egyre több országban került sor gyakorlati alkalmazására is.

A kontinentális európai alternatívákat – melyeket eredetileg azért vezettek be, hogy enyhítsék a büntető igazságszolgáltatási rendszer túlterheltségét – fel lehetett fogni a „liberális modell” irányába tett jelentős lépésnek, amely az igazság hatósági kutatását a bíró, a vádló, a védő és a vádlott együttműködésével pótolja, a kizárólagos egyoldalú döntéshozatalt bizonyos mértékig a bíró és a felek közötti konszenzus helyettesíti.^[23]

A büntetőparancsot Európában a német partikuláris bűnvádi perrendtartások honosították meg.^[24]

A spanyol büntetőeljárási kódex már 1882-ben előírta, hogy a vádlott jogosult egyetérteni az ügyész által emelt váddal és így lemondani a tárgyaláshoz való jogáról. Ez volt az ún. „confirmidad” intézménye, mely eredetileg a vádirat benyújtásával egyidejűleg tett írásbeli-, vagy a főtárgyaláson – a bizonyítás felvételének kezdetén adott – szóbeli beismerő nyilatkozat volt, melyben a vádlott jogosult volt egyetérteni az ügyész által emelt váddal és így lemondani a tárgyaláshoz való jogáról. Így mindkét esetben elmaradt a főtárgyalás és azonnal ítélethirdetésre került sor. A gyakorlatban sokáig csekély szerepet játszott, ám a spanyol törvényhozás 1988-ban jelentősen kiterjesztette, így a hat évig (!) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények ügyeiben az eljárás fő formájává a con­firmidadon alapuló rövidített eljárás vált. A beismeréssel a vádlott elkerülhette a hosszadalmas tárgyalást és annak bizonytalan kimenetelét, kizárta a terhére történő vádmódosítást és a vád kiterjesztését; egyben érdekeltté tette abban, hogy a sértett kárát mielőbb térítse meg; nehogy az pótmagánvádat jelentsen be ellene. Szükségeltetett hozzá mind a vádlott, mind pedig a védő beleegyezése és bejelentése – ergo beismerés esetén – a törvény lehetővé tette az alkalmazható legenyhébb büntetés kiszabását. A vizsgálóbírónak bejelentett confirmidad alapján általában még aznap ítélet született.^[25]

Portugáliában, amennyiben az ügyészség legfeljebb hat hónap szabadságvesztés-büntetés kiszabását javasolta és ezzel a vádlott egyetértett, a bíró a „tárgyalás mellőzésével” hozott ítéletet. Súlyosabb bűncselekményeknél a terhelt hitelt érdemlő beismerése esetén három évig terjedő szabadságvesztés-büntetés is kiszabható volt további bizonyítás felvétele nélkül.^[26]

A tradicionálisan kontinentális Olaszországban 1989-ben hatályba lépett, a Codico Roccot felváltó új büntető perrendtartás, a „Nuovo Codice di Procedura Penale” 447/1988 szerzői – a gyorsítás és egyszerűsítés jegyében, az angolszász jogrendszer tapasztalataira támaszkodva – öt külön eljárási formát alkottak^[27], melyek közül három – nevezetesen: a rövidített eljárás vagy más néven előzetes tárgyalás; a büntetőparancs és a gyorsított eljárás – a főtárgyalás elkerülésével-, míg kettő – a büntetés alkalmazása indítványra, valamint a közvetlen eljárás – az előzetes eljárás egyes részeinek elhagyásával, azaz az ügynek közvetlenül a főtárgyalásra tűzésével érte el.^[28]

A teljesség igénye nélkül a fentiek közül két jogintézményt érdemes közelebbről szemügyre venni a hazai büntetőparancshoz hasonló jogintézmények szempontjából.

Az ún. rövidített eljárás (giudizio abbreviato) során a bíró – a főtárgyalásra előkészített akták alapján – a felek egyetértésével már az előzetes tárgyaláson ítéletet hoz, csupán azt vizsgálja, hogy a felek ezirányú indítványaikat megtették-e és a nyomozás adatai a döntéshez elégségesek-e. E megoldás a terhelt számára azért is csábító, mert alkalmazásával a törvény által előírtnál 1/3-dal alacsonyabb büntetés szabható ki, melyért cserébe lemond a főtárgyalásról és annak jogi garanciáról, illetve szűkített a jogorvoslat lehetősége is.^[29] Az Olasz Alkotmánybíróság a 23/92. számú döntésében rámutatott, hogy a rövidített eljárás lefolytathatóságáról való döntés nem az előtárgyalás bírájának kizárólagos joga, így amennyiben a felek indítványa ellenére ő főtárgyalásra utalja az ügyet, a főtárgyalás bírájának is lehetőséget kell adni, hogy e döntést felülvizsgálja és a – feltételek fennállása esetén – a büntetés csökkenését biztosítsa.^[30]

A büntetőparancs (procedimento per decreto) kibocsátása a főtárgyalás teljes mellőzésével, tárgyalás nélkül zárja le az ügyet. Alkalmazásának három konjunktív feltétele van, miszerint csak pénzbüntetés kiszabásával büntetendő-, ún. „bagatell” bűncselekmények esetében-, kizárólag „tiszta bizonyítási helyzetben” vehető igénybe. Az így kiszabott büntetés a törvény által előírt büntetési tételt akár a felére is lecsökkentheti, azonban el kell érnie annak általános törvényi minimumát.^[31]

Franciaországban az egyik legrégebbi múltra visszatekintő egyszerűsítő technikát, a büntetőparancsot (ordonnance pénale) több-kevesebb módosítással 1972-óta alkalmazzák. Főszabály szerint a kihágások és közlekedési vétségek esetén az ügyész – megvizsgálva az aktát – kezdeményezheti kibocsátását a bíróságnál.^[32] A bíróság diszkrecionális jogkörrel bír, így amennyiben úgy ítéli meg, hogy az ügyet célszerűbb a hagyományos kontradiktórius eljárás keretében megoldani, úgy az ügy iratait visszaküldheti az ügyésznek. Ha alkalmazhatónak véli ezen egyszerűsített eljárást – szintén az iratok áttanulmányozása alapján, teljes összhangban az Európa Tanács Ajánlásával – kiszabhat pénzbüntetést, valamint mellékbüntetésként szabályozott szankciókat. A bíró szabad mérlegelését nyomatékosítja, hogy az ügyészi indítvány ellenére fel is mentheti a terheltet.^[33] Végzését megküldi a terhelt részére, aki vagy 30 napon belül él jogorvoslati jogával – a rendes eljárás medrébe terelve ezzel az eseményeket –, vagy ugyanezen határidőn belül teljesíti a kiszabott „büntetést”.^[34] Lényeges és kivételes különbség az európai kontinentális megoldásokhoz képest, hogy a francia modell alkalmazása feltételeként nem kívánja meg a terhelti beismerést,^[35] így a kompenzációként – többek között – az alkalmazható szankciók köre is jóval szűkebb a például német vagy magyar megoldáshoz képest.^[36]

Németországban az eljárás egyszerűsítésének legismertebb megoldása az eredendően az 1877. évi német büntetőeljárási törvény által bevezetett – büntetőparancs (Strafbefehl) intézménye. Ez egy kizárólag írásbeli, „sommás” eljárás.^[37] Az 1987-es német büntetőeljárási törvény szabályozása szerint^[38] csekély súlyú bűncselekmények miatt indult, egyszerűbb megítélésű ügyekben az ügyész – vádirat helyett – egy ún. büntetőparancs-tervezetet készít, melyben tájékoztatja a bíróságot az ügy részleteiről és indítványt tesz meghatározott összegű pénzbüntetés kiszabására. Minthogy az ügyész ezen indítványát a terhelt előzetes meghallgatása nélkül, közvetlenül a bírósághoz nyújtja be, előzetesen egyeztet a kezdeményezésről a védővel annak érdekében, hogy védence ne éljen kifogással esetlegesen például a büntetés súlyossága miatt, mely főtárgyalást és jelentős költségeket vonna maga után.^[39] Mi több, indítványozását egyre gyakrabban a terhelt előzetes beismerő vallomásától teszi függővé. Büntetőparancs kibocsátására csakis az ügyész és a bíró teljes egyetértésével kerülhet sor, így amennyiben a bíró a jogi minősítés vagy a büntetés kérdésében el kívánna térni az ügyészi indítványtól, maga is kezdeményezhet „egyezkedést” az ügyésszel.^[40].

A végleges tervezetet a bíró az ügy érdemi vizsgálata nélkül aláírja. A büntetőparancsot kézbesítik a vádlottnak, aki elfogadja azt azzal, hogy kifizeti a benne foglalt pénzbüntetést, elkerülve ezzel a tárgyalást és annak érzelmi és anyagi terheit. Amennyiben visszautasítja, úgy vállalja a bizonytalan kimenetelű rendes eljárással járó kockázatot.^[41]

E jogintézmény az ügyész és a bíró számára is hatékony eszköz az ügyteher szabályozására, mely kölcsönös érdek, így a gyakorlatban ösztönzi az ügyész és a védő közötti egyezkedést, azaz amennyiben a terhelt kész elismerni a bűnösségét, a védő kapcsolatba lép az ügyésszel egy bizonyos mértéket meg nem haladó pénzbüntetés büntetőparancsban történő kiszabása érdekében. 1979-ben alkalmazhatóságát az ülnökbíróság hatáskörébe tartozó, azaz nagyobb súlyú ügyekre is kiterjesztették, és ma is igen széles körben alkalmazzák.^[42]

Az osztrák büntetőparancs (Strafbefehl) eredeti szabályozása szinte megegyezett a magyar 1896. évi Bp. rendelkezéseivel, e bűnvádi perrendtartás honosította meg a magyar jogban a tárgyalás mellőzéses eljárást – azonos néven.

Hazánkban 1883-ban a Curia kimondta, hogy a bíróságon kívüli beismerés egymagában nem oly bizonyíték, mely a bűnösséget megállapító büntetőítélet alapjául szolgálhatna, illetve egyéb terhelő adat hiányában ez nem elegendő bizonyíték a vádlott elítélésére.”^[43]

Az 1886. évi XXXIII. törvénycikk (I. Bp.) azt deklarálta: a terhelt beismerésének megtörténte után is rendszerint meg kell szerezni bűnösségének egyéb bizonyítékait, ha azonban a beismerés teljesen kimerítő és azt az eljárás egyéb adatai is támogatják, a további nyomozás és vizsgálat a vádló indítványától függ – elismerve ezzel a beismerő vallomás jelentőségét.^[44]

Míg tehát a múlt század nyolcvanas éveiben csupán arról volt szó, hogy a bíróságon kívül tett beismerő vallomás önmagában nem lehetett az elítélés alapja, addig 1962-re a magában álló beismerésnek az elítéléshez való elégtelensége általános szabállyá lépett elő.^[45] Szinte szentségtörés számba ment minden olyan állítás, mely szerint a terhelt beismerése nagyobb súllyal esik latba az eljárásban, mint a többi bizonyíték bármelyike. Ezt a szemléletet, valamint a tárgyaláson történő közvetlen ténymegállapítás fő szabályát törte át az egyszerűsítés jegyében született tárgyalás mellőzéses eljárás, mely eredetileg büntetőparancs néven alakult ki és fejlődött.

Az 1896-os jogintézmény bevezetésének célja az eljárás gyorsaságának előmozdítása és a bíróságok teendőinek tetemes csökkentése volt. A korabeli magyarázat szerint ez némileg a „fizetési meghagyás” intézményének átültetése volt a büntetőeljárásba.^[46] Lényege az volt, hogy a bíró a terhelt meghallgatása nélkül, csupán a feljelentés, illetve a magánindítvány alapján állapította meg a bepanaszolt egyén bűnösségét és szabta ki a büntetést. Alkalmazására csak szabadlábon lévő terhelttel szemben és kizárólag kihágás, illetve pénzbüntetéssel büntetendő vétség miatti eljárásban volt lehetőség^[47], feltéve, hogy a bíró 200 koronát meg nem haladó pénzbüntetést tartott kiszabhatónak. Ennél nagyobb összeggel ugyanis nem sújthatta a terheltet ennek keretében. Különbség volt a tekintetben is, hogy a feljelentést magánegyén tette-e vagy hivatalos személy. Az előbbinél feltétel volt, hogy a terhelt bűnössége bizonyítékkal valószínűvé tétessék és a bíró ezek alapján meg legyen győződve a vád alaposságáról. Az utóbbinál pedig szükségeltetett, hogy az illető hivatalos eljárása közben szerzett tapasztalatból meríteti tudomását és a feljelentés valósága ellen nem merült fel aggodalom.^[48] A büntetőparancs kibocsátását a közvádlónak is indítványoznia vagy legalább támogatnia kellett. Ellene a terhelt kifogással élhetett, de jogerőre emelkedése esetén ítélet hatályúvá vált.^[49] Tehát a bíró a terhelt meghallgatása nélkül, a feljelentés vagy vádindítvány alapján állapította meg a terhelt bűnösségét és szabott ki büntetést.

V. A hazai szabályozás változása

Ezen hosszú jogtörténeti múltra visszatekintő jogintézmény az elmúlt közel százhúsz esztendő alatt sokat változott, mégis megőrizte kezdeti attribútumát. Érdemes röviden megemlíteni a hazai történeti fejlődés legjelentősebb változástatásait – nem érintve most a magánvádas-, illetve a katonai büntetőeljárás alá tartozó ügyekre vonatkozó rendelkezéseket.

Az 1928. évi X. tc. (II. Büntető Novella) nyomán a pénzbüntetés meg nem fizetése esetén a terhelttel szemben azonnal szabadságvesztés büntetés vált alkalmazhatóvá, azzal a garanciális szabállyal, hogy a végzésben ennek lehetőségére ki kellett oktatni a terheltet.^[50]

Az 1930. évi XXXIV. tc. megszüntette az intézmény nehezen áttekinthető feltételrendszerét, elegendővé vált a pénzbüntetés kiszabásának alkalmazása, lehetővé tette továbbá a büntetés végrehajtásának felfüggesztését. Ez utóbbi lehetőséget az 1949. évi XI. tc. eltörölte.

Az 1951. évi III. tv. (II. Bp.) már az alapelvek körében mondta ki, hogy a terhelt beismerése egymagában nem teszi feleslegessé a egyéb bizonyítási eszközök alkalmazását, ugyanakkor a bizonyítási eszközök közül a terhelt személyes nyilatkozatát említette első helyen.^[51] Legfontosabb újítása volt, hogy az ügyész már közvádra („főmagánvádra) üldözendő bűntett esetében is indítványozhatta ezen egyszerűsített eljárási formát, mégpedig a három évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében. A bíróság – tárgyalás kitűzése helyett – az előkészítő ülés körében büntetőparancs kibocsátásával pénzbüntetést szabhatott ki, amennyiben kizárólag ezen büntetési nem kiszabását találta indokoltnak a megalapozottnak mutatkozó vád alapján, egyben dönthetett elkobzásról, valamint a polgári jogi igényről, de ez utóbbiról csak akkor, ha az fizetési meghagyás útján is érvényesíthető volt.

Az 1954. évi V. tv. (II. Bpn.) más, egyszerűsítésre és gyorsításra vonatkozó rendelkezéssel együtt megszüntette a büntetőparancsot, mint a szocialista joggal összeegyeztethetetlen jogintézményt.^[52]

A kriminálpolitikai elgondolások megváltozása, és az annak nyomán a büntető eljárásjogban bekövetkezett szemléletváltás következtében az 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) visszaállította e jogintézményt a „tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása esetén” elnevezéssel, melyet a hazai joggyakorlat hamar büntető végzésnek keresztelt el. Alkalmazására járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyekben, szabadlábon és ténybeli beismerésben lévő terhelttel szemben, egyszerű tényállású és csekély jelentőségű bűncselekmények esetén, kizárólag pénzbüntetés kiszabása mellett-, illetőleg a feltételek fennállása esetén katonai büntetőeljárásban volt lehetőség.

Az 1973. évi I. törvény. (II. Be.) fenntartotta a tárgyalás elhagyásának ilyetén módját – tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása mellett” néven –, jelentős változtatásokkal. Itt csupán az eltérések bemutatására szorítkozom. Míg az I. Be. a tárgyalás előkészítése egy sajátos módjának tekintette e jogintézményt, az kizárólag vétségi eljárásra tartozó ügyekben alkalmazható külön eljárássá vált. A bíróság végzésében már kimondhatott foglalkozástól eltiltást és járművezetéstől eltiltást is, de önállóan nem-, kizárólag mellékbüntetésként alkalmazhatta azokat; rendelkezhetett a pénzbüntetés felfüggesztéséről, továbbá – követve a II. Bp. által kijelölt irányvonalat – elkobzásról, polgári jogi igényről és a bűnügyi költség viseléséről. A jogorvoslatra jogosultak köre kibővült az ügyész személyével, aki önmagában a jogintézmény alkalmazása-, illetve pénzbüntetés ily módon történő kiszabása okán nem, de annak mértéke, felfüggesztése vagy a végzés egyéb rendelkezése vonatkozásában indítványozhatta tárgyalás tartását. A tárgyalás tartása iránti kérelem visszavonhatóvá vált, mégpedig a tárgyalás megkezdéséig, mellyel jogilag egy tekintet alá esett, ha a kérelmező – az ügyész kivételével – a tárgyaláson előzetes és alapos okra alapított kimentés hiányában nem jelent meg. Rendezte továbbá a tárgyalás mellőzésével hozott végzés sorsát, miszerint az esetleges tárgyalás eredményéhez képest a korábbi végzést a bíróság hatályában fenntartotta, vagy hatályon kívül helyezte és új határozatot hozott.

Az 1987. évi IV. törvény fontos változásokat iktatott be a Be. addigi egész rendjét illetően. E külön eljárás nevét tárgyalás mellőzésére rövidítette, utalva arra a fontos érdembeli eltérésre, hogy a büntetési nemek körét és alkalmazhatóságát kibővítve immár kiutasítás mellékbüntetés is, és mindhárom mellékbüntetés önálló büntetésként is alkalmazhatóvá vált.^[53]

Az 1995. évi LXI. törvény kiterjesztette az ún. vétségi eljárás szabályait, szélesebb körben lehetővé téve ezáltal a tárgyalás mellőzése alkalmazását.

A vétség miatt folytatott eljárásban – kivéve, ha arra a törvény 5 évi vagy annál súlyosabb szabadságvesztést rendelt – addig is a vétségi eljárás szabályait kellett alkalmazni, a jogalkotó azonban immár a 3 évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban fenyegetet bűntettek – melyek addig csak a nyomozás során tatozhattak vétségi eljárásra – esetében is lehetőséget adott a vétségi eljárás szabályainak bírósági szakban történő alkalmazására, így adott esetben tárgyalás mellőzésével való döntéshozatalra. Elhagyta továbbá az új szabályozás a bűncselekmény „csekély jelentőségű” voltának kritériumát, melynek definiálásával, illetve tartalommal való megtöltésével eladdig sokat küzdött a bírói gyakorlat.

Végül, de nem utolsósorban felhatalmazta a bíróságot, hogy főbüntetésként végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztést szabjon ki – ez volt az egyik levitatottabb rendelkezés, mely igen heves szakmai vitákat generált –, illetve intézkedésként próbára bocsátást alkalmazzon; egyben lehetővé tette, hogy e jogintézményt a fiatalkorúakkal szembeni eljárásban is igénybe vegye. A korábbi rendelkezésekkel ellentétben a végzés meghozatalára az ügy érkezésétől számított 30 napos határidőt szabott a bíróság számára, kezébe adva egyben azt a lehetőséget, hogy amennyiben álláspontja szerint az ügyben a tárgyalás mellőzésének lehet helye, de azt a vádhatóság nem indítványozta, úgy annak kezdeményezésére az ügyész figyelmét felhívja.

A büntető eljárási jog átfogó reformját hozó, felfogásában és rendszerében új, bár többször módosított, de jelenleg is hatályos kódex, az 1998. évi XIX. törvény a jogintézmény megjelölésére a büntetőparancs elnevezéshez nyúlt vissza. Mellőzte a büntetőeljárás korábbi, bűntetti és vétségi kategóriába sorolását, szűkítve valamelyest ezzel az ily módon elbírálható ügyek körét. Bővítette azonban az alkalmazható joghátrányokat – mintegy szankcióminimumként – a megrovás intézkedésével.^[54]

Az 1999. évi CX. törvény rendelkezése alapján a tárgyalás mellőzéses végzést már bírósági titkár is meghozhatta, tovább csökkentve ezzel a bírákra nehezedő munkaterhet.

A 2002. évi I. törvény elhagyva az intézmény archaikus elnevezését, visszatért a külön eljárás jelenlegi nomenjéhez.^[55] Ez utóbbi a „vétségi eljárásra tartozó” bűncselekmény kritérium helyett értelemszerűen már a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény megjelölést használta, kibővítve.^[56]

Jelentős újítást vezetett be a 2009. évi LXXIII. törvény, melyben a jogalkotó „odáig merészkedett”, hogy – a szakma, különösen az ítélkezés által már régóta javasoltan – megszüntette a tárgyalás mellőzésének ügyészi kezdeményezéshez való kötöttségét, a bíróság – amennyiben feltételei adottak – immáron a vádhatóság álláspontjától függetlenül, saját belátása szerint kibocsáthatja a büntetőparancsot.

A 2009. évi LXXXIII. törvény megteremtette a közérdekű munka e formában történő kiszabásának lehetőségét, követve ezzel a Btk. nyomán a büntetéskiszabásban érvényesülő fokozatosság elvét.

A 2010. évi CLXI. törvény arra az esetre korlátozta a bírósági titkárok önálló eljárási és döntéshozatali jogosultságát, ha a tárgyalás mellőzését az ügyész indítványozta, a bírákra hagyva ezzel az ítélet hatályú végzés felelősségét az – akár magánvádas, akár közvádas – ügy e jogintézmény alkalmazásával, de hivatalból történő elbírálása esetére.

Rendkívül jelentős változást hozott a 2010. évi CLXXXIII. törvény, amely kiszélesítette az ily módon elbírálható ügyek körét és kiszabható szabadságvesztés tartamát: öt évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekményeknél húzta meg a felső határt, míg a kiszabható (végrehajtásában felfüggesztett) szabadságvesztés tartamát 2 évben maximalizálta.

Mivel a hatásköri szabályok lehetővé teszik, a megyei bíróság hatáskörébe tartozó bűncselekmények esetében is lehetőség van arra, hogy a bíróság a Be. XXVII. Fejezete szerint járjon el.^[57]

Végül, de nem utolsósorban a 2013. évi CXXXIII. törvény összhangot igyekezett teremteni az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvénnyel, ez utóbbi rendelkezéseinek megfelelően átfogalmazva az alkalmazható szankciórendszert, beépítve egyben a jogintézménybe a sportrendezvények látogatásától való eltiltás büntetést, valamint a jóvátételi munka és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele intézkedéseket. Kérdés, hogyan alkalmazza majd a vád és az ítélkezés az új szankciókat.

VI. Elméleti és gyakorlati aggályok

Mellőzve az itt tárgyalt egyszerűsített eljárás hatályos szabályozásának részletes elemzését, az alábbiakban annak kapcsán inkább néhány – semmiképp sem új keletű – kérdést érdemes felvetni, melyek – minden bizonnyal nem utoljára – merülnek fel ebben a témakörben, mégis fontos és hasznos megemlíteni egy-két anomáliát a jogintézmény kapcsán.

1. Megbontva kissé a logika és kronológia rendjét kezdjük azzal az alkotmányos aggállyal, hogy amennyiben a tárgyalás mellőzésével hozott végzéssel szembeni jogorvoslat folytán tárgyalás tartására kerül sor, nem sérti-e a pártatlan bíróhoz való jogot, ha a tárgyaláson a büntetőparancsot kibocsátó bíró jár el. A 67/1995. (XII. 7.) AB határozat II/2.1. pontja értelmében a bíró iratokon alapuló döntése feltételes, így szükségszerűen készen kell állni arra, hogy (terhelti) tiltakozás esetén határozatát a tárgyalás eredménye alapján elfogulatlanul és előítélet-mentesen felülvizsgálja. A tárgyalás mellőzésével történő büntetéskiszabás az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását szolgálja. Ennek a célnak ellentmondó következményre vezetne az iratok alapján határozatot hozó bíró kizárása (II/2.2. pont). Az Alkotmánybíróság legfőbb érve, hogy kisebb súlyú ügyekben a pártatlanság mércéje az ésszerű időn belüli elbírálás érdekében lejjebb szállítható. Ugyanakkor megjegyzi, hogy ezen alkotmányos alapjog aggálymentes biztosítékát az jelentené, ha a törvény kizárná a büntetőparancs kibocsátóját a kifogás alapján lefolytatott eljárásból.^[58] E vonatkozásban persze egyet kell értenünk Bárd Károly azon álláspontjával, miszerint a pártatlanság kritériuma abszolút, nincsenek fokozatai^[59] és az ésszerű időn belüli döntés követelménye nem hozható fel a pártatlanságot háttérbe szorító legitim szempontként, mivel nem azonos funkciójú elemekről van szó.^[60] A gyors döntéshozatal nem kompenzálja a pártatlanság abszolút helyett „relatív” voltát.^[61]

Mégis, az eljáró bíró elfogulatlanságára alapított alkotmánybírósági „vélelem” mellett gyakorlatias megközelítésből hozható ellenérv a (járás)bíróságok leterheltségén túl az a tény, hogy az iratokat áttanulmányozott, az ügyet ismerő bíró a büntetőparancs gyorsabb, hatékonyabb felülvizsgálatára képes.

2. Egy „adminisztratív” jellegű, mégis gyakori probléma: rengeteget küszködött és küzd ma is a bírói gyakorlat a végzések nehezen kézbesíthető, olykor kézbesíthetetlen voltával. Ennek különböző okaira a joggyakorlat munkált ki megoldásokat a Be. 548. § (5) bekezdésében foglaltak szem előtt tartásával, de e gyakorlat máig sem egységes, az erre vonatkozó pontos és részletes szabályozás még várat magára.^[62]

3. A tárgyalás, mint a legtöbb garanciát nyújtó eljárási szakasz elmaradásával sérül a közvetlenség, a nyilvánosság, a szóbeliség és a kontradiktórius eljárás elve. Az eljárás gyakorlatilag írásbelivé és a nyomozati szakot követően teljesen közvetetté válik.

Az sem vitás, hogy a nyomozó hatóságok elsősorban a tényállás teljes körű felderítésére helyezik a hangsúlyt és sokszor elmarad az alanyi oldal, illetve a büntetéskiszabás egyéb körülményeinek megnyugtató tisztázása. Pedig a jogalkotó e jogintézmény alkalmazásánál konjunktív feltételként írja elő, hogy a büntetés céljának tárgyalás nélkül is elérhetőnek kell lennie. Ez pedig kizárólag az alanyi oldal teljes körű feltárásával, a terhelt személyi körülményeinek pontos ismeretében dönthető el megalapozottan. (A francia CCP kifejezetten utal például arra, hogy az ügyész csak abban az esetben kérheti büntetőparancs kibocsátását, amennyiben a terhelt személyiségéről megfelelő információ áll rendelkezésre.^[63]) Minthogy azonban a szankciórendszer szűkítésére is épp azért került sor, hogy ez a típusú eljárás csak az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyekben kerüljön alkalmazásra, a bírói gyakorlat általában az ilyen ügyekben gyakran találkozik az alanyi oldal, a terhelt személyiségének, személyi körülményeinek felderítetlenségével. Mégis sokszor „szemet huny” az információhiány felett és végzést hoz, pedig nem áll rendelkezésére elegendő adat annak eldöntésére, hogy a büntetés Btk. 79. §-ában meghatározott célja – különösen a speciális prevenció, azaz az egyéni megelőzés – tárgyalás tartása nélkül is elérhető-e.

4. Az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény büntetőjogi felfogása szerint bizonyos esetekben – általában azokban, ahol korábban pénzbüntetés kiszabását tette lehetővé a törvény – indokolt lehet a rövid tartamú (a szabadságvesztés generális minimumánál rövidebb) szabadságelvonás. Ez eredményezte, hogy az új Btk. Különös Részében a legenyhébb nevesített szankcióvá az elzárás vált.^[64] E büntetés alkalmazásának egyelőre nincs gyakorlata, a jövő mutatja meg, mennyire alaposak a vele szemben felmerülő – főként kriminológusi – kifogások, melyek lényege, hogy az elzárás nem más, mint a rövid tartamú szabadságvesztés egy sajátos formája, s az könnyen válhat a szabadságvesztés előszobájává.^[65] E vonatkozásban nem hagyható figyelmen kívül az Európa Tanács ezzel foglalkozó ajánlása [R (92) 17] sem.^[66]

Nem állítható azonban, hogy a néhány (hó)napos szabadságelvonásnak ne lehetne speciál-preventív hatása.^[67] Amennyiben pedig a jogalkotó e büntetési nemet kifejezetten a korábban pénzbüntetéssel szankcionált bűncselekmények esetére iktatta be az anyagi jogi szabályozásba, felvetődik a kérdés: Ha ezen intézmény zökkenőmentesen alkalmazhatóvá válik, úgy felmerül-e a jogalkotóban annak lehetősége, hogy azt – mint tényleges, de rövid tartamú szabadságelvonást – beemelje a tárgyalás mellőzéses eljárásba, mely eljárás eredendően szintén olyan ügyek elbírálására jött létre, ahol pénzbüntetés kiszabása látszott indokoltnak.^[68]

5. Erdei Árpád szavaival élve, bár a törvény e beismerésre alapított egyszerűsített eljárásban további feltételeket is megkövetel, ezek fügefalevélként takarják el a tényt: a tárgyalás mellőzésének legfőbb kritériuma a terhelt beismerése.^[69] Ezek után tisztázandó, mit ért a jogalkotó beismerés alatt; illetve kérdésként merül fel a beismerés „motiválása”.

5.1. Beismerés egyrészt a bűncselekményt megvalósító tények előadása, másrészt a bűnösség elismerése. A joggyakorlat, sőt a jogelmélet képviselői is sokáig bizonytalanul és ellentmondásosan nyilatkoztak a tekintetben, hogy szükségeltetik-e a ténybeli beismerés mellett bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás a tárgyalás mellőzésének alkalmazásához, és ennek megítélése idővel változott.^[70] Bár korábban a bírói gyakorlatban – és persze a jogelméletben is – jelen eljárásban a beismerésen a történeti tényállásra vonatkozó tények, azaz a bűncselekményt megvalósító életbeli jelenségek befolyástól mentes elismerését kellett érteni, azon túlmenően nem volt szükséges a bűnösség beismerése^[71]; mára úgy tűnik, szigorodott a beismerés értelmezése: a tényeken túlmenően a bűnösségre is kell terjednie.

Ez utóbbi kritérium megkövetelése dogmatikailag vitatható, minthogy – a jogintézmény megszületése óta ab origine – a bíróság végzésében a vádlott bűnösségét – tárgyalás hiányában – nem-, csupán büntetőjogi felelősségét állapítja meg a terhére rótt bűncselekmény elkövetéséért.^[72] Másrészt leggyakrabban csupán formalitás, hiszen aligha mondható, hogy a nyomozás során a beismerésben lévő terhelt arra a kérdésre, hogy elismeri-e a bűnösségét, annak tudatában válaszol igennel, hogy tisztában lenne a szó jogdogmatikai fogalmával, miszerint bűnössége jelentése „felróható pszichés viszony az elkövető és társadalomra veszélyes cselekménye(i) között”.^[73]

5.2. Kérdés továbbá, hogy a nyomozó hatóságnak – amennyiben az egyszerű jogi és ténybeli megítélésű ügyben a terhelti vallomáson kívüli egyéb bizonyítékok rendelkezésre állnak, melyek egyértelműen valószínűsítik az elkövető személyét – szükséges-e, és ha igen, milyen részletesen vagy inkább nyomatékkal tájékoztatnia a gyanúsítottat, hogy beismerése esetén jó eséllyel nem kell bíróság előtt megjelennie, tárgyalás mellőzésével hozott végzésben születhet ügyében döntés. Vagy az előbbiekre hivatkozással annak belátására bírnia a ténybeli beismerésben lévő gyanúsítottat, hogy bűnösségét is ismerje el.

Ha pedig elfogadjuk, hogy a fenti esetekben hasznos lehet a nyomozó hatóság részéről némi „kioktató ösztönzés”, tekinthetjük-e az azt követő teljes körű beismerést „mindenféle befolyástól mentesnek”? Hiszen a beismerő nyilatkozat valóságtartalma (és befolyásmentessége) nem kerül górcső alá.

Így annak vizsgálata hiányában – ha a vádlott a végzésbe belenyugszik – a döntés végrehajtható, mely döntésért és annak „igazság(osság)áért” az állam a felelősséget a terheltre hárítja át.^[74]

VII. Zárszó

Vissza is tértünk a tanulmány elején részletezett büntetőeljárási rendszerek különbözőségében is megmutatkozó alapkérdéshez: Mi vajon a büntetőeljárás feladata: az anyagi igazság elérése vagy a felek jogvitájának eldöntése? E kérdésre bizonyosan sosem születik mindenki számára kielégítő válasz. Mindenesetre az itt tárgyalt eljárás kedvelt és szívesen alkalmazott intézménye a hatályos jognak.^[75] Vitathatatlan előnye, hogy jelentősen tehermentesíti nemcsak a bíróságokat, de az ügyészségeket is; ezzel találkozunk leggyakrabban az egyszerűsítő megoldások közül.

Kérdés, hogy a készülő új eljárási kódex követi-e majd a legutóbbi módosítások által kijelölt irányvonalat és finomra hangolja-e az intézmény szabályait a gyakorlatban felmerülő anomáliák kiküszöbölése érdekében.

Irodalomjegyzék

1. BALLA Péter: Vádalku helyett büntetőparancs. Magyar Jog, 1992. november

2. BALOGH Jenő – EDVI Illés Károly – VARGHA Ferencz: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata 1910. 402–406. o.

3. BÁNÁTI János – BELOVICS Ervin – CSÁK Zsolt – SINKU Pál – TÓTH Mihály – VARGA Zoltán: Büntető eljárásjog Második kiadás HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2006.

4. BÁRD Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

5. BÁRD Károly: A büntetőeljárási törvény tervezete az európai jogfejlődésben. Jogtudományi Közlöny, 1998/4.

6. BÁRD Károly: Kit illet a tisztességes eljárás? In: Györgyi Kálmán ünnepi kötet KJK-KERSZÖV Jogi- és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2004.

7. BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007.

8. BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: Büntetőjog I. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012.

9. BERNOLÁK Nándor: A bűnvádi Perrendtartás és novellái II. Kiadás Budapest, 1928. 543–544. o.

10. Büntető eljárásjog (Szerk.: Kadlót Erzsébet) Novis­sima Kiadó 2011.

11. BLUTMAN László: Az igazságos tárgyalás elve az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Magyar Jog 1992/8.

12. BLUTMAN László: Az eljárási törvények újabb módosítása és az uniós jog. Európai Jog 2003/5. (12–20. o.)

13. BODOR Tibor – SZÉKELY Ákos – VASKUTI András: Büntető eljárásjog II. Novissima Kiadó Budapest, 2011.

14. BÓCZ Endre: Büntetőpolitika és büntetőjogi kodifikáció. Büntetőjogi Kodifikáció 2003/3.

15. BÓCZ Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai – Sikerek, zátonyok és vargabetűk. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2006.

16. ERDEI Árpád: A trónfosztott királynő uralkodása, avagy a bizonyításelmélet szent tehene Magyar Jog 1991/3.

17. ERDEI Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntetőeljárás elvei ürügyén. Magyar Jog 1990/3.

18. ERDEI Árpád: Felújítás vagy megújítás? Magyar Jog, 1993/8.

19. FARKAS Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. In: Az igazságszolgáltatás kihívásai a XXI. században. Tanulmánykötet Gáspárdy László professzor emlékére (Szerk.: Harsági Viktória – Wopera Zsuzsa) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007.

20. HERMANN Joachim: A büntetőeljárás reformja kelet- és Nyugat-Európában. Magyar Jog, 1993/5.

21. KARSAI Krisztina: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2004.

22. KÁNTÁS Péter: Egy egyszerűsítési kísérlet kérdőjelei. Magyar Jog 1992/8.

23. KEREZSI Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. Büntetőjogi Kodifikáció 2006/2.

24. KERTÉSZ Imre – PUSZTAI László: Quo vadis büntetőeljárás? Jogtudományi Közlöny 1992/4.

25. KIRÁLY Tibor: A büntető eljárási jog reformja elé. Magyar Jog 1990/3.

26. KISS Anna: A tárgyalás mellőzéséről. Ügyészek Lapja 1996/5.

27. KISS Anna: A tárgyalás mellőzésének elméleti és gyakorlati kérdései. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok XXXIII. OKKrI (Szerk.: Irk F.) Budapest, 1996.

28. Kriminológia – Szakkriminológia (Szerk.: Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára – Korinek László – Lévay Miklós) Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest, 2006.

29. MÓRA Mihály – KOCSIS Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961.

30. PUSZTAI László: Az új olasz büntető eljárási törvény a hazai kodifikáció nézőpontjából. Magyar Jog 1991/4.

31. TÓTH Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2001.

Egyéb felhasznált anyagok jegyzéke

1. PÁPAI-TARR Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításának lehetőségei a francia és a magyar büntetőjogban PhD értekezés In: http://midra.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/documents/document_5756_section_1541.pdf

2. NAGY Anita: Eljárást gyorsító rendelkezések a büntetőeljárás bírósági szakában PhD értekezés

In: http:// 193.6.1.94:9080/JaDoX_Portlets/documents/document_5656_section_1104.pdf

3. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának Összefoglaló anyaga (2011. EI.II.C.5/2.)

4. 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998. 91.

5. 67/1995. (XII. 7.) AB határozat

6. MÉSZÁROS Noémi: A vádalku c. szakdolgozat JATE ÁJTK Szeged, 1998. n

I. Bevezetés

A büntetőeljárás elé a törvények feladatként, követelményként azt állítják, hogy a benne részt vevő személyek együttes tevékenységének eredményként a bíróság az igazságot állapítsa meg arról, hogy történt-e bűncselekmény és azt ki követte el. Az igazság megtalálásán múlik az, hogy a bűnösséget megállapító ítéletben törvényes és igazságos döntés születik-e, vagy sem. Ha ugyanis annak – az igazságnak megfelelő – megállapítására, hogy a vádlott követte el a bűncselekményt, nincs lehetőség, a bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia.^[1]

A bíróság feladatának – az igazságszolgáltatásnak – a középpontjában az igazság megállapítása áll. Kérdés azonban, hogy mit értünk valójában az igazság fogalma alatt. Érdemes elgondolkozni azon is, hogy az igazság és az igazságosság fogalma mennyire esik egybe az ítélkezés során, azaz egy valóságnak megfelelő ítélet minden esetben érvényre juttatja-e az igazságosság követelményét is?!

Ezekre a kérdésekre korszakonként és jogi iskolánként eltérő válaszokat kaphatunk. A hatályos szabályozás az igazságot ugyanis ismeretelméleti megközelítésben, gnoszeológiai aspektusban vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy az ügydöntő határozatban megállapított tényállásnak a valóságnak kell megfelelnie – tehát ezen értelmezés szerint az igazság fogalmát a valósággal azonosítjuk.^[2] És mi a helyzet az igazságossággal? Bócz Endre szerint el kell különítenünk egymástól az igazság és az igazságosság fogalmát. „Az igazságosság nem ismeretelméleti, hanem etikai kategória; az a követelmény, hogy az egyes emberek vagy csoportjaik között
jelentkező konfliktusok meg­­oldásánál a teendőkre vonatkozó döntés szükségképpen eltérő, sőt ellentétes érdekeket – amelyek a társadalmi környezet valóságos tagoltságán, mint prizmán megtörve jelentkeznek – kellő terjedelemben és megfelelő súllyal figyelembe véve szülessen meg.”^[3]

II. Igazság-felfogások a büntető eljárásjog rendszerén belül

Az igazság fogalmát általában mindennemű erkölcsi dimenziótól függetlenül, a valóságra vonatkoztatva kell értelmezni, azonban az igazság elérése kérdéskörében több megközelítéssel is találkozhatunk.

Az egyik álláspont szerint az emberi megismerés gyengeségei miatt az anyagi igazsághoz nem, csupán az alaki (processzuális) igazsághoz juthatunk el a büntetőeljárás során. Véleményük szerint az igazság a történelmi folyamatoktól függően változik, és emiatt sohasem érhető el a maga teljes egészében. Ebből kifolyólag, ezen szemlélet hívei a valószínűséget is elegendőnek tartják az elítéléshez.

Más nézetek szerint az objektív igazság elérhető, s ennek felderítése a hatóságok általános kötelezettsége.

A fogalmi tisztánlátáshoz szükségünk van a büntetőeljárásban ún. igazság elméletek megkülönböztetésére, amelyhez szintén két teóriát kell segítségül hívnunk.

Az egyik a korrespondencia-elmélet, amely szerint az igazság nem más, mint egy felfedezésre váró rejtett aranyrög. Ez a felfogás előfeltételezi azt, hogy a nyelven keresztül képesek vagyunk a tények egzakt kifejezésére. Bizonyos mértékig az igazságra, mint objektív jelenségre tekint (materiális igazság).^[4]

A korrespondencia-elmélet a kontinentális jogi gondolkodásban vert gyökeret: az itteni felfogás szerint a büntetőeljárás célja nem más, mint a büntetőjog érvényesítése, az igazságos és méltányos ítélet alapjainak megteremtése, a társadalmi béke helyreállítása, vagy egyszerűen csak az igazság felderítése egy-egy konkrét bűnügy kapcsán. Ez a nézet a büntetőeljárás társadalmi funkciójára helyezi a hangsúlyt, a közérdeket megtestesítve. Ahhoz, hogy megkíséreljük helyreállítani a társadalmi békét, pontosan tudnunk kell, hogy mi történt, ki a tettes, és miért követte el az adott bűncselekményt. Az igazság keresése összhangban áll a közérdekkel, a társadalom tagjainak elvárásaival, akik harmadik félként maguk is részt vesznek az eljárásban.^[5]

A másik koncepció a konszenzus-elmélet, amely szerint az igazság nem más, mint az, amelyben ésszerű emberek egy tisztességes, fair eljárás keretében megállapodnak (processzuális igazság). Ezt a felfogást tükrözi vissza az angolszász jogi gondolkodás, amely a büntetőeljárás konfliktus-megszüntető potenciáljára helyezi a hangsúlyt. Az igazság teljes felderítése elmarad, azonban szükséges, hogy az ítélkezés megfeleljen a tisztességes és igazságos (fair) eljárás alapkövetelményeinek. A büntetés a társadalom általi morális elítélés legnyilvánvalóbb kifejeződése – ezért nélkülözhetetlen, hogy a büntetéskiszabás alapjául szolgáló felelősségre vonás igaz, valós tényeken alapuljon.

Az igazság felfogásai a különböző büntetőeljárási rendszerekben sem azonosak.

A korrespondencia-elmélettel párhuzamba állítható középkori inkvizitórius eljárás, amely a materiális igazság felkutatását tűzte ki céljául (a hivatalból való eljárás kötelezettségét előírva). Azt feltételezi, hogy az igazság felderítésének legjárhatóbb útja egy pártatlan bíró által végzett objektív vizsgálat. Így tipikusan a bíró feladata annak meghatározása, hogy mire terjedjen ki a nyomozás, mely tanúkat, szakértőket hallgassák meg, és milyen dokumentumokat vagy bizonyítékokat mutassanak be.^[6]

Ezzel szemben az akkuzatórius, vádelvű eljárás a vád és a védelem közötti jogvita eldöntését célozza, s a formális (eljárási) igazság elérésére törekszik. A vita eldöntéséhez szükséges mértéken túl nem keresi a tényigazságot.^[7] Ez a felfogás a konszenzus-elmélettel mutat rokon vonásokat.

Napjaink eljárásjogi rendszerei nem képesek visszatükrözni a klasszikus igazság-felfogásokat a maguk tisztaságában, ehelyett inkább azok ötvözeteit mutatják be. Ez a növekvő tendencia leginkább azzal magyarázható, hogy önmagában sem az inkvizitórius, sem az akkuzatórius rendszer nem bizonyult hatékonynak az igazság felderítése szempontjából.^[8]

A továbbiakban az egyes eljárásjogi rendszerekre jellemző igazság-felfogásokat mutatom be, s az igazságnak az eljárásban betöltött szerepét, érvényesülésének korlátait vizsgálom.

III. Az igazság felderítése az inkvizitórius rendszerben

A német eljárásjogi rendszer a kontinentális jogi gondolkodástól áthatva főként inkvizitórius jegyeket hordoz magában. A büntetőeljárás legfőbb célja az állami büntetőigény érvényesítése az igazságszolgáltatás alapvető feladata pedig az igazság megállapítása, annak ellenére, hogy az „igazság” szó nem szerepel a német büntetőeljárásról szóló törvényben.^[9]

Az inkvizitórius rendszer jellemző jegyei az egész német büntetőeljárást áthatják, s így sokkal kitüntetettebb szerephez jut az anyagi igazság elve, mint az akkuzatórius modellben.

Az eljárás folyamán a törvények őrét megtestesítő ügyész egy pártatlan, objektív, elkülönült nézőpontot képvisel, s amerikai kollégáival ellentétben nem a győzelmet hajszolja, hanem az igazságot keresi a tárgyalás során.^[10]

Az ügyész szerepén kívül érdemes megvizsgálni a bizonyítás szabályait is.

A német jog elfogadhatatlannak tekinti a tanúk és gyanúsítottak vallomásait, ha a hatóság tagjai a kihallgatás során illegális eszközöket (pl. erőszak, fenyegetés) használtak fel. Néhány kivételtől eltekintve, nem jelentős azon esetek száma, ami szükségszerűen a bizonyíték kizárásához vezet, hiszen a német bíróságok gyakran felhasználhatónak tekintik az eljárási hibával érintett bizonyítékot.^[11] A kontinentális gondolkodásban kialakult ezüsttálca elv Németországban is érvényesül. Ezen szabály alapján csakúgy, mint az angolszász rendszerre jellemző mérgezett fa gyümölcsének elve, a jogsértően szerzett bizonyíték nem használható fel. A különbség abban ragadható meg, hogy a jogsértést egy magasabb szintű fórum vagy hatóság korrigálhatja, s a bizonyíték felhasználhatóvá válhat.

Weigend arra a következtetésre jut, hogy az emberi jogok eszméjének terjedésével egy új tendenciát figyelhetünk meg a német bíróságok gyakorlatában. E szerint, egyre nagyobb hajlandóságot mutatnak a bírák arra, hogy elutasítsák az egyén alapjogainak tiszta, szándékos megsértésével összefüggésben megszerzett bizonyítékokat.^[12] Ez érthető is, hiszen a német büntetőjog is jogállami keretek között értelmezi az állami büntetőigényt, s annak érvényesítését. Az igazság felderítésének kötelezettsége és az egyéni jogok védelme gyakran konfliktusba kerül egymással a büntetőeljárás során, ugyanis az igazság kiderítése gyakran az egyéni érdekekbe, jogokba történő beavatkozással jár. A két érdek arányos kiegyenlítése mind az elméletben, mind pedig a gyakorlatban nehéz feladatot jelent. ^[13]

Látható tehát, hogy a német büntetőeljárás is kezd eltávolodni inkvizitórius gyökereitől. Az igazság felderítése továbbra is az eljárás Achilles-sarkát jelenti, azonban egyre inkább eltolódik a hangsúly a védendő értékek között.

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg a francia eljárásjogi rendszert vizsgálva. A hagyományosan inkvizitórius jellemzők a nyomozási szakasz során érvényesülnek, azonban a tárgyalás, már akkuzatórius jelleget mutat, amely során a törvény aktív szerepkörrel ruházza fel a feleket.

Az akkuzatórius eljárás francia felfogása sokkal korlátozottabb és formalizáltabb, mint az angolszász rendszerben, mert csupán az eljárás tisztességes és kontradiktórius voltára, valamint a felek közötti egyensúlyra terjed ki.

Csakúgy, mint a német rendszerben, a bizonyítékokra vonatkozó kizárási kötelezettségek, valamint a terhelt hallgatáshoz való joga az igazság feltárásának akadályát jelentheti.^[14]

Az inkvizitórius rendszer vizsgálata körében érdemes egy rövid kitekintést vetni Kína és Japán büntetőeljárására is.

Kínában bizonyos mértékig inkvizitóriusnak nevezhető a büntetőeljárás. Ezt jelzi az is, hogy a kínai büntetőeljárás legfőbb feladata az igazság maradéktalan megállapítása. A büntetőbíró kitüntetett szerepet játszik az eljárásban, ami a kínai társadalmi környezettel, közrenddel és államszervezettel magyarázható. Az elmúlt években azonban újféle tendenciát figyelhettünk meg, hiszen Kína számos akkuzatórius rendszerre jellemző elemet emelt be az eljárásba, s a vádlott szerepe is jelentős mértékben javult.^[15]

A japán eljárásjogi kultúra merőben eltér az európai rendszerektől, s az inkvizitórius jegyek mellett egyre több akkuzatórius jellemzőt fedezhetünk fel benne. Az eljárás lényeges szereplői az ügyészek, akiknek legfőbb feladata az igazság felderítése. A vádlottaknak itt is joguk van hallgatni, de gyakori elvárás tőlük az is, hogy ismerjék be a bűnösségüket.^[16] (Ez az oka annak, hogy Japánban az elítélések száma igen magas, 99.8%.)^[17]

A japán igazság felfogásban az igazságosság elsősorban a jogi igazságon, a tények teljes körű felderítésén alapszik. A döntés meghozatalánál a vádlott egyéni körülményei és szükségletei is szerepet kapnak. Az igazságot nem azonosítják a büntetés fogalmával, hanem egyfajta gyógyító funkciót is társítanak hozzá.^[18]

IV. Az igazság felderítése az akkuzatórius rendszerben (amerikai gyakorlat)

Az amerikai büntetőeljárásjogi rendszer eredetileg tisztán akkuzatórius jegyeket hordozott magában, napjainkban azonban már nem kizárólag a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesítését hivatott szolgálni. Az eljárás további célja ugyanis az, hogy meghatározza, „mi is történt valójában” (materiális igazság megállapítása).

A tényállás maradéktalan felderítése, azaz az anyagi igazság megállapítása számos akadályba ütközik, melyek főként az eljárásjogi rendszer felépítésében rejlenek.^[19]

Elég egy példát vetnünk az angolszász rendszer precedensjellegére. Az ítélkezés során a bírói jogalkotás, valamint a döntési mintákhoz való makacs ragaszkodás az igazság felderítésének gátját képezi. A bíró ugyanis nem arra törekszik, hogy felkutassa az alkalmazandó jogszabályt, vagy, hogy felderítse a jogalkotó szándékát. A feladata ezzel szemben inkább annak eldöntése, hogy a vizsgált eset mutat-e hasonlóságot egy korábbi, irányadó precedenssel.^[20]

A következő problémát a felek közötti egyensúlyhiány jelenti. A rendszer azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az igazság úgy érhető el, ha a feleket az összes olyan eszközzel felruházzuk, amelyek saját igazuk bizonyítására szolgálnak. Az elmélet tökéletesen működhetne, ha a felek egyenlő pozícióban lennének, azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az egyik fél, az állam ugyanis erőfölényben van, hiszen hozzáférése van az összes (többek között helyszíni) bizonyítékhoz. A másik fél számára azonban nem igazán adott annak a lehetősége, hogy a kulcsfontosságú, perdöntő bizonyítékok birtokába jusson.

A jogorvoslati rendszert vizsgálva ismételten az igazság felderítésének az akadályával találkozunk, hiszen a fellebbezés továbbra is csak indirekt módon foglalkozik az anyagi igazság kérdésével. Magától értetődő tény, hogy a bizonyítékok értékelése, továbbá a bizonyítékok által feltárt igazság meghatározása kizárólag az esküdtszék kompetenciájába tartozik. A fellebbezés során az igazság kiderítése egyáltalán nem, csupán az eljárási kérdések kerülnek fókuszba, azaz a tárgyalás megfelelt-e az eljárási szabályoknak. A bűnösség és ártatlanság megállapításával kapcsolatos új bizonyítékok előterjesztésére nincs lehetőség. ^[21]

Az amerikai értékrendet is érdemes vizsgálat alá vonni. Az amerikai jogrend ugyanis számos olyan értéket próbál előmozdítani, amelyek inkonzisztensek az igazsággal. Ilyen érték többek között például az emberi méltóság, a magánszférához való jog vagy a szólásszabadság joga. Ezek, a magánszféra sérthetetlenségét biztosító jogok a bizonyítékok kizárásának szabályaihoz vezetnek.^[22] A mérgezett fa gyümölcsének elve, mely kimondja, hogy a törvénysértő módon beszerzett bizonyítékok az eljárás során nem használhatóak fel, tipikusan az angolszász jogterületen, az USA-ban érvényesül, s a szabad mérlegelés lényeges korlátját jelenti. Másik példa a Double Jeopardy klauzula, amely a ne bis in idem elvnek feleltethető meg az európai jogi gondolkodásban.^[23]

Az emberi méltóságra és az elidegeníthetetlen jogokra alapozva a terhelt nem tárgya, hanem alanya az eljárásnak. Ezáltal joga van hallgatni (Miranda-elv) és együttműködési kötelezettség sem terheli. ^[24]

Jól látható, hogy bizonyos fokig mérlegelni kell a védendő értékek között, és ez a mérlegelés nem szükségszerűen az igazság javára dől el.

A bírók passzív szerepe, valamint a védők részrehajló természete sem könnyíti meg a tényállás pontos feltárását. A védő funkciója élesen elkülönül a bírók szerepkörétől, hiszen a pártatlanság követelményének egyáltalán nem kell megfelelniük. A bíráknak alapvető feladatuk az objektív igazság előtérbe helyezése az egész ítélkezési folyamat alatt. Ezzel szemben a védőként eljáró ügyvédeknek elsődlegesen nem az igazság, hanem az ügyfelük felé kell lojalitást tanúsítaniuk.^[25]

A legfőbb probléma azonban az, hogy az amerikai akkuzatórius eljárás sokkal nagyobb hangsúlyt fektet magára az eljárásra, mint az igazság felderítésére. Egy-egy eset végkimenetele jóval a tárgyalás előtt, már a nyomozási szakasz során eldől. Ha valóban az igazság és a megbízhatóság lenne az eljárás fő célja, akkor a bizonyítékok összegyűjtésére és értelmezésére, valamint a nyomozási szakasz minőségi fejlesztésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni.^[26] A jelenlegi eljárást az egyenlőtlen pozícióban lévő felek irányítják – mindkét fél szeme előtt a „győzelem” lehetősége lebeg, nem pedig az anyagi igazság felderítése. A rendszer így hamis elítélésekhez, justizmordokhoz, kriminalisztikai hibákhoz, valamint rendőri és ügyészi kötelezettségszegésekhez vezethet.^[27]

V. Az igazság felkutatása a hibrid rendszerekben

Az elmúlt évtizedben számos vegyes rendszer alakult ki. Ezek az eljárási rendszerek bizonyos tekintetben továbbra is hűek inkvizitórius gyökereikhez, azonban számos elkülönült akkuzatórius jellemzővel bírnak. A legjobb példa a vegyes megoldásra az olasz eljárásjogi rendszer.^[28]

A mai olasz büntető perrendtartás tipikusan hibrid jelleget hordoz magában, azonban ez a rendszer egy hosszú történelmi folyamatnak a gyümölcse.

Az olasz büntetőeljárás egészen 1988-ig inkvizitórius jelleggel bírt, amelyet lényegében az 1930-as Codice Rocco képviselt. A nemzetiszocialista éra alatt született kódex a büntetőeljárást két szakaszra osztotta: nyomozási (istruzione) és tárgyalási szakaszra (di­battimento). A kódex a nyomozási szakaszra helyezte a hangsúlyt, amit jelzett az is, hogy a nyomozási bíró (giudice istruttore) igen széles jogkörrel rendelkezett. A nyomozási szakasz legfőbb célja a (materiális) igazság feltárása volt. Az ezt követő tárgyalási szakasznak nem tulajdonított különösebb jelentőséget a Kódex, csupán a korábban beszerzett bizonyítékok ellenőrzését szolgálta.^[29]

Az így kialakult rendszer azonban számos defekttel küszködött, s a hatékonyság növelésének, valamint az eljárás gyorsításának igénye számos reformhoz vezetett.^[30]

A rendszer átfogó megreformálására 1988-ban, a Codice di procedura penale italiana (C.P.P) megalkotásával került sor. A lényegi változás a vádelvű, akkuzatórius rendszer bevezetése volt. Az új C.P.P bizonyos tekintetben meghaladta az akkuzatórius modellt, hiszen továbbra is a materiális igazság felderítését tekintette az ítélkezés legfőbb feladatának. Az eljárás kognitív funkciója tehát továbbra is megmaradt, csupán az igazság felderítésének módja változott meg. A korábbi monológos szerkezetet felváltotta a vádelvű rendszerekre jellemző kontradiktórius modell. ^[31]

A törvénykönyv élesen elválasztotta egymástól a nyomozási és a szóbeli szakaszt. A nyomozási cselekmények elvégzése az ügyészség és a rendőrség hatáskörébe tartozott. Ekkor gyűjtötték össze a bizonyítékokat. A nyomozást követte az eljárás szóbeli szakasza, mely során a felek indítványozhatták a bíróságnál, hogy az ismertesse az egyes álláspontok alátámasztására szolgáló, a nyomozás során végzett cselekményekből következő tényeket. Lényegi különbség a korábbi eljáráshoz képest, hogy az ügyben eljáró bíróság nem fért hozzá a nyomozás teljes anyagához, csupán a szóbeli szakasz során a felek által kiválasztott, bizonyítékként elfogadott elemekhez. Végső soron, a tárgyalás során derült fény a lényegi igazságra, amely lehetővé tette az ítélet megalkotását.

Az új rendszer azonban nehezen igazodott az inkvizitórius hagyományokkal rendelkező olasz bíróságok igényeihez. Ennek eredményeként, nem sokkal a C.P.P hatálybalépését követően, mind a Corte costituzionale, mind pedig a rendes bíróságok a korábbi inkvizitórius modell gyakorlatához fordultak. A jogalkotói és a bírói értékelések közötti eltérések a C.P.P módosításához vezettek.^[32]

Az inkvizitórius „visszarendeződés” az Alkotmányt sem hagyta érintetlenül. Az Alkotmány 111. cikkének módosítása során rögzítették az akkuzatórius eljárás alapelveit, azonban bizonyos mozgásteret biztosítottak a jogalkotó számára. Ez a mérlegelési mozgástér az olasz büntetőeljárást köztes modellé alakította át, határozottan akkuzatórius jelleggel, az inkvizitórius modell jegyeivel vegyítve. ^[33]

Az egyik legjobb példa az akkuzatórius modell áttörésére a C.P.P. 409. cikkének (5) bekezdése. Hagyományosan a nyomozási szakaszban az előzetes nyomozással megbízott bíró (giudice per le indagini pre­liminari – a G.I.P.) passzív szerepkört tölt be, s feladata arra korlátozódik, hogy biztosítsa az eljárás jogszerű lefolytatását, és garantálja a terhelt, valamint a bűncselekmény sértettjének jogait. A G.I.P. nem avatkozik be a nyomozási cselekményekbe, mivel a bizonyítékokat alakszerűen a szóbeli szakasz folyamán nyújtják be. Ez a passzív szerepkör az ügyészt a nyomozási szakaszban az eljárás előmozdítójává teszi, mivel a nyomozás irányítása és a büntetőeljárás indítványozása kizárólag az ő feladata. A tisztán akkuzatórius modell alóli kivételként a C.P.P. 409. cikkének (5) bekezdése előírja, hogy a G.I.P. elrendelheti, hogy az ügyész „emeljen vádat”, ily módon kilépve passzív szerepéből a törvényesség elvének területén.^[34]

Kérdés, hogy egy ilyen komplex, hibrid rendszer keretei között milyen szerephez jut az igazság felderítése. Úgy tűnik, hogy az olasz ítélkezés továbbra is ragaszkodik az igazság felderítésének klasszikus, inkvizitórius modelljéhez. Valójában nem tehetünk különbséget formális és materiális igazság között, hiszen az eljárásban csupán egyetlen igazság létezik, amely egy kontradiktórius eljárás keretében születik meg. Az olasz eljárás legfőbb feladata így továbbra is az igazság megállapítása, a korábbiakhoz képest azzal a különbséggel, hogy annak felderítése, a bizonyítás kérdésében az akkuzatórius eljárás szabályai szerint történik. ^[35]
 

VI. Záró gondolatok

Az egyes eljárásjogi rendszereket megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az igazság megállapítása – hiába ez a büntetőeljárás sarkalatos pontja – a gyakorlatban számos nehézségbe ütközik. Véleményem szerint ez az igazság fogalmának sokrétűségére, komplexitására vezethető vissza. Nem nehéz belátni ugyanis azt, hogy az egyes igazság-fogalmak egymástól jelentősen eltérnek, s adott esetben egymással ütköző kategóriákat jelentenek. Nem kivételes eset, hogy egy ítélet megfelel a processzuális igazságosság követelmények, azonban teljesen ellentmond a materiális igazságnak.^[36]

Az igazság felderítésének útjába álló másik akadályt az emberi jogok eszméjének térhódításában ragadhatjuk meg. Az igazság maradéktalan felkutatása gyakran ütközik az egyéneket megillető alapvető elidegeníthetetlen jogokkal, s beavatkozást jelent a magánszférába, az egyéni autonómiába. Akár az európai, akár az amerikai kontinenst vizsgáljuk, az emberi jogok tiszteletben tartása az állam alapvető kötelezettsége, s a büntetőigény érvényesítése ezen követelménynek megfelelve, jogállami keretek között képzelhető csak el.

Az igazság nem abszolút, feltétlen érvényesülést megkövetelő érték. A bírósági eljárás legfőbb célja azonban nem lehet más, mint az igazság felderítése – gondoljunk itt annak akár a materiális, akár a processzuális felfogásra. A büntetőeljárástól joggal elvárható – a történelmi és eszmei változásoktól függetlenül – az igazság érvényre juttatása, hiszen az igazság megállapítása az alappillére, a conditio sine qua nonja az eljárásnak, az állami büntetőigény érvényesítésének, valamint a preventív és retorzív célok megvalósításának.

Summary – The ways of truth-finding in traditional procedural systems

We can agree on the fact that the search for the truth is one of the main goals of the criminal process, although we cannot determine the exact meaning of truth. Generally, we can distinguish between two different approaches.

The first one is the correnspondence theory: according to it, truth is a hidden piece of gold and the sentence is true if it corresponds with reality. The other one is the competing consensus theory, which suggests that truth is what reasonable people agree upon after a fair discourse. This concept puts more emphasis on the content of the rules that determine the process than on the outcome of the case.

Each theory is associated with a different procedural system. My purpose is to present the ways of truth-finding in these systems.

The inquisitorial system, which is said to be more focused on truth-findig, aims to discover „what actually happened”. As opposed to it, the adversary system tends to emphasize the conflict resolving potential of the criminal process and aims to restore social peace. The hybrid system is the combination of these previous ones: it seems to be faithful to its inquisitorial origins in some respects, but also displays some indispensable adversarial features.

To draw the consequences, we can assume that these previously mentioned systems do not reflect the inquisitorial and the adversarial ideal types in their pure formes. The heritage of one of the competing ideal types is still recognizable in individual procedural systems, but they all contain differing elements that may have entered the system because the purest doctrine of adversariness and inquisition turned out to be inadequate. n

Az Emberi Jogok Európai Bírósága legújabb ítélkezési gyakorlatában egyre hangsúlyosabb szerepet töltenek be a fegyintézetek zsúfoltságával kapcsolatos beadványok[1], mely tendencia a Magyarország ellen indított eljárásokra is teljes mértékben igaz: 2014 januárjában három ügy összesen 101 kérelmezőjének beadványát továbbította a Bíróság a bepanaszolt magyar kormánynak, lényegében arra a kérdésre várván a választ, hogy az elítéltek – állításuk szerint – túlzsúfolt cellákban történő elhelyezése tekinthető-e az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkében foglalt kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma sérelmének.[2] Jelen tanulmány keretei között azt vizsgálom, mennyiben egyeztethető össze az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatával a hazai fegyintézetek zsúfoltságának általános állapota. Tanulmányomban nem kívánok foglalkozni az elítéltek jogi helyzetének egyéb, a strasbourgi bíróság által a közelmúltban több esetben is vizsgált kérdéseivel.[3]

Az első magyar fecske – a Szél-ügy

2006-ban történt, hogy az emberölés bűntettének minősített esetében jogerősen bűnösnek talált és 15 évi szabadságvesztésre ítélt Szél László kérelmező az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult[4], mert álláspontja szerint fogva tartásának időtartama alatt a Budapesti Fegyház és Börtönben található zárkájában az egy főre jutó terület alig haladta meg a 3 m²-t. Egészen pontosan, a kérelmező 21 hónapig egy 8,3 m² alapterületű cellában harmadmagával, további 21 hónapig egy 6,3 m² alapterületű cellában másodmagával, míg 9 hónapig egy 25 m² alapterületű cellában nyolcadmagával töltötte szabadságvesztés büntetését, és mindössze 9 hónapig volt egyedül egy 6,3 m² alapterületű cellában.

A kérdéses időszakban a bepanaszolt magyar állam által sem vitatott módon a Budapesti Fegyház és Börtön telítettsége 150%-os volt (az országos arány 2007 októberében 132%, 2008 júliusában 122% volt), azonban a magyar kormányzati álláspont szerint a kérelmezőnek a börtönhatóságokhoz és a büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletét ellátó ügyészséghez kellett volna panaszt benyújtania, melynek elmaradásával beadványát a belső jogorvoslatok kimerítésének hiánya miatt a strasbourgi bíróság nem is tárgyalhatná érdemben.[5] A magyar kormány álláspontja szerint ugyanis az Emberi Jogok Európai Bírósága is megállapította korábban, hogy „bár az illetékes ügyészséghez fordulás lehetősége a vonatkozó jogi szövegekben bizonytalanul van megfogalmazva abban a tekintetben, hogy kötelező-e kivizsgálni az egyedi panaszokat, és hogy a kérelmező jogosult-e határozatot kapni a saját ügyében, mindezek ellenére a felügyeleti mechanizmus hatékony jogorvoslatnak bizonyult.”[6] Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban úgy ítélte meg, hogy bár bizonyos helyzetekben lehetséges, hogy az ügyészség hatékony (és ekként előzetesen kimerítendő) jogorvoslati fórumnak minősüljön az elítéltek számára, azonban a konkrét esetben, ahol a hatóságok is elismerték a zsúfoltság tényét, a jogorvoslati lehetőségek nyilvánvalóan nem voltak alkalmasak a kérelmező panaszának orvoslására, azaz a zsúfoltság csökkentésére, tekintettel arra, hogy a Budapesti Fegyház és Börtön telítettsége lényegében megfelelt az országos tendenciáknak. Mindezekre tekintettel az Emberi Jogok Európai Bírósága 12 ezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg a kérelmező számára.

Kérdésként merülhet fel, hogy mekkora minimális férőhely biztosítása esetén tekinthető egy fegyintézet zárkája még nem zsúfoltnak. A 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 239. § (1) bekezdése értelmében „A zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy személyenként lehetőség szerint tíz köbméter légtér és négy négyzetméter mozgástér jusson.” A hivatkozott jogszabályhely alapján a bepanaszolt kormány könnyen védekezhetett azzal, hogy a minimálisan szükséges 4 m² mozgásteret nem minden esetben, hanem csupán „lehetőség szerint” kell az elítéltek számára biztosítani. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban ebben az esetben nem a magyar jogalkotói kreativitásra, hanem az Európa Tanács Kínzás és az Embertelen vagy Megalázó Büntetések vagy Bánásmód Megelőzésére alakult Európai Bizottsága (a továbbiakban a közismert rövidítést használva: CPT) azon megállapítására hagyatkozott, mely szerint egy főre jutó 4 m²élettér biztosítása az a minimum standard, melytől semmilyen körülmények között nem lehet eltekinteni.[7] Érdekes megemlíteni, hogy egyes nézetek szerint azonban még ez sem feltétlenül elegendő: Vókó György például megjegyzi, hogy a CPT gyakorlatából közvetett módon az vezethető le, hogy a 9–10 m² alapterületű egyszemélyes zárkát tekinti kívánatos méretűnek.[8] Mint az alábbiakban látni fogjuk, ekkora egy főre jutó alapterület biztosítása kívánatosnak ugyan nevezhető az elítéltek szemszögéből nézve, de még a 4 m² alapterület biztosításának kötelezettsége sem tekinthető abszolút szabálynak.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága vonatkozó gyakorlata

A fegyintézetek zsúfoltságával kapcsolatos ügyek már a Szél-ügyet megelőzően is szerepeltek a Bíróság napirendjén. A Mandic és Jovic kontra Szlovénia[9], valamint a Strucl és mások kontra Szlovénia[10] ügyek ezek közül elsősorban azért érdemelnek kiemelést, mert egy volt szocialista állam (és egyben jelenleg az Európai Unió tagállama) büntetés-végrehajtási rendszerének állapotát példázza, hogy a ljubljanai börtönben fogvatartott kérelmezők hosszú időn keresztül olyan zárkában kerültek elzárásra, ahol az egy főre jutó terület alig 2,7 m² volt, tekintettel hatfős cellájuk 16,28 m²-es alapterületére. A kérelmezők idejük jelentős részét a cellájukban töltötték, ahol (miként azt a szlovén ombudsman vizsgálata is megállapította) a nyári hónapokban délután az átlaghőmérséklet a 28 Celsius fokot is meghaladta alkalmanként. Az ügy érdekessége, hogy a Bíróság megítélése szerint a ljubljanai börtön (és általában a szlovéniai börtönök) éveken át tartó zsúfoltsága olyan problémát jelent, melynek kezelése érdekében a szlovéniai hatóságoknak intézkedéseket kellene tenniük a zsúfoltság csökkentése érdekében azért, hogy elkerüljék a jövőbeni strasbourgi marasztaló ítéleteket. A CPT 2002-ben és 2008-ban is megismételte, hogy Ljubljanában egy cellában legfeljebb 4 elítélt elhelyezése volna kívánatos, mely előírás betartására külön is felhívta a strasbourgi bíróság a szlovén kormány figyelmét.[11]

Ugyancsak említést érdemel a Torreggiani és mások kontra Olaszország ügy[12] is, melyben egyenesen pilot ítéletet hozott az Emberi Jogok Európai Bírósága. A pilot ítélet lényege, hogy amennyiben a bepanaszolt állam jogrendjének valamilyen strukturális vagy szisztematikus hiányossága fedezhető fel, és ebből a hiányosságból számos további hasonló panasz benyújtására kerülhet sor, a Bíróság egy vagy néhány ügyet kiválasztva azokat sürgősséggel elintézi, megjelölve az ügyben a nemzeti jog azon hibáját vagy hiányosságát is, mely a tömeges jogsértést okozhatja. Megjelölésre kerül továbbá, hogy a bepanaszolt államnak milyen jogorvoslati lehetőséget kell nemzeti szinten biztosítania ahhoz, hogy a strasbourgi bíróság ítéletében foglaltakat megfelelően végrehajthassa, melynek elmaradása esetén a Bíróság jogosulttá válik valamennyi folyamatban levő hasonló ügy érdemi elbírálására.[13] A konkrét ügy kérelmezőinek nem csak önmagában azért adott igazat az Emberi Jogok Európai Bírósága, mert cellájuk egy főre jutó alapterülete 3 m² (és ekként a CPT által elvárt 4 m²-nél kevesebb) volt, hanem azért is, mert hosszú időn keresztül nem volt lehetőségük meleg vízzel tisztálkodni, valamint cellájuk szellőzése és világítása is súlyos kivetnivalókat hagyott maga után. Az Emberi Jogok Európai Bírósága egy évet biztosított Olaszország számára, hogy keressen megoldást a problémára, azonban jelen tanulmány kéziratának lezárásáig érdemi intézkedés nem történt az ügyben, jóllehet az egyéves határidő időközben eltelt.[14]

A hazai büntetés-végrehajtás jelenlegi állapota – túltöltöttség?

A hazai fegyintézetek zsúfoltsága a Szél-ügyben született strasbourgi bírósági döntéstől függetlenül is általános problémája a hazai büntetés-végrehajtásnak, miként azt az alábbi, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által készített táblázat is jól érzékelteti.[15]

A táblázat adatait elemezve jól látható, hogy a hazai fegyintézetek zsúfoltsága nem a Szél-ügy kérelmezőjének egyedi problémája volt, hanem általános tendencia. A táblázatból akár arra is lehetne következtetni, hogy 2008-at megelőzően ez a probléma nem jellemezte a hazai büntetés-végrehajtást, és csak az időközben szigorodó és szabadságvesztés-központúbbá váló büntetőpolitika egyik hatásáról van szó, ám ez a megközelítés valójában félrevezető. A 2008. évi, relatíve alacsony túltöltöttségi ráta sokkal inkább köszönhető a tiszalöki és szombathelyi fegyintézetek abban az évben történt átadásának, mintsem valamilyen büntetőpolitikai tendencia utóbbi időben történő érvényesülésének, amit jól mutat, hogy maga a CPT is utalt rá 2009-ben készült jelentésében, hogy a 2005. évi magyarországi látogatása idején a túltöltöttség aránya még 41% volt.[16]

Ugyanezt erősíti meg a CPT Magyarországgal kapcsolatos 2009-ben kelt jelentésének más része is: „Miskolc városban, 1902-ben épített, a bírósági épülethez közel elhelyezkedő Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Büntetés-végrehajtási intézet (a továbbiakban: miskolci büntetés-végrehajtási intézet), főképpen előzetes letartóztatás foganatosítására szolgál. A hivatalosan 220 férőhely befogadóképességű intézetben a látogatás első napján 406 fogvatartottat helyeztek el…”[17] A CPT megállapítása szerint egyaránt volt példa arra, hogy négy fogvatartottat helyeztek el 8 m² alapterületű zárkában, vagy éppen 10–14 fogvatartottat egy 25 m² alapterületű zárkában, és 14 fogvatartottat 32 m² alapterületű zárkában, melyre tekintettel a CPT sürgette a magyar hatóságokat, hogy tegyenek lépéseket a zárkák zsúfoltságának mérséklésére úgy, hogy az elérendő célnak az egy fogvatartottra számított 4 m² lakóterület a kívánatos a többszemélyes zárkákban.[18] A CPT által felkeresett, 2008 januárjában megnyitott tiszalöki büntetés-végrehajtási intézetben ugyanakkor a kérdéses időben nem volt jellemző a túlzsúfoltság: a 700 férőhelyre 759 elítélt jutott.

A Szél-ügy utóélete

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Szél-ügyben született ítéletét követően (különös tekintettel az ügyben megítélt kártérítés mértékére) valószínűsíthetővé vált, hogy a közeljövőben számos hasonló ügyben kerülhet sor Magyarország elmarasztalására, kérdés csupán az volt, hogy a CPT által is rögzített 4 m² alapterületet mennyire értelmezi szigorúan a strasbourgi bíróság.

A Szél ügyet követő első érdemi ítéletben, a Hagyó-ügyben[19] még látszólag úgy tűnt, a 4 m²-es szabály lényegében abszolútnak tekinthető, legalábbis az ítélet külön is kiemeli, hogy az egykori politikus kérelmező több, mint négy hónapot egy olyan cellában volt kénytelen tölteni, ahol az egy főre jutó alapterület 3,52 m² volt, miközben a CPT által elfogadott minimum standard szerint 4 m² alapterületnél kevesebb nem fogadható el,[20] és ekként az Emberi Jogok Európai Bírósága többek között az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének megsértését is megállapította.

A 2013 őszén meghozott Fehér-ügyből[21] azonban már egy árnyaltabb megközelítés képe olvasható ki. Az ügyben irányadó tényállás szerint a kérelmezőt 2006. szeptember 19. és 2008. október 23. közötti előzetes letartóztatása során a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben 6,33 és 7,25 m² közötti alapterületű cellákban tartották fogva negyedmagával, ekként az egy főre jutó átlagos férőhely alig 1,7 m² volt csupán. A kérelmező elítélését követően több büntetés-végrehajtási intézetben töltötte büntetését, melynek során Állampusztán nagyjából 2,16–2,75 m², a Budapesti Fegyház és Börtönben 2,5 m² volt cellájának egy főre jutó alapterülete, míg Tiszalökön az egy főre jutó alapterületet a kérelmező sem kifogásolta. A magyar kormány álláspontja szerint a strasbourgi bíróságnak ítéletében arra is tekintettel kell(ene) lennie, hogy a kérelmező a cella zsúfoltságán kívül egyebekben a fogvatartásának körülményeit nem kifogásolta, ráadásul idejének számottevő részét a celláján kívül tölthette a fegyintézetben.[22] Az Emberi Jogok Európai Bírósága elviekben nem utasította el a magyar kormány álláspontját, ám a konkrét esetben úgy ítélte meg, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben az egy főre jutó 1,7 m² olyan kirívóan alacsony alapterület, melyre tekintettel nem fogadható el a kormány érvelése.[23] Érdekes azonban megemlíteni, hogy az ítélet arra is kitér, hogy a többi büntetés-végrehajtási intézetben (Állampuszta, Budapest) az egy főre jutó férőhely minden esetben 3 m² alatt volt, ami számottevően alacsonyabb a CPT által megkövetelt 4 m²-nél.[24] Ebből a megfogalmazásból álláspontom szerint levezethető, hogy a Bíróság a 3 és 4 m² közötti egy főre jutó alapterület esetében egyedi mérlegelés alapján határozza meg, hogy beszélhetünk-e a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát kimondó 3. cikk sérelméről. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy maga a Bíróság is idézte ítéletében, hogy a jogsértés súlyosságának megítélése relatív, az függ az ügy összes körülményétől, ideértve a fogvatartás hosszát éppúgy, mint a kérelmező személyes körülményeit (nem, életkor, egészségi állapot).

A Szél-ügyben született ítélettel (és főleg az ítéletben megítélt kártérítési összeggel) úgy tűnik, kinyílt Pandora szelencéje. 2013-ban két hasonló (és feltehetően teljesen egyértelmű) ügyben a magyar állam egyezséget kötött a panaszosokkal, 6500–6500 euró kártérítés megfizetését vállalva. A Tokaji-ügyben[25], illetőleg a Zsák-ügyben[26] született, a Bíróság egyezséget jóváhagyó és ügylajstromból törlő határozatából csupán valószínűsíteni lehet, hogy a kérelem egyik központi eleme a fegyintézetek zsúfoltsága volt. Erre nem is elsősorban az ügy rövid összegzéséből (a kérelmezők megítélése szerint fogvatartásuk során a körülmények beleütköztek az Emberi Jogok Európai Egyezménye kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát kimondó 3. cikkébe), hanem sokkal inkább a magyar állam által a kérelmezőknek az egyezség keretében fizetett 6500 euró kártérítési összegből következtethetünk áttételesen.[27]

És bár önmagában már az eddig említett négy ügyben kifizetendő, illetőleg kifizetett 37.500 euró (több, mint tízmillió forint) kártérítés is aggasztónak tűnik[28], az igazi problémát az időközben benyújtott kérelmek tekintélyes száma adja. Miként arra már a bevezetőben is utaltam, az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014 januárjában összesen 101 kérelmező ügyét kommunikálta a magyar kormány számára, arra a kérdésre várva a választ, hogy a bepanaszolt kormány álláspontja szerint a kérelmezők fogvatartása megsértette-e az embertelen bánásmód Emberi Jogok Európai Egyezményében rögzített követelményét? A Bíróság eddigi ítélkezési gyakorlata alapján kijelenthető, hogy amennyiben az egy elítéltre jutó férőhely 3 m² alatt volt, a jogsértés megállapítása gyakorlatilag biztosnak tekinthető, míg 3 és 4 m² közötti alapterület esetén a fogvatartás összes körülményei és a kérelmezők személyi állapota alapján kérdéses.

Következtetések

Az Emberi Jogok Európai Bírósága Szél-ügyben hozott ítéletét már a megjelenését követően is joggal gondolhattunk elvi jelentőségűnek, nem is elsősorban az ítélet érvelése, sokkal inkább a megítélt kártérítés összegének nagysága miatt, amely, amennyiben több hasonló ügyben is elmarasztalják Magyarországot a jövőben, rendkívül komoly terhet jelenthet a magyar költségvetés számára, mely összeg ugyanakkor kétségkívül alkalmas arra, hogy rákényszerítse a jogalkotót a börtönök zsúfoltságának valamilyen formában történő csökkentésére – mely történhet új börtönök építésével éppúgy, mint a szabadságvesztés-központú büntetőpolitika módosításával.[29] Miként Pacsek József is megjegyzi, a zsúfoltság csökkentése érdekében a költségvetési források bevonása mellett legalábbis megfontolandó a fogva tartottak kevésbé zsúfolt büntetés-végrehajtási intézetekbe történő átszállítása éppúgy, mint az intézet elhagyásával járó jutalmak alkalmazásának kiterjesztése is.[30]

Az Emberi Jogok Európai Bírósága feltételezhetően a megítélendő kártérítés összegének meghatározása során arra a szempontra is tekintettel volt, hogy egy 10 ezer euró körüli (vagy akár ezt meghaladó) összegű kártérítés nagyjából megfeleltethető egy új fegyintézet létesítésekor az egy férőhelyre jutó költségnek, ekként a magyar kormányzatnak csupán abban marad hosszabb távon mozgástere, hogy ezt az összeget az egyes egyedi ügyek kérelmezői számára fizeti ki folyamatosan, vagy pedig közvetlenül egy szükségesnek tűnő beruházásra fordítja.

Sajnálatos ugyanakkor, hogy a 2015. január 1-jén hatályba lépő, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény egyáltalán nem foglalkozik a fegyintézetek zsúfoltságát befolyásoló tényezőkkel, így különösen az egy főre jutó alapterület meghatározásával. Ráadásul a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 132. § (3a) bekezdése értelmében a tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folyamatban levő eljárások esetén az előzetes letartóztatás három évnél hosszabb ideig is korlátlanul fennállhat, ami még akkor sem a fegyintézetek zsúfoltságának csökkentése irányába ható változtatás, ha nem tekinthető igazán jelentősnek az érintettek köre. A már kommunikált 101 ügy (és az időközben benyújtásra kerülő több tucat, vagy akár több száz hasonló kérelem) azonban meglátásom szerint előbb vagy utóbb ki fogja kényszeríteni a szabadságvesztés helyett alkalmazható egyéb büntetések és intézkedések alkalmazása elterjedését, vagy legalábbis új fegyintézetek létesítését, illetőleg a már meglevők bővítését-modernizálását.

“Expressio specialis omnem impedig extensionem”
(A szakkifejezések nem tűrik a kiterjesztő értelmezést)[1]

1. Alapvetések

A büntetőjogi felelősség megállapításához a részletesen szabályozott büntetőeljáráson keresztül visz az út. Büntetőeljárás nélkül nincs bírósági ítélet, azaz nem kerülhet sor a büntetőjogi felelősségről szóló bírói döntésre.[2] A büntetőeljárás szabályrendszerének betartása az igazságnak megfelelő, de legalábbis a valósággal összhangban álló ítélet tényállása és az eljárási szabályok szerves összefüggésben állnak. A bíróság a tényállást a bizonyítékok megvizsgálása, majd sokoldalú, kölcsönös értékelése után állapítja meg. Az igazság megállapítását a jog a bíróságra bízza, és csak a bíróságot ismeri el az igazság megállapítására kompetensnek. Ezt nevezi Király Tibor a bíróság igazságmonopóliumának.[3] A büntető igazságszolgáltatásnak, azaz a bűncselekmények megismerésének és az ítélethozásnak[4] ekként a letéteményese a bíróság. A büntetőjogi felelősségről való döntés a büntetőeljárásban realizálódik. Angyal Pál szerint a büntetőeljárást azok az egymással láncolatszerűen összefüggő és előrehaladó cselekmények képezik, amelyeket az állami szervek és bizonyos esetekben magánszemélyek az állam büntetőjogának megvalósítása érdekében foganatosítanak. A büntetőjog gyakorlása (ius puniendi) ekként a büntetőeljárásban valósul meg.[5] Király arra világított rá, hogy a büntetőeljárás a törvény által feljogosított hatóságok és más személyek cselekményeinek sorozata, amely azt célozza, hogy megállapítsák, történt-e bűncselekmény, s ha igen, ki az elkövetője, továbbá, hogy reá a büntetőjogot alkalmazzák, azaz az ius puniendit érvényre juttassák.[6] Erdei Árpád nyomán a büntetőeljárást a büntetőjogi felelősség eldöntésére irányuló, jogilag szabályozott folyamatként írhatjuk le.[7] Herke, Fenyvesi és Tremmel kifejtette, hogy a büntetőeljárás alapvetően a perbeli főszemélyek eljárás-cselekményeiből és eközben a köztük kialakuló, bonyolult, gyorsan változó eljárási jogviszonyokból áll. Angyalhoz hasonlóan mutattak rá, hogy e procedúra eljárási cselekmények láncolata és eljárási jogviszonyok szövedéke.[8] A jeles szerzők gondolatait összegezve a hatályos szabályozás szerint a magyar büntetőeljárás megfogalmazható olyan, az európai normákkal összhangban álló, alkotmányos alapokon nyugvó, a törvény által részletesen szabályozott, eljárási cselekményekből és azok jogviszonyából álló olyan folyamatnak, melynek célja a büntetőjogi felelősség tisztázása.

A büntetőeljárást már a történeti fejlődés kezdeteitől szabályok bástyázták körül. A jogfejlődés korai szakaszában, a nemzetségi társadalomban eleinte szokásjogi alapokon, majd később, az államalapítást követően a korai középkortól kezdve szórványos törvényi rendelkezésekben határozták meg a felelősségre vonás módját. A hazai büntető eljárásjog gyakorlása kapcsán értékelhető és megbízható adatokkal csak az államalapítást követő időktől, Szent István király uralkodásától kezdődően rendelkezünk.[9] Az Árpád-házi királyok idején már elkezdődött a büntetőjogi felelősségre vonás szabályai egyes elemeinek törvénybe foglalása, mely sokszor az anyagi jogi normával együtt jelent meg a királyi dekrétumokban. Szent László király törvénye[10] rendelkezett például az idézés legkorábbi formájának szabályozásáról, a pecsétküldésről (missio sigilli).[11] Az eljárási szabályok betartása már ekkor nagy jelentőséggel bírt. Említhetjük itt a korai középkorban legelterjedtebb bizonyítási eljárást, az istenítéletet. A királyi dekrétum által részletesen szabályozott,[12] szakrális jellegű tűzpróba esetén, melyet az egyház közreműködésével hajtottak végre, a próba eszközeit pap áldotta meg.[13] Áldás nélkül a próba nem biztosíthatta az isteni ítéletet. Az 1279-es, budai zsinat rendelkezése folytán, mely megtiltotta a próbák eszközeinek papi áldását, a próba idővel meg is szűnt bizonyító eljárás lenni a büntetőperben. Láthatjuk tehát, hogy már a korai középkorban meghatározó volt az eljárás rendje a felelősségre vonás során.

A büntetőper szabályainak kodifikálására hosszú jogfejlődést követően csak a XIX. század végén került sor az 1896. évi XXXIII. tc.-ben (továbbiakban: Bp.), az eljárási szabályok megtartása azonban a jogfejlődés során mindig jelentőséggel bírt és az egyes normák megsértése kihatással volt a bírói döntésre is.[14]

A hatályos eljárási törvény[15] igen részletesen, és olykor meglehetősen bonyolultan, aprólékosan szabályozza a büntetőeljárás menetét. Az eljárási szabályok megtartása központi jelentőséggel bír, mert egyes súlyos perjogi hibák a bizonyíték kizárásához és a határozat megalapozatlanságához vezethetnek. Tanulmányomban a hatályos törvény tükrében kívánom elemezni az elsőfokú eljárásban vétett abszolút eljárási szabálysértéseket, valamint azok jogkövetkezményeit a másodfokú perben.

2. Az eljárási szabálysértésekről általában

A büntetőeljárás már részletezett fogalmából is következik, hogy e procedúra igen részletesen szabályozott. A büntetőeljárási norma szigorú, eltérést nem engedő szabály, analógiára, kiterjesztő értelmezésére úgy gondolom nincs perrendszerű lehetőség. A büntetőeljárás alapvető rendelkezéseit, általános normáit és a különös, részletszabályokat az ügyben eljáró hatóságnak maradéktalanul be kell tartania. Ha a hatóság eltér e szabályoktól, azokat figyelmen kívül hagyja, vagy tévesen, illetve kiterjesztő, vagy szűkítő módon értelmezi, akkor eljárási szabálysértés valósul meg. A bírói jogértelmezés kapcsán Erdei igen találó gondolatai nyomán kiemelendő, hogy az ítélkezési gyakorlat új normát nem alkothat, s nem hivatott a jogalkotási hibák korrekciójára, a joghézagok kitöltésére sem.[16]

Az eljárási szabálysértéseket (error in procedendo) megkülönböztethetjük aszerint, hogy abszolút (feltétlen) vagy relatív jellegűek.[17] E felosztás egyrészt az eljárás egészére nézve értelmezendő, azaz a feltétlen hiba fő szabályként kötelező módon az ítélet kasszációjához vezet, míg a relatív eljárási szabálysértés feltételesen eredményezhet hatályon kívül helyezést, az ítéletre való kihatásának mértékétől függően. A perjogi hibák másfelől azonban az eljáráson, a bizonyításon belül az egyes bizonyítékok relációjában is értelmezhetők. A bizonyítási eljárásra vonatkozó egyes szabályok megsértése ugyanis lehet feltétlen, ami kizárja a bizonyíték felhasználását, de lehet relatív is, amikor az eljárási szabályoktól való eltérés igazolható, azonban a bizonyíték értékelés körébe vonásának nem képezi akadályát. Az adott bizonyíték feltétlen hibája azonban nem jelenti azt, hogy kötelező módon hatályon kívül kell helyezni a felülbírált ítéletet. A másodfokú eljárásban ugyanis bizonyítás felvételével a hiba orvosolható, másrészt orvosolhatóság hiányában sem válik az ítélet megalapozatlanná, ha más bizonyítékok az abban foglaltakat kétséget kizáróan bizonyítják. A harmadfokú eljárásban ugyanakkor bizonyítás hiányában már nagyobb jelentőséggel bírnak az egyes bizonyítékokat érintő feltétlen eljárási szabálysértések. Az eljárást, illetőleg a felülbírált ítéletet tekintve az egyes bizonyítékok felvételének súlyos hibái viszont csak relatívnak tekinthetők.

Herke, Fenyvesi és Tremmel nyomán az eljárási szabálysértések – főbb jellemzőiket is meghatározva – csoportosíthatók a következők szerint (a másodfokú fellebbezési per tekintében).[18]

A felosztás tartalmával, azok szempontjaival egyetértek. Annyi megjegyzés szükséges csupán a fellebbviteli gyakorlati tapasztalatok alapján, hogy abszolút eljárási szabálysértés esetén a törvény ugyan valóban lehetővé teszi a tanácsülésen való elbírálást,[19] a fellebbezési bíróságok azonban a másodfokú eljárásban rendszerint nyilvános ülésen vagy tárgyaláson, a harmadfokú perben pedig nyilvános ülésen döntenek a kasszációról is.[20] Az abszolút hatályon kívül helyezési okoknál kell említeni továbbá, hogy láthatunk a törvényben kivételt a kötelező, feltétlen kasszáció alól, mely a favor defensionis (a vádlottnak nyújtott kedvezmény) elvéből származó azon szabályban ölt testet, ami rögzíti, hogy a vádlott felmentése esetén nem kell az ítéletet hatályon kívül helyezni a védő kötelező részvételét előíró szabályok megsértése miatt.[21]

3. Az egyes feltétlen eljárási hibák az elsőfokú perben és azok jogkövetkezményei a másodfokú eljárásban

Amint az idézett táblázat is szemléletesen mutatja, az abszolút, másképp fogalmazva feltétlen eljárási szabálysértéseket a törvény tételesen, taxatív módon megjelöli. Ilyen perjogi hiba esetén a fellebbezési bíróságnak nincs módja értékelésre, az eljárási szabálysértés súlyának mérlegelésére, hanem fő szabályként kötelező módon kasszációs jogkört gyakorolva a felülbírált határozatot hatályon kívül kell helyeznie. Ilyen jellegű eljárási szabálysértéseknél közömbös, és külön nem is kell vizsgálni, hogy volt-e hatásuk az ítéletre. A törvény lényegében olyan súlyos hibáknak tartja azokat, hogy kizártnak látja a törvényes és megalapozott ítélet meghozatalát. A bűnösséget kimondó ítéletnél a norma tulajdonképpen vélelmezi, hogy e szabálysértések az ügy érdemi eldöntését releváns módon befolyásolták.[22] E legsúlyosabb eljárási szabálysértések jelentőségüknél és nyilvánvaló voltuk folytán kizárnak minden bírói értékelést és orvoslásuk bármely közvetlen lehetőségét is. A hiba elhárítása csak közvetett lehet, hatályon kívül helyezés és új eljárás lefolytatása (tiszta kassszáció).[23] A feltétlen eljárási szabálysértések alaki semmisségi oknak minősülnek. Miként Angyal rámutatott, a semmisségi ok alatt általában valamely büntető jogszabálynak az alsóbíróság részétől történt olyan megsértettsége értendő, amely alapul szolgál arra, hogy a felsőbíróság a sérelmes eljárást egészben vagy részben megsemmisítse az alsóbb fokú bíróság új eljárásra utasítása mellett.[24] A hatályos törvény ugyan már nem használja a Bp. 384. §-ában szabályozott „semmisségi ok” kifejezést, nyilvánvaló azonban, hogy az abszolút eljárási szabálysértések jogi sorsukat tekintve megegyeznek a semmisségi okokkal, mert kötelező módon kasszációhoz, azaz a felülbírált ítélet hatályon kívül helyezéséhez vezetnek.[25]

Az abszolút eljárási szabálysértéseket a másodfokú per normái között részben a Be. 373. § (1) bekezdés I., valamint a II–IV. pontjának rendelkezései taglalják. A feltétlen hibák alaki jellegűek, azaz az eljárás rendjének, szabályainak megsértéséhez kötődnek. A vádlott halála, az elévülés vagy a kegyelem,[26] mint egyértelműen felismerhető és megállapítható körülmények ugyan nem a bíróság által vétett eljárási szabálysértés következményei, de kötelező módon hatályon kívül helyezést tesznek szükségessé, valamint a felhívott okok alapján a törvény ellenére történt eljárás megszüntetés már feltétlen hibát eredményez, ezért felhívásuk indokolt e körben.[27]

A vizsgált súlyos eljárási szabálysértések egyrészt a vádelvi szabályok, másfelől a tárgyalás lefolytatása alapvető normáinak megszegéséhez kapcsolódnak. Hatályon kívül helyezési okot jelent, ha az elsőfokú bíróság az eljárás lefolytatásához szükséges magánindítvány, feljelentés vagy kívánat hiányában hozott ítéletet.[28] A 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) különös részi rendelkezései szerint egyes bűncselekmények esetén a büntetőjogi felelősségre vonás feltétele a magánindítvány, a kívánat, illetve feljelentés. Ezen eljárásjogi előfeltételek hiányában a vádlott terhére törvényes ítélet nem hozható.[29]

Kötelező kasszációhoz vezet, ha az ítélettel elbírált cselekményt már jogerősen elbírálták (res iudicata).[30] A törvény speciális rendelkezései között megjelenő, klasszikus elv a kétszeres elítélés tilalma. E hatályon kívül helyezési ok észlelése a szükséges periratok beszerzésével nem okozhat jogértelmezési problémát. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ritkán fordul elő ilyen súlyos eljárási szabálysértés. A nyomozás, a vádemelés, illetve az elsőfokú bírósági eljárás során rendszerint fény derül a korábbi jogerős elítélésre. Az ítélt dolog elbírálása elsősorban próbára bocsátások megszüntetésekor jelentkezhet, amikor a bíróság nagyobb számú elítélésnél figyelmen kívül hagyja, hogy korábban már jogerősen megszüntették az intézkedést. Ehhez vezethetnek a bűnügyi nyilvántartásnak a bírósági adatszolgáltatás hibáiból eredő pontatlanságai, vagy a bűnügyi iratok indokolt beszerzésének elmaradása.

Abszolút hatályon kívül helyezési okot valósít meg, ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el.[31] A bíróságnak az ítélkezés során törvényes vád alapján kell eljárnia. Törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy, pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. A vádhoz kötöttség elve szerint a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény miatt, amit a vád tartalmaz. A bíróság köteles a vádat kimeríteni, a vádon túl nem terjeszkedhet, de nincs kötve a vádlónak a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítésére, a büntetés kiszabására, vagy intézkedés alkalmazására vonatkozó indítványához.[32]

A Kúria kollégiumi véleményben részletes útmutatást adott, mely által alapvetően biztosított a joggyakorlat egysége. A vád törvényességének alaki feltétele, hogy a bírósági eljárás lefolytatását vádlói jogosultsággal rendelkező személy kezdeményezze. A vádemelés joga általában az ügyészt, mind közvádlót illeti meg, a törvényben meghatározott esetekben azonban pótmagánvádló, vagy magánvádló képviseli a vádat. Nem törvényes a vád, ha közvádra üldözendő bűncselekmény miatt a magánvádló emel vádat, vagy ha a sértett olyan esetben lép fel pótmagánvádlóként, amikor ezt a törvény nem teszi lehetővé. A vád törvényessége alaki feltételeinek vizsgálata értelemszerűen megelőzi a törvényesség tartalmi elemeinek vizsgálatát. Tartalmi szempontból törvényes a vád, ha a vádló meghatározott személy, pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt kezdeményezi a bírósági eljárás lefolytatását. A vád tárgyává tett cselekmény körülírása akkor tekinthető pontosnak, ha a vádemelésre jogosult indítványában ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket: az elkövetési magatartást, a cselekmény megvalósításának helyét, idejét stb. A vád törvényességétől meg kell különböztetni annak kellékhiányait, melyek orvosolhatók a bírósági eljárásban.[33]

Megjegyzendő Király gondolatai alapján, hogy a vád törvényességét nem érinti az abban foglaltak megalapozottsága. A vád alaposságát és törvényességét ekként el kell választani.[34] Az alaptalan vád ugyanis alakilag és tartalmilag törvényes lehet eredményességétől függetlenül.

Utalni kell arra is, hogy a vádelv a vád és az ítélet tényállása közötti ún. teljes történeti azonosságot nem követeli meg. Ettől eltérő értelmezés mellett a bíróság ténymegállapító tevékenysége nem lenne több, mint a vádban szereplő tények helyességének ellenőrzése, holott a bizonyítás során – a terhelő tények hivatalból történő bizonyításának fel nem róható elmulasztása kivételével – a bíróságnak a Be. 75. § (1) bekezdésének megfelelően a tényállás hiánytalan, valóságnak megfelelő tisztázására kell törekednie.[35] Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a bíróság feladata az igazságszolgáltatás, a perbíróság ezért nem szorítkozhat csupán a nyomozás megismétlése által a vád kontrolljára. A bírói hatalom lényege a tényállás vádelvi keretek között történő szabad, befolyásmentes megállapítása, melynek célja nem vitásan az igazság felderítése is. Az anyagi igazság elve ugyan az 1896. Bp. rendelkezéseitől eltérően a jelenleg hatályos perjogban már nem alapelv, de a bíróságnak ettől eltekintve törekednie kell az igazság feltárására és nem csak processzuális értelemben. A bíróság nincs kötve a vádlónak a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítésére, a büntetés kiszabására, vagy az intézkedés alkalmazására vonatkozó indítványához. Mindez azt is jelenti, hogy a vád perjogi rendeltetése elsősorban az, hogy a bíróság számára a büntetőjogi felelősség kérdésében való érdemi vizsgálat ténybeli kereteit rögzítse. A vád törvényessége illetve annak hiánya önmagában a vád tartalma alapján vizsgálandó. A törvényes vád hiányát akkor lehet megállapítani, ha a vád tartalma oly mértékben hiányos, hogy anyagi jogi értékeléshez nem nyújt alapot, és ily módon annak vizsgálatába a bíróság nem bocsátkozhat.[36]

Töretlen a bírói gyakorlat abban is, hogy sem a törvényes vád hiányaként, sem a vádon túlterjeszkedésként nem értékelhető, ha a bíróság egy bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító magatartást vizsgálva, a tett azonosság keretei között a vádiratban le nem írt tényt is megállapít, és a cselekményt ennek figyelembevételével értékeli. A vádelv nem jelent minden részletre kiterjedő, szükségszerű azonosságot a vádban leírt, és az ítéletben megállapított történeti tények között, annál is inkább, miután a bíróság nincs kötve a vádbeli minősítéshez, és az eltérő minősítés, eltérő tényelemek megállapítását is szükségessé teheti az ítéletben. A bizonyítás eredményéhez képest tehát a bíróság pl. az elkövetés helye, módja, eszköze, eredménye, indítéka stb. tekintetében eltérhet a vádbeli ténymegállapításoktól anélkül, hogy ezzel a vádelvet sértené.[37]

A bíróságnak a bizonyítás során ugyanis a tényállás hiánytalan, valóságnak megfelelő tisztázására kell törekednie.[38] Külön kiemelést érdemel, hogy a törvényes vádnak nem fogalmi ismérve az, hogy a „büntetőtörvénybe ütköző cselekmény” leírása körében a törvényi tényállás jogi fogalmait használja, elégséges, ha a történeti tények leírása oly mértékben konkrét, amelyből – bebizonyítottságot feltételezve – büntetőtörvénybe ütköző cselekményre lehet következtetni.[39]

A büntetőeljárás alapját képező és a védekezés irányát befolyásoló ügyészi aktussal, azaz a vádirattal szemben követelmény, hogy alkalmas kiindulópont legyen a terhelti védekezés előterjesztéséhez, így írja körül azt a cselekményt, amely miatt a terheltet az állami büntetőhatalom felelősségre kívánja vonni. Szükséges, hogy a terhelt megismerhesse a tények és egyéb körülmények azon körét, amelyeken belül védekezésre kényszerül és azokat az adatokat, amelyek a terhére rótt cselekmény elkövetését és a bűnösségét a vádhatóság álláspontja szerint bizonyítják.[40] A részletezettek szerint a vádelv szabályainak megtartása olyan garanciális követelmény, melynek megszegése kizárja az ítélet érdemi felülbírálatát.

Abszolút hatályon kívül helyezési ok valósul meg továbbá, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva, vagy a tárgyaláson a tanács tagjai nem voltak mindvégig jelen.[41] E feltétlen hatályon kívül helyezési okok alaki, perviteli hibákból, az eljárási törvény garanciális szabályainak megsértéséből erednek. Nincs törvényesen megalakítva a bíróság, ha például a tanács eljárását megkövetelő perben egyesbíró járt el, vagy a fiatalkorúak ügyében nem vett részt a tanácsban pedagógus ülnök, illetve a másodfokú perben ilyen ügyek tárgyalására kijelölt bíró. Akkor sem törvényes a bíróság, ha az ülnök nem tett esküt.[42] Ugyanakkor az egyesbírói eljárásra utalt ügyekben a tanács általi tárgyalás nem jelent kasszációhoz vezető eljárási szabálysértést.

Feltétlen hatályon kívül helyezési okot jelent, ha az ítélet meghozatalában a törvény szerint kizárt bíró vett részt.[43] Az ügyben ügyészként, a nyomozó hatóság tagjaként, vagy perbeli főszemélyként eljáráshoz, mint objektív körülményekhez társuló kizárási ok felismerése rendszerint nem okozhat nehézséget, mint ahogy a rendes és rendkívüli perorvoslatokkal kapcsolatos kizárási okok is egyértelműen tisztázhatók az eljárás ügyiratai alapján. Az arra jogosultaknak a bíró elfogultságára hivatkozó kizárási indítványa azonban már körültekintő értékelést igényel a fellebbezést elbíráló bíróság részéről, mely értékelő tevékenységnél nyilvánvalóan szubjektív elemek és a bírói meggyőződés is szerepet kap. A törvény rendelkezései és a bírói gyakorlat szerinti is az elfogultság csak konkrét, alapos ok fennforgása esetén állapítható meg.[44] Sok esetben előfordul, hogy a vádlott azért jelent be elfogultságra alapítottan kizárási indítványt, mert a bíró korábban már elítélte, számára sérelmes döntést hozott. Egységes azonban az ítélkezés, hogy kizárási ok nem valósul meg, ezért a bíró elfogultságának megállapítására nem ad alapot az a körülmény, hogy a bíró ítélkezési tevékenysége során valamely ügy terheltjét korábban már elítélte, számára kedvezőtlen határozatot hozott.[45] Nem képez önmagában, más releváns ok hiányában azt sem kizárási okot, ha a vádlott és a bíróság között polgári peres, kártérítése vagy egyéb per van folyamatban. Nyilvánvaló, hogy a többnyire alaptalan, a kizárást célzó perindítások nem vezethetnek a törvényes bíró elvonásához.

Abszolút hatályon kívül helyezési ok, ha a bíróság hatáskörét túllépte, katonai büntetőeljárás alá tartozó, vagy más bíróság kizárólagos illetékességébe tartozó ügyet bírált el.[46] A hatáskör túllépését az eljárási törvénynek a hatáskörre, valamint az illetékességre vonatkozó szabályai alapján kell eldönteni.[47] Előfordul olyan eljárásjogi helyzet, amikor a fellebbezési bíróság eltérő minősítésének lehet a következménye a hatáskör túllépése. E körben utalni kell rá, hogy a bíróság törvényes hatáskörének megítélésére nem az elsőfokú, hanem a fellebbezési bíróság minősítése az irányadó.[48]

Hatályon kívül helyezéshez vezet, ha a tárgyalást olyan személy távollétében tartották meg, akinek a részvétele a törvény értelmében kötelező.[49] A gyakorlatban tipikusan a védő, vagy a vádlott távolléte valósít meg súlyos eljárási szabálysértést. A védői távollét sajátos esete, amikor a védővel szemben kizárási ok áll fenn. Főként akkor fordul elő ilyen eljárási helyzet, ha egy védő látja el több vádlott védelmét (egykezű védelem). Ilyen esetben egy, vagy akár több vádlottnál nincs törvényes védelem. Az érdekellentéttel kapcsolatos kizárási okot objektív módon kell megítélni, egyfelől elegendő az összeférhetetlenségi ok megállapításához az objektív érdekellentétes eljárás anélkül, hogy az érintett személyek között az ellentét tudatos lett volna.[50] E jogértelmezéssel egyetértek, megjegyzem azonban, hogy több terhelt védelmének ellátásakor az érdekek ellentétének helyes felismerése sokszor bonyolultabb jogértelmezést igényel, amely olykor a bizonyítékoknak a részletekbe menő vizsgálatát is szükségessé teszi.[51] Egységes ugyanis abban a bírói gyakorlat, hogy azt a kérdést, hogy a védő érdeke ellentétes több vádlott védelmének ellátásáról valamely terheltével, elsősorban az érintett terheltek vallomásának tartalma, védekezésének iránya határozza meg.[52]

Bár az eljárási törvény egyre szélesebb teret enged a vádlott távollétében való bírósági eljárásnak, a terhelti jelenlét garanciális elvének megsértése azért még jelenleg is teremthet perjogi hibát akár elsőfokú, akár másodfokú eljárásban. Amint felsőbírósági döntés kifejtette, a másodfokú bíróság a fellebbezés elintézésére kitűzött nyilvános ülést nem tarthatja meg a vádlott távollétében, ha idézése nem tekinthető szabályszerűnek. A szabályszerű idézés ellenére való érdemi eljárás abszolút hatályon kívül helyezési okot idéz elő.[53] Egyes jogértelmezések szerint a vádlott jelenléte a nyilvános ülésen nem kötelező.[54] Álláspontom szerint ez így határozottan nem mondható ki, tekintettel arra, hogy a vádlottat a nyilvános ülésre idézni kell, mely megjelenési kötelezettséggel jár, valamint a részvétel kötelező voltát támasztja alá a Kúria jogértelmezése is. Kétségtelen, hogy bizonyos feltételek mellett a nyilvános ülés a vádlott távollétében megtartható,[55] mindez nem jelenti azonban azt, hogy a vádlotti részvétel eredendően ne lenne kötelező.

A tanács tagjainak tárgyalási jelenléti kötelezettségével kapcsolatban megjegyzendő, hogy az utóbbi évek szabályozása[56] és az egységes bírói gyakorlat alapján a hivatásos bíró, vagy az ülnök személyében történő változás a tárgyalás megismétlésének hatékonyabb normái által ritkán okozhat kasszációt, a megismétlés hibáit, vagy akár elmaradását az ítélkezés rendszerint csak relatív eljárási szabálysértésnek tekinti. A bírói jelenléttel kapcsolatos feltétlen hatályon kívül helyezési ok így elsősorban akkor fordulhat elő, ha azonos felállású tanács tagjai nincsenek jelen végig a tárgyaláson. Példa lehet erre, ha a tárgyalás egy részéről az ülnök bármely oknál fogva távozik s a távollétében felvett bizonyítást a bíróság nem ismétli meg. A fellebbviteli bírói gyakorlat elfogadja az elsőfokú bíróság részéről az ügydöntő határozat kihirdetéséig még a feltétlen hibák orvoslását is.

A már idézett, a favor defensionis elvéből származó igen lényeges szabály azonban, hogy a felmentő ítéletet, illetőleg az ítélet felmentő rendelkezését a Be. 373. § (1) bekezdés II.d) pontja alapján nem kell hatályon kívül helyezni, ha az ítéletet a vádlott, vagy a védő távollétében hozták meg. E törvényi rendelkezés magyarázata az, hogy felmentés esetén a bíróság a terhelt érdekeit maximálisan figyelembe vette, a védelem távolmaradása ezért közömbösnek tekinthető.[57]

Hatályon kívül helyezési ok valósul meg akkor is, ha a bíróság a Be. 373. § I. pontjában meghatározott valamely ok törvénysértő megállapítása miatt az eljárást megszüntette. Ilyen esetben értelemszerűen nem az ítéletet, hanem az eljárást megszüntető végzést kell hatályon kívül helyezni.[58] Ilyen ok lehet, ha a vádlott valójában nem halt meg,[59] a bűncselekmény nem évült el, a terhelt kegyelemben nem részesült, vagy ha az eljáráshoz szükséges alaki feltételek ténylegesen adottak voltak, s ennek ellenére kerül sor az eljárás megszüntetésére. A halál és a kegyelem tényében rendszerint nem merül fel tévedés, az elévülés helytálló megítélése azonban már bonyolultabb, alapos jogértelmezést igényelhet a bíróságtól, különösen folyamatos jelleggel, hosszabb időn keresztül elkövetett bűncselekményeknél.

2006. július 1-jétől hatályosan feltétlen eljárási szabálysértést és hatályon kívül helyezési okot jelent, ha a tárgyalásról a nyilvánosságot törvényes ok nélkül zárták ki. A nyilvánosság az alapvető rendelkezések között a hatályos törvényben már nem jelenik meg, nem vitásan azonban olyan garanciális szabály a büntetőbíráskodás átláthatósága, a társadalom általi kontroll érdekében, melynek megsértése kasszációt eredményezhet. A nyilvánosság indokolatlan kizáráshoz vezethet, ha nincs olyan erkölcsi ok, a kiskorú, illetve az eljárásban résztvevő vagy tanú védelme érdekében fennálló tény, illetve minősített adat, mely a fokozott oltalmat indokolná zárt tárgyalás vagy ülés lefolytatásával.[60] A nyilvánosság kizárásáról hozott döntés gondos, alapos bírói eljárást igényel, annak szem előtt tartásával, hogy a fő szabály a büntetőper nyilvános lefolytatása. Ugyanakkor a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél erkölcsi okból, a kiskorú sérelmére elkövetett cselekmények ügyében a kiskorú megóvása, egészséges lelki fejlődésének biztosítása érdekében rendszerint indokolt lehet a nyilvánosság kizárása. A minősített adat védelme pedig a bíróságra kötelezettséget is háríthat a zárt tárgyalás elrendelésére. A nyilvánosság törvénysértő kizárásában megnyilvánuló eljárási szabálysértés meglehetősen ritka a gyakorlatban, de előfordul. Az egyik ügyben a törvényszék adótitok védelmére hivatkozva, az ügyben résztvevők érdekében a Be. 237. § (1) bekezdés (2) bekezdés c) pontja alapján zárta ki a nyilvánosságot. A másodfokon eljáró ítélőtábla azonban megállapította, hogy önmagában az ügy gazdasági jellege, az esetleg felmerülő adótitok nem képezheti alapját a jelzett okból a nyilvánosság kizárásának, ezért a törvényszék ítéletét feltétlen eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül helyezte.[61]

A 2006-os Be. Novella[62] a korábban relatív eljárási szabálysértést képező súlyos ítélet indokolási hibákat feltétlen hatályon kívül helyezési okká minősítette.[63] A másodfokú bíróság a törvényi előírás szerint hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése, vagy a büntetés kiszabása, illetve intézkedés alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének olyan mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan; vagy ha az elsőfokú ítélet a rendelkező résszel teljes mértékben ellentétes. Mindkét eset, de különösen az indokolás hiányossága mértékének helyes megítélése – eltérően a feltétlen eljárási szabálysértések többségétől – mélyreható értékelést igényel a fellebbezési bíróság részéről. Az ítéleti rendelkezés és az indokolás teljes ellentéte a gyakorlatban ritkán fordul elő, s rendszerint könnyebben felismerhető, mint az indokolási hiányosságok. Ilyen eset lehet, ha például a bíróság a vádlottat felmenti, ugyanakkor a történeti tényállás büntethetőségi akadály hiánya mellett olyan eseményeket rögzít, melyek egyértelműen a vádlott felelősségére utalnak, vagy fordítva, a bíróság úgy mondja ki a vádlott bűnösségét, hogy a tényállásba foglalt múltbeli esemény jól láthatóan nem ütközik büntetőtörvényi tényállásba.

A gyakorlati tapasztalok alapján megállapítható, hogy az indokolási kötelezettség súlyos megszegése rendszerint ténykérdések tekintetében vezet hatályon kívül helyezéshez. A jogi indokolás, vagy a büntetéskiszabást érintő indokok ugyanis a másodfokú bíróság által általában kiegészíthetők, helyesbíthetők, elhárítva ezzel az elsőfokú ítélet fogyatékosságát. Amint a Kúria a bíróságok hatályon kívül helyezésének gyakorlatáról szóló elemzésében rámutatott, a fair eljárás megkívánja, hogy a felsőbb szintű bíróság pótolja a hiányos indokolást (amennyiben álláspontja a bűnösség kérdésében egyezik az alacsonyabb szintű bíróságéval). A ténykérdések tekintetében némileg már más a helyzet, mert az indokolás szorosan kapcsolódik a bírói mérlegeléshez és a ténymegállapításokhoz, ténybíróságnak pedig az elsőfokú bíróság minősül, ezért a másodfokú bíróság nem veheti át teljes mértékben bizonyíték-értékelő és az indokolásban megnyilvánuló tevékenységét.[64] Elvi bírósági határozat rögzíti, hogy az indokolási kötelezettség megszegése akkor eredményezhet feltétlen hatályon kívül helyezési és egyben felülvizsgálati okot, ha a megtámadott határozat indokolása tény vagy jogkérdésben olyan mértékben hiányos, hogy abból nem állapítható meg, hogy a bíróság mire alapozta döntését.[65] E jogi álláspontot megerősítette a Legfelsőbb Bíróság egy felülvizsgálati ügyben hozott határozatában is, kifejtve, hogy az indokolási kötelezettség megsértése nem az indokolás bármely elemének hiányát, hibáját jelenti, hanem annál szűkebb körű, a törvény ugyanis csak a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése vagy a büntetés kiszabása, illetve intézkedés alkalmazása tekintetében elmulasztott bírói indokoláshoz fűzi a hatályon kívül helyezés következményét.[66] Egy közlekedési ügyben a legfőbb bírói fórum rámutatott arra, hogy a felülvizsgálati eljárásban a megtámadott határozat hatályon kívül helyezését eredményező eljárási szabálysértésnek minősül, ha az eljárt bíróságok a határozatuk indokolásában nem jelölik meg azt a konkrét közlekedésjogi kötelezettséget, amelynek megszegése miatt a terhelt nem tesz eleget az általános balesetelhárítási kötelmének, ezért nem állapítható meg, hogy a védett útvonalon haladó, ezért elsőbbséggel rendelkező járművet vezető terhelt a más közlekedési szabályszegése miatt kialakult veszélyhelyzetet a megengedett legnagyobb sebességgel haladás esetén lassító vagy vészfékezéssel háríthatta el.[67] Nem volt megállapítható azonban az indokolási kötelezettségnek az ítélet felülbírálatra alkalmatlanságát eredményező nagymértékű elmulasztása, amikor a bíróság a terhelt tagadásával szemben a tényállás megállapításának az indokairól a bizonyítékok mérlegelése során kellő részletességgel számot adott.[68]

Az eseti döntésekből is látható, hogy a hatályon kívül helyezéseket elsősorban ténybeli indokolási hibák idézik elő, de természetesen nem zárható ki a jogi indokolás felülbírálatra alkalmatlansága sem, bár amint a Kúria idézett jelentése is kiemelte, a tisztességes eljárás megköveteli, hogy a fellebbezési bíróság, azonos jogi álláspont esetén a jogkérdésekkel kapcsolatos, de akár a ténykérdésekre is kiterjedő indokolást a törvényi keretek között kiegészítse.

Végül a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság hatályon kívül helyezi, és az iratokat az ügyésznek megküldi, ha az ügyész a XXVI. Fejezet szerinti eljárást a törvényi előfeltételek hiányában indítványozta, valamint a hatályon kívül helyezés mellett az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bíróság a XXVI. Fejezet szerinti eljárást a törvényi előfeltételek hiányában folytatta le.[69] A tárgyalásról lemondás külön eljárásnak törvényi előfeltétele, hogy a terhelt a vádemelést megelőzően a bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomást tegyen, a tárgyalás jogáról lemondjon, és ilyen, a vádlott javára az általánostól kedvezőbb eljárásra az ügyész indítványt tegyen.[70] Ha az ügyész a törvényi előfeltételek hiányában tett indítványt a külön eljárásra, azaz, ha a vádlott nem tett beismerő vallomást, vagy nem mondott le a tárgyalásról, akkor a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése mellett az iratokat megküldi az ügyésznek a törvényes vádemelés érdekében. Ha az elsőfokú bíróság sértette meg a tárgyalásról lemondás előfeltételeiről szóló szabályokat, a másodfokú bíróság az ítélet hatályon kívül helyezésével egyidejűleg az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja.

4. Záró gondolatok

A feltétlen eljárási szabálysértések fő formáinak elemzése után megállapíthatjuk, hogy a perrendi normák a büntetőeljárás rendkívül fontos jogintézményei, melyek biztosítják a processzus alkotmányosságát, törvényeknek megfelelő, tisztességes voltát. Az eljárási szabályok ugyanis nem csak a pervitel ésszerű, meghatározott keretek között történő hatékony lefolytatását írják elő, hanem oltalmat is nyújtanak az eljárás alá vont és más személyek részére az állami büntetőhatalommal szemben. Az eljárás módjában, részletszabályaiban nyilvánulnak meg azon alkotmányos, garanciális jogok, melyek biztosítják a tisztességes, igazságos pervitelt. Az alapvető normák megsértéséhez a törvény e garanciák érvényre jutása érdekében fűz olyan komoly jogkövetkezményeket, mint az ítélet hatályon kívül helyezése. Törvényes, érdemi döntésre csak a perrendi szabályok fő normáinak teljes körű betartását követő bizonyítási eljárás lefolytatása után kerülhet sor. A jelenleg hatályos szabályozással szemben viszont kritikaként fogalmazható meg az indokolási kötelezettség megsértésében megnyilvánuló eljárási szabálysértés abszolút jellegű hibaként történő rögzítése [Be. 373. § (1) bekezdés III. b) pont]. Az indokolás ugyanis, amint már utaltam rá, akár ténykérdésben, de elsősorban jogkérdésben a fellebbezési bíróság részéről rendszerint kiegészíthető, korrigálható, helyesbíthető. Másrészt az indokolás kasszációt eredményező súlyának megítélése olyan értékelést igényel, mely sok szubjektivitást hordoz magában. Álláspontom szerint ezért a hivatkozott hatályon kívül helyezési ok feltétlen jellegét a törvényben meg kellene szüntetni.

1. Bevezető gondolatok

A jogorvoslat biztosítása a jogállam céljainak és feladatainak megvalósítását szolgálja. Ezért kell az államnak olyan jogszabályokat megalkotnia, amelyek eljárási garanciák nyújtásával az alanyi jogok érvényesítésének lehetőségét megteremtik.^[1] Minden eljárásjognak, így a büntetőeljárásnak is az egyik jellegzetessége, hogy több egymást követő szakaszból áll. Mindegyik szakasznak az eljárás folyamatában egyúttal szűrő szerepe is van, amelyen át a további szakaszba csak az arra alkalmas ügyek jutnak. Ez a büntetőeljárás egyik garanciája. A büntetőeljárás fakultatívnak tekinthető része a fellebbezési eljárás, (a másodfokú vagy a harmadfokú bíróság eljárása), amelyre attól függően kerül sor, hogy az arra okot adó joghatályos fellebbezést benyújtották-e vagy sem. Joghatályos fellebbezés hiányában értelemszerűen perorvoslati eljárásra nem kerülhet sor, az elsőfokú határozatban való nyugvás, vagy joghatályosnak nem tekinthető fellebbezés elutasításakor az ítélet első fokon jogerőre emelkedik. A büntetőeljárás történeti rendszereit vizsgálva megállapítható, hogy a tiszta vádeljárásban, amikor a nép maga bíráskodik a népgyűlésen, nincs perorvoslat, mert a népgyűlés az első és egyben az utolsó fórum.^[2] A jogfejlődés során, a vádelvű és nyomozási büntetőeljárási rendszerek megszilárdulásával a common law és a kontinentális rendszerekben is megszilárdult az érdemi jogorvoslati jog, amely mára már az európai standardok és az alkotmányos szabályok által is biztosított olyan alapelv, mely a tisztességes eljárás (fair trial) egyik fontos garanciája. Tanulmányomban az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) revíziós rendszerének egyik igen fontos jogintézményét, a tényálláshoz kötöttséget kívánom bemutatni.

2. A fellebbezési rendszer alapkérdései

A fellebbezést elbíráló bíróság kasszációs jogkört gyakorol, ha a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, azaz megsemmisíti és az ügyet új határozathozatal céljából visszautalja a korábban eljáró bírósághoz, esetleg más fórumhoz. E jogkör gyakorlásának törvényi feltétele lehet, ha a megtámadott határozat olyan súlyos fokú eljárási szabálysértés mellett keletkezett, amely miatt a határozat lényegében semmis, hatályon kívül helyezése kötelező. Amint látni fogjuk, ilyenek az ún. abszolút eljárási szabálysértések, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva; az ítélet meghozatalában a törvény szerint kizárt, vagy olyan bíró vett részt, aki nem volt mindig jelen a tárgyaláson; a bíróság a hatáskörét túllépte; katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó vagy más bíróság kizárólagos illetékességébe tartozó ügyet bírált el; a tárgyalást olyan személy távollétében tartották meg, akinek a részvétele érdemben kötelező; a bíróság a vádlott halála, elévülés vagy kegyelem miatt az eljárást megszüntette; az elsőfokú bíróság az eljárás lefolytatásához szükséges magánindítvány, feljelentés vagy kívánat hiányában hozott ítéletet; ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el; ha a cselekményt már jogerősen elbírálták, a tárgyalásról a nyilvánosságot törvényes ok nélkül zárták ki; vagy ha a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése, vagy a büntetés kiszabása, illetve az intézkedés alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan, vagy az elsőfokú ítélet indokolása a rendelkező résszel teljes mértékben ellentétes. Ugyanilyen oknak minősül, ha a bíróság a lemondás a tárgyalásról elnevezésű különeljárást annak törvényi előfeltételei nélkül folytatta le.^[3]

A határozat hatályon kívül helyezésének más irányú oka lehet a teljes fokú megalapozatlanság, amikor a tényállás helyesbítésére, kijavítására lehetőség nincs és így a büntetőjogi főkérdések, mint a bűnösség megállapítása, vagy a büntetés, illetőleg intézkedés alkalmazása nem nyugszik törvényes alapokon.

Kasszációs jogkör gyakorlására okot adhat az is, ha a határozat az anyagi büntetőjogot olyan mértékben sérti, hogy az semmisnek tekintendő, pl. ha a Btk. szerint nem létező bűncselekményben mondja ki bűnösnek, vagy nem létező joghátránnyal sújtják az elkövetőt. A fellebbezési bíróság ilyen esetben hozhat, – ha annak feltételei fennállnak –, helyes és törvényes döntést is, alkalmazva reformatórius jogkörét, de nem kizárt, hogy a kasszációt alkalmazva megsemmisíti az első fokú határozatot.

A kasszációs rendszer előnyének tekinthető, hogy következetesen megóvja a kontradiktórius elvet, a szóbeliséget, a közvetlenséget, a másodfokú bíróság, amely főszabályként bizonyítást nem végzett, nem hoz érdemi döntést és következetes marad a feladatok megosztásában a tekintetben is, hogy a másodfokú bíróság nem ténymegállapító, hanem jogkérdésekben dönt.

A fellebbezést elbíráló bíróság reformatórius jogkört gyakorol, ha megváltoztatja a jogorvoslattal megtámadott határozatot, azaz helyette részben vagy egészben új határozatot hoz.

A reformatórius jogkör ún. mérsékelt formájában csak odáig terjed, hogy pusztán a jogkérdések megítélésén, mint a cselekmény jogi minősítésén, az alkalmazott szankción változtat, az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás érintetlenül hagyása mellett. A reformatórius jogkör gyakorlása feltételezi, hogy az elsőfokú bíróság eljárása nem volt súlyosan törvénysértő. Ezt az ún. csak a jogi kérdésekre kiterjedő reformatórius jogkört rendszerint a legtöbb jogorvoslati rendszerben biztosítják a fellebbviteli fórum számára, a legtöbb esetben összhangba hozva a súlyosítási tilalom szabályaival.

Ez a fajta reformatórius jogkör azonban szintén hordoz magában olyan felvetéseket, amelyekre lényegében a gyakorlat során adják meg a választ. Egyik ilyen kérdés a jog és a ténykérdés határai. Felvethető ugyan­is, hogy a beszámíthatóság, a szándékosság, vagy a jogos védelem megléte mennyiben jogi és mennyiben ténykérdés. Az ún. tudati tények ítéletbe foglalása kapcsán nem teljesen egységes a bírói gyakorlat. Úgy gondolom, hogy a bűnösség, annak formái nem tartoznak a tényállásba, de az már igen, hogy valamely tényről tudott-e a vádlott, vagy sem.

Ebben a körben maradva a tény és a jogkérdés határainak problémáira leegyszerűsítve a következőket válaszolhatjuk: ténykérdés a „mi történt” kérdése, jogkérdés pedig a jogalkalmazás és értelmezés területe, tehát lényegében az arra adott válasz, hogy ami történt, az a jog szempontjából minek minősül.^[4] Ugyancsak jogkérdésnek tekinthető az is, amely nem a bírói felismerés területére tartozik, hanem akaratkijelentések, mint pl. az előzetes letartóztatás elrendelése, bizonyítási cselekmény elrendelése, vagy pl. a büntetés kiszabása és intézkedés alkalmazása.

A reformatórius jogkör lehetséges másik változata, ha a fellebbezési bíróság más tényeket állapíthat meg, mint a korábban eljárt elsőfokú bíróság. Ennek a jogkörnek a terjedelme a kisebb jelentőségű tényállás kiigazításától a teljesen eltérő tényállás megállapításáig terjedhet. A megváltoztatott, vagy eltérő tényállás megállapításának jogához több elméleti és gyakorlati kérdés fűződik. Így elsődlegesen felvethető, hogy indokolt-e két ténybíróság, hiszen az igazságszolgáltatás hitelét veszélyezteti, ha minden eljárási fokon mást tartanak igaznak, és az is felvethető, hogy indokolt-e, hogy az ülnökökből alakult bírósági tanács ténymegállapításaitól eltérjen a csak hivatásos bírákból alakult fellebbezési tanács. Ugyancsak kérdés, hogy a másodfokú eljárás során, ha bizonyítás megengedett, az milyen terjedelmű lehet, elérheti-e akár az első fokon folytatott bizonyítás mértékét.

A törvény rendelkezései szerint a másodfokú bíróság ésszerű keretek között rendszerint kötve van az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz, és azt többségében csak kiegészíteni vagy helyesbíteni van joga. Az így megváltoztatott tényállásból vonhatja le a megfelelő jogi következtetéseket és változtathatja meg a határozatot a jogkérdésben is.

A teljesen eltérő tényállás megállapításának joga a fellebbezési bíróság számára kivételes, ritka lehetőség. A legnagyobb mértékben eltérő a tényállás, ha az egyik bíróság szerint a vádlott elkövette a cselekményt, a másik szerint nem, vagy fordítva. Ugyancsak eltérő a tényállás akkor is, ha olyan lényeges elemekben van eltérés, amelyek az egész ügy megítélését alapvetően megváltoztathatják. A reformatórius jogkörben a jogorvoslati fórum az eltérő tényállás megállapítására és abból a jogi következtések és következmények megállapításra különösen akkor nem jogosult, ha ez a felmentett vádlott, vagy aki ellen az eljárást megszüntették a bűnösségének a megállapításához vezetne.

A felülbírálat, vagyis a revízió terjedelme szintén a fellebbezési rendszer egyik alapkérdése, amely arra ad választ, hogy meddig terjed a másodfokú bíróság hatásköre a megtámadott ítélet felülbírálatában, kötve van-e a fellebbezésben előadott okokhoz, vagy hivatalból is észlelheti-e az ítéletnek vagy az első fokú eljárásnak azokat a hiányosságait, amelyekben a fellebbezésben nem hivatkoztak. A törvényesség és az anyagi igazság kiderítéséhez fűzött érvek azt kívánják, hogy a másodfokú bíróság felübírálati jogköre minél szélesebb legyen, mindezt összhangba hozva a pergazdaságosság és a felek eljárási jogainak sérthetetlenségéhez fűzött érdekekkel is.

Amennyiben a másodfokú bíróság nincs kötve a fellebbezési indokhoz és a fellebbezés ténye a megtámadott ítéletnek lényegében teljes körű felülbírálatát lehetővé teszi, úgy teljes revíziós jogkörről beszélünk. Főszabályként ez érvényesül a hatályos fellebbezési rendszerben is. A törvény azonban kivételeket állapít meg, mert meghatározott esetekben a másodfokú bíróság nem terjeszkedhet ki az ítélet olyan részeinek a felülbírálására, amelyeket fellebbezéssel nem támadhat meg. Ebből az is következik, hogy az ítéletnek az a része, amit a másodfokú bíróság nem bírálhat felül, jogerőre emelkedik már az első fokú ítélet után, így a fellebbezés az ítélet jogerőre emelkedését abban a részben függeszti fel, amelyet a másodfokú bíróság a fellebbezés folytán felülbírál.

A revízió terjedelme, annak teljes vagy részleges volta szorosan összefügg a fellebbezések számával is. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy hány fokú legyen a perorvoslati eljárás, Erdei Árpádot idézve a magyar büntetőeljárási jog elméletének aranykorában, a XIX–XX. század fordulója idején sem volt könnyű.^[5] Az 1911. évi jogászgyűlésen Finkei Ferenc az egyfokú perorvoslat rendszerét támogatta, Degré Miklós a ténykérdésben való fellebbezést a törvényszéki ügyekben eltörlendőnek vélte, a járásbírósági ügyekben viszont fenntartotta volna. Az eltérő nézetek ütközése tehát nyilvánvaló volt, és napjainkban is megoszlanak a vélemények ebben a kérdésben.

Az egyfokú fellebbezési rendszer választása mellett a másodfokú revízió terjedelmének és a bíróság döntési jogkörének meghatározását legcélszerűbben az eljárás folyamán elkövethető ténybeli, anyagi jogi és eljárási hibákat figyelembe véve végezhetjük el. Mivel a büntetőügyekben az eljárási szabályok maradéktalan betartásával megállapított, az igazságnak megfelelő tényállásra alapított, jogilag helyes, s így kifogástalan határozat meghozatala az ideális cél. Elvileg a másodfokú revíziónak teljesnek kell lennie, mert így mutatkozik esély arra, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú határozattal lezáródó szakaszban elkövetett hibákat feltárja.

A teljes revízió elve azonban nem csak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár. Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy a fellebbezési bíróság kénytelen az eléje került ügyet teljes mértékben átvizsgálni, ami sok esetben felesleges lehet és egyértelműen növeli a fellebbezési bíróság munkaterhét. Ezért nem véletlen, hogy még a teljes revízió elvének elismerése esetén is rendszerint teremt ez alól kivételeket a jogalkotó.

A részleges revízió meghatározásának legegyszerűbb útja az lenne, ha a revízió terjedelmét a fellebbezés szabná meg, vagyis az ítéletet abban a részben nem kell megvizsgálni, amelyet a fellebbezés nem érint. Ez a megoldás sem osztható azonban egyértelműen, mert nem nyújt lehetőséget arra, hogy a bíróság a fellebbezéssel nem érintett hibákat teljes körben kijavítsa.

A revízió terjedelmének meghatározása sokkal inkább elméleti, mint gyakorlati szabály. Nem arra a lehetetlen feladatra kötelezi a fellebbviteli bíróságot, hogy a fellebbezéssel nem érintett, de mégis megtörtént szabálysértésekről ne vegyen tudomást, ezért a revízió terjedelmét a határozat kifogástalansága iránti igénnyel összefüggésben kell szabályozni, így nem csak a fellebbezés tartalma, hanem amint látjuk az más tényezőkkel összhangban biztosíthatja a leginkább elfogadható megoldást.^[6]

Ami az egyfokú vagy kétfokú fellebbezési eljárást illeti, az elmúlt évek során folyamatosan változott a jogalkotó álláspontja is. A négyszintű bírósági rendszer létrejöttét követően ha nem is az 1998. évi XIX. törvény eredeti elképzeléseinek megfelelően, igencsak szűk körben bevezetésre került a harmadfokú eljárás is. A második fellebbezési forma tekintetében még nem lehet megalapozottan nyilatkozni arra nézve, hogy annak konkrét kihatása milyen formában fog jelentkezni. A négyszintű bírósági rendszer tekintetében viszont már megállapítható, hogy az öt ítélőtábla működése egyértelműen a pertartamok jelentős csökkenését eredményezte. Míg a megyei bíróságon elsőfokú eljárásában elbírált ügyek korábban a Legfelsőbb Bíróságon esetleg évekig is vártak a felülbírálatra, addig a törvényszéki ítéletek elleni perorvoslatokkal kapcsolatban az ítélőtáblákon többségében szinte hónapokon belül sor kerül a befejezésre.

A megismételt eljárásban érvényesülő súlyosítási tilalommal kapcsolatban a 286/B/1995. AB határozatban az Alkotmánybíróság is kifejtette álláspontját annak hatására, hogy az eljárást kezdeményező álláspontja szerint nincs alkotmányos indoka annak, hogy a megismételt eljárás során a terheltet ne védje a súlyosítási tilalom azokban az esetekben, amikor a hatályon kívül helyezés a bíróság működésében bekövetkezett törvénysértésre vezethető vissza. Az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította és kifejtette, hogy a súlyosítás tilalma alapvetően a másodfokú eljárásban érvényesül, míg az ún. megismételt eljárásban csak részlegesen hatályosulnak az ezzel kapcsolatos rendelkezések. Ez az eljárásjogi intézmény, mint a korábbiakban kifejtettek szerint láttuk is, az elsőfokú bíróság döntése ellen a terhelt és a védő kockázatmentes fellebbezési jogát biztosítja. A súlyosítási tilalom lényegében a felmentett terhelt bűnösségének megállapítását, illetőleg a terhelt büntetésének súlyosítását zárja ki. A súlyosítás azonban csupán valamely formailag is elismerhető határozathoz viszonyítva értelmezhető, ennek hiányában jogi értelemben sem felmentésről, sem pedig bűnösség megállapításáról és büntetés kiszabásáról nem lehet szó, és ehhez képest a súlyosítási tilalomról sem.

3. A tényálláshoz kötöttség szabályai a másodfokú büntetőeljárásban

A másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, kivéve, amikor az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan vagy a fellebbezésben új tényt állítottak, illetve új bizonyítékra hivatkoztak. Az elsőfokú ítélet tényállásához való kötöttség a másodfokú bírósági eljárásnak egyik legjelentősebb elvi szabálya, melynek alapvető indoka az, hogy a nagyrészt szabad, ún. vegyes bizonyítási rendszerben a közvetlenség alapelve szerint eljáró elsőfokú bíróság folytatja le közvetlenül a bizonyítást s állapítja meg közvetlen benyomásai alapján mindenre kiterjedő mérlegelést követően a tényállást.

Ez az alapelv az egész büntetőeljárásnak olyan fontos és meghatározó tétele, hogy abból még az első fokú határozatot és az eljárást felülbíráló másodfokú bíróságra is kötelezettségek hárulnak. A tényálláshoz kötöttség elvében tükröződik az a sajátosság, hogy a másodfokú bíróság nem „ténybíróság”, hanem elsősorban jogi, törvényességi kérdéseket vizsgál. Mindebből következik, hogy a másodfokú eljárásban az elsőfokú bírósági tárgyaláson közvetlenül megvizsgált és szabadon értékelt bizonyítékok alapján megállapított tények tekintetében érvényesül a tényálláshoz kötöttség. Ez alól kivétel, ha az első fokú ítélet megalapozatlan. A tényállás megállapításában az elsőfokú bíróság szerepének kiemelése azért indokolt, mert a bizonyításnak a másodfokú eljárásban korlátozott lehetősége miatt a felülbíráló bíróság nem rendelkezik a tényállás megállapításának ugyanolyan közvetlen eszközeivel, mint az elsőfokú bíróság. Ebből levonható az a következtetés is, hogy a másodfokú eljárás nem új első fokú eljárás, nem az ügy új elbírálása, hanem az első fokú eljárás revíziója, mert a ténybíróság az elsőfokú bíróság, a másodfokú bíróság e kompetenciát nem vonhatja el.

A tényálláshoz kötöttség lényegében azt jelenti, hogy a bizonyítékokat az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelni s az ott megállapított tényállástól eltérő tényállást megállapítani a másodfokú eljárásban nem lehet. Kivételek ez alól a megalapozatlanság kiküszöbölésének egyes törvényben írt esetei. A tényálláshoz kötöttség elvét sérti, ha a másodfokú bíróság megalapozott első fokú ítélet esetén bizonyítást vesz fel, illetve új ténybeli következtetést alkalmaz.

A tényálláshoz kötöttség rendelkezéseinek értelmezésénél vizsgálni kell egyrészt, hogy részleteiben mire vonatkozik a tényálláshoz kötöttség és milyen körben érvényesül, továbbá azt a kérdést, hogy melyek a tényálláshoz kötöttség szabályai alóli kivételek. Az előbbi kérdés a tényállás, az utóbbi a megalapozatlanság fogalmának közelebbi vizsgálatát teszi szükségessé.

A tényállás terjedelmével vagy a tényállás körét illetően a következőkre kell rámutatni. A másodfokú bíróság a határozatát – annak megalapozott volta esetén – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja. A tényállásnak az elméletben és a gyakorlatban háromféle fogalma ismert: a törvényi tényállás, a történeti tényállás, az ítéleti tényállás. E törvényhely alkalmazásánál lényegében az utóbbiról, azaz az ítéleti tényállásról van szó. Minthogy az ítéleti tényállás nem más, mint az elsőfokú bíróság megítélése szerint megállapítható történeti tényállás. Ennek helyességét pedig mindig az adott törvényi tényállás alapján kell megítélni. A másodfokú bíróságnak végeredményben azt kell megvizsgálnia, hogy az első fokú ítéletben a bizonyítás tárgyát képező lényeges tények megállapításra kerültek-e, ugyanis a tényálláshoz kötöttség ezek tekintetében érvényesül.

A tényálláshoz kötöttség vonatkozik az ítéleti tényállásként megállapított történeti tényállás valamennyi lényeges elemére és a bűncselekmény megvalósulásának minden fontos mozzanatára. Ezektől eltérő vagy ezeken túlmenő megállapításokat a már említett megalapozatlanság esetét kivéve a másodfokú bíróság nem tehet. Ilyen lényeges tények különösen az elkövető személye és személyisége, a bűncselekmény elkövetésének lefolyása, az elkövetés előzményei, helye, ideje, eszköze, módja, továbbá közvetlen okai.

Ezeken belül is nagyon fontosak az elkövető személye, az elkövetési magatartás, a büntethetőség, a terhelő, mentő körülmények, az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze, a bűncselekménnyel okozott kár, eredmény, a minősítés és a büntetés vagy intézkedés alapjául szolgáló tények.

A törvény a megalapozottság fogalma helyett arra ad szabályozást, hogy az elsőfokú bíróság ítélete mikor megalapozatlan. A 351. § (2) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha a tényállás nincs felderítve, az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a tényállást hiányosan állapította meg, a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával, vagy ha az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett. Ugyanakkor a törvény grammatikai és rendszertani értelmezése alapján megfogalmazható a megalapozottság is. Megalapozottnak tekinthető az ítéleti tényállás, ha a bíróság a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a vád tárgyává tett múltbeli eseményeket helyesen és hiánytalanul, a valóságnak megfelelően állapítja meg.^[7] E körben kell megjegyezni, hogy a Bp.-től eltérően a hatályos törvény már nem rögzíti alapelvként az anyagi igazság elvét, kétségtelen azonban, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésében előírja a hatóság számára a valóság tisztázására való törekvést. A valóság és különösen az igazság elérése azonban sok esetben nem lehetséges. Gondolhatunk itt egyrészt a bizonyítás bizonytalan tényezőire, szubjektív elemeire, másrészt az eljárást gyorsító olyan jogintézményekre, mint a tárgyalás mellőzése, a lemondás tárgyalásról, ahol az eljárási forma jellegéből adódóan csökken az igazság elérésének lehetősége.

Záró gondolatok

Amint láthattuk, a tényálláshoz kötöttség a fellebbezési eljárás rendkívül fontos jogintézménye, mely nem vitásan védi az első fokon eljáró ténybíróság szabad bizonyíték mérlegelési és ténymegállapítási jogát. A bizonyítékokat az elsőfokú bíróság vizsgálja meg és értékeli és ezen értékelő tevékenység alapján állapítja meg a tényállást. A fellebbezési eljárás, bár érvényesül a közvetlenség és szűkebb körben rendelkezésre állnak bizonyítási lehetőségek is a másodfokú perben, alapvetően „írásbeli” jelleget ölt, mert a felülbírálatra alapvetően a bűnügyi iratok alapján kerül sor, megismerve természetesen a fellebbezők és más felek szóbeli érveit is. Ezen okok miatt igen nagy az elsőfokú bíróság felelőssége. Osztom a híres amerikai jogi realista, Jerome Frank gondolatait, miszerint jóval nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az elsőfokú bíróság tevékenységének.^[8] A hazai eljárási rendszerünkben a felsőbíróságok olykor túlzott primátust élveznek, és sokszor elfeledkezünk az elsőfokú bíróság rendkívül bonyolult, sokszor időigényes és nehéz perviteli munkájáról, mely a megalapozott tényállás megállapításának alapvető feltétele. n

I. Bevezető gondolatok

Napjainkban – a tudomány és a technika rohamos fejlődésének világában – egyre több területen és egyre több alkalommal figyelhetjük meg, hogy a büntetőeljárásokat lezáró megfelelő döntések meghozatala érdekében nélkülözhetetlen az adott szakterületen különös szakértelemmel bíró igazságügyi szakértő bevonása.

A szakértő ugyanis nem más, mint a büntetőeljárás különös szakértelemmel rendelkező szereplője, akit olykor „tudós tanúnak” is szokás nevezni. Ez a státusz az angolszász büntetőeljárások során érvényesül igazán, ahol a tanúra vonatkozó szabályokat tekintik irányadónak a szakértőt illetően is. Ezzel ellentétben, a kontinentális európai büntetőeljárási jogokban a szakértő önálló eljárási pozíció birtokosaként jelenik meg. Az egyszer – véleményem szerint is – biztos, hogy a tanúban és a szakértőben van közös vonás, mégpedig, hogy egy megtörtént eseményről nyilatkoznak. Azonban, míg a tanú egyetlen eszköze az emlékezete, melynek segítségével felidézi a múltat, aminek közvetlenül, vagy közvetve részese volt, addig a szakértő azon múlt nyomaiból olvas, melynek sosem volt részese.^[1]

A következőkben a szakértők közül az igazságügyi könyvszakértővel szeretnék bővebben foglalkozni. A gyakorlati tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy manapság ez a szakterület – a gazdasági bűncselekmények esetében – egyre dominánsabb szerephez jut. Az irányadó jogszabályi keretek történeti áttekintését követően a könyvszakértői tevékenység folyamatát, a kompetenciákat, a konkrét feladatokat és az elkészült szakvélemény szerepét kísérlem meg bemutatni, remélve, hogy megfelelő képet alakítok ki erről a számomra igen érdekes szakterületről.

II. A jogszabályi keretek alakulása – történeti áttekintés

A téma történeti bevezetésében azt szeretném bemutatni, hogy milyen régre nyúlik vissza a szakértői bizonyítás múltja, hogyan alakult a szabályozása, illetve hol tart ez napjainkban. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy a jogalkalmazóknak a jog érvényesítése érdekében már a kezdetektől szükségük volt olyan speciális ismeretek alkalmazására, melyekkel önmaguk nem rendelkeztek, így ezek megszerzéséhez az adott szakterület szakembereit hívták segítségül.

Régi törvényeinkre, jogforrásainkra tekintettel megállapíthatjuk, hogy már a középkori magyar perjogban – mind a polgári, mind a büntetőügyekben – ismert volt a bírósági eljárások során úgynevezett „hozzáértők” alkalmazása. A XIII. században például szakértőket vettek igénybe a nemzőképességgel, vagy a kor megállapításával kapcsolatban. Kövy Sándor „A magyar polgári törvény” című munkájában így ír a szakértő tanúk alkalmazásáról: „… Ha mesteremberek, ki-ki a maga mesterségében, az épületeket, tsinálmányokat, a kereskedők a portékákat, a mezei gazdák, a földek jövedelmét, marhákat, az erdő tudományát értők az erdőket többnyire a szolgabíró avagy éppen az ítélő bíró jelenlétében hit alatt megbecsüli, az afelől készült levél is próbát teszen .”^[2] Ebben az időszakban a szakértői véleményt nem ismerték el bizonyítási eszköznek, a szakértő pedig nem szakvéleményt adott, hanem a hit alatt tett tanúbizonyságot.

A szakértői tevékenység először a Mária Terézia-féle Bűnvádi Perrendtartásban, a Theresiánában került szabályozásra, amikor a formai oldalt az esetenként, vagy állandó jelleggel letett szakértői eskü, a tartalmi oldalt a hátramaradt nyomokkal kapcsolatos szakértői vizsgálat jelentette, az eljárásba bevont szakemberek közös sajátossága pedig a különös szakértelem volt. Ezt követően, az I. József idejében készült Bűnvádi Perrendtartás taxatíve sorolta föl a szakértői bizonyítás eseteit, miszerint emberölés, mérgezés, lopás, rablás, betörés és gyújtogatás esetén kötelező volt a foglalkozás szerint jártas személyek helyszíni szemlén való alkalmazása, továbbá megjelent a felülvéleményezés intézménye is.

A szakértői tevékenységet először az 1840. évi XV. tcz. említette bizonyítási eszközként. Később, az 1843. évi büntetőjogi javaslatok pedig már rendelkeztek arról, hogy „valahányszor a szemle alá veendő tárgy külön tudomány vagy mesterség ismeretet kíván, azt mindannyiszor az illető műértők hozzájárulásával kell megtenni”, rögzítették a szakértők véleményadási kötelezettségét és a vélemény szabad bírói mérlegelésére vonatkozó elvet, valamint nevesítették a különböző szakértői tevékenységeket. Így az 1843. évi XXII. tcz. 130–131. §-aiban megjelent a hamis és vétkes bukással kapcsolatos könyvvizsgálói tevékenység, az 1844. évi VI. tcz. 28. §-a pedig törvénybe iktatta a váltóhamisítással összefüggő szakértői tevékenységet.^[3]

Az 1871. évi VIII. tcz. 2. §-a a bírósági hivatalnokok közé sorolta a bírósági szakértőket és így deklarálta, hogy igazságszolgáltatást kiszolgáló közegként az igazságügy miniszter főfelügyeleti jogkörébe tartoznak.

1876. január 1-jén hatályba lépett az új kereskedelmi törvény^[4], ami rögzítette a kereskedők könyvvezetési kötelezettségeit. Egyesek viszont már ebben az időszakban felfedezték a könyvvitelben a hamisítás lehetőségét, így az ilyen ügyek esetén az eljárók olyan könyvelésben tapasztalattal rendelkező szakemberektől kértek segítséget, akik elfogulatlan véleményét elfogadhatták döntésük alapjaként.^[5]

Az igazságügyi szakértésre vonatkozó részletes eljárásjogi szabályok 1896-ban, a Bűnvádi Perrendtartásban jelentek meg első ízben. Ekkor kerültek rögzítésre a szakértő igénybevételének – többek között – a következő esetei: a pénz- és közhitel papír hamisítás, valamint a csalárd és vétkes bukás esete. Kialakult továbbá a szakértők két kategóriája, mégpedig az eseti és az állandó jelleggel megbízott bírósági szakértő. Így az 1890-es években a kereskedelmi könyvvizsgálók egy kis csoportja már az állandóság jellegével megbízott szakértőként végezte a munkáját.

A két világháború közötti időszakban az egyes szakágak közötti súlyponteltolódás volt megfigyelhető, ugyanis az orvosszakértői tevékenység mellett egyre inkább fellendült a könyv- és mérnökszakértés, valamint kialakultak további szakágak is. A 100/1937. IM sz. rendelet újraszabályozta az állandó bírósági szakértők helyzetét. A könyvszakértők ekkor jogállásukat tekintve teljesen azonossá váltak a törvényszéki orvosokkal. Ez a rendelet tette továbbá kötelezővé a könyvszakértői kinevezés előtti alkalmassági feltételként a hiteles könyvvizsgálói képesítés megszerzését. Az 1938. évi X. tc. 13. §-a alapján a 2900/1940. IM sz. rendelet pedig egységesítette az állandó bírósági szakértők kinevezési és eljárásjogi szabályait, valamint rendelkezett a szakértők feladatairól, jogairól és kötelezettségeiről. Innentől kezdve az állandó királyi bírósági szakértőt büntető- és polgári ügyekben is az igazságügyi miniszter nevezte ki. Ebben az időszakban a felülvéleményezés intézményrendszere is bővült, ugyanis az 1938. évi X. tc. – az Igazságügyi Minisztérium közvetlen felügyelete alatt – létrehozta az Igazságügyi Műszaki Tanácsot és az Igazságügyi Gazdasági Tanácsot.

A II. világháború alatt és azt követően fennakadások jelentkeztek a kialakult rendszer működésében. A 3/1952. (I. 15.) IM sz. rendelet alapvető változást eredményezett, ugyanis a korábban természetes személyekre alapozott igazságügyi szakértői tevékenységet intézményekre, vállalatokra bízta. A kinevezett állandó szakértőt csak másodsorban lehetett igénybe venni, mégpedig akkor, amikor a bíróság véleményadás céljából nem tudott megfelelő állami szervet megkeresni. Mindezek mellett a jogszabály megszüntette az igazságügyi tanácsok – így az Igazságügyi Gazdasági Tanács – működését.^[6]

Ezt követően viszont igen hamar kiderült, hogy az új megoldások nem felelnek meg az ítélkezés igényeinek, így a 44/1954. (VII. 29.) MT Sz. és a 9/1955. (IX. 1.) IM sz. rendeletek alapján az intézményes szakértés helyett ismét a természetes személy által végzett, személyében is felelős és ellenőrizhető igazságügyi szakértői tevékenység került előtérbe. Ennek megfelelően elsősorban újra igazságügyi szakértőt kellett alkalmazni, állami szervet csak kivételesen kereshettek meg a hatóságok. A kinevezést felváltotta a kijelölés, amire a megyei bíróságok elnökei kaptak jogot, valamint megjelent a szakfelügyelet fogalma, ugyanis a kijelöléshez be kellett szerezni a szakterület szerint illetékes szakigazgatási szerv véleményét is. Az igazságügyi szakértői kijelölés egyébként – a korábbiakkal ellentétben – nem eredményezett munkaviszonyt és a tevékenységért fizetés sem járt, az érintettek megszabott eseti díjazásban részesültek.^[7]

Az 1960-as évek elején elméleti vita bontakozott ki az igazságügyi szakértés továbbfejlesztési módjait illetően. A kialakult rendszer kritikájaként merült fel, hogy a nagyszámú szakértő alkalmazása mellett nincs megoldva a szakmai alkalmasság véleményezése, a képzés, a továbbképzés, valamint a szakmai kontroll lehetősége. Felmerült annak az igénye, hogy a leggyakrabban igénybe vett területeken – mint például a könyvszakértés – létrejöjjön az élethivatásszerűen, főfoglalkozásban végzett, a szakmai és a törvényességi szempontoknak megfelelő, egységes elvi, metodikai irányítás alatt tevékenykedő személyekből álló, funkcionálisan igazságügyi célokat szolgáló szakértői szervezetrendszer.^[8] A mindezzel összefüggő részletes szabályozást a 29/1964. (XI. 23.) Korm. sz. rendelet, valamint az ennek végrehajtásáról szóló 4/1964. (XI. 23.) IM sz. rendelet rögzítette.

Mindezeket követően, 1965-ben a Budapesti Igazságügyi Könyvszakértői Intézet^[9] felállításával megkezdődött a könyvszakértői szervezet fejlesztésének programja. Tíz év elteltével pedig az egyes megyeszékhelyeken is megszervezésre kerültek a további intézetek. 1980-ra kialakult a két-három megyére kiterjedő illetékességgel rendelkező igazságügyi szakértői irodák hálózata Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged és Veszprém székhellyel, melyek szakmai tevékenységét a fővárosi bázisintézet irányította. Könyvszakértői területen a hatósági megkeresések több, mint 90%-a ehhez az intézményhálózathoz érkezett. Ebben az időszakban átalakult a felülvéleményezés intézményrendszere is. A könyvszakértői területen az Igazságügyi Könyvszakértői Bizottság végezte ezt a tevékenységet, melynek működéséről a 130/1965. (Pk. 35.) PM–IM sz. együttes utasítás rendelkezett.

A szakértők igénybevételének kötelező sorrendjét az igazságügyi szakértőkről szóló 4/1976. (III. 4.) MT sz. rendelet 2. §-a a következők szerint állapította meg:
• az állandó igazságügyi szakértő;^[10]
• a kijelölt szakértő;
• az eseti szakértőként bevonható személy, vagy szerv.

Mindezek következtében a szakértői bizonyítás intézményesítése, az állandó könyvszakértői hálózat kiépítése, az irodák számának növelése nagymértékben javította a könyvszakértői tevékenység időszerűségét, a könyvszakértői intézmények működése pedig emelte a szakértői bizonyítás színvonalát. Az intézményesítés tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanis létrejött egy viszonylag állandó, főfoglalkozású, az igazságügyi szakértést élethivatásszerűen folytató szakembergárda. Az intézmények egységes irányítása, ellenőrzése és a rendszeres továbbképzések pedig megteremtették az egységes szakmai elveken történő szakértői véleményezés alapjait, ami így megfelelően szolgálhatta az igazságszolgáltatás céljait, az állami finanszírozás^[11] és az igazságügyi felügyelet pedig biztosította a gazdasági szereplőktől és a partikuláris helyi érdekektől való függetlenséget.

Az ezt követő politikai és gazdasági változások viszont felszínre hozták, illetve felerősítették az intézményesítés negatívumait. Az államigazgatás egyre kevésbé volt képes finanszírozni az intézményrendszert, ugyanakkor a magánszférában megszerezhető jövedelmek ennek többszörösei voltak. A privatizáció előrehaladtával pedig megteremtődtek az államigazgatástól és a gazdasági szereplőktől függetlenül végezhető tevékenység feltételei.^[12] Mindezek hatására 1989-ben regionálisan megalakultak az igazságügyi szakértői egyesületek és azok országos szövetsége, a könyvszakértői irodák száma fokozatosan csökkent, továbbá – ezen megváltozott viszonyok között – a korábban megállapított kijelölési sorrend pedig tarthatatlanná vált.

Ezt követően – mindezek felismerése okán – született meg és lépett hatályba a 4/1976. (III. 4.) MT rendelet helyére az 53/1993. (IV. 2.) Korm. rendelet, ami alapvető változást hozott, hiszen megszüntette a már említett kötelező sorrendiséget. Ez a jogszabály egyrészt megszüntetve az állandó és kijelölt szakértői kategóriákat egységesítette a szakértői rendszert, másrészt pedig a hatóságok általi kijelöléssel egyenrangúvá tette a szakértő peren kívüli, magánszemély általi felkérését. A kormányrendelet meghatározta az igazságügyi szakértők feladatát, a szakvéleménnyel szemben támasztott követelményeket, az annak elkészítésére jogosultak körét, valamint a szakértővé válás feltételeit. ^[13]

Mindezek mellett az ebben az időszakban született jogszabályok közé sorolhatjuk az igazságügyi szakértők igazolványáról szóló 10/1994. (VIII. 5.) IM rendeletet, az igazságügyi szakértők hatékonyabb működésének elősegítését szolgáló, az igazságügyi szakértői kamaráról szóló 1995. évi CXIV. törvényt, ami a későbbi tapasztalatokra figyelemmel 1999-ben módosult, valamint az igazságügy-miniszter által alapított szakértői intézmények alkalmazottainak a státuszára vonatkozó, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvényt. Az ezredfordulót követően pedig megalkotásra került az 53/2001. (IV. 3.) kormányrendelet, aminek értelmében az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium végezte a szakértői névjegyzék számítógépes nyilvántartását.^[14] Nem változtatott ezen az igazságügyi szakértői névjegyzék vezetéséről szóló 210/2005. (X. 5.) kormányrendelet sem, ami az imént említett jogszabályt hatályon kívül helyezte. ^[15]

Mindezeket követően, a társadalmi és technikai változások következtében felértékelődött a szakértők igazságszolgáltatásban betöltött szerepe. Egyre több ügyben merült fel a szakértő igénybevételének szükségessége, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy az igazságügyi szakértők a meglévő szervezeti keretek között és az érvényben lévő díjazás mellett nem tudják teljes mértékben ellátni a feladatukat. Emellett a bírósági eljárások ésszerű időn belüli befejezése és hatékonysága is megkívánta azt, hogy az igazságszolgáltatásban felkészült és megfelelő mértékben díjazott szakértők tevékenykedjenek, akik képesek a határidőn belül elkészített színvonalas szakvéleménnyel érdemben elősegíteni a jogviták eldöntését. Ezen érvek alapján került sor 2005-ben az igazságügyi szakértői tevékenység újraszabályozására. Ennek központi eleme egy olyan jogi konstrukció kidolgozása volt, ami egyszerre teszi lehetővé az állam által működtetett szakértést és a privát gazdasági szférában végzett szakértői tevékenységet.^[16]

A szabályozás alakulásának bemutatása során így juthatunk el a napjainkban irányadónak számító jogszabályhoz, azaz az igazságügyi szakértői tevékenységről szóló 2005. évi XLVII. törvényhez, melynek 2. §-a a következőket mondja ki:
„Igazságügyi szakértői tevékenységet – a (3) bekezdésben foglalt kivétellel – az erre feljogosított
a) természetes személy (a továbbiakban: igazságügyi szakértő),
b) cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaság (a továbbiakban: társaság), valamint a szolgáltatási tevékenység megkezdésének és folytatásának általános szabályairól szóló törvény szerinti szabad szolgáltatásnyújtás jogával rendelkező vállalkozás (a továbbiakban: vállalkozás),
c) e célra létesített igazságügyi szakértői intézmény,
d) igazságügyi szakértői testület,
e) külön jogszabályban feljogosított állami szerv, intézmény, szervezet (a továbbiakban együtt: szervezet),
f) külön törvény szerinti Teljesítésigazolási Szakértői Szerv végezhet.”

Végezetül – a jelenleg hatályos rendelkezések további részletezése nélkül – szeretném kiemelni, hogy ma ez a törvény rendelkezik az igazságügyi szakértővé válás szabályairól, a névjegyzékről, a szakterület kiterjesztése iránti kérelemről, a névjegyzékből való törlésről, a jogorvoslatról, a szakértő jogairól, kötelezettségeiről, kirendeléséről, a szakértői véleményről, a szakértői díjról, az igazságügyi szakértők képzéséről, a szakértői működés ellenőrzéséről, az igazságügyi szakértői tevékenységet végző gazdasági társaságról, az igazságügyi szakértői intézményekről és testületekről, a szakértőjelöltről, szakkonzultánsról és a segédszemélyzetről, valamint a szakértői módszertani levélről.

III. Az igazságügyi könyvszakértői tevékenység folyamata, a szakvélemény szerepe

1. Az igazságügyi könyvszakértő igénybevétele

Véleményem szerint az igazságügyi könyvszakértő igénybevételének ismertetését illetően a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 99. §-ának (1) bekezdéséből kell kiindulni, miszerint: „Ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, szakértőt kell alkalmazni.” A jogalkalmazó által meghozandó megfelelő döntésnek ugyanis elengedhetetlen eleme a döntést megalapozó tényállás előzetes tisztázása és a lehetséges jogkövetkezmények alkalmazását befolyásoló tények rögzítése, melyek egy részét a szükséges szakismeret hiányában a jogalkalmazó nem mindig tudja kellően elbírálni.

A büntetőeljárások során tehát gyakran előfordul, hogy egyes tények és körülmények bizonyításához nem elegendő az általános élettapasztalat és az átlagos emberi tudás. A törvény által használt „különleges szakértelem” megfogalmazás is arra utal, hogy a bizonyítandó tény megállapítása, vagy megítélése meghaladja a jogi szakértelem kompetenciáját.^[17] Meglátásom szerint a könyvszakértői ismereteket tekintve ez az állítás különösen igaz.

Ezzel összefüggésben szeretném megjegyezni, hogy évszázadokkal ezelőtt, a régmúlt korok bírái talán még elmondhatták magukról, hogy rendelkeznek az adott korszak tudományos és technikai ismereteinek nagy részével, viszont manapság – tekintettel a tudomány és a technika rohamos fejlődésére – ez már aligha jelenthető így ki.^[18]

Erdei Árpád szerint a szakértelem különleges voltát lényegében a nézőpont határozza meg. Mivel a büntetőeljárásban a hatóság nézőpontja az irányadó, a hatóság szakértelme pedig elsősorban a jogot fogja át, így szerinte a különleges szakértelmet alapvetően a jogon kívül eső szakmai ismeretek teszik ki.^[19] Ilyen terület többek között a pénzügyi, számviteli, könyvelési, adózási ismeretek köre is.

Megfigyelhető, hogy manapság egyre nő a szakértőt igénylő kérdések köre. Ennek két alapvető oka van, mégpedig egyrészt a társadalmi, gazdasági és technikai változások folytán bekövetkező újabb komplexitási fok, az ennek eredményeképp létrejövő tények és azokat szabályozó technikai normák (például számviteli fegyelem), másrészt pedig a fennállt, vagy a fennálló tények megismerhetővé válásának kiszélesedése az új tudományos eredmények, módszerek következtében.^[20]

A büntetőeljárásában a többi szakértő mellett az igazságügyi könyvszakértő is úgy vehet részt, ha a bíróság, az ügyész, vagy a nyomozóhatóság az adott büntetőügyben alkalmazza. Ennek általános módja a kirendelés. A szakértő véleményét csak a kirendelő határozat legitimálhatja. Ez kapcsolja össze a szakértőt és a szakvéleményt, valamint ez határozza meg többek között az adott vizsgálat tárgyát, a megválaszolandó kérdéseket, az átadandó iratokat, tárgyakat és a szakvélemény előterjesztésének határidejét.^[21] A szakvélemény elkészítése során az igazságügyi könyvszakértőnek az eljárás célját szolgáló kérdések mentén kell haladnia, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenie a kirendelő határozathoz való kötöttségét sem. A gyakorlat ezzel kapcsolatban két jellemző esetet produkál:
• Az egyik, amikor a kirendelő határozat rendkívül sok kérdést tartalmaz, annak érdekében, hogy lehetőleg semmi ne maradjon megválaszolatlan.
• A másik pedig, amikor a kirendelő határozatban csak egy kérdést találunk, amihez hozzá van fűzve a „… és mindazok, melyeket a szakértő vizsgálata során észlel” megfogalmazás. Ennek többnyire az lehet az oka, hogy a kirendelő nem tudja maximális pontossággal összefoglalni a szakkérdést, így inkább a „hozzáértőre” bízza annak kifejtését.

Mindezek mellett az is megtörténhet, hogy szakszerűtlen, fölösleges kérdések feltételére kerül sor, melyek szószerinti megválaszolása a tényállás hiányos, vagy téves megvilágításához vezethet. Ezért, amennyiben az igazságügyi könyvszakértő saját megítélése szerint ilyen jellegű kérdéssel találkozik, akkor célszerű konzultálnia a kirendelővel, ugyanis így lehetőség nyílik a kérdések átfogalmazására.

2. Az igazságügyi könyvszakértő kompetenciái, személye, jogállása

Az igazságügyi könyvszakértői tevékenység tárgyalásánál mindenképpen szükségesnek tartom felhívni a figyelmet a könyvszakértő mögött kialakult kompetencia fontosságára. A gyakorlat arról tanúskodik ugyanis, hogy a könyvszakértő kifejezés nem tartalmazza helyesen a könyvvizsgálók működési körét. Mindemellett az elnevezésben található „könyv” szó is több félreértésre adhat okot, hiszen többször könyvelőnek, jobb esetben könyvvizsgálónak hiszik a könyvszakértőt.

Az ügyek tartalmi vonatkozását, illetve a kirendelő határozatban feltett kérdések jellegét tekintve megállapítható, hogy míg manapság egyre inkább csökken a számvitel könyvviteli ágával kapcsolatos vizsgálatok száma, addig a gazdasági, közgazdasági, pénzügyi rendszerek vizsgálata pedig egyre gyakrabban előfordul. Mindezek alapján az igazságügyi könyvszakértők kompetenciája, foglalkozásuk területe, alkalmazásuk lehetősége a következők szerint foglalható össze:
• adó- és illetékszakértői kérdések;
• árszakértői kérdések;
• közgazdasági szakértői kérdések;
• könyvviteli szakértői kérdések;
• pénzügyi és bankszakértői kérdések;
• számítástechnikai kérdések;
• számviteli és ügyvitelszervezési kérdések;
• társadalombiztosítási szakértői kérdések.

Mindezeken túl, a gazdasági bűncselekmények esetén jellemző az a gyakorlat is, miszerint a bűnüldöző szervek a nyomozási szakaszban szaktanácsadásra vonják be a könyvszakértőket. Ezekben az esetekben legtöbbször arra kíváncsi az adott nyomozó szerv, hogy a házkutatások során lefoglalt iratanyagok megfelelő bizonyítékot szolgáltatnak-e, vagy szükség van-e további dokumentumokra.^[22] Már az 1990-es évek közepén jellemző volt továbbá, hogy a rendőri szervek könyvszakértői véleménnyel alátámasztottan kezdték meg az eljárásokat a gyanúsítottak ellen. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a könyvszakértői vélemény a nyomozás szerves részévé vált.

A következőkben szeretnék áttérni az igazságügyi könyvszakértő személyével, magatartásával kapcsolatos tudnivalókra. E tekintetben alapvető követelmény a szakértőkkel szemben, hogy a számukra feltett kérdések megválaszolásában elfogulatlanul, részrehajlás nélkül járjanak el. Ennek megfelelően az eljárási törvény szabályozza a kizárás eseteit.^[23]

Ezzel összefüggésben azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a könyvszakértőt a vizsgálat során senki nem befolyásolhatja, tárgyilagosságát már fellépésekor biztosítani kell. Ennek ellenére a gyakorlatban többször előfordul, hogy a szakértőnek megbízásos mellékmunkát ajánlanak az eljárás lezajlását követő időszakra. Ilyenkor az a leghelyesebb, ha az érintett könyvszakértő még tárgyalásba sem bocsátkozik, ugyanis nem szabad olyan kapcsolatot kialakítania, amely elfogultság látszatát keltheti.

Továbbá, a szakértő a vizsgált szervtől még csekély jellegű ajándékban sem részesülhet. Mivel pártatlanságát kifejezésre kell juttatnia, így a vizsgálat alatt maximum kávét, cigarettát, vagy hűsítő italt fogadhat el, bár egyesek szerint ezek helyessége is vitatható. Szakvéleményét pedig mindig az esetleges személyes szimpátiájától függetlenül kell előterjesztenie.

Mindezek mellett a könyvszakértőnek az indiszkréció elkerülésére is nagyon oda kell figyelnie. Ennek elkövetéséről akkor beszélünk, amikor a könyvszakértő a vizsgálat indítékait, vagy megállapításait illetően illetékteleneknek ad tájékoztatást a tevékenységéről, vagy amikor nyilvános helyen, mások által hallhatóan társalog ügyei tartalmáról.

A megjelenéssel kapcsolatban pedig ügyelni kell arra, hogy az legyen tekintélyt követelő, de mégse tűnjön fölényesnek. A teljes eljárás során célszerű – a bíróság előtti megjelenés alkalmával pedig feltétlenül – kerülni kell a feltűnő, kihívó öltözetet.

Végezetül, ezen témakör lezárásaként az igazságügyi könyvszakértő jogállását szeretném szemléltetni, amit egyfajta kettősség jellemez. Egyrészt ugyanis hatósági jelleget ölt, másrészt pedig közel áll a tanú jogállásához.^[24] Jogait és kötelezettségeit a következő táblázatban szeretném ismertetni:

3. Az igazságügyi könyvszakértő feladatai

Az igazságügyi könyvszakértő a kirendelés alapján gazdálkodó szervezetek, költségvetési szervek és más intézmények tevékenységének egy bizonyos részét vizsgálja. Ebben a minőségében nem képviselheti – és nem is képviseli – egyik fél érdekét sem. Feladata nem más, mint, hogy a mindenkori objektivitás talaján maradva feltárja az adott tényhelyzetet és abból kiindulva, könyvszakértői módszerekkel megállapításokat tegyen, úgy, hogy ezzel a tevékenységével segítse az igazságszolgáltatás munkáját.

A kirendelő szervvel való együttműködés során a gyakorlatban a következő két módszer bizonyult eredményesnek:^[26]

a) A könyvszakértő a szakvélemény elkészítése során törekszik arra, hogy állásfoglalása mindig egyértelmű, a kirendelő szerv által alkalmazható, szakértő által bizonyítható legyen. Nem ad feladatokat a kirendelő számára annak eldöntésére, hogy a szakértői polémiák, megoldás variánsok közül melyiket válassza, valamint mindig készít a feltett kérdésre választ adó, rövid, lényegre törő összefoglalót.

b) A könyvszakértő egyfajta katalizátor szerepet tölt be. A nagy értékre irányuló, több szereplős perek esetén ugyanis jellemző, hogy a per tárgya nagyon összetett és sokféle szakképesítést igényel. Ezekben az esetekben sokszor igazságügyi könyvszakértő kirendelésére kerül sor azzal a kitétellel, elvárással és engedéllyel, hogy a kérdések megválaszolásához vonjon be társszakértőket és így készítsenek – lehetőleg az ügy minden részletére kiterjedő – egyesített szakértői véleményt, amiben a pénzügyi megállapításokat a könyvszakértő foglalja össze.

A könyvszakértői feladat tehát nem más, mint egy megadott körben bizonyítékokkal alátámasztott megállapítások tétele, majd ezekből következtetve, a feltett kérdésekre válaszolva szakvélemény adása. Egy olyan tevékenység, melynek az a célja, hogy a szakértő a megfigyelés útján eljusson a vizsgált probléma általános megértéséhez és megoldásához. A következőkben ezen tevékenység fő szakaszait kísérlem meg bemutatni.

1. A felkészülés

A kirendelést és a megbízás elfogadását követően a könyvszakértői munka első szakasza a vizsgálatra való felkészülés. Mivel a könyvszakértői feladatok igen sokrétűek és különböző közgazdasági, számviteli, adózási, árképzési és alkalmazási ismereteket is megkövetelnek, így első lépésben fel kell mérni, hogy a könyvszakértő rendelkezik-e a feladata ellátásához szükséges megfelelő szakismerettel.^[27] A szakértői bizonyítást tekintve általánosan elfogadott az a nézet, miszerint a vizsgálandó anyagot nem a szakértőnek kell beszereznie, hanem azt a kirendelőnek kell a szakértő rendelkezésére bocsátania. Az átadott iratanyagból viszont sokszor nem lehet megfelelően elvégezni a munkát, ezért a feladatok és a meglévő iratanyag áttanulmányozását követően fel kell mérni, hogy milyen okiratokra, bizonylatokra, dokumentumokra lehet még szükség és honnan lehet ezeket pótolni.^[28]

Mindemellett azonban olykor – szakmai szempontok miatt – már a vizsgálati anyagok beszerzésénél is kívánatos lehet a szakértő bevonása, ugyanis egyes esetekben már ezen anyag fellelésének módja, akkori állapota is befolyásolhatja a szakértői vélemény kialakulását.^[29]

A pénzügyi, számviteli, adózási jogszabályok sűrű változására való tekintettel előfordulhat, hogy olyan elvi, vagy akár gyakorlati kérdések merülnek fel, melyek értelmezése és alkalmazása nem teljesen egyértelmű. Ilyenkor – mivel az értelmezés nem lehet a könyvszakértő feladata – szükséges lehet az érintett hatóságok, szervek véleményének, állásfoglalásának kikérése.

2. A vizsgálat

A könyvszakértő kötelessége, hogy a tudomány állásának, valamint a korszerű szakmai ismereteknek megfelelő vizsgálat alapján készítse el a szakvéleményt. Ez a vizsgálat többnyire a számviteli bizonylatokon alapszik, melyekben a számokban is kifejezett gazdasági események, valamint a vizsgált szerv vagyonában bekövetkező változások kerülnek rögzítésre. A könyvszakértés során azonban nem csak a számvitelben alkalmazott bizonylatok rendelkezhetnek bizonyító erővel, hiszen a bizonyítás céljaira alkalmasak lehetnek például az azzal összhangban lévő statisztikai, pénzügyi, adózással, kalkulációval, árképzéssel kapcsolatos adatok; az ügyrendek, az ügyviteli és vezetői rendelkezések írásbeli anyaga; a teljesítményeket rögzítő okmányok; a különböző döntések, határozatok és a juttatások elszámolásáról készített számítások anyaga is. A vizsgálatba bevont bizonylatokat mindenekelőtt hitelességüket illetően kell ellenőrizni, viszont ezt követően rendszerint jelentősége van felhasználásuk, elkönyvelésük időpontjának is. Mindezeken túl bizonyításra felhasználható iratok a szakértői vizsgálat alatt is készülhetnek. Ilyen például a szakértő által felkért, a vizsgálatban közreműködő személyek nyilatkozatai, melyeknél törekedni kell arra, hogy ezeket a nyilatkozó szövegezze és írja alá.

Az ügy áttekintését követően a könyvszakértőnek el kell döntenie, hogy a számára feltett kérdések megválaszolásához milyen vizsgálati módszerrel fog eljutni, melyik az a módszer, ami erre a legalkalmasabb. Itt szeretném előrebocsátani, hogy a könyvvizsgálatok elvégzése során gyakran kerül sor helyszíni vizsgálatra, ahol a könyvszakértő meggyőződhet arról, hogy tisztázhatja a tényállást és összegyűjtheti a további szükséges okmányokat. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a szakértő a már rendelkezésre álló információk felhasználásával alaposan felkészülten jelenjen meg a helyszínen. Bemutatkozását követően közölnie kell eljárása célját és kérnie kell annak a személynek a kijelölését, akivel ezt követően folyamatosan kapcsolatban maradhat. Ezzel összefüggésben szeretném rögzíteni, hogy ilyenkor nem tanácsos a könyvszakértő mentegetőzése a plusz munka okozásáért, hanem arra kell törekednie, hogy a rokonszenv elkerülése mellett kialakíthassa a megfelelő légkört.^[30]

A vizsgálat során jó alkalom nyílik továbbá a feltett kérdések alapos áttanulmányozására is, így ekkor kerülhet sor a fölösleges kérdések esetén korábban már említett, a kirendelővel folytatott konzultációra. Emellett arra is van lehetőség, hogy a szakvélemény könnyebb megértése érdekében a szakértő megváltoztassa a kirendelő határozatban szereplő kérdések sorrendjét, valamint, hogy több kérdésre összevontan válaszoljon.

A szakértői vizsgálat a részeredmények ismeretében kiterjeszthető, viszont ehhez szükséges a kirendelő jóváhagyása. Nem tekinthetjük ezzel azonosnak azt a korábban már szintén említett esetet, amikor a kérdések mellett a szakértő észrevételeire történő utalást olvashatjuk, ugyanis ekkor a vizsgálat kiterjesztése már eleve feladatként jelenik meg.^[31]

A helyszíni vizsgálaton túli módszerek rövid ismertetése előtt szeretném rögzíteni azt a rendkívül lényeges körülményt, miszerint a folyamatban lévő vizsgálat során a könyvszakértőnek végig tartózkodnia kell a részeredmények ismertetésétől és véleményének nyilvánosságra hozatalától, ugyanis ezzel egyrészt megzavarhatja a nyomozást, másrészt pedig más megvilágításba helyezheti az új bizonyítékokat.

Vizsgálati módszerek:^[32]

1. A tételes vizsgálat: A vizsgálandó időszak és terület valamennyi gazdasági művelete ellenőrzés alá kerül. A számszaki ellenőrzés mellett az okmányok tartalmi vizsgálatára is kiterjed. Akkor szükséges ezt alkalmazni, amikor egy visszaélés sokrendbelileg merül fel. Alkalmazási területe többek között a pénztári visszaélések, vagy a fiktív bérkifizetések köre.
2. A szúrópróbaszerű vizsgálat: Akkor kerül rá sor, amikor hatalmas mennyiségű okmányanyagból kell a szakértőnek megállapításokat tenni, következtetéseket levonni, ugyanis ilyenkor ennek a vizsgálatnak az eredményéből lehet következtetni a kimaradó részek tartalmára. Büntetőügyek esetén ez főként akkor kerül alkalmazásra, amikor a kirendelő ezt kéri. Alkalmazási területe legtöbbször a kereskedelmi blokkrendszerek vizsgálatának köre.
3. A sűrű szúrópróba: Csak a megvizsgált okmányok mennyiségében tér el az előzőtől.
4. A reprezentációs vizsgálat: Mindig egy-egy kiemelt időszak, vagy terület kerül tételes vizsgálat alá, majd a tapasztalatok alapján arányosítással állapítható meg a teljes időszak, vagy terület eredménye.
5. A mérlegmódszer: Ezzel a módszerrel egyes anyagok, áruk beszerzésére, felhasználására, meglétére, vagy hiányára lehet következtetni. Lényege, hogy az ismeretlen adat a megismerhetőkből kerül megállapításra.^[33] Bármely területen alkalmazható, legfőképp a kereskedelmi és a vendéglátóipari szakterületen.
6. Elemező vizsgálat: A különböző úton összegyűjtött anyagból levont következtetésekből tevődik össze. Sikeres alkalmazása a felhasználásra kerülő anyag szakszerű, reális megválasztásán múlik. A könyvszakértőnek meg kell indokolnia, hogy következtetéseit miért épp abból az anyagból vonta le. Itt egyébként rendszerint több időszak szembeállításával lehet a következtetésekig eljutni. Alkalmazási területe például a kereskedelemben és a vendéglátásban a profilváltozás, a nyitvatartási idő eltérése, a hatósági árváltozás.
7. Tartalmi vizsgálat: Egy-egy üzleti esemény valódiságának megállapítására irányul, melynek során azt kell vizsgálni, hogy az okmányokon rögzített esemény mögött tényleges teljesítés igazolható-e. Így például a leszámlázott szolgáltatást ténylegesen elvégezték-e.
8. Alaki vizsgálat: Alkalmas az okmányok és a bizonylatok szabályszerűségének, az aláírók jogosultságának, valamint az utalványozók előírásosságának vizsgálatára.
9. Becslési eljárás: Ennek alkalmazása csak végső soron tanácsos, mégpedig akkor, amikor a dokumentáció annyira hiányos, hogy nem lehet belőle bizonyítékokkal alátámasztott véleményt alkotni.^[34]
10. Találkozó ellenőrzés: Annak vizsgálatára irányul, hogy az üzleti partnerek a gazdasági eseményt egyformán könyvelték, vagy számolták-e el. Erre az egyik félnél lévő eredeti és a másik félnél található másolati példány szembeállításával kerülhet sor. Elsősorban az okmányok megváltoztatása, meghamisítása esetén lehet ez eredményes.

3. A szakértői vélemény elkészítése

Székely János szerint az igazságszolgáltatásban elsősorban azért lehet szükség szakismeretre, hogy megtörténhessen az eljárási szempontból jelentős tények felismerése és érzéki észlelése, másodsorban pedig azért, hogy a megismert tényekből olyanokra lehessen következtetni, amelyek még nem ismertek. Az esetek többségében azonban végül együttesen jelenik meg a szakszerű észlelés és a szakszerű következtetés.^[35] A szakértői vizsgálat befejezésével ugyanis sor kerül a szakvélemény összeállítására. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szakértőtől a kirendelő a szakismeretén alapuló tényközléseket várja, így ez a vélemény csak annyiban szakértői vélemény, amennyiben megvan a szakmai megalapozottsága.^[36]

A megfogalmazás során arra kell törekedni, hogy ez azok számára is érthető legyen, akik nem jártasak a szakmai kérdésekben, hiszen épp ezért fordultak a könyvszakértőhöz. Mindemellett az is nagyon fontos, hogy a készítő kerülje a minősítést, hiszen ez nem az ő feladata. Erre csak akkor kerülhet sor, ha a kirendelő kifejezetten ezt kéri, bár ez igen ritkán fordul elő.^[37] Szintén nagyon lényeges az is, hogy a könyvszakértő kerülje a felelősség felvetését és a feltárt visszaélések esetén annak közlését, hogy ezek mely törvénybe ütköznek. A kivételt itt is az az eset képezi, amikor a kirendelő kérése kifejezetten erre irányul.

A szakértői vélemény a következő négy részből áll:^[38]

I. A leleti rész a szakértői vizsgálat tárgyának, a rendelkezésre bocsátott anyagoknak és a vizsgálat tárgyában bekövetkezett változásoknak a részletes leírását tartalmazza.
II. A vizsgálat módszerének szakszerű és alapos ismertetése körében a szakértő feltárja a vizsgálati módszerrel járó valószínűséget, a téves eredmény kockázatát, valamint megindokolja a választott vizsgálati módszert.
III. A szakmai ténymegállapítások rövid összefoglalása alatt utal a szakértő többek között az eljáró szerv számára ismeretlen, észlelhetetlen jelenségekre, jelenségek hiányára, valamint a mikroméretű elváltozásokra.
IV. A szűkebb értelemben vett vélemény rögzíti a ténymegállapításokból levonható következtetéseket, utalva azok bizonyosságára és valószínűségére, nemlegességére, vagy lehetetlenségére.

Az igazságügyi könyvszakértői vélemény részletesebb bemutatását, szerkezeti formáját tekintve a következőképpen épül fel:^[39]

1. A megbízás keretében kell ismertetni a kirendelő nevét, az ügyszámot, a felek megnevezését és a kirendelés keltét.
2. Az előzmények között kell feltüntetni azokat az adott üggyel kapcsolatos mozzanatokat, amelyek ismerete segíti a szakvélemény felhasználóját az ügy megértésében, valamint azokat, amelyek összefüggésben vannak a könyvvizsgálattal. Itt kell továbbá megemlíteni azt is, hogy az adott szakvélemény milyen jellegű, például kiegészítés, másodszakértői vélemény, vagy korábbi vizsgálat megerősítésére szolgál.
3. A könyvvizsgálat feladata alatt kell szakszerűen fogalmazva felsorolni a kirendelő által feltett kérdéseket.^[40]
4. A könyvvizsgálat módszere és időszaka^[41] tartalmazza az alkalmazásra került vizsgálati módszereket, valamint az elfogadott és mellőzött okmányok megjelölését. Mindezek mellett meg kell jelölni a szakértői bizonyításhoz szükséges, de hiányzó okmányokat is, valamint ki kell térni arra, hogy ez mennyiben befolyásolja a megállapítások megalapozottságát. Ismertetni kell továbbá az esetlegesen bevont társszakértőket, a szakértő által a korábbi vizsgálatok anyagából átvett részleteket, valamint a más szakmabeli szakértők megállapításainak felhasználását is.
5. A könyvvizsgálat megállapításai keretében kell ismertetni a könyvszakértő megállapításait, valamint azt, hogy ezeket hol, mikor, milyen körülmények között, milyen bizonyítékok segítségével állapította meg. A megállapításokat és azok kihatásait forintösszegben kell kifejezni, valamint ahol jellemző és lehetséges ott természetes mennyiségben is. Az itt feltüntetett megállapításokat okmányokkal kell alátámasztani, melyeket – az ezekről készített iratjegyzék csatolása mellett – mellékelni kell a szakvéleményhez.
6. Az összefoglaló alkalmazására csak abban az esetben kerül sor, amikor bonyolult ügyről van szó és az egyes részterületek megállapításai kapcsolódnak egymáshoz. Elkészítésekor arra kell törekedni, hogy legyen rövid, lényegretörő és ne váljon a szakvélemény megismétlésévé.

A szakértői véleménnyel kapcsolatos legfontosabb követelmények a következők: ^[42]

• legyen természettudományosan megalapozott;
• a hivatkozott tapasztalati tételei feleljenek meg a valóságnak és legyenek elfogadhatóak;
• a felhasznált vizsgálati módszer legyen alkalmas a feltett kérdések eldöntésére;
• a véleményben közölt megállapítás a leletből következzen;
• legyen meggyőzően indokolt, dokumentált és kellően világos; valamint
• feleljen meg a szakmai protokoll szabályainak.

4. A szakvélemény értékelése, szerepe

A szakvélemény, valamint az abból megismert bizonyíték – hasonlóan minden más bizonyítási eszközhöz, illetve bizonyítékhoz – alá van vetve az adott hatóság értékelésének, így annak közvetítésével tölti be szerepét a ténymegállapításban. Ez a szabad bizonyítás rendszerében természetes. A belső meggyőződés kialakulásának egyik feltétele az, hogy a hatóság hitelt érdemlőnek ismerje el azokat a bizonyítási eszközöket, melyekből megismeri a tényeket, ez pedig az értékelés keretébe tartozik.^[43] Ezzel összefüggésben szeretném megjegyezni, hogy emellett a szakértő iránti bizalom jelentősége is rendkívül fontos, ugyanis enélkül a szakvélemény helytállóságával kapcsolatban jelentkező kétely következtében a hatóság csak nehezen alakíthatja ki a bizonyosságot az adott tényeket illetően.^[44] Itt szeretném továbbá kiemelni, hogy a bizonyítási eszköz mindig a szakértő véleménye, a bizonyíték pedig maga a szakvélemény tartalma.^[45]

A többi szakértői véleményhez hasonlóan az igazságügyi könyvszakértő szakvéleménye értékelésénél is meglehetősen paradox helyzetbe kerül az eljáró hatóság, ugyanis éppen azért rendelt ki szakértőt, mert az adott ügy eldöntéséhez különleges, nála hiányzó szakértelemre van szükség, ugyanakkor viszont az előterjesztett szakvéleményt mégis saját magának kell értékelnie és részben szakmai szempontok alapján is mérlegelnie kell. ^[46]

A könyvszakértői szakvélemény értékelésének lehetséges szempontjai a következők:

• ismertette-e a szakértő a vizsgálat módszereit és azok megfelelnek-e az adott követelményeknek;
• adott-e választ a szakértő a feltett kérdésekre;
• a megállapítások összhangban állnak-e a vizsgált bizonylatokkal;
• a szakvélemény közérthető és áttekinthető-e, van-e benne ellentmondás, illetve az általa nyújtott bizonyíték összhangban van-e többi bizonyítékkal;
• számszakilag helyes-e a szakvélemény;
• eleget tett-e a szakértő a bűnmegelőzéssel kapcsolatos követelményeknek.^[47]

Amennyiben a szakvéleményt hiányosnak, homályosnak, önmagával ellentétben állónak tűnik, vagy egyébként szükségesnek látszik, akkor a következő öt lépcsőfokot kell végigjárni:

1. a szakértő felhívása felvilágosítás adására, vagy a szakvélemény kiegészítésére;
2. a szakértő meghallgatása, kérdések feltétele;
3. más szakértő kirendelése;
4. a szakértők párhuzamos meghallgatása;
5. hivatalból, vagy indítványra újabb szakvélemény beszerzésének elrendelése.^[48]

A szakvélemény szerepét tekintve végezetül szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy bármennyire nem ért a hatóság a könyvvizsgálathoz, az összeadási hibát, vagy egyes számlák értékelésének, összesítésének hiányát mégis észreveheti. Ugyanígy szembetűnő lehet a szakmai ténymegállapítás és a mellékelt szemléltetőanyag eltérése is. Mindezek alapján, végső soron tehát a „hozzá nem értés” jogán is lehetséges bizonyos szinten reálisan értékelni a különleges szakértelemmel készített szakvéleményt. Meglátásom szerint ebben sokat segíthet például a szakirodalmak olvasása, vagy a bűnügyi segédtudományok rendszeres figyelemmel kísérése.

IV. Záró gondolatok

A téma részletesebb kifejtését követően azt gondolom, kellő alappal állíthatom, hogy manapság a társadalmi-gazdasági folyamatoknak szinte nincs olyan vetülete, mellyel egy igazságügyi könyvszakértő ne találkozna. Ennek következtében az adott területekre vonatkozó – sokszor igen sűrűn változó – jogszabályokat illetően egy könyvszakértőnek mindig naprakésznek kell lennie. A mindennapokban ezzel foglalkozó szakemberek szerint ez teszi ezt a munkát rendkívül széppé és érdekessé, de ugyanakkor meglehetősen nehézzé és időigényessé is. Mindezeken túl ez a munka amellett, hogy feladatot feltételez, egyfajta heterogenitást is szükségessé tesz az ismeretek szintjén. Ahhoz, hogy valóban jó és a kirendelő számára megfelelően használható könyvszakértői vélemény készüljön, a sokféle tárgyi tudáson kívül szükséges egy olyan szintetizáló készség és lényeglátás is, ami átsegíti a könyvszakértőt az olykor hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló információtömegen.

A napjainkban fennálló helyzet szerint – a többi szakterülethez hasonlóan – az igazságügyi könyvszakértői területen igen kevés a fiatalabb generációhoz tartozó szakember. A Kormány – többek között a szakértők életkorára is tekintettel – egyik kiemelt céljának tekinti az igazságügyi szakértői tevékenység igazságszolgáltatásban betöltött fontos szerepének megfelelő kezelését.^[49]

Végezetül és egyben összegzésképpen, a fentiekben ismertetett tényekre és az igazságügyi könyvszakértőkkel szembeni elvárásokra tekintettel azt gondolom, hogy ezt a – sokszor döntő jelentőségű, nagyon nagy felelősséggel járó – tevékenységet csak tényleges elhivatottság mellett lehet kifogástalanul végezni.

I. A túllépés szabályozásának viszonylagos önállósága

A jogos védelem és a végszükség mint a Büntető Törvénykönyv Általános Részében szabályozott két jogellenességet kizáró ok túllépésének a lehetőségét mint az a jogtörténeti vizsgálódásokból megállapítható, mind a jogalkotói (értem ezalatt a korábbi négy Általános Részi szabályozást, és a hatályban lévő 2012. évi C. törvényt a Büntető Törvénykönyvről), mind a jogalkalmazói gyakorlat és jogirodalmi munkák a főszabálytól elkülönülten tárgyalták. Ha végig tekintünk néhány európai büntető törvénykönyv túllépésre vonatkozó rendelkezésein, megállapítható, hogy ex lege a jogos védelem tekintetében majdnem minden ország rendelkezik eltérő mértékben és módon ezen jogintézményről. A végszükség vonatkozásában ez már korántsem mondható el, azonban ennek hiányában is a jogalkalmazói gyakorlat az ilyen eseteket a büntetés kiszabása során figyelembe veszi. Az európai kódexek konkrét vizsgálatára egy lentebbi fejezetben még kitérek. A korábbi Btk.-t átfogó módon módosító 2009. évi LXXX. törvény illetve az új Btk. rendelkezései is új helyzet elé állították a jogalkalmazói gyakorlatot, nem is beszélve a témához kapcsolódó arányossági, időbeliségi kérdéseket, ezért úgy vélem, hogy indokolt a túllépés tanának megvizsgálása, különös tekintettel a gyakorlatban felmerülő esetleges problémák megvilágítása szempontjából. A túllépés szabályozásának módja, fogalmából eredően viszonylagos, függ attól, hogy mit és hogyan lépünk túl, tehát kötődik a főszabályhoz azaz, általában azon jogos védelmi és végszükségi cselekményhez, amely a jogellenességet kizárja. Ezentúl a jogintézmény abból a szempontból is janus-arcúságot mutathat, hogy bizonyos eseteiben a bűncselekmény meg sem valósul, tekintettel arra, hogy annak egyik eleme, nevezetesen a bűnösség hiányzik, továbbá lehet büntetéskiszabási kérdés is, így bűnös magatartás, ami vagy korlátlanul enyhíthető (a korábbi magyar szabályozás is ezt a két módját választotta az arányosságbeli túllépésnek) vagy enyhébb szankcióval fenyegetett privilegizált esetkör. Véleményem szerint az elkülönült szabályozás esszenciáját a jogellenesség és bűnösség fogalmainak magyarázatában és distinkcióiban érhetjük tetten, így az alábbiakban erre térek ki.

Fenti két fogalom különválasztását Heinz Koriath professzor a modern büntetőjog dogmatika archimedesi pontjának tekinti^[1], azonban a bűncselekmény fogalmának alanyi és tárgyi oldalra való kettébontásához hosszú út vezetett. Az objektív elemek, mint tényállásszerűség és a jogellenesség kezdetben nem különültek el egymástól, azok egységesen a cselekmény büntetőjogi jogtalanságát jelentették. Ernst Bellingnek a büntetőjogi dogmatika berkeiben jól ismert Die Lehre Vom Verbrechen című műve nyomán ugyan a tényállásszerűség a nullum crimen sine lege elv tükrében a bűncselekmény fogalom kiindulópontjává vált, azonban számos olyan jogigazoló ok létezik mind a tárgyi mind az alanyi oldalon, amely a tényállásszerű cselekmény megvalósulása ellenére nem vonja maga után a büntetendőséget. Ezen okok egy része a cselekményre (tettre) koncentrál és objektíve, materiális értelemben véve nem jogellenesek, míg más okok szubjektív alapon az elkövető bűnösségének hiánya miatt zárják ki a bűncselekmény megvalósulását. Utóbbinak, azaz az alanyi oldalnak a bűncselekmény fogalomban való megjelenése jelzi azt az igényt, hogy az elkövető belső lelki, pszichés momentumai a külvilágban megjelenő cselekmény értékelése során azonos mértékben kerüljenek latba. Ezekre való tekintettel tehát megkülönböztetünk jogellenességet és bűnösséget kizáró okokat, amik jogrendnek való megfeleltségük, azaz a büntetendőség alóli erkölcsi legitimációjuk mértéke eltérő. A materiális jogellenesség hiánya ugyanis azt jelenti, hogy a cselekmény a védett jogi tárgyat nem sérti és nem is veszélyezteti, mivel az emberi természetből összeegyeztethető és a társadalom számára is hasznos magatartás. A jogi tárgy esszenciájához a törvény szelleme szerinti (teleologikus)^[2] értelmezése során jutunk el, ami a különböző törvényi tényállásokba foglalt értékek védelmét jelenti. Tekintettel arra, hogy a jogos védelem és a végszükség szükségességi vagy arányossági korlátainak ijedtségből vagy menthető felindulásból történő túllépése a bűncselekmény jogi tárgyát sértik, már csak az alanyi oldalon zárja ki a büntethetőséget. Annak eldöntése, hogy mikor és milyen esetekben valósul meg bizonyos jogtárgyak sérelme a fenti két magatartás kifejtése során, egyrészt jogalkotói, másrészt jogalkalmazói megítélés szerint változhat és változik is, elég ha csak az új Btk. végszükséget érintő módosítására utalok.

A túllépés mint gyűjtőfogalom több szempontból is elhatárolandó a többi bűnösséget kizáró októl. Általános értelemben azért speciálisak az ilyen cselekmények, mivel a Btk.-ban szabályozott valamely jogellenességet kizáró okhoz kötődnek, alkalmazhatóságukra egy cselekmény olyan előzetes minősítése után kerülhet sor, amely annak arányossági és időbeli korlátainak túllépését vizsgálja, azaz az ijedtség és a menthető felindulás ipso facto nem eredményezi az erre vonatkozó szabályok alkalmazását^[3]. Mivel a jogirodalomban léteznek olyan vélemények, amelyek a túllépés önálló szabályozásának létjogosultságát kétségbe vonják és a tévedés illetve a kóros elmeállapot körében elegendőnek vélik az ilyen magatartások rendezését, ezért szükségesnek tartom az ez irányú elhatárolási pontok rövid bemutatását.

A Btk. 20. §-a szerinti tévedés és az arányosságbeli túllépés a lex specialis derogat legi generali elv alapján viszonyulnak egymáshoz, azaz mint különös szabály mindig előnyt élvez az általánossal szemben. Ugyanis mind a jogos védelem mind a végszükség arányossági korlátai egy kvalifikált ténybeli tévedés révén léphetőek túl, azaz az elhárító magatartást kifejtő személy ijedtsége és a menthető felindulása folytán. A ténybeli tévedésre vonatkozó törvényhely ilyen „többletet” nem tartalmaz, csupán az elkövetéskor fennálló tények ismeretének hiányát írja jóvá, ennek okát egyrészt nem tipizálja, másrészt a túllépés során az elkövető felismeri a jogos védelmi helyzetet, kizárólag az elhárító magatartásának szükséges mértékét nem. Ezekre való tekintettel nem értek egyet Tokaji Géza^[4] azon véleményével, hogy az elkövető magatartása akár a tévedés akár a túllépés szabálya szerint is elbírálható, mindig a soron következő legenyhébb szabályt kell alkalmazni. Véleményem szerint a fenti két bűnösséget kizáró ok összemosása dogmatikailag helytelen. Így a jogos védelmi és végszükségi helyzet előfeltételeinek téves feltételezése valamint a szükséges mérték ijedtségtől és menthető felindulástól mentes tévedésből történő túllépése teszi indokolttá a tévedés rendelkezéseinek alkalmazását.

Az 1978. évi Btk. előkészítése során felvetődött mindkét kizáró ok tárgyalása során, hogy felesleges átvenni és így külön szabályozni a kóros elmeállapotban is szereplő tudatzavar fogalmát, elegendő ha a túllépés fenti fajtája az előbbi bűnösséget kizáró ok szerint kerül elbírálásra^[5]. Azonban az irányadó bírói gyakorlat szerint^[6] , teszem hozzá helyesen a túllépés során kialakuló indulat éplélektani alapon álló, az elkövetőn kívül álló tényezők miatt keletkezett érzelemnek tekintendő, míg kóros indulatnál a pszichés élmény hatására keletkezett érzelmek patológiás jellegűek (BH 1990.228.), így a két fajta beszámítási képesség eltérő tulajdonságára való tekintettel az elkülönült szabályozás egyértelműen alátámasztható.

II. A szabályozás történeti áttekintése

A túllépés elkülönült szabályozásáról egyik kizáró ok vonatkozásában sem beszélhetünk egészen az Európában végbemenő kodifikációs láz kezdetéig. Vannak jogtörténeti források vagy inkább legendák a bírói gyakorlat által kialakított határok áthágásának méltányos elbírálásról, mint például Paul Magnaud a „jó bíró” végszükség címén való felmentő ítélete M. kisasszony ügyében, aki azért lopott kenyeret, hogy az éhhaláltól családjával együtt megmenekülhessen^[7]. Azonban az ilyen esetek inkább a bíróság méltányos büntetéskiszabási gyakorlatát látszik erősíteni. Elöljáróban megjegyzem, hogy a jogos védelem és a végszükség is részét képezték az összes büntető törvénykönyvünknek és az azt megelőző javaslatoknak is, azonban hiba lenne nem észrevenni, a végszükség kezdeti nagyon szűk körben megvont határait, ami a túllépési „tényállás” teljes negligálásához vezetett hosszú időn keresztül.

Hazánkban elsőként az 1843. évi Büntető Törvénykönyv Javaslat^[8] a vétlen önvédelem áthágásának címe alatt rendelkezett a jogintézményről meglehetősen tág értelemben, ámbár az 1825–1827. évi javaslat már a büntetés alóli enyhítő esetként fogalmazta meg. A büntethetőség elmaradását az önvédelmi helyzetben lévő személy eszméletének félelemből vagy ijedtségből történő megzavarodása eredményezte, amely az arányossági túllépés módja és a védelem eszközeinek helytelen megválasztása között (eszközarányosság) tett különbséget. A javaslat 75. §-a egy értelmező rendelkezést is fűzött a szöveghez azon okokat felsorolva amelyek a túllépést különösen megalapozzák, úgymint a vagyon ellen intézett támadás élet kioltásával járó visszaverése, vagy éppen a keményebb, életet veszélyeztető elhárítási módok indokolatlan, célzatos alkalmazása. Utóbbi eset a jelenlegi bírói gyakorlatban is egyre nagyobb hangsúlyt kap, ugyanis a védelmi szándék relevanciája az elhárítás szükséges mértékének megítélésénél véleményem szerint kulcstényező.

Az 1878. évi V. törvénycikk kizárólag a jogos védelem túlhágásáról rendelkezett, azt általános módon megfogalmazva, a nyelvtani értelmezés szerint mind a szükséges mérték mind az időbeli határok félelemből, ijedtségből és megzavarodásból történő túllépésének esetére vonatkozott. A végszükség eltérő erkölcsi legitimációja folytán (tudniillik az a tény, hogy ilyen helyzetekben az elhárító magatartás ártatlan súlyt) a jogrendszer egy kivételes, túl nem léphető kizáró okának tekintette több szerző, közülük Gerőcz Kálmán találóan fogalmazott úgy, hogy a túllépés eleve bennfekszik a tényálladékban^[9]. Ezzel ellentétesen nekem az a véleményem, hogy a veszélyhelyzetben kialakuló érzelmek legalább azonosak a jogos védelem során kialakultakkal, amit a jogalkotónak külön, mint bűnösséget kizáró okot illet volna megfogalmaznia. Természetesen végszükségi túllépésről nem beszélhetünk ott ahol a viszony tisztázatlan, azaz nincsen lefektetve egy „kimért” arányossági korlát, ugyanis ilyen esetekben nincs mit túllépni. Annak ellenére, hogy a Csemegi Btk. ezt a garanciális kritériumot nem szabályozta a gyakorlati jogalkalmazás a tévedés szabályainak alkalmazásával megfelelő módon tudta volna a kérdést rendezni.

Az 1950. évi II. törvény (Btá.) illetve az 1961. évi V. törvény (Btk.) a jogos védelem túllépésének területére szűkítőleg hatott, tekintettel arra, hogy kizárólag a szükséges mérték áthágását szabályozta. Azonban a 1978. évi IV. törvény (Btk.) lényeges változást hozott mindkét kizáró ok vonatkozásában, először is megteremtette a jogos védelemhez hasonlóan a bűnösséget kizáró végszükségi tényállást, amely szerint nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát. Továbbá mindkét esetkörben a törvény a túllépés egy speciális büntetéskiszabási vetületét is létrehozta, azzal, hogy a beszámítás korlátozott voltára való tekintettel a büntetést korlátlanul enyhíthetővé tette.

III. A jogos védelem és a végszükség kereteiről

Ahogy az első fejezetben utaltam rá, a túllépés egy viszonylagos fogalom, értekezni felőle annak hiányában, hogy meghatároznánk azokat mennyiségi, minőségi és időbeliségi pontokat, amik még a cselekmény materiális jogellenességének a kereteit nem lépik túl, értelmetlen vállalkozás. Tehát jelen részben azokat a viszonyítási pontokat veszem számba ahonnan szemlélődve a különböző fajta túllépési területek behatárolhatóak. A jogirodalom az arányosságbeli és az időbeli túllépést különbözteti meg egymástól, előbbi jogalkotói utóbbi jogalkalmazói kategóriának tekinthető. Álláspontom szerint elöljáróban indokolt az arányosság és a szükségesség fogalmának rövid bemutatása, hiszen egyrészt ezek képezik alapját a fent említett elhatárolási pontoknak, másrészt a jogirodalom sem teljesen egységes a kérdést illetően. Mind a két típusú elhárító magatartásnak eltérő mértékben, de véleményem szerint szükségesnek és arányosnak is kell lennie, habár a jogos védelem az utóbbi fogalmat kifejezetten sohasem tartalmazta.

Az Alkotmánybíróság már az elévülési határozatban is világosan kifejtette álláspontját arról, hogy a büntető jogszabályok alkotmányosságát nem csupán az Alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciákkal kell mérni. A büntetőjogra számos más alapelv és alapjog is irányadó. Tekintettel arra, hogy a két kizáró ok az élethez és a tulajdonhoz való jog korlátozásának legitim eseteinek tekintendők az így lezajló alapjogi korlátozásnak meg kell felelnie bizonyos mérvű feltételeknek, amit jórészt az alkotmánybírósági gyakorlat fejlesztett ki. A magyar Alkotmánybíróság hasonlóan a némethez a szükségesség, arányosság és alkalmasság tesztjét dolgozta ki^[10]. Így a jogos védelem során létrejövő elhárító magatartásnak (előre meg nem határozott mértékben) arányosnak kell lennie a támadással szemben, jogállami érdek lenne ennek a törvényi (Btk.) szinten való megjelenítése is. Ugyanis e nélkül a „cél szentesíti az eszközt”, felfogásához juthatunk el, ahol ha már a védekező személy igazolja az elhárítás szükségességét, jogot formál arra, hogy aránytalan eszközök útján jogát érvényesítse. A pontos mérték törvényi meghatározása nélkül a bírói gyakorlatnak kell egyrészt az adott tényállás objektív körülményeiből megállapítania ügyről ügyre, hogy adott helyzetben a cselekmény arányos volt-e, valamint figyelembe kell vennie ennek során azt is, hogy elkövető elhárító magatartása, szándéka milyen bűncselekmény okozására irányult, így az arányosság fogalma a finom különbségtételek eszközének is tekinthető. Álláspontom szerint a szándékos, megtorló jellegű magatartások mindenféleképpen sértik az elhárító magatartás elfogadható mértékét. Az Észt Btk.^[11] például expressis verbis leszögezi, hogy túllépi a jogos védelem kereteit, aki megfontolt vagy egyenes szándékkal úgy hajtja végre a védelmi cselekményt, hogy az nyilvánvalóan nincs összhangban a támadásból eredő veszéllyel, vagy aki megfontolt és egyenes szándékkal nyilvánvalóan súlyosabb sérelmet okoz a támadónak.

A jogirodalom egy része arra az álláspontra helyezkedik, hogy a szükségesség fogalma magában rejt egy bizonyos szintű arányosságot is. Az irányadó gyakorlat szerint, az arányosság törvényi fogalma híján a szükségesség azt is magában foglalja, hogy az elhárító cselekmény nem idézhet elő aránytalanul súlyosabb sérelmet, mint amilyet a jogtalan támadás okozott volna (Legfelsőbb Bíróság BH 2003/394. számú elvi határozata). A szükségesség túlzsúfolt fogalmával szemben célszerűbb lett volna az új Btk.-ban fenti két követelményt külön megfogalmazni. Előbbi előkérdésként arra adna választ, hogy létrejött-e a jogos védelmi helyzet, utóbbi pedig az elhárító magatartás szükséges mértékét vizsgálná. A szükséges mérték túllépése jelenti többek között azt a pontot ahol már a bűnösséget kizáró jogos védelem létrejön, amit a bírói gyakorlat rendszerint az arányosság megsértésével azonosít. Egyébként az alapjogkorlátozás területén a nemzetközi és a hazai tendenciák az irányba haladnak, hogy az arányossági formulák felszívják magukba a szükségesség követelményét^[12].

A végszükség tekintetében egy előre meghatározott mértékű arányossági korlát túllépése (nagyobb sérelem okozása) minden esetben garanciális módon a bűnösség vizsgálatának körébe vonja az ilyen magatartásokat. A korábbi szabályozások közül egyedül az 1978. évi Btk. tartalmazott ennél szigorúbb szabályt, ugyanis ott az azonos sérelem okozásával elhárított veszélyhelyzet is jogellenes magatartásnak számított. A szükségesség fogalma (másként el nem háríthatóság) a veszély fennforgására ad választ, a túllépés során már nem értékelendő szempont. Eltérően a jogos védelemtől véleményem szerint az arányos mérték pontos mértékének meghatározása jogállami követelmény, mivel vétlen életek és vagyontárgyak megsértésének legális „eszköze”, azonban az európai büntető törvénykönyvek között található ennél általánosabb típusú megfogalmazás is, amelyre később még kitérek. Mindezek ellenére a jogirodalomban létezik olyan szélsőséges álláspont^[13] is, amely a jogos védelemhez hasonlóan az életet veszélyeztető helyzetekben az arányosságra való tekintet nélkül kizárólag a jogellenesség körében vizsgálná a végszükséget, ami lényegében aránytalan módon a túllépés mellőzését jelentené.

Az időbeli túllépés mint a jogalkalmazói gyakorlat által kialakított bűnösséget kizáró ok igazodva a jogtalan támadás és a veszélyhelyzet eltérő tulajdonságaihoz alapvetően a tévedés és az emberölés privilegizált szabályai szerint kerül elbírálásra. Az új Btk. nem változtatott a jelenlegi rendszeren, pedig véleményem szerint egy egységesebb szabályozási mód előnyére vált volna a kérdéskör rendezésére. Földvári József meghatározása szerint^[14], amíg a támadás folytatásának vagy felújításának a közvetlen veszélye fennáll, addig fennáll a jogos védelmi helyzet is. Az ezután végrehajtott elhárító magatartás már a megtorlás körébe sorolható. A bírói gyakorlatnak azonban a fenti distinkció körében nincs könnyű helyzete, különös tekintettel a bűncselekmény megvalósulásának stádiumaira is. A végszükségi veszély fennálltának téves feltételezése ilyen jellegű problémákat a gyakorlatban nem generált, tekintettel arra, hogy ez esetben a tévedés szabályai gond nélkül alkalmazhatóak.

IV. A túllépés hatályos szabályozása és az ahhoz kapcsolódó gyakorlati jogalkalmazás kérdései

A kodifikáció kezdetén Wiener A. Imre^[15] tervezetében az akkor hatályos szabályozáshoz hűen, az elkövető beszámítási képességének korlátozott voltát mint büntetéskiszabási kérdést is a két kizáró korlátlanul enyhíthető méltányolható eseteként tartotta volna fenn, véleményem szerint helyesen. Azonban a 2007. évi büntető törvénykönyv tervezetétől kezdődően, így a hatályos Btk.-ban is a jogos védelem és a végszükség a bűnösséget kizáró esetein kívül, látszólag megszűnt büntetéskiszabási kérdés lenni. A beszámítási képességre gyakorolt tényleges hatástól függetlenül a német Btk. mintájára az arányossági túllépés szabálya szélesebb védekezési lehetőséget biztosít a megtámadottnak, mert a büntethetőség kizárásához nem kívánja meg, hogy a megtámadott képtelen legyen felismerni az elhárítás arányos mértékét. Tehát egységesen a tudatszűkült állapot minőségére való tekintettel az új szabályozás még a legcsekélyebb módon korlátozott beszámítási képességgel rendelkező elkövetőt is büntetlennek nyilvánítatná. Ujvári Ákossal^[16] egyetértve azonban nem lehet előre kiszámítani, hogy a joggyakorlat mit fog kezdeni azokkal az esetekkel, amikor jogtalan támadás okozta, viszonylag csekélyebb súlyú pszichés hatás alatt jelentősebb arányosságbeli túllépés kerül megállapításra. Ilyen helyzetekben a bíró két rossz megoldás közül választhat, vagy elveti a jogos védelmet, vagy nem rendeltetésének megfelelően alkalmazza. A tudatszűkült állapot fokozatainak elhatárolását a gyakorlat megítélésem szerint helyesen és méltányosan alkalmazta, így a megtámadott pozíciójának ilyen irányú erősítése szükségtelennek látszik.

A BH 2003.225 számú eseti döntés jól szemlélteti a gyakorlatban esetlegesen felmerülő probléma lényegét. Az irányadó tényállás szerint a vádlott miután az élettársát saját lakásában megverte, ezután annak megbízásából a lakásba bemenő, őt a lakás elhagyására felszólító és puszta kézzel bántalmazó sértettet egy 13 cm pengehosszúságú konyhakéssel ötször mellbe szúrta, aki ennek következtében meghalt. Tekintettel arra, hogy a vádlott az elhárítás szükséges mértékét túllépte a bíróságnak az ijedtség és menthető felindulás fokát kellett vizsgálnia. Figyelemmel arra, hogy a vádlott számított a sértett esetleges támadására, sőt annak elhárítására előkészületeket is tett, így az objektív tényekből következően az ijedtsége és felindulása csak korlátozott fokban zárta ki a beszámíthatóságát, ami a büntetés enyhítéséhez vezetett. A hatályos szabályozás szerint ez esetben, a Btk. 80. § (2) bekezdése alapján büntetés kiszabása válna indokolttá, ami a Btk. 82. § (2) bekezdésére tekintettel egyszeri enyhítési lehetőséget biztosít a jogalkalmazó számára, azonban korlátlan enyhítésre már nincs törvényi felhatalmazás, ami véleményem szerint a fentiekhez hasonló esetekben a büntetés céljával ellentétes ítéleteket produkálhat a jövőben.

A végszükség vonatkozásában álláspontom szerint a differenciált szabályozás jobban igazodott volna a kizáró ok jellegéhez, tekintettel arra, hogy a hatályos szabályok alapján egy korlátozott beszámítási képességű elkövető cselekménye büntetlen maradhat, aránytalanul nagyobb sérelem okozásakor is, így parttalanná téve a büntethetőségét. Véleményem szerint az ilyen eseteket inkább büntetéskiszabási kérdésként kellene kezelni, mérlegelési teret engedve a jogalkalmazónak.

Székely János javaslata szerint^[17], a túllépés méltányolható, de ki nem menthető eseteit a Btk. Különös Részében egy sui generis védelemtúllépés elnevezésű bűncselekmény révén kellene kezelni, vétség formájában, ami egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel lenne büntetendő. Véleményem szerint a korlátlan enyhítési lehetőség hiányában megfontolandó lehet a büntetéskiszabásának ilyen irányú „könnyítése”.

A túllépés jogintézményének széttagoltságán az új Btk. sem változtatott, amit csak nehezít a jogos védelmi és a végszükségi helyzet időbeli kereteinek behatárolása. A probléma kiindulópontja az, hogy meddig áll fent a jogos védelmi helyzet, meddig hivatkozhat arra a megtámadott, hogy a jogtalan támadást hárítja el és mikortól minősül tényállásszerű megtorló magatartásnak a cselekménye? Ugyanis a bírói gyakorlat szerint a bűncselekmény befejezetté válásától, már csak a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi IX. törvény (Be.) szerint szabályozott elfogási jog gyakorolható a megtámadott részéről, ami természetesen életszerűtlen helyzeteket teremthet. A magyar jogrendszer a lopás elkövetési magatartásának az elvételt tekinti, így befejezett a bűncselekmény, ha a tolvaj birtokába kerül az idegen vagyontárgy. Azonban méltánytalan lenne, ha az eltulajdonított dolog tulajdonosa nem üldözhetné az elkövetőt^[18], így szerintem jogos védelmi helyzet addig áll fent ameddig a menekülő tolvajjal szemben, reális lehetőség van arra, hogy a dolgot visszaszerezzük, azaz amíg a jogtárgysértés fennáll. Erre való tekintettel az új Btk.-nak garanciális szempontból, a megtámadott pozícióját erősítve külön meg kellett volna fogalmaznia, hogy a bűncselekmény bevégzettségéig fennáll a jogos védelmi helyzet, ezzel is irányt mutatva a jogalkalmazói gyakorlatnak.

A végszükség időbeli határait a közvetlen és másként el nem hárítható veszélyhelyzet jelöli ki. A jogirodalom szerint, ha önmagában képes a sérelmet jelentő eredményt kiváltani, azaz ha térben és időben behatárolt, akkor közvetlen a veszély. Megfordítva, ha a védett tárgy sérelmének közvetlen előidézésben szükséges valamennyi objektív tényező még nincs jelen^[19] a veszély távoli.

Összegezve, a bírói gyakorlat által kialakított, kodifikálatlan időbeli túllépést, a BH 2006.239 számú eseti döntésre is tekintettel, egyik kizáró ok keretén belül sem értékelhető. Álláspontom szerint a széttagolt szabályozást a Btk. ezen törvényhelyre vonatkozó fogalom módosításával lehetne elérni. Indokolatlan ugyanis a túllépést a szükséges mérték és az arányosság eseteire leszűkíteni, hasonlóan a Csemegi Btk.-hoz egy általánosabb megfogalmazás révén a jogintézmény egységes szabályozása lenne kívánatos.

V. Néhány európai Btk. túllépésre vonatkozó rendelkezései

Az alábbiakban néhány európai ország büntető törvénykönyvén keresztül szeretném bemutatni a jogos védelem és a végszükség túllépésére vonatkozó szabályozás lehetőségeit, eltérő sajátosságait, nem titkoltan ötletet adva egy esetleges jogalkotói munkának.

A jogos védelem határai túllépésének esetére az általam vizsgált európai büntetőkódexek többsége kitér, azonban az olyan országokban ahol a felelősségi jog dogmatikai kimunkáltságára nem fordítanak nagy figyelmet, ott a kizáró okok törvényi fogalma sem olyan részletes, így a francia, spanyol, olasz és svéd Btk. sem említi a tárgyalt jogintézményt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy fenti országok jogrendszere nem méltányolja az ilyen helyzeteket, csupán külön bűnösséget kizáró okot e célra nem hoztak létre.

Német Btk.^[20]

33. § Nem büntethető az elkövető, ha a jogos védelem határait felindultság, félelem vagy ijedtség miatt lépi túl.

Osztrák Btk.^[21]

3. § (2) Aki a védekezés jogszerű mértékét túllépi, vagy nyilvánvalóan aránytalan védekezést alkalmaz, feltéve, hogy ez csupán zavarodottságból, félelemből vagy ijedtségből történik, csak akkor büntetendő, ha a túllépés gondatlanságon alapul és a gondatlan cselekményt a törvény büntetni rendeli.

Svájci Btk^[22].

33. § (2) Ha a védekező a jogos védelem határait túllépi, úgy a bíró a büntetést szabad mérlegelése alapján enyhíti. Nem büntethető, aki a jogos védelem határait menthető felindulásból vagy zavarodottságból lépi túl.

Lett Btk^[23].

29. § (2) A jogos védelem túllépésének minősül az a támadás természetével és veszélyével arányban nem álló védekező cselekmény, amely nem szükséges a támadás megelőzéséhez vagy elhárításához a támadónak okozott sérelemre is tekintettel.

(3) Nem büntethető, aki a támadónak gondatlanságból okoz sérelmet a támadás elhárítása során.

30. § Vélt jogos védelem

(1) Vélt jogos védelemben cselekszik, aki tévesen hiszi azt, hogy a 29. cikkben említett tényleges támadás áll fenn.

(3) Aki túllépi az önvédelemnek az a keretét, ami megengedhető lenne egy tényleges támadás esetén, hasonlóan felelős, mint a jogos védelem kereteinek túllépéséért.

Lengyel Btk.^[24]

25. § (2) A bíróság rendkívüli büntetésenyhítést alkalmazhat vagy akár a büntetés kiszabásától eltekinthet, ha az elkövető a jogos védelem határait túllépi, különösen azáltal, hogy a támadással szemben aránytalan elhárítási módot alkalmaz.

(3) A bíróság a büntetés kiszabásától eltekinthet, ha a jogos védelem határainak túllépése a támadás körülményei folytán menthető félelem vagy felindultság következménye.

A fent idézett büntetőkódexek közül a lett Btk.-t leszámítva mindegyik az elkövetőnél fennálló ép lélektani tudatborulásra (ijedtség, felindultság, félelem) alapítja a túllépés büntetlenségét. Ezen kívülálló pszichikai okok, véleményem szerint nem túl életszerű, hogy indokolt mértékben korlátozni tudnák az elkövető büntethetőségét. A kódexek többsége nem szűkíti le a hazai szabályozáshoz képest a jogos védelem túllépésének a lehetőségét a szükséges mértékre, hanem a kizáró ok határainak bármilyen típusú (így az időbeli is) túlhágása büntetlenséget eredményezhet. A svájci és a lengyel Btk. véleményem szerint helyesen, az olyan jellegű túllépési cselekményeket, amelyek nem illeszthetőek be a bűnösséget kizáró okok körébe, a bíró kezébe adja és korlátlan enyhítési lehetőséget biztosít számára. Jellemzően a Kelet-európai kódexekre, jóval részletesebb módon térnek ki a fogalmi elemekre, így a lett Btk. külön törvényi definíciót ad a túllépés meghatározásához, amit általában a nyugatabbra lévő országok a bírói gyakorlatra bíznak. Ezenkívül a vélt jogos védelmet külön bekezdésbe szedve tárgyalja, ami álláspontom szerint szükségtelen, tekintettel arra, hogy ilyenkor a tévedés általános szabályai is irányadóak.

Rátérve a végszükség európai szabályozásának gyakorlatára, megállapítható, hogy rendkívül kevés ország törvénykönyve fogalmaz meg külön rendelkezést a túlhágásra vonatkozólag, ebből a szempontból a hazai szabályozás is unikumnak számít. Ennek okát egyrészt abban látom, hogy az ilyen esetekre a tévedés szabályait alkalmazzák a jogalkalmazás során^[25], külön speciális törvényhely létrehozása nélkül, másrészt fontos megemlíteni azt is, hogy az ártatlant sújtó cselekmények parttalan mértékeket még az elkövető méltányolható tudatállapotára tekintettel sem ölthetnek, ellentétben a jogos védelemmel.

26. § (3) Ha a végszükség határait túllépik, úgy a bíróság rendkívüli büntetésenyhítést alkalmazhat vagy akár a büntetéskiszabását mellőzheti.

Orosz Btk.^[26]

39. § (2) A végszükségi határ túllépésének minősül az olyan kár okozása, amely a veszély, illetve az elhárítási körülmények jellegének és fokának nyilvánvalóan nem felel meg, azaz ha az említett érdekekben ugyanolyan vagy nagyobb kárt okoznak, mint amilyen az elhárított kár volt. Az ilyen túllépés csak szándékos károkozás esetén büntethető.

Ukrán Btk.^[27]

39. § (3) Nem büntethető az elkövető a végszükség határainak ijedtségből történő túllépéséért, ha az okozott kár arányban állt az elhárítani kívánt veszély súlyával.

Azon kevés büntetőkódex is, amely törvényi szinten megjeleníti a túllépés témakörét igen változatos megoldási módot mutat. A német Btk. figyelemmel az eltérő arányossági követelményekre, két külön szakaszban szabályozza a jogellenességet és a bűnösséget kizáró végszükséget, míg az osztrák Btk. kizárólag a bűnösség keretei közt fogalmazza meg. Mindkét törvény úgy rendelkezik, hogy a végszükség határainak túllépése esetén a tévedés szabályai az irányadóak, tehát önállóan nem, csupán utalás szintjén tesz említést a jogintézményről. Véleményem szerint a lengyel Btk. adja a legnagyobb mérlegelési teret a bíró kezébe, ami számomra szimpatikus, azonban úgy vélem, hogy a túllépés büntetlenségét igazoló okot így az ijedtséget vagy menthető felindulást hasonlóan a jogos védelemhez meg kell jeleníteni. Az ukrán Btk. az aránytalan súlyosabb sérelem okozását mindenféleképpen büntetendő cselekményként szabályozza, amivel részben egyetértek, de ilyen esetekben úgy gondolom a bírói mérlegelésnek teret kellene engedni az esetleges korlátlan enyhítés irányába.

VI. Összegzés

Véleményem szerint a túllépés hatályos magyar szabályozása egyrészt szerteágazó, másrészt hiányos megfogalmazású. Úgy vélem az kétségtelen, hogy a törvénynek tartalmaznia kell egy, az ilyen helyzeteket szabályozó bűnösséget kizáró okot, ez már csak a jogtörténeti hagyományainkból is következik. Másrészt célszerű lenne mind az arányossági és mind az időbeli túlhágást egységesen kezelni, egy általánosabb megfogalmazás révén (a keret vagy határ szavakkal), megjelölve az ijedtségét és menthető felindulást mint az alanyi oldalon fellépő méltányolható körülményt.

Az új Btk. álláspontom szerint hibásan, a német büntető kódexhez hasonlóan a túllépést mint büntetéskiszabási esetkört negligálta, ami a bírói mozgásteret szűkítette, feltett szándékkal a megtámadott helyzetének erősítése végett. A legtöbb európai országban ezzel szemben a büntetés korlátlan enyhítésére is lehetőséget biztosító rendelkezés létezik.

Tekintettel arra, hogy a fent tárgyalt jogintézményt a tévedés egyik speciális formájának tekinthetjük, az olyan túlzsúfolt megfogalmazások használatát, ami a vélt jogos védelmet és vélt végszükséget is a jelen részben tárgyalná, szükségtelen.

Végezetül garanciális szempontból szükségesnek tartom megjegyezni azt is, hogy a jogos védelmi helyzet a bűncselekmény bevégzettségéig fennáll, valamint hogy a nagyobb sérelmet okozó végszükségi magatartás automatikusan nem eredményezhet feltétlen büntetlenséget. n

Az életfogytig tartó szabadságvesztésről a legújabb, minket érintő strasbourgi döntés ürügyén

Az életfogytig tartó szabadságvesztés Európa csaknem valamennyi országában a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés eltörlése óta. Szinte mindenütt alkalmazzák, Horvátország, Szerbia, Norvégia, Portugália és Spanyolország kivételével, ahol csak határozott idejű szabadságvesztés létezik. A legtöbb állam szigorúbb szabályozása tartalmilag nem sokban különbözik ettől, mert az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek vagy meghatározott hosszabb idő – 20-30 év – eltelte után szabadulhatnak (pl. Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10-15 év után feltételes szabadságra bocsáthatók (pl. Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Görögország, NSZK, Svédország). Csak néhány ország zárhatja ki teljesen a feltételes szabadság lehetőségét, ezek Anglia, Ciprus, Hollandia, Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban – kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható ki a feltételes szabadságra bocsátás.[1]

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló legutóbbi (s előzmények nélkülinek nem tekinthető) döntése nem csak ürügyet kínál, hanem talán szükségessé is teszi e büntetési nem múltjának, jelenének és lehetséges jövőjének vázlatos áttekintését.

Adalékok az életfogytig tartó szabadságvesztés hazai történetéhez

A magyar jogfejlődésében az elítélt élete végéig tartó szabadságvesztésnek lényegében három szakasza különböztethető meg.

Az első, kezdeti szakaszban a szabadságelvonás elsősorban nem jogalkotói akaratot tükrözött; a fogság a végrehajtás kegyetlen, embertelen módja miatt tartott sokszor az elítélt élete végéig. Létezett ugyan korabeli törvényeinkben is „örökös fogság” – tehát már megjelent egyes esetekben bizonyos jogalkotói értékítélet (arányosítás) is, ez azonban inkább elvi kérdés volt, a büntetés élethossziglani formája nem emiatt, hanem a fogság elviselhetetlen körülményei miatt tartott sokszor az elítélt haláláig.

A második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel együtt a végrehajtás bizonyos fokú humanizálódásával – csökkent a szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos ítéleteknek”.

Az életfogytig tartó büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó értékítéletét fejezték ki, s a megtorlás mellett társadalomvédelmi funkciót is elláttak. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a törekvések is, amelyek a büntetés-végrehajtás speciál-preventív hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó szabadságvesztésből is megengedték a feltételes szabadulást.

A Csemegi-kódex (1878) – amely szerint e büntetést egy tucat súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év eltelte után lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy un. „közvetítő intézetbe” kerüljön, s újabb 5 évi megfelelő magatartás esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.

Az 1961. évi V. tv. ezt a büntetési nemet kiiktatta, mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozza – „ha a társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a büntetés nevelő célja Az elítélt átnevelése érdekében pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.” (Noha a szöveg talán világos, mégsem árt nyomatékosítani: vagy megnevelhető valaki – ekkor nem kell életfogytig becsukni –, vagy nem, ekkor viszont felesleges az ilyen büntetés, az illetőt fel kell akasztani.).

Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést „rehabilitálták”,[2] s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert) módosítgatták.

1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25 év között immár az ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő bűncselekmények esetén 20 és 30 év közötti időre emelték.

Az 1993. évi XVII. törvénynek azonban mégis lényeges eleme volt, hogy először iktatta törvénybe a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.”

Ez azonban, mint látni fogjuk, kevésnek bizonyult.

Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot jelentette.

Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban – különösen napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – vitathatatlanul túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság intézménye szinte alanyi jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s ez lassan formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés” nevében jelzett formáját.[3]

Az ezredforduló évei

A harmadik korszakban – az utóbbi másfél évtizedben – megkísérelték a korábbi aránytévesztéseket legalább részben helyrehozni, s visszaadni az életfogytig tartó szabadságvesztés hitelét, önállóságát. Arra, hogy markáns és kézzelfogható különbség legyen a hosszú tartamú szabadságvesztések és az életfogytig tartó szabadságvesztés között a legmegfelelőbb útnak a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elfogadása kínálkozott.

A szervezett bűnözés elleni jogalkotási feladatokról szóló 1097/1998. (VII.24.) kormányhatározat előírta, hogy meg kell vizsgálni az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lehetőségét, melyet kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni, és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásából történő kizárás milyen esetben indokolt.

A Btk. akkori Novellája, az 1998. évi LXXVII. törvény ennek megfelelően bővítette azoknak a szervezett bűnözéshez jellemzően kapcsolódó bűncselekményeknek a körét, melyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabhatóvá vált. Ilyen volt a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés.

Bonyolultabb kérdés volt a feltételes szabadság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében történő felülvizsgálata. A megoldás érdekében számos változat merült fel.

Az egyik voltaképpen a korábbi szabályozásból indult ki, de a törvény erejénél fogva kívánta bővíteni a teljesen kizárandók körét pl. a háborús, vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőivel; a gyermekkorúak sérelmére bűnözőkkel; azokkal, akik több minősítő körülményt is megvalósítottak, vagy akik életfogytig tartó büntetésük alatt követtek el újabb szándékos bűncselekményt.

Egy másik elgondolás egyetlen esetben sem zárta volna ki a törvény alapján a szabadulást (ennyiben még a korábbi szabályozáshoz képest is elvileg enyhített volna) ám a feltételes szabadság legkorábbi időpontját legkorábban 30 évben határozta volna meg.[4]

Végül azt a változatot fogadták el, mely szerint az ítélkező bíró dönt a feltételes szabadság megengedhetőségéről, s ha ezt igenlően dönti el, a legkorábbi időpontot legkevesebb 20 (el nem évülő cselekmény esetén 30) évben határozza meg. Világossá vált tehát, hogy a legsúlyosabb esetekben a bíró az ítéletben ettől kezdve ki is zárhatja a feltételes szabadság lehetőségét. Ekkor az elítélt (elvileg) csak kegyelemmel szabadulhatott volna.

Ez – az akkor divatos szóval „paradigmaváltás” – ha terminológiai szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet, hiszen továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek” deklarált büntetésnek olyan formája is, ami a nevét csak akkor igazolta, ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal – legalább világossá tette, hogy immár valóban létezik az elítélt élete végéig történő fogság.

Rá kell azonban mutatni, hogy elvileg már az ezredforduló előtt is létezett a magyar jogban (legalábbis elvileg) a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, hiszen a bv. bíró már korábban is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által meghatározott legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja feltételes szabadságra.

A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás” néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.

A képen a Csillagbörtön (Szegedi Fegyház és Börtön). A Csillag honlapján olvasható tájékoztatás szerint jelenleg
huszonegy tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt tölti itt büntetését. Fotó: BvOP archív

A hatályos jog szabályozása és problémái

A legsúlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények száma az új Btk.-ban (2012. évi C. törvény) érdemben alig változott, valamelyest csökkent. A legsúlyosabb büntetés alkalmazására 9 bűncselekmény alapesetében és – figyelemmel a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények körében 3 különböző esetkörre – 13 bűncselekmény összesen 15 súlyosabban minősülő esetében van jelenleg mód.

Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége megszűnt (pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól), ezt ellensúlyozta az emberiesség elleni és a háborús bűntettek újraszabályozása kapcsán egyes új, súlyos fenyegetettségű tényállás beiktatása.

Szigorodtak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének szabályai is. Az új törvény szerint, ha a bíró a feltételes szabadság lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját 25, legkésőbbit 40 évben határozza meg.

A 44. § (1) bekezdése látszólag korlátozza a feltételes szabadság kizárásának lehetőségét, részletes felsorolással számba véve azt a 18 bűncselekményt, ahol az elvileg egyáltalán szóba jöhető 22 deliktum közül végleg elvonható a szabadulás esélye, ám ezek esetében is csak akkor, ha e bűncselekményeket személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.

Valójában ez a rendelkezés mind formai, mind tartalmi szempontból egyaránt aggályos.

Az új Btk. készítőinek többször deklarált célja egyszerű, világos, áttekinthető, belső logikával, koherenciával rendelkező törvényszöveg készítése volt. E szándékot a felesleges, túljogászkodó, ál precíz felsorolás nem tükrözi.

A törvény szövege szerint a megszorító feltétel (a „feltételes szabadság kizárása”) bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás, jármű hatalomba kerítése stb.) „súlyosabban minősülő eseteire” vonatkozik. Ennek kiemelése azért teljességgel indokolatlan, mert e bűncselekmények alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.

Emellett a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal, elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről van szó, de pl. tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást sem lehet dolog elleni erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” feltétel értelmetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással élne.

Végül láttuk, hogy az egyáltalán szóba jöhető bűncselekmények közül a jogalkotó csak négy esetben nem teszi lehetővé a feltételes szabadság kizárását (kábítószerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, ellenség támogatása, hazaárulás). Ha ragaszkodnánk is a rendelkezéshez, elvileg elegendő és jóval egyszerűbb lett volna a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét e négy esetben kizárni, s esetleg hozzátenni, hogy a többi esetben feltétel az erőszakos elkövetés. Igaz, voltaképpen ez is felesleges, hiszen Alaptörvényünk tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását egyébként is csak erőszakos bűncselekmények esetén teszi lehetővé, pl. kábítószerrel visszaélés miatt tehát ilyen büntetés kiszabása alkotmánysértő is lenne. Ha minden áron szükséges az Alaptörvény rendelkezésének megismétlése, semmi akadálya nem lett volna egy még egyszerűbb változatnak: „életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el.”

A törvény eldöntötte azt a korábbi vitát is, hogy az erőszakos többszörös visszaesők esetében a feltételes szabadságból való kizárás vonatkozik-e a legsúlyosabb büntetésre ítélt erőszakos többszörös visszaesőkre is. E vita lényegében arról folyt, hogy az erőszakos többszörös visszaesők feltételes szabadságának kizárása generális (minden büntetésre vonatkozó) előírás-e, vagy ez alól – elsősorban a korábbi törvény rendszere folytán – kivételt jelenthet az örökös fogság.

Az új törvény 44. § (2) bekezdésének a) pontja – immár egyértelműen az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása körében – a feltételes szabadságból kizárja az erőszakos többszörös visszaesőket. Eszerint tehát az ilyen örökös fogságra ítélt személy élete végéig rács mögött marad, és soha nem számíthat törvényi felülvizsgálatra.

A Btk. tehát (most már egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező előírását tartalmazza (a bűnhalmazat és a visszaesés legsúlyosabb formái esetén) – ami önmagában minősíthető a jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskör-túllépésének” – hanem az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb formái esetében annak felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó mértékét is. Bizonyos körben tehát a törvény teszi kötelezővé, mellőzhetetlenné tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását.[5]

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányossági kérdései

Az utóbbi évtizedekben szakmai fórumokon – különösen a kriminológusok, de gyakorló büntetőjogászok körében is – megfogalmazódtak olyan alkotmányossági szempontokat hangoztató nézetek, melyek a deklarált kiszámíthatatlanságot jogbiztonsági, a szabadulási remények teljes megvonását pedig emberiességi szempontokból kifogásolják. Így foglalt állást még 1977-ben, az egész európai fejlődést e kérdésben befolyásoló német Alkotmánybíróság, s ilyen ajánlást fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is. [6]

Hangot kaptak bizonyos költségszempontú aggodalmak mellett – amelyek persze inkább a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazók szájából hangzottak el – olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek nincs veszteni valójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre, büntetés-végrehajtási szempontból súlyos kockázatot is jelentenek.

Sajnos a hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem árnyaltabb megoldások kidolgozásával válaszolt: Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat), fontosnak tartotta leszögezni: „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”[7] (Tudjuk, ezt a rendelkezést a „társadalmi konzultáció” üdvös hatása legitimizálta). Elismeréssel adózhatunk a szép, de igen átlátszó deklarációnak: voltaképpen egy alkotmányos korlátként megfogalmazott szabállyal emelték alaptörvényi szintre az örökös fogságot, remélve, hogy ezzel e kérdésben az Alkotmánybíróságot is örökös passzivitásra kényszeríthetik. Kérdés, vajon valóban kizárták-e ezzel az alkotmányos kontroll lehetőségét.

Formálisan – de csakis formálisan – a válasz lehetne igenlő is, ám a pozitivista megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik, amelyeket az Alaptörvény szintén kifejezett formában fogalmaz meg.

Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,[8] tiltja az embertelen büntetést,[9] és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s azokat legfeljebb akkor fogadja el, ha előír a konformitás biztosítására hivatott további jogalkotási feladatokat. Pusztán a „tész” alaptörvénybe foglalása eszerint nem feltétlenül biztosít korlátlan lehetőséget arra, hogy azt jelenlegi formájában alkotmányos intézménynek tekinthessük. Általánosabban fogalmazva, alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával.

A „tész” és Strasbourg

A kérdés kapcsán az Emberi Jogok Európai Bírósága fokozatosan, de egyre határozottabban és egyértelműbben támasztotta alá emberi jogi aspektusokból is az alkotmányossági aggályokat, s mint az várható volt, a döntések végül minket is elértek.[10]

Indokolt a folyamatot vázlatosan bemutatni.

a) Kafkaris Ciprus elleni ügye[11]

A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb büntetéssel sújtották.

A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztések – a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es börtön-szabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében – legfeljebb 20 éves (gyakran azonban ennél is rövidebb) tényeleges elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű elítélteket szabadították.

Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz esedékes.

1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az „életfogytig tartó szabadságvesztés” helyes értelmezés szerint az elítélt élete végéig tart, s az új, 1996-ban elfogadott végrehajtási rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak – a legfőbb ügyésszel egyetértésben gyakorolt – köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.

Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), 7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül) és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések lehetőségét vetette fel.

A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása – s ezáltal büntetése határozatlan idejűvé tétele – számára „elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással” jár.

A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés természetéből adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy ettől eltérő aktuális büntetés-végrehajtási gyakorlat nem jogosít fel senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.

Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos (a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott ki érdemi vita, másrészt – a kérelem e körben történt elutasítása ellenére – itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató tanulságok.

A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek körülményeitől vagy az érintett magatartásától.[12]

Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára, egészségi állapotára.

Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[13] Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető.[14] Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos: e lehetőség „de jure és de facto” is létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést „redukáló” (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő) eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.

A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek a ciprusi gyakorlat mind „de jure”, mind „de facto” megfelel.

A Ciprusi Alkotmány 53. §-ának (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben felülvizsgálhatja az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogvatartásának szükségességét és dönthet a szabadlábra helyezésről is. Ilyen döntésre 1993-ban kilenc, majd 1997-ben és 2005-ben további két esetben sor is került.

Minthogy tehát az elítélt nem volt és továbbra sincs elzárva attól, hogy életfogytig tartó szabadságvesztését felülvizsgálják és szabadlábra helyezzék, folyamatos fogvatartása nem minősül embertelen bánásmódnak, s nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[15]

„Filia moechatur, quae moecha matre creatur.”

I. Bevezetés

„Zűlött lesz a leány, aki zűlött nőnek a sarja”– így szólt a fenti latin mondás, bizonyítva azt az elszomorító tényt, hogy az előítéletek, sztereotípiák, az elhamarkodott általánosítások már ősidők óta jelen vannak az emberiség életében. Vajon betartja-e bárki a Biblia parancsát: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”^[1]? Vajon hány igaz barát, hűséges szerető társaságától fosztottuk meg magunkat életünk során a sztereotípiáinkhoz való görcsös ragaszkodásunk miatt? Az előítéletek veszélyét, káros hatását – amíg azok nem öltenek testet egy-egy élethelyzet során – kevésbé érzékeljük. De mi történik akkor, amikor egy-egy ilyen merev kategorizálással a tárgyalóteremben találkozunk?

A Be. 85. § (3) bekezdése előírja, hogy amennyiben a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá arra, hogy a hamis tanúzást a törvény szabadságvesztéssel rendeli büntetni. Az idézett szakasz nem kívánja meg, hogy a tanú vallomását előítélet-mentesen tegye meg, hiszen ez lehetetlen és teljesíthetetlen követelményt jelentene. Természetesen egy bölcs és igazságos bíró könnyen felfigyel arra, amikor a tanú nyíltan ítélkezik a terhelt felett, a sztereotípiák akkor jelentenek csak komoly gondot, amikor azok a tanú emlékezetét befolyásolják.

Jelen tanulmányban az általam végzett két kísérlet eredményeinek bemutatásával a teljesség igénye nélkül próbálok rávilágítani az előítéletek, sztereotípiák emlékezetet torzító, vallomást befolyásoló hatásaira.

II. A sztereotípia és az előítélet jelentése és kapcsolata

A sztereotípia fogalom atyjának Walter Lippmannt kell tekintenünk, aki 1920-as években a sztereotípiát, olyan érzelemmel színezett általános előfeltevésként írta le, melyek megelőzik, irányítják és megszűrik az információkat. Katz és Braly (1933) Lippmann esszéisztikusan bevezettet fogalmához empirikus műveletet rendelt és ezzel elsőként tett kísérletet a sztereotípiák megismerésére és a mögöttük meghúzódó indokok feltárására.^[2]

A szerzőpáros tulajdonképpen azt mérte fel, hogy milyen sztereotípiái vannak a Princetoni Egyetem hallgatóinak különböző társadalmi csoportokkal kapcsolatban. A kísérlet során megfigyelhetőek voltak egyes nemzetiségekkel kapcsolatban olyan széles körben elterjedt feltételezések, melyek között gyaníthatóan volt olyan, amely nem nyugodhatott tapasztalati alapon. A megkérdezett amerikai diákok kevés eséllyel találkozhattak mondjuk törökökkel. A csoportok sztereotip tulajdonság-leírása így közel került az elő­ítélethez, mint többnyire negatív attitűdhöz. A vizsgálat tulajdonképpen kimutatta, hogy van bizonyos konszenzus, azzal kapcsolatban, hogy milyen tulajdonságok tartoznak az egyes csoportokhoz.^[3]

Az 1950-es években a sztereotípia fogalom új értelmet nyert Allport munkássága nyomán. Allport úgy jellemezte sztereotípiát, mint a kategóriával társult túlzó nézetet. A kategorizáció alapjául sok minden szolgálhat, de elsődlegesen az úgynevezett primitív kategóriákkal (nem, faj, életkor) találkozunk a leggyakrabban.

Az újabb mérföldkövet az 1970–1990. évek között a sztereotípiakutatás történetében az információ-feldolgozási paradigma jelentette. A fogalom e paradigma jegyében új értelmet kapott és meglehetősen eltávolodott az előítélet definíciójától, a hangsúly a csoportok prekoncepciójára helyeződött. A sztereotípiák funkcióját és miértjét a szemlélet képviselői abban látták, hogy a sztereotípiák hatékony adaptációs mechanizmusként szolgálnak abban a komplex és sokszor feldolgozhatatlan ingertömegben, amit a világ jelent számunkra.^[4] David Hamilton hívta fel a figyelmet arra, hogy az emberek a sztereotípiákba illeszkedő gondolati kapcsolatokat a valóságosnál gyakoribbnak vélik, és az információk torzulásával a sztereotípiák újra és újra alátámasztást nyernek.^[5]

Bár a sztereotípiák tanulmányozása és a jelenséggel kapcsolatos kutatások eredményei hosszú és változatos képet mutatnak, abban alapvetően a kutatók többsége egyetért, hogy a sztereotípiák egyes csoportok bizonyos jellemvonásait, motívumait foglalják magukba. A csoportok, vagy más szóval kategóriák halmazában helyet kapnak bizonyos élethelyzetek, események, tárgyak, és személyek is.

A kategorizáció tulajdonképpen a megismerési folyamat egyik alapvető formája, amellyel jelenségeket osztályozunk aszerint, hogy bizonyos jegyek, jellemzők előfordulnak-e bennük vagy sem. A kategorizáció felerősíti a csoporton belüli hasonlóságokat és élesíti a meglévő különbségeket.

A sztereotípiák hátránya, hogy a társadalmi valóság elemeiről sematizált képet közvetítenek és leegyszerűsített értékelési sémákká merevednek. Az előbbieket alátámasztja az egyébként görög eredetű fogalomnak a jelentése is: merev egyformaság, gépiesség, változatlan ismétlődés.

A sztereotípia az 1960–70-es években egyet jelentett az előítélettel, majd lassan a két fogalom elvált egymástól. Az előítélet (praeiudicium) latin eredetű kifejezés, fogalma látszólag nyilvánvaló, és könnyen értelmezhető. Eredeti jelentése a jogtudományban a bírói tevékenységhez kapcsolódott. Olyan perbeli kérdés (tény, jogviszony) előzetes eldöntésére irányuló keresetet jelentetett, amelytől egy utóper vagy más igény érvényesíthetőségének a jogi sorsa függött. A kifejezés közismert jelentése: „előzetesen rögzített ítélet”, ami egyaránt lehet pozitív és negatív.^[6]

Alapvetően az előítélet mögött mégis negatív, előnytelen véleményt és beállítottságot szokás érteni, amely egy csoporttal vagy annak tagjaival szemben jelentkezik. Az előítéletek társadalmilag közvetített, sematikus, rögzült hiedelmek, amelyeket a képviselőik nem vetnek alá sem a logika, sem a tapasztalat kritikájának.^[7]

Az előítéletek és sztereotípiák különféle funkciót töltenek be az életünkben. Egyrészt a sztereotípiáink segítségével gyorsabban tudunk eligazodni a világban, könnyebben kezeljük a bonyolultabb élethelyzeteket, másrészt az egyes csoportok közötti egyenlőtlenségeket az előítéleteink, sztereotípiáink igazolják, racionalizálják.

Az információt összegyűjtő és értelmező folyamataink a már kialakult hiedelmeink és előítéleteink fenntartását szolgálják.

A sztereotípia és az előítélet kapcsolata bonyolult képet mutat: a sztereotípia hozzájárulhat az előítélethez, de az előítélet is táplálja a sztereotipizálást.

III. Sztereotípiák és előítélek a tanúvallomások mögött

Anélkül, hogy egy pillanatra is a fentebb említett elismert szociálpszichológusok mögé sorakoznék, jómagam is bátorkodtam a sztereotípiák, előítéletek jelenlétét empirikus vizsgálat alá vetni két kísérletem során.

2009-ben egy 25 fős egyetemista csoportnak egy képet mutattam fel, amely egy nagypapát és két unokáját beszélgetés közben ábrázolta. A képet egy óvodás gyermekeknek készült mesés könyvből választottam, így egy meglehetősen színekben és formákban gazdag jelenet tárult a hallgatók elé. A képet 10–15 másodpercig vehették szemügyre a kísérlet alanyai és felhívtam a figyelmüket arra, hogy próbálják meg a kép részleteit memorizálni, mert az idő leteltével kérdéseket fogok nekik feltenni, amelyre az emlékezetük alapján kell válaszolni. A képpel kapcsolatban 12 kérdést tettem fel a hallgatóknak, melyek között körülbelül hasonló arányban oszlott meg a szuggesztív és a befolyástól mentes kérdések száma, azonban egy kérdésben a rögzült sztereotípiákra is rámutattam.

A hetedik kérdés így szólt: „Láttad-e a kislány játék mackóját?” A kérdés az eldöntendő kérdések osztályán belül az egyszerű és könnyen értelmezhető, igen–nem kérdések csoportjába tartozott. 25 személyből 15 látta a játék mackót, 4 hallgató nem látta és 6-an képesek voltak felidézni azt, hogy a kislány kezében valójában egy játék nyuszi volt.

A vallomások kialakulását szubjektív és objektív tényezők egyaránt befolyásolhatják. Az objektív tényezők, amelyek a tudomásszerzést befolyásolják, mindig nagyszámúak. Ide tartozik például: a tudomásszerzés helye, ideje, módja, forrásai, az észlelt jelenség gyorsasága, összessége. Ebbe a körbe tartozik az időtartam megbecslésével kapcsolatos tapasztalatok, pl. a várakozási idő túlbecslése, az időmúlás.^[8] Objektív tényező a távolság, a megvilágítás, a megfigyelés időtartama és az időjárási viszonyok is. Szintén ebbe a csoportba sorolható az észlelés módja (pl.: látással, hallással történő észlelés), vagy a megőrzés feltételei, ahol az időmúlásnak és az utólagos behatásoknak szerepe lehet.^[9]

A vallomás kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők a vallomást tevő személyéhez közvetlenül kapcsolódnak. A tudomásszerzésre ható szubjektív tényezők közé sorolhatóak például a tanú fiziológiai jellemzői, mint pl. az életkor, a nem, az érzékszervek állapota, a fáradság. Ide tartoznak a tanú szociológiai jegyei, foglalkozása, neveltetése. Szintén ide sorolhatóak a tanú pszichikai jellemzői: értelem, érzelmi állapot, a személy temperamentuma.^[10]

A tanú meglévő sztereotípiáit és a bizonyos élethelyzetekre, egyes emberek viselkedési normáira, megjelenésére reflektáló előítéleteit a vallomások kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők közé sorolom. A tudomásszerzésre ható tényezők teljes körű áttekintése természetesen lehetetlen, de álláspontom szerint a bíró a legnagyobb kihívással kétségtelenül a vallomások mögött meghúzódó sztereotípiák felkutatása során találkozik.

A sztereotípiáknak ugyanis van egy sajátos „önmegtermékenyítő” tulajdonsága. Ha kétségeink támadnak egy adott helyzet értelmezése során, ha nem találunk megnyugtató magyarázatot egy-egy szituációra, igyekszünk a sztereotípiáink megerősítésére utaló bizonyítékokat felkutatni, hogy „megválaszolva” a felmerülő kérdéseket, nyugodtan hátradőlhessünk. Egy sztereotípia aktiválódása úgy befolyásolja az adott jelenség magyarázatát, hogy az a sztereotípiával egyezőnek tűnjön.

A kísérlet során a feltett kérdéssel igyekeztem aktiválni a hallgatók esetleges sztereotípiáit. A játék mackóra utalással a hallgatók eddigi tapasztalataikra, gyerekkori emlékeikre hagyatkoztam. A válaszadók 60 százaléka tehát a kislány kezében mackóra emlékezett. A játék mackó a köztudatban sokkal klasszikusabb, többször előforduló játék, mint a nyuszi, és mivel a gyermekek alaptevékenysége a játék, így senki sem tudna elképzelni egy kislányt játék nélkül. A kísérlet jól szemléltette, hogy a sztereotípiák nem feltétlenül negatív irányú általánosítások, hanem inkább torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló elképzelések.

A fenti kísérletben a hallgatók nem adhatták elő a látottakat, hanem az általam feltett kérdésekre válaszoltak, ezáltal könnyebben terhelhettem a gondolataikat, és befolyásolhattam a válaszaikat. A büntetőeljárás során azonban a tanúvallomás összefüggő előadásának lehetőségét általános szabályként a Be. 88. §-ának (1) bekezdése biztosítja. A kihallgatást végzőnek fel kell kérnie a tanút arra, hogy összeszedetten, teljes egészében kimerítő előadásában jelenítse meg azokat a körülményeket, jelenségeket, tényeket, amelyeket az esemény során észlelt. ^[11]

A sztereotípiákon alapuló emlékképek felfedése ilyen esetben sokkal nehezebben megoldható feladat mind a nyomozóhatóság, mind a bíróság számára.

A pszichológiában az úgynevezett forgatókönyv elmélet szolgálhat annak magyarázatára, miként lehetséges, hogy összefüggő vallomásokat adnak a tanúk az olyan eseményekről, amit teljes egészében nem látnak.^[12]

Az elmélet szerint az ismereteink egy része olyan helyzetek köré szerveződik, amelyekben rutintevékenységet folytatunk. Ilyen cselekvésnek minősül pl.: étkezés, buszon utazás, bevásárlás, öltözködés stb. Egy forgatókönyvben vannak állandó szerepek, állandó kellékek, ahol egyik akció előkészíti a következőt.^[13] A forgatókönyv konzervatív, azaz csak azt tárolja, amit az egyén tud, így az emlékezetnek csak egy részét magyarázhatja meg, az esetleges üres helyeket akként töltjük fel történésekkel, hogy a hiányzó részt beillesztjük egy sémába, az adott helyzetekre illő sémák, pedig sztereotípiákon alapulnak. Ezért az ún. kognitív gazdaságosságért azt az árat fizetjük, hogy egy tárgy, esemény felidézése torzulhat, módosulhat, ha nem illeszkedik be az alkalmazott sémába.^[14] Ezt a jelenség ismerhető fel abban a büntetőügyben, amely Debrecen, egyik fiatalok által kedvelt szórakozóhelyén történt, és a kialakult verekedés során egy fiatalembert életveszélyesen megszúrtak.

Több tanú akként tett vallomást, hogy a sértett egy üveggel a kezében hadonászott, amire egy idő után többen úgy hivatkoztak, hogy sörösüveg volt, és a sértett részeg volt. Tényként lehetett azonban megállapítani, hogy a fiatalember vérében alkoholt nem lehetett kimutatni.^[15]

Az alábbi külföldi kísérlet is hűen példázza, hogy az emberek hajlamosak azt észrevenni és arra emlékezni, amire már eleve számítottak, a figyelmük pedig elkerüli azt, ami nem illik bele a szokványos „képbe”.

A „Gorillák társaságában” elnevezésű kísérletet két elismert kognitív pszichológus Christopher Charbis és Daniel Simons folytatta le amerikai diákokkal, a teszt az emberek megfigyelési képességének működését kívánta ábrázolni, és határozottan sikert aratott.

A Cornell University pszichológia tanszékének egyik ideiglenesen üres folyosóján egy filmet forgatott le a két kutató, melyben a diákok, mint színészek két csoportba verődve egy kosárlabda meccset játszottak le. Az egyik csapat fehér, a másik fekete pólót viselt.

A jelenet elkészültét követően az egyetem területén önkénteseket arra kértek meg, hogy a film nézése közben számolják meg, hogy a fehér pólós játékosok hányszor passzolják egymásnak a labdát, a feketét viselő csapatra nem kellett figyelniük. A videó egy percig sem tartott, ezt követően megkérdezték az alanyokat, hogy hány passzot számoltak.

A kísérlet természetesen nem arra kereste a választ, hogy az alanyok helyesen számoltak-e, sokkal inkább az észlelési képességeiket kívánta felmérni. A játék közben ugyanis egy gorillának öltözött lány besétált a képbe, megállt a játékosok között, megdöngette a mellét, majd elhagyta a jelenetet – mindezt körülbelül nyolc másodperc leforgása alatt hajtotta végre. Elképesztő eredmény született: a tesztalanyok durván fele nem vette észre a gorillát. Valaki kijelentette, hogy biztos abban, hogy azon a videón, amit először látott nem volt gorilla, de volt olyan is, aki meggyanúsította a kutatókat, hogy kicserélték a kazettát.

Vajon mi tette a gorillát láthatatlanná, miért nem figyeltek fel rá a kísérlet szereplői?

Ez a hibás megfigyelés abból adódik, hogy a nem várt tárgyakra nem figyelünk oda. Ennek a jelenségnek a tudományos neve az akaratlan vakság („inattentional blindness”). Ha az emberek ugyanis a látható világuk egy bizonyos részére koncentrálnak, hajlamosak arra, hogy a váratlan dolgokat ne vegyék észre, még akkor is, ha ezek a váratlan dolgok szembetűnőek.^[16]

Ritkán foglalkozunk tehát a meglepő információkkal, ha az nem erősíti sztereotípiáinkat, tulajdonképpen azt látjuk, amit hiszünk.

A következő általam végzett kísérletet 2012. szep­tember 28. napján a „Kutatók Éjszakája – Ezerarcú jogtudomány” elnevezésű rendezvénysorozat alkalmával sikerült kivitelezni a Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar „Büntetőjog a mozivásznon” címmel megrendezésre került programjának keretében. A kísérlet alapja egy megrendezett jelenet volt: az előadás kezdetén két a közönség által nem ismert orvostanhallgató összeszólalkozott, elcsattant egy-két pofon, majd többszöri felszólításra elhagyták a termet.

A jelenetet követően 11 kérdésből álló tesztlap került kiosztásra. A jelenlévők számára 5 perc állt rendelkezésre a kérdések megválaszolására. Hasonlóan a korábbi kísérlethez, a közönség itt is tanúként válaszolt a kérdésekre.

A kérdések többsége befolyásoló jellegű volt. A kísérlet bebizonyította, hogy a szuggesztív kérdés hatására a tanúk az észlelt eseményeket, jelenségeket képtelenek a valóságnak megfelelően visszaadni.

A vallomás manipulálása ugyanis több kockázatot rejt magában: a kérdező a kihallgatás eredményességét, az ügy végkimenetelét, és nem utolsósorban az ítélet helyességét és igazságosságát is veszélyezteti. ^[17] A befolyás ugyanis a tanú emlékezetére és emlékképeinek felidézésére károsan hat.^[18] A manipuláció egyfajta külső nyomásként nehezedik a tanúra, aki nagyon gyakran nem képes attól szabadulni. Tulajdonképpen csakis a kérdezőtől függ, legyen az akár a bíró, ügyész, ügyvéd, vagy a nyomozóhatóság egy képviselője, hogy alkalmazza-e a befolyásolás eszközeit. A sztereotípiák, előítéletek ezzel szemben magában a tanúban keletkeznek, és nagyon gyakran az emlékképek „álruháját” öltik magukra. Sokszor jelent megoldatlan rejtélyt a kérdezőnek, hogy a tanú által előadott vallomás megtörtént eseményeken alapszik-e, vagy csak elhamarkodott előítéletekből kreált gondolatok szüleménye, amelyet a tanú valósnak vél.

A tesztlap 9. kérdése így szólt: „Vajon milyen iskolába járnak a fiúk, vagy járnak-e egyáltalán?” A közönség nagy része helyesen válaszolt és egyetemistának gondolta a verekedés szereplőit. Azonban néhány válaszban jól megmutatkozott az előítélet állandó jelenléte, melyből sok esetben elszomorító következtetésekre juthatunk.

53 válaszadóból 5-en úgy gondolták, hogy a két fiú valamilyen szakmunkásképzőbe jár. Kiábrándító jelenség, hogy mennyire negatív a megítélése napjainkban a szakiskoláknak és az ott tanuló, vagy már végzett embereknek.

Ha egy bűncselekmény felderítése során éppen az említett 5 tanúra hagyatkozna a nyomozóhatóság és a vallomásnak megfelelően az elkövetők lehetséges körét az iskolai végzettség szerint osztályozná, az előítéletek hatására a főiskolát végzett, vagy egyetemi diplomával rendelkező személyek kiesnének a körből.

Szintén megjelenik az előítélet a következő válaszokban:

„Valószínűleg az egyik egyetemi hallgató, a verekedés kezdeményezője dolgozik.” „Középiskolát végeztek, most nem járnak iskolába.”

„Félbehagyott középiskola”

„A tevékenységből kiindulva én egy érettségit sem adnék nekik…”

Összességében a válaszadók durván 20%-a kizárta a felsőfokú végzettség meglétét a két szereplő esetében. 20% szerint egy hivatalos rendezvényen való verekedésre csakis egy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező személy hajlamos.

IV. Záró gondolatok

Álláspontom szerint a kísérletek hűen ábrázolták korunk előítéletektől duzzadó világát. A XXI. század rohanó, zsúfolt mindennapjai a sztereotípiák táptalajául szolgálnak. Ahogyan azt a fogalmak bemutatásánál is taglaltam, a sztereotípiák segítséget nyújtanak számunkra, hogy könnyedebben eligazodjuk a társadalomban. Egész életünk során információt gyűjtünk, szolgáltatunk és értelmezünk, a ránk nehezedő nyomás enyhítéseként egyfajta mankóként nyúlunk a már kialakult hiedelmeinkhez és előítéleteinkhez. A „lusta ember” nem szán időt az általa észlelt jelenség megismerésére, inkább hamar kategorizálja azt. Az általánosítás gyakran hibás eredményekhez, helytelen következtetésekhez vezet minket és nincs ez másképp a büntetőeljárásban sem. A bíró az anyagi jog szabályainak alkalmazásával hozza meg döntését, a bűncselekmény megítélése során a törvényi tényállás felté­teleinek meglétét vizsgálja. A bírónak ítélkezése során követnie kell a büntetőjog egyik vezéreszméjének parancsát, amely nem más, mint az egyéniesítés (individualisatio) követelménye.

„Nem elég a tettet nézni és bonczolgatni, hiszen a valóságban nem a tettet, hanem a tettest, az egyént büntetjük, az ő egyéniségét, társadalmi veszélyességét is figyelembe kell venni.”^[19] Az előítéletek, sztereotípiák jelentik a legnagyobb akadályt az egyéniesítés maradéktalan érvényesülésében. Ideje belátnunk tehát: az előítéletek, sztereotípiák börtönében nemcsak azok foglyok, akikről oly gyorsan ítélkezünk, hanem azok sem szabadok, akik elzárják maguktól a tényleges valóságot.

Dr. Remes Zoltán emlékére^[1]

1. Bevezető

Már az 1900-ban megjelent Magyar Jogi Lexikonban is azt olvashatjuk, hogy „a kellő mértéken túlmenő egyesítés szerfölött megnehezíti az ügynek egységes áttekintését, tehát annak elbírálását is [különösen az esküdtek részéről], ezenfelül súlyosabbá teszi a vádlottnak és a védelemnek helyzetét: elhúzza a vizsgálati fogságot, hosszabbítja az eljárás lefolytatást stb. Ennélfogva a gyakorlati szükség követelményeit az indítványozó kir. ügyészségnek és az egyesítést elrendelő bíróságnak helyes tapintata és megfelelő gyakorlati érzéke fogja csak az adott esetben kielégíthetni.”^[2] Azóta többször is nagyot fordult a világ, de a „kellő mértéken túlmenő egyesítés” változatlanul figyelmet érdemlő problémát jelent napjaink joggyakorlatában is, noha ennek megoldására a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény [Be.] is kézenfekvő megoldással szolgál és meglehetősen széles körű bírói gyakorlatra^[3] támaszkodhatunk. A jelent tanulmány tehát a büntetőügyek egyesítésének és elkülönítésének gyakorlati problémáit vizsgálja konkrét ügyek tükrében, a törvényi szabályozás alakulásának áttekintését követően.

2. Jogtörténeti áttekintés

A büntetőügyek egyesítésének és elkülönítésének szabályozása egyidős a büntető eljárási jogunk kodifikációjával, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy ezen a téren lényegében ma is a több mint száz évvel ezelőtt megalkotott szabályok szerint járunk el, ami kitűnik a szabályozás történetének áttekintéséből.

1896. évi XXXIII. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról [Bp.]:

18. § A tettes bírósága illetékes a részesre, az orgazdára és a bűnpártolóra, valamint ezeknek külön vagy másokkal együtt elkövetett más bűncselekményeire nézve is. Ha a részes, az orgazda vagy a bűnpártoló bűncselekménye oly súlyos, hogy reá a tettes bíróságának hatásköre ki nem terjed; az a bíróság fog eljárni, mely illetékességgel bírna, ha a tettes bűncselekménye hasonló súlyosságú volna.

A jelen § szerint összefüggő ügyek lehetőleg egyesítendők és együttes ítélettel intézendők el.

19. § Ha ugyanazt az egyént több bűncselekmény terheli, a külön folytatott ügyek rendszerint egyesítendők, s azokban lehetőleg együttes ítélet hozandó.

Az egyesítésre és a további eljárásra több illetékes bíróság közül az van hivatva, melynek hatáskörét a bűncselekmények egyike sem haladja meg. Ha több ilyen bíróság volna, ezek közül a legsúlyosabb bűncselekmény tekintetében illetékes bíróság, kétség esetén pedig az a bíróság jár el, amely a többit megelőzte. [...]

20. § Más bűnvádi ügyekkel nem egyesíthetők azok, a melyekben az elsőfokú bíróság már ítéletet vagy megszüntető végzést hozott. […]

21. § A 18. vagy 19. § alapján eljáró bíróság fontos okból az ügyek egyesítését vagy megszüntetését mellőzheti, illetőleg megszüntetheti, s az eljárást egyes ügyekben vagy egyes terheltek ellen elkülönítve folytathatja, esetleg más illetékes hatóságnak engedheti át.

Az illetékes hatóság a hozzá áttett ügyet vissza nem utasíthatja.

1962. évi 8. számú törvény erejű rendelet a büntetőeljárásról:

56. § (1) A bűntett valamennyi elkövetőjét, úgyszintén a bűnpártolót és az orgazdát rendszerint ugyanabban az eljárásban kell felelősségre vonni.

(2) Azokat az ügyeket, amelynek együttes elintézése az eljárás tárgyára vagy az abban részt vevő személyekre tekintettel vagy egyéb okból célszerű, egyesíteni lehet.

(3) Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetve az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok az ügy tárgyalását jelentősen megnehezítené.

(4) Elkülönítés esetén az iratokat ahhoz a bírósághoz kell áttenni, amely egyébként illetékes.

1973. évi I. törvény a büntetőeljárásról:

32. § (1) A bűncselekmény valamennyi elkövetőjét, továbbá a bűnpártolót és az orgazdát rendszerint ugyanabban az eljárásban kell felelősségre vonni.

(2) Egyesíteni lehet azokat az ügyeket, amelyek együttes elbírálása az eljárás tárgyára vagy az abban résztvevő személyekre vagy egyéb okból célszerű.

(3) Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetőleg az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok az ugyanabban az eljárásban történő felelősségre vonást jelentősen nehezítené.

(4) Az elkülönített ügy iratait az egyébként illetékes hatósághoz kell áttenni.

374. § (2) Ha a próbára bocsátott ellen

a) a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt újabb büntetőeljárás indul, az ügyeket egyesíteni kell, és az újabb ügy elbírálására illetékes bíróság jár el, az ügyész indítványára azonban a próbára bocsátást elrendelő bíróság is eljárhat,

b) a próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt a próbaidő alatt indult büntetőeljárás, a bíróság az ügyeket egyesíti, a próbára bocsátást kimondó végzést hatályon kívül helyezi, és új határozatot hoz, vagy az egyesített ügyeket újból elkülöníti.

A hatályos szabályozás:

72. § (1) Ha a büntetőügyben több terhelt van, velük szemben rendszerint egyazon eljárást kell lefolytatni. Ez a rendelkezés a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed.

(2) Egyesíteni lehet azokat az ügyeket, amelyek együttes elbírálása az eljárás tárgyára vagy az eljárásban részt vevő személyekre tekintettel, illetve egyéb okból célszerű.

(3) Az ügyek egyesítését mellőzni kell, illetőleg az ügyeket el kell különíteni, ha a terheltek nagy száma vagy egyéb ok a felelősségnek ugyanabban az eljárásban történő elbírálását jelentősen nehezítené.

(4) Az elkülönített ügy iratait a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, ügyészhez vagy nyomozóhatósághoz kell áttenni.

265. § (1) A bíróság hivatalból vagy indítványra határoz az ügyek egyesítéséről vagy elkülönítéséről [72. §].

(2) Ha a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt a próbára bocsátott ellen újabb eljárás indul, vagy ha a próbára bocsátott ellen a próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt a próbaidő alatt indult eljárás, az ügyeket egyesíteni kell, és az újabb ügy elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság jár el. Ha a vádlottat katonai büntetőeljárásban bocsátották próbára, az ügyeket az a bíróság egyesíti, amely a katonai büntetőeljárást lefolytatta, kivéve, ha a katonai büntetőeljárás hatályát a 470. § (3) bekezdése alapozta meg.

(3) Az egyesítésnek nem akadálya, hogy a vádlottat korábban magánvádas ügyben bocsátották próbára, az újabb büntetőügyben azonban az ügyész, pótmagánvádló, vagy másik magánvádló képviseli a vádat. Ha a vádlottat közvádas ügyben bocsátották próbára, és az újabb büntetőeljárás magánvádra indul ellene, az ügyeket akkor lehet egyesíteni, ha az ügyész a vád képviseletét a magánvádlótól átvette. Ebben az esetben a bíróság az iratokat a vádképviselet átvételének megfontolása végett az ügyésznek küldi meg. Ez a korlátozás nem érvényesül, ha az újabb ügyben a vádat pótmagánvádló képviseli.

(4) Ha az újabb eljárásban a vádlott bűnösségét a bíróság nem állapítja meg, az egyesített ügyeket újból el kell különíteni.

[...]

A témánkat érintő rendelkezések változatlanságából arra lehet következtetni, hogy a 117 évvel ezelőtt kialakított szabályozás kiállta a gyakorlat próbáját, amihez azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy ezeket a szabályokat már régen nem olyan körülmények között alkalmazzuk, mint amilyenek a Bp. megalkotásakor figyelembe vehetők voltak.

3. Célszerűtlen egyesítések

A gyakorlatban szükségképpen az egyesítés elmulasztása valósíthat meg eljárási szabálysértést, hiszen az egyéb eljárási szabályok betartása esetén az esetleg indokolatlanul elrendelt egyesítés sem befolyásolhatja az ítéletet. Valószínűleg ilyen megfontoláson alapuló bírói óvatossággal magyarázható az, hogy a gyakorlatban inkább célszerűtlen egyesítésekkel lehet találkozni.^[4] Célszerűtlen volt véleményem szerint az ügyek egyesítése pl. a következő esetekben.

A Mátészalkai Városi Bíróságon a lopás bűntette miatt egy vádlott ellen 1998. január 6-án B.6/1998. szám alatt indult ügy az 1998. november 23-án 1999. február 18-ára kitűzött tárgyaláson a vádlott beismerő vallomása és a rendelkezésre álló okiratok alapján befejezhető lett volna. Ehelyett ugyanezen a tárgyalási napon a B. 161/1998., B.269/
1998., B.286/1998., B.433/1998. számú ügyek egyesítéséről rendelkezett az eljáró bíró és a tárgyalást elnapolta június 3-ára. Ekkor az egyesítés folytán immár három vádlott ellen folyó ügyben a II–III. r. vádlottak nem jelentek meg. Emiatt a tárgyalás elnapolására került sor november 3-ára. Ezen a tárgyalási napon az eljáró bíró még egyesítette a B.573/1998. és a B.431/1999. számú ügyeket is, ugyanakkor a III. r. vádlottal szemben az eljárást elkülönítette. Az 1998. január 6-án indult ügy csak 2000. március 9-én nyert befejezést.

A Mátészalkai Városi Bíróság B.367/1998. számú, 1998. július 1-jén érkezett ügyében az 1992. február 12-én június 2-ára kitűzött tárgyaláson került sor a B.681/1998. számú ügy egyesítésére, így az eredetileg egy vádlott ellen indult ügy már két vádlott ellen folyt. Abban az esetben, ha nem kerül sor az egyesítésre a B.367/1998. számú ügy már 1999. február 12 -én befejezhető lett volna, mert ekkorra megtörtént az elbíráláshoz szükséges bizonyítás lefolytatása.

A Mátészalkai Városi Bíróságon folytatólagosan elkövetett sikkasztás büntette és folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége miatt egy vádlott ellen 1997. július 21-én B.327/1997. szám alatt indult ügyben viszonylag terjedelmes bizonyítás lefolytatása után, az 1998. június 15-ei tárgyalási napon az eljáró bíró ügyészi indítványra egyesítette a B.298/1998. számú ügyet, annak ellenére, hogy ezt a vádlott és védője egyaránt ellenezte, arra hivatkozással, hogy a már szinte teljes körű bizonyítás felvételére sor került és az egyesítés az eljárás megismétlését vonja maga után. Megjegyzem, hogy a Mátészalkai Városi Ügyészség B.878/1997. számú vádiratában „személyi és tárgyi összefüggés okából” indítványozta az ügyek egyesítését.

Az ügyek közötti tárgyi összefüggés azonban nem állt fenn, mert nem alapozza meg ennek megállapítását pusztán az a körülmény, hogy a vádlott a folytatólagosság egységébe nem olvadó sikkasztást a vád szerint mindkét ügyben ugyanazon betéti társaság üzletvezetőjeként követte el. A B.298/1998. számú ügyben a vád szerint 5 670 000 forintra elkövetett jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének bűntette volt a domináns cselekmény. Az ennek ellenére elrendelt egyesítés miatt az ügyben a bűntetti eljárási szabályai szerint kellett a továbbiakban eljárni. Ennek következtében június 15-én a már felvett bizonyítás megismétlésére került sor, majd a B.298/1998. számú ügyben szükséges bizonyítás kiegészítés miatt a tárgyalást el kellett napolni. Az ügy csak 1999. október 5-én fejeződött be első fokon.

Valamennyi ismertetett üggyel kapcsolatban megállapítható az, hogy az ugyanazon vádlott ellen párhuzamosan folyó ügyek egyesítése egyik esetben sem volt célszerű, mert az eljárások elhúzódását eredményezte.

A célszerűség a legteljesebb mértékben hiányzott a Nyíregyházi Városi Bíróság B.1122/1996. [korábban B.1435/1995.] számú ügyében, amellyel kapcsolatban az egyesítés kérdésében való döntés szempontjából lényeges adatokat az 1–2. számú táblázatokban foglaltam össze, az eljárás menetét pedig azt követően ismertetem. [A 2. sz. táblázatban az egyes vádlottak érintettségét a szürke cellák jelzik.]

Az eredetileg B.1436/1995. szám alatt 1995. június 9-én érkezett ügy az 1995. március 11-én és 13-án elkövetett, folytatólagosan elkövetett lopás büntette miatt indult M. Gy. I. r. és M. J. II. r. vádlottak ellen.

Az 1995. szeptember 6-án és október 4-én tartott tárgyaláson az eljáró bíró a teljes körű bizonyítást lefolytatta, majd az 1995. március 13-a óta előzetes letartóztatásban levő vádlottak letartóztatását megszüntette, az eljárást felfüggesztette és pótnyomozást rendelt el M. A. tanúval szemben (!). Az ügyészség 1996. május 8-án a pótnyomozás lefolytatása után az iratokat azzal küldte vissza a városi bíróságnak, hogy az ügyben benyújtott vádiratot teljes egészében fenntartja. Az iratok 1996. május 14-én B.1122/1996. szám alatt újralajstromozásra kerültek. Az ezt követően 1996. június 19-ére kitűzött, majd szeptember 18-ára elhalasztott tárgyalás megtartására M. J. II. r. vádlott távolmaradása miatt nem került sor.

1996. október 28-án viszont valamennyi idézett megjelent és a kihallgatásuk is megtörtént. Ekkor M. Gy. I. r. vádlott kihallgatása után az eljáró bíró az M. Gy. I. r. vádlottal szemben B.1602/1995. szám alatt indult ügy egyesítését rendelte el. [A Nyíregyházi Városi Ügyészség B.1074/1995. számú vádindítványában az 1995. február 25-én elkövetett garázdaság vétsége és rongálás vétsége miatt emelt vádat, négy tanú kihallgatását, valamint a B.1436/1995. számú ügyhöz történő egyesítés elrendelését indítványozta.] Az egyesítés indokolása: „a vádlottak személyazonossága és pergazdaságossági szempontból a bíróság az ügyeket a Be. 32. § (1) bekezdése alapján egyesítette.

Az 1996. október 28-ai tárgyalási napon a lehetséges bizonyítás felvétele után az egyesített ügy sértettjének tanúkénti megidézése, valamint M. J. II. r. vádlott elmeorvos-szakértői vizsgálata miatt a tárgyalás elnapolására került sor 1996. december 11. napjára. [Megjegyzem, hogy az elkészült elmeorvos-szakértői vélemény szerint a vádlott beszámítási képessége teljes értékű volt.]

Az 1996. december 11-ei tárgyalási napon M. Gy. I. r. vádlott szabályszerű idézésre nem jelent meg jelen volt M. J. II. r. vádlott, valamint két tanúként idézett sértett. Ekkor az eljáró bíró a B. 2799/1996. számú ügyet egyesítette, majd intézkedett az M. Gy. és M. J. vádlottak ellen meg folyamatban levő büntetőügyek iratainak beszerzése érdekében és a tárgyalást 1997. január 20-ára elhalasztotta.

Az 1997. január 20-ai tárgyalási napon került sor az M. J. II. r., M. A. III. r. és M. L. IV. r. vádlottakkal szemben B. 1893/1996. szám alatt az 1996. április 22-én elkövetett lopás bűntette miatt indult ügy egyesítésére majd a II–IV. r. vádlottak kihallgatására, ezt követően pedig a tárgyalás 1997. február 17. napjára történő elnapolására.

Az 1997. február 17-ei tárgyalási napon a III–IV. r. vádlottak nem jelentek meg az idézettek közül, emiatt a tárgyaláson megjelent egyik sértett kihallgatását követően a tárgyalás elnapolására került sor 1997. március 26. napjára.

A március 26-ai tárgyalási napon történt meg a B.1454/1996. és a B.790/1997. számú büntetőügyeknek az egyesítése, majd L. V. V. r., ifj. M. K. VI. r. és V. T. VII. r. vádlottak kihallgatása, továbbá egy korábban már kihallgatott tanú ismételt kihallgatására is sor került.

Az 1997. május 21-ére elnapolt tárgyaláson M. J. II. r., M. A. III. r., L. V. V. r., V. T. VII. r. és M. K. VIII. r. vádlottak nem jelentek meg. Emiatt a tárgyalás elhalasztásra került 1997. június 30. napjára. Ekkor az eljáró bíró M. K., M. A. és V. T. vádlottak távolmaradása miatt a tárgyalást szeptember 29. napjára elhalasztotta.

Az 1997. szeptember 29-ei tárgyalási napon került sor az M. Gy. ellen B.2136/1997. szám alatt indult büntetőügy egyesítésére, majd id. M. K. VIII. r. vádlott kihallgatására, ezt követően az eljáró bíró a március 26-án egyesített B.1454/1996. számú ügyben a városi ügyészség B.1247/1996. számú vádindítványában indítványozott tanúk megidézése miatt a tárgyalást elnapolta november 5. napjára. Ekkor érdemi bizonyításra nem került sor, az eljáró bíró a B.533/1996. és a B. 1900/1997. számú vádiratban, illetőleg vádindítványban indítványozott tanúk megidézése miatt a tárgyalást elnapolta.

Az ügyben még 1998. május 22-én és 27-én, június 24-én, valamint október 21-én került sor tárgyalás tartására. Az ítélet meghozataláig 1998. október 21-én jutott el a bíróság.

A leírtakból kitűnően a koncepció nélkül elrendelt egyesítésekre célszerűtlenül került sor, amelynek következtében az eljárás jelentősen elhúzódott és az ügy áttekinthetetlenné vált az eljáró bíró számára. Ezt tükrözik a bizonyítás menetének bizonytalanságai, valamint az első fokú ítélet szerinti jogi minősítés problémái: ugyanazon bűncselekmény vonatkozásában bűnösséget megállapító és felmentő rendelkezés meghozatalára egyaránt sor került; egy bűncselekménynél az I. r. vádlott esetében nem került sor a társtettesség megállapítására; egy másik befejezett bűncselekményt érintően pedig tévesen a bűncselekmény kísérletének a megállapítására került sor. Jellemző, hogy a Bf. 1342/1998/4. számú másodfokú határozat rendelkező részének terjedelme több mint két oldal.

A Nyíregyházi Városi Bíróság eredetileg 47 vádlott ellen 40 rendbeli cselekmény miatt indított B.1335/
2005. számú ügyéhez az elsőfokú bíróság (a Nyíregyházi Városi Bíróság próbára bocsátással befejezett B.1666/2005., B.2094/2007. és B.2396/2007. számú ügyeinek kivételével) alapvetően indokolatlanul egyesített még további 22 büntetőügyet, aminek eredményeként a vádlottak száma 80 főre gyarapodott, s ugyanennyi rendbeli bűncselekmény képezte az eljárás tárgyát az egyesítések után amelyeknek irányadó adatait a következő [3. számú] táblázat tartalmazza.

A Be. 72. §-ának (2) bekezdése értelmében az ügyek egyesítésére tárgyi vagy személyi összefüggés okából kerülhet sor. A kétféle összefüggésnek lényeges szerepe van az ügyek egyesítésének szabályozása szempontjából is. Tárgyi összefüggés esetén ugyanis az egy eljárásban történő felelősségre vonás a Be. 72. §-ának (1) bekezdése szerint általában kötelező, míg személyi összefüggésnél az együttes elbírálás csupán lehetőség. Az egy eljárás keretében történő elbírálás azonban még tárgyi összefüggés esetén sem áttörhetetlen szabály. Erre utal a Be. 72. §-ának (1) bekezdésében használt „rendszerint” határozószó (amelynek jelentése: szokás szerint, megszokott rendszerint, többnyire) használata. Mindebből követően megállapítható az, hogy az elsőfokú bíróság döntése lehetséges következményeinek megfelelő mérlegelése nélkül, a célszerűségi szempontok figyelmen kívül hagyásával rendelte el sorozatosan a vádlottak további büntetőügyeinek pusztán személyi összefüggések miatti egyesítését, amire semmilyen elfogadható indokot nem lehet találni. Ennek azonban az elsőfokú eljárás törvényességének megítélésére nem volt közvetlen kihatása, miután az egyesítések törvényi feltételei egyébként fennálltak, viszont jelentősen megnehezítette az eljárás lefolytatását. Így ebben az esetben sem beszélhetünk annak a követelménynek az érvényesüléséről, amely szerint: „Az ügyek egyesítésekor kerülni kell, hogy az ügy olyan terjedelművé váljék, ami által áttekinthetetlen lesz.”^[5]

4. Elmulasztott elkülönítések

A célszerűtlen elkülönítésre és a célszerű elkülönítés elmulasztására egyaránt lehet példát találni. Jellemzőbb azonban az utóbbi probléma, különösen az olyan ügyeknél, amelyekben az ügyészség nagy számú vádlott ellen széles körű bizonyítást igénylő cselekmény miatt emel vádat. Az ilyen ügy tárgyalásának alapos előkészítése rendkívüli munka- és időráfordítást igényel, a tárgyi feltételek megteremtése körülményes, egy több száz főt érintő ügyben a koncentrált bizonyítás ésszerű időn belüli lefolytatása a mostani megjelenési fegyelem mellett gyakorlatilag kivitelezhetetlen, és mindennek következtében az ilyen ügyekben néha évekig elhúzódó bizonyítás anyaga is szinte átláthatatlanná válhat. Ezért ezzel a problémával is indokoltnak látszik bővebb terjedelemben foglalkozni.

Az egyik legjellemzőbb példa a Nyíregyházi Városi Bíróság B.516/1995. számú ügye, amely eredetileg B.1693/1993. szám alatt 1993. június 10-én indult, s a tárgyalt téma szempontjából lényeges adatai a következők.

Az ügy tárgyát képező eljárás 17 vádlott ellen 46 rendbeli bűncselekmény (csalás, magánokirat-hamisítás, számviteli fegyelem megsértése) miatt indult. A vádirat terjedelme 59 oldal, az ügyészség 232 tanú kihallgatását indítványozta. Általánosságban megállapítható még az is, hogy az egyes részcselekmények ténybeli és jogi megítélése is viszonylag egyszerű, lényegében a rendszerváltást követő években elharapódzott utólagos fizetés vállalása melletti vásárlásokkal elkövetett csalás-sorozat képezte a vád tárgyát. Az ügy elbírálásának nehézsége abból adódott, hogy a bizonyítás nagy számú személy kihallgatását tette szükségessé, akik különböző, többnyire Nyíregyházától távoli helységekben laktak. Erre tekintettel már a tárgyalás előkészítése során élni kellett volna az ügy elkülönítésének lehetőségével, figyelemmel a 4. számú táblázatban [14. o.] feldolgozott tárgyi- és személyi összefüggésekre. [Az egyes vádlottak érintettségét a szürke cellák jelzik.]

A táblázatból is láthatóan a vádirat szerint az 1–12. vádpontok alatti cselekményeket az I. r. vádlott követte el, ezen belül csak a 8. vádpont alattit a XVII. r. vádlottal közösen; 13–27. vádpontok alatti cselekményeket a II., III., IV., V., VI., VII., XI. r. vádlottak; a 28–44. vádpontok alatti cselekményeket az I., V., VIII., IX., X., XI., XII., XIII., XIV. és XV. r. vádlottak; a 45. vádpont alatti cselekményt egyedül a XVI. r. vádlott követtet el; a 46. vádpont alatt pedig a külön-külön megvalósított számviteli fegyelem megsértésének vétségét tette vád tárgyává az ügyészség az I–IV. r., valamint a IX–XIII. r. vádlottakkal szemben.

A fentiek szerinti elkülönítés esetén az I. és az V. r. vádlott két párhuzamos büntetőeljárásban szerepelt volna terheltként, ami azonban a tárgyi összefüggés hiánya miatt nem zárhatta ki az egyébként messzemenően indokolt elkülönítés alkalmazását. Ezt annál is inkább megfontolás tárgyává kellett volna tenni már az eljárás kezdeti szakaszában, mert az I. és X. r. vádlottak védője is erre irányuló indítványt terjesztett elő az 1995. augusztus 3-ai tárgyalási napon. Az elkülönítés elmulasztása azzal a következménnyel járt, hogy bár az ügyben 1999 szeptemberéig 28 tárgyalási napon 17 vádlott és 149 tanú kihallgatására került sor, amelyről összesen 401 oldal terjedelmű jegyzőkönyv készült, de az ügy még így sem volt befejezhető.

Jellemző példának tekinthető a Kisvárdai Városi Bíróság B.431/1997. számú ügye is, amelynek lényeges adatai az alábbiak.

A 9 vádlott ellen többrendbeli jelentős értékre elkövetett sikkasztás büntette, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette, közokirat-hamisítás büntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt folyó ügy 1997. június 25-én érkezett a bíróságra. Az ügyészség 48 tanú kihallgatását indítványozta.

Az 1997. október 18-án december 15–16. napjaira kitűzött tárgyaláson az I., II., VI. és IX. r. vádlottak nem jelentek meg. A jelenlevő vádlottak kihallgatása után a tárgyalás elnapolásra került 1998. február 4-ére.

A február 4-ei tárgyalási napon az I. és a VIII. r. vádlott védője nem jelent meg. A még ki nem hallgatott vádlottak kihallgatása után a tárgyalás elnapolására került sor május 4-ére. A vádlottak és öt tanú megidézése mellett.

Május 4-én az I–III. r., valamint a IX. r. vádlottak nem jelentek meg. Emiatt a tárgyalást el kellett halasztani.

A június 11-ei határnapon a II. és VI. r. vádlottak, valamint a VI. r. vádlott védője nem jelent meg. Emiatt az I. r. vádlott kihallgatása után ismételten a tárgyalás elnapolására került sor.

Szeptember 14-én az I. r. vádlott, valamint a VI. r. védője továbbá két tanú nem jelent meg. Erre tekintettel ez alkalommal is a tárgyalás elhalasztására került sor.

A november 9-ei tárgyalási napon az I–II. és a VIII–IX. r. vádlottak, valamint a VI–VII. r. vádlott védője nem jelent meg. Ez alkalommal is a tárgyalás elhalasztására került sor.

A folytatólagos tárgyalási napon december 9-én az I., III. és IX. r. vádlottak, valamint a VIII. r. vádlott védője nem jelent meg. A tárgyaláson jelenlevő vádlottak nyilatkoztak arról, hogy a korábban tett vallomásaikat fenntartják, majd a tárgyalás elnapolására került sor.

Az 1999. április 7-ei tárgyalási napon az I., II., III. és IX. r. vádlottak távolléte miatt került sor a tárgyalás elnapolására.

Június 24-én az I. és III. r. vádlottak nem jelentek meg. Emiatt megint a tárgyalás elhalasztására került sor.

Az ügy tárgyi- és személyi összefüggéseit a fenti 5. számú táblázat mutatja. [Az egyes vádlottak érintettségét a szürke cellák jelzik.] A táblázatban nem jelezhető további összefüggés az, hogy a vádirat 4. pontjában írt cselekmény folytán az 1–3. vádpontokkal is érintett 15 személy részére került sor kifizetésre, akik közül négy személy a 6. vádponttal is érintett, ezek a személyek azonban nem vádlottként szerepelnek az ügyben. Ezeknek a körülményeknek a kihangsúlyozását azért tartom fontosnak, mert a vád tárgyát képező cselekmények közötti tárgyi és körülhatárolható személyi összefüggések megléte nyilvánvaló, amire tekintettel az ügyészség célszerűnek ítélhette a vádbeli cselekmények egy eljárás keretében történő elbírálását. Az eljárás pertörténete azonban azt mutatja, hogy a legalább 60 személyt érintő bizonyítás az adott eljárási keretek között eredményesen nem folytatható le. Ezért indokolt lett volna az elkülönítés lehetőségének megvizsgálása.

A Kisvárdai Városi Bíróság B.967/1995. számú ügye is arra hozható fel példaként, amikor a tárgyalás előkészítése során az elkülönítés nem lett volna célszerű, az eljárás későbbi szakaszában azonban ennek lehetőségét az ügy befejezhetőségének biztosítása céljából véleményem szerint vizsgálni kellett volna.

A jelentős értékre elkövetett lopás büntette, vesztegetés vétsége, jelentős értékre elkövetett orgazdaság büntette, közokirat-hamisítás büntette és magánokirat-hamisítás vétségé miatt 9 vádlott ellen indult ügy eredetileg B.401/1994. szám alatt 1994. június 4-én érkezett a városi bíróságra.

Az 1994. szeptember 20-ai tárgyalási napon a II–III. r. vádlottak nem jelentek meg, ezért a megjelent vádlottak kihallgatása után a tárgyalás elnapolására került sor az ügyészség által a vádiratban indítványozott tanúk megidézésével.

A november 22-ei tárgyalási napon az I. r. vádlott nem jelent meg, a II–III. r. vádlott kihallgatása után a tárgyalás ismételt elnapolására került sor.

1995. január 17-én a IV. és a VII–VIII. r. vádlottak nem jelentek meg. Ekkor a tanács összetételének megváltozása miatt a tárgyalást elölről kellett kezdeni. A megjelent vádlottak kihallgatása után a tárgyalás elnapolásra került.

1995. február 21-én az I. és IV. r. vádlottak, valamint 4 tanú nem jelent meg. Ekkor a IV. és VII. r. vádlottak kihallgatására került sor, a megjelent 10 tanú kihallgatása nem történt meg, a tárgyalás elnapolásra került.

Május 4-én a III. r. vádlott és 3 tanú nem jelent meg 12 tanú viszont jelen volt, azonban a tárgyalás elhalasztására került sor érdemi bizonyítás felvétele nélkül.

Június 12-én a II. és VII. r. vádlottak, továbbá 5 tanú nem jelent meg, 10 tanú viszont idézésre megjelent, akik közül egy tanú kihallgatása után a tárgyalást elnapolta az eljáró bíró.

Az augusztus 23-ai tárgyalási napon az I. és III. r. vádlottak, valamint 4 tanú nem jelent meg a többi tanú jelen volt. Érdemi bizonyítás felvétele nélkül ekkor is a tárgyalás elhalasztására került sor.

Az augusztus 31-ei tárgyalási napon a VII. r. vádlott és egy idézett tanú nem jelent meg. A megjelent tanúk kihallgatása után került sor a tárgyalás elnapolására a VII. r. vádlott elővezetésének elrendelése mellett.

Szeptember 20-án a II. és VIII. r. vádlottak, valamint az I. r. vádlott védőjének távolléte miatt került sor a tárgyalás elhalasztására.

Szeptember 28-án az I. r. vádlott védőjének betegsége miatt a tárgyalás elhalasztására és egyidejűleg tévesen az eljárás felfüggesztésére került sor.

A B.967/1995. szám alatt 1995. december 19-én iktatott ügyben 1996. január 22-ére kitűzött tárgyalási napon az V. és VII. r. vádlottak nem jelentek meg, egy tanú kihallgatása után a tárgyalás elnapolására került sor.

A március 21-ei tárgyalási napon az I. és a VIII. r. vádlottak, valamint a III. r. vádlott védőjének mulasztása miatt a tárgyalás elhalasztására került sor.

Az április 15-ei tárgyalási napon az I. és III. r. vádlott védője nem jelent meg, a megjelent tanúk kihallgatása után a tárgyalás elnapolására került sor két tanú szembesítése érdekében, mivel az egyik tanú nem volt jelen.

Május 2-án valamennyi idézett megjelent. Ekkor az április 15-ei elnapolás okát jelentő szembesítés lefolytatása után a III. r. vádlott védőjének indítványára az április 15-én kihallgatott tanú által a szembesítés során hivatkozott két tanú megidézése miatt a tárgyalás elnapolására került sor.

A június 3-ai tárgyalási napon az I. és VI. r. vádlottak nem jelentek meg [az I. r. vádlott aznap tett gépkocsivezetői vizsgát!] és emiatt a tárgyalás elhalasztására került sor.

Szeptember 2-án a IV. és VII. r. vádlottak, valamint a IV. r. vádlott védője nem volt jelen, aminek következménye a tárgyalás újabb elhalasztása volt.

Az október 2-ai tárgyalási napon a IV. és VII. r. vádlottak, valamint a IV. r. vádlott védője nem jelent meg, így ez alkalommal is a tárgyalás elhalasztására került sor.

A november 6-ai tárgyalási napon a IV. r. vádlott védőjének kivételével valamennyi idézett megjelent. A jegyzőkönyv szerint „IV. r. előadja, hogy adott esetben, amennyiben ítéletre kerülne sor, perbeszédre, úgy ragaszkodik védője jelenlétéhez”. Az eljáró bíró a még ki nem hallgatott két tanú kihallgatása után [ügyészi indítványra] december 9-ére elnapolta a tárgyalást, amikorra csak a vádlottakat és védőiket idézte, mivel további bizonyítási indítvány előterjesztésére nem került sor.

December 9-én a II. r. vádlott nem jelent meg, emiatt a tárgyalás elhalasztására került sor.

Az 1997. január 16-ai tárgyalási napon a III., a VI. és a VIII. r. vádlottak, valamint a III–IV. r. vádlott védője nem jelent meg, a tárgyalás elhalasztásra került.

1997. február 17-én az I. r. vádlott és a IV. r. vádlott védője nem jelent meg, így a tárgyalás elhalasztására került sor.

Március 17-én az I. r. vádlott nem jelent meg.

Az április 21-ei tárgyalási napon a II. r. vádlott, valamint a III. r. vádlott védője nem volt jelen, emiatt a tárgyalás ismételt elhalasztására került sor.

Április 29-én az idézettek közül a III. r. vádlott védője nem jelent meg.

A június 10-ére halasztott tárgyalási napon a III. és a VII–VIII. r. vádlottak nem voltak jelen, emiatt megint elhalasztásra került sor.

Szeptember 22-én a II. r. vádlott, valamint a II. és VIII. r. vádlott védője nem jelent meg, következménye a tárgyalás elhalasztása volt.

Az október 27-ei tárgyalási napon az I. r. vádlott és a III. r. vádlott védője nem jelent meg. A vádlottak nyilatkoztak a korábban tett vallomásaikat illetően, majd a tárgyalás elnapolására került sor az I. r. vádlott elővezetésének elrendelése mellett.

November 13-án a III., VI., VII., VIII. r. vádlottak nem jelentek meg, így ekkor is a tárgyalás elhalasztására került sor. A III., VI. és VII. r. vádlottak elővezetésének elrendelése mellett.

A december 10-ei tárgyalási napon a II. r. vádlott nem jelent meg, emiatt az eljáró bíró a tárgyalás elhalasztotta.

1998. január 27-én a IV. r. vádlott, valamint 4 tanú nem jelent meg, a IV. r. vádlott előzetesen orvosi igazolást csatolt. Jelen volt viszont 12 tanú. Az eljáró bíró és a tanács összetételének megváltozása miatt a tárgyalást megismételte, ami a vádlottak formális kihallgatását jelentette.

Április 1-jén az I. és VII. r. vádlott, valamint a II. és VII. r. vádlottak védője nem jelent meg jelen volt viszont 10 tanú. A IV. r. vádlott kihallgatása után a tárgyalás elnapolására került sor a megjelent tanúk ismételt megidézése mellett.

A május 27-ei tárgyalási napon a III. r. vádlott, valamint 3 tanú nem jelent meg, a többi idézett viszont jelen volt. A tárgyalás elhalasztására került sor.

A június 27-ei tárgyalási napon a II–IV. és a VII. vádlottak, valamint a IV. r. vádlott védője, továbbá két tanú nem jelent meg a bíróság idézésére. Emiatt a tárgyalás elhalasztására került sor.

A november 16-ai tárgyalási napon a III. és VII. r. vádlottak nem jelentek meg, jelen volt viszont 10 tanú. A tárgyalás elhalasztására került sor.

1999. január 14-én a II., IV. és VII. r. vádlottak, továbbá a III–IV. r. vádlott védője nem jelent meg. A tárgyalás elhalasztására került sor.

Március 10-én a III. r. vádlott távollétére tekintettel került sor a tárgyalás elhalasztására.

A május 5-ei tárgyalási napon a II. és VII. r. vádlottak mulasztása miatt került sor újabb elhalasztásra.

Június 16-án a IV., VII. és VIII. r. vádlottak, valamint a IV. r. vádlott védője nem jelent meg, aminek következményeként az eljáró bíró megint csak elhalasztotta a tárgyalást.

Szeptember 8-án a III., IV. és VII. r. vádlottak, valamint a VIII. r. vádlott védője nem jelent meg, akiknek a távolmaradása miatt a tárgyalás elhalasztására került sor.

A fentebb vázolt és a 6. számú táblázattal is illusztrált pertörténetből kitűnően az eljárás rendkívüli elhúzódásának oka a nem megfelelő megjelenési fegyelem volt. [A szürke cellákkal jelzett vádlottak megjelentek a bíróságon.] Emellett azonban kiemelendőnek tartom a következőket.

Az 1996. november 6-ai tárgyalási napon a IV. r. vádlott vonatkozásában történő elkülönítés mellett lehetőség lett volna 8 vádlottal szemben az eljárás befejezésére. Ebben az esetben a IV. r. vádlottal szemben az ügy rövid időn belül befejezhető lett volna. Az elkülönítést indokolta volna, hogy már ekkor több mint két éve volt folyamatban az ügy. Az 1996. december 9-ei tárgyalási napon az egyedül távollevő II. r. vádlott vonatkozásában történő elkülönítés mellett szintén mód lett volna a 8 vádlottal szembeni befejezésre. Az I. r. vádlott vonatkozásában történő elkülönítés mellett az 1997. február 17-ei és a március 17-ei tárgyalási napon is befejezhető lett volna az ügy a többi 8 vádlottal szemben. Ezáltal elkerülhető lett volna az eljárás rendkívüli elhúzódása, ami pl. azzal a következménnyel is járt, hogy 1999 októberéig az ügyészség által kihallgatni indítványozott 15 tanú összesen 83 alkalommal jelent meg a bíróságon. Ezt szemlélteti a 7. számú táblázat. [A szürke cellák a tanúk megjelenését jelzik.]

Kiemelem még a Nyíregyházi Városi Bíróság B.1638/1997. számú ügyét annak bemutatására, amikor az eljárás elhúzódása mellett is indokolt az együttes elbírálás.

Az eredetileg B.1665/1995. szám alatt lajstromozott ügy 1995. június 4-én érkezett a városi bíróságra, s csak 1999. október 8-án nyert befejezést. A lőszerrel visszaélés büntette, többrendbeli csalás büntette és más bűncselekmények miatt 13 személlyel szemben került sor vádemelésre. [Nyíregyházi Városi Ügyészség B.2706/1994, B.1056/1996, B.2076/1996, B.3317/1996. számú vádirata, illetve vádindítványa.] A részcselekményekre szűkítve nem bonyolult ügy jelentős elhúzódásának kizárólagos oka az volt, hogy 1999 szeptemberéig valamennyi vádlott tárgyaláson való egyidejű jelenlétére nem volt példa, és a tanúk részéről is rendszeresen előfordultak mulasztások. Ennek ellenére az elkülönítés azért nem lett volna célszerű, mert a 8. számú táblázatból láthatóan a 15 rendbeli bűncselekmény miatt 13 vádlott ellen indult ügy változatos tárgyi- és személyi összefüggései miatt a megalapozott döntés egy eljárás keretében történő elbírálása volt biztosítható, hiszen az ügyészség az I. és IV–V. r.; I. és X. r.; I., II. és XI. r., III és V. r.; I. és III. r.; I., III., VI–VII. és XIII. r.; II., VII. r.; IV. és VIII. r.; I., VII. és IX. r.; I., V. és VII.; I–III. r.; V. és VIII. r. vádlottakat vádolta közös elkövetéssel. [Az egyes vádlottak érintettségét a szürke cellák jelzik.]

5. Példaszerű elkülönítések

Az utóbbi időben a legtöbb személlyel szemben a Nyíregyházi Városi Bíróság B.1122/2000. számú ügyében került sor vádemelésre. Az ügyészség B.1946/1998. számú vádiratában 361 személlyel szemben emelt vádat csalás és közokirat-hamisítás miatt. A vádiratban leírt tényállás lényege szerint a háziorvos foglalkozású I–II. r. vádlottak sorozatosan olyan valótlan tartalmú orvosi igazolásokat állítottak ki, amelyek alapján arra nem jogosult 359 személynek a súlyosan mozgáskorlátozottaknak járó közlekedési kedvezmény került kiutalásra. Ez alapján az ügy ténybeli megítélése egyszerűnek látszik, ami lehetővé tehette volna az egy eljárás keretében történő felelősségre vonást. Megjegyzem azonban, hogy az ügyészség összesen 259 tanú kihallgatását indítványozta. A teljes körű bizonyítás lefolytatásához tehát legalább 620 ember „mozgatása” szükséges. Erre tekintettel véleményem szerint indokolt lett volna két vádirat benyújtása, mivel a két háziorvos vád szerinti tevékenysége egymástól elkülönül, s a III–CLXVI. vádlottak személye az I. r. vádlotthoz, a CLXVII–CCCLVI. r. személyek pedig a II. r. vádlotthoz kapcsolhatók tevékenységük révén, ennek folytán külön vádemelés esetén az egy-egy ügyben érintett személyek száma kb. 300 lehetett volna, ami a tárgyalás technikai lebonyolíthatósága szempontjából jelentős különbséget jelent. Ezért került sor indokoltan az ügy – személyi kapcsolódásainak megfelelő – elkülöní­tésére.^[6]

A Nyíregyházi Városi Bíróság B.462/1999. számú ügyében az ügyészség jelentős kárt okozó, üzletszerűen elkövetett csalás büntette és más bűncselekmények miatt 91 vádlottal szemben emelt vádat. Ebben az ügyben is az állapítható meg, hogy az ügyészség figyelmen kívül hagyta azt, hogy az ügy tárgyi- és személyi összefüggései módot adnak a vádbeli cselekmények elkülönítésére. Ezeket az összefüggéseket a 9. számú táblázat mutatja. [Az egyes vádlottak érintettségét a szürke cellák jelzik.] Erre tekintettel a tárgyalás előkészítése során meghozott B.462/1999/2. számú végzéssel helyesen került sor az ügy elkülönítésére, ami az ügy négy ügyre történt szétválasztását jelentette.

Még inkább indokolt volt az elkülönítés a következő esetben. A Nyírbátori Városi Bíróság 1998. június 2-án érkezett B.265/1998. számú ügye a Nyírbátori Városi Ügyészség B.328/1996. számú vádirata alapján lakásépítési kedvezmény jogosulatlan igénybevételével megvalósított csalások miatt indult 40 vádlott ellen, s az ügyészség összesen 111 tanú kihallgatását indítványozta. Ebben az esetben a nagy számú vádlott egy eljárásban történő felelősségre vonásának indítványozása teljesen indokolatlan volt. A vád szerint ugyanis csak a VII–VIII. és a XVI–XVII. r vádlottak valósították meg társtettesként a terhükre rótt cselekményeket a többi 36 vádlott tevékenysége viszont egymástól elkülönült, 15 vádlott csupán egy-egy építtetővel állt kapcsolatban, a további 11 vádlott pedig 2–11 személy részére vállalta lakásuk felépítését. A vádbeli cselekmények közös vonása az azonos vagy hasonló elkövetési mód volt, ami azonban nem jelent tárgyi összefüggést. Így egyértelműen megállapítható, hogy az ügyészség „helyes tapintata és megfelelő gyakorlati érzéke” ebben az ügyben teljes mértékben hiányzott, amikor erre okot adó személyi összefüggések hiányában valamennyi vádlott cselekményének együttes elbírálását indítványozta. Ennek következtében az ügy elkülönítése nélküli elbírálása esetén az eljárás lefolytatása [a védőket is figyelembe véve] legalább 155 embert érintett volna. [A tárgyalás megtartására megfelelő méretű tárgyalóterem hiányában a városi bíróság épületében nem is kerülhetett volna sor, amivel vélhetően az ügyészség is tisztában volt.] Ilyen körülmények között helyesen került sor a tárgyalás előkészítése során 1998. június 11-én [vagyis 8 napon belül!] meghozott B.264/1998/2. számú végzéssel az ügyek elkülönítésére, amely ellen az ügyészség sem jelentett be fellebbezést. Az elkülönített ügyek számát, valamint az egyes ügyekben szereplő vádlottak és tanúk számát a 10. számú táblázat mutatja. Ezzel kapcsolatban csupán azt jegyzem meg, hogy a III., IV., V., VI. r.; a IX., X., XI., XII., XII., XIV., XV. r., a XVII., XIX., XX. r.; XXI., XXII., XXIII., XXVII., XXVIII. a XXIX., XXX., XXXI. r.; a XXXII., XXXVII., a XXXVIII., XXXIX., XL. r. vádlottak cselekményei között sem volt összefüggés, amire figyelemmel a ténylegesen fennálló személyi, illetve tárgyi összefüggések alapján történő elkülönítés esetén összesen 37 ügyre kellett volna a B.264/1998. szám alatt indult ügyet elkülöníteni.