Felvetés

A kép forrása: tv2.hu

Egy szakmai beszélgetés alkalmával hallottam, majd utána kerestem az alábbiakban idézett gondolatmenetnek, annak érdekfeszítő képtelensége okán:

„Mivel a büntetés-végrehajtási intézetek 140 százalékos kapacitással működnek, és sok elítéltet a férőhely hiánya miatt helyeznek feltételesen szabadlábra vagy házi őrizetbe, szükséges a büntetés-végrehajtási rendszer átalakítása és költséghatékonnyá tétele. A magyarországi „magánbörtönök” sokkal korszerűbbek, mint az egyetemi, főiskolai kollégiumok, és ennek véget kell vetni – állítja a Jobbik. Mirkóczki Ádám pártszóvivő azt mondta: egy rab tartása naponta 8500–9000 forintba kerül, ami éves szinten 56 milliárdos költség az államnak, de a Jobbik javaslataival 15–20 milliárdot lehetne lefaragni.

Egyrészt önfenntartó és termelő börtönökkel, amikben nemcsak a fogva tartási költségeket, hanem a sértetteknek és a családtagjaiknak járó kártérítést is le kellene dolgozniuk a raboknak, mert az áldozatokat senki sem kártéríti.^[1] (Mirkóczki azt mondta, hogy egy rabnak a mostaninál annyival több időt kéne ülnie, hogy ki tudja fizetni a kártérítést is.) Ez egyébként nem újdonság, a Jobbik ezt hónapok óta mondja.

Egyfelől belföldi magánszemélyek vagy magáncégek hozhatnának létre új börtönöket, ahol az állam a mostaninál kevesebb pénzt adna, az intézmények pedig dolgoztatnák a rabokat úgy, hogy megérje nekik.

A Jobbik kormányra kerülése esetén továbbá államközi szerződéseket kötnének elsősorban keleti országokkal, ahol jóval olcsóbban tartanak rabokat. Van, ahol ezt 2000 forintból kihozzák, tehát ha az állam fizet négyezret, akkor is a felébe kerül, és a fogadó országnak is megéri. Ezt súlyos, életellenes, minősített bűncselekményeket elkövető bűnözőknél alkalmazná, olyanokra, akikre legalább 10–20 év szabadságvesztést szabtak ki.

A Jobbik azt szeretné, ha a büntetés valóban büntetés lenne, és nem az lenne a „státusszimbólum”, hogy valaki hol, hányszor és miért került börtönbe és az elítélt szabadulása után soha ne vágyjon vissza.

Mirkóczki Ádám nem nevezte meg, melyik keleti országokba exportálhatnánk magyar rabokat, de példaként említette a lényegesen olcsóbb Oroszországot és Ukrajnát. Egyelőre viszont nem tárgyaltak erről egy országgal sem (bár a Jobbik szoros kapcsolatot ápol az oroszokkal). A szóvivő szerint nem a piti bűnözőket, hanem az aljas indokból elkövetett, minősített bűncselekmények elkövetőit küldenék külföldre, mint amilyenek a Szita Bence-gyilkosság, a Cozma-gyilkosság vagy a Bándy Kata-gyilkosság elkövetői voltak.”^[2]

„(…) Arról, hogy ez nem olyan-e, mintha a Gulagra küldenék a magyar rabokat, azt mondta, hogy azért Oroszországban is vannak enyhébb és súlyosabb büntetőintézmények, meg tudnák találni a törvénynek megfelelő középutat. Hogy a rabok ügyét a külföldi börtönökben is felülvizsgálnák-e, azt mondta, hogy természetesen meglenne erre a lehetőség, de ne felejtsük el, hogy „nem csak a bűnözőknek, hanem az áldozataiknak is megvannak a jogaik”.

Erről Novák Előd Jobbik-alelnök korábban azt mondta: a bérrabtartást „a nemzetközi jog talaján állva, nemzetközi szerződésekkel” szeretnék biztosítani. Mint mondta:

„Én azt gondolom, hogy például egy szibériai börtön, az kellően elrettentő lehet akár a politikusbűnözők, akár más bűnözők számára. Hiszen ott, ahol egy szót nem beszélnek magyarul, ott, ahol nem lehet perelni, mert egy kicsit nedves, dohos a cella, ott olyan körülmények vannak, amilyeneket megérdemel például egy politikusbűnöző.”

(…) Van hasonlóra példa Nyugat-Európában is, de egyáltalán nem így megy.

A bérrabtartást kipróbálta például Belgium, miután a belga parlament 2012-ben arról döntött, hogy helyhiány miatt 500 elítéltet kihasználatlan holland börtönökbe küldjenek 26 millió euróért. Viszont ott nem a még súlyosabb büntetés volt a szempont: elvileg olyan önként jelentkezőket szállítottak át, akiket kisebb bűncselekményekért maximum 3 évre ítéltek el.

Svédország elutasította a bérrabtartásra irányuló Norvég kérést.

(…) Csak a kommunista Kína nem habozott külföldre vinni a rabokat, ami nagy felháborodást okozott: Afrikában kínai elítélteket dolgoztatnak rabszolgaként.

Bár a Jobbik nem talált törvényt, ami a bérrabtartást sértené, természetesen van, ami korlátozza.

Egy dolog, hogy mit akar a Jobbik, más dolog a nemzetközi jog.

Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke azt mondta: alapvető emberi jog a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog, és bár ezt a jogot a szabadságvesztés szükségképpen korlátozza, de ez csak azzal a feltétellel fogadható el, hogy a büntetés letöltése alatt minél nagyobb mértékben elő kell segíteni a fogva tartott és a családja közötti kapcsolattartást (ez egyúttal fontos társadalmi érdek is, mert ha a családi kapcsolatok megszakadnak, a visszailleszkedés esélyei jelentősen romlanak, a visszaesés veszélye pedig nő).

Ezért az Európai Börtönszabályok (az Európa Tanács ajánlása) alapján a fogvatartottakat lehetőleg az otthonuk közelében fekvő büntetés-végrehajtási intézetekben kell elhelyezni, és lehetővé kell tenni, hogy minél gyakrabban érintkezzenek – levélben, telefonon vagy máshogy – családjukkal, és fogadják azok látogatását.

Nem csak az elítéltnek, de a családtagoknak is joguk van a kapcsolattartáshoz.

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye kiemelten védi a gyerekek szüleivel való kapcsolattartását, és ezt önmagában az, hogy a szülőt szabadságvesztés-büntetésre ítélik, nem befolyásolja. A felvetés tehát egyértelműen ellentétes a nemzetközi követelményekkel: már az országon belüli áthelyezés is sok esetben nagyban megnehezíti a családi kapcsolattartást, de a fogvatartottak másik államban való elhelyezése – az utazási idő és költségek miatt – ellehetetlenítené a fogvatartott és családtagjai kapcsolattartását, közügyekben való tájékozódását, jövőbeli társadalmi beilleszkedését. (A családi beszélők kérdése egyébként a belga–holland megállapodásban is probléma volt.)

Az orosz börtönviszonyok elfogadhatatlanok. A strasbourgi bíróság fórum több ügyben állapította meg Oroszország felelősségét a börtönök túltelítettsége miatt, például a 2010-es Svetlana Kazmina és a Karasev-ügyben hozott ítéletekben, vagy a 2012-ben az Ananyev-ügyben hozott ítéletében. Az utóbbi esetében a bíróság azt is megállapította, hogy az orosz börtönökben a fogvatartottak nem jutnak elegendő természetes fényhez, friss levegőhöz, a WC a zsúfolt cellák sarkában található egy légtérben a lakórésszel, általában heti 15 perces zuhanyzási lehetőséget biztosítanak a fogvatartottaknak. A zsúfoltságot a hatóságok gyakran azzal az embertelen megoldással kezelik, hogy a fekvőhelyeket egymást felváltva vehetik igénybe a fogvatartottak.”^[3]

Talán túlzásnak tekinthető szinte a teljes cikk idézése, azonban ebben az esetben, szinte teljes terjedelmében – talán akaratán kívül, vagy akarattal – olyan problémákat vet fel, illetőleg részben ad azokra választ (nem megoldást), amelyek – a Strasbourgi bíróság közzétett döntésének köszönhetően – az utóbbi idők legégetőbb büntetés-végrehajtási kérdéseivé váltak. Nem vesszük azonban észre, hogy ez nemcsak a büntetés-végrehajtás, de a büntető igazságszolgáltatás gondja is.

Bevezetés

A felvetésben hivatkozott cikk 2014-ben jelent meg, és egy olyan problémára adott „alternatív megoldással” foglalkozik, amely inkább tekinthető populárisnak, semmint a jogelvekre is figyelő, szakmailag megalapozott, tényleges megoldást felkínáló javaslatnak.

Első hallásra bárkinek elfogadható, sőt támogatható az a koncepció, hogy a kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőit, ha meghatározott ideig is, büntetés-végrehajtási célból, távolítsák el az ország területéről, főleg, ha ez még kevesebb pénzébe kerül az adófizetőknek, mintha az ítélet végrehajtására az országban kerülne sor.

A javaslat – ahogyan már a hivatkozott cikkből is kiderül – egyrészt a fogvatartottak alapvető jogait érinti, sőt sérti, másrészt egy sor olyan körülményt hagy figyelmen kívül, amely nemhogy visszatartó erőt képvisel, de hosszú távon a kezdetben alacsonyabb kiadásokat inkább csak növelné. Ebből pedig az következik, hogy a javaslat csak tüneti kezelés, nem pedig a probléma tényleges megoldására koncentrál. Persze azt a kérdést is fel kell tenni, hogy az elgondolás, milyen problémafelvetésen alapszik.

Tények és helyzetkép a fogvatartás körülményeiről

Forrás: Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága

A Strasbourgi Emberjogi Bíróság a Varga és társai ügyben első helyen emelte ki a magyarországi fogvatartottak számát, illetőleg megoszlását.^[4]

Érdemes kitekinteni arra is, hogy a Strasbourgi Emberjogi Bíróság a Varga és társai ügyében milyen körülményeket emelt ki ítéletének tényállásában. Ezek szerint a fogvatartottak esetében általános jelenség a zsúfolt elhelyezés, az elégtelen tisztálkodási lehetőség, szaniterhelyiségek. Általában olyanok a fogvatartás – az egy főre jutó mozgástér mértéke – körülményei, amelyek sértik a fogvatartásra vonatkozó európai uniós, és nemzetközi normákat.^[5] Az Emberjogi Bíróság ítéletében felsorolt esetekben az egy főre jutó mozgástér általában nem haladta meg a 2 négyzetmétert, tehát elmaradt a nemzeti jogszabály által – lehetőleg – megkívánt 3 négyzetmétertől, és messze elmaradt az uniós szabályok által megkívánt 4 négyzetmétertől.^[6]

A nemzeti szabályozással – amely ellentétesnek bizonyult az uniós szabályokkal – pontosabban a magyarországi gyakorlattal kapcsolatban, egyebekben nemcsak az Emberjogi Bíróság, de a magyarországi bíróság és az Alkotmánybíróság is folytatott le eljárást.^[7]

A teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy valamennyi, a fogvatartás körülményeihez kapcsolódó eljárás a 2014. évi, vagy az azt megelőző állapotokhoz kapcsolódik. Ezt azért fontos megemlíteni, mivel a jogalkotónak, illetőleg a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokának a fentebb érintett vagy hivatkozott eljárások nyomán kötelezettségük a jogsértő helyzet megszüntetése érdekében minden eszközt igénybe venni, és a helyzetet rendezni.

A sokat támadott, a szabadságvesztés és előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 9/1996 (VII. 12.) IM rendeletet a szabadságvesztés, az elzárás, az előzetes letartóztatás és a rendbírság helyébe lépő elzárás végrehajtásának részletes szabályairól szóló 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet váltotta.

A rendelet megalkotásánál a jogalkotónak figyelembe kellett vennie az Alkotmánybíróság azon határozatát, amely a korábbi rendelet esetében megállapította a nemzetközi szerződésbe ütközését és Alaptörvény ellenességét.^[8] Erre figyelemmel, az új rendeletben úgy kellett szabályoznia, hogy az megfeleljen a nemzetközi szerződésnek, illetőleg az Alaptörvénynek. A jogalkotó visszatért a korábbi szabályozási elvhez, amelyre egyébként az Alkotmánybíróság is utalt, és kötelező jelleggel, a „legalább” fordulat alkalmazásával, írta elő az elhelyezendő elítéltek esetében a mozgástér legkisebb mértékét, a férfiaknál 3, míg a nőknél és fiatalkorúak esetében a 3,5 négyzetmétert.^[9]

A jogalkotó a szabályozással véleményem szerint csak félig oldotta meg a sérelmes helyzetet, hiszen az egy főre jutó legkisebb mozgástér mértékét nem emelte a EJEB által meghatározott mértékhez, azonban biztosította azt, hogy a jogszabályban meghatározott mérték kötelezően biztosított legyen.

A jogalkotó tehát azt a feladatot rótta a büntetés-végrehajtásra, hogy az elítéltek elhelyezésénél betartsa az egy főre kötelezően jutó legkisebb mértékű mozgásteret, és ezzel azt a kötelezettséget is megteremtette, hogy az amúgy is 130-140%-osan túlterhelt intézeti keretek között új férőhelyeket teremtsen.

Látszólag tehát az egyik kézenfekvő megoldás, amely leginkább a büntetés-végrehajtásra és a kormányzatra ró terhet, az új férőhelyek biztosítása, amely az intézeti keretek túlfeszített voltára tekintettel új büntetés-végrehajtási intézetek építését jelenti.^[10]

Fentiek tükrében több következtetés is levonható. A felvetésben részletezett elgondolás nyilván aktuális, hiszen valóban túlterhelt a büntetés-végrehajtási intézményrendszer, amelynek számos – nemzetközi szerződés, egyéb jogszabály, valamint a fogvatartotti szám növekedése által generált – akadályt kell legyőznie, számos feladatot kell megoldania. Mindezt úgy, hogy az állapotnak nem ő az előidézője.

Bérrabtartás?

Magyarország nemzetközi és európai uniós kötelezettségeinek figyelemben tartása mellett, az állam kizárólagos büntetőhatalmát a büntetés-végrehajtás rendjéről megalkotott törvény rendelkezésein keresztül gyakorolja. Ennek során célja az elítéltek teljes körű foglalkoztatása, az önfenntartó büntetés-végrehajtás kialakítása. Céljainak elérése mellett biztosítania kell az elítélteknek azon jogait, amelyek a büntetés-végrehajtás jogkorlátozó jellege mellett is egyrészt elidegeníthetetlenek, másrészt a hatékony büntetés-végrehajtást szolgálják.

A bérrabtartást, mint bevezetendő intézményt felvető politikus azt több aktuális jelenségre hivatkozva tekinti megoldásnak, melyek között elsősorban a túlzsúfoltságot, a fenntartási költségek mértékét, a visszatartó erő mérsékeltebb jellegét tekinti kiemelten megoldandó feladatnak.

A túlzsúfoltság kérdésével a börtönök építése kapcsán fejtem ki álláspontomat, ehelyütt csak annyit, hogy ez valóban élő, és sürgősen leküzdendő probléma.

A fenntartással jelentkező költségek vonatkozásában – amely inkább tekintendő gazdasági kérdésnek – a megoldást álláspontom szerint nem a büntetés-végrehajtás helyének a megváltoztatásában kell keresni, tekintettel arra, hogy annak olyan kihatásai lehetnek, amelyek magukban hordozzák a jogszabály vagy nemzetközi szerződés ellenes végrehajtás kockázatát. A fenntartással járó költségek minimalizálásának megfelelő eszköze az önellátás és az elítéltek foglalkoztatása, amelynek jogszabályi hátterét a jogalkotó az új, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. (a továbbiakban: Bvtv.) törvénnyel megteremtette.

Sokkal izgalmasabb a kiemelt okok közül a harmadik, vagyis a visszatartó erő kérdése, ugyanis az azzal kapcsolatban kifejtettek komoly aggódásra késztethetnék a büntetőjog területén működő szakembereket.

A bérrabtartást felvetőnek az a véleménye, hogy a jelenlegi hazai börtönviszonyok – a súlyos vagy kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetőinek esetében – nem jelentenek kellő visszatartó erőt, a büntetés nem jelent ténylegesen büntetést. Álláspontja szerint azt kell elérni, hogy az elítélt nem akarjon még egyszer visszakerülni, és ezt a szigorúbb vagy rosszabb körülményű intézetbe küldéssel megvalósítani. Utal például szibériai börtönökre.

Olvasva, de meg nem ismételve a bérrabtartást felvető álláspontját, felvetődik a kérdés, hogy egy ilyen szabályozás megalkotójának mi a célja a büntetés-végrehajtás során: azaz a prevenció és reintegráció, vagy kizárólag a megtorlás^[11], feladva a reintegrációs és bűnmegelőzési célokat.

Álláspontom szerint a bérrabtartás intézményéből, illetőleg a hozzá fűzött kommentárból egyértelműen az derül ki, hogy az kizárólag retorziós célokat szolgál, nem számol sem a reintegráció, sem a bűnmegelőzés igényével. Ezt a gyanakvásomat erősíti az is, hogy elsősorban életellenes bűncselekmények elkövetőit említik, később azonban megjelenik a „politikusbűnöző” kifejezés.

Ebből viszont az is következhet, hogy a büntetési célokban – meghatározott esetekben – elkülönülten jelenik meg a retorzió, mint a büntetés-végrehajtás célja, amely jelenség sem a nemzeti, sem pedig a nemzetközi büntetés-végrehajtási célokkal nem összeegyeztethető.

Vókó György utal a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikk 3. pontjának kitételére, miszerint „A büntetés-végrehajtási rendszerben olyan bánásmódot kell alkalmazni, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és a társadalomba való beilleszkedésük elősegítése.”^[12]

Itt érdemes utalni a Bvtv. által meghatározott célokra, az elítéltek alapvető jogaira és a jogkorlátozás mértékére, amelyek, mint garanciák jelennek meg a büntetés-végrehajtás alapját jelentő törvényi szabályozásban, azaz, ezektől eltérni a végrehajtás során nem lehet.^[13] Itt kell megemlíteni a jogérvényesítés biztosításának kötelezettségét, a büntetés egyéniesítését, és az egyik legfontosabb körülményt, ami pedig a végrehajtás eredményessége^[14] szempontjából általánosságban elsődleges:

„(…) Hiszen ott, ahol egy szót nem beszélnek magyarul^[15], ott, ahol nem lehet perelni, mert egy kicsit nedves, dohos a cella, ott olyan körülmények vannak, amilyeneket megérdemel például egy politikusbűnöző. (…)”

Az „ahol egy szót nem beszélnek magyarul” fordulat jelentőséggel bír, hiszen ez a kijelentés egy a Bvtv.-ben is szabályozott jogot érint, amely egyebekben garanciális szabálynak is tekintendő.^[16]

Ligeti Katalin is azt fogalmazza meg, hogy külföldi elítélt esetében a nyelvi korlátok kis mértékben teszik lehetővé a reszocializációt^[17], ami egyebekben nemcsak büntetőpolitikai, de alapvető társadalmi érdek.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi lehet a tényleges cél a bérrabtartással? Gazdasági megfontolás, az elítélt fogvatartási költségeinek csökkentése, vagy az elítélt ellehetetlenítése, esetleg „eltüntetése”?

Azért morzsolgatom ezt, illetőleg merülnek fel újra és újra ezek a gondolatok, mert próbálom a büntetés-végrehajtási rendszerben, a büntetés-végrehajtás céljai és a célok érdekében kifejtett erőfeszítései között a bérrabtartást elhelyezni, de arra kell jutnom, hogy ez lehetetlen.

Nemcsak arról van szó, hogy a bérrabtartás alapjaiban ellentétes a nemzeti jogalkotás eszmeiségével, illetve az európai unós törekvésekkel^[18], de a fentiek tükrében egyáltalán nem szolgálhatja sem a büntetéshez fűzött állami érdeket, sem a helyreállító igazság szolgáltatáshoz fűződő társadalmi érdeket.

Mert az állam érdeke az, hogy csak és kizárólag ő gyakorolja a büntetőhatalmat, és a büntetés-végrehajtás útján elérje azokat a célokat, amelyeket politikájában meghatározott, leegyszerűsítve jelesül, hogy a büntetés-végrehajtási intézményrendszeren keresztül az elítéltet felkészítse egy olyan jogkövető életmód folytatására, amivel vissza tud helyezkedni a társadalomba, és további bűncselekmények elkövetésétől elzárkózik, vagyis, hasznos tagja lesz a társadalomnak. Az államnak nem lehet az az érdeke, hogy a bűnelkövetőt, anélkül, hogy megpróbálná megvalósítani annak reintegrációját, egyszerűen eltűnteti. A társadalom, szűkebb értelemben a társadalom azon tagjainak, akik bűncselekmény áldozatává váltak, az az érdeke, hogy lehetőleg olyan helyzetbe kerüljenek, mintha meg sem történt volna bűncselekmény, illetőleg érdeke az, hogy egyre kevesebb bűncselekményt kövessenek el.

Lényeges körülmény álláspontom szerint az állam – büntetőhatalom gyakorlása körében fennálló – kizárólagosságának a követelménye, tekintettel arra, hogy a végrehajtásra vonatkozó nemzeti, nemzetközi és uniós jogszabályok, kötelezettségek betartásáért végeredményben ő garantál.

A bérrabtartással kikerülhet a végrehajtás az állam fennhatósága alól, hiszen az elképzelés szerint egy másik állam területén lévő büntetés-végrehajtási intézménybe kerülne át a végrehajtás helyszíne, az intézet helye szerinti állammal kötött szerződés alapján. Ebben az esetben viszont az a körülmény állhat elő, hogy a bérrabtartás helyszíne szerinti állam büntetés-végrehajtási szabályai lesznek az irányadók a Magyarországon elítélt fogvatartott vonatkozásában. Innen kezdve újabb ajtó nyílik a végrehajtás – bérrabtartással okozott – káoszába, hiszen az állam elveszíti egyrészt a büntetőhatalom gyakorlása tekintetében a kizárólagosságot, nem tudja garantálni azokat a feltételeket, amelyeket saját területén garantálnia kell. Ez azért is jelenthet gondot, mivel valamennyi elítéltélt fogvatartottra, természetesen a végrehajtás fokozata, és a végrehajtás egyéb körülményére tekintettel (fegyelmi helyzet stb.) – általános jogelvek alapján – megkülönböztetés nélkül vonatkoznak a végrehajtás szabályai. A bérrabtartás bevezetésével ez megszűnik, hiszen azok az elítéltek, akiknek a vonatkozásában a bérrabtartás megvalósulna, adott esetben – és a bérrabtartás helyszínére tett célzások erre engednek következtetni – sokkal hátrányosabb helyzetbe és körülmények közé kerülhetnek, mint az azonos végrehajtási fokozatban büntetésüket töltő társaik. Figyelve a felvetéshez fűzött indokokat, ez is lehet a cél.

Tekintettel azonban arra, hogy már azon az alapon, hogy a minimális mozgástér nem érte el a jogszabályban meghatározott minimumot komoly kártérítést ítélt meg a strasbourgi bíróság, könnyen el lehet képzelni azt a helyzetet, amikor a bérrabtartásba adott elítéltek hozzátartozói indítják meg, és nyerik meg az állammal szembeni kártérítés iránti pereiket.

Nem vitás ugyanis, hogy az a körülmény, amit a bérrabtartás felvetője ábrázolt, tehát, ahol az elítélt nem tudja megértetni magát a környezetével, ebből következően nem tudja felmérni, hogy mik a jogai és a lehetőségei, sőt azt sem, hogy mik a kötelezettségei, olyan kiszolgáltatott helyzetet teremthet, amely az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmának sérelmét jelenti.

Ezzel azonban megint egy újabb probléma merülhet fel. Abban a helyzetben, amibe egy olyan elítélt kerül, aki nem érti a környezetét, sőt, aki a bérrabtartás során egy mind a végrehajtásért felelős intézmény, mind pedig a fogvatartottak nagy többségének vonatkozásában a saját kultúrájától eltérő kultúrába érkezik, nagy eséllyel lesz maga is áldozat, vagy újabb bűncselekmény elkövetője.

Ez felveti a reintegráció kérdését: a reintegráció egyértelműen a megelőzést szolgálja, a megelőzés pedig a fogvatartotti létszám csökkenését eredményezheti. Nem valósulhat meg azonban a reintegráció a társadalmi bázis, az elítélt saját szociális hálója nélkül. Kétségtelen, de erre utalt Ligeti Katalin is, hogy az idegen környezet, a kötődés hiánya, gátolja ezeket a folyamatokat. Ez viszont azt jelenti, hogy a büntetés kitöltését követően egy az idegen fogvatartás, vagy kegyetlenebb körülményekhez szocializálódott szabadulttal kell számolni, akinek a vonatkozásában nem merném kijelenteni, hogy hasznos tagja lehet a társadalomnak.

Ez azonban a végrehajtásnak olyan velejárója lenne, ami semmiképpen sem tekinthető a büntetés céljának. Felvetődik tehát egy újabb áldozattá válás, vagy egy újabb bűncselekmény lehetősége, aminek a vonatkozásában nem zárható ki a végrehajtás átvétele sem, és ebben az esetben, noha a bérrabtartással „szabadulni” akartak az elítélttől, visszakerül, ráadásul hosszabb ideig kell a fogvatartásáról gondoskodni.

Összegezve a fentieket, egyértelmű számomra, hogy a bérrabtartás nem, hogy nem oldja meg a túlzsúfoltság kérdését, de számos olyan további jogellenes helyzetet gerjeszthet, amelyből a büntetés-végrehajtásnak semmi haszna nem származhat.

Börtönépítés

Adódik a második megoldás, miszerint, ha több a fogvatartott, több helyre van szükség. Az egyértelmű, hogy ilyen fogvatartotti létszámot a jogszabályoknak megfelelő módon már nem lehet elhelyezni. Tehát, ha több hely szükségeltetik, építeni kell börtönöket.

Ez azonban nem a tényleges problémára ad választ, csupán csak ideiglenesen kezeli a helyzetet, a végrehajtás körülményeit bizonyos szempontból a nemzeti és a nemzetközi normák szerint rendezi.

Ha megnézzük a 2013. év fogvatartotti állományára vonatkozó statisztikát, rögtön feltűnhet, hogy az előzetes fogvatartottak hiányában nem keletkeznének olyan látványos adatok a túltelítettségre, hiszen az előzetesen fogvatartottak nélkül 130–140%-ról 100%-ra csökkenne a fogvatartotti állomány.

Mindenképpen elgondolkodtató, hogy az előzetes letartóztatottak aránya a jogerős szabadságvesztés ítéletet töltők arányához képest milyen magas, amely egyrészt jelentheti azt, hogy rendkívül nagyszámú az előzetes letartóztatásra vonatkozó indítványok száma, másrészt azt, hogy jelentős időt töltenek a terheltek előzetes letartóztatásban.

A büntetőeljárás eredményes lefolytatásához – ahogyan Herke Csongor is kifejti – sokszor nélkülözhetetlen a kényszerintézkedés.^[19] De ez nem jelentheti azt, hogy a legsúlyosabb, a szabadság teljes elvonásával járó kényszerintézkedést kellene alkalmazni.^[20] Tény azonban, hogy az előzetes letartóztatottak száma évről-évre magasabb, ami nyilván annak is köszönhető, hogy az előzetes letartóztatás tartama elérheti a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamát.

Ez a jelenség jelentős terhet ró a büntetés-végrehajtásra, ami arra is engedhet következtetni, hogy a túlzsúfoltság megszüntetésére nem kizárólag a büntetés-végrehajtásnak, hanem az igazságszolgáltatásnak is törekednie kellene.

Abban az esetben tehát, amennyiben a börtönök túlzsúfoltságát elsősorban új férőhelyek létesítésével kellene megoldani, az egyrészt – amennyiben ez a fogvatartási tendencia marad – egy folyamatos bővítési kényszert jelente, másrészt jelentős terhet róna a költségvetésre, amelyet az önellátással a büntetés-végrehajtási intézményrendszer csak igen kis mértékben tudna támogatni.

Elengedhetetlennek tartom tehát a büntető igazságszolgáltatás kultúrájának változtatását, amely szükségszerűen ki kell, hogy hasson a büntetéskiszabásra.

Ebben a körben álláspontom szerint újra kell gondolni az előzetes letartóztatás valódi célját, amely semmiképpen sem jelentheti az előrehozott – esetleg szabadságvesztés – büntetést. Erre figyelemmel annak mértékét a terhelt személyiségében vagy körülményeiben rejlő, a büntetőeljárás befejezését valóban veszélyeztető okokra figyelemmel kell meghatározni.^[21]

A Be. az előzetes letartóztatás elrendelésének okai között sorolja fel a bűnismétlés veszélyét. A Bvtv. a büntetés céljaként határozza meg a megelőzést. A kettő között nehezen húzható határ, éppen ezért könnyen veheti át az előzetes letartóztatás a büntetés szerepét, amely azonban semmiképpen sem hagyható.

Az előzetes letartóztatás elrendelése a bíróság határozatához kötött. Az előzetes letartóztatásra irányuló indítványt az ügyész terjesztheti elő. Ez a körülmény a legerősebb kontrollt biztosítja ennek a kényszerintézkedésnek az alkalmazására. Herke, Fenyvesire hivatkozva arra következtet, hogy a nagyobb számú előterjesztést kisebb arányú indítvány követi, és még kisebb arányú elrendelés. Ehhez képest töretlen az a jelenség, hogy az előterjesztések alapján állandóan nagy arányú az indítvány, és az indítvány alapján történő elrendelés.

Erre figyelemmel utaltam arra, hogy a büntető igazságszolgáltatásban is irányváltás szükségeltetik, amelyben a hivatkozott Ajánlás is irányadó lehet.

Álláspontom szerint azonban a hatályos jogszabályi környezetben is megvannak azok az eszközök, amelyek az előzetes letartóztatások számát csökkenthetik, mint a házi őrizet vagy a lakhelyelhagyási tilalom.

Ezekkel szemben nyilván felhozható az az érv, hogy ezek az intézkedések túlságosan igénybe veszik a rendőrséget, azonban ebben a körben azon is el kell gondolkodni, hogy a rendőrségen kívül más szervet is be lehet vonni a szabadság korlátozással járó kényszerintézkedés végrehajtásának ellenőrzésébe, mint például a pártfogó felügyelői szolgálatot.

Összegzésként elmondható, hogy a börtönök túlzsúfoltságának megszüntetéséhez holisztikus szemléletre van szükség, hiszen a büntetés-végrehajtás az eredményes büntetőeljárás szükségszerű kimenetele. Nem lehet tartós változást elérni anélkül, hogy az ok-okozati összefüggésben az okot ne változtatnánk meg, amire tekintettel a büntetőeljárás szemléletváltására is szükség van. Ez a büntetés-végrehajtásban már elkezdődött.

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel (Be.) ismét bevezetett pótmagánvád intézménye meglehetősen nehezen találta/találja meg helyét büntető eljárásjogunk rendszerében és az ítélkezési gyakorlatban egyaránt. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a jogászok többsége számára a pótmagánvád új jogintézményként került bevezetésre. Ez azonban csak az egyik ok lehet, hiszen a Be. koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) számú Kormányhatározat elfogadása óta közel két évtized telt el, tizenöt éve elfogadott jogintézmény a pótmagánvád, egy évtizede pedig a gyakorlatban is alkalmazzuk. Új jogintézményről tehát ma már a pótmagánvád ismételt bevezetése óta eltelt idő tükrében sem beszélhetünk, annál is inkább, mert már napirenden van a következő büntetőeljárási törvény koncepciójának elfogadása. Ennek ellenére a pótmagánvád láthatólag még mindig nem találta meg a helyét a jogrendszerben és a jogászi gondolkodásban sem. Ezt pedig csak az elméleti és gyakorlati szakemberek számára is jól használható jogi szakirodalom hiányával lehet magyarázni. Ezt azt űrt pótolja a pótmagánvád monografikus feldolgozására először vállalkozó Fázsi László könyve, amely azonban nem csupán az elsőbbség okán, hanem műfajteremtő jelentőségénél fogva is kitüntetett figyelmet érdemel.

1. A mű szerkezete

A könyvet kezébe vevő olvasó első élményét a mű feszes és logikus szerkezete adja, aminek köszönhetően már a tartalomjegyzék alapján bepillantást nyerünk a szerző gondolatvilágába, hiszen a monográfia a következő fejezetekre tagozódik: 1. Epilógus, 2. Történeti visszatekintés, 3. A Bűnvádi perrendtartás pótmagánvádra vonatkozó szabályai, 4. Az eltörléstől az ismételt bevezetésig, 5. A büntető eljárási törvény pótmagánvádra vonatkozó szabályai, 6. A pótmagánvád a bírói gyakorlatban, 7. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei helyzetkép, 8. Kitekintés Európába, 9. A pótmagánvád jövője, 10. Epilógus. A könyv tehát a történelmi gyökerektől a jogintézmény lehetséges jövőjének felvázolásáig vezeti el az olvasót. A szerkezeti tagolás legnagyobb erényének azonban az tekinthető, hogy az egységes logikai rendszert alkotó fejezeteknek önálló érvényük is van, miután teljes képet adnak a jogintézményről a szerző által vizsgált aspektusból. Ennek köszönhetően az egyes fejezetek akár egymástól függetlenül is tanulmányozhatók, amire persze az olvasó csak akkor jön rá, ha végig olvasta a 330 oldalnyi terjedelmű művet.

2. A didaktika dicsérete

Az viszont már a monográfiába belelapozva is feltűnik, hogy a szerző szokatlanul nagy figyelmet fordított a didaktikai szempontokra is kutatási témájának feldolgozásakor. A szövegben ugyanis 18 ábrát és 14 táblázatot találunk. Az előbbiek nagymértékben megkönnyítik a szerző által vizsgált kérdések összefüggéseinek megértését, aminek köszönhetően még az 1896. évi XXXIII. törvénycikkel elfogadott Bűnvádi perrendtartás (Bp.) által a mainál jóval bonyolultabb módon szabályozott bűnvádi per rendszere is magától értetődővé válik az olvasó számára, mint ahogy a szerző vizsgálódásának kiindulópontját jelentő magánvád alfajainak áttekintése például az 1. számú ábra segítségével.

A táblázatok pedig a joggyakorlat számszerűsíthető adatai közötti eligazodást és az összevetéseket könnyítik meg az olvasó számára. A monográfia egyik műfajteremtő újdonságaként tehát az a plaszticitásra törekvés emelhető ki, amely még egyáltalán nem jellemzi jogi szakirodalmunkat, noha ennek technikai feltételei ma már adottak, az eljárási struktúrák és folyamatok ábrázolásának didaktikai jelentősége pedig vitathatatlan.

1. számú ábra A magánvád formái és viszonyuk az ügyész szerepéhez[2]

3. A történelmi megközelítés

Legalább ilyen jelentőségű további erénye azonban a monográfiának az is, hogy a szerző a téma tudományos igényű feldolgozásánál természetes történeti módszer alkalmazásakor jóval túlmegy a pótmagánvád hatályos szabályozásának jogtörténeti előzményét jelentő Bp. tematikus rendelkezéseinek bemutatásán, hiszen ezeket a korabeli bűnvádi per rendszerébe ágyazottan teszi vizsgálat tárgyává, ami a könyv további részeinek tükrében a két eljárási modell működésének dinamikáját is összehasonlíthatóvá teszi, rávilágítva ezáltal a kétféle szabályozás filozófiájának különbözőségére. A bűnvádi per ilyen részletességű (33 oldalnyi terjedelmű) bemutatása tehát semmiképpen nem tekinthető öncélú vállalkozásnak a szerző részéről, már csak azért sem, mert nehezen lehetne vitába szállni azon álláspontjával, amely szerint „110 évvel a hatálybalépése után, nyugodtan kijelenthetjük, hogy számunkra a büntető eljárásjogunk fejlődésének vitathatatlanul legfontosabb mérföldkövét jelentő Bp. ma már a jogi kultúránk olyan tradicionális értékét jelenti, amelynek figyelembevétele korunk jogalkotóitól is elvárható.”^[3] S ehhez képest még ma is meglehetősen csekély figyelmet kap a Bp. a jogászképzésünkben. Fázsi László műve pedig némileg ezt az űrt is kitöltheti, amire a szerző már jelzett didaktikai módszere nyilvánvalóan alkalmassá teszi. Erre szolgálhat például a következő két ábra kiemelése, amelyek a Be. tükrében nem értelmezhető folyamatokat szemléltetik.

A monográfiának a Bp. rendszerével foglalkozó fejezete azonban kétségtelenül a pótmagánvád intézményére vonatkozó ismereteink elméleti megalapozását, illetőleg a hatályos szabályozás jobbítását segítheti elő. A pótmagánvád eltörlésétől az ismételt bevezetéséig tartó folyamatot bemutató következő (még mindig történeti jellegű) fejezet viszont már a gyakorló jogász számára is okvetlenül érdekes, miután a szerző ezen keresztül teszi nyilvánvalóvá, hogy miért volt törvényszerű a pótmagánvád 1954. augusztus 1. napjával bekövetkezett megszüntetése, miután ebből is következik a jogintézmény ismételt bevetésének indokoltsága, amire már csak azért is indokolt felhívni a figyelmet, mert sok jogász meglehetősen szkeptikusan fogadta jogfejlődésünk ilyen alakulását. (A szerző a könyv további részében utal is arra a konkrét bírói véleményre, amely szerint „a pótmagánvád új és zavaró jogintézmény”.^[4])

2. számú ábra A vád alá helyezés folyamata[5]

3. számú ábra A pótmagánvád esetei a járásbíróság előtt[6]

4. A szabályozás struktúrája

A gyakorló jogászt azonban elsősorban nyilván a hatályos szabályozás és ennek alkalmazása érdekli, amivel a szerző a monográfia 5–7. fejezeteiben foglalkozik. Tegyük azonban hozzá, hogy a szerző a tételes rendelkezésekkel és a gyakorlati kérdésekkel is olyan tudományos igényességgel foglalkozik, amelynek köszönhetően a jogtudomány és a jogalkotás számára egyaránt értékes eredményekkel szolgál a monográfia. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a külön eljáráskénti szabályozás indokoltságának levezetése és komplex bemutatása, amelynek eredményeként arra a meglepő megállapításra juthatunk, hogy a Be. jogtechnikai megoldásával a jogtudomány jeles képviselői sem értenek egyet (mint ahogy a monográfia további részéből kitűnően a gyakorló jogászok sem^[7]). Ennek ellenére a hatályos szabályozás jelenleg is átláthatatlan, amiből következően a szerző remélhetőleg már pusztán e problémakör körüljárásával is elő tudta mozdítani a gyakorlatban is hatékonyan alkalmazható, koherens eljárási rendszer szükségének elfogadását. A szerző javaslatának előremutató jellegét pedig ma már az is jelzi, hogy az Országos Bírósági Hivatal elnökének az új büntetőeljárási törvény koncepciójának tervezetére vonatkozó észrevétele szerint: „Külön eljárásként kell szabályozni a magánvádas mellett a pótmagánvádas eljárást, amely a sértetti jogok érvényesülését biztosító jogintézmény.”^[8]

5. A sértetti szerepkör problémája

Szabályozásának technikája mellett a pótmagánvádas eljárás másik neuralgikus pontját a sértett fogalmának kérdése jelenti, ami pusztán abból is lemérhető, hogy Fázsi László 15 oldalt szentel könyvében pusztán a jogelméleti vonatkozásainak vizsgálatára, s ennek során „tanáros pedantériával” itt is „kályhától” indulva, hiszen először is áttekinti a sértett lehetséges eljárási pozícióit, amelynek szemléltetésével ehelyütt sem marad adósa az olvasónak.

4. számú ábra A sértett speciális pozícióinak vázlata[9]

A sértett fogalmának kérdéskörével foglalkozó oknyomozásának eredményeként pedig egészen meglepő következtetésre jut a szerző, amikor a jogi szakirodalom ama konzekvens megállapításának helytállóságát vizsgálja, amely szerint a törvényi definíció a jogtudomány által elfogadott meghatározásnak felel meg. A szerző ugyanis a témával foglalkozó publikációk áttekintésének eredményeként arra a következtetésre jut, hogy „a sértett fogalmának ma is hatályos meghatározása lényegileg a XIX. századi jogtudomány definíciójának elfogadását jelenti”^[10], amelynek hiányosságai a pótmagánvád ismételt bevezetésének következtében váltak nyilvánvalóvá, hiszen az ebből fakadó problémák számtalan határozatban visszaköszönnek, amire Fázsi László a következő megoldással szolgál: „A sértett az a természetes avagy jogi személy, akinek vagy amelynek a bűncselekmény az annak büntetendővé nyilvánításával védett jogát közvetlenül sértette vagy veszélyeztette.”^[11]

6. A tételes rendelkezések elemzése

A továbbiakban a monográfia 5. fejezetében a szerző a Be. pótmagánvádlóra, illetőleg pótmagánvádas eljárásra vonatkozó minden egyes rendelkezését elemzi és értékeli, így foglalkozik a jogutódlás, a jogi képviselet kérdéseivel, a vádképviselet átvételének korlátaival, a jogi személlyel szembeni fellépés kizártságával, valamint a legalitás és az opportunitás problémájával, majd rátér a vádképviselet átvételének eseteire, ezt követően pedig a sértett értesítésének módozataival, a vádindítvánnyal, ennek benyújtásával, elfogadásának és elutasításának kérdéskörével, a pótmagánvádló jogosítványaival, végül a mentességet élvező személyek esetében felmerülő problémákkal.

Ezek tükrében a szerző feldolgozási módszerének legszembetűnőbb sajátosságaként az emelhető ki, hogy az önmagukban véve nemegyszer logikusnak tűnő rendelkezéseket mindig a Be. egész rendszerébe ágyazottan, gyakorlati alkalmazásuk nyilvánvaló vagy lehetséges összefüggéseire is figyelemmel vizsgálja, aminek eredményeként meggyőző érveléssel mutat rá a szabályozás következetlenségeire, némely szabály esetében pedig az alkalmazhatatlanságára. Ennek egyik példája a közvádas bűncselekmény hiányában való vádátvétel kérdéseinek vizsgálata, amelynek körében a szerző szerint: „Az egyik figyelmet érdemlő jellegzetességet az jelenti, hogy a Be. 53. § (1) bekezdés d) pontjának első fordulata szerinti eseteit a Be. külön rendelkezés keretében sehol nem határozza meg, noha ennek hiányában éppen e törvényhely bevezető rendelkezéséből következően (…) a pótmagánvádló fellépésére nem kerülhet sor. (…) Ilyen rendelkezést azonban (…) nem találunk, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy ilyen esetben tulajdonképpen nem engedi meg a pótmagánvádló fellépését, az 53. § (1) bekezdés d) pontjának első fordulatában foglaltak ellenére sem. A továbbiakból az is ki fog derülni, hogy ilyenkor a sértettnek gyakorlati lehetősége sincs a vád képviseletének átvételére.”^[12]

7. A bírói gyakorlat kritikája

A szerző nem kevésbé kritikus szemmel vizsgálja azonban a bírói gyakorlat alakulását sem, amelynek feldolgozása során ugyancsak sajátos módszert választott akkor, amikor egymástól függetlenül három aspektusból vizsgálja az előzőekben általa elemzett szabályok alkalmazását, amivel jelentősen megkönnyíti forrásanyagának áttekinthetőségét az olvasó számára is. Ennek keretében a szerző külön foglalkozik a Bírósági Határozatokban közzétett jogértelmezési kérdésekkel foglalkozó döntésekkel és kollégiumi véleményekkel, illetőleg az országos, valamint az általa végzett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei vizsgálat eredményének feldolgozásával.

A joggyakorlat kritikai elemzésének eredményeként tett megállapítások ismertetése nyilván túllépné a recenzió kereteit, ezért ehelyütt csupán annak kiemelésére kell szorítkozni, amikor a szerző a legélesebb kritikáját fogalmazza meg a Legfelsőbb Bíróság jogértelmező tevékenységével összefüggésben, miután leginkább talán ez tükrözi a bírói mentalitásának lényegét. A Legfelsőbb Bíróság Bfv. III. 69/2009. számú határozatának indokolásában kifejtett jogértelmezéssel szemben ugyanis a szerző szerint: „A büntetőügyek legalább felét kitevő vagyon elleni bűncselekmények zömét (…) éppen az jellemzi, hogy »egyszerűen« vagyoni kárt okoznak a sértetteknek, ami önmagában véve megalapozza a vádképviselet átvételéhez való jogukat, ha ennek egyéb feltételei is fennállnak. Bűncselekmény elkövetése esetén pedig a büntetőjogi fellépés indokoltságának megítélése szempontjából egyáltalán nem lehet jelentőséget tulajdonítani annak a kérdésnek, hogy kinek milyen érdeke fűződik az elkövető felelősségre vonásához, mivel a fogalmi ismérvét jelentő társadalomra veszélyességére tekintettel ez nyilvánvalóan közérdek, az okozott sérelem jellegétől és a sértett személyétől függetlenül. (…) Mindebből következően a Legfelsőbb Bíróság megítélésem szerint rossz irányba tévedt, amikor a sértett fogalmának törvényi meghatározásából adódó anomáliákat olyan érveléssel igyekezett kiküszöbölni, amely éppen a pótmagánvád intézményének a lényegét hagyja figyelmen kívül, mert a sértett pótmagánvádlóként az egyébként közvádra üldözendő bűncselekmény miatt is a magánvádját képviseli, amely jogának érvényesíthetőségét nem a bíróság megítélésére, hanem az ő belátására bízza a törvény, ha annak a jogalkotó által meghatározott feltételei egyébként fennállnak, aminek figyelembevételétől szerintem nem tekinthetünk el.”^[13]

8. A bírói mentalitás szerepe

Ez az idézet is jelzi, hogy a szerző mindvégig a gyakorló bíró szemszögéből szemléli témáját, függetlenül attól, hogy éppen milyen megközelítésben vizsgálja a jogintézményt, ami külön figyelmet érdemlő sajátossága a monográfiának, hiszen ennek köszönhetően a könyv végére érve még a szkeptikus olvasóját is meggyőzheti a pótmagánvád XXI. századi létjogosultságáról. Ez pedig aligha lenne elérhető, ha nem hatná át a szerző szinte minden egyes gondolatát az ítélkező bíró elhivatottsága és igazságkereső szenvedélye, ami hitelessé teszi a kritikus, nemegyszer kifejezetten önkritikus megállapítását is, különösen annak köszönhetően, hogy Fázsi László nem csupán analizálja és kritizálja a jogalkotás és jogalkalmazás problémáit, hanem minden esetben megoldással is szolgál ezekre. Mind ennek pedig a szerző aspektusában filozófiai jelentősége is van, hiszen álláspontjának lényege szerint, amennyiben a büntetőigény érvényesítését kisajátító állam polgára elvárásának nem tud megfelelni a bűnüldöző szervek tevékenységének eredménytelensége következtében, úgy ilyen esetben biztosítani kell számára annak lehetőségét, hogy sérelmével közvetlenül bírósághoz fordulhasson, aminek indokoltságát számos konkrét esettel dokumentálja. Ennek ellenére a bíró szerző szimpatikus álláspontja szerint másodlagos kérdés, „hogy a téves ügyészi döntések mire vezethetők vissza, mert ezekben az esetekben nyilván nem szükségképpen az ügyészek és a bírók szakmai felkészültségének vagy lelkiismeretességének ilyen jelentős különbségéről, hanem elsősorban a bírósági eljárás jellegéből következő erősebb garanciák érvényesülésének eredményéről van szó.”^[14]

9. Egy záró gondolat

Éppen ezért a jogintézmény létjogosultsága aligha kérdőjelezhető meg Fázsi László monográfiája tükrében, amelynek elolvasása után nehezen lehetne nem egyetérteni a szerzővel abban, hogy „a pótmagánvád a sértett szempontjából a legfontosabb garanciális jelentőségű intézménye büntetőeljárás jogunknak, hiszen ez az egyedüli eszköz, amely biztosítja számára a közvetlen bírósághoz fordulás lehetőségét, ha meggyőződése szerint nem megfelelően foglalkoznak ügyével a hatóságok. […] A pótmagánvád gyakorlati alkalmazásának tapasztalatai pedig azt is igazolják, hogy ilyenfajta bírói kontrollra – az ügyészség közjogi státusától függetlenül – ma is szükség van, hiszen ennek eredményeként a bíróság nemegyszer súlyos bűncselekmények elkövetése miatt is megállapította olyan vádlottak bűnösségét, akiknek a felelősségre vonására az ügyészség nem látott okot vagy alapot.”^[15] A szerző jobbító szándékú, a törvényszövegtől elvárható pontossággal és koherenciával megfogalmazott részletes javaslatai azonban az új büntetőeljárási törvény megalkotásakor hasznosulhatnak igazán. Ennek napirendre kerüléséig pedig a monográfia azoknak ajánlható, akik egy könyvből szeretnének tájékozódni mindarról, amit a pótmagánvádról tudni érdemes, mert Fázsi László könyvében minden megtalálható. n

I. Bevezetés

Az állam a költségvetési bevételekből, esetleg hitelekből fedezi a közfeladatok ellátását, melyeket a gazdaság szereplői nem vagy nem kellő hatékonysággal tudnának ellátni. A költségvetési bevételek büntetőjogi védelmén kívül az államnak szükséges a költségvetésből származó kiadásokat is büntetőjogi oltalomban részesíteni.

Az államháztartás alrendszerei az államháztartás egészét tekintve egységes egészet alkotnak. Lényegében mindegyik alrendszer közhatalmi alapon látja el a hatáskörébe tartozó feladatokat. Az alrendszerek egymástól eltérő feladatai és elkülönült gazdálkodásuk folytán önállóan működnek.^[1]

Bende-Szabó Gábor szerint szervezet megközelítésben az államháztartás egésze a közhatalmi szervek, illetve a közhatalmi szervekhez tulajdonjogilag és irányítás szempontjából egyaránt kötődő közintézmények pénzügyi, vagyoni és gazdálkodási rendszerét jelenti. Egy ország államháztartási rendszere több alrendszert foglal magában. Az al­rendszerek száma és funkciója, bár kétségtelen, hogy vannak stabil elemek, helytől és időtől függően változhat. Gondolhatunk itt például az egészségügy, az oktatás állami finanszírozására vagy éppen a társadalombiztosítási alrendszer változásaira.^[2]

Magyarországon a rendszerváltást megelőzően az állami pénzügyek rendszerét, irányításának, működésének és ellenőrzésének legfőbb szabályait az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény határozta meg. Az állami költségvetés a központi költségvetést és a tanácsok költségvetését foglalta magában, mely rendszerbe beletartoztak még az elkülönített állami pénzalapok is.^[3]

Az államháztartás alrendszereit a rendszerváltást követően az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (Áht.) határozta meg. Az Áht. szerint az államháztartás alrendszerei a 2009. év végéig a központi kormányzat költségvetése, az elkülönített állami pénzalapok költségvetései (például a Munkaerőpiaci Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap, a Szülőföld Alap), a társadalombiztosítás költségvetései (egészségbiztosítás és nyugdíjbiztosítás) és a helyi önkormányzatok költségvetései voltak.

2010. január 1. napjától kezdődően a módosított Áht. alapján az államháztartás két, a központi és az önkormányzati alrendszerből állt. Az államháztartás központi alrendszerébe tartozott az állam, a költségvetési szerv, az államháztartás központi alrendszerébe sorolt köztestület és az ilyen köztestület által irányított köztestületi költségvetési szerv. Az államháztartás önkormányzati alrendszerébe tartozott a helyi önkormányzat, a nemzeti önkormányzatok, a társulás, a térségi fejlesztési tanács és a helyi önkormányzati, valamint a nemzetiségi önkormányzati költségvetési szervek. Ki kell emelni, hogy ettől az időponttól kezdődően a társadalombiztosítási költségvetések és az elkülönített állami pénzalapok nem tartoztak az államháztartás alrendszerei közé.

Az állam ezeknek az államháztartási alrendszerek költségvetéseinek a terhére különböző pénzügyi támogatásokat nyújtott különféle gazdaságpolitikai, szociálpolitikai célok megvalósulása érdekében.

A költségvetés kiadási oldalát sértő bűncselekmények törvényi tényállásában meghatározott gazdasági előny alatt az államháztartás egyes alrendszerei költségvetésének terhére a gazdálkodás körében a gazdálkodó szervezetek részére ellenérték nélkül biztosított ingyenes vagy kedvezményes forrást értjük.^[4]

Ezek a pénzügyi támogatások a gazdálkodó szervezetekhez jellemzően állami dotációként, árkiegészítésként, kedvezményes kamatozású kölcsönként, tartozás elengedéseként, állami garancia- vagy kezességvállalásként jutottak el a tervgazdálkodás időszakában.

A pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos visszaéléseket megvalósító bűncselekményeket a jogalkotó Magyarország harmadik Büntető Törvénykönyvében, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben a gazdasági bűncselekményeket tartalmazó fejezetben, a gazdálkodási kötelességeket és a gazdálkodás rendjét sértő bűncselekményeket tartalmazó címben helyezte el, ezért a védett jogtárgyra figyelemmel az ilyen bűncselekményeket csak a gazdálkodás körében, jellemzően gazdálkodó szervezetek vagy egyéni vállalkozók követhették el, míg természetes személyek ilyen minőségükben nem.

Ahhoz, hogy pontosan mit kellett a gazdálkodás és a gazdálkodás rendje alatt érteni, a törvény nem határozta meg.

Gál István László szerint a gazdasági rend a büntetőjogban használatos szakkifejezésként a gazdaság szabályszerű, zavartalan működését jelenti, míg a gazdálkodás egy adott gazdasági egység által a termelési erőforrások felhasználásával történő folyamatos mérlegelést és döntéshozatalt jelent, szembeállítva a várható hasznot a lehetséges költségekkel.^[5]

Tóth Mihály szerint a gazdasági tevékenység valamiféle rendszeres, s a pillanatnyi személyes szükségletek kielégítését meghaladó pénz-, áru- vagy szolgáltatásforgalom lebonyolítását jelenti.^[6]

II. A népgazdaság szerveinek megtévesztése

A költségvetés védelme, ezáltal pedig a szocialista tervgazdálkodás hatékony működésének biztosítása érdekében a jogalkotó megalkotta a népgazdaság szerveinek megtévesztése tényállását, és azt az 1978. évi IV. törvény gazdasági bűncselekmények címet viselő XVII. fejezetében, a gazdálkodási kötelességeket sértő bűncselekmények elnevezésű I. címében helyezte el.

288. § (1) Aki jogtalan gazdasági előny szerzése végett a népgazdaság döntésre jogosult szervét megtéveszti és ezzel jelentős hátrányt okoz, vétséget követ el és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a népgazdaságnak hátrányt okoz.

A bűncselekmény védett jogi tárgya a támogatások tervszerű szétosztásához, ezáltal pedig a tervgazdálkodáshoz fűződő állami-társadalmi érdek volt.

A bűncselekmény célzatos materiális bűncselekmény volt, melyben a tényállásszerű eredmény a jelentős hátrány bekövetkezése volt. A jelentős hátrány bekövetkezése nem összeghatárhoz volt kötve, hanem annak megállapítására akkor kerülhetett sor, ha az adott előny nem töltötte be azt a gazdasági funkciót, amelyre szánták. Mivel a bűncselekmény a jogtalan gazdasági előnyt mint célzatot tartalmazta, ezért azt kizárólag csak egyenes szándékkal lehetett elkövetni. Fontos kiemelni, hogy a célzat a jogtalan gazdasági előny volt, ezért aki a népgazdaság döntésre jogosult szervét olyan gazdasági előny szerzése érdekében tévesztette meg, melyre egyébként jogosult lett volna, a bűncselekményt nem valósította meg.

Álláspontom szerint ilyen esetben nem csupán a tényállásszerű célzat zárta ki a bűncselekmény megvalósulását, hanem az is, hogy az elkövetőnek jogszerűen járó gazdasági előny megszerzésével a tényállásban meghatározott jelentős hátrány bekövetkezése fogalmilag kizárt volt, mivel nem merülhetett fel, hogy az egyébként jogszerű előny ne töltse be azt a gazdasági funkciót, amelyre azt szánták.

A bűncselekmény elkövetési magatartása a megtévesztés volt, míg a passzív alanya a népgazdaság döntésre jogosult szervei voltak, melyek a minisztériumok, az országos hatáskörű szervek, a hitelnyújtásról rendelkező pénzintézetek, valamint a tanácsi szervek voltak.^[7]

A bűncselekmény kísérletét az valósította meg, aki jogtalan előny szerzése érdekében a népgazdaság döntésre jogosult szervét megtévesztette, azonban a jelentős hátrány mint eredmény nem következett be, azonban az általa kifejtett elkövetési magatartás erre alkalmas lett volna.

A bűncselekmény alapesete két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett vétség volt, míg az öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni rendelt minősített eset megállapítására csak a népgazdasági hátrány mint eredmény bekövetkezése esetén kerülhetett sor. A népgazdasági hátrány alatt a több irányú gazdasági érdeksérelmek halmozódását kellett érteni. Ha egy-egy kötelességszegés nemcsak a kötelességgel közvetlenül érintett területen zavarta meg a tervszerű gazdálkodást, hanem hatása több irányú volt, a több irányú hatás olyan zavart kelthetett a tervgazdálkodás rendes menetében, amely már a népgazdaságnak is hátrányt okozhatott. A népgazdasági jelentőségű hátrány akkor volt megállapítható, ha a bűncselekmény következményei az egyes gazdasági ágak zavartalan működését, a gazdasági ágazatok közötti együttműködést, a gazdasági folyamatok zökkenőmentes lebonyolítását, a tervszerűen szabályozott piac áru- és pénzviszonyainak funkcionálását, a szabályozóeszközök hatásának zavartalan érvényesülését akadályozták, vagy az állammal szemben fennálló jelentős kötelezettségek teljesítésének elmaradásához vezettek. A népgazdaság érdekeinek sérelme azonban megvalósulhatott olyan esetekben is, amikor viszonylag kisebb értékű káros következménnyel járt a cselekmény, de zavarok keletkeztek például a lakosság ellátásában alapvető árucikkekből.^[8]

Külön kiemelendő, hogy a jogalkotó a bűncselekmény elkövetési értéke alapján a büntetési tétel tekintetében nem alkalmazott megkülönböztetést, így annak figyelembevételére csak a büntetés kiszabása körében kerülhetett sor.

A tényállás rendszertani elhelyezéséből eredően a bűncselekményt kizárólag gazdálkodás körében lehetett elkövetni. A szabályozás hiányossága álláspontom szerint az volt, hogy a tényállásszerű eredménnyel kapcsolatban a törvény nem tartalmazott értelmező rendelkezést, így azt a jogalkalmazásnak kellett kidolgoznia a törvény indokolásának segítségével.

III. Jogosulatlan gazdasági előny megszerzése

A rendszerváltást követően, a piacgazdaságra történő áttérés után szükségessé vált a megváltozott piaci környezethez és az állami berendezkedéshez igazítani a Büntető Törvénykönyvet, már csak azért is, mert a népgazdaság szerveinek megtévesztése törvényi tényállás kiüresedett annak következtében, hogy a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 1989. október 23. napján hatályba lépett módosítása szerint Magyarország gazdasága népgazdaság helyett piacgazdaság lett, és így a tényállás szerinti passzív alanyok, a népgazdaság döntésre jogosult szervei a megváltozott jogszabályi környezetre figyelemmel megszűntek.

Az 1978. évi IV. törvény 288. §-át a jogalkotó az 1993. május 15. napján hatályba lépett 1993. évi XVII. törvénnyel módosította, és a harmadik Büntető Törvénykönyvbe beiktatta a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése tényállást.

A rendszerváltozás kezdetén a gazdasági élet és működés büntetőjogi szabályozásának felszámolását tervezték, mondván: a szabad piac a maga természetes és szerves szabályozó ágenseivel kiváltja a tervutasításos gazdaság sajátjának tartott adminisztratív és büntetőjogi védelmet.^[9]

Az 1993. évi XVII. törvény volt az első olyan jogszabály, amely általános érvénnyel végigvezette a büntetőjog alapvető szabályain azt a gondolkodásmódbeli és paradigmaváltást, amit a rendszerváltás hozott. A paradigmaváltás a büntetőjogi terület különböző szereplőit más-más cselekvésre indította: a büntetőtudomány új kriminálpolitikai koncepciót fogalmazott meg, míg az igazságügyi kormányzat új büntetőjogi szabályokat alkotott. A törvény a korábbi tekintélyelvű politikai rendszer büntetőjogából igyekezett jogállami büntetőjoggá formálni az 1978. évi IV. törvényt.^[10]

288. § Aki gazdasági előny megszerzése érdekében a döntésre jogosult szervet vagy személyt megtéveszti, és ezáltal maga vagy más részére jogtalanul szerzi meg az állam által biztosított gazdasági előnyt, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A bűncselekmény a népgazdaság szerveinek megtévesztéséhez hasonlóan célzatos materiális bűncselekmény volt, melyben a tényállásszerű eredmény az állam által biztosított gazdasági előny bárki részére történő jogtalan megszerzése volt. Az eredmény nem volt összeghatárhoz kötve, ezért a bűncselekmény akár 10 fillér jogtalan megszerzésével is megvalósult. Kiemelendő, hogy a jogalkotó eredményként a jogtalan gazdasági előnyt határozta meg, ezért ha az elkövető vagy más személy a megtévesztés következtében jogszerű gazdasági előnyhöz jutott hozzá, a bűncselekmény nem valósult meg. A törvényi tényállás a gazdasági előny megszerzését célzatként tartalmazta, ezért a bűncselekményt csak egyenes szándékkal lehetett elkövetni. A bűncselekmény elkövetési magatartása a megtévesztés, míg a passzív alanya a döntésre jogosult szerv vagy személy volt.

Mivel a bűncselekménynek csak alapesete volt, ezért az elkövetési érték figyelembevételére kizárólag a büntetés kiszabása körében kerülhetett sor.

A bűncselekmény kísérlete akkor valósult meg, ha az elkövető a gazdasági előny megszerzése végett a döntésre jogosult szervet vagy személyt megtévesztette, azonban az állam által biztosított gazdasági előny jogtalan megszerzésére nem került sor, azonban az elkövetési magatartás erre alkalmas lett volna.

A tényállás rendszertani elhelyezéséből eredően a bűncselekményt kizárólag gazdálkodás körében lehetett elkövetni.

A joggyakorlatban kérdésként merült fel, hogy ha az elkövető a passzív alanyt hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú magánokirat felhasználásával téveszti meg a gazdásági előny megszerzése érdekében, és így jut hozzá bárki az állam által biztosított gazdasági előnyhöz úgy, hogy arra egyébként nem lenne jogosult, az elkövető a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése mellett a magánokirat-hamisítást is elköveti-e. A Legfelsőbb Bíróság szerint a két bűncselekmény halmazata valóságos, tehát az elkövető a gazdasági bűncselekmény mellett megvalósítja a közbizalom elleni bűncselekményt is.^{[11], [12]}

Mivel egyrészt a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése törvényi tényállása a megtévesztéssel kapcsolatban nem tartalmazta sem a hamis, hamisított vagy más nevére szóló közokirat felhasználását, sem pedig a hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú magánokirat használatát, másrészt a gazdasági bűncselekmény és a közbizalom elleni bűncselekmények találkozása nem volt szükségszerű, harmadrészt az eltérő jogtárgysértésekre – melyet a törvényi tényállásoknak az eltérő fejezetekben történő elhelyezése is kifejez – figyelemmel, a Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja dogmatikailag is helyesnek tekinthető.

A jogalkotó 2002. április 1. napjától kezdődően a 2001. évi CXXI. törvénnyel módosította az 1978. évi IV. törvényben a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének tényállását, valamint értelmező rendelkezést is beiktatott.

288. § (1) Aki
a) a központi költségvetésből, a helyi önkormányzati költségvetésből vagy az elkülönített állami pénzalapokból jogszabály alapján,
b) külföldi állam vagy nemzetközi szervezet által céljelleggel
nyújtott pénzügyi támogatást vagy más gazdasági előnyt úgy szerez meg, hogy evégett valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, avagy valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okiratot használ fel, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a céljelleggel nyújtott támogatást a jogcímétől eltérően használ fel, és az ebből eredő visszafizetési kötelezettségének nem tesz eleget, úgyszintén az, aki a pénzügyi támogatás felhasználásával kapcsolatban előírt elszámolási vagy számadási kötelezettség teljesítésekor valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, illetőleg valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okiratot használ fel.

Értelmező rendelkezés

288/A. § A 288. § alkalmazásában a külföldi állam vagy a nemzetközi szervezet által nyújtott támogatáson magyar közigazgatási szerv vagy pénzügyi intézmény által, a külföldi állam vagy a nemzetközi szervezet nevében kezelt támogatást is érteni kell. A 288. § nem alkalmazható, ha a bűncselekményt az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt pénzalapokból származó támogatásokkal, illetőleg az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt költségvetésbe történő befizetésekkel kapcsolatban követik el.

A törvényi tényállás két alapesetet tartalmazott. Az első alapeset az (1) bekezdésben került meghatározásra, és a korábbi szabályozáshoz hasonlóan továbbra is célzatos és materiális volt. A bűncselekmény eredménye a meghatározott forrásból származó pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny megszerzése volt. Ezeket a forrásokat a jogalkotó kimerítően felsorolta, így ide tartoztak a központi költségvetés, a helyi önkormányzati költségvetés, az elkülönített állami pénzalapok, az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt pénzalapokon kívül a külföldi állam vagy nemzetközi szervezet költségvetése. Kiemelendő, és hiányosságként felróható, hogy az államháztartás alrendszerei közül a társadalombiztosítások költségvetései már nem tartoztak az e tényállás által védett költségvetési körbe, valamint az, hogy a hazai költségvetésekből származó pénzügyi támogatást vagy más gazdasági előnyt a tényállás csak abban az esetben védte, ha annak nyújtására jogszabály alapján került sor, továbbá az, hogy a külföldi állam vagy nemzetközi szervezet által csak a céljelleggel nyújtott pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny állt oltalom alatt.

A hazai forrásokból származó gazdasági előny indokolatlan szűkítése oda vezetett, hogy a nem jogszabály alapján nyújtott támogatás megszerzése érdekében kifejtett elkövetési magatartás esetén a bűncselekményt nem lehetett megállapítani. Így nem kerülhetett sor a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése megállapítására az ún. Széchenyi kártya konstrukcióhoz kapcsolódó támogatás megszerzése érdekében kifejtett tényállásszerű elkövetési magatartás esetén, mivel az ilyen támogatás nyújtására kormány határozat alapján került sor.^[13] A kormány határozat azonban nem jogszabálynak, hanem az állami irányítás egyéb jogi eszközének minősült^[14], ezért a támogatás nem tartozott a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése által védett gazdasági előny körébe.

A társadalombiztosítási költségvetéseknek az oltalmazott költségvetési körből történt kivétele következtében az egészségbiztosítás vagy a nyugdíjbiztosítás által finanszírozott támogatásokra elkövetett cselekmények nem minősültek jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének, azokat – ha az egyéb törvényi tényállási elemeknek egyébként megfeleltek – legfeljebb vagyon elleni bűncselekményeknek lehetett minősíteni. Ebből adódóan azonban a társadalombiztosítási költségvetésekből folyósított pénzügyi támogatás felhasználásával kapcsolatban előírt elszámolási vagy számadási kötelettség teljesítésekor történő valótlan tartalmú nyilatkozattétel, illetve valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okirat felhasználása sem gazdasági, sem pedig vagyon elleni bűncselekménynek nem minősült, ezért annak elkövetőjét csupán valamely, jóval enyhébb büntetési tétellel fenyegetett közbizalom elleni bűncselekmény miatt lehetett felelősségre vonni.

A jogosulatlan gazdasági előny megszerzése – bár az jellegében a csaláshoz hasonló bűncselekmény – sem a jogtalan haszonszerzési célzat, sem a kár nem volt tényállási eleme, tehát önmagában a pénzügyi támogatás hamis okirat felhasználásával való megszerzésével elkövethető volt.^[15]

Fontos még azt kiemelni, hogy a tényálláshoz fűzött értelmező rendelkezés alapján a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése nem volt alkalmazható, ha a bűncselekményt az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt pénzalapokból származó támogatásokkal, illetőleg az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt költségvetésbe történő befizetésekkel kapcsolatban követték el, mivel az ilyen forrásokból származó támogatásokat a jogalkotó önálló törvényi tényállással, a később bemutatandó Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértésével védte.

A jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűncselekményi értékhatára 2007. május 31. napjáig 50 001 Ft, ezt követően 100 001 Ft volt.^[16]

A bűncselekmény elkövetési magatartása a korábbi szabályozáshoz képest szűkebbé vált, az a megtévesztés helyett már a valótlan tartalmú nyilatkozattétel, a valótlan tartalmú hamis vagy hamisított okirat felhasználása lett.

A korábbi szabályozáshoz képest az új tényállás első alapesete már nem csak a jogosulatlan támogatás megszerzését rendelte büntetni, hanem a tényállásszerű elkövetési magatartás kifejtésével olyan gazdasági előny megszerzését is, melyre az elkövető egyébként is jogosult lett volna.

Az Áht. meghatározta, hogy a költségvetési támogatás abban az esetben volt biztosítható, ha a támogatási igény benyújtója megfelelt a rendezett munkaügyi kapcsolatok követelményeinek, valamint előírható volt, hogy ne legyen esedékessé vált és meg nem fizetett adó-, járulék-, illeték- vagy vámtartozása (köztartozás­mentesség).^[17] A támogatási kérelem benyújtásakor tehát ilyen tartalmú nyilatkozatot kellett tenni, valamint a meghatározott feltételek igazolására volt szükség. A pályázatnak tartalmaznia kellett továbbá a költségvetési támogatásból megvalósítani tervezett tevékenységek, feladatok, beszerzések részletes ismertetését, azok tervezett szakmai hatásait, összefüggéseit a pályázati felhívásban megjelölt pályázati céllal, valamint az ezekhez kapcsolódó részletes költségtervet, szükség szerint költség-haszon elemzést és megvalósíthatósági tanulmányt. Csatolni kellett továbbá az igazolást is a saját forrás rendelkezésre állásáról.^[18]

A valótlan tartalmú nyilatkozattétel, illetve a valótlan tartalmú hamis vagy meghamisított okirat felhasználása jellemzően az előzőekben bemutatott okiratokkal kapcsolatban merült fel.

A bűncselekmény első alapesetének kísérlete akkor valósult meg, ha az elkövető a gazdasági előny megszerzése érdekében valótlan tartalmú nyilatkozatot tett, illetve valótlan tartalmú hamis vagy hamisított okiratot használt fel, azonban a gazdasági előny megszerzésére nem került sor, azonban a kifejtett elkövetési magatartás erre alkalmas lett volna.

A bűncselekmény második alapesetének megvalósulására csak a gazdasági előny jogszerű megszerzését követően kerülhetett sor. Ennek az alapesetnek két fordulata volt. Az első fordulatát az elkövető azzal valósította meg, ha a céljelleggel nyújtott támogatást a támogatás jogcímétől eltérően használta fel, és az ebből eredő visszafizetési kötelezettségének nem tett eleget.

A támogatást a kedvezményezett kizárólag a jogszabályban, a támogatói okiratban vagy a támogatási szerződésben meghatározott cél érdekében használhatta fel. Abban az esetben, ha ezt a kötelezettségét megsértette, a költségvetési támogatást ellenőrző szervezet kötelezte a kedvezményezettet a céltól eltérően felhasznált támogatási összeg visszafizetésére. A második alapeset első fordulatának elkövetési magatartása kettős volt, egyrészt a céljelleggel nyújtott támogatásnak a jogcímtől eltérő felhasználása, másrészt pedig az ebből eredő visszafizetési kötelezettség nem teljesítése. A bűncselekményt kizárólag mindkét elkövetési magatartás kifejtésével lehetett elkövetni. Ebből következett, hogy ha az elkövető a támogatást ugyan a jogcímétől eltérően használta fel, azonban a támogatásnak megfelelő összeget az erre történő kötelezést követően visszafizette, akkor nem követett el bűncselekményt.

A második alapeset első fordulata szerinti bűncselekmény miatt a gyakorlatban a büntetőeljárás csak jóval a támogatás jogcímtől eltérő felhasználását követően indulhatott meg, mivel a bűncselekmény gyanúja csak azt követően állt fenn, ha a visszafizetésre kötelező okiratban megjelölt határidő eredménytelenül eltelt.

A második alapeset második fordulatának elkövetési magatartása a pénzügyi támogatás felhasználásával kapcsolatban előírt elszámolási vagy számadási kötelezettség teljesítésekor történő valótlan tartalmú nyilatkozattétel, illetve a valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okirat felhasználása.

A támogatás felhasználására vonatkozó elszámolási vagy számadási kötelezettségekkel kapcsolatosan az Áht. előírta, hogy a kedvezményezettet beszámolási kötelezettség terhelte a költségvetési támogatás rendeltetésszerű felhasználásáról. A kedvezményezett köteles volt a költségvetési támogatások lebonyolításában részt vevő és a költségvetési támogatást ellenőrző szervezetekkel együttműködni, az ellenőrzést végző szerv képviselőit ellenőrzési munkájukban a megfelelő dokumentumok, számlák, a megvalósítást igazoló okmányok, bizonylatok rendelkezésre bocsátásával, valamint a fizikai teljesítés vizsgálatában a helyszínen is segíteni.^[19]

A kedvezményezett számára a támogatói okiratban, a támogatási szerződésben a költségvetésből nyújtott támogatás rendeltetésszerű felhasználásáról beszámolási kötelezettséget kellett előírni. A támogatás megfelelő felhasználásáról elsősorban a kedvezményezett által készített beszámoló útján kellett meggyőződni. A beszámolónak a támogatói okiratban, a támogatási szerződésben előírt tartalommal és formában kellett ismertetnie a támogatás felhasználásának, illetve a támogatott tevékenység megvalósításának szakmai vonatkozásait, tapasztalatait, elemeznie kellett a megvalósítás eredményességét, továbbá részletes pénzügyi elszámolást kellett adnia a támogatás felhasználásáról. A kedvezményezett kizárólag a támogatói okiratban, a támogatási szerződésben meghatározott időtartam alatt felmerült és a támogatott tevékenység megvalósításához kapcsolódó költségeket számolhatta el a beszámolóban.^[20]

A valótlan tartalmú nyilatkozattétel, illetve a valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okirat felhasználása jellemzően a beszámoló elkészítésével, valamint annak mellékleteivel kapcsolatban merült fel.

Látható, hogy a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének első alapesete és a második alapeset második fordulata ugyanazt az elkövetési magatartást tartalmazta, csak míg az első alapesetben az elkövető az elkövetési magatartást a támogatás megszerzése érdekében fejtette ki, addig a második alapeset második fordulatában a támogatás felhasználásával kapcsolatban előírt elszámolási vagy számadási kötelezettség teljesítésekor tanúsította ezt.

A második alapeset mindkét fordulata immateriális bűncselekmény, melyek célzatot nem tartalmaztak, így azokat eshetőleges szándékkal is el lehetett követni.

Fontos kiemelni a szabályozásnak azt a hiányosságát, hogy az elszámolási vagy számadási kötelezettség nem teljesítését nem rendelte büntetni a törvény.

IV. Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése

Az Európai Unió költségvetése egy sajátos rendszer, amely speciális elvek mentén gyűjti össze, és osztja el újra az anyagi erőforrásokat. Ez a fajta újraelosztás továbbgyűrűzik a tagállamokba is, mert a részletek kidolgozása, a projektek és kedvezményezettek kiválasztása és a kifizetések teljesítése már a nemzeti hatóságok feladata, amelyhez megfelelő belső rendszert kellett kiépíteni. A kiadások kapcsán az Európai Unió tárgyalások keretén belül határozza meg az egyes tagállamok által lehívható összeget, vagyis azt, hogy az Unió közös költségvetésén belül a kiadásokból melyik tagállam mekkora összegben részesül. Az anyagi erőforrások pályázatok formájában válnak elérhetővé, melyek többségében a magyar központi költségvetés társfinanszírozóként jelenik meg.^[21]

A jogosulatlan gazdasági előny megszerzése törvényi tényállás 2002. április 1. napi hatállyal történt módosítással egyidejűleg, a 2001. évi CXXI. törvénnyel a jogalkotó a harmadik Büntető Törvénykönyvbe iktatta az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése tényállását, részben jogharmonizációs kötelezettség teljesítéseként.

Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése bűncselekmény a költségvetés csorbításán keresztül a gazdasági integrációhoz fűződő érdeket, illetve annak alapját, a belső piac egységességét bontja meg. Viszonylag könnyen belátható, hogy az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelme elsősorban gazdasági szükségszerűség. Márpedig a gazdasági érdekei védelmére a Közösség bevonja a büntetőjog eszközeit is. Ezért került sor az Európai Közösségek pénzügyi érdekei védelméről szóló Egyezmény megalkotására, ami – formáját tekintve – harmadik pilléres szerződés, azonban közvetlenül védi az Európai Unió első pilléres, tehát közösségi érdekeit, nevezetesen az integráció magját képező gazdasági alapszabadságok érvényesülését, az egységes belső piacot.^[22]

Az 1995. július 26. napján elfogadott Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény minden tagállamot megfelelő lépések megtételére kötelez annak érdekében, hogy biztosítsa az Európai Unió kiadásait és bevételeit sértő csalások (bűnsegély, felbujtás és kísérlet is) hatékony, arányos és elrettentő erejű büntetőjogi szankciók általi büntethetőségét. Ezenkívül minden tagállam köteles megtenni a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a vállalkozások vezetőit vagy egy vállalkozáson belül döntési jogosultsággal rendelkező vagy ellenőrzést gyakorló személyeket büntetőjogi felelősségre lehessen vonni – a nemzeti jogban meghatározott elvekkel összhangban – az Európai Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalás eseteiben.^[23]

Az Egyezmény szerint az Európai Közösségek pénzügyi érdekeit érintő csalás a kiadásoknál minden szándékos tevékenység vagy mulasztás, amellyel kapcsolatban:

– hamis, téves vagy hiányos kimutatások használata vagy bemutatása, ami az Európai Közösségek általános költségvetéséből vagy az Európai Közösségek által vagy az Európai Közösségek nevében kezelt költségvetésből származó összegek jogellenes megszerzését vagy megtartását vonja maga után
– információ kötelességszegő elhallgatása az előbbiekkel megegyező következményekkel,
– a források az eredetileg meghatározott céltól történő felhasználása.

Az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó költségvetési rendeletről szóló 1605/
2002. EK rendelet határozta meg a támogatás fogalmát. Eszerint a támogatás a költségvetésből nem visszterhesen juttatott közvetlen pénzügyi hozzájárulás az Európai Unió valamely politikájának részét képező célkitűzés elérésének segítésére szánt tevékenység, vagy egy általános európai érdeket szolgáló vagy az Európai Unió valamely politikájának részét képező célkitűzés érdekében tevékenykedő szervezet működésének finanszírozása.^[24]

Mind az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény, mind pedig az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó költségvetési rendelet alapján határozta meg a jogalkotó az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése törvényi tényállást, melyet az 1978. évi IV. törvény gazdasági bűncselekmények című XVII. fejezetében, a IV. címben helyezett el.

314. § (1) Aki az Európai Közösségek költségvetését károsítja azzal, hogy
a) az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt pénzalapokból származó támogatásokkal,
b) az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt költségvetésbe történő befizetésekkel
kapcsolatban valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okiratot használ fel, avagy az előírt tájékoztatási kötelezettségének nem vagy megtévesztésre alkalmas módon hiányosan tesz eleget, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki
a) az (1) bekezdés a) pontjában írt támogatást, vagy
b) az (1) bekezdés b) pontjában írt befizetéssel kapcsolatos kedvezményt
a jóváhagyott céltól eltérően használja fel.
(3) Az (1) bekezdés szerint büntetendő a gazdálkodó szervezet vezetője, ellenőrzésre vagy felügyeletre feljogosított tagja vagy dolgozója, ha az (1)–(2) bekezdésben írt bűncselekményt a gazdálkodó szervezet tagja vagy dolgozója a gazdálkodó szervezet érdekében követi el, és a felügyeleti vagy az ellenőrzési kötelezettségének teljesítése a bűncselekmény elkövetését megakadályozhatta volna.
(4) Vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel, pénzbüntetéssel vagy közérdekű munkával büntetendő a gazdálkodó szervezet vezetője, ellenőrzésre vagy felügyeletre feljogosított tagja vagy dolgozója, ha a (3) bekezdésben meghatározott bűncselekményt gondatlanságból követi el.

Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése materiális bűncselekmény, és célzatot – a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésével szemben – nem tartalmazott, így az akár egyenes, akár eshetőleges szándékkal is elkövethető volt. A bűncselekmény eredménye az Európai Közösségek költségvetésében történő kár bekövetkezése volt. Az elkövetési magatartás – a jogosulatlan gazdasági előny megszerzéséhez hasonlóan – a valótlan tartalmú nyilatkozattétel, valamint a valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okirat felhasználása volt. A bűncselekmény (1) bekezdésének második fordulata további elkövetési magatartásként határozta meg az előírt tájékoztatási kötelezettségnek a nem vagy megtévesztésre alkalmas módon történő hiányos teljesítését, mely a hazai, a harmadik országok, valamint a nemzetközi szervezetek költségvetéseit védő jogosulatlan gazdasági előny megszerzésével szemben az elszámolási kötelezettség elmulasztását már büntetni rendelte. A bűncselekmény (2) bekezdése harmadik elkövetési magatartásként a támogatás jóváhagyott céltól eltérő felhasználását határozta meg, azonban a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésével szemben nem volt szükség a visszafizetési kötelezettség elmulasztására. Ha tehát az elkövető a támogatást a jóváhagyott céltól eltérően használta fel, és a visszafizetési kötelezettségének eleget tett, a bűncselekményt maradéktalanul megvalósította, és a támogatás visszafizetése csupán a bűncselekménnyel okozott kár megtérüléseként volt a büntetés kiszabása körében értékelhető.

Mindhárom elkövetési magatartás csak az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt pénzalapokból származó támogatásokkal, valamint az Európai Közösségek által vagy nevében kezelt költségvetésbe történő befizetésekkel kapcsolatban volt büntetendő.

Miskolczi Barna szerint a törvényi tényállás közvetlenül az Európai Közösségek költségvetését, tágabb értelemben pedig az Európai Unió célkitűzéseinek megvalósulásához, a gazdasági, társadalmi és politikai integrációhoz fűződő érdeket védte. Lényegében tehát arról volt szó, hogy az Európai Unió meghatározott területeken meghatározott célokkal rendelkezik, ezek megvalósítását célzó eszközei a közös politikák, amelyek megvalósításához autonóm költségvetésből származó forrásokkal rendelkezik. Az integráció feltétele azonban a közös politikák mellett az egységes belső piac is.^[25]

A bűncselekmény (3) bekezdése a gazdálkodó szervezet vezetőjét, ellenőrzésre vagy felügyeletre jogosult tagját, illetve dolgozóját rendelte büntetni, ha az (1) vagy a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt az adott gazdálkodó szervezet tagja vagy dolgozója a gazdálkodó szervezet érdekében követte el, és a vezető, az ellenőrzésre vagy felügyeletre jogosult tag, illetve dolgozó a felügyeleti vagy az ellenőrzési kötelezettségét nem teljesítette, és ezzel nem tudta megakadályozni a bűncselekmény elkövetését. Ha a speciális alany a felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségét gondatlanságból követte el, a (4) bekezdés alapján vétség miatt volt büntetendő.

Kiemelendő, hogy az Európai Közösségek pénzügyi érdekei megsértésének nem volt bűncselekményi értékhatára, így ha azt akár 1 euróra is követték el, bűncselekménynek minősült.

A háttérszabályozást jelentő uniós jogforrás nem megfelelő, szűkítést jelentő fordítása miatt a bűncselekmény elkövetési tárgya kiadási oldalon csak a pénzalapokból származó támogatás volt, holott az integrációs büdzséből voltak közvetlen kiadások is, amelyek nem pénzalapokból történtek, és nem minősültek támogatásnak. Ilyenek voltak például az intervenciós gabonatárolásra fordított összegek is, amelyekkel visszaélés Magyarországon csupán vagyon elleni bűncselekménynek, adott esetben csalásnak vagy sikkasztásnak minősült.^[26]

A jogosulatlan gazdasági előny megszerzése és az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése közötti szabályozásbeli különbségek alapján az a következtetés vonható le, hogy a hazai, a harmadik országok, a nemzetközi szervezetek költségvetésének kiadási oldala az Európai Közösségek költségvetésének kiadási oldalához képest enyhébb védelemben részesült. Míg a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése kizárólag egyenes szándékkal, addig az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése már eshetőleges szándékkal is elkövethető volt. Lényeges különbség volt az is, hogy az Európai Közösségek költségvetésének sérelmére megvalósított cselekmények esetén a felügyeleti és az ellenőrzési kötelezettség szándékos és gondatlan megsértését is büntetni rendelte a jogalkotó, azonban ilyen védelemben a hazai költségvetések nem részesültek. Fontos különbség volt még az is, hogy míg a hazai költségvetési támogatás jogcímtől eltérő felhasználása esetén az elkövető csak a visszafizetési kötelezettségének nem teljesítése esetén volt büntethető, addig az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése ilyen többlet elkövetési magatartást nem tartalmazott. Ugyancsak lényeges különbség volt az, hogy a jogosulatlan gazdasági előny megszerzését az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértésével szemben az elszámolási kötelezettség elmulasztásával nem lehetett elkövetni. További eltérés volt a két tényállás között, hogy az Európai Közösségek pénzügyi érdekei megsértésének nem volt bűncselekményi értékhatára, míg a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése csak 50 001 Ft-tól, 2007. június 1. napjától pedig 100 001 Ft-tól minősült bűncselekménynek.

A joggyakorlatban többször felmerült kérdésként, az elkövető tudatának milyen mértékben kellett átfognia azt, hogy a cselekményével melyik költségvetést sértette. A Legfelsőbb Bíróság szerint amennyiben az elkövető nem tudta, hogy az 1978. évi IV. törvény 288. § (1) bekezdésében, avagy a 314. § (1) bekezdésében meghatározott melyik hazai és uniós intézmény támogatás-politikájának a sérelmével követte el a tényállásszerű cselekményét, javára a Btk. 27. §-a szerinti tévedés szabályai nem voltak alkalmazhatók. E bűncselekmények véghezviteli magatartásának kifejtése időpontjában az elkövető tudatának nem kellett átfognia a sértett személyét, azt, hogy egy vagy több támogató támogatás-politikáját sértette-e.^[27]

Míg a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének 2002. március 31. napjáig hatályos szabályozása esetén a bűncselekmény a közbizalom elleni bűncselekményekkel valóságos halmazatot képzett, addig az ez után hatályos szabályozás alapján a Legfelsőbb Bíróság szerint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése, valamint az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértésének bűntette speciális volt a magánokirat-hamisítás és a közokirat-hamisítás tényállásához képest, ennélfogva alaki halmazatuk látszólagos volt, és csupán a gazdasági bűncselekmények voltak megállapíthatóak.^[28]

A Legfelsőbb Bíróság szerint egyrészről a vizsgált gazdasági bűncselekmények, másrészről pedig az érintett közbizalom elleni bűncselekmények elkövetési magatartása azonos volt. Adott magatartás, például a területalapú támogatás valótlan adatokkal (és esetleg további valótlan tartalmú és/vagy hamis dokumentumokkal) történő igénylése mindkét bűncselekmény tényállását maradéktalanul kimeríthette. A két-két tényállás az általános és a különös (speciális) viszonyában állt egymással. A közbizalom elleni bűncselekmények általános tényállásához képest a gazdasági bűncselekmények tényállásai további (szűkítő, konkretizáló) feltételeket határoztak meg. Ezért a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése, valamint az Európai Közösségek pénzügyi érdekei megsértése speciális volt a magánokirat-hamisítás és a közokirat-hamisítás tényállásához képest. Ennélfogva alaki halmazatuk látszólagos volt, és ezért a gazdasági bűncselekmények voltak megállapíthatóak.^[29]

A Legfelsőbb Bíróság által vizsgált szempontok természetesen csak alaki halmazat esetén voltak irányadóak, melytől eltért az anyagi halmazat megítélése. Ha az elkövető a jövőbeni jogosulatlan támogatás iránti igénylésének az előkészítése keretében például hamis közokiratot készített, vagy valamely közokirat tartalmát meghamisította, magatartása az 1978. évi IV. törvény 274. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti közokirat-hamisítás bűntettének minősülhetett, mivel a befejezett közokirat-hamisítás bűntettének a megállapítását nem érintette, ha utóbb a hamis vagy hamisított közokirat felhasználásra került.^[30]

A gazdasági előny megszerzése mint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének eredménye megvalósult, ha a támogatott szervezet képviselőjének megtévesztő magatartása következtében a kiutalt támogatás a támogatott szervezet számlájára került. Azáltal, hogy az átutalásukat követően a támogatási összegek a kedvezményezettek számláján megjelentek, a bűncselekmény eredménye bekövetkezett. A megszerzés e tényállásban értelemszerűen nem a támogatott projektet egy személyben képviselő elkövető általi személyes megszerzést, birtokba vételt jelentett, hanem a pénzügyi támogatásnak a támogató szervezet által a támogatott szervezet rendelkezésére bocsátását. Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése tényállása még ezt a feltételt sem támasztotta. Megelégedett annak előírásával, hogy a tényállásszerű elkövetési magatartás károsította az Európai Közösségek költségvetését. Nem vitás, hogy a valótlan tartalmú és hamis okiratokkal kieszközölt kifizetés a kifizetőnél azzal megegyező összegű károsodást idézett elő.^[31]

V. Költségvetési csalás és visszaélés társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással

A jogalkotó 2012. január 1. napjával a hazai és az Európai Közösségek költségvetései büntetőjogi védelmének indokolatlan megkülönböztetését megszüntette, és a 2011. évi LXIII. törvénnyel módosította az 1978. évi IV. törvényt, megszüntetve a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének és az Európai Közösségek pénzügyi érdekei megsértésének törvényi tényállását. A módosítás új tényállásként beiktatta a költségvetési csalást, melynek elkövetési magatartását a jogalkotó a lehető legabsztraktabb módon kívánta megfogalmazni.

310. § (1) Aki
a) költségvetésbe történő befizetési kötelezettség vagy költségvetésből származó pénzeszközök vonatkozásában mást tévedésbe ejt, tévedésben tart vagy a valós tényt elhallgatja,
b) költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel kapcsolatos kedvezményt jogtalanul vesz igénybe,
c) költségvetésből származó pénzeszközöket a jóváhagyott céltól eltérően használ fel,
és ezzel egy vagy több költségvetésnek vagyoni hátrányt okoz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a költségvetési csalás nagyobb vagyoni hátrányt okoz,
b) az (1) bekezdés szerint minősülő költségvetési csalást
ba) bűnszövetségben,
bb) üzletszerűen
követik el.
(3) A büntetés öt évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a költségvetési csalás jelentős vagyoni hátrányt okoz,
b) a nagyobb vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalást a (2) bekezdés b) pont ba)–bb) alpontjában meghatározott módon követik el.
(4) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a költségvetési csalás különösen nagy vagyoni hátrányt okoz,
b) a jelentős vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalást a (2) bekezdés b) pont ba)–bb) alpontjában meghatározott módon követik el.
(5) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a költségvetési csalás különösen jelentős vagyoni hátrányt okoz,
b) a különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalást a (2) bekezdés b) pont ba)–bb) alpontjában meghatározott módon követik el.
(6) Az (1)–(5) bekezdés szerint büntetendő, aki a jövedéki adóról és a jövedéki termékek forgalmazásának különös szabályairól szóló törvényben, valamint a felhatalmazásán alapuló jogszabályban megállapított feltétel hiányában vagy hatósági engedély nélkül jövedéki terméket előállít, megszerez, tart, forgalomba hoz vagy azzal kereskedik, és ezzel a költségvetésnek vagyoni hátrányt okoz.
(7) Aki költségvetésből származó pénzeszközökkel kapcsolatban előírt elszámolási, számadási vagy az előírt tájékoztatási kötelezettségének nem vagy hiányosan tesz eleget, valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, vagy valótlan tartalmú, hamis vagy hamisított okiratot használ fel, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(8) Korlátlanul enyhíthető annak a büntetése, aki az (1)–(6) bekezdésben meghatározott bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrányt a vádirat benyújtásáig megtéríti. A korlátlan enyhítés nem alkalmazható, ha az (1)–(6) bekezdésben meghatározott bűncselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követik el.

Értelmező rendelkezés

313/E. § (1) A 310. § alkalmazásában költségvetésen az államháztartás alrendszereinek költségvetését – ideértve a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak költségvetését és az elkülönített állami pénzalapokat –, a nemzetközi szervezet által vagy nevében kezelt költségvetést, valamint az Európai Unió által vagy nevében kezelt költségvetést, pénzalapokat kell érteni. Költségvetésből származó pénzeszköz vonatkozásában elkövetett bűncselekmény tekintetében a felsoroltakon kívül költségvetésen a külföldi állam által vagy nevében kezelt költségvetést, pénzalapokat is érteni kell.

(2) A 310. § alkalmazásában vagyoni hátrány alatt érteni kell a költségvetésbe történő befizetési kötelezettség nem teljesítése miatt bekövetkezett bevételkiesést, valamint a költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett vagy céltól eltérően felhasznált pénzeszközt is.

A költségvetési csalás (1)–(5) bekezdésekben meghatározott esete materiális bűncselekmény volt, mely célzatot nem tartalmazott, ezért az eshetőleges szándékkal is elkövethető volt. A bűncselekmény eredménye az egy vagy több költségvetésnek okozott vagyoni hátrány. A költségvetési csalás esetén vagyoni hátrány alatt – kiadási oldalról – az értelmező rendelkezés szerint a költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett vagy céltól eltérően felhasznált eszközt értjük. Költségvetés alatt a módosított Áht. szerinti államháztartási alrendszereket, a társadalombiztosítási költség­vetéseket, az elkülönített állami pénzalapokat, a nemzetközi szervezet által vagy nevében kezelt költségvetést és a külföldi állam által vagy nevében kezelt költségvetést, valamint pénzala­pokat kellett érteni.

Az új tényállás az összes, a költségvetéseket sértő bűncselekményt a gazdasági bűncselekmények című XVII. fejezetbe, a pénzügyi bűncselekmények elnevezésű IV. címbe vonta össze, és egységes, differenciált szankciórendszert vezetett be azzal, hogy a költségvetések számát tekintve törvényi egységet képezett. A törvényi egységre figyelemmel a tényállásszerű elkövetési magatartás folytán a költségvetésben bekövetkezett valamennyi vagyoni hátrány összeadásával kellett meghatározni a bűncselekmény eredményét.

A költségvetési csalás tényállása a kiadási oldalon összevonta a jogosulatlan gazdasági előny megszerzését, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértését, valamint a költségvetés sérelmével járó csalást.

Az új szabályozás a lehető legszélesebb értelmű pénzeszköz kifejezést használta a korábbi támogatással és gazdasági előnnyel szemben. Nem volt követelmény továbbá, hogy a pénzeszköz jogszabályon alapuljon, szemben a korábbi jogosulatlan gazdasági előny megszerzésével, így a tényállás már oltalmat biztosított a közjogi szervezetszabályozó eszközök alapján folyósítandó minden pénzeszköznek.

A bűncselekmény jogi tárgya a visszaélések elkerülése érdekében a költségvetéstől történő finanszírozások védelme iránti állami-társadalmi igény volt.^[32]

A bűncselekmény kiadási oldalt sértő elkövetési magatartása a költségvetésből származó pénzeszközök vonatkozásában más tévedésbe ejtése, tévedésben tartása vagy a valós tény elhallgatása, a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel kapcsolatos kedvezmény jogtalan igénybevétele, valamint a költségvetésből származó pénzeszközöknek a jóváhagyott céltól eltérő felhasználása.

Háger Tamás szerint az elkövetési magatartások, különösen a tévedésbe ejtés és valótlan tartalmú nyilatkozat tétele rendszerint egyenes szándékkal valósulhattak meg, de értelemszerűen nem volt kizárható az eshetőleges szándékkal való elkövetés sem.^[33]

A bűncselekményi értékhatár 100 001 Ft-ban került meghatározásra. A bűncselekmény minősítő körülménye a bűnszövetség és az üzletszerűség, egyebekben pedig a minősített esetek büntetési tételei a csalásra alkalmazandó büntetési tételekkel egyezően kerültek megállapításra. Az üzletszerűséggel mint minősítő körülménnyel kapcsolatban ki kell az alábbiakra térni. Üzletszerűen követte el a bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekedett.^[34]

A rendszeres haszonszerzésre törekvés megállapítása szempontjából a hasonló jellegű bűncselekményeket egymással összefüggésben kellett és kell értékelni, függetlenül attól, hogy az együttesen elbírált valamennyi bűncselekménynek minősített esete-e az üzletszerű elkövetés. Az együttesen elbírálásra kerülő bűncselekmények jelleghasonlóságának megállapítása szempontjából a rendszeres haszonszerzésre törekvés mellett figyelembe jön a törvényi tényállások hasonlósága, mely rendszerint a jogvédte érdekek, az elkövetési magatartás és az elkövetési mód összevetése alapján állapítható meg. Ennél eligazítható lehet a különböző bűncselekményeknek a Büntető Törvénykönyv Különös Részében való rendszertani elhelyezése, de a jelleghasonlóság megállapítása nem korlátozható kizárólag erre, mivel a törvény az azonos érdekeket eltérő módon és különböző célokból részesíti büntetőjogi védelemben. Ezen elvek alapján az üzletszerű elkövetés megállapítása szempontjából a Kúria a költségvetési csalást hasonló jellegűnek tekintette az árdrágítással és a jövedékkel visszaélés elősegítésével. Ezek a bűncselekmények a gazdálkodás rendjét és a pénzügyi érdekeket sértő magatartásokat foglalják magukban, amelyeknél az elkövetési magatartások egymáshoz közelállók, a cselekmény eszköze és célja pedig gyakran azonos.^[35]

A tényállás (7) bekezdése az előírt elszámolási, számadási vagy tájékoztatási kötelezettségek nem vagy hiányos teljesítését, valamint a valótlan tartalmú nyilatkozat tételét, valótlan tartalmú hamis vagy hamisított okirat felhasználását, azaz a költségvetésből már elnyert pénzeszközök felhasználását követő kötelezettségek megszegését rendelte büntetni immateriális bűncselekményként. Tekintettel arra, hogy a költségvetési csalásnak ennek az alapesetében az elkövetési magatartással a közokirat-hamisítás és a magánokirat-hamisítás már kifejezésre került, ezért a bűncselekmény a közbizalom elleni bűncselekményekkel csupán látszólagos halmazatot képezett.

A tényállás (8) bekezdése a bűnszövetségben és az üzletszerűen történő elkövetéseken kívül korlátlan enyhítésre adott lehetőséget, ha az elkövető a vagyoni hátrányt a vádirat benyújtásáig megtéríti. Ez azonban nem vonatkozott az előírt elszámolási, számadási vagy tájékoztatási kötelezettség nem vagy hiányos teljesítésével, valamint a valótlan tartalmú nyilatkozat tételével, valótlan tartalmú hamis vagy hamisított okirat felhasználásával megvalósított költségvetési csalásra.

Kiemelendő, hogy a bírósági eljárásban történő vagyoni hátrány megtérítése már nem nyitotta meg a korlátlan enyhítés lehetőségét, csak nyomatékos enyhítő körülményként volt értékelhető.^[36]

A jogalkotó a korábbi az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése tényálláshoz hasonlóan büntetni rendelte a költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztását.

310/A. § A gazdálkodó szervezet vezetője, ellenőrzésre vagy felügyeletre feljogosított tagja vagy dolgozója, ha a 310. §-ban meghatározott bűncselekményt a gazdálkodó szervezet tagja vagy dolgozója a gazdálkodó szervezet érdekében követi el, és a felügyeleti vagy az ellenőrzési kötelezettség teljesítése a bűncselekményt megakadályozhatta volna, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A bűncselekmény törvénybe iktatásának célja részben az volt, hogy az Európai Közösségek költségvetésének védelménél ne legyen enyhébb a magyar költségvetések védelme, részben pedig az, hogy a korábbinál felelősebb magatartás tanúsítására szorítsa azokat, akik a vezetői pozíció előnyeit élvezik. A módosítás viszont megszüntette a korábbi gondatlan alakzat büntetni rendeltségét. E rendelkezés nem kizárólag a gazdálkodó szervezetek szűk értelemben vett vezetőit érintette, hanem a szervezetek ellenőrzésre vagy felügyeletre jogosított tagjait, dolgozóit is, speciális felelősségükre tekintettel.^[37]

A költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztása abban az esetben volt megállapítható, ha a speciális alanyisággal rendelkező elkövető tudata átfogta azt, hogy a gazdasági szervezet tagja vagy dolgozója költségvetési csalást követ el a gazdálkodó szervezet érdekében, és ezzel szemben legalább közömbös volt.

A költségvetési csalás törvényi tényállásának megalkotásával egyidejűleg a jogalkotó az 1978. évi IV. törvénybe iktatta a visszaélés társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással tényállását, melynek célja a társadalombiztosítási és a szociális ellátó rendszer kijátszásától való védelem volt.

Az önálló tényállás megalkotásának indoka az volt, hogy a társadalombiztosítás ellátórendszerében vagy az államháztartás alrendszereiből jogszabály, így különösen a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról, a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról vagy a családok támogatásáról szóló törvény alapján nyújtható ellátás, pénzügyi vagy természetbeni juttatás megszerzése vagy megtartása céljából elkövetett tévedésbe ejtés, tévedésben tartás, vagy a valós tény elhallgatása és ezzel kár okozása esetében már akkor is lehetőség nyíljon a büntetőjogi szankcionálásra, ha az okozott vagyoni hátrány nem éri el a költségvetési csalás megállapításához szükséges bűncselekményi értékhatárt.^[38]

309. § (1) Aki társadalombiztosítási ellátás, vagy az államháztartás alrendszereiből jogszabály alapján, természetes személy részére nyújtható pénzbeli vagy természetbeni juttatás megszerzése vagy megtartása céljából mást tévedésbe ejt, tévedésben tart vagy a valós tényt elhallgatja, és ezzel kárt okoz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Korlátlanul enyhíthető annak a büntetése, aki az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekménnyel okozott kárt a vádirat benyújtásáig megtéríti.

A bűncselekmény célzatos materiális bűncselekmény volt, ezért azt csak egyenes szándékkal lehetett elkövetni. A bűncselekmény eredménye a költségvetésekben bekövetkezett kár, mely 20 001 Ft-tól volt büntetendő. A bűncselekmény célzata a társadalombiztosítási ellátás vagy az államháztartás bármely alrendszeréből jogszabály alapján természetes személy részére nyújtható pénzbeli vagy természetbeni juttatás megszerzése, vagy annak megtartása volt. Az elkövetési magatartás a tévedésbe ejtés, tévedésben tartás, vagy a valós tény elhallgatása volt.

Amennyiben az okozott kár meghaladta a 100 000 Ft-ot, a törvényi tényállás konkurált a költségvetési csalás tényállásával. Mivel azonban a visszaélés társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással speciális a költségvetési csaláshoz képest, ezért ha a kár nem haladta meg a 200 000 Ft-ot, e bűncselekményt kellett megállapítani az általános költségvetési csaláshoz képest.

A bűncselekmény tényállásának (2) bekezdése a büntetés korlátlan enyhítésére adott lehetőséget, ösztönzendő az elkövetőt az általa okozott kár megtérítésére.^[39]

VI. Következtetések

A bemutatott tényállásokból kitűnik, hogy a jogalkotó már az 1978. évi IV. törvény 1979. július 1. napján történt hatálybalépésétől kezdődően annak 2013. június 30. napján történt hatályon kívül helyezéséig, 34 éven keresztül folyamatosan büntetni rendelte a költségvetés kiadási oldalát sértő cselekményeket. Indokolt volt ugyanis, hogy ne csupán a költségvetési bevételeket részesítsék büntetőjogi védelemben, hanem a költségvetés kiadási oldalát is büntetőjogi oltalom alá helyezzék. Kezdetben csak a hazai, később már az Európai Közösségek, valamint a harmadik országok és a nemzetközi szervezetek költségvetésének büntetőjogi védelmét is ellátta a Büntető Törvénykönyv, ahogy Magyarország bekapcsolódott a KGST-n kívüli nemzetközi gazdasági életbe, csatlakozott nemzetközi szervezetekhez, illetve belépett az Európai Unióba.

Tudjuk, hogy a gazdasági büntetőjog csak végső eszköz, miként a büntetőjog is szubszidiárius jellegű jogág, azaz csak akkor alkalmazzuk a gazdaságban, ha a többi jogág szankciói várhatóan nem hoznák meg a kívánt hatást az üzleti, gazdasági élet szereplői viselkedésének a befolyásolásában. A többi jogág szabályozza a gazdaságot, a büntetőjog védi; és míg a többi jogág viselkedési normáinak az a céljuk, hogy az állampolgárok a szerint tevékenykedjenek az üzleti, gazdasági életben, a büntetőjogban leírtak tanúsításától mindenkinek tartózkodnia kell.^[40]

A büntetőjog tehát az utolsó a jogágak között abban az értelemben, hogy csak a legvégső esetben szabad alkalmazni a gazdaságban magatartásbefolyásoló eszközként, ugyanakkor egyben a legerősebb jogág is, hiszen az állampolgárok életébe ez teszi lehetővé a legnagyobb fokú, legdrasztikusabb beavatkozást.^[41]

A költségvetési támogatások jogosulatlan igénybevételének közigazgatási szankciójaként meghatározott visszafizetési kötelezettség nem biztosított kellő visszatartó erőt az ilyen cselekményt megvalósító elkövetők számára, ezért a jogalkotó a legvégső eszközt alkalmazta, és a cselekmények büntetőjogilag büntetendővé nyilvánítása mellett döntött.

Az 1978. évi IV. törvény 1993. évben történt módosításával a jogalkotó a költségvetés kiadási oldalát sértő cselekményeket szigorúbban és egységes büntetési tétellel rendelte büntetni, mely arra vezethető vissza, hogy a korábbi fenyegetettség nem biztosította megfelelően a generális prevenciót.

A törvény 2002. évben hatályba lépett módosítása már nem csupán a támogatás jogosulatlan megszerzését, hanem a jogcímtől eltérő felhasználását, valamint az elszámolással kapcsolatos okirat-hamisítást is bünteti rendelte, valamint büntetőjogi védelem alá helyezte az Európai Közösségek költségvetéseit is.

A 2008. évben bekövetkezett gazdasági válság után a bankok hitelezési politikájában szigorítás következett be. Ennek folytán a hitelkínálat csökkent, ezért azok az elkövetők, akik addig visszafizetési szándék nélküli kölcsönfelvételekkel a pénzintézetek sérelmére követtek el vagyon elleni bűncselekményeket, a továbbiakban a különböző támogatások jogosulatlan igénybevétele mellett döntöttek „szükségszerűen.”

Jellemzővé vált, hogy az ilyen jellegű cselekményeket már rendszeres haszonszerzésre törekedve, üzletszerűen követték el, valamint szervezett bűnelkövetői körök is megjelentek, ezért a jogalkotás ugyan késve, de a költségvetési csalás tényállásának a 2011. évben történt megalkotásával és az üzletszerűség, valamint a bűnszövetség minősített esetként történő meghatározásával válaszolt a bűnözés e területen történt minőségi változására.

Ezen a területen is igazolva látszik Tóth Mihálynak az az álláspontja, hogy a büntetőjogi eszközrendszer a gazdasági bűnözés szükségszerűen megújuló, a korábbiaktól eltérő formáira gyakran elkésetten reagál.^[42] Tóth Mihály már a 2004. évben sürgette az egymást csaknem teljesen átfedő tényállások és egyes tényállás-típusok túlburjánzásának kérdését, és semmiképpen nem tartotta indokoltnak például az adó- és járuléksértő bűncselekmények szétszabdalását.^[43] A jogalkotó a jogtudomány részéről felvetett igényeknek 7 évvel később eleget tett, és nem csupán az adó- és járulékviszonyokkal kapcsolatos bűncselekményeket szabályozta egy tényállásban, hanem azonos büntetési tétellel rendelte büntetni a költségvetés bevételi és a kiadási oldalát sértő cselekményeket is.

A költségvetést károsító cselekmények számának folyamatos növekedése és a költségvetésekben bekövetkezett vagyoni hátrányok magas szintje igazolja Gál István László azon álláspontját, hogy a politikai-gazdasági rendszerváltással ugyan megteremtettük Magyarországon a piacgazdaságot, de nem sikerült megteremtenünk az ehhez tartozó üzleti etikai szabályokat. Ezek a szabályok hosszabb idő alatt rögzülnek majd a fejekben, addig – legalábbis ma úgy tűnik – fokozottabban kell támaszkodnunk a gazdasági büntetőjogra. Igazi szerepét, vagyis hogy háttérbe vonulva „végső eszköz”, „ultima ratio” eszköz legyen, csak a gazdasági szereplők gondolkodásmódjának és viselkedési mintáinak megváltozása után töltheti majd be.^[44]

A költségvetést védő büntetőjogi szabályok Magyarország harmadik Büntető Törvénykönyvének 34 éves hatálya alatt három alkalommal módosultak, melyből az Európai Unióhoz történő csatlakozásból eredő jogharmonizációs kötelezettség miatt történt módosítás elkerülhetetlen volt, míg a másik két módosítást a megváltozott gazdasági körülmények, valamint az elkövetők részéről feltárt „kiskapuk” bezárásának szükségessége indokokolt.

Tudomásul kell vennünk, hogy felgyorsult világban élünk, és a jövővel kapcsolatban csak egy tendencia tűnik biztosnak: a változások egyre gyorsabb ütemben fognak bekövetkezni. A társadalmi-technikai haladással együtt természetesen a jogszabályoknak is változnia kell. Ezzel ellentétes követelményként azonban szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a büntetőjog – amellett, hogy szubszidiárius jellegű jogág – a leginkább avatkozik bele az állampolgárok magánéletébe. Emiatt a büntetőjognak viszonylagos állandóságot kellene mutatnia, garanciális szempontok miatt sem lenne szabad gyakran módosítgatni (sokszor ötletszerűen, átgondolatlanul).^[45]

A költségvetési csalásnak az 1978. évi IV. törvényben meghatározott tényállását kisebb korrekcióval átvette Magyarország negyedik Büntető Törvénykönyve^[46] is. Az elkövetési magatartás legabsztraktabb megfogalmazása alapján csak remélni tudjuk, hogy a szabályozás módosítására még hosszú ideig nem lesz szükség. n

Felhasznált irodalom

1. Bende-Szabó Gábor: Alapvetés a magyar államháztartási jog tárgyában, különös tekintettel az államháztartás helyi szintjére. In: Pósán László (szerk.): Collectio Iuridica Universitatis Debrecensiensis. Debrecen, 2001.

2. Gál István László: A gazdasági válságok, a gazdasági bűnözés és a gazdasági büntetőjog egyes összefüggései. In: Virág György (szerk.): OKRI Szemle, 2. kötet. Budapest: OKRI-KJK, 2012.

3. Gál István László: Új magyar Büntető Törvénykönyv és a gazdasági válság elleni küzdelem. Büntetőjogi Szemle, (2012), 1. szám

4. Gál István László: Új magyar büntetőjog a XXI. században: szemelvények az új Btk. Különös részének újdonságaiból, Jogtudományi Közlöny, (2015), 7–8. szám

5. Háger Tamás: A költségvetési csalás pénzügyi, anyagi jogi és bizonyítási alapjai, különös tekintettel a terhelt vallomására. Jogelméleti Szemle, 2014, 1. szám

6. Láris Liliána: Időszerű büntetőjogi kérdések a költségvetést károsító új bűncselekmények kapcsán: dióhéjban az „európai csalásokról”. Ügyészek Lapja, 2011, 5. szám

7. Ligeti Miklós: Büntető- és kriminálpolitika, illetve büntetőjog-alkotás Magyarországon 1993–2003. között, II. rész. Ügyészek Lapja, 2007, 2. szám

8. Ligeti Miklós: Büntető- és kriminálpolitika, illetve büntetőjog-alkotás Magyarországon 1993–2003. között, III. rész. Ügyészek Lapja, 2007, 3. szám

9. Miskolczi Barna: Mulasztás? Tűnődés a Btk. 314. §-a (1) bekezdésének b) pontja körül. Ügyészek Lapja, 2007, 1. szám

10. Tóth Mihály: A gazdasági bűnözés és a bűncselekmények néhány aktuális kérdése. MTA Law Working Papers, 2015, 4. szám

11. Tóth Mihály: Néhány szempont a gazdasági bűncselekmények új szabályozásához I. Büntetőjogi Kodifikáció, (2004), 3. szám

12. 1949. évi XX. törvény

13. 1978. évi IV. törvény

14. 1979. évi II. törvény

15. 1987. évi XI. törvény

16. 1992. évi XXVIII. törvény

17. 2001. évi CXXI. törvény

18. 2011. évi LIII. törvény

19. 2012. évi C. törvény

20. 1979. évi 5. tvr.

21. 292/2009. (XII. 19.) Korm. rendelet

22. 1213/2012. (XII. 23.) Korm. határozat

23. Tanács 1605/2002/EK, EURATOM rendelete

24. Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény

25. EBH 2008.1854.

26. BH 1997.262.

27. BH 2008.84.

28. BH 2012.237.

29. BH 2012.283.

30. 39/2007. BK vélemény

31. Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma és a megyei bíróságok (a Fővárosi Bíróság) büntető kollégiumainak álláspontja a Btk.-t módosító novella (a 2001. évi CXXI. törvény) egyes rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatos jogértelmezési kérdésekben (2002. május 27.)

I. Bevezetés

Az információtechnológia rohamos fejlődése jelentős változásokat hozott az emberek életében. Az új eszközök – számítógépek, okostelefonok, tabletek, bankkártyák stb. – új életviszonyokat hoznak létre, melyek megkönnyítik és kényelmesebbé teszik mindennapjainkat. Ugyanakkor a technika fejlődésének árnyoldalai is vannak, új veszélyeket hordoznak magukban, és új bűncselekmények jelenhetnek meg.

A tanulmány célja az alábbi relatíve újabb, információs rendszer felhasználásával elkövetett bűncselekmények elemzése:
– Készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítása (Btk. 392. §);
– Készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés (Btk. 393. §);
– Készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítése (Btk. 394. §);
– Információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás (Btk. 375. §).

II. Készpénz-helyettestő fizetési eszköz hamisítása

A bűncselekmény jogi tárgya a készpénz-kímélő fizetési eszközökkel bonyolított gazdasági, pénzügyi forgalom biztonsága és zavartalansága.^[1] Nemcsak a bankszámla-jogosultakat, hanem a forgalom lebonyolítást végző pénzintézetek és más gazdasági szereplők érdekeit is védi.^[2] Elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközök esetében a jogi tárgy kettős, ez esetben az elektronikus adatfeldolgozó- és átviteli rendszerek biztonsága is jogvédett értékként jelenik meg.^[3]

A bűncselekmény elkövetési tárgya a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz, mely lehet papír alapú vagy elektronikus. Az új Btk. értelmező rendelkezés 459. § (1) 19–20. pontja tartalmazza mindkét fajta készpénz-helyettesítő fizetési eszköz fogalmát, miszerint:

„Készpénz-helyettesítő fizetési eszköz a hitelintézetekről szóló törvényben meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz és a forgatható utalvány, a kincstári kártya, az utazási csekk, a kifizetőt terhelő adó mellett vagy adómentesen adható, korlátozott körű áruk vagy szolgáltatások ellenértékének kiegyenlítése céljából törvény alapján kibocsátott utalvány és a váltó, feltéve, hogy kivitelezése, kódolása vagy a rajta lévő aláírás folytán a másolás, a meghamisítás vagy a jogosulatlan felhasználás ellen védett.”

A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény idevágó^[4] rendelkezése szerint készpénz-helyettesítő fizetési eszköz:
– a csekk,
– az elektronikus pénz,
– a pénzforgalmi szolgáltató és az ügyfél közötti keretszerződésben meghatározott olyan személyre szabott dolog vagy eljárás, amely lehetővé teszi az ügyfél számára a fizetési megbízás megtételét.

Az értelmező rendelkezésnek megfelelően ide tartozik a bankkártya, hitelkártya, az Erzsébet-utalvány, a Széchenyi Pihenő Kártya, az utazási (vagy közismertebb nevén üdülési) és más fizetési csekkek, valamint a váltó.^[5]

„Elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz a hitelintézetekről szóló törvényben meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz mellett a kincstári kártya és a személyi jövedelemadóról szóló törvény felhatalmazása alapján kiadott elektronikus utalvány, feltéve, hogy ezek információs rendszer útján kerülnek felhasználásra.”

Erre a legjobb példák az interneten bankkártyával történő fizetések.

A törvény kimondja, hogy a külföldön kibocsátott készpénz-helyettesítő, illetve elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz a belföldön kibocsátott készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel azonos védelemben részesül.

A törvényi tényállás három elkövetési magatartást tartalmaz, és mindhárom felhasználás célzatával követhető el:
– készpénz-helyettesítő fizetési eszköz meghamisítása,
– hamis készpénz-helyettesítő fizetési eszköz készítése,
– az elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközön tárolt adatok vagy az ahhoz kapcsolódó biztonsági elemek technikai eszközzel történő rögzítése.^[6]

A tanulmány célját követve most csak a harmadik elkövetési magatartást elemzem részletesebben. Az elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközön tárolt adatok vagy az ahhoz kapcsolódó biztonsági elemek technikai eszközzel történő rögzítése számos módon történhet a gyakorlatban, erre példák:
– ATM visszaélések. Egyre gyakoribb jelenség, hogy bank-automatákra a bűnelkövetők ún. skimmer (adatrögzítő miniatűr) eszközöket telepítenek. Egyre többféle skimmer eszközzel találkozhatunk: pl.: 3D nyomtatóval készített billentyűzet, hamis ATM nyílások, billentyűzetre néző webkamerák stb. A bűnelkövetők célja a gyanútlan ATM felhasználók bankkártya adatainak megszerzése.
– Amennyiben sikeresen megszerezték az adatainkat, klónkártyákat készíthetnek és visszaélhetnek velük.
– Rádiófrekvenciás jelek rögzítése. Új és kényelmes fizetési megoldást jelentenek a Paypass kártyával történő fizetés, ahol már az is elegendő, ha a kártyát odatartjuk POS terminálhoz, és a két eszköz rádiófrekvenciás jelek útján kommunikálnak egymással. A bűnelkövetők ezeket a rádiófrekvenciás jeleket képesek rögzíteni újabb skimmer eszközökkel. Az ilyen módon szerzett adatokkal vagy az interneten vásárolnak, vagy pedig a paypass kártyát zsebtolvajokkal lopatják el.^[7]
– Az interneten keresztül történő fizetés esetén minden bankkártya adatot meg kell adni (a kártyán szereplő név, kártyaszám, lejárat, biztonsági kód) így a kiberbűnözők is igyekeznek megszerezni ezeket az adatokat a hálózaton átmenő adatok kifürkészésével, célzott szerverek feltörésével.^[8]

Látható, hogy nagyon könnyű a bűncselekmény áldozatává válni, ezért néhány bűnmegelőzési javaslattal szeretnénk élni:
– Lehetőség szerint mindig ugyanannál a megszokott vagy ismert típusú bank-automatánál vegyünk fel készpénzt.
– Biztonságosabb, ha olyan bank-automatát veszünk igénybe, amelyik épületben vagy banki előtérben található.
– Ha a készülék váratlan és indokolatlan „hibajelenséget” produkál a bank-automata megadott telefonszámon üzemeltetővel, a bankkal, a rendőrséggel lépjünk kapcsolatba!
– Hibajelenség esetén óvakodni kell az idegen látszólag jó szándékú segítőkész emberektől, a bankkártyát, illetve a PIN kódot átadni még véletlenül sem szabad, kizárólag pénzintézeti dolgozótól szabad elfogadni segítséget.
– A tranzakcióról kiadott bizonylatot tegyük el!

A készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítése önálló tényállásban került szabályozásra. bűncselekmény előrehozott büntetőjogi védelmet jelent, mivel a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának büntetendő az előkészülete, de az előkészület célzat nélkül nem állapítható meg. Ez a bűncselekmény célzat nélkül is megállapítható.^[9]

Elkövetési magatartások a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításához szükséges anyagok, eszközök, számítástechnikai programok
– készítése,
– tartása,
– átadása,
– forgalomba hozatala,
– az ország területére import, export, tranzit.

Példa lehet, ha valaki skimmer eszközöket árul.

III. Készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés

A bűncselekmény jogi és elkövetési tárgya megegyezik az előbbiekben leírtakkal. E tényállás azonban elsősorban a bankszámla-tulajdonosok érdekeit védi. A lejárt érvényességű bankkártya nem lehet elkövetési tárgya a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés bűncselekményének.^[10]

A bűncselekmény elkövetési magatartásai: a jogtalan elvétel vagy a megszerzés, illetve a b) pont esetében átadás, országba behozatal, ország területéről kivitel vagy átszállítás. A megszerzés viszonylag hosszabb ideig tartó visszaélésszerű cselekmény. A korábbi bírói gyakorlatban a személyes holmikat tartalmazó táskák, pénztárcák elvétele esetén a közokirattal visszaéléshez hasonlóan a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélést eshetőleges szándékkal megvalósítottnak tekintették. Nem lehetett azonban a terhelt megszerzésre irányuló eshetőleges szándékára megalapozottan következtetni akkor, ha a más cselekménnyel együtt megszerzett készpénz-helyettesítő fizetési eszközöket, közokiratokat nyomban eldobta. A jogalkotó az „elvétel” elkövetési magatartásának törvénybe iktatásával az ilyen esetekre nézve egyértelművé tette a felelősséget. Az új rendelkezést a 2012. évi CCXXIII. törvény iktatta be az akkor még nem hatályos Btk. szövegébe.^[11] A készpénz-helyettesítő fizetési eszközön tárolt adat vagy biztonsági elem megszerzésére példa a kártyán tárolt PIN-kód elektronikus eszközzel történő kifürkészése.^[12]

A megszerzésnek fontos kritériuma, hogy jogtalan legyen, mert ha az elkövetési magatartás tanúsítására jogszabály engedélye vagy az erre jogosult felhatalmazás alapján kerül sor, a bűncselekmény az esetben sem valósul meg, ha a tulajdonos akarata nem érvényesül. Ilyen eset lehet, ha az ATM a bankkártyát a PIN kód háromszori eredménytelen beütését követően bevonja.^[13]

A készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés ún. magatartási (immaterális) bűncselekménynek minősül, a tényállás eredményt már nem értékel, ami nóvum a korábbi szabályozáshoz képest. Amennyiben az elkövetési magatartással okozati összefüggésben kárt is okoznak, akkor nem ezt a bűncselekményt, hanem a Btk. 375. § (5) bekezdésében szabályozott információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás állapítható meg. A súlyosabb vagyon elleni bűncselekmény az enyhébb megítélésű készpénz-helyettesi fizetési eszközzel visszaélés bűncselekményét is magában foglalja (konszumálja).^[14]

A bűncselekmény alanya bárki lehet. Kivételt képez a 393. § (1) bekezdés a) pontja, mely értelmezés alapján készpénz-helyettesi fizetési eszköz kizárólagos tulajdonosa nem lehet a bűncselekmény alanya.

Bűnösséget tekintve, a bűncselekmény elkövethető egyenes, illetve eshetőleges szándékkal is. Gondatlan alakzata nincs.

A törvény az „egy vagy több” megfogalmazással törvényi egységet hozott létre, vagyis a bűncselekmény a készpénz-helyettesítő fizetési eszközök számától függetlenül egyrendbelinek minősül. A bűncselekmény rendbelisége a sértettek (készpénz-helyettesítő fizetési eszköz tulajdonosok) számához igazodik. Mindaddig azonban, amíg az elkövető azonos bankszámla-szerződés keretei közötti felhasználás céljából szerez meg stb. több készpénz-helyettesítő fizetési eszközt, cselekménye – a konkrét magatartások függvényében – a természetes vagy a folytatólagos egység keretei között értékelendő. Így például az azonos csekkszerződésen alapuló, tehát ugyanazon számlakövetelés címzettjét érintő több hamis, hamisított vagy lopott csekk rövid időközönként történő kibocsátását – amennyiben a folytatólagosság egyéb törvényi felté­telei is fennállnak – folytatólagos egységként értékeli a bírósági joggyakorlat.^[15]

A készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés lex specialisnak minősül a Btk. 346. § (3) bekezdésében szabályozott magánokiratra elkövetett visszaéléshez képest, így azzal valóságos anyagi halmazatban nem állhat.^[16]

A visszaélések megelőzésére Nagy Zoltán a következőket javasolja:
– Fokozottabban vigyázzunk értékeinkre.
– Ne tartsuk együtt bankkártyánkat személyi iratainkkal.
– Ellenőrizzük, hogy az ATM-en nincs e valamilyen ragacsos vagy zsíros anyag.
– Ne tartsuk a bankkártyát, és a PIN-kódot egy helyen!^[17]

IV. Információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás

Az új Btk. -ban a vagyon elleni bűncselekmények között került bevezetésre a 375. §-ban, indokolása szerint azért, mert az információs rendszer felhasználásával elkövetett, kárt okozó csalások elsősorban vagyoni érdekeket sértő cselekmények, továbbá ezek a csalásszerű magatartások, azért kerültek a csalástól eltérő önálló tényállásba, mert hiányzik belőlük a klasszikus értelemben vett tévedésben ejtés vagy tévedésben tartás. Ez az eddigi szabályozásoktól eltér, mert kezdetben a csalás keretei között kezelték,^[18] majd a korábbi Btk.-ban az 1994. évi módosítás révén pedig számítógépes csalás néven jelent meg. Később a 2001. évi módosítással a gazdasági bűncselekmények között egyrészt a számítástechnikai rendszer és adatok elleni bűncselekmény egyik eseteként került szabályozásra, másrészt mint készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés. Az uniós szintű szabályozás meghatározó a magyar szabályozásra nézve, ezért a releváns egyezményeket kiemelném. A 2001-es évben Magyarország csatlakozott az Európai Tanács által elfogadott számítástechnikai bűnözésről szóló egyezményhez (Cyber Crime Egyezmény).^[19] Továbbá hatással volt a szabályozásra az információs rendszerek elleni támadásokról szóló 2005/222/IB tanácsi kerethatározat illetve ezt a kerethatározatot felváltó új 2013/40/EU irányelve az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak.^[20]

Az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalásnak az új Btk. szerinti elemzésére kitérve, a bűncselekmény védett jogi tárgya a vagyoni viszonyok, az információs rendszerek, a készpénzkímélő fizetés zavartalan működéséhez fűződő érdek.^[21]

Mivel a deliktum két tényállást tartalmaz, így két elkövetési tárgya is van, amelyek közül az egyik az információs rendszer^[22], amely nem önmagában, hanem az információs rendszer adatán, programján keresztül lesz elkövetési tárgy, illetve a másik a hamis, hamisított illetve jogosulatlanul megszerzett elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz (a külföldön kibocsátott eszköz is azonos védelemben részesül).^[23]

A passzív alanya nemcsak természetes, hanem jogi személy is lehet. A bűncselekmény sértettje az, akinél a kár keletkezik.^[24]

Először a károkozó adatvisszaélés alakzat elkövetési magatartásaira térnék ki, amit a 375. § (1) bekezdése szabályoz, és amely szerint, aki jogtalan haszonszerzés végett információs rendszerbe adatot bevisz, az abban kezelt adatot megváltoztatja, törli, vagy hozzáférhetetlenné teszi, illetve egyéb művelet végzésével az információs rendszer működését befolyásolja, azt büntetni rendeli.^[25] Az adatbevitel valamely tény, információ vagy program feltöltését jelenti az információs rendszerbe,^[26] amely történhet offline üzemmódban (pl. billentyűs begépeléssel, adathordozóról, külső merevlemezről stb.) vagy online üzemmódban is (pl. hacking útján). A kezelt adat megváltoztatása a rendszerben meglévő adat tartalmának a módosítását jelenti, ami többféle módon valósulhat meg (pl. adatok kiegészítése, részleges törlése, azok felülírása). A kezelt adat törlése az adat megsemmisítését jelenti.^[27] Az adat hozzáférhetetlenné tétele pedig az adatnak a megismerésére, kezelésére, felhasználására jogosult személy részére történő hozzáférhetetlenné válásával valósul meg, akkor is, ha az akár csak átmenetileg is rejtve marad.^[28] Az egyéb művelet végzése alatt pedig minden olyan tevékenységet érteni kell a felsoroltakon kívül, amellyel az elkövető a rendszer működését befolyásolja. A tényállás e része tehát a célzatos cselekményeket foglalja magában, amelyek jogtalan haszonszerzés végett történnek, tehát célzatos és egyben szándékos bűncselekményről van szó. A bűncselekmény materiális, azaz a befejezett bűncselekményhez a kár bekövetkezte szükséges^[29], ugyanakkor lehetőség van a kísérlet megállapítására, ha az elkövető megkezdi az információs rendszerbe történő jogellenes beavatkozást.^[30] Az elkövetési magatartás és az eredmény közötti okozati összefüggés megléte és bizonyítása is szükséges feltétel. A jogtalan haszonszerzési célzat egyenes szándékot feltételez, a kárnak a bekövetkezése és annak mértéke szempontjából elegendő az eshetőleges szándék.^[31]

A bűncselekmény tettese bárki lehet, aki tényállásszerű elkövetési magatartást tanúsít, tehát az alanyisághoz nem szükséges, hogy a tettes megfelelő kvalifikációval, azaz jogosultsággal rendelkező személy legyen.^[32] Tipikus csalási cselekmények, amelyek az adatbevitellel, az információs rendszerben kezelt megváltoztatásával valósulnak meg: ha az elkövető a maga vagy más személy számára bankszámlát vagy hitelszámlát nyit; saját vagy másik személy fiktív vagy valódi számlájára jogtalan kifizetést hajt végre; fiktív átutalásokat végez saját vagy harmadik személy számlájára; az elkövető saját vagy másik személy tartozását csökkenti; illetve jogszerű kifizetést megsokszoroz (pl. munkabért, nyugdíjat stb.).^[33]

Az elektronikus készpénz-helyettesítő fizetőeszközzel való visszaéléssel megvalósuló alakzata a 375. § (5) bekezdésében került szabályozásra, és amely szerint a bűncselekmény megvalósul, ha a hamis, hamisított vagy jogosulatlanul megszerzett elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz felhasználása vagy az ilyen eszközzel történő fizetés elfogadása esetén, ha ez kárt okoz. Az elkövetési magatartásokon belül a felhasználáson az eszköz rendeltetése szerinti használatát kell érteni (pl. bankkártyával fizetés, készpénzfelvétel stb.). Az elfogadása pedig tulajdonképpen sui generis fizikai bűnsegédlet, akár valóságos térben (pl. csekk, váltó beváltásra készpénzre vagy SZÉP kártyával fizetés), akár számítógépes környezetben (pl. internetes vásárlás).^[34] A tettes az első fordulatban bárki lehet, a második fordulatban a fizetés elfogadásra jogosult személy. A bűnösség csak szándékos lehet, a szándéknak a kár okozását is át kell fognia, illetve a fizetés elfogadója tudatának ki kell terjednie az eszköz hamis, hamisított voltára, illetve arra, hogy az eszközt jogosulatlanul használja fel.^[35]

A minősítési rendszert a kár nagysága, valamint a bűnszövetségben, illetve az üzletszerűen elkövetés határozza meg. Az alapeset átfogja mind a kisebb, mind a nagyobb kár bekövetkezését, a súlyosabban minősülő esetek a jelentős kártól kezdődnek. Külön érdekesség, hogy nincs szabálysértési alakzata, így egyből bűncselekménynek minősül, ha megfelel a tényállási feltételeknek. A rendbeliségét a sértettek száma határozza meg (tipikusan a bankszámla-tulajdonosok száma).^[36]

Az információs rendszerek nincsenek tekintettel az országhatárokra, a hálózatok révén összekapcsolt információs rendszerek adatállományához távolról is hozzá lehet férni. Az információs technológia rohamosan fejlődik és ennek következtében új bűnelkövetési formák jelennek meg, így az információs rendszerek felhasználásával elkövetett bűncselekmények száma is fokozatosan növekszik évről évre, és emiatt különösen fontos a büntetőjogszabályoknak a nemzetközi összehangolása, a szükséges minimumszabályoknak a megalkotása. Uniós szinten a minimumszabályokat az új 2013/40/EU irányelv határozza meg és ennek a magyar szabályozás megfelel, de az információs rendszerek elleni bűncselekményekre tekintettel, még a hazai jogalkotás számára feladatot jelöl ki (pl. de lege ferenda szükséges a minősített esetek bővítése a szervezett bűnözés tekintetében, illetve a személyiséglopás szankcionálása). ^[37]

V. Bűnügyi Statisztika és konklúzió

A következő táblázat^[38] éves szinten mutatja a regisztrált bűncselekmények számát a készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel kapcsolatban Magyarországon.

1. táblázat: információs bűncselekmény

* A 2013. évi statisztikával kapcsolatban megjegyzendő, hogy annak következtében, hogy az új Btk. július elsején lépett hatályba, az 1978. IV. törvény (korábbi Btk.) és a 2012. évi C. törvény (új Btk.) alapján indult eljárások számai összegezve vannak a táblázatban megjelenítve.

A táblázat természetesen nem tartalmazza azokat az adatokat melyek a hatóságok tudomására nem jutottak, így a rejtett bűnözésre csak becsléseink lehetnek.

A három bűncselekmény közül a visszaélések száma a legmagasabb. A készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítése bűncselekményének önálló szabályozása – bár ez Európai Uniós kötelezettségünk – nem biztos, hogy indokolt, ha statisztikára nézünk az elmúlt három évben mindössze csak három bűnelkövetést regisztráltak, ami nagyon elenyészőnek mondható. 2009-es évtől egészen 2012-ig jelentősen növekedett a készpénz-helyettesítő fizetési eszközökkel kapcsolatos bűncselekmények száma. 2013-ban egy drasztikus visszaesés mutatkozik meg, amelynek több összetevője is lehet, így a megfelelő új szabályozás, bűnüldöző szervek hatékony munkája, újabb chip-es biztonsági megoldások bankkártyáknál stb. Feltételezésem szerint a visszaesés oka az is lehet, hogy a törvényi tényállás jellege megváltozott materiálisról immateriálisra, és ha már kárt okoznak a bűnelkövetők, nem visszaélést, hanem információs rendszer útján elkövetett csalást kell megállapítani. Feltételezésemet alátámasztja a bűnügyi statisztika, 2013-ban és 2014-ben is jelentősen nőtt információs rendszer útján elkövetett csalások száma.^[39]

Összegezve elmondható, hogy a készpénzkímélő fizetési megoldások elterjedésével a bűnelkövetők is egyre inkább erre irányítják figyelmüket. A megfelelő normatív szabályozás mellett, fontos, hogy a készpénz-helyettesítő fizetési eszközöket használók minden pénzügyi tranzakciónál figyelmesek legyenek. Ebben segíthet a média, illetve a hatóságok megfelelő tájékoztatásai arról, hogy miként lehet elkerülni, hogy a bűncselekmények áldozatává váljunk. A pénzügyi intézetek (bankok, takarékszövetkezetek stb.) részéről pedig elvárható, hogy ne csak a kényelmünket (lásd paypass kártya) hanem a biztonságunkat is szolgálják. n

Felhasznált irodalom

Akácz József, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Kónya István (szerk.): Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára 3. kiadás II. kötet; HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2013.

Bujáki László, Készpénz-helyettesítő fizetési eszközök védelme. In: Kondorosi Ferenc – Ligeti Katalin (szerk.): Az Európai Büntetőjogi Kézikönyve. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2008.

Csák Zsolt, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Polt Péter (főszerk.): Új Btk. Kommentár 7. kötet, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó. Budapest, 2013.

Gál István László, Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2007.

Gula József, Pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmények. In: Horváth Tibor – Lévay Miklós (szerk.): Magyar Büntetőjog Különös Rész. Wolters Kluwer Kft. Budapest, 2013.

Gyaraki Réka, A számítógépes környezetben elkövetett gazdasági bűncselekmények. A PIN kód megadása sikeres vagy biztonságos az internet?! = Pécsi Határőr. Tudományos közlemények. 13. [köt.], 2012.

Kőhalmi László, A gazdasági és a szervezett bűnözés. In: Csemáné Váradi Erika (szerk.): Bevezetés a bűnügyi tudományokba. Átdolgozott, bővített kiadás. Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának Kiadványsorozata, Assisitentia Iuris 5. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2007.

Nagy Zoltán, Pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmények. In: Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog Különös rész. Osiris Kiadó. Budapest, 2014.

Nagy Zoltán, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar büntetőjog – Különös rész, Osiris Kiadó. Budapest, 2014.

Molnár Gábor, Pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmények. In: Kónya István (szerk.) Magyar Büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára. 3. kiadás. Hvg-orac Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2013.

Pallagi Anikó, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Blaskó – Hautzinger – Madai – Pallagi – Polt – Schubauer: Büntetőjog – Különös Rész II.; Rejtjel Kiadó. Budapest–Debrecen, 2013.

Polt Péter, Pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmények. In: Blaskó – Hautzinger – Madai – Pallagi – Polt – Schubauer: Büntetőjog, Különös rész II. Rejtjel Kiadó. Budapest, 2013.

Sinku Pál, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Busch Béla (szerk.): Büntetőjog II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2012.

Szomora Zsolt, A vagyon elleni bűncselekmények. In: Karsai Krisztina (szerk.): Kommentár a Büntető Törvénykönyvhöz, Complex Kiadó. Budapest, 2013.

Tóth Mihály, Gazdasági bűnözés és bűncselekmények. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó. Budapest, 2002.

Bevezetés

A büntetőeljárásról szóló törvény^[1] kógens rendelkezéseket tartalmaz a kényszerintézkedéseket elrendelő, meghosszabbító és fenntartó végzések indokolására. A Be. 257. és 258. §-aiban találhatunk rendelkezéseket a határozatok indokolására.^[2] A végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai az irányadók, így abszolút, feltétlen hatályon kívül helyezési okot jelent, ha az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tesz eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan.^[3] Mégis viszonylag ritkán kerül sor ezen végzések kapcsán a kasszációs jogkör gyakorlására, hiszen a hatályon kívül helyezés esetére nincs egyértelmű rendelkezés arra, mi legyen a sorsa a nem jogerősen, de végrehajtható módon elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatásnak. Abban az esetben, ha a megismételt eljárásban történő újabb döntésig szabadlábra helyezi a másodfokú bíróság a terheltet, az később már nem helyrehozható módon veszélyeztetheti az eljárás érdekeit. Arra pedig nincs rendelkezés a törvényben, hogy a megismételt döntésig fenntartható lenne a kényszerintézkedés. Ebben az esetben annak időtartama nyilvánvalóan meghaladná a törvényben előírt szigorú időtartamokat.

A hazai bíróságok gyakorlatát a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság marasztalásai és a hazai szakirodalomban kísért viták is övezik.^[4]

Az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata a kényszer-intézkedések indokolására

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a joggyakorlatában megfigyelhető jogfejlődés^[5] ellenére abban mindig következetes volt, hogy a kényszerintézkedések elrendeléséről szóló határozatok csupán abban az esetben felelnek meg az Egyezmény követelményeinek, ha azok megfelelő indokolással vannak alátámasztva. Már 1968-ban a Neumeister kontra Ausztria ügyben arra mutatott rá, hogy a nemzeti hatóságok feladata feltárni mindazokat a körülményeket, amelyek alátámasztják vagy éppen cáfolhatják a személyi szabadság tiszteletben tartásának szabályától a közérdekre történő hivatkozás címén való eltérést. Lényegében a szabadlábra helyezési kérelmekhez kapcsolódó határozatokban szereplő érvek és a kérelmező által megjelölt valós tények alapján kell a Bíróságnak határozni arról, hogy az egyezmény rendelkezéseit megsértették-e.^[6]

A Toth kontra Ausztria ügyben is arra mutatott rá a Bíróság, hogy az őrizetben tartás indokolását helyezi az egyezménysértés vizsgálata során nagyító alá.^[7] Mindebből is következik, hogy az előzetes letartóztatást megindokoló határozatokat nem lehet sematikusan meghozni.

A Lamy kontra Belgium ügyben Lamy azt is kifogásolta, hogy sem a letartóztatásról döntő bírói tanács, sem a vádemelésről határozó vádtanács nem vette figyelembe eléjük terjesztett érveit. A bíróság kiemelte, hogy a vizsgáló bíró még aznap, amikor meghallgatta őt indokolással ellátott végzésben rendelte el letartóztatását és, hogy a letartóztatás kérdésében később döntő bírói tanács is megerősítette azt egymást követő indokolást tartalmazó végzéseiben. Az indokolásra tekintettel ezen eljárás megfelelt az 5. cikk (3) bekezdése elvárásainak.^[8] A megfelelően megindokolt határozatot eredményesen így nem sikerült kifogásolni.

Vayic kontra Törökország ügy lényege is az, hogy az előzetes letartóztatásnak kizárólag a bűncselekmény súlyára és a bizonyítási eljárás állására való hivatkozással történt többszöri meghosszabbítása és ugyanezen sztereotípiáknak új elem nélküli ismételgetése az egymást követő határozatokban nem igazolhatja az előzetes letartóztatás több, mint öt évig történő fenntartását, amely intézkedés így ellentétes az egyezmény 5. cikkével.^[9]

T. W. kontra Málta elleni ügyben az egyezmény 5. cikk 3. pontjának megsértése (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) azért került megállapításra, mert a letartóztatott kérelmező fogva tartásának bírói felülvizsgálata nem terjed ki a fogva tartást megalapozó, illetve az ellene szóló körülmények alapos vizsgálatára.^[10]

A Letell Lier kontra Franciaország ügyben a kérelmező szabadon bocsátásának elutasítását a nemzeti bíróságok alapvetően négyféleképpen indokolták. Először is arra a veszélyre hivatkoztak, hogy az érintett megpróbál nyomást gyakorolni a tanúkra, azonban az ilyen veszély a bíróság szerint az idő múlásával egyre csökkent vagy meg is szűnt.^[11] A döntésből következően az előzetes letartóztatás indokai az idő múlásával szükségszerűen változnak, az indokolásnak arra is ki kell terjednie, hogy a bíróság az előzetes fogva tartásban töltött idő múlása ellenére azt miért tartja mégis indokoltnak.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben:

A kérelmező a panaszában azt adta elő, hogy a fogva tartását meghosszabbító határozatok meghozatala során nem vették figyelembe egyedi körülményeit, megromlott egészségi állapotát, megfelelő indokolással nem támasztották alá szökés, elrejtőzés, sem más feltételezett elkövetőkkel való összejátszása vagy bűnismétlő magatartása veszélyét. A határozatok nem tartalmazták más enyhébb kényszerintézkedések alkalmazási lehetőségének értékelését. A védelem érvelései, kérdésfeltevései nagyrészt megválaszolatlanok maradtak. A nemzeti igazságügyi hatóságok feladatkörébe tartozik annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a gyanúsított tárgyalást megelőző fogva tartása ne haladja meg az ésszerű időtartalmat, ennek érdekében a közérdek védelem tényleges követelménye mellett és ellen szóló valamennyi tényt meg kell vizsgálniuk, amennyiben az ártatlanság vélelme elvének megfelelő figyelembevételével el kívánnak térni az egyéni szabadság tiszteletben tartását előíró szabálytól és a szabadlábra helyezési kérelmeket elutasító határozataikban valamennyi vizsgált tényt meg kell jelölniük. A Strasbourgi Bíróságnak ezen határozatok indokolásai és a kérelmező fellebbezéseiben hivatkozott tényleges körülmények alapján kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy a bepanaszolt állam megsértette-e az egyezmény 5. cikkének (3) bekezdését. Az indokoknak relevánsnak, elégségeseknek kell lenni és a nemzeti hatóságoknak különös gondossággal kell eljárni. A bíróság megállapította, hogy a fogva tartás meghosszabbításáról döntő különböző fokú bíróságok által ismételten hivatkozott veszélyességi tényezőket a szökés, elrejtőzés és más feltételezett elkövetőkkel való összejátszás potenciális veszélye jelentette, azonban ezen tényezőket a hatóságok szemében pusztán a vád és ahhoz kapcsolódóan a kiszabható büntetés súlyossága, valamint a kérelmező szökése, elrejtőzése szándékára mutató egyes a védelem számára soha nem konkretizált és soha fel nem tárt bizonyítékok támasztották alá. A vádak súlyossága önmagában nem képezhetett elégséges alapot a kérelmezőnek az egész kérdéses időszakban történő fogva tartásához. A bíróság nem hagyhatta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a kérelmező szökésének, elrejtőzésének szándékára utaló állítólagos bizonyítékot soha nem tártak fel. Mindemellett a kérelmező fogva tartását meghosszabbító bírósági határozatok nem tartalmazták valamennyi vonatkozó tény és körülmény elemzését, az inkább sztereotip jellegű határozatok, nem foglalkoztak a kérelmező érdemi érveivel.

A Hunvald kontra Magyarország ügyben a bíróság azt fejtette ki, hogy minden egyes ügyben az adott ügy sajátosságai alapján kell megítélni, hogy indokolt-e a vádlott fogva tartása. Egy adott ügyben a folytatólagos fogva tartás csak akkor tekinthető jogosnak, ha vannak olyan tényleges közérdekre utaló specifikus jelek, melyek az ártatlanság vélelmétől függetlenül nagyobb súllyal esnek latba, mint a személyi szabadság tiszteletben tartásának szabálya. A nemzeti igazságügyi hatóságok felelőssége annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a megvádolt személy előzetes letartóztatása ne haladja meg az indokolt időtartamot. E célból meg kell vizsgálni az összes olyan tényezőt, mely az ártatlanság vélelmének elvét szem előtt tartva a személyes szabadság tiszteltben tartásának szabályától való eltérését indokolttá tevő tényleges közérdek mellett vagy ellen szól, s azokat fel kell sorolniuk a szabadlábra helyezési kérelmeket elutasító döntéseikben. Az Emberi Jogi Bíróságnak alapvetően az ilyen döntésekben foglalt indoklások és a kérelmező által a fellebbezéseiben megemlített tények alapján kell az egyezmény sértéséről állást foglalni. Annak a megalapozott gyanúja, hogy a letartóztatott személy törvénysértést követett el sine qua non feltétele a folytatólagos fogva tartás törvényességének, de egy bizonyos idő elteltét követően már nem elégséges feltétele. Ilyen esetekben a bíróságnak meg kell állapítani, hogy vajon az igazságügyi hatóságok által megadott egyéb okok továbbra is indokolták-e a személyes szabadságtól való megfosztást. Ahol ezek az okok relevánsak és elégségesek voltak a bíróságnak arról is meg kell győződnie, hogy a nemzeti hatóságok különleges gondossággal jártak el. Az ügyben a bíróságok az elrejtőzés és az összejátszás potenciális kockázatát látták, továbbá hogy a kérelmező esetlegesen újabb bűncselekményt követhetett el, amint a fogva tartást meghosszabbító bírósági szintek szinte mindegyike megismételte, az elrejtőzés kockázatát alapvetően a vádak súlyossága és a várható ítélet szigorúsága igazolta a hatóságok szemében, illetve egy bizonyos a kérelmező elrejtőzési szándékára utaló bizonyítási elem, melyet azonban sohasem nevesítettek vagy fedtek fel a védelem előtt. Ezen túlmenően a hatóságok úgy tartották, hogy az állítólagos bűncselekmény szervezett jellege, illetve az érintett pénzösszegek nagysága magukkal vonták az összebeszélés és az ismételt bűnelkövetés kockázatát. Mindezt anélkül gondolták így, hogy bármilyen módon elemzésekbe bocsátkoztak volna azt a módot illetően, ahogy ezek a megállapítások és feltételezések kapcsolatban álltak egymással. A védelem érvelése egészségügyi kérdéseket is tartalmazott, e tekintetben a bíróság megállapította, hogy az 5. cikk (3) bekezdése nem értelmezhető úgy, mint amely kötelezi a nemzeti hatóságokat a fogvatartott egészségügyi okokból történő szabadlábra helyezésére. Azt, hogy a fogvatartott személy egészségi állapota kompatibilis-e a folyamatos fogva tartásával alapvetően a nemzeti bíróságoknak kell eldönteniük, általános értelemben véve nem kötelesek a fogvatartottat egészségügyi okokból szabadlábra helyezni vagy polgári kórházban elhelyezni, lehetővé téve számára, hogy ott speciális orvosi kezelésben részesüljön. Jelen esetben az Emberi Jogi Bíróság nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek a kérdésnek, mivel a kérelmező számára fogva tartása idején is elérhető volt a szükséges kezelés, s a kérelmező volt az, aki kifejezetten elutasította ezt a lehetőségét. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy azok az okok, amelyekre a bíróságok támaszkodtak döntéshozataluk során nem voltak elégségesek annak igazolására, hogy a kérelmezőt a kérdéses időtartamig fogva tartsák.^[12]

A Maglódi kontra Magyarország ügy határozatában az indokolási kötelezettséggel kapcsolatosan is történt marasztalás abban a kérdésben, hogy indokolt volt-e a vádlott fogva tartása. Minden esetben az ügy speciális vonásaira tekintettel kell megítélni. A bírósági határozatokban kifejtett indokolások továbbá a kérelmező fellebbezéseiben előadott jól dokumentált tények alapján kell dönteni arról, hogy az 5. cikk (3) bekezdését megsértették-e. 2000. április 10-től a bíróságok kizárólag a szökés veszélyére hivatkozva hosszabbították meg és hagyták helyben a kérelmező fogva tartását. E veszély folyamatos fennállását semmilyen specifikus bizonyítékkal nem támasztották alá. Bár a kérelmező állította, hogy családi és személyes körülményei miatt a szökés veszélye nagyon valószínűtlen volt, a bíróságok anélkül ismételték újból és újból, hogy a vád tárgyát képező bűncselekmény súlya önmagában indokolta a fogva tartást, hogy rámutattak volna olyan konkrét indokra, amely alapján a hatóságok észszerű módon arra a feltételezésre jutottak, hogy a kérelmező megszökne, vagyis anélkül tartották fenn az előzetes letartóztatást, hogy annak szükségességét megmagyarázták volna. Ilyen körülmények között csak nagyon kényszerítő okok győznék meg a bíróságot a kérelmező előzetes letartóztatása meghosszabbításának szükségességéről, amelynek tartalma a periódus végére elérte a négy évet. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a bírósági határozatokban hivatkozott indokok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy igazolják a kérelmező fogva tartását a szóban forgó időszakban. Mindezek alapján állapította meg az egyezmény 5. cikk (3) bekezdésének sérelmét az Emberi jogi Bíróság.^[13]

A terhelt bűnösségének vizsgálata

A hazai bíróságok rendszeresen utalnak arra, hogy a kényszerintézkedés elleni felülbírálat keretében nem vizsgálható a bizonyítékok hitelt érdemlősége, és azok mérlegelésére sincs lehetőség. Az előzetes letartóztatás szükségessége^[14] a büntetőeljárási törvényben meghatározott^[15] különös okok és a konkrét ügy jellemzőinek egybevetett vizsgálata eredményeként válik megítélhetővé.^[16] Az előzetes fogvatartás kérdésében döntéskor a vádlott (gyanúsított, terhelt) ártatlanságára hivatkozás nem vizsgálható, a bűnösség kérdésében döntés kizárólag az érdemi határozat feladata lehet. A vádlottak esetében az vizsgálandó, hogy az előzetes letartóztatás indokoltsága tényszerű alapon áll-e, amely észszerűen alátámasztott-e, az abból vont következtetés okszerű-e, s ekként a kényszerintézkedés alkalmazása célszerű-e.^[17] „A még folyamatban levő ügy tárgyalási szakában a bíróság nem foglalhat állást az egyes bizonyítékok bizonyító erejéről, ezért téves az előzetes letartóztatás erre való hivatkozással történő megszüntetése.”^[18] „A strasbourgi gyakorlat szerint azonban az alapos (megalapozott) gyanú fennállása vonatkozásában hozott döntés nem mellőzhető, és egy olyan álláspont, amely szerint a nyomozási bíró nem értékelheti a nyomozó hatóság, illetve az ügyész által benyújtott bizonyítékokat, már önmagában egyezménysértést eredményez, függetlenül attól, hogy a különös okok fennállnak-e.”^[19] Megjegyzendő, hogy ezzel az állásponttal a 93. BK vélemény is összhangban van. A Kúria rámutatott így arra, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása tárgyában hozott határozat meghozatalakor a bíróság döntésének olyan adaton kell alapulnia^[20], amelynek megléte (tényszerűsége) a döntés időpontjában más adattal alátámasztott, ésszerű érvvel indokolt, igazolt, és ezáltal okszerű következtetés vonható arra, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvény céljai érdekében – és az adott vádlott személyi szabadsága ellenében – szükséges, célszerű.^[21] Kétségtelen ezért az, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása – az ún. különös okok fennállása – kérdésében való döntés mindig mérlegelést igényel, ekként az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, amely pedig feltételezi nemcsak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.

A bíróság köteles az ügy konkrét körülményeit egybevetni az előzetes letartóztatás különös feltételeivel és ez alapján eldönteni, hogy a kényszerintézkedés általános okai mellett a döntés idején az előzetes letartóztatás mely különös oka vagy okai állnak fenn.^[22] Az előzetes letartóztatás fenntartásakor illetőleg meghosszabbításakor folyamatosan vizsgálni kell az előzetes letartóztatás általános, illetőleg különös okainak a fennállását. A Be. 129. § (2) bekezdés a), b) és c) pontjaiban fennálló különös okokat egyenként kell megvizsgálni, s az indokolásban meg kell jelölni, hogy milyen körülmények alapozhatják meg ezeket az okokat illetőleg azt is, hogy milyen okok szólhatnak ezen okok fennállása ellen. A különös okok fennállása mellett és ellen szóló okokat összevetve lehet csak következtetést levonni arra, hogy az egyes különös okok fennállnak-e vagy nem. Nem fogadható el olyan indokolás, hogy: „Fennáll továbbá annak veszélye is, hogy a tanúk befolyásolásával a bizonyítást megnehezítené.” Az e fajta „indokolás” csak a rendelkező részben megállapított letartóztatási okot definiálja, és nem a fennállását valószínűsíti a konkrét esetben.

Az előzetes letartóztatás elrendelésénél vagy meghosszabbításánál kerülni kell a korábbi határozatok indokolásának szó szerinti beemelését, és törekedni kell a lehető legrészletesebben, ügy specifikusan és egyéniesítve meghatározni a különös okokat. Számos bírósági határozat és kollégiumi ülésen hozott állásfoglalás rögzíti, hogy az előzetes letartóztatásról való döntés esetén a törvényi előfeltételek vizsgálata során az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek a meglétét vagy hiányát kell vizsgálni. Az indítvány megalapozottságát valószínűsítő, az észszerű kételyeknek ellentmondó bizonyítékokat szükséges a határozatban felsorolni.^[23]

Ehhez kapcsolódóan utalt arra a Kúria, hogy az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása (meghosszabbítása) különös okai közte a Be. 327. § (2) bekezdése kérdésében való döntés mindig mérlegelést igényel. A kényszerintézkedés oka olyan jövőbeli nem kívánatos esemény veszély, aminek alapjaként a törvény csupán példálózva sorol fel bizonyos körülményeket, akkor előbb azok tényszerűsége, igazolhatóságának észszerűsége a mérlegelés tárgya. Amennyiben ez fennáll, akkor kell mérlegelni, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvényi célok érdekében és a vádlott személyi szabadsága ellenében szükséges-e. Ha a törvényben kifejezett valamelyik konkrét, bekövetkezett (múltbeli) körülmény a jövőbeni nem kívánatos esemény, veszély alapja, vagy önmagában a kényszerintézkedés oka [mint a Be. 327. § (2) bekezdése vagy a 129. § (2) bekezdés a) pontja esetében], akkor az csupán megállapítást nem pedig mérlegelést igényel. Ez azonban nem jelenti, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.^[24]

Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényi fenyegetettségnek hatása van a vádlott személyére, ami – értelemszerűen – függ a fenyegetettség mértékétől. Ez pedig nem hagyható figyelmen kívül bizonyítás érdeke illetve a folyamatban lévő bizonyítási eljárásban biztosítandó vádlotti jelenlétéhez fűződő törvényi érdek szempontjából. A vád nem ítéleti bizonyosság, adatai nem tények s megállapított tényről a jogerős ítéletig valójában nincs szó, az eljárásnak csupán tényszerű adatai lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy a vádban foglalt adatok alapján következtetés vonható a törvény szerinti eljárási érdek veszélyeztetettségére, ami még koránt sem jelenti a bűnösség kérdésének eldöntését. Az eljárás, a bizonyítás lefolytatásának érdeke és a vádlott személyi szabadságához fűződő (éppen az ártatlanság vélelméből fakadó) érdeke között kell dönteni. Az előzetes letartóztatás indokoltságának^[25] vizsgálata szempontjából viszont közömbös a bizonyítékok mikénti értékelése, az ugyanis az ügy érdemi elbírálásának tárgya.^[26]

Szükséges utalni arra, hogy nem tekinthető indokolásnak a törvény szövegének egyszerű lemásolása és esetleges kifejtése. Minden olyan indokolás törvényellenes, amelyet bármely más esetre alkalmazni lehet, hiszen ilyenkor nem a terhelt előzetes letartóztatását indokolja a bíró, hanem azt fejti ki, hogy a Be. szerint mikor lehet helye előzetes letartóztatásnak. Abban az esetben, ha az előzetes letartóztatást elrendelő végzés személyi bizonyíték befolyásolásának veszélyére utal, akkor az indokolásban mindig konkrétan meg kell határozni, mely személy vagy személyi körre utal a határozat. Legalább arra szükséges hivatkozni, hogy a bűncselekmény szemtanújára, a terhelt alibijét megcáfolni képes tanúra, vagy például további sértettek kihallgatására van szükség. Ha ugyanis az előzetes letartóztatást állítólag megalapozó befolyásolandó tanúkat még csak úgymond fajlagosan sem sorolja fel az indokolás, akkor a terhelt mindaddig előzetes letartóztatásba lenne tartható, amíg minden tanút meg nem találnak, ki nem hallgatnak és ellentmondás esetén a terhelttel vagy más tanúval nem szembesítenek. Az előzetes letartóztatás elrendelésének oka ebben az esetben nem a tanú megfélemlítése lenne, hanem a terhelteknek a bizonyítás végégig fogságba helyezése.^[27]

Az előzetes letartóztatás hivatkozható indokai

Az előzetes letartóztatás elrendelésének általános feltétele, hogy szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény miatt folyjon az eljárás, amelyre nézve a megalapozott gyanú fennáll, és a konkrét ügyben a nyomozás el is lett rendelve. Ezen általános okokon túl a Be. 129. § (2) bekezdés a)–d) pontjaiban rögzített különös okok fennállását kell igazolni. A strasbourgi bíróság esetjogában az előzetes letartóztatás huzamosabb fenntartását megalapozó indokok a szökés veszélye, az eljárás meghiúsításának veszélye, a bűnismétlés veszélye, a közrend védelme, és a fogvatartott biztonsága. A magyar szabályozásban a közrend védelme, és a fogvatartott biztonsága nem szolgálhat alapul a szabadságelvonásra, minthogy nincs ezen okokat megalapozó belső jogi norma.^[28] A közrend védelme egyébként is csak kivételesen, abban az esetben szolgálhat a legsúlyosabb kényszerintézkedés alapjául a strasbourgi gyakorlat szerint, ha igazolt, hogy a közrend ténylegesen veszélybe kerül, ha a kérelmezőt szabadlábra helyezik. A közrend fenntartására utaló közbiztonság érdekei mégis megjelennek a hazai végzések indokolásában. „A vádlottakkal szemben kiemelkedő tárgyi súlyú vagyon elleni erőszakos bűncselekmények miatt van folyamatban az elsőfokú bírósági eljárás, cselekményeiknek jellege nagyfokú veszélyt jelentett a közbiztonságra megalapozottá teszi azt a következtetést, hogy szabadlábra kerülésük esetén a felelősségre vonás elől megszöknének vagy elrejtőznének.”^[29] Megítélésem szerint azonban a közbiztonság veszélye inkább a bűnismétlést megalapozó okok körébe illeszkedne.

A közrend mellett megjelenik a közérdek is a határozatok indokolásában, amire a strasbourgi bíróság is felhatalmazást ad. A Labita kontra Olaszország ügyben a strasbourgi bíróság úgy fogalmazott, hogy „A fogvatartás fenntartása csak abban az esetben indokolható, ha kimutatható az a valódi közérdek, amely az ártatlanság vélelmének elve ellenére is nagyobb súllyal esik latba, mint a személyes szabadság tiszteletben tartásának követelménye.”^[30]

Számos esetben jelenik meg érvként az, hogy az elbírálás alatt álló ügyben a hosszabb ideje tartó kényszerintézkedés fenntartását indokoló közérdek nagyobb súllyal esik latban, mint a személyi szabadság sértetlenségének követelménye.^[31]

Az enyhébb kényszerintézkedés lehetőségének vizsgálata

Az előzetes letartóztatásról szóló határozatok indokolásának szükségszerűen arra is ki kellene térniük, hogy enyhébb kényszerintézkedésre van-e, vagy miért nincs törvényi lehetőség.^[32] A terhelt személyi szabadságának elvonása ugyanis csak a legvégső esetben jöhet szóba, mint a legsúlyosabb kényszerintézkedés. Abban az esetben, ha az enyhébb kényszerintézkedés lehetőségével kapcsolatban a határozatban kellően színvonalas indokolás nem található, az egyezménysértés megállapításához vezethet.

A Neumeister kontra Ausztria ügyben a strasbourgi bíróság az óvadékkal kapcsolatban azt rögzítette, hogy ahogy közeledett az óvadékként felajánlott összeg mértéke ahhoz az összeghez, amelyet ésszerűen elégségesnek lehetett ítélni a kérelmező tárgyaláson való megjelenésének biztosítására úgy vált egyre nehezebben indokolhatóvá, hogy miért nem voltak hajlandóak tekintettel lenni arra. Az óvadék mértékét pedig kizárólag arra alapozni, hogy a kérelmező a vád szerint mekkora sérelmet okozott nem felel meg az 5. cikk (3) bekezdésének, ugyanis az óvadék a tárgyaláson való jelenlét biztosítására szolgál, nem pedig a sérelem orvoslását kívánja garantálni.^[33]

A Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben a Strasbourgi Bíróság észrevételezte, egyben kifogásolta, hogy a fogva tartás alatt nem merült fel ténylegesen az a megfontolás, hogy a kérelmezővel szemben enyhébb kényszerintézkedést, például óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést vagy házi őrizetet alkalmazzanak. Az Emberi Jogi Bíróság mindezt különösen aggasztónak tartotta annak fényében, hogy az eljáró hatóságok az előzetes letartóztatás kezdete óta tisztában voltak a kérelmező súlyos egészségügyi problémáival. A kérelmező fogva tartását azonban fenntartották annak ellenére is, hogy egészségi állapota tovább romlott a büntetés-végrehajtási intézetben. Mindezek alapján állapította meg a bíróság, hogy a kérelmező meghosszabbított fogva tartása nem volt szükséges a büntetőeljárás sikeres lefolytatásának biztosítása érdekében.^[34]

Az X. Y. kontra Magyarország ügyben az egyezménysértést megalapozta, hogy nem vizsgálták meg a hatóságok, hogy a személyi szabadságot kevésbé korlátozó kényszerintézkedéssel ki lehet-e váltani az előzetes letartóztatást, hiszen a terhelt legális jövedelméből kiskorú gyermekét és családját is eltartotta, lakáshitelt fizetett, és a vele szemben korábban folyamatban volt büntetőeljárásban minden tárgyaláson megjelent.^[35]

Ezen szemléletnek megfelelően rögzítette az ítélőtábla, hogy a Be. 60. § (2) bekezdése alapján, ha a törvény kényszerintézkedés alkalmazása esetén az érintett személy alkotmányos jogainak korlátozását megengedi, az ilyen cselekmény elrendelésének az egyéb feltételek megléte mellett is csak akkor van helye, ha az eljárás célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható.^[36]

A házi őrizet, mint enyhébb kényszerintézkedés lehetőségének elvetése is körültekintő indokolást igényel. A házi őrizet az eljárás adott szakaszában még elektronikus nyomkövető technikai eszközzel sem alkalmas az előzetes letartóztatás különös okai közül a bizonyítási eljárás meghiúsítása és megnehezítése veszélyének kiküszöbölésére, mert az csupán a házi őrizet szabályai megtartásának hatékony ellenőrzését és a szabályok megszegése esetén a gyors rendőri intézkedést biztosítja. Más esetben azzal indokolta a Kúria a rendőrségnél rendszeresített, a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszközzel kapcsolatos védelmi érvelés elvetését, hogy a lakhelyelhagyási tilalom, illetve a házi őrizet szabályainak nyomkövető eszközzel történő ellenőrzése nem a szökés, illetve az elrejtőzés veszélyét küszöböli ki, hanem azt biztosítja, hogy a rendőrség a műszaki eszköz jelzése, rendellenes működése esetén a megfelelő, a belső szabályzatokban előírt – élőerős ellenőrzést el tudja végezni, és a terhelt szökése vagy a nyomkövető eszköz megrongálása esetén a szükséges rendőri intézkedéseket mihamarabb meg tudja kezdeni.^[37] A házi őrizet mellett sem zárható ki a bizonyítékok eltüntetésének és a tanúk befolyásolásának a veszélye, hiszen a gyanúsított távközlési eszköz útján a nyomozás látókörébe még nem került személyekkel, illetőleg a kihallgatandó tanúkkal a kapcsolatot felveheti, és őket ily módon az ingatlan elhagyása nélkül is képes lehet a vallomásuk megtételében befolyásolni.

Az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása ellen szólhat a kiemelkedő tárgyi súlyú és jelentős számú bűncselekmények felderítésének és bizonyításának időigényessége és bonyolultsága, illetve az előzetes letartóztatást lehetővé tevő okok halmozódása.

Lakhelyelhagyási tilalom akkor rendelhető el, ha az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók. A törvény a lakhelyelhagyási tilalom elrendelhetőségét eleve az előzetes letartóztatás alternatívája gyanánt szabályozza. A Be. az előzetes letartóztatás helyettesíthetőségét a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi és családi körülményeire, vagy az eljárás során tanúsított magatartására tekintettel teszi lehetővé.

E szempontok tükrében értékelhető, ha a vádlottnak rendezettek az egzisztenciális körülményei, az a tény, hogy az eljárás folytatását soha nem akadályozta, és az elhúzódó eljárás során valamennyi idézésre megjelent. A terhelt által előzetes letartóztatásban töltött időtartam hosszára tekintettel ugyancsak különös gonddal vizsgálandó az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazásának lehetősége.

A terhelt szökésére, elrejtőzésére alapozott előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja]

A Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja szerinti előzetes letartóztatási ok, ha a terhelt megszökött, a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult. Ezen fordulat szerinti ok a legtöbb esetben mérlegelést nem, csak megállapítást igényel, ami azonban nem jelenti azt, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.

A Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok megállapítható volt abból a tényből, hogy a terhelt megszökött és huzamosabb ideig bujkált. A vádlott így elfogató parancs alapján került ismételten őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba. A büntetőeljárás alóli kibúvás veszélyét tovább fokozó tényezőként értékelhető a terheltek személyében rejlő társadalomra veszélyességre vonható következtetés.^[38]

Ezen fordulatot megalapozhatja, ha

– vádlott felkutatására irányuló rendőri intézkedések nem vezettek eredményre,
– a bejelentett lakóhelyén nem él életvitelszerűen,
– tényleges tartózkodási helye ismeretlenné vált,
– telefonon is elérhetetlen,
– a postai küldeményeket nem veszi át személyesen,
– az eljárás kezdetén ismert tartózkodási helyéről ismeretlen helyre távozott, kizárólag az elfogató parancs alapján tudta a nyomozóhatóság kézre keríteni,
– a terhelt tartózkodási helye megváltozása bejelentésének elmulasztása elrejtőzésnek minősül,^[39]– a vádlott a bűncselekmény elkövetését követően azonnal megszökött, külföldre távozott, holott az ellene folyamatban lévő büntetőeljárásról tudomása volt,
mindezt erősíti, hogy elfogásakor hamis tartalmú okiratokkal próbálta igazolni magát,
a terhelttel szemben az alapeljárás során újabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult, ami megalapozza a Be. 129. § (2) bekezdés a) pontjának záró fordulata szerinti okát. Az előzetes letartóztatás ezen oka szerinti kockázat szempontjából közömbös, hogy az aktuális alapügy indult-e a más ügyben folyt büntetőeljárás alatt, avagy fordítva. Mindazonáltal mindez a bűnismétlés veszélyét, így az előzetes letartóztatás Be. 129. § (2) bekezdés d) pontja szerinti okát szintén megalapozza.^[40]– A Kúria arra is rámutatott, hogy a szökés, elrejtőzés bekövetkezett tényére való reakció az elfogatóparancs kibocsátása, azaz közömbös, hogy magáról az elfogatóparancsról tudott-e a vádlott.^[41]– A terhelt tulajdonában lévő, vagy általa képviselt gazdálkodó szervezet a székhelyén, telephelyén vagy fióktelephelyén sem feltalálható, a terhelt tulajdonában álló gazdálkodó szervezet kapcsán közhitelű nyilvántartásba olyan személy került bejegyzésre a gazdálkodó szervezet képviselőjeként, akinek lakóhelye, tartózkodási helye ismeretlen.^[42]

A terhelt szökésének, elrejtőzésének veszélyére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés b) pont]

A Be. 129. § (2) bekezdésének b) pontjában rögzített különös letartóztatási ok a terhelt szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel teszi lehetővé az előzetes letartóztatást, vagy ha más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható. A szökés veszélye általánosságban akkor áll fenn, ha bizonyos adatok alapján nagy a valószínűsége, hogy a terhelt kivonná magát a büntetőeljárás alól. Ebben a körben a szökés, elrejtőzés irányába ható érveket a szökés, elrejtőzés ellen szóló érvekkel szükséges összevetni.^[43]

„A (strasbourgi) Bíróság őszinte megütközésének adott hangot” a tekintetben, hogy a kérelmezőt tizenöt hónap alatt összesen egyetlen egy rövid szembesítésre vitték, más esetben nem hallgatták meg. A hatóságok által felhozott szökés veszélyét vizsgálva a bíróság úgy ítélte meg, hogy az nem mérhető fel csupán az alapján, hogy a vádlott társa kijelentései folytán a kérelmező súlyos polgári jogi és büntetőjogi szankcióktól tartott. Egyéb körülmények is közrejátszanak, így az érintett személyisége, erkölcsisége, lakhelye, foglalkozása, jövedelem forrásai, a családjával továbbá azzal az országgal való kapcsolata, ahol az eljárás folyik ellene. Az őrizetben töltött idő függvényében szükségszerűen csökken a szökés veszélye miután az előzetes letartóztatás tartamát nagy valószínűséggel beszámítják majd a kiszabott szabadságvesztésbe.^[44] Mindezen döntésből következik, hogy különös gonddal kell azt is vizsgálni, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésétől, a korábbi fenntartástól számítottan eltelt idő alatt történt-e érdemi eljárási cselekmény.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Letell Lier kontra Franciaország ügyben a szökés veszélyével kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy ennek megítélésekor nem lehet kizárólag a várható büntetés súlyosságára hivatkozni, azt egy sor más elem fényében kell felmérni. A szökés esélyét a terhelt személyiségére, lakóhelyére, jövedelmére, foglalkozására, családra, egyéb kötődésekre való figyelemmel kell felmérni. Olyan tényezőket is figyelembe kell venni, mint a terhelt erkölcsisége, lakhatása, foglalkozása, munkahelye, vagyona, családi kapcsolatai, az országhoz való kötődései.^[45] A szabadlábra helyezési kérelmek elbírálásakor a szökés veszélye nem mérhető fel pusztán azon az alapon, hogy milyen súlyos büntetéssel kell a terheltnek szembenéznie.^[46]

A strasbourgi bíróság Magyarországot marasztaló döntésben a kérelmezőt zsarolás minősített esetével kereskedéssel, üzletszerű kéjelgéssel gyanúsították. A bíróságok ismétlődően a súlyos szankció kilátására figyelemmel fennálló szökés és elrejtőzés veszélyére, valamint a nyomozásba való tanúk befolyásolásával és megfélemlítésével történő beavatkozásra hivatkoztak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy vélte, hogy az idő múlásával ezen megfontolások már nem voltak elegendőek, különösen, hogy a vádak tárgyi súlyán kívül a bíróságok az eljárás egyetlen szakaszában sem hoztak fel érvet annak alátámasztására, hogy a kérelmező megszökhet vagy elrejtőzhet, amit a bíróság zavarónak talál annak fényében, hogy eredetileg maga a kérelmező jelentkezett a rendőrségen. A bíróság számára ebben az összefüggésben lényegtelen, hogy a kérelmező egyik társa elszökött és elrejtőzött, mivel az a körülmény semmilyen hatással nem volt a kérelmező előre látható magatartására.^[47]

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben a döntését részben arra alapozta, hogy a vádak súlyossága önmagában nem képezhetett elégséges alapot a kérelmezőnek az egész kérdéses időszakban történő fogva tartásához. Mindez egyértelműen jelzi, hogy azon korábbi, és részben még ma is élő bírói gyakorlat, mely szerint az ’alapos gyanút’ képező cselekmény tárgyi súlya önmagában megalapozhatta az előzetes letartóztatást elrendelését^[48], már nem tartható fenn. Ennek ellenére igen gyakran megjelenik azon érv az előzetes letartóztatást fenntartó végzésekben, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmények törvényi fenyegetettsége önmagában is olyan mértékű, amely megalapozhatja a szökés, elrejtőzés veszélyét, amely miatt megalapozottan feltehető, hogy a terheltek az eljárás alól kivonnák magukat.^[49]

Más esetben a Kúria azt hangsúlyozta, hogy a bűncselekmény büntetési tételben kifejeződő tárgyi súlya önmagában, az előzetes letartóztatásban töltött idő tartamához hasonlóan nem elegendő érv, csupán egy szempont. A tárgyi súly csak a konkrét ügy speciális jellemzőivel együtt jut szerephez, illetve ad következtetési alapot.^[50] Még elvi határozatban is arra az álláspontra jutott a legfőbb bírói fórum, hogy abban az esetben, ha az emberölés bűntettének életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett súlyosabb minősítését több körülmény is megállapíthatóvá teszi, akkor ez a terhelt szökésének, elrejtőzésének veszélyét olyan mértékben alapozza meg, hogy azzal szemben a terhelt kedvező személyi körülményeire hivatkozás súlytalan, és az előzetes letartóztatásnál enyhébb kényszerintézkedés szóba sem kerülhet.^[51]

A Bírósági Határozatokban is közzétett döntés utalt arra, hogy az előzetes letartóztatás feltételeinek vizsgálatánál konkrét, az adott ügyre vonatkozó tényeken alapulhat az a következtetés, hogy fennáll a szökés, elrejtőzés vagy a bűnismétlés veszélye. A hosszú időn át tartó kényszerintézkedés fenntartását az a közérdek indokolhatja, ami nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság sérthetetlenségének követelménye (Emberi Jogok Európai Bírósága, Imre kontra Magyarország ügye). Az előzetes letartóztatás felté­teleinek vizsgálatánál annak a következtetésnek, mely szerint fennáll a szökés, elrejtőzés veszélye tényeken kell alapulnia. Az Emberi Jogok Európai Bírósága több esetben kifejtette, hogy az elhúzódó fogva tartás csak akkor lehet indokolt, ha az ártatlanság vélelme ellenére a kényszerintézkedés fenntartását a közérdek indokolja, ami nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság tiszteletben tartásának követelménye. A szökés veszélyére való hivatkozást azonban emellett is konkrét, kizárólag az adott ügyre vonatkozó tényekkel kell alátámasztani (Imre kontra Magyarország ügy). Az, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény nagy tárgyi súlyú, illetve az emiatt kiszabható szabadságvesztés tartama igen súlyos valóban ilyen tény, önmagában azonban csak ebből az a következtetés, hogy terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél a továbbiakban sem biztosítható másképp, mint a szabadság elvonásával járó és hosszú ideje tartó kényszerintézkedéssel még nem vonható le. Ebből a következtetéshez vizsgálni kell az egyéb, elsősorban a terhelt személyéhez fűződő körülményeket is. A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a terhelt elfogása előtt állandó munkahellyel és lakóhellyel rendelkezett, életviszonyai rendezettek voltak, így személyi körülményei nem támasztják alá, hogy a legsúlyosabb kényszerintézkedés fenntartása több mint két év után is indokolt lenne.^[52]

Az előzetes letartóztatás fenntartásának azon okból, amely szerint a vádlott szökésétől, elrejtőzésétől kell tartani, konkrét tényeken kell nyugodnia. Az előzetes letartóztatás szükségességét mindig a Be. szerinti különös okok és a konkrét ügy speciális jellemzőinek egybevetésével kell vizsgálni. A bűncselekmény – büntetési tételben kifejeződő – tárgyi súlya önmagában az előzetes letartóztatásban töltött idő tartamához hasonlóan nem elegendő érv, csupán egy szempont.^[53] A szökés, elrejtőzés veszélyére való hivatkozást a bűncselekmény tárgyi súlyán túl is az ügyre és a terheltre vonatkozó tényadatokkal kell alátámasztani.^[54]

Rendszeresen előfordul, hogy a védői fellebbezésben történik utalás arra, hogy a döntés, és általában a magyar bírói gyakorlat ellentétes az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény rendelkezéseivel. Ennek kapcsán az egyik esetben a védő hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára, ezen belül is irányadónak tekintve a Darvas kontra Magyarország ügyben 2011. január 11-én, valamint a Neumeister kontra Ausztria ügyben 1968. június 27-én hozott ítéleteket. A Kúria azonban rámutatott, hogy a védelem által hivatkozott esetekben – ellentétben a konkrét ügytől –, a nyomozási szakaszban elrendelt és fenntartott megalapozatlan, illetve indokolatlanul hosszú tartamú kényszerintézkedés elrendelését, illetve fenntartását kifogásolta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ehhez képest a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés hosszú tartama önmagában is megalapozza a szökés, elrejtőzés veszélyét, és ennek megakadályozása leghatékonyabban az előzetes további fenntartásával biztosítható.^[55]

Úgy vélem, hogy az új büntetőeljárási törvény kodifikálása során a német megoldáshoz hasonlóan érdemes elgondolkozni azon, hogy konkrétan meghatározott, kimagasló büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmények esetén pusztán ezen okból elrendelhető és fenntartható legyen az előzetes letartóztatás. A strasbourgi bíróság jelenleg jogosan hiányolja az érveket, és a megfelelő indokolást, hiszen a hatályos büntetőeljárási törvényben nincs olyan letartóztatási ok, amely pusztán a büntetési tételre lenne alapozható. A bűncselekmények büntetési tételben is kifejeződő kiemelkedő tárgyi súlya valójában olyan körülmény, amely nem önmagában való, hanem mögötte adatok vannak, amelyek tisztázása végett folyik a büntetőeljárás. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényi fenyegetettségnek hatása van a terhelt személyére, ami értelemszerűen függ a fenyegetettség mértékétől. Ez pedig nem hagyható figyelmen kívül a bizonyítás érdeke, illetve a folyamatban lévő bizonyítási eljárásban biztosítandó gyanúsítotti, majd vádlotti jelenléthez fűződő törvényi érdek szempontjából.

A szökést, elrejtőzést valószínűsítő tényezők a következők lehetnek a bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlya, és magas büntetési tétellel fenyegetettsége mellett:

(Az elrejtőzés veszélyre nagyjából ugyan azok a körülmények utalnak, mint a szökés veszélyére, bár vannak olyan cselekmények, amelyek inkább szökési előkészületekre jellemzőek, például a repülőjegy vásárlás, külföldi szállásfoglalás, munkahelyen felmondás.^[56]),

– a szocializálódottság hiánya,
– hajléktalan állapot,
– a terhelt külföldön tulajdonnal, vállalkozással, bankszámlával bír,
– fiatalabb életkor, ami nagyobb mozgékonyságot feltételez, különösen, ha egyedülálló,
– szökés veszélye különösen fennáll a gyenge, labilis jellemű embereknél, azoknál, akik szerencsejátékra hajlamosak, esetleg drogfüggésben szenvednek,^[57]– állandó munkahely, foglalkozás, szakma, jövedelem hiánya is gyengíti az adott helyhez való kötődést, egyes szakmák pedig külföldön is jól hasznosíthatóak,
– állandó jövedelemforrás hiánya, de ezzel ellentétesen az ingó vagyon léte, vagy megfelelő anyagi háttér a büntetőeljárás előli akár huzamosabb ideig tartó elrejtőzésre lehet alkalmas,
– egyedülálló, gyermektelennél felmerül a kötődés hiánya,
– a vádlott a kiskorú gyermekéről ténylegesen nem gondoskodik^[58], a kiskorú gyermek gondozása jelenleg más személynél biztosított,
– pszichológus-szakértői véleményre tekintettel – amely szerint a vádlott családi kötődése alacsony hőfokú,
– feltűnő lakcímcsere, állandó tartózkodási lakhely hiánya,
– eljárás során tett esetleges nyilatkozatok,
– szökési kísérlet, elfogatóparancs alapján történő kézre kerülés, (adat merült fel az eljárás során arra, hogy elfogását megelőzően előkészületeket tett arra, hogy lebukása esetére a hatóságok elöli elszökését, illetve külföldre távozását megszervezze,^[59]– hamis név és papírok használata,
– szökési előkészületek,
– szervezett bűnözői csoportokkal való kapcsolat,
– meg nem térített nagyobb mértékű kár, különösen, ha annak megtérítésére nem is látszik remény,
– a vádirat szerinti bűncselekmény huzamos, hosszabb időn keresztül történő szervezett elkövetése, valamint a bűncselekményből származó anyagi haszonszerzésre törekvés a bűnözői életforma kialakítása és folytatása ugyancsak a szökés, elrejtőzés veszélyét fokozó tényező,
– a külföldi kapcsolatok megléte, adatok arra, hogy más országok bűnözőivel is kapcsolatot tart fenn, a folyamatban lévő büntetőeljárásnak külföldi szála is van,
– a terhelt életkora és eddigi életvitele alapján is viszonylag nagyobb mozgékonyságot lehet feltételezni, amire többszöri külföldre utazásból – többek között az Egyesült Államokba – is lehet tényszerű következtetést levonni, egyedülálló, nőtlen, gyermektelen családos állapotú és saját vagyon hiánya miatt is könnyen mobilizálható személy,
– általában a szökés veszélye fokozottan fennáll a gyenge, labilis jellemű embereknél, illetve azoknál is akik drogfüggésben is szenvednek,
– a vagyontalan, ingatlannal nem rendelkező könnyebben változtat helyet, könnyen mobilizálható, nagy vagyon viszont szökés esetén megélhetési forrásként szolgálhat, lehetőséget nyit új életet kezdeni,
– a vádlottak megfelelő anyagi háttérrel rendelkeznek a bíróság előli, akár huzamosabb tartamú elrejtőzéshez, (A nagyobb vagyon a szökés, elrejtőzés veszély elleni érv is lehet, hiszen egy adott (ingatlan) vagyon kötődhet egy adott helyhez, helyiséghez, országhoz. Ennek a súlyát lényegesen csökkenti az, ha a nyomozó hatóság a terhelt ismert vagyonát zár alá vette.)
– gyanúsítás, vád szerinti bűnszervezetben történt elkövetési mód, bűnszövetséghez, bűnbandához való tartozás, szervezett bűnözésre utaló jelek.

A bíróság a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában írt ok fennállását megállapíthatónak tartotta, ugyanis a terhelt esetében a konkrét ügy speciális jellemzői kapcsán nem lehet figyelmen kívül hagyni a vádiratban terhére rótt cselekmények hosszabb ideig tartó és körültekintően megszervezett elkövetését, amely mögött valójában a bűnözés megszervezésének ismérvei fedezhetőek fel. Ez a szervezett elkövetési mód a fokozott társadalomra veszélyességén túlmenően a benne résztvevők személyében rejlő, a konspirációban megnyilvánuló a társas elkövetéssel együtt járó hangsúlyosabb értékelést igényel. Ilyen esetben a büntetlen előélet jelentősége eleve kisebb vagy akár el is enyészhet a kényszerintézkedés fenntartásának alapjául megállapított indok nyomatékának értékelése körében. A vádlott terhére rótt bűncselekmények hosszabb időre szóló összehangolt működést célzó szervezettsége olyan – a felrótt bűncselekmények büntetési tételben kifejeződő kiemelkedő tárgyi súlyán túlmenő, személyben rejlő kockázatot mutató – körülmény, mely miatt a szökés, elrejtőzés veszélye reális, és amelyre tekintettel megalapozottan feltehető, hogy a terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél másképp nem biztosítható;^[60]

– a terhelt fényképével készült, más nevére készült személyi okmányok lefoglalása,
– adatok felmerülése arra, hogy előzetes letartóztatásának megszüntetése esetén Dél Afrikában található ingatlanába távozna,
– a házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom szabályainak megszegése,
– előző büntetése alól is kivonta magát,
– az elkövetés körülményei, a vádlottak életvezetési körülményei,
– a vádlott a bejelentett lakóhelyén letartóztatása előtt sem tartózkodott, hajléktalan életmódot folytatott,
– rendezetlen személyi körülménye,
– a külföldi állampolgárságú, magyarországi kötődéssel, Magyarországon megélhetést biztosító jövedelemmel nem rendelkező, az ország területén csak átutazó, Magyarországon bejelentett lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel, Magyarországon családi kötődéssel nem rendelkezik, magyarországi egzisztencia hiánya,^[61] (Szükséges azonban utalni arra, hogy az állampolgárság alapján történő különbségtétel aggályos lehet az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, hiszen egy stabil egzisztenciájú, családi kötődésű terhelt esetében még más tagállami lakóhely esetén sem szükségszerű a szökés,elrejtőzés veszélye.);
– bűnözésből származó vagyonát ismeretlen helyre elrejtette,
– előkészületek arra, hogy lebukása esetén a hatóságok elől elszökik, illetve külföldre távozik,
– valótlan adatokat tartalmazó személyi okmányok készítés,
– szabályszerű idézésre nem jelent meg a terhelt.

Nem lehet azonban egyetlen okot sem kizárólagosan értelmezni. Előfordult, hogy a vádlott az egyik folytatólagos tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, s a bíróság a mulasztás igazolásaként általa előadottakat nem fogadta el, azonban ezen egy mulasztásból nem lehet a későbbi egész eljárásra vonatkozó következtetést levonni, hiszen az előzetes fogvatartásban töltött idő előrehaladtával a bűnözői kapcsolatok meglazulásával, megszűnésével nem csak a bűnismétlés reális veszélye szűnhet meg [Be. 129. § d) pont], hanem az idő előrehaladta lecsökkenti vagy meg is szüntetheti a sikeres szökés lehetőségét, illetőleg annak veszélyét.^[62]

– Annak is jelentősége lehet, hogy a terheltet korábban erőszakos bűncselekmény miatt már szabadságvesztésre ítélték, és e szabadságvesztést a börtönbüntetés végrehajthatóságának elévülése miatt nem lehetett végrehajtani, mivel a végrehajtás érdekében ellene kibocsátott elfogatóparancs az elévülési időn belül nem vezetett eredményre;
– a terhelt szakmája, szakismerete, speciális tudása (például számítógép szervizes szakmája) olyan tudást és ismeretet jelent számára, ami akár külföldön is jól hasznosítható;”^[63]– a bűnszövetséghez, bűnszervezethez való tartozás, és a szervezett bűnözésre utaló jelek;
– A szökés, elrejtőzés irányába ható érv a terhelt többszörösen büntetett előélete. A terhelt előélete alapján is lehet következtetni az esetleges szökési szándékára. Az előéleten belül is vizsgálhatja a bíróság, hogy volt-e már büntetve és ha már volt, akkor korábbi eljárásban, eljárásokban mennyire tett eleget megjelenési kötelezettségének, mennyiben tanúsított olyan magatartást, amely a büntetőeljárás alóli menekülésre utal. Egy többszörösen büntetett előéletű, esetleg az alvilágban is jártas terhelt számára a szökés, elrejtőzés sokkal könnyebb lehet, mint egy első bűntettesnek. Ismerheti, hogy melyek azok a helyek, ahol a hatóság elől huzamosabb ideig el lehet rejtőzni, mik ennek a fortélyai, esetleg hogyan lehet hamis papírokhoz jutni.

A szökés, elrejtőzés elleni érvként felhozhatóak a következők:

– a büntetőeljárás elhúzódása, hosszantartó kényszerintézkedés, (Arra is találhatunk azonban döntést, mely szerint „az előzetes letartóztatásban töltött hosszabb idő önmagában az előzetes letartóztatás szükségességét kizáró érv nem lehet.”^[64]) A több mint három és fél évet előzetes fogva tartásban töltött vádlott esetében, akinek feltételes szabadságra bocsátása sem kizárt, a nem jogerős büntetés tartamából a szökés, elrejtőzés veszélyére nem lehet következtetni. Ezt megerősíti, hogy édesanyja súlyos beteg, aki ma már közvetlenül a vádlott tartására szorul, így a Be. 327. § (2) bekezdésében és a 129. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt okok már nem állnak fenn, ezért a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatást megszüntette, egyben a terhelt szabadlábra helyezését rendelte el.^[65] Mindezzel némileg ellentétes döntés szerint a „A kényszerintézkedés elrendelése, illetve fenntartása szempontjából a vádlott családjának szociális helyzete, vagyoni, jövedelmi viszonyai, illetve a családtagok egészségi állapota olyan körülmények, amelyek nem vehetők figyelembe.”^[66]

– A terhelt életkora, családi állapota, gyermekekről, más hozzátartozókról történő gondoskodás, rendezett családi háttér,
– a szülei tulajdonában álló lakcímen lehetősége van állandó tartózkodásra,
– munkavállalási szándék,
– családtag (szülő, gyermek, feleség) betegsége,
– állandó bejelentett lakóhely, („A vádlott által bejelentett a szülei lakcímén lévő állandó lakóhely lehetősége önmagában nem zárja ki a szökés veszélyét. Ugyancsak nem zárja ki a lehetséges munkaviszony sem, hiszen vizsgálni kell mennyire kötődik munkájához, arra mennyire van rászorulva, ott hagyhatja e a munkahelyét az eljárás alóli menekülés céljából. A vádlott előzetes letartóztatása előtt állandó bejelentett munkahellyel nem rendelkezett, ami erősítené az adott munkahelyhez való kötődését.”^[67]);
– a szocializálódottság,
– a konszolidált körülmények léte,
– külföldi kapcsolatok hiánya,
– idősebb életkor,
– a bűncselekmény kisebb súlya,
– büntetlen előélet,
– vallásos meggyőződés,
– szilárd jellem,
– hosszabb ideje egy munkáltatónál fennálló munkaviszony,
– helyhez kötött vállalkozás léte,
– speciálisan helyi klientúrára,
– egy adott ország klientúrájára épülő szakma, például jogász, színész, tanár közigazgatásban dolgozó főleg, ha nincs más jövedelem forrása,
– rendezett anyagi körülmények,
– nehezen mobilizálható vagyon, például ingatlanok, termőföldek, vállalkozások,
– állandó bejelentett lakcím, tartózkodási hely, ahonnan a terhelt idézhető.

Az állandó lakóhely megléte önmagában még nem zárja ki a szökés veszélyét továbbá a bejelentett munkaviszony sem, hiszen vizsgálni kell, hogy mennyire kötődik munkájához, arra mennyire van rászorulva, otthagyhatja-e munkahelyét az eljárás előli menekülés céljából. Az eljárás adatai, köztük a terhelt vallomása szerint is a fő megélhetését nem helyhez kötött munkahely jelentette, így az a szökés, elrejtőzés veszélyét nem zárja ki.

– Az eljárás alatti őszinte, megbánó magatartás,
– rossz egészségi állapot,
– szervezett bűnözéssel való kapcsolat hiánya,
– okozott kár megtérítése,
– nem szökött meg, nem voltak szökésre irányuló előkészületei,
– a lakhelyelhagyási tilalom alatt annak szabályait nem szegte meg,
– a hatóság idézéseire maradéktalanul megjelent,
– házas, főleg ha kiskorú vagy idős ember tartásáról gondoskodik kivéve, ha családtag sérelmére történt az elkövetés,
– rendezett családi kapcsolatok, kiskorú gyermek tartása, róluk való gondoskodás,
– más büntetőeljárás nincs ellene folyamatban,
– hosszabb idejű előzetes letartóztatásban töltött idő,
– bejelentett, állandó munkahely és rendszeres jövedelem,
– az előzetes letartóztatás megszüntetése mellett a másik ügyben nyomkövetővel történő ellenőrzés melletti házi őrizet alkalmazására került sor, és amíg a vádlott előzetes letartóztatását ezen ügyben ismételten foganatba nem vették, a vádlott annak szabályait nem szegte meg.

Mindezzel részben ellentétes döntés szerint „A lakhelyelhagyási tilalom szabályainak megtartása – a nem jogerős bírósági ítélet ismerete előtt – olyan törvényi kötelezettség teljesítése, amelynek megszegése súlyosabb kényszerintézkedés elrendelését is maga után vonhatja, következésképpen önmagában e törvényi előírások megtartásából – immár a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamának ismeretében – még nem lehet a szökés, elrejtőzés veszélyének a hiányára következtetni.”^[68]

– A jelen ügyben a vádlott a nyomozás során együttműködő volt, nem kívánta magát kivonni a büntetőeljárás hatálya alól.
– Idős életkora, igazolt betegségei folyamatos orvosi ellátását teszik szükségessé. Ezen személyi körülmények ismeretében a terheltnél a szökés, elrejtőzés kockázata nem áll fenn, ha az életét veszélyeztetné azzal, ha kivonná magát az orvosi ellátás, felügyelet alól. A szökés, elrejtőzés ellen ható érv így az, ha egészségi állapota szabadságvesztése alatt jelentősen megromlott, (példaként említhetőek a cukorbetegek, művesekezelésre járók, egyes daganatos megbetegedésben szenvedők, súlyos magas vérnyomás betegségben szenvedők, mozgáskorlátozottak),
– gyermekét váró kismama,
– Magyarországon jelentős vagyoni érdekeltséggel rendelkezik,
– a terhelt beismerő vallomása,
– rendszeres munkavégzés, valamely hivatás, vállalkozás hosszabb idő óta történő folyamatos gyakorlása,
– a kár megtérítése.

A bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének veszélyére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]

A Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok az, ha megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást. A megalapozott feltevés lényegében egyfajta jövőbeli cselekményekre, körülményekre vonatkozó gyanú. Kétségtelenül a jövőre vonatkozó feltevéseket esetenként nehézkes adatokkal alátámasztani, s éppen ez az oka annak, hogy az ilyen feltevéseken alapuló előzetes letartóztatási hivatkozásokat sokan megkérdőjelezik. Erre a letartóztatási okra is igaz azonban, hogy csak tényekből levont következtetésekkel lehet rá hivatkozni. A hivatkozás természetesen csupán egy feltevés marad azonban követelmény erre a feltevésre, hogy az megalapozott legyen. A különös letartóztatási okokat az ügyészi indítványnak tényekkel kell alátámasztani és természetesen az ügyészi indítványból ki kellene, hogy tűnjön, hogy melyik az az érv, amely ezt a letartóztatási okot támasztja alá.^[69]

Az Európai Emberi Jogi Bíróság 2013. április 16-ai A-B kontra Magyarország ügyében hozott döntése értelmében az előzetes letartóztatás indokai csakis együtt, egymást erősítve értelmezhetőek. A strasbourgi testület szerint az eljárt hazai bíróságok döntő jelentőséget tulajdonítottak a tanúk kérelmező általi befolyásolásának veszélyére. Indokolásaik azonban a kérelmező és társai terhére rótt bűncselekmények szervezett jellegén kívül semmilyen ilyen veszélyre utaló konkrét elemet nem tartalmaztak. Igaz, hogy az egyik tanú számára kibocsátott idézést az egyik vádlottnál találták meg, az azonban nem világos, hogy ez a személy maga a kérelmező volt-e s ez olyan körülmény, amely a bíróság szemében még a tanúvédelem fontosságát emlékezetben tartva is csökkenti ezen megfontolás relevanciáját. A bíróság számára a szervezett bűnözés vádjára hivatkozó meglehetősen általános érvelés nem ad magyarázatot az elhúzódó tartamú letartóztatásra, különösen annak fényében, hogy a hatóságok csekély érdeklődést mutattak a kevésbé szigorú intézkedések megfontolása tekintetében és ismétlődően elutasították a kérelmező óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés iránti kérelmeit.^[70]

A nyomozás kezdetén a bonyolult ügyben az összebeszélés veszélye is oka lehet a letartóztatásnak. Hosszabb távon azonban a nyomozás követelményei már nem alkalmasak még ilyen ügyben sem az őrizet jogszerűvé tételére a dolgok rendes menetében, amikor az állított veszély csökkent az időmúlással a nyomozás lefolytatása során, amikor már vallomásokat tettek és az ügy alátámasztását végrehajtották.^[71]

A bizonyítás megnehezítése vagy veszélyeztetése mellett felhozható okok:

– Azon személyeknél, akik a vád szerint a bűnszervezet vezetői, ezen pozícióból fakadóan esetükben feltétlen tartani lehet a bizonyítási eljárás megnehezítésétől.
– A terheltekkel összefüggésben befolyásolási kísérletek történtek.

A terheltek összebeszélése, amely a bizonyítási eljárást megnehezítése, esetleg meghiúsítja nem egyértelműen felhozható letartóztatási indok. Nincs ugyanis tilalmazva a terheltek összebeszélése a törvényben, még valótlant is mondhatnak vallomásukban. Az összebeszélés mégis hordozhat jelentős kockázatokat az eljárás eredményességére nézve. A c) pontos fennállását annak megalapozott feltevésére alapította a bírósság, hogy további gyanúsítottakkal történő összebeszéléssel megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást.^[72]

A Kúria döntésében a „Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában rögzített előzetes letartóztatási ok azért áll fenn, mert a vádirat szerint a harmadik elkövető társ jelenleg is szökésben van, ellene nemzetközi elfogatóparancs van kibocsátva, ezért alappal lehet tartani attól, hogy az egyébként külföldi állampolgárságú, magyarországi tartózkodási hellyel nem rendelkező II. rendű vádlott szabadlábra kerülése esetén a szökésben lévő társsal felvenné a kapcsolatot, ekképp törekedne a harmadik társsal összefüggően a bizonyítás meghiúsítására és megnehezítésére.”^[73] Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy ezen érv minden több terheltet érintő büntetőügyben lenne felhozható. Teljesen természetes reakció lehet a terheltek részéről a vallomások egyeztetése, ami azonban az eljárási érdek szempontjából kétségtelenül hordoz kockázatokat.

– A kihallgatandó tanúk túlnyomó része a vádlott lakókörnyezetéből kerül ki, akikkel részben ismeretségi, részben hozzátartozói viszonyban van,
– tanúkat, kihallgatni tervezett személyeket előnyös vallomás tételére, hamis vallomás tételére, valótlan tartalmú, visszadátumozott szerződések készítésére igyekezett rávenni,
– terhelt részéről az eljárás többi szereplőjét fenyegetés érte,
– adatok arra nézve, hogy a terhelt közli beszélgető társaival, hogy a rendőrségi kihallgatáson mit kell majd vallani,
– adatok arra, hogy a terhelt illetőleg a védelem által bejelentett tanúknál felmerült a betanítottság gyanúja, ami az azonos kérdésekre adott azonos válaszok mellett a kontrol kérdéseknél történő elbizonytalanodásból volt lemérhető,
– megkeresték a tanút olyan célból, hogy az üggyel kapcsolatosan hamis tanúzásra bírják rá,
– ha a büntetőeljárásnak tárgya több hamis illetőleg színlelt dokumentum és szerződés, nem zárható ki illetőleg megalapozott feltevés vonható tárgyi bizonyítási eszközök okiratok meghamisítására esetleg elrejtésére,
– fogvatartásból kijuttatott leveleiben másokat hamis vallomás tételére, visszadátumozott szerződések elkészítésére igyekezett rábírni,
– már az adóigazgatási eljárásban (illetve a büntetőeljárást megelőző közigazgatási eljárásban) is az eljárás megnehezítésére törekedett, és azt akarta elérni, hogy az érintett cégek vezetői a bűnszervezet számára kedvező vallomást tegyenek.

Az eljárás megnehezítése ellen felhozható érv lehet:

– beismerő vallomást tett a terhelt,
– az eljárás elhúzódása.

A strasbourgi bíróság esetjoga abban is egyértelmű, hogy a nyomozás végének közeledtével az eljárás meghiúsításának veszélye már nem lehet hivatkozási alap a szabadságelvonásra. Emellett az is egyezménysértéshez vezet, ha hosszú idő elteltével a nyomozás azért nem közeledik a végéhez, mert a hatóságok nem tanúsítanak ’különös gondosságot’.^[74] Amennyiben a nyomozó hatóság indokolatlanul késlekedik egyes eljárási cselekmények foganatosításával, az egyúttal arra a következtetésre is alapot ad, hogy álláspontja szerint a kérdéses üggyel összefüggésben nem áll fenn olyan nyomós közérdek, amely a soronkívüliséget szükségessé teszi. Ilyenkor azonban a bíróság is aggálytalanul levonhatja azt a következtetést, hogy hiányzik az a körülmény is, amely a szabadságelvonás fenntartását valóban indokolttá teszi.^[75]

A terhelt bűnismétlésére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés d) pont]

A Btk. 129. § (2) bekezdés d) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné. A d) pontos előzetes letartóztatási ok első fordulatánál egy még kísérleti vagy előkészületi szakban lévő bűncselekmény miatt rendel el a bíróság előzetes letartóztatást azért, mert fennáll a bűncselekmény befejezésének a veszélye. A bűncselekmény befejezésének a veszélyénél sem maradhat a bíróság az általános megállapításoknál, hiszen szinte minden befejezetlen bűncselekmény esetén fennállhat a lehetőség, hogy a terhelt megpróbálja azt befejezni. A végzésben tehát adatokkal kell alátámasztani, hogy miért áll fenn az elkövetés befejezésének a veszélye. Meg kell indokolni mi támasztja alá, hogy egyáltalán be lehet fejezni a bűncselekményt (objektív lehetőség fennáll) és azt, hogy a terhelt be is kívánja fejezni (szubjektív viszonyulás). A kettő közül az előbbit lehet inkább adatokkal alátámasztani a terhelt szubjektumára cselekedeteiből, például újabb eszköz vásárlása, kijelentéseiből, például sértett megfenyegetése, a megbánás hiányából, a terhelt életkörülményeiből és előéletéből stb. lehet következtetést levonni.^[76] Az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélyénél a bíróság részéről a megalapozott feltevés megindokolása, az újabb várható bűncselekmény megjelölése illetőleg annak alátámasztása szükséges, hogy fennáll az objektív lehetősége az elkövetésnek és a terhelt szubjektív viszonyulása ehhez. A végzésben konkrétan kell jelölni milyen bűncselekmény elkövetésének a veszélyét látja, legalább annyit, hogy például vagyon elleni bűncselekmény. E nélkül a végzés érdemben nincs alátámasztva, hiszen elvileg bárkinél fennállhat valamilyen bűncselekmény elkövetésének a veszélye. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a határozatban megjelölt veszély nem csökkent-e azáltal, hogy a bűncselekmény elkövetése óta megváltoztak az elkövetést lehetővé tevő viszonyok.^[77]

Az újabb bűncselekmény elkövetésére a következő okokból lehet következtetést levonni a bírói gyakorlat alapján:

– a vádirati elkövetés utáni elítélések,
– a terhelti életvezetés,
– a folyamatban lévő egyéb büntetőeljárások ténye,^[78]– a bűncselekményeknek a vádiratban körülírt módja, a szervezettség, az érintett személyi kör, a megvalósítás időtartama, a szökés, elrejtőzés veszélyét megerősítő voltán túl annak a reális következtetésnek a levonására is alkalmas, hogy a bűnismétlés veszélyével is számolni kell, amit a vádlott korábbi büntetettsége is alátámaszt,^[79]– a vagyon elleni bűncselekmények elkövetője, ha nem rendelkezik vagyonnal, állandó jövedelemmel, munkahellyel s feltehető, hogy bűncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát,^[80]– a megalapozott gyanú tárgyát képező cselekményt a legutolsó szabadságvesztés büntetését kitöltve, szabadulását követően rövid határidőn belül követte el,
– ha a terhelt büntetett előéletű,
– a vádlott marasztalása esetén kriminológiai értelemben visszaesőnek tekintendő.^[81]

A bűnismétlés veszélyét illetően nem elégséges a terhelt előéletére történő hivatkozás.^[82] Más esetben a Debreceni Ítélőtábla a Be. 129. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt okot nem látta már megállapíthatónak, mert a több mint hét évvel korábbi elítélés önmagában nem alapozza meg az arra történő megalapozott következtetést, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el azon ténnyel együtt értékelve, hogy a vádlott miközben szabadlábon védekezett nem kísérelte meg újabb bűncselekmény elkövetését.^[83]

– Ha a testi sértés elkövetője a cselekményt a sértett sérelmére már többször elkövette,
– költségvetési csalás esetében, ha a fantomcég tulajdonosa és a fiktív számlák kibocsátásából származik a jövedelme,^[84]– hasonló cselekmények miatti korábbi elítélések,
– a cselekmények jelentős számú halmazata,
– a gyanúsított kedvezőtlen jövedelmi és vagyoni helyzete,
– elkövetés módja, jellege, az elkövetés huzamosabb ideje,
– az adott ügy tárgyát képező bűncselekményt az ellene folyamatban lévő büntetőeljárások hatálya alatt követte el,
– az adott ügy tárgyát képező bűncselekményt vagy végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt követte el,
– terhére rótt cselekmények szervezettsége,
– a jelen büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményeket feltételes szabadság tartama alatt valósította meg a megalapozott gyanú, vagy a vád adatai alapján,
– a nem jogerős ítélet szerint a vádlott sorozat-bűncselekményeket követett el,^[85]– a jelen eljárás tárgyát képező bűncselekmény vádirat szerinti elkövetési idejéig összesen hat büntetőeljárás indult, így az elsőfokú ítéletben terhére rótt bűncselekmény elkövetési ideje nagyszámú párhuzamos eljárás hatálya alá esik,
– a vád tárgyává tett cselekményét a nem jogerős ítélet szerint felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövető vádlott,
– a vádlottat, mint különös, vagy többszörös visszaesőt, erőszakos többszörös visszaesőt vádolja,
– a vád tárgyává tett cselekmények időpontja a számára engedélyezett feltételes szabadság tartama alatti, – terhelttel szemben további büntetőeljárások is folyamatban vannak,
– a vádlott személyi körülményei, előéleti adatai, életvezetése,
– több bűncselekmény elkövetése is felrovásra került, és a vádlottal szemben folyamatban lévő más büntetőeljárások önmagukban is utalnak erre a veszélyre,^[86]– az üzletszerűen elkövetni látszó bűncselekmények tetemes rendbeliségéből, a megalapozott gyanú szerint rendszeres jövedelemszerzés érdekében valósította meg a bűncselekményeket,^[87]– vádlottal szemben korábban a vádemelést elhalasztották,
– a vádlott a terhére megállapított bűncselekményeket a korábban vele szemben alkalmazott próbára bocsátás próbaideje alatt, vagy a próbaidejének lejártát követően rövid idővel követte el,
– hosszú elkövetési időszakot felölelő sorozat-bűncselekmények miatt folyik a büntetőeljárás,
– vádlottnak munkahelye és rendszeres legális jövedelme nincs, a felrótt cselekményeket más büntetőeljárás hatálya alatt látszik elkövetni,
– a többszörös bűnhalmazat,
– a vádlottak személyi körülményei, előzetes letartóztatásukat megelőző életkörülményei,
– a cselekmény jellege, az elkövetési idő, a legális jövedelem hiánya, a terhelt tartozásainak nagysága,
– a terhelt kedvezőtlen jövedelmi és vagyoni viszonyai,
– szervezetten elkövetett bűncselekmény-sorozatról van szó, bűnszervezetben történt elkövetés.

A bűnismétlés veszélye kapcsán utalni lehet arra, ha konkrét adatok vannak az ügyben arra vonatkozóan, hogy több olyan vagyona, vagyontárgya, ingatlana van, amely a nyilvántartásokban nem az ő nevén szerepel. Ezen ingatlanok vonatkozásában valószínűleg csak további bűncselekmény elkövetése útján lehetséges a valós tulajdoni viszonyok helyreállítása. Ez megalapozza azt a valós felvetést, hogy szabadlábra kerülés esetén a korábbi bűncselekményeit befejezné vagyoni érdekből motiváltan, és esetleg újabb közbizalom elleni vagy gazdasági bűncselekményt követne el.

– A rabláshoz használt gáz- és riasztópisztolyt, valamint hamis közokiratokat a terhelt magánál tartotta, amiből a bűnismétlés veszélyére lehetett következtetni, pontosabban arra nézve, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a vádlott szabadlábra kerülése esetén újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el,^[88]– többször volt büntetve,
– röviddel e cselekmények elkövetése előtt is bűncselekményt követett el, amelyért őt próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a bíróság,
– figyelemmel a vádlottak személyi körülményeire, előzetes letartóztatásukat megelőző életkörülmé­nyeikre,
– a terhelt kijelentései.

A bűnismétlésre, illetve a bűncselekmény befejezésére alapított előzetes letartóztatás elleni érvek a következők lehetnek:

– ha egy speciális helyzetet például hivatali állást, munkakört használt ki a terhelt, de ebből a pozícióból már eltávolították,
– az alkalomszerűség is ellene szól, például közlekedési baleset okozása esetén,
– a bűnelkövetést szorosan vett szituációból fakadt és a szituáció ismétlődése kizárt vagy azt például kizárhatja lakhelyelhagyási tilalom (például olyan haragossal való találkozás váltotta ki, aki más településen lakik),^[89]
– az évekkel korábbi elítélés önmagában nem alapozza meg az arra történő megalapozott következtetést, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el azon ténnyel együtt értékelve, hogy a vádlott miközben szabadlábon védekezett nem kísérelte meg újabb bűncselekmény elkövetését,
– ha a terhelt korábbi elítélései sem jellegükben, sem súlyosságukban nem hasonlíthatók a letartóztatás alapjául szolgáló cselekményhez, akkor nem szolgálhat alapul a bűnismétlés megállapításának,^[90]– a mulasztásos vagy gondatlan bűncselekmények esetén a bűnismétlés veszélyét nem lehet értelmezni,
– az előzetes letartóztatás hosszabb tartama.

A Kúria például nem értett egyet a Be. 129. § (2) bekezdés d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok felhívásával a bűnismétlés veszélyére vonható következtetésre utalással, ugyanis a vádlott előzetes fogva tartását követően több mint 4 éve szabadlábra került és a szabadlábon töltött időszak alatt nem követett el olyan cselekményt, ami miatt büntetőeljárás indult volna ellene, „ekként pedig a bűnismétlés veszélyére hivatkozás korrektnek nem tekinthető”. A szabadlábon töltött 4 éves időtartamban egyetlen hatóság sem tekintette a bűnismétlés veszélyét olyan súlyúnak, hogy a vádlott előzetes letartóztatásának elrendelésére erre alapítottan sor került volna a korábbi hasonló cselekmény miatti elítélés ellenére. Az eltelt hosszú időtartamra figyelemmel a bűnismétlés veszélye még egyéb előzetes letartóztatási ok jelentkezése mellett sem hívható fel.^[91]

A nem jogerős elítélés után elrendelt előzetes letartóztatás kapcsán a Kúria rámutatott arra, hogy a vádlottal szemben eddig is alkalmazott lakhelyelhagyási tilalom, mint kényszerintézkedés szabad mozgást biztosított számára Debrecen város tejes területén, így a nagyvárosi körülmények között a vádlott a korábbi egyetlen elítélésének és a jelen eljárásnak is tárgyát képező bűncselekményekhez hasonló cselekmények folytatásában e kényszerintézkedés alapján sem volt kizárt, de még különösen gátolt sem. Éppen ezért a vádbeli időszakhoz képest eltelt öt éves időmúlás tükrében, melynek nagy részét előzetes fogva tartásban töltötte a vádlott, a bűnismétlés veszélye már nem áll fenn, annak kiküszöbölésére lakhelyelhagyási tilalom elrendelése nem célszerű.^[92]

A Legfelsőbb Bíróság még a kereskedéssel megvalósított kábítószerrel visszaélés elkövetőivel szemben is úgy látta, hogy a bűnismétlésnek e bűncselekmény jellegéből származó elvont veszélye nem elégséges ok az előzetes letartóztatásra. A bűnismétlés veszélyére ilyen esetben is az eset konkrét körülményeinek ezek között a bűnözői beszerzési kapcsolatoknak pontos elemzésével lehet következtetni. Az előzetes letartóztatás hosszabb, esetleg több éves tartama a bűnözői kapcsolatok meglazulásával, megszűnésével járhat s ezzel a bűnismétlés reális veszélye is megszűnhet. ^[93]

A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 327. § (2) bekezdés]

A Be. 327. § (2) bekezdése akkor is lehetővé teszi az előzetes letartóztatást, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani. Ezen ok kapcsán rögzítette a Legfelsőbb Bíróság, hogy ez olyan külön előzetes letartóztatási ok, amely a Be. 129. § (2) bekezdésében felsoroltakon kívül esik, azokhoz képest új ok és ez esetben a szökés, elrejtőzés veszélye önmagában a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel vizsgálandó.^[94] Korábban hivatkozott újabb kúriai döntéseknél láthattuk azonban, hogy ez nem jelenti, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.^[95] A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama nem a vádlottak korábbi eljárási magatartásától függ, és a személyi körülmények, a büntetlen előélet, a rendezett munkahelyi és családi háttér is kisebb súllyal esik latba.^[96]

A Be. 327. §-ának (2) bekezdése szerinti letartóztatási ok esetén a kényszerintézkedés már nem csupán a vádlottnak a másodfokú bíróság eljárási cselekményeinél történő jelenlétét kívánja biztosítani, hanem a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés majdani végrehajtásának, foganatba vételének feltételeit is megteremteni.^[97]

A vádlott szökésének, elrejtőzésének veszélyét megalapozza a vele szemben nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama, amellyel az első fokon eljárt bíróság a személyére konkretizálta a vád szerinti bűncselekmények tárgyi súlyát.

A Kúria adott ügyben arra mutatott rá, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében foglaltak hiányának megállapítása kapcsán szükségtelen utalni a vádlott feltételes szabadságra bocsátásának az elsőfokú ítélet szerint törvényben nem kizárt voltára. A feltételes szabadságra bocsátás lehetősége ugyanis a szökés, elrejtőzés veszélyének megállapíthatósága kapcsán nem meghatározó jelentőségű. A feltételes szabadságra bocsátás ugyanis akkor sem alanyi jog, ha az a törvény alapján nem kizárt, hanem csak olyan törvényi lehetőség, amelynek alkalmazása minden esetben az ugyancsak törvényben rögzített időben később bekövetkező feltételek teljesülésétől függ. Éppen ezért a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés nyomatékának meghatározása során akkor sem „számítható le” automatikusan a feltételes szabadság lehetséges tartalma, a teljes szabadságvesztés mértékéből, ha az az adott ügyben nem törvényileg kizárt. Ezzel szemben az előzetes letartóztatásban töltött idő beszámítása mivel az kötelező a szabadságvesztés tartamának szökésre, elrejtőzésre sarkalló nyomatékának vizsgálata során nem hagyható figyelmen kívül. Annak lenne nyomatéka, ha a kiszabott szabadságvesztéshez a nem jogerős ítélet alapján olyan további joghátrány társulna, például feltételes szabadság megszüntetése, ami a kiszabott szabadságvesztéssel együtt már elérné a szökés, elrejtőzés veszélyét megalapozó szintet.^[98] Ezen érveléssel nem teljesen összhangban, más esetben úgy érvelt a Kúria, hogy „a kényszerintézkedés törvényi, szökés veszélyében rejlő okai meglétének vizsgálatánál jelentősége van az előzetes letartóztatásban töltött idő és a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés – esetleges feltételes kedvezménnyel csökkentett tartamának. Ugyanakkor a nem jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartama miatti szökés vagy elrejtőzés veszélye akkor is az előzetes letartóztatás fenntartása mellett szól, ha az előzetes fogvatartásban már eltöltött idő viszonylag hosszabb.”^[99]

A Be. 327. § (2) bekezdésében rögzített előzetes letartóztatási ok felhívását erősítik a következők:

– korábbi végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelése is erősíti ezen ok hivatkozhatóságát,
– a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés, és mellette a megszüntetett feltételes szabadságok idejének tartama is erősíti,
– a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának ténye,
– (a román állampolgárságú, magyarországi kötődéssel nem rendelkező I. rendű vádlott esetében a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama),^[100]– a büntetés súlyosítása érdekében az ügyész fellebbezést jelentett be,^[101]– ellenérv lehet a kényszerintézkedéssel szemben, ha a vádlottnak a nem jogerős ítélet személyi részében részletezett egészségügyi problémái vannak, (mindez nem zárja ki a legsúlyosabb kényszerintézkedést, ha az ítélet azt is tartalmazza, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben megfelelő egészségügyi ellátásban részesül, illetőleg a betegsége fogvatartása mellett is kezelhető),
– önmagában a tárgyalási jelenlét olyan törvényi kötelezettség teljesítését jelenti, amelyből – különös tekintettel immár a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamának ismeretére – nem következik a szökés, elrejtőzés veszélyének a hiánya.^[102]

Vitatott lehet, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében foglalt előzetes letartóztatási ok mellett a szökés elrejtőzés veszélyére alapított Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában rögzített ok megállapítható-e. A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel elrendelt előzetes letartóztatás mellett mellőzte a Kúria a Be. 129. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti előzetes letartóztatási ok megállapítását, „mivel a bírói gyakorlat szerint a szökés, elrejtőzés veszélye a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel magában foglalja azt is, hogy a vádlottak jelenléte a további eljárási cselekményeken másképp, mint az előzetes letartóztatás fenntartásával nem biztosítható.”^[103] Más esetekben azonban a Kúria nem látta akadályát a Be. 327. § (2) bekezdés és a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontja szerinti ok egyidejű megállapításának.^[104]

Záró gondolatok

Nem véletlenül hívta fel több alkotmánybírósági határozat is a figyelmet arra, hogy az előzetes letartóztatás magyarországi szabályozása és gyakorlata nem kompatibilis az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakkal, figyelemmel az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára. „Mindaddig, amíg vagy az Alkotmánybíróság nem változtat joggyakorlatán (…), vagy ameddig a hazai jogalkalmazói gyakorlat nem változik meg, ha kell, a magyar jogalkotó megfelelő lépése nyomán, félő, hogy a magyarországi előzetes letartóztatások ügyében, az Emberi Jogok Európai Bírósága részéről a Hagyó kontra Magyarország (52624/10) ügyben 2013. április 23-án hozott ítéletben, a Baksza kontra Magyarország (59196/08) ügyben 2013. április 23-án hozott ítéletben, és a Hunvald kontra Magyarország (68435/10) ügyben 2013. december 10-én hozott ítéletekben kimondottak mechanikus ismétlésére lehet számítani.”^[105]

Mindezek elkerülésének kézenfekvő módja lehet a hazai bíróságok kényszerintézkedéssel kapcsolatos határozatainak még színvonalasabb indokolása. Ebben segítség lehetne, ha a jogalkotó további kötelező szempontokat is adna az új büntetőeljárási törvényben, vagy a Kúria a joggyakorlat egységesítő és fejlesztő tevékenysége körében kollégiumi véleményben rögzítené a legfontosabb szempontokat. Mindez nem lenne példa nélküli, hiszen a büntetés kiszabása során figyelembe vehető enyhítő és súlyosító alanyi és tárgyi tényezőket is kollégiumi véleményben foglalta rendszerbe.^[106] Mindez olyan indokolási támaszt adhatna, ami egyben a kiszámítható jogalkalmazást is segítené. n

„Quotiens idem sermo duas sententias exprimit, ea potissimum excipiatur,
quae rei gerendae aptior est.”
(Kétes értelmű kifejezés esetén azon jelentést kell választani,
amelyik az adott ügy lebonyolításához jobban illik.)^[1]

1. Alapvetés

A többéves kodifikációt követően a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 2013. július 1-jei hatályba lépése igen fontos állomása a magyar büntetőjog fejlődésének. Az új törvény nem vitásan számos jogalkalmazási kérdést vet fel a büntetőeljárásban, különösen a büntetőperben. A jogalkalmazó, de a laikus számára is kétségtelen, hogy az új törvény hatályba lépése mindig számos jogalkalmazási problémát okoz.^[2] A törvény a klasszikus általános részi rendelkezéseket, a hosszabb jogfejlődés során részletesen kimunkált jogintézményeket megtartotta. Egyes büntethetőségi akadályoknál, a szankciórendszerben és a különös részi törvényi tényállásoknál azonban jelentős változások figyelhetők meg, melyek indoka, hogy a törvény megfelelőbben tudjon reagálni a társadalmi fejlődés előidézte új körülményekre. Megítélésem szerint a bírói gyakorlatban még várhatóan hosszabb ideig az egyik legaktuálisabb, jogértelmezést feltétlen, de akár jogszabály módosítást is igényelhető kérdés a törvény időbeli hatálya, azaz annak eldöntése, hogy az új törvény hatályba lépése előtt elkövetett és a Btk. hatályba lépése után elbírált bűncselekményeknél a bíróság melyik jogszabályt, főszabályként az elkövetéskor hatályos normát, vagy az új büntetőtörvényt alkalmazza.^[3] A tanulmány nem térhet ki a Btk. valamennyi általános és különös részi normájának összevetésére, ezért elsősorban az elméleti, dogmatikai és a bírói gyakorlatban hangsúlyosan felmerülő kérdésekre helyezi a hangsúlyt.

2. A büntetőtörvény hatálya

A jogszabály, így a büntető törvény tekintetében is meg kell különböztetnünk a norma érvényességét és hatályát. Ha a jogalkotásra feljogosított szerv, a törvény esetében az Országgyűlés a maga akaratát a jogalkotási törvényben foglaltak szerint kifejezésre juttatta, azt az előírt módon kihirdették, a közzétett jogszabály érvényes, mely alapvetően alkotmányjogi kérdés.^[4] Hatályos pedig az a jogszabály, mely alkalmazható. Földvári nyomán megállapíthatjuk, hogy minden hatályos jogszabály érvényes, azonban nem minden érvényes jogszabály hatályos.^[5] Gondolhatunk itt például az 1998. évi XIX. törvényre (Be.) melyet érvényesen elfogadtak 1998-ban, azonban érvényessége mellett, módosított formában csak 2003-ban lépett hatályba, de a jogalkotó a Btk. elfogadása után is majd egy év felkészülési időt hagyott az érvényes jogszabály hatályba léptetéséig.^[6] A Btk. hatálya kapcsán a fő kérdés, hogy mikor és hol elkövetett bűncselekményekre alkalmazható a büntetőtörvény. A hatálynak három fő formája van, különbséget teszünk büntető jogszabály időbeli, területi és személyi hatálya között.

3. Az időbeli hatály

A büntetőtörvény időbeli hatálya arra vonatkozik, hogy mikortól kezdve és meddig alkalmazható a büntető jogszabály. A Btk. 2. §-ának általános előírása szerint a bűncselekmény elkövetésekor hatályos büntetőtörvényt kell alkalmazni, ez alól kivétel az elbírá­láskori enyhébb büntetőtörvény visszaható ereje.^[7] A nullum crimen sine lege elvéből következik, hogy az új bűncselekményt^[8] megállapító, vagy az elbírálást szigorító büntetőtörvénynek visszaható ereje nem lehet. Az idézett elv lényege, hogy csak olyan cselekmény képezhet bűncselekményt, amelyet a törvény már az elkövetése előtt azzá nyilvánított és nem alkalmazható súlyosabb büntetés annál, mint amit a törvény az elkövetés előtt kilátásba helyezett.^[9] Mindezt megköveteli a visszaható hatály tilalmát magában foglaló jogbiztonság, az előreláthatóság és a kiszámíthatóság, ami a jogállamiságból következik.^[10] A szabályozás lényegében a legalitás^[11] részét képező nullum crimen et nulla poena sine lege elvén alapul.^[12] Az alapvető elvet már hosszú ideje alkalmazzák a büntetőkódexek. Első egységes büntető törvényünk az 1878. évi IV. törvény (Csemegi-kódex) az I. fejezetben a bevezető intézkedésekben fogalmazta meg a részletezett elvet, valamint az enyhébb elbírálást lehetővé tevő kivételt is.^[13] Edvi Illés Károly törvénymagyarázata szerint a bűnösség megállapítására csak a törvényben meghatározott bűntett vagy vétség elkövetésekor kerülhet sor és senkit sem szabad más büntetéssel büntetni, mint azzal, mely az általa elkövetett bűntettre, vagy vétségre, annak elkövetése előtt a törvény megállapított.^[14] Irk Albert is rámutatott, miszerint az enyhébb törvénynek visszaható ereje van. Az enyhébb törvény megválasztása „az összes anyagi és alaki jogi következmények lemérésével történhetik meg.”^[15]

Az alkotmányos, garanciális elvet alapvető nemzetközi és európai jogi normák is megfogalmazzák. Az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának^[16] 15. cikke szerint rögzíti többek között rögzíti a nullum crimen/nulla poena elvet és az enyhébb büntető törvény visszaható hatályát.

Mindezt meghatározza az Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről (Egyezmény)^[17] 7. cikke is. A cikk 1. pontja szerint ugyanis senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért, vagy mulasztásért, amely az elkövetése idején a hazai vagy a nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. Ugyanakkor a cikk 2. pontja kimondja, hogy nincs akadálya olyan személy bíróság elé állításának és megbüntetésének, aki olyan cselekményt követ el, amely az elkövetése idején a civilizált nemzetek által elismert jogelvek szerint bűncselekmény volt.

Alaptörvényünk XXVIII. cikkének (4) bekezdése is deklarálja, hogy senki sem nyilvánítható bűnösnek és sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar – vagy nemzetközi szerződés, illetve Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.

A nullum crimen elve a már utaltak szerint hosszabb ideje érvényesül, kivételként említhető a II. világháború után a náci vezetők felelősségre vonása, mely során a nürnbergi perben olyan, egyébként számos köztörvényes bűncselekmény elemeit hordozó, de korábban nem szabályozott emberiesség elleni és háborús bűncselekmények miatt ítéltek több politikai, illetve katonai vezetőt halálra és hosszú tartamú szabadságvesztésre 1946 októberében.^[18] A történelem során sokan vitatták a Nemzetközi Katonai Törvényszék joghatóságát és főként az eljárás jogalapját, figyelemmel arra is, hogy a vádlottak bár becstelen és embertelen normák alapján, de nagyrészt Németország érvényes és hatályos törvényei szerint jártak el.

A Btk. 2. § (1) bekezdésének általános szabálya alól kivételt jelent, részben a vádlottnak nyújtott kedvezmény (favor defensionis) elvéből is levezethető azon eset, amikor a vizsgált bűncselekmény az elbíráláskor hatályos törvény szerint nem büntetendő, vagy enyhébben bírálandó el [Btk. 2. § (2) bekezdés]. Ekkor, az enyhébb elbírálás lehetősége folytán az elbíráláskor hatályos, új büntetőtörvény alkalmazásának van helye.^[19] A törvényhely megfogalmazása konkrét és egzakt. Első látszatra jelentősebb dogmatikai vagy jogalkalmazási problémát nem vet fel. Az eljárási helyzet azonban nem vitásan más, mert a törvény egy alapmodellt szabályoz, a gyakorlatban azonban számtalan olyan perjogi szituáció alakulhat ki, mely árnyaltabbá és bonyolulttá teszi az igen lényeges anyagi jogi kérdést. Amint a híres amerikai bíró és jogi realista, Jerome Frank kifejtette, számolnunk kell azzal, hogy a jogalkotó az élet minden egyes részterületét mozaikszerűen, teljesen hű modellt állítva nem szabályozhatja.^[20] Mindez a kontinentális, vegyes jellegű jogrendszerűnkben^[21] értelemszerűen nem vezethet bírói jogalkotáshoz, de nyilvánvalóan szükségessé tesz olyan mélységű bírói jogértelmezést, mely választ ad a törvény által részletekbe menően nem szabályozott kérdésekre.

Az általános normához képest kivétel továbbá, hogy a törvény előírja, miszerint az új büntetőtörvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmény elbírálásakor, ha az az elkövetés idején a magyar büntetőtörvény szerint nem volt büntetendő [Btk. 2. § (3) bekezdés]. Miként Busch Béla helytállóan rámutat, e szabály európai uniós standard és európai jogi kötelezettségeink része, mely az Egyezményben is megjelenik.^[22]

A főszabálytól eltérésre említhető e részben a Legfelsőbb Bíróságnak az időbeli hatállyal kapcsolatos jogegységi határozatában foglalt anyagi és egyben eljárásjogi helyzet, mely szerint, ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mértékű változás következik be, amely a kötelezettség megszűnésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszüntette, e változás – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – a Btk. 2. § második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.^[23]

Megjegyzendő, hogy a bűncselekmények elbírálására alapvetően a bíróság jogosult. Egyes esetekben azonban a törvény az ügyészhez is telepít elbírálási lehetőséget, gondolhatunk itt a megrovás alkalmazására vagy a vádemelés elhalasztására, mely eljárás során az ügyésznek is figyelemmel kell lennie az időbeli hatály szabályaira, megállapítható ezért, hogy a büntetőeljárásban elbírálásra kompetens valamennyi hatóságot köti a Btk. 2. §-a.^[24]

4. A bűncselekmények elkövetési idejéről

A Btk. 2. § alkalmazásakor fel kell tennünk a kérdést, hogy mikor tekinthetők elkövetettnek az olyan bűncselekmények, amelyek elkövetési magatartás részei nem egy alkalommal, hanem időben elhúzódva valósulnak meg. A jogirodalom e tekintetben alapvetően három fő elméletet fogalmazott meg.^[25]

A magatartáselmélet szerint az elkövetési időt az az időpont jelenti, amikor az elkövetési magatartásnak az utolsó mozzanatát kifejtik, mulasztásos bűncselekménynél pedig amikor a kötelezettnek cselekednie kellett volna.

Az eredményelméletben az elkövetési idő a törvényi tényállásban meghatározott eredmény bekövetkezésének időpontja.

A cselekményegység elmélete szerint a bűncselekmény azon a helyen és időben van befejezve, ahol és amikor a törvényes fogalmához tartozó bármely eleme megvalósult. Büntetőjogunkban mindhárom elmélet megjelenik.

Az eredmény-bűncselekményeknél az elévülési idő múlásának kezdőnapja az eredményelméleten alapszik. Több ország területén elkövetett bűncselekményeknél a területi hatály a cselekményegység elméletét követi. Nagy szerint az időbeli hatály tekintetében azonban a magatartáselmélet a leghelyesebb, mert az elkövető csakis ekkor képes felmérni a büntetőjog következményeit.^[26] Álláspontját osztom. E körben utalni lehet arra, hogy egyes eredmény-bűncselekményeknél akár hosszabb időtartamra is elválhat az elkövetési magatartás kifejtése és az eredmény bekövetkezése. Példaként hozható fel a Btk. 160. §-ában szabályozott nyitott törvényi tényállású eredmény-bűncselekmény, az emberölés, ahol akár hónapok is eltelhetnek, míg az elkövetési magatartással okozati összefüggésben, tehát tényállásszerűen az eredmény beáll. Az időbeli hatály alkalmazásánál a jogállamiság elvének, valamint a legalitásnak, összhangban a nullum crimen és nulla poena elvével, nyilvánvaló, hogy a magatartáselmélet felel meg leginkább.

Az elkövetési idő kapcsán kell utalni rá, hogyha a természetes vagy törvényi egységként jelentkező bűncselekmény bármely részcselekményének az elkövetése a terheltre nézve akár hátrányosabb, akár az előnyösebb törvényi rendelkezés hatályba lépése utáni időszakra esik, az újabb büntetőtörvény alkalmazásának van helye.^[27]

Folytatólagos egység alapján elbírált bűncselekményeknél a legutolsó részcselekmény elkövetése idején hatályban lévő büntetőtörvény jelenti az elkövetéskor hatályos jogot.^[28]

5. Melyik törvény biztosít kedvezőbb elbírálást?

A Btk. hatályba lépése után elkövetett bűncselekményeknél az alkalmazandó büntetőtörvény tekintetében érdemi jogértelmezési kérdés nem merül fel, mert a régi, a cselekmény véghezvitelekor már nem hatályos törvény alkalmazásának nyilvánvalóan nincs helye.^[29] Azon bűncselekményeknél, melyeket 2013. július 1-je, azaz a Btk. hatályba lépése előtt az 1978. évi IV. törvény hatálya idején követték el, azonban gondos bírói vizsgálódás és értékelő, elemző tevékenység szükséges ahhoz, hogy a bíróság helyesen döntsön az alkalmazandó büntetőtörvényről.

Várhatóan még évekig várnak elsőfokú, másodfokú, avagy harmadfokú jogerős elbírálásra olyan ügyek, ahol az elkövetési idő a Btk. hatályba lépése előtti időpontra, vagy időszakra esik. Ismerve főként a bonyolultabb ügyek nyomozási határidejét, valamint különösen az elsőfokú bírósági pertartamot, ezzel reálisan számolnunk kell. Nagy a jogerős ítéletet hozó bíróság felelőssége, mert a Kúria több eseti döntésében kifejtette, hogy az időbeli hatály vizsgálatának kérdése nem tartozik a felülvizsgálati okok közé, ezért az időbeli hatály téves alkalmazására hivatkozó felülvizsgálati indítványok eredményre rendszerint nem vezethetnek.^[30] Kiemelendő azonban, hogyha a büntetőtörvény téves alkalmazása kihatott a bűnösség megállapítására, törvénysértő büntetés kiszabását eredményezte, akkor alappal támadható a jogerős ítélet felülvizsgálati indítvánnyal.^[31]

Nagyon fontos kérdés megválaszolása vár a bíróra, miszerint melyik büntetőtörvény eredményezhet enyhébb elbírálást. A jogkérdést bonyolítja, hogy a Btk. több részében, így például a pénzbüntetés napi alsó összegének csökkentése, a feltételes szabadságra bocsáthatóságra vonatkozó előírások módosulása, illetve a jogos védelem szabályainak változása által enyhébb, mint az 1978. évi IV. törvény számos más rendelkezés azonban szigorította a büntetőjogi felelősségre vonatkozó szabályokat.

Véleményem szerint a kérdésre a törvény időbeli hatályára vonatkozó normája nem ad teljesen pontos választ, ezért hangsúlyos a felsőbíróságok, különösen a Kúria jogértelmező tevékenysége. A Legfelsőbb Bíróság már évekkel ezelőtt rámutatott arra, hogy a bíróságnak minden esetben vizsgálnia kell jogszabályváltozáskor, hogy az új törvény nem eredményezhet-e enyhébb elbírálást.^[32] Ugyanakkor a két törvény tartalmi azonosságakor a gyakorlat ilyen vizsgálatot nem követelt meg,^[33] de úgy gondolom, hogy itt is megjelenik egy bírói vizsgálat, annak kontrollja, hogy valóban nem történt-e változás a büntetőtörvényben. A Btk. hatályba lépése előtt ugyanis igen nagyszámban módosították a különböző novellák a büntetőtörvényt, mely részben indoka volt egy teljesen új, a társadalmi fejlődésnek megfelelő modern kódex megalkotásának. A Btk. hatályba lépése egyértelműen olyan új helyzetet teremtett, mely minden konkrét ügyben elengedhetetlenné teszi annak vizsgálatát, hogy a bíróság az elkövetéskor, vagy az elbíráláskor hatályos büntetőtörvényt alkalmazza.

A már évek óta alapvetően követett ítélkezés szerint bűnhalmazatban álló bűncselekmények esetén a Btk. időbeli hatályának alkalmazása során elsődlegesen azt kell áttekinteni, hogy valamennyi vád tárgyává tett cselekmény az új büntetőtörvényi rendelkezés szerint is bűncselekmény-e. Amennyiben van olyan cselekmény, amely már nem az, akkor ennek jogkövetkezményét le kell vonni, és csak a többi bűncselekmény vonatkozásában vizsgálandó, hogy azokra összességében nézve az új rendelkezések enyhébb elbírálást tesznek-e lehetővé.^[34] A felsőbírósági jogértelmezésben egy kétmozzanatú elemző folyamat jelenik meg, mely elméleti szempontból kombinatív törvényalkalmazási elemeket hordoz és nem áll összhangban azon elvvel, hogy nem lehet az egyik szempontból az egyik törvényt, más tekintetben pedig a másik törvényt alkalmazni, hanem összhatásukban kell egybevetni és kiválasztani az enyhébbet.^[35] Jávorszki Tamás az időbeli hatályról készített tanulmányában ezen elv áttörését látja a bírói gyakorlat által alkalmazott kétlépcsős vizsgálatban.^[36] Kétségtelen, hogy a Földvári nyomán idézett elv módosul a gyakorlatban, mindez azonban a vádlott javára történik. Akként látom, hogy a Legfelsőbb Bíróság által kialakított és a Kúria által is követett gyakorlat helyes és összhangban áll a legalitás elvével, de érvényre juttatja a favor defensionis elvét is. Egyes bűncselekményeknek az új törvényben történő dekriminalizációja mellett ugyanis számos olyan rendelkezés lehet, mely terhesebb a vádlottra, mint a főszabályként alkalmazandó, elkövetéskor hatályos törvény. Helyesnek tartom ezért két szakaszra váló vizsgálatot.

Ki kell emelni, hogy kizárólag a bűnösséget megállapító ítéletben a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés egy vádlott tekintetében nem vezethet az elkövetéskor hatályos és az elbíráláskori büntetőtörvény kombinatív alkalmazásához.^[37] Több vádlottnál ugyanakkor törvényes eljárási lehetőség van arra, hogy egyes terheltekre nézve a bíróság az elkövetéskor, másokra pedig, kedvezőbb elbírálás lehetősége folytán az elbíráláskor hatályos törvényt alkalmazza.^[38] A kombinatív törvényalkalmazást ugyanis a törvényen alapuló ítélkezési gyakorlat csak egy vádlottra nézve zárja ki.

A Kúria iránymutatásának megfelelően, figyelembe véve a dogmatikai szempontokat és a büntetőtörvény rendszertani, grammatikai értelmezését is, egy „lépcsőzetes” gondolati, jogalkalmazói folyamat során juthat el a bíró ahhoz, hogy megalapozottan döntsön az alkalmazandó anyagi jogszabályról. Lényeges, hogy a bíróságnak a határozatában nem csak azt kell rögzítenie, hogy az elkövetéskor hatályos vagy az elbíráláskori büntető törvénykönyv rendelkezéseit alkalmazza, hanem arról is számot kell adnia, milyen indokokra tekintettel alkalmazta az elbíráláskor hatályban lévő törvény rendelkezéseit.^[39] A bíróságot tehát e döntés tekintetében is indokolási kötelezettség terheli, melynek elmulasztása nem vitásan eljárási szabálysértés, azonban jogorvoslati eljárásban kasszációt nem eredményezhet, mert az indokolás e részben a fellebbezési bíróság által pótolható.

A helyes döntéshez szükséges ítélkezési folyamatban úgy gondolom jelentős szerep jut a bírói meggyőződésnek és az azt meghatározó logikai és pszichológiai alapú folyamatoknak is. Moór Gyula utal rá, hogy a jogi logika egyik nézete, az ún. szillogizmus elmélet a bírói működésben nem lát egyebet, mint logikai tevékenységet, szubszumpciót, szillogizmusalkotást. Ezzel ellentétes a szabadjogi mozgalom felfogása, mely szerint a bíró nem pusztán logikai funkciót végez, hanem feladata elsősorban az, hogy a konkrét ügy számára, annak összes körülményeit figyelembe véve, a társadalmi érdekre, a célszerűségre és az erkölcsi felfogásra tekintettel a helyes döntést elérje. Moór a szabadjogi elmélettel szemben kifejti, hogy a jogalkalmazás elsősorban szubszumpicót és szillogizmusalkotát jelent, a bírói ítélet pedig mindig egy logikai következtetés formájában jelenik meg.^[40] Moór érvelését alapvetően osztom, az ítélethozatalhoz vezető folyamatban valóban a logika, a szillogizmus a meghatározó, de nyilvánvalóan a bíró nem függetlenítheti magát, különösen a joghátrány megválasztásakor a társadalmi elvárásoktól sem, hiszen azok a büntetés céljaiban is megjelennek az egyéni és általános megelőzés által.^[41]

Az idézettek szerint a időbeli hatály kapcsán történő döntés szillogisztikus folyamatában az első lépés annak a megvizsgálása, hogy a vádbeli, illetve elbírálandó bűncselekmény az új törvény szerint büntetendő-e. Úgy gondolom ez különösebb jogértelmezési nehézséget nem okoz, a törvény különös részi és értelmező rendelkezéseinek tükrében a büntetendőség kérdése rendszerint egyszerű módon meghatározható. Kivételt jelenthet azonban a jogos védelmi vagy végszükségben elkövetett helyzet megállapítása, mely mélyrehatóbb jogértelmezést igényel.

Az ítélkezési tapasztalatok szerint elsősorban a vagyon elleni bűncselekményeknél az értékhatároknak a terheltre nézve kedvezőbb változása (emelkedése), valamint az utóbbi évek jogalkotását érintően például a számviteli bűncselekmények törvényi tényállásának módosításai eredményeztek az új törvény szerint büntetlenséget az elkövetéskor hatályos büntetőtörvénnyel szemben. A dekriminalizáció feloldja a visszaható hatály tilalmát, erre sor kerülhet a törvényi rendelkezésnek a jogalkotó általi hatályon kívül helyezésével, avagy az Alkotmánybíróság döntése által is. Mindkét esetben a büntetőjogi tilalom feloldásáról van szó.^[42]

Amennyiben a vizsgálat e lépcsőjében a bíróság azt állapítja meg, hogy a vádbeli cselekmény már nem bűncselekmény, főszabályként – ha nem az eljárás megszüntetéséről kell határozni – felmentő ítéletet hoz.^[43] Ha az elsőfokú eljárás idején szűnik meg a büntetlenség, értelemszerűen a felmentésről az elsőfokú bíróság rendelkezik. Ha az elsőfokú ítélet meghozatala után változik a terheltre nézve kedvezőbben a törvény, és szűnik meg a vádbeli cselekmény büntetendősége, akkor fellebbezés esetén a másodfokú bíróság vonja le a jogkövetkezményt és határoz a vádlott felmentéséről. E döntése joghatályosan megnyitja a másodfellebbezés jogát, mind a vád, mind a védelem részéről. Ez tipikusan többcselekményes ügyekben fordul elő, de nem zárható ki természetesen egy cselekménynél sem, ha az ügyész nem ért egyet a felmentés okával, vagy a védelem a felmentés jogcímét sérelmezi. Joghatályos másodfellebbezés esetén a döntés joga a harmadfokú bíróságként eljáró Kúriára vagy az ítélőtáblára száll, mely felsőbírósági fórumok határozatai ellen fellebbezésnek már nincs helye. Hangsúlyos, hogy az ítélet jogerőre emelkedése után sem enged a törvény visszaható hatályt az enyhébb büntetőtörvénynek.^[44] Hiába szűnik meg tehát egy korábbi törvény szerint büntetni rendelt cselekmény büntetendősége, a korábban jogerősen elítélt terhelt javára ilyen ok miatt rendkívüli jogorvoslati eljárás nem indítható.

Ha az elbíráláskor hatályos törvény szerint is büntetendő az elbírált bűncselekmény, akkor elsődlegesen a két anyagi jogszabály törvényi tényállásából a szankciókat, a büntetési tételeket kell összevetni annak eldöntése érdekében, hogy melyik törvény biztosít kedvezőbb elbírálást a terhelt számára. E vizsgálat során nem csak a legsúlyosabb büntetések rendelkezéseit, hanem az egyéb, a szankcióban jelentkező joghátrányokat is figyelembe kell venni.^[45] A szankciórendszernek már a 2010. május 1-jei jelentős változása, valamint a Btk. szerinti, az 1978. évi IV. törvényhez képest bővülő joghátrányok sok esetben nehézzé teszik annak felismerését, hogy melyik törvény eredményezhet a vádlottnál enyhébb elbírálást. A követett ítélkezési gyakorlat szerint az általános és különös részi rendelkezéseket összevetve, összességében kell megítélni, hogy enyhébb-e az elbíráláskori törvény vagy sem.^[46]

Ha az új törvény büntetési tétele szigorúbb nem kerülhet sor az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazására. Szigorúbbnak tekintendő a szankció, ha a szabadságvesztés generális alsó határa emelkedik, de tipikusan a felső határ emelkedése jelzi a szigorítást. Ilyen esetben a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó kedvezőbb rendelkezések sem eredményezhetik az új törvény alkalmazását, mert a lépcsőzetes vizsgálat során a büntetési tétel nagysága, mint az elbírálás fő fogalmi eleme, megelőzi a végrehajtáshoz kapcsolódó, de későbbiekben részletezettek szerint szintén az elbíráláshoz sorolható kérdés elsőségét.

A különös részi szankciók vizsgálata, illetve esetleges azonosságának, változatlanságának megállapítása után a bíróságnak a büntetőtörvény általános részi rendelkezéseinek összevetésével kell választ keresnie arra, hogy melyik törvény minősíthető enyhébbnek. Az általános rész számos rendelkezése változott, de különösen hangsúlyosak a büntetésekre, illetve a büntetéskiszabási elvekre, szempontokra vonatkozó szabályok.

Miként Jávorszki a már idézett tanulmányában megjegyzi, súlyosító hatást kell tulajdonítani az új törvényben (Btk. 36. §) annak, hogy a büntetési tétel alsó határa két hónapról három hónapra, a felső határ pedig tizenöt évről húsz, bűnszervezetben, különös és többszörös visszaesőként elkövetésnél, illetve halmazati és összbüntetésnél huszonöt évre emelkedett. Súlyosabb az új törvény az elzárás bevezetése és pénzbüntetés helyett egyes bűncselekményeknek azzal való szankcionálása által, mint ahogy a közérdekű munka legkisebb mértékének emelése folytán. A pénzbüntetésnél a napi tétel összege jelentősen csökkent, de a maximális mértéke nőtt.^[47] Megítélésem szerint a napi összeg felső határának emelése ellenére az alsó határ nagymérvű csökkentése folytán az új törvény e tekintetben enyhébbnek tekinthető, ami ilyen szankció alkalmazása során az elbíráláskori törvény alkalmazását teszi szükségessé.

Minden érintett törvényi rendelkezésre ki nem térve megállapítható továbbá, hogy súlyosabb az új törvény annyiban is, hogy a járművezetéstől eltiltás különös méltánylást érdemlő esetet kivéve kötelező az ittas vagy bódult állapotban elkövetett járművezetés esetén [Btk. 55. § (2) bekezdés]. Szigorodtak az új törvényben a feltételes elítélésre vonatkozó szabályok is, mert a szabadságvesztés nem csak az erőszakos többszörös visszaesőnél, hanem a többszörös visszaeső elkövetőnél sem függeszthető fel próbaidőre [Btk. 86. § (1) bekezdés a) pont].

Kiemelendő, hogy a törvényi rendelkezéseket összhatásukban kell vizsgálni, az egyéniesítés azonban nem szakadhat el a lépcsőzetes vizsgálat fő szakaszaitól. A Btk. 2. §-ához fűződő elvek helyes alkalmazását csak az eredményezheti, ha kizárólag azon szabályoknak tulajdonít a jogalkalmazó jelentőséget, amelyek az elkövetővel szemben ténylegesen alkalmazásra kerülnek. Minden olyan esetben, amikor állást kell foglalni, hogy melyik büntető jogszabály alkalmazandó, a konkrét magatartást gondolatban mindkét jogszabály szerint el kell bírálni, és azt kell enyhébbnek tekinteni, amelynek alkalmazása enyhébb elbíráláshoz vezet. A döntéshez vezető folyamatban ekként nem lehet általánosságban elemezni az egyes törvényi rendelkezéseket, hanem azokat az egyéniesítésnek és az ügy, valamint az elkövető speciális helyzetéhez viszonyítva kell vizsgálni. Egy büntetlen előéletű elkövetőnél nyilvánvalóan nem súlyosítanak az új törvénynek a többszörös visszaesőkre vonatkozó szigorító rendelkezései, de példaként hozható fel, hogy az első bűntényes, egymozzanatú egy rendbeli cselekményt elkövető vádlottnál a szabadságvesztés büntetési tételeinek szigorodása, avagy a bűnszervezetben elkövetőkkel szembeni szigorító normák súlyosító hatását ellensúlyozza a pénzbüntetés napi alsó összegének jelentős csökkentése, ami az új törvény alkalmazását indokolhatja.

Az általam is helyesnek tartott bírói gyakorlat szerint a vizsgálat során figyelembe kell venni azt is, hogy a büntetési tétel középmértékes kiszabására vonatkozó norma miként alakul a két törvényben.^[48] Ha az elkövetéskor hatályos törvény azt nem írta elő, az új viszont már igen, akkor az elbíráláskori törvény enyhébbnek nem tekinthető, ezért főszabályként az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény alkalmazásának van helye, függetlenül attól, hogy a terhelt terhére jelentettek-e be fellebbezést. A súlyosítási tilalom, mint büntető eljárásjogi intézmény ugyanis figyelmen kívül marad az időbeli hatály vizsgálatakor. Fel kell tenni azonban mégis a kérdést, ügyészi terhes fellebbezés hiányában a középmértékes büntetéskiszabási elv bevezetésétől függetlenül nem lesz-e kedvezőbb a vádlott helyzete a feltételes szabadságra bocsáthatóság normáinak változása folytán? A törvényi rendelkezéseket összhatásukban szükséges vizsgálni és amint a Kúria nyomán Busch kifogástalanul rámutat, a cél, hogy a „vádlott a legjobban járjon”.^[49] A vádlott ugyanis a középmértékes büntetéskiszabási előírástól függetlenül feltehetően jobban járna az új törvény alkalmazása mellett, mert hosszabb tartamú büntetésnél évekkel kevesebb időt kellene büntetés-végrehajtási intézetben töltenie. Az eljárási helyzet több mint elgondolkodtató, hiszen bizonyos dogmákat, elveket, döntéseket követve határoz a bíróság, de lehet, hogy a törvény szellemével szemben mégsem biztosít kedvezőbb elbírálást ilyen szituációban a vádlottnak.

A Btk. a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos rendelkezései lényegesen enyhültek az 1978. évi IV. törvényhez képest. A Btk. 38. § (2) bekezdés a) pontja szerint, amennyiben az elkövető nem visszaeső, illetve ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nem kizárt, annak legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap, szemben az 1978. évi IV. törvény 47. § (2) bekezdésével, mely szerint fegyház fokozatnál a büntetés négyötöd, börtön fokozatnál pedig a háromnegyed rész letöltését követően nyílt meg a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége. Az új törvény szerint a fogház, a börtön és a fegyház fokozatnál is egységesen kétharmad rész kitöltése után kerülhet sor a feltételes szabadságra bocsátásra, kivéve, ha az elkövető visszaeső. Börtön és fegyház kiszabása esetén ezért az új törvény rendelkezései kétségtelenül kedvezőbbek az elkövetőre. A Btk. hatályba lépése után kezdetben az ítélkezési gyakorlat nem volt egységes abban a kérdésben, hogy a szabadságvesztés végrehajtásához kapcsolódó feltételes szabadságra bocsátás olyan, a büntetéssel összefüggő kérdés-e, mely az elbírálás körébe vonható. E körben eltérő döntések születettek, melyek felvetették a jogegységi eljárás szükségességét. A Kúria végül jogegységi határozatot nem hozott, hanem kollégiumi véleményben foglalt állást. A 4/2013. (X. 14.) BK vélemény szerint határozott tartamú szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének legkorábbi, törvény erejénél fogva kötelező időpontjára vonatkozó rendelkezés a Btk. 2. § (1)–(2) bekezdése szerinti elbírálás fogalmába tartozik. Megváltozása ekként alapot ad – enyhébb elbírálás címén – a módosító törvény alkalmazására. A kúriai iránymutatásnak megfelelően így, eltérően a bírói gyakorlatban is megjelenő, más dogmatikai állásponttól,^[50] a feltételes szabadságról szóló rendelkezés nem kizárólag olyan végrehajtási kérdés, mely kívül esik a büntetéskiszabáson. E jogi állásponttal szemben jogtudományi és dogmatikai érvek felhozhatók ugyan, de álláspontom szerint a Kúria helyes jogi álláspontra helyezkedett, melyet a jogegység érdekében az iránymutatással ellentétes, kötelező erejű norma meghozataláig követendőnek tartok.^[51] A vélemény csak rendelkező részt tartalmaz, deklarál, indokolást hozzá nem fűztek, mely meggyőző erejét nyilván csökkenti, de deklaráció mögötti tartalom helytálló, mert a feltételes szabadságra vonatkozó szabályok enyhülése hosszabb tartamú büntetésnél akár évekkel rövidebb szabadságvesztés letöltéséhez vezethet. Korábban más volt a felsőbírósági álláspont, egy eseti döntésben^[52] a bíróság azt fejtette ki, hogy a feltételes szabadságra bocsátás a cselekmény elbírálásán kívül eső, a szabadságvesztés végrehajtása során alkalmazható lehetőség, önmagában ezért a kedvezménnyel kapcsolatos normák enyhülése nem eredményezheti az új törvény alkalmazását.^[53]

Megjegyzendő, hogy már a Btk. hatályba lépése előtt is született olyan határozat, mely nagy hangsúlyt helyezett az időbeli hatály vizsgálatakor a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezéseknek.^[54]

E körben utalni kell viszont arra, miként a Kúria is rámutatott, hogy a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó kedvezőbb elbírálási lehetőség a Btk. 2. § szempontjából csak akkor vehető figyelembe, ha minden más rendelkezés terheltre kiható következménye az elkövetéskori és az elbíráláskori törvényben azonos.^[55] A Kúria kifejtette azt is, hogy a feltételes szabadságra vonatkozó kedvezőbb rendelkezések ellenére sem állapítható meg az enyhébb elbírálás lehetősége, ha a vád tárgyát képező bűncselekmény az új törvény szerint 1 rendbeli helyett többrendbelinek minősülne és a bűncselekményre előírt különös részi büntetési tétel három évről öt évre szigorodik.^[56]

Az alkalmazandó büntetőtörvény megválasztásakor a már említettek szerint még számos általános részi rendelkezés lehet releváns, így az alkalmatlan kísérletnél az elkövető már nem felel a maradék-bűncselekményért (Btk. 10. §), ami enyhülést jelent. A büntethetőségi korhatár leszállítása egyes súlyos, erőszakos bűncselekményeknél a Btk. 16. §-ában egyértelmű súlyosítja a törvényt. Enyhébb elbírálást eredményezhetnek azonban a jogos védelemnek a kedvezőbb szabályai (Btk. 22. §). A felhozottak mellett még számos más általános részi rendelkezés képezheti a vizsgálódás tárgyát, melyre a tanulmány, terjedelmi okok miatt sem térhet ki, csak az ítélkezésben leggyakrabban problémákat felvető eljárási helyzeteket elemzi.

6. Zárszavak

A Btk. hatálybalépése óta viszonylag rövidebb idő telt el, a bírói gyakorlat azonban elsősorban a Kúria iránymutatásainak megfelelően egyre egységesebben foglal állást a fontos jogkérdésben. Megítélésem szerint azonban indokolt lett volna a büntető törvényben, vagy külön hatályba léptető rendelkezésben a bírói gyakorlat által kialakított vizsgálati folyamat legfontosabb, követendő lépéseit rögzíteni. Már történt rá utalás Frank nyomán, hogy a jogalkotó minden élethelyzetet és jogi szituációt nem szabályozhat, azonban a vizsgált probléma, jogkérdés olyan szerteágazó és összetett, mely jogalkotói választ, de legalább kötelező kúriai iránymutatást, azaz jogegységi döntést igényelne. Az is nehezíti a jogalkalmazó döntését, hogy a már kifejtettek szerint a jogalkotói szigorítási szándék ellenére az új törvény több részben is enyhébb elbírálást eredményezhet. Az eltérő döntések, eltérő gyakorlat kialakulásának elkerülése érdekében ezért fontos lenne a bíróságok számára kötelező norma meghozatala, melyet úgy gondolom, hogy megkíván a törvény előtti egyenlőség és a fegyveregyenlőség elve is. Az időbeli hatály ugyanis olyan fontos jogintézmény, melynek helyes alkalmazása meghatározó nemzetközi jogi és európai standard, emellett garanciális, alkotmányos kötelezettség, melynek a jogalkalmazó csak úgy tehet megfelelően eleget, ha a törvényi szabályozás, avagy kötelező norma egyértelmű, félreértésre, eltérő jogértelmezéseknek lehetőséget nem teremtő iránymutatást ad.

Alapvetések

A hatályos Btk. – a generális prevenció jegyében – a társadalom újabb szegmensét vonta be a büntetőjogilag felelősségre vonható terheltek körébe azáltal, hogy a büntethetőség korhatárát – a törvényben meghatározott bűncselekmények vonatkozásában – 12 évre leszállította. Az eredendően angolszász megközelítés egyértelműen ahhoz a manapság globálisan elterjedt szemlélethez kapcsolódik, hogy – az elkövető életkorától függetlenül – a bűn elkövetése büntetést érdemel, és kizárólag a példaértékű szankciók kiszabásával érhető el kellő visszatartó hatás. Ezen felfogás gyökere kétségkívül az amerikai büntetőeljárási szisztéma, amely általánosságban már 7 éves kortól lehetővé teszi a terheltek felelősségre vonását azzal, hogy az ilyen ügyek elbírálása alapvetően a fiatalkorúak bírósága előtt történik. Az egyes tagállamok gyakorlata mindazonáltal eltér abból a szempontból, hogy kifejezetten erre a célra létrehozott külön bíróságot működtetnek, vagy ezt a szerepet a rendes bíróság egy speciális szervezeti egysége, illetve külön erre szakosodott egyesbíró tölti-e be.^[1] Általánosságban elmondható, hogy a bíróság hatáskörének korlátait valamilyen módon a terhelt 18. életévének betöltése szabja meg, amely distinkció alapulhat azon, hogy a bűncselekmény elkövetésére, az előzetes letartóztatás elrendelésére, vagy a vádemelésre ezen életkor betöltése előtt vagy után került sor.^[2]

Az amerikai fiatalkorúak bírósága nemcsak bűncselekményeket, hanem szülői felügyelettel kapcsolatos ügyeket és státuszcselekményeket is elbírál. A szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekben a bíróság akár meg is szüntetheti a szülői felügyeleti jogot, ha a szülő azzal visszaélve, gyermeke sérelmére bűncselekményt követ el, vagy a gyermekét elhanyagolja.^[3] Státuszcselekményekről akkor beszélünk, ha a jogilag egyébként nem értékelendő magatartás fiatalkorú személyhez kötődik, tehát a jog csak akkor szankcionál, ha azt jogszabályban meghatározott korú fiatal követi el. Ilyennek minősül például a csellengés, a kijárási tilalom megszegése, a korhatár alatti alkoholfogyasztás, vagy a szülői háztól való elszökés.^[4]

Rendkívül fontos annak kiemelése, hogy az amerikai fiatalkorú eljárás a kontinentális – és részben a felnőttekre irányadó amerikai – gyakorlattól is eltér annyiban, hogy a büntetőügyek elbírálása nem a hagyományos eljárási keretek között, hanem az életkori sajátosságokból adódó speciális szabályok figyelembevételével inkább a polgári eljáráshoz hasonló formában zajlik. Az eljárás lényegében korlátozott büntetőjogi kereteket ölt, így az ügyész vagy a pártfogó felügyelő nem vádiratot, hanem kérvényt nyújt be a bírósághoz, a bíró nem tárgyalást, hanem meghallgatást tart, és a lefolytatott bizonyítás eredményéhez képest arról dönt, hogy a fia­talkorú vétkes-e vagy sem. Lényeges, hogy a meghallgatás végén a bíró nem mondhatja ki bűnösnek a vádlottat, és szankciót sem szabhat ki egyidejűleg. Előbb a pártfogó felügyelőnek értékelnie kell a vádlott személyiségét, aki elrendelheti akár a vádlott pszichológiai és szakorvosi vizsgálatát, és javaslatot tehet a büntetéskiszabással kapcsolatban. A bíróság a fiatalkorú érdekét leginkább szolgáló szankció neméről és mértékéről egy külön meghallgatáson dönt, így pl. kötelezheti tanácsadáson, pszichiátriai és egyéb elvonó kezelésen való részvételre, próbára bocsáthatja, javító intézeti nevelését rendelheti el, de akár rövidebb tartamú szabadságvesztést is kiszabhat.^[5]

Az irányadó eljárási struktúrához képest lehetőség van azonban arra, hogy a fiatalkorú ügye bizonyos törvényi feltételek teljesülése, ügyészi diszkréció vagy bírói mérlegelés alapján kiemelésre kerüljön az általános szabályok hatálya alól, és az elkövetett bűncselekményt felnőtt eljárási rendben, felnőtt mércével és az ehhez igazodó büntetéskiszabási szempontok figyelembevételével lehessen elbírálni. Ez a lényegében a fiatalkorú eljárásjogi nagykorúsítását jelentő megoldás mindazonáltal számos veszélyt hordoz magában, amelyet az amerikai társadalom is még csak most kezd felismerni. A tanulmány célja, hogy bemutatva az amerikai büntetőeljárás eredeti koncepciójához képest bekövetkezett változásokat, így különösen a terhelt felnőtt rendszerbe utalásának lehetőségével kapcsolatos jogi szabályozás esszenciáját, egyfajta figyelemfelhívásként rámutasson arra, hogy milyen negatív hatásai lehetnek a kellően át nem gondolt, hatástanulmány nélküli, a generális prevenció jelszavával bevezetett jogtechnikai megoldásoknak.

Az elkülönült fiatalkorú bíráskodás történeti fejlődése

Az amerikai jogalkotás már több mint száz évvel ezelőtt felismerte a fiatal és a felnőtt terheltek közötti különbségtétel szükségességét, ezért elkülönült igazságszolgáltatási rendszert hozott létre a fiatalkorúak számára. Általánosan elfogadott vélekedés volt ugyanis a 19. század végén az, hogy a fiatalkorúak fejletlen személyiségük okán és az erkölcsi minták elsajátításának hiányosságaiból adódóan magatartásuk helyességét kevésbé képesek megítélni, emiatt „kevésbé felelősek” tetteikért, mint felnőtt társaik. Ebből adódóan a haladó szellemiség a fiatalkorúakat védelmező, a társadalomba való visszavezetésüket szolgáló rendszert kiépítésén fáradozott, célként kitűzve, hogy elsődlegesen a normál bírósági eljáráson kívüli intézkedésekkel kell válaszolni a deviáns magatartásra.^[6]

Jogtörténeti munkák tanúsága szerint 1899-ben, először az Egyesült Államokban hoztak létre elkülönült igazságszolgáltatási fórumot a fiatalkorú terheltek számára a Cook megyei Illinois-ban abban a reményben,^[7] hogy a megtévedt fiatalokat nevelő jellegű szankciókkal törvénytisztelő állampolgárokká lehet formálni.^[8] Ezt megelőzően a fiatalkorúak ügyeit ugyanolyan anyagi és eljárási szabályok szerint bírálták el, mint a felnőttekét.^[9]

A reformerek alapgondolata a felnőtt terheltektől való elkülönítésen és a rehabilitáció sikerén nyugodott, ezért a bíróságok is inkább az egyéniesített, nevelő jellegű szankciók alkalmazásában, mint a megtorló büntetésekben látták a megoldást. A bíróságok működése a parens patriae (az állami szülő) jogelvén alapult, amely az államot egyfajta gyámkodó szerepben tüntette fel, hangsúlyosan figyelembe véve a gyermek mindenekfelett álló érdekét.^[10] A parens patriae szemlélet szerint a fiatalkorú eljárásban védelmezni kell a gyermeket, rossz cselekedete ellenére nem szabad felnőttként kezelni, és látni kell benne a lehetőséget arra, hogy megfelelő útmutatással később a társadalom hasznos tagja lehet.^[11] Ez a modell egyébként jellemzően azon angol-szász felfogáson alapult, miszerint a bírák – hasonlóan a gyermekek legfőbb védelmezőjéhez, az uralkodóhoz – a megtévedt gyermek atyjaként jártak el, felmérve annak érdekeit, és ellátva őt a követendő életvezetési tanácsokkal. A bírónak ezért széles döntési jogköre volt az alkalmasnak ítélt szankció kiválasztásában, így például a gyermeket próbára bocsáthatta, javítóintézeti nevelését rendelhette el, nevelőszülőknél, illetve árvaházban helyezhette el.^[12]

Julian Mack bíró 1909-ben akként fogalmazta meg a fiatalkorú bíráskodás célját, hogy a gyermeknek a bíróság előtt éreznie kell, hogy az állam igazságszolgáltatási hatalmával néz szembe, ugyanakkor biztosítani kell őt arról is, hogy az állam gondoskodik róla. Hangsúlyozta, hogy nem a hagyományos tárgyalótermi keretek között kell az eljárást lefolytatni, amikor is a bíró a pulpituson ülve, felülről tekint le a vádlottra, hanem a bírónak egy asztalhoz kell ülnie a fiatalkorúval, annak vállára téve a kezét, és meg kell mutatnia neki a helyes utat, ezzel hatékonyabbá téve a saját munkáját is.^[13] A bírák ezért kezdetben inkább atyáskodó szerepben jártak el, készen állva arra, hogy a fiatalkorút őszinte törődéssel és gondoskodással a helyes irányba tereljék. Mondhatni egyfajta „szociális munkásként” tevékenykedtek, akiket ténylegesen több pszichológus és egyéb szakember is segített, nehogy a fiatalkorú továbbhaladjon a bűn útján.^[14]

Az elkülönült fiatalkorú bíráskodás tehát abban a szellemben született meg, hogy a bűnözői magatartást nem a természet, hanem a rossz nevelés hozta létre, ezért a bírák quasi helyettes szülőként viselkedtek.^[15] Mindez a szemlélet magával hozta azt, hogy a fiatalkorú terhelteket nem tekintették bűnösnek, hanem csupán vétkesnek, vagy kötelességszegőnek, ezért velük szemben nem is folytattak a felnőttekéhez hasonló formalizált eljárást.^[16] Figyelemmel arra, hogy a cél a gyermekek társadalomba visszavezetése lett azáltal, hogy bűneik megbocsátást nyerhetnek és megválthatóak, az új koncepció visszautasította a felnőtt rendszer ítélkezési gyakorlatát és eljárási rendjét. Az eljárás kifejezetten a gyermekek fegyelmezését és megjavítását tűzte ki célul, ezért az teljesen informálisan,^[17] a nyilvánosság kizárásával, védő nélkül és minimális eljárási szabályok betartása mellett zajlott.^[18] Az informális eljárásból adódóan a fiatalkorúak mindazonáltal nem élvezték ugyanazokat az eljárási garanciákat, mint a felnőttek;^[19] a bíró tárgyalás nélkül, tulajdonképpen egy beszélgetés keretében bírálta el az ügyet, és a gyermek személyiségének feltárását követően határozta meg a leghatékonyabb nevelési metódust.^[20] A jóvátétel és a megtorlás helyett a bíró a gyermek személyiségének megjavításán fáradozott oly módon, hogy megvizsgálta azokat a tényezőket, amelyek a bűncselekmény elkövetéséhez vezettek, és igyekezett őket korrigálni.^[21] Ezekről a meghallgatásokról nagyon sokszor még jegyzőkönyv sem készült, ami elviekben azért nem okozott gondot, hiszen a rendszer alapelve szerint a bírónak mindenképpen a gyermek érdekeit kellett figyelembe vennie, és így kellett megtalálnia a legcélravezetőbb szankciót.^[22] Az atyáskodó megközelítés folytán azonban a szankciók gyakran határozatlanok maradtak, olykor az egész gyermekkoron átíveltek, valamint nem az elkövetett cselekménnyel arányos megtorlást szolgálták.^[23]

Harc az eljárási garanciák kiépítéséért

Az 1930-as évekre egyetlen állam kivételével már mindenhol, míg a II. világháború végére az összes államban működött valamilyen formában a fiatalkorúak bírósága.^[24] Általánosságban elmondható, hogy az informális, eljárási garanciákat mellőző, széles diszkréciójú egyesbírói eljárásokat elsődlegesen nem tett-büntetőjogi aspektusból közelítették meg,^[25] hanem a fiatalkorúak jogkövető magatartásának kialakítása érdekében a polgári eljáráshoz hasonló kereteket alakítottak ki.^[26] Ebből következően a rendszer sok eufemizmust is magában hordozott, így pl. vádirat helyett kérvénnyel, bűncselekmény helyett jogsértéssel, ítélet helyett rendelkezéssel, illetőleg bírói döntéssel, míg börtön helyett javító iskolával szembesült a fiatalkorú terhelt.^[27]

Az elkülönült bíróságok informális gyakorlata kezdetben nem okozott problémát, ugyanis a cél elsősorban a rehabilitáció, az egyén társadalomba visszavezetése, az egyéniesített szankció volt, a legmélyebben tiszteletben tartva a gyermek mindenekfelett álló érdekét. Az 1950-es években azonban már érzékelhető elmozdulás következett be a megtorláson alapuló generális prevenció irányába, ezért egyre többször alkalmaztak szabadságmegvonással járó szankciókat, amelyek meghaladottá tették az informális eljárási kereteket, és alkotmányos garanciákért kiáltottak.^[28]

Az informális gyakorlat 1966-tól, a Kent-ügyben hozott döntéstől kezdődően változott meg,^[29] amikor is az amerikai Supreme Court a 16 éves Moris Kent ügyét bírálta el.^[30] Kent a nyomozati eljárás során bevallotta, hogy betöréses rablást és szexuális erőszakot követett el, mire ügyét a tisztességes eljárás minimális követelményeinek betartása nélkül felnőtt bírósági eljárásra utalták.^[31] A Supreme Court kimondta, hogy Kentnek joga lett volna a bírói meghallgatáshoz és ahhoz, hogy ügyében indokolt döntés szülessen. A bíróság kritizálta a fiatalkorú bíráskodást abból a szempontból, hogy a terhelt mind a felnőttek, mind a gyermekek világából a legrosszabbat kapja, hiszen nem részesül a felnőtteknek kijáró eljárásjogi védelemben, ugyanakkor a felnőtt rendszerbe utalás miatt a szükséges állami gondoskodástól is elesik a nevelő jellegű intézkedések hiányában.^[32] Ezt követően alaptétellé vált, hogy a bíróság az eset teljes körű kivizsgálása után mondhat csak le arról, hogy az ügyet maga tárgyalja, és nem hozhat döntést a felnőtt rendszerbe utalásról pusztán az iratok alapján, indokolt határozat nélkül,^[33] arra hivatkozva, hogy az ügyet egyébként alaposan megvizsgálta.^[34] A bíróság egyértelművé tette, hogy a fiatalkorú vádlottat is megilleti a hallgatás és a keresztkérdezés joga,^[35] valamint szükséges, hogy védelmében jogi képviselő is eljárjon, aki hozzáférhet az esetleges korábbi büntetőügyekben keletkezett iratokhoz.^[36]

Egy évvel később a Gault-ügy további súlyos eljárásjogi problémákra világított rá. A 15 éves, pénztárcalopás miatt próbaidejét töltő Gaultot egy obszcén telefonhívás miatt arra kötelezték, hogy 21. életévének betöltéséig egy bentlakásos javító iskolába járjon, jóllehet a rendes bíróság előtt maximum 2 hónap börtönre vagy 50 dollár pénzbüntetésre ítélhették volna. Gaultot a kihallgatása előtt nem figyelmezették törvényesen, nem ismertették vele a vádat, nem tájékoztatták a jogi képviselő igénybevételének lehetőségéről. A bírói meghallgatáson egy tanút eskü nélkül hallgattak meg, aki egy Miranda figyelmezetés nélküli jelentést csatolt a Gault által elmondottakról. Nem volt megidézve az ügy sértettje sem, így nem nyílt lehetőség a keresztkérdezésre sem, továbbá jegyzőkönyv sem készült a meghallgatásról.^[37] Az ügy 1967-ben a Supreme Court elé került, amely kimondta, hogy a fiatalkorúakat is megilletik a tisztességes eljárás bizonyos elemei, így a védelemhez való jog,^[38] a fegyverek egyenlőségének elve, a keresztkérdezés joga, az önvádra kötelezés tilalma, illetve, hogy megismerje az ellene felhozott vádakat.^[39] Szükséges továbbá, hogy az eljárási cselekmények hiteles rögzítése érdekében írott jegyzőkönyv készüljön, illetve, hogy az érintetteket fellebbezési jog is megillesse.^[40] A Supreme Court ezen alaptételek kinyilatkoztatásával nem szüntette meg az elkülönült fiatalkorú bíráskodást, hanem rávilágított döntésében arra, hogy az alapvető eljárási szabályoknak életkortól függetlenül minden esetben mérvadónak kell lennie.^[41]

A Winship-ügyben hozott döntést követően még jobban elmosódott a határ a felnőtt és a fiatalkorú eljárás között. A 12 esztendős Samuel Winshipet azzal vádolták, hogy ellopott 112 dollárt egy pénztárcából. A cselekmény elkövetéséért akár arra is kötelezhető volt, hogy 6 évig egy javító iskolába járjon, amely személyi szabadságának jelentős korlátozását jelentette volna. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a bizonyítékok túlsúlya elv alapján megállapítható, hogy elkövette a terhére rótt bűncselekményt.^[42] Az ügy 1970-ben a Supreme Court elé került, amely visszautasította azt az érvelést, hogy a fiatalkorú eljárásban elegendő a bizonyítékok túlsúlya elv pusztán abból adódóan, hogy a szankció célja nem a büntetés, hanem a nevelés. A legfőbb bírói testület kimondta, hogy a jó szándék nem zárhatja ki az alapvető eljárásjogi garanciák érvényesülését akkor, amikor egy lehetséges szankció korlátozhatja bárkinek is a személyi szabadságát.^[43] Általános tétellé vált ezt követően, hogy sem a fiatalkorúak, sem a felnőttek nem ítélhetők el mindaddig, amíg minden ésszerű kétely felett állóan nem bizonyított a bűnösségük,^[44] illetve hogy a bizonyítás alapvető szabályait mindkét eljárásban azonos módon kell alkalmazni.^[45] A szemlélet ezért elmozdult abba az irányba, hogy a fiatalkorúak bíróságának nem abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy milyen a gyermek személyisége, hanem hogy mit követett el.^[46]

A tisztességes eljárás kereteinek bővítése mindazonáltal 1971-ben a McKiever-üggyel lelassult, ugyanis a Supreme Court leszögezte, hogy a fiatalkorú terheltet nem illeti meg az esküdtszék általi elbírálás joga. Az eseti döntés lényege szerint nem sérti a tisztességes eljárás elvét az esküdtszéki meghallgatás hiánya, ugyanis a fiatalkorú rendszer nem büntető, hanem nevelő jellegű.^[47] A fiatalkorú eljárást nem lehet teljes egészében azonossá tenni a felnőtt büntetőeljárással, még akkor sem, ha annak eredményeként a fiatalkorút zárt rehabilitációs intézményben helyezik el. A bíróság attól tartott, hogy az esküdtszéki eljárás bevezetésével lényegében eltűnne a különbség a két rendszer között,^[48] így elegendőnek ítélte a tisztességes, fair eljárás szabályainak biztosítását a fiatalkorúak ügyében.^[49]

A fenti bírói döntésekben lefektetett alapelvek a gyakorlatban csak korlátozott keretek között érvényesültek, mivel a bírák azokat csak részben, vagy egyáltalán nem követték. Sokan azzal érveltek, hogy a közel azonos szabályok alkalmazása miatt elveszne a fiatalkorú bíráskodás lényege, és kiüresedne a bírói mérlegelés, míg mások úgy ítélték meg, hogy az eljárási garanciák csak akkor alkalmazhatóak, ha a döntés szabadságelvonással jár.^[50]

Szemléletváltozás

Az eljárási garanciák bővítése mellett az 1970-es évekre egyfajta ellenszenv alakult ki a társadalomban az elkülönült fiatalkorú bíráskodással szemben. Ebben az időszakban ugyanis érzékelhetően emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők aránya, illetve a közvélekedés szerint a fiatalok egyre brutálisabb bűncselekményeket követtek el, amelyeket nem lehetett megfelelő módon szankcionálni.^[51] Az ellenséges légkört tovább fokozta, hogy 1974-től már statisztikailag is igazolhatóan szignifikáns növekedés következett be a fiatalkorú bűnözésben, ezen belül is jelentősen nőtt az erőszakos bűncselekmények száma. A helyzeten a média sem segített, mivel a hírműsorok tömegesen sugározták a nézőket nyilvánvalóan sokkoló eseteket.^[52]

A helyzet az 1980-as, 1990-es években tovább romlott, és a kriminológusok szerint a bűnözési csúcs még nem tetőzött be. Az újságok címlapjai tömegével ontották az olyan híreket, miszerint „a fiatalkorú bűnöző agyonlőtt egy dzsekiért egy kisfiút, majd nyugodtan továbbállt fagylaltozni”.^[53] A hírműsorok kegyetlen szuperragadozóként mutatták be a fiatalkorúakat még akkor is, ha a bűncselekmény jellege azt nem indokolta. Ennek oka, hogy 1980 és 1995 között megkétszereződött az emberölések száma köszönhetően annak, hogy a fiatalok a feketepiacon egyre könnyebben jutottak fegyverhez, jóllehet 1998-ra ez a mutató visszaesett a felére.^[54] A társadalom egyértelmű szigorítást követelt, amelyet kiválóan érzékeltet, hogy egy 1993-as közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 73%-a úgy ítélte meg, hogy a fiatalkorú rendszer nem kellően hatékony.^[55] Az általános közvélekedés szerint a kezeléselvű rendszer egyáltalán nem vált be, hiszen a fiatalkorúakban a tetteikért való felelősségvállalás eszméjét nem alakította ki.^[56] Sőt mi több, az amerikai társadalom egy része a fiatalkorúakat még a felnőttekhez képest is szigorúbban ítélte meg, és életkorukat akár súlyosító körülménynek tekintette.^[57]

A fiatalkorúak által elkövetett erőszakos bűncselekmények emelkedő tendenciája összességében arra ösztönözte a jogalkotót, hogy sokkal keményebben lépjen fel a bűnözéssel szemben. Ennek hatására az USA legtöbb tagállamában az igen súlyos, jellemzően erőszakos, személy elleni bűncselekményt elkövető fiatalkorúakkal szemben bővítették azt a már kezdetektől is létező eljárásjogi lehetőséget, hogy a fiatalkorú ügyét felnőtt bíróság elé lehessen utalni. Ezzel a hangsúly az atyáskodással szemben a társadalom védelme, az elszámoltathatóság és a megtorlás felé tolódott el.^[58]

A fiatalkorúak ügyének felnőtt rendszerbe utalása tehát egyidős az elkülönült fiatalkorú rendszer gondolatával, azonban 1978-tól minden állam megkönnyítette alkalmazhatóságának feltételeit.^[59] Összehasonlításképpen 1978-ban mindösszesen 12 600 fiatalkorú ügye került felnőtt bíróság elé, amelyek nagy része nem volt kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény,^[60] míg manapság évente 200 000 fiatalkorú ügyét tárgyalják felnőtt bíróságok.^[61] Más források szerint a szigorúbb szabályozásnak köszönhetően évi 10–15 000-ről 250 000-re nőtt az átutalt ügyek száma. Sok államban született olyan szabályozás, amely szerint már egy 10 éves gyermek is a felnőtt rendszerbe kerülhet emberölésért, és 12 évesen ugyancsak a felnőtt szabályok szerint vonhatják felelősségre a törvényben meghatározott valamely súlyosabb megítélésű, vagy újabb bűncselekmény elkövetése miatt.^[62]

Az átutalás fogalma

A magyar joggyakorlattól teljesen idegen jogintézmény – amely bevett szokásnak számít az Amerikai Egyesült Államokban – legegyszerűbben akként foglalható össze, hogy a fiatalkorú ügyét bizonyos törvényi feltételek teljesülése esetén nem a fiatalkorúak bírósága, hanem a felnőtt rendszerben működő esküdtszék bírálja el az életkori sajátosságok teljes figyelmen kívül hagyásával. Ha meg szeretnénk ragadni az egész elképzelés mottóját, akkor úgy lehetne összegezni, hogy a felnőtt bűncselekmény felnőtt elbírálást és büntetést von maga után.^[63]

A jogintézmény létjogosultságának indokát sokan abban látják, hogy egyszerűen vannak olyan veszélyes elkövetők, akikkel szemben a legsúlyosabb fiatalkorú büntetés már nem lenne elegendő, velük szemben a nevelő jellegű intézkedés hatékonysága minden realitást nélkülöz, csakis a felnőtt rendszerben lehet kiszabni a megfelelő szankciót.^[64] Az ügy körülményei és a terhelt személyisége alapján összességében tehát az a következtetés vonható le, hogy a társadalom semmiképpen sem számíthat arra, hogy a nevelés hatására egy beilleszkedésre alkalmas, hasznos állampolgárral gazdagodik. Ekkor a fiatalkorú rendszer feladja eredeti létjogosultságát, lemond hatásköréről, és átutalja a terheltet a felnőtt rendszerbe, ahol ügyét felnőtt által elkövetett bűncselekményként bírálják el.^[65]

Fontos kiemelni, hogy csakis a büntető jogszabályokat megszegő fiatalkorúak esetében kerülhet sor a felnőtt szabályok szerinti elbírálásra, azaz a büntető ítélkezés területén kívül eső ügyekben, tipikusan a státuszcselekményeknél nem.^[66] Elsődleges szempont annak meghatározása, hogy kik azok a terheltek, akik az átutalás fogalmi körébe vonhatók. Tekintettel arra, hogy minden állam maga jogosult kialakítani a prevenciós és egyéb társadalompolitikai célok alapján, hogy a terheltek mely szegmensét helyezi az átutalással kapcsolatos törvényi rendelkezések hatálya alá, államonként eltérő szabályozással találkozhatunk. Meghatározó jelentőségű ugyanakkor annak a legalacsonyabb életkornak a kijelölése, amely esetén az átutalás egyáltalán szóba jöhet. Az államok tipikusan két opció közül választanak, így a bűncselekmény elkövetésekor vagy az elbírálás idején betöltött meghatározott életkor lehet az elhatároló tényező. Leginkább az elkövetés idején betöltött 12 éves életkor a választóvonal, figyelemmel arra is, hogy az elbíráláskori életkor könnyen kijátszható azzal, ha az ügyészség a vádirat benyújtásának időpontját eltolja.^[67] Az Egyesült Államokban ugyanakkor kialakítottak egy ajánlásként felfogható szabálykönyvet, a Model Penal Code-ot, amely szerint a terheltet 16 éves korától érdemes a felnőtt rendszerbe átemelni azzal, hogy az ügyésznek az eset körülményei alapján igazolnia kell ennek a szükségességét.^[68]

Többféle lehetőség kínálkozik arra, hogy egy gyermek ügyét a felnőtt rendszerben bírálják el. A legegyszerűbb az életkorhatár csökkentése, amely azonban nem tartozik a szó szoros értelmében vett átutalás fogalmához.^[69] Lényegében három fő típust lehet elkülöníteni, amely alapján a fiatalkorú ügye felnőtt bírósági eljárás hatálya alá eshet. Ezek a kötelező átutalás, az ügyészi diszkréció és a bírói mérlegelés esetei, amelyek további alcsoportokra oszthatók, és az államok döntésétől függően lehetnek kizárólagos vagy párhuzamos esetkörök.^[70] A legtöbb (46) államban a bírói döntés az általánosan elterjedt, de sok (29) helyen él a törvényi kötelező eset, míg az ügyészi diszkréciót 14 államban alkalmazzák.^[71]

Típusok

A kötelező átutalás lényege abban ragadható meg, hogy bizonyos korhatár vagy bűncselekményi kör, illetve ezek kombinációja esetén a bűncselekményt nem bírálhatja el a fiatalkorúak bírósága. A törvényi előírás tipikusan emberölés, emberrablás, szexuális erőszak, illetve meghatározott bűnügyi priusz esetén kiemeli a terheltet a fiatalkorú eljárás hatálya alól azzal a prekoncepcióval, hogy a fiatalkorú nem alkalmas a nevelésre.^[72] Mississipiben pl. ide tartozik minden 17 éves kor betöltését követően elkövetett bűntett, Arizonában a 15. életév betöltését követően elkövetett harmadik bűntett, ha korábban két olyan bűncselekmény miatt ítélték el, amelyek rendes bíróság előtt bűntettnek minősültek volna.^[73] Louisiánában a 15. életév betöltése, valamint emberölés, halált okozó testi sértés, minősített szexuális erőszak és minősített emberrablás alapos gyanúja esetén kötelező az átutalás.^[74]

A fentieknek két válfaja létezik: az automatikus átutalás és a törvényi kizárás esete. Automatikus átutalásnál a fiatalkorú úgy kerül át a felnőtt rendszerbe, hogy eredendően a fiatalkorúak bíróságának van hatásköre az ügy elbírálására, azonban a törvényben meghatározott valamely kritérium teljesülése esetén meg kell állapítania a bíróságnak hatásköre hiányát, és az ügyiratot meg kell küldenie a felnőtt bíróságnak.^[75] Ettől csupán minimálisan, lényegében dogmatikai síkon tér el a törvényi kizárás esete, amikor a törvényben meghatározott feltételek teljesülése esetén azonnal a felnőtt bíróságon indul meg az eljárás. A kötelező átutalás esetében a felnőtt (rendes) bíróság megállapítja, hogy fennáll az alapos gyanú arra, hogy a fiatalkorú olyan bűncselekményt követett el, ami a kötelező átutalás hatálya alá esik. A védőnek ilyenkor nincs joga, hogy bármilyen indítványt tegyen az átutalás megakadályozására, mivel vádemelés esetén az ügyésznek kötelezően a felnőtt bírósághoz kell benyújtania a vádiratot. Egyik előbb említett esetben sincs lehetőség arra, hogy a fiatalkorú személyiségét és az ügy sajátosságait egy meghallgatás keretében vizsgálják, hanem a törvényi vélelem értelmében bármely mérlegelés nélkül felnőttnek minősül.^[76] Fontos kiemelni, hogy az ügyésznek a kötelező átutalás esetén is igen jelentős szerepe van, mivel a bűncselekmény vád szerinti minősítése a bíróság hatáskörét is kijelöli, amennyiben a vád olyan bűncselekményt tartalmaz, amely az átutalás hatálya alá esik.^[77]

Ügyészi diszkrécióról akkor beszélünk, ha a törvény bizonyos életkor elérése, meghatározott bűncselekményi kör, vagy bűnügyi priusz esetén feljogosítja az ügyészt arra,^[78] hogy a fiatalkorúak bírósága helyett a felnőtt bíróságon kezdeményezze a vád alá helyezést.^[79] Ebben az esetben a két bíróságnak párhuzamos hatásköre áll fenn az ügy eldöntésére, és lényegében az ügyész egyéni mérlegelésén múlik, hogy végső soron melyik bíróság jár el. Éppen ezért sok kritika is éri az átutalás ezen formáját, mivel felülvizsgálati lehetőség hiányában a döntés teljesen szubjektív és önkényes lehet. Az ügyész a saját belátása szerint hozza meg a döntését a fiatalkorú meghallgatása és minden további indokolási kötelezettség nélkül úgy, hogy nem kötelessége a gyermek érdekeinek szem előtt tartása.^[80] Louisiánában pl. erre a 15. életév betöltését követően nyílik eljárási lehetőség, ha a fiatalkorúval szemben emberölés, halált okozó testi sértés kísérlete, erős felindulásban elkövetett emberölés, fegyveres rablás, minősített betöréses lopás, szexuális erőszak, illetve fegyveres súlyos testi sértés alapos gyanúja áll fent.^[81]

Az átutalás legrégebbi és talán leghumánusabb formája az ún. transfer hearing, amikor a fiatalkorú egy bírói meghallgatáson hozott döntés eredményeként kerülhet át a felnőtt rendszerbe. Az egyesbíró kizárólag az átutalás körülményeire folytat le bizonyítást, majd az ott megállapított tényekhez képest határoz arról, hogy a fiatalkorú alkalmas-e a rendszerben maradásra,^[82] vagy jogi fikcióval átemeli a felnőtt büntetőeljárás keretei közé, azaz eljárásjogilag nagykorúsítja.^[83] A bírói átutalásra tipikusan akkor kerül sor, amikor a fiatalkorú terhelten már nem lehet nevelő jellegű intézkedéssel segíteni, illetve cselekménye olyan súlyos, hogy a fiatalkorú rendszerben kiszabható maximális szankció is kevés lenne.^[84] A meghallgatás lényegében egy mérlegelési folyamat, ahol a bíró a fiatalkorú személyiségét és az elkövetett bűncselekmény egyedi jellemzőit veti össze. A Model Penal Code szerint a 16. életév betöltését követően ajánlott élni ezzel az eljárási lehetőséggel, azonban minden államnak szem előtt kell tartani a szabályozás kialakításakor a terhelt életkorát, érettségét, a bűnügyi priuszát és a cselekmény tárgyi súlyát. New Yorkban pl. emberölésért 13 éves kortól, egyéb súlyos bűncselekmények esetén 14 éves kortól,^[85] míg Louisiánában a 14. életév betöltésétől kezdve a törvényben meghatározott 7 bűncselekmény (emberölés, halált okozó testi sértés, minősített szexuális erőszak, emberrablás, fegyveres súlyos testi sértés, fegyveres rablás és szexuális erőszak, ha a sértett legalább 2 évvel fiatalabb az elkövetőnél) egyikének elkövetése esetén megengedett az áttérés.^[86]

Főszabály szerint az ügyésznek kell bizonyítania azt, hogy – az eset körülményeihez képest – megfelelő szankció csak a felnőtt rendszerben szabható ki. Ezzel szemben bizonyos államokban él a megdönthető törvényi vélelem elve, amelynek értelmében a törvény az eredeti hatáskört a rendes bírósághoz telepíti egy kötelező eset meghatározásával, azonban a védőnek lehetősége nyílik arra, hogy a vélelmet megdöntve a meghallgatáson bizonyítsa azt, hogy a fiatalkorú alkalmas a nevelésre.^[87] A valódi transfer hearing azonban egyértelműen az első változattal azonosítható.^[88]

A bizonyítási teher mércéje az egyes államokban eltérő. Tipikusan két elvet alkalmaznak annak megítélésénél, hogy a fiatalkorú érdemes-e nevelő jellegű intézkedésre, így a nagyobb valószínűség, vagy más megfogalmazásban a bizonyítékok túlsúlya (pre­ponderence of evidence) és az egyértelmű bizonyítottság elvét (clear and convincing evidence). Az első eset a bizonyítottság alacsonyabb szintjével is megelégszik, míg az utóbbinál a bíróban egyértelműen annak a meggyőződésnek kell kialakulnia, hogy a bizonyítékok mérlegeléséből nem következhet más, mint hogy az ügyet egyértelműen a felnőtt rendszerben kell elbírálni.^[89]

A törvényi kizárás és az ügyészi indítványra történő átutalás okozta esetleges méltánytalanság enyhítése érdekében több államban lehetőség van a fiatalkorú ügyének visszautalására. Egyes államokban még bírói mérlegelés esetén is megengedett, ha a döntés megalapozatlan, vagy kivételes, egyedi körülmények merülnek fel. Ez lényegében az esküdtszéki tárgyalás előtt lebonyolított bírói meghallgatás, amelynek eredményéhez képest a bíró dönthet úgy, hogy az ügyet mégis inkább a fiatalkorúak bírósága tárgyalja.^[90]

Több államban él az ún. „egyszer felnőtt, mindig felnőtt elve”, tehát ha egyszer már elítélték felnőttként, onnantól kezdve automatikusan felnőttként kezelik a fiatalkorút. Az államok döntésétől függően ez vonatkozhat bármely jövőbeni bűncselekmény elkövetésére, de lehetséges, hogy ezt az eljárási lehetőséget csak bizonyos bűncselekmények elkövetése esetén tartja fent a jogalkotó. Kaliforniában még elítélés sem szükséges, ugyanis ha egyszer már átutalták a fiatalkorút a felnőtt rendszerbe, és a döntést a korábbi bűnügyi priusz vagy a kezelésre való alkalmatlanság alapozta meg, akkor függetlenül attól, hogy elítélték-e, a későbbi ügyekben automatikusan felnőttként kezelik.^[91]

A transfer hearing eljárási szabályai

A transfer hearing eljárás a fiatalkorú terhelt számára rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen ennek eredményéhez képest dől el, hogy ügyét a felnőtt vagy a fiatalkorúak bírósága bírálja el.^[92] Gyakran fitness hearingnek is nevezik, ugyanis a bíró azt vizsgálja, hogy a terhelt beleillik-e a fiatalkorú rendszer ideológiájába, azaz megfelelő alanya lehet-e egy nevelő jellegű intézkedésnek.^[93] Az eljárást egyesbíró folytatja le, jóllehet a Supreme Court 2000-ben kimondta az Apprendi-ügyben, hogy az alkotmányos követelményeknek leginkább az lenne megfeleltethető, ha az átutalással kapcsolatos döntés is esküdtszéki hatáskörbe tartozna. Érvelése szerint minden olyan esetben, amikor a visszaesői minőségen túli további tények a törvényi maximumnál súlyosabb büntetést alapoznak meg, a vádlottnak joga van az esküdtszék előtti elbíráláshoz. Egy olyan döntés, amely a fiatalkorút átemeli a felnőtt rendszerbe, egyben a büntetés mértékének a növekedésével is jár, ezért az esküdtszék előtti eljárásra vonatkozó alkotmányos tételt a transfer hearing esetében is alkalmazni kell,^[94] továbbá a döntést megalapozó tényeket minden észszerű kétely felett állóan bizonyítottnak kell találni.^[95]

A bíróságok ennek a szigorú követelménynek az alkalmazását mindazonáltal visszautasítják, csak Massachussets és Új-Mexikó államok fogadják el az esküdtszéki eljárás lehetőségét és a bizonyítottság mértékére vonatkozó iránymutatást (reasonable doubt). Más államokban tehát egyesbíró tartja a meghallgatást, és dönt a felnőtt eljárásra utalásról, jóllehet az Apprendi-ügy világosan lefektette azt a tételt, hogy a fiatalkorúnak joga lenne az esküdtszéki eljáráshoz, és ahhoz hogy az átutalás csak akkor történhessen meg, ha ennek szükségessége minden kétséget kizáróan bizonyított.^[96] A joggyakorlat elutasító hozzáállásának oka abban keresendő, hogy az általános megítélés szerint az Apprendi-ügyben megállapított követelmények kizárólag a bíróság ítélkező tevékenységére irányadóak, és nem az átutalással kapcsolatos meghallgatásra, ahol a fiatalkorú büntetőjogi felelősségéről nem születik döntés.^[97]

Az államok több mint felében az eljárást két fő részre, tulajdonképpen két külön meghallgatásra lehet tagolni: elsőként a bírónak általában azt kell eldöntenie, hogy fennáll-e a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja, és a fiatalkorú megalapozottan gyanúsítható-e azzal, hogy a bűncselekményt ő követte el. Ezt követően kell határozni arról, hogy a fiatalkorú alkalmas-e arra, hogy a rendszerben maradjon, tehát van-e vele szemben a fiatalkorú rendszerben kiszabható megfelelő szankció.^[98]

Összességében 30 állam követeli meg azt, hogy az alapos gyanú kérdésében külön döntést hozzon a bíróság.^[99] A meghallgatást (probable cause hearing) viszonylag gyorsan meg kell tartani, amely gyakran egybeesik az előzetes letartóztatásról történő döntéshozatallal. A külön meghallgatás célja, hogy a terhelt először felmérhesse azt, hogy miként védekezik, mivel egy egységes meghallgatáson felmerülhet, hogy egy enyhébb nevelő jellegű intézkedés reményében, tulajdonképpen egyfajta vádalku keretében beismeri bűnösségét, csakhogy a rendszerben maradhasson.^[100] Kaliforniában ugyanakkor nincs elkülönült alapos-gyanú meghallgatás, hanem az ügyész még egy olyan vádalku lehetőséget is felkínálhatja, hogy a beismerő vallomásért cserébe nem kezdeményezi a felnőtt rendszerbe utalást.^[101] Észak-Karolinában, ha fennáll az alapos gyanú, és van rá indítvány, akkor a bíró folytathatja a meghallgatást, vagy arra új határnapot is tűzhet. Kötelező új határnap kitűzése a fiatalkorú hozzájárulásának hiányában, ha a meghallgatás előtt legalább 5 nappal nem kézbesítették számára az átutalásra vonatkozó indítványt. Ha az alapos gyanú nem áll fenn, a bíró megszünteti az eljárást. Ha az alapos gyanú olyan bűncselekményre vonatkozik, amely miatt nincs helye átutalásnak, a bíró akár folytathatja a fiatalkorú eljárást a döntéshozatal érdekében, vagy arra újabb határnapot tűzhet.^[102]

A tényleges transfer hearing eljárási szabályai is államonként változóak. Lényeges kiemelni, hogy a meghallgatáson nem a bűncselekmény elbírálásáról, hanem az átutalhatóságról kell döntést hozni, ezért az eljárási szabályok is lazábbak. Nem alkalmazandóak teljeskörűen a bizonyítási eljárás általános szabályai, így például egyes államokban nem érvényesül az önvádra kötelezés tilalma, illetve a fegyverek egyenlőségének elve sem (right to confrontation),^[103] továbbá bizonyítékként felhasználható akár a hallomásból szerzett információ is, amelynek törvényesen beszerzett volta kétséges lehet.^[104]

Különös szempontként, szinte már polgári jogi kategóriaként mérlegelni kell a gyermek mindenekfelett álló érdekét, amely egy kontinentális büntetőjogász számára idegenként hathat. A meghallgatást viszonylag gyorsan meg kell tartani, és azt csak alapos okkal lehet elnapolni. Az átutalást az ügyész mellett egyébként a védő, a törvényes képviselő és a fiatalkorú is indítványozhatja.^[105] Lousiánában pl. a felelősség megállapítására irányuló indítvány benyújtásától (delinquency petition) kezdve a bíró is kezdeményezheti hivatalból egészen a felelősségről döntő ülésig, illetve a beismerő vallomás megtételéig.^[106] Néhány államban a pártfogó felügyelők előzetes vizsgálati jelentést készítenek, amelyet a meghallgatás előtt nyújtanak be a bírósághoz,^[107] továbbá az eljáró bíró környezettanulmány beszerzése iránt intézkedhet, amelyet ugyancsak pártfogó felügyelők vagy szociális munkások készítenek.^[108]

A fiatalkorú terhelt jogosult arra, hogy a nevelésre való alkalmasságát tanúkkal, akár szakértő tanúkkal is bizonyítsa. Ezzel ellentétben bele is egyezhet az átutalásba, ilyenkor természetesen nem kell bizonyítást lefolytatni. Amennyiben a fiatalkorú terhelt vallomást tesz, célszerű bűnbánatot tanúsítani, és előadni, hogy miként hajlandó együttműködni a fiatalkorú rendszerben felkínált nevelési lehetőségek valamelyikével. A meghallgatáson tett vallomás egyébként a későbbiekben sem a fiatalkorú, sem az esetleges felnőtt eljárás keretében nem használható fel.^[109]

Egyértelműen érvényesül a meghallgatáson a védelemhez való jog, amely egyes államokban kötelező, de ezen jogáról a vádlott – akár a későbbi eljárásra is kiterjedő hatállyal – lemondhat.^[110] Egy felmérés szerint a fiatalkorú vádlottak körülbelül fele mond le a védőhöz való jogáról,^[111] így a Gault-ügyben elért tisztességes eljárás garanciáinak érvényesülése a gyakorlatban nem mindig biztosított.^[112]

Egyes államok lehetővé teszik, hogy a sértett is jelen lehessen a meghallgatáson, és elmondhassa a bűncselekménnyel kapcsolatos tapasztalatait, annak életére gyakorolt káros hatásait. Amennyiben a meghallgatáson személyesen nem kíván megjelenni lehetőség van arra, hogy írásos beadványát ismertesse az eljáró bíró (victim statement).^[113] Ez az eljárásjogi lehetőség leginkább annak köszönhető, hogy az 1980-as években – a büntetések szigorodásával és az elszámoltathatóság iránti igény fokozódásával – előtérbe került a sértetti jogok erőteljesebb érvényesülése, a reparáció gondolatának már az eljárás kezdeti szakaszában történő meghonosítása.^[114]

A bírónak valamennyi beszerzett bizonyítékot egyenként és összességében értékelve kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy az elkövetett bűncselekmény jellege és a fiatalkorú személyisége alapján a terhelt alkalmas-e a rehabilitációra, vagy ügyét a büntetésközpontú felnőtt rendszerben kell elbírálni. A fiatalkorú személyét illetően 3 fő szempontot kell figyelembe venni: a terhelt veszélyességét, érettségét-belátási képességét és a kezelésre való alkalmasságát. Ezekben a kérdésekben gyakran pszichológus szakértő véleményét kéri ki az eljáró bíró,^[115] aki tulajdonképpen kockázatelemzést készít a fiatalkorúról.^[116] Úgyszintén szakértőt kell kirendelni, ha felmerül, hogy a terheltnek nincs beszámítási képessége.^[117] Ahogy már korábban is kiemelésre került a bizonyítottság mércéje államonként eltérő lehet: az alapos gyanútól az észszerű következtetésen át az egyértelmű bizonyítottság és a bizonyítékok túlsúlya mérlegelési elvekig terjedhet.^[118] A bíróság döntésével szemben természetesen lehetőség van fellebbezésre, amelynek előterjesztésére az átutalás indítványozására jogosultaknak van eljárásjogi lehetősége.^[119]

Az átutalásnál vizsgálandó szempontok

A meghallgatást vezető bíró legfőbb feladata, hogy a bizonyítási eljárás eredményéhez képest mérlegelje, hogy az átutalással szemben a társadalom és a gyermek mit nyer a nevelő jellegű, rehabilitációs rendszerben maradással, figyelembe véve az esetleges bűnözői életmóddal kapcsolatos prognózisokat és a társadalom védelmét is.^[120] Ennek keretében a bíró alapvetően a terhelt társadalomra veszélyességét veti össze a nevelésre alkalmasságával, és a kettő eredőjeként hozza meg döntését. Tipikusan az idősebb, súlyos bűncselekményt elkövető, visszaeső és a korábbi nevelő jellegű intézkedésekre nem reagáló terheltek kerülnek át a felnőtt rendszerbe.^[121]

Az államok a döntés kialakítása körében számos, lényegében hasonló kritériumot tartalmazó szempontot kodifikáltak, azonban lefektettek néhány általános elvet is. Ilyen mérlegelendő szempont lehet többek között az, hogy a bíróság alappal következtethet-e a fiatalkorú nevelésre való alkalmatlanságára (Kansas), vagy arra, hogy a terhelt nem megfelelő alanya a kezelésnek (Missouri, Virginia), illetve számításba veheti, hogy a közvélemény szemében a büntető igazságszolgáltatásról lemondás vajon megfosztja-e a bűncselekményt a tárgyi súlyától (Maine).^[122]

A transfer hearing részletszabályainak kidolgozásakor ugyanakkor minden állam számára alapvető kiindulási pont volt a Kent-ügyben meghatározott szempontrendszer. A Supreme Court ajánlása szerint minden átutalással kapcsolatos esetben 8 tényezőt szükséges vizsgálni: a bűncselekmény tárgyi súlyát, azt hogy a fiatalkorú a cselekményt agresszív, erőszakos, vagy előre megfontolt szándékkal követte-e el; az személy vagy vagyoni javak ellen irányult, az ügy várható kimenetelét; a cselekményt felnőtt terheltekkel együtt követte-e el, és ebből adódóan társai ügyét a felnőtt bíróság bírálja-e el,^[123] a terhelt belátási képességét, érettségét, bűnügyi priuszát; azt, hogy a társadalom védelme a fiatalkorú rendszerben hozott döntés mellet is biztosítható-e, és annak valószínűségét, hogy a fiatalkorú alkalmas-e a rehabilitációra.^[124]

Az államok a Kent kritériumok mellett számos egyedi tényezőt is beépíthetnek szabályozásukba, azokat kiegészíthetik pl. a következő mérlegelést igénylő szempontokkal: a közbiztonság védelme, milyen kezelési-nevelési lehetőségek állnak rendelkezésre az adott államban, a korábbi intézkedés sikeres volt-e, a fiatalkorú mennyire hajlamos kortársai nyomásának és befolyásának engedelmeskedni, illetve hogy vannak-e vele szemben folyamatban további büntetőeljárások.^[125] Úgyszintén szempont lehet a terhelt mentális-érzelmi és fizikai állapota,^[126] a családi háttér, valamint a baráti kapcsolatok jellege.^[127] Minnesotában pl. figyelembe veszik azt, hogy a fiatalkorú milyen mértékben működött közre a bűncselekmény elkövetésében, tehát kezdeményező, tervező szerepe volt-e, jelentős részt vállalt-e a kivitelezésben.^[128]

Bár a Kent-ügy a döntést orientáló kritériumokat felsorolja, azonban nem ad támpontot, hogy azokat miként kell súlyozni. Általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a bíró dönti el, hogy az egyes tényezőknek milyen jelentőséget tulajdonít.^[129] Az elvégzett kutatások szerint a bírák a közvélemény számára tipikusan azt kommunikálják, hogy a legfontosabb szempont a fiatalkorú kezelésre való alkalmassága, ám a valóságban a terheltek veszélyességét és belátási képességét helyezik előtérbe.^[130] Kaliforniában az eljárási törvényben meghatározott bármely szempont teljesülése önmagában megalapozhatja az átutalást.^[131] A Kaliforniai Igazságügyi Tanács ezt azzal egészítette ki, hogy bármely olyan a törvényben fel nem sorolt körülmény is figyelembe vehető, ami az ügyben egyedileg releváns lehet.^[132]

A kezelésre való alkalmasság szempontjára többek között a bűnügyi priusz, a terhelt életútja, személyiségképe és az alapján vonható le következtetés, hogy a korábbi nevelő jellegű intézkedések sikerre vezettek-e, vagy azok kudarcot vallottak. Vizsgálni kell azonban, hogy a korábbi nevelő jellegű intézkedés hatása miért maradt el, így az nem a rendszer hibája-e, az intézkedés rossz megválasztásának következménye.^[133] Ennek érdekében a meghallgatáson fel kell tárni a terhelt személyiségét, korábbi élettörténetét, a bűncselekményhez vezető utat.^[134] Az alkalmasság körében tisztázni kell, hogy az adott államban milyen kezelési lehetőségek állnak rendelkezésre, mert bár lehet, hogy végső soron nem lenne szükséges a terheltet átemelni a felnőtt rendszerbe, azonban alkalmas intézkedés hiányában ez mégis megtörténik.

A bűncselekmény sértettre gyakorolt hatása is meghatározó szerepet játszhat abban, hogy a bíró átutalja-e az ügyet a felnőtt rendszerbe. A Commonwealth v. Saez (2007) ügyben a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy sértetti nyilatkozat hiányában is egyértelmű az ügy körülményei alapján, hogy a pártfogó felügyelő véleményével szemben a fiatalkorú terhelt nem maradhat az életkora miatt rá kedvezőbb szabályok hatálya alatt az emberölés kísérlete miatti büntetőügyben. A bíróság értékelte az elkövetés módját (fegyverhasználat), a bűncselekmény következményeit, a sértettre gyakorolt hatását, illetve azt, hogy a terhelt nem mutatott együttérzést a sértett irányában, ezért a felnőtt bíróság elé utalta az ügyet.^[135]

Ugyancsak kiemelt szempont annak vizsgálata, hogy a terhelt a korához szükséges belátási képességhez mérten a bűncselekmény elkövetésekor ténylegesen mennyire tudta megítélni cselekménye büntetendő jellegét és annak következményeit. A belátási képesség körében fel kell mérni a terhelt érettségét és megfontolási képességét. Az érettség vizsgálatánál meg kell határozni, hogy a terhelt megértette-e azt az igényt, amely a jogi szabályozottságot, a tilalmat létrehozta, azaz felfogta-e a cselekmény büntetendőségét igazoló érveket.^[136] A megfontolási képesség körében pedig azt kell mérlegelni, hogy a fiatalkorú értelmi és érzelmi adottságaihoz viszonyítva felismeri-e azt, hogy az adott helyzetben egy jogi tilalom érvényesül, és képes-e ennek a felismerésnek megfelelően cselekedni, azaz érzelmeit, vágyait és cselekedeteket a normatív elvárásokkal összhangban tudja-e kontrollálni. Figyelembe kell venni azt is, hogy az adott terhelt ténylegesen a korát meghaladó érettséggel rendelkezik-e.^[137]

Változások a Simmons- és a Graham-üggyel

A 2000-es évek második felétől a Supreme Court gyakorlatában lényeges szemléletváltozás következett be azon a téren, hogy miként kell értelmezni a fiatalkorúság fogalmát, ezen átmeneti állapotnak milyen hatásai vannak a terheltre, és mennyiben kell ezt figyelembe venni a büntetéskiszabás során. A Supreme Court 2005-ben a Simmons-ügyben, majd 5 évvel később a Graham-ügyben elvi éllel mondta ki, hogy a fiatalkorú terhelt személyiségét meg kell különböztetni a felnőttekétől, és ebből adódóan még ugyanazon súlyos bűncselekmény elkövetése esetén sem lehet azonos szankciót alkalmazni velük szemben. Jóllehet a két döntés a halálbüntetés, valamint az életfogytig tartó szabadságvesztés kapcsán fogalmazta meg a fenti elvárásokat, mindezen követelmények elkezdtek beszivárogni más jogintézmények területére is, és rést ütöttek a fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalásának gyakorlatán.

A 17 éves Chris Simmons elhatározta, hogy társaival közösen betörnek egy előre kiszemelt asszony házába, majd szemeit leragasztva megkötözik, és egy hídról a folyóba vetik. Az elhatározást tett követte, amelyet Simmons a tárgyaláson egyértelműen beismert. Az embertelen és brutális cselekedet automatikusan felvetette a halálbüntetés lehetőségét, amely az eset súlyához mérten a fiatalkorú elkövetőknél is bevett gyakorlatnak számított.^[138] A Supreme Court az ügy elbírálása kapcsán kifejtette, hogy a fiatalkorú terheltek különböznek a felnőttektől, ugyanis döntéshozatali képességük, személyiségük fejletlenebb, kevésbé képesek elhárítani a külső befolyást, és jobban ki vannak téve kortársaik nyomásának. Ezen túlmenően személyiségük átmeneti, fejlődő stádiumban van, az még nem hordozza magában a felnőttekre jellemző döntéshozatali mechanizmusra irányadó sajátosságokat.^[139] Fejletlen személyiségük impulzívabb cselekedetekben ölt testet, kiforratlan egyéniségük, éretlen viselkedésük meggondolatlan, a hosszú távú következményeket figyelmen kívül hagyó lépésekre sarkallja őket.^[140] A fiatalkorúak tehát korlátozott mértékben képesek felmérni magatartásuk jövőbeni hatását, ösztönösen cselekszenek, és nem tudják megfelelő módon kontrollálni tetteiket. Az éretlenség, a felelős döntéshozatali képesség alacsonyabb szintje csökkenti a felelősségüket,^[141] ezért nem kaphatják ugyanazt a büntetést, mint a felnőttek.^[142] A Simmons döntés hangsúlyozta, hogy fejletlen személyiségük okán a fiatalkorúak alakíthatóak, kovácsolhatóak, ezért a társadalom nem mondhat le róluk egyetlen rossz cselekedet miatt, legyen az bármennyire is súlyos.^[143] Mindezen érvek alapján a Supreme Court úgy ítélte meg, hogy a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyt nem lehet halálbüntetésre ítélni.

A Simmons-ügyben hozott döntést az átutalást ellenzők természetesen fel kívánták használni a jogintézmény alapjainak megbontására. Érvelésük szerint a felnőtt rendszerbe utalás semmibe veszi a felnőtt és a fiatalkorú terheltek közötti különbséget; összemossa és azonos módon kezeli a két jól elhatárolható terhelti kört, melynek eltérő jellegére éppen a legfőbb bírói fórum hívta fel a figyelmet. A Simmons döntés ilyen széles körű értelmezését a Supreme Court egy ideig semmilyen módon nem támogatta, ugyanis a kifejtett elveket kizárólag a fiatalkorú elkövetők halálbüntetésének alkotmányos vizsgálatára szűkítette. Az alacsonyabb szintű bíróságok sem voltak hajlandók elfogadni azt az érvelést, hogy minden fiatalkorú általánosságban véve kevésbé felelős.^[144]

A merev értelmezésen a Graham-ügy változtatott elsőként 2010-ben, amikor is a 16 éves Terrance Jamar Grahamet fegyveres rablásért és más bűncselekményekért Floridában tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A Supreme Court fenntartotta a Simmons-ügyben kimunkált érveket azzal, hogy a feltételes szabadság kizárását egyben kegyetlen és embertelen büntetésnek titulálta, és kimondta, hogy az emberölés esetét leszámítva alkotmányellenes fiatalkorút életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni.^[145] Ismételten rávilágított arra, hogy a fiatalkorú döntéshozatali struktúra eltér a felnőttekétől, ugyanis a fiatalkorúak eltérően képesek felmérni döntéseik rövid és hosszú távú következményeit, beleélni magukat azon személyek helyzetébe, akikre a döntésük kihat,^[146] és lázadó személyiségükből fakadóan hajalmosak kockázatos cselekményekbe belevinni magukat.^[147] Ezt követően a Miller v. Alabama ügyben általánosan elfogadott tétellé vált, hogy fiatalkorúval szemben alkotmányellenes tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni függetlenül attól, hogy milyen bűncselekményt követett el.^[148]

Bár a Supreme Court fenti döntéseivel elméleti síkon megteremtette a lehetőségét annak, hogy a felnőtt rendszerbe utalás alkotmányosságának kérdését is támadni lehessen, idáig még nem született olyan döntés, amely elvi éllel elismerte volna, hogy a jogintézmény a fiatalkorúak alapvető jogait sértené. Egyes szerzők úgy vélik, hogy a Graham döntés lényegében kimondja, hogy a fiatalkorúaknak alkotmányos joguk van a rehabilitációra, a nevelő jellegű szankciókra, ezért a transfer, történjen az bármilyen módón is, alkotmányellenes.^[149] Annak ellenére, hogy a Supreme Court még nem foglalt határozottan állást ebben a kérdésben, a Simmons- és a Graham-ügy hozományaként a 2000-es évek második felétől egyre több állam lazított az átutalás törvényi szabályozáson, – különösen a kötelező átutalás szűkítésével – visszaadva a teret a fiatalkorú bíráskodásnak.^[150]

Az átutalással kapcsolatos problémák

A fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalása számos elméleti, gyakorlati és erkölcsi problémát is felvet, amelyek egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a Supreme Court végső soron kénytelen lesz az igazságtalan és megtorlást szolgáló jogintézmény létjogosultságát hivatalosan is kérdőre vonni. Általánosságban elmondható, hogy amint a terhelt átkerül a felnőtt rendszerbe, ügye a fiatalkorú eljárással szemben nyilvános lesz, és elveszti mindazt a védelmet, amit a speciális rendszer nyújt.^[151] Jóllehet a jogintézmény támogatói amellett érvelnek, hogy a terheltek csökkent felelőssége a felnőtt rendszerben is megfelelően értékelésre kerül, ez a korlátozott elszámoltathatóság ténylegesen nem jár jelentős kedvezménnyel, hiszen az eltúlzott mértékű felnőtt büntetésekhez képest egy akár 20–25 év tartamú szabadságvesztés is rendkívül megterhelő egy fiatalkorú számára.^[152]

Nagy visszhangot kiváltó eset volt Floridában, és nem csak jogi, hanem morális kérdéseket is felvetett, amikor a mindösszesen 12 éves Lionel Tate birkózás közben megölte a 6 éves Tiffany Eumickot. A TV-ben látottak szerint oly módon bántalmazta kislányt, hogy annak leszakadt a mája, betört a koponyája, és számos más sérülése is keletkezett. Az elkövetett cselekmény súlyára tekintettel a fiú átkerült a felnőtt rendszerbe, ahol nem egyezett bele abba a vádalku ajánlatba, hogy szándékos emberölés helyett halált okozó testi sértésért feleljen, így szándékos emberölés miatt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Az ügyét végső soron újratárgyalták, és ekkor már a korábbi jogkövetkezmények tudatában elfogadta a vádalkut. Ennek ellenére mindenképpen elgondolkodtató, hogy a társadalom a vádalku nélküli alapeljárásban teljesen lemondott az érzelmi és értelmi szinten is éretlen 12 éves fiúról úgy, hogy személyisége még nem fejlődött ki, és a megfelelő nevelő jellegű intézkedés hatására akár pozitív irányba is alakítható lett volna.^[153]

A Graham-ügy kapcsán széles körben elismerésre került, hogy sem az esküdtek, sem a bírák nem rendelkeznek olyan csalhatatlan képességgel, hogy meg tudják ítélni, ki az, aki javíthatatlanul romlott személyiség. Sokan kritizálják az átutalást amiatt, hogy a tévedés lehetőségére tekintettel még egyedi mérlegelés alapján sem lehet kétséget kizáróan megjósolni azt, hogy az terhelt valóban alkalmatlan-e a rehabilitációs jellegű nevelő intézkedésre, és ezért közérdekből szükséges a fiatalkorú rendszerből történő kiemelése.^[154]

Az átutalás iránti igényt gyakran arra alapozzák, hogy a felnőtt rendszerben kiszabott szabadságelvonás megakadályozza a terheltet a büntetés tartamára abban, hogy ismételten bűncselekményt kövessen el, tehát erre az időre a rendszer a fiatalkorút kivonja a lehetséges elkövetők közül, átmenetileg megakadályozva a bűnözés növekedését. Ez a teória az elkövető veszélyességére alapoz, tehát a társadalom a kockázatos egyéntől ideiglenesen megszabadul.^[155] A probléma mindazonáltal hosszú távon jelentkezik, hiszen a fiatalkorúak bebörtönzése ideig-óráig ugyan megtisztítja az utcákat a bűnözéstől, de amint az elítélt visszakerül a társadalomba, még nagyobb veszélyt jelent másokra a börtöninfekció miatt, illetve abból adódóan, hogy kriminalizálódása okán nincs lehetősége a normális életre.^[156]

A börtönben eltöltött hosszú évek alatt nem ritka, hogy az elítélt bántalmazás, szexuális kizsákmányolás áldozata lesz, a rettegés hatására pszichés zavar alakul ki nála; a tanácsadó szolgáltatások és oktatás hiányában bűnözői attitűdöt vesz fel, és elsajátítja a bűnözési technikákat. Szabadulása után egy esetleges állásinterjún számot kell adni elítéléséről, így nyilvánvalóan nehezebben talál munkát, ez pedig a megélhetés fedezése érdekében visszaesést prognosztizál.^[157] Hátulütője továbbá, hogy a börtönélet során szerzett kapcsolatok és tapasztalatok a későbbiekben ismételten bűncselekmény elkövetésére sarkallják.^[158]

Több felmérés is született azon a téren, hogy milyen hatása van a jogintézménynek a bűnözés alakulására, így csökkent-e a bűncselekmények és ezen belül a fiatalkorú elkövetők száma a szigorodó rendelkezések hatására. A statisztikák azt mutatják, hogy nincsen igazi visszatartó ereje az átutalást követően hozott bírói döntéseknek, sőt az eljárásjogilag nagykorúsított fiatalkorúak csoportján belül nagyobb a visszaesők aránya, mint azok körében, akik a fiatalkorú rendszerben maradtak. Ez a tény az átutalás minden válfajára igaz, de a törvényileg kötelező esetnél talán a legelfogadhatatlanabb, mivel itt teljes mértékben hiányzik az egyéni szempontok mérlegelése.^[159] Mindezt egy másik felmérés is alátámasztotta, amely szerint a bűnözés konstans maradt, vagy inkább emelkedett ezen bűnözői körben.^[160] Egy 2002-es tanulmány szerint az átutalt fiatalkorúak 49%-a, míg a rendszerben maradtak 37%-a lett visszaeső.^[161] Egy 2007-ben készített statisztikai adatgyűjtés is kimutatta, hogy a felnőtt rendszerbe utalásnak sem a speciális, sem a generális prevenció szintjén nincs érzékelhető visszatartó ereje, továbbá számszakilag igazolható, hogy megnövekedett a visszaesők aránya azok között, akiknek ügyét nem a fiatalkorú rendszerben bírálták el.^[162]

Ugyancsak a fiatalkorú vádlott esélyeit rontja, hogy a sértetti nyilatkozatok nemcsak empátiát ébresztenek a sértett irányában, hanem ellenszenvet is keltenek a vádlottal szemben.^[163] Figyelemmel arra, hogy a sértettnek joga van kifejteni az üggyel kapcsolatos véleményét, ezen belül azt, hogy milyennek tartja a vádlott személyiségét, és milyen büntetést lát szükségesnek, a bíróban egyfajta rejtett negatív attitűdöt alakít ki, amely tudat alatt befolyásolhatja a döntést. Ez már csak azért is káros, mivel a sértettnek általában nincs kellő ismerete a fiatalkorú bíróságok működéséről és a büntetés rehabilitációs céljáról. Véleménye spekulatív, a terheltről kialakított képe többségében a bűncselekmény elkövetésekor tapasztalt egyszeri találkozáson alapul.^[164] Hasonló gondot jelent a jellemrajzok és környezettanulmányok felhasználása, amelyek többségében a barátok, közeli ismerősök, szomszédok és pedagógusok eskü, valamint figyelmeztetés nélkül felvett beszámolóin alapulnak. Ezek a bizonyítékok – szubjektivitásuk okán – mindazonáltal számos téves és elfogult véleményt, következtetést tartalmazhatnak a fiatalkorú személyiségét illetően.^[165]

Súlyos probléma továbbá, hogy az átutalással kapcsolatos döntés kialakítása során a bírónak mérlegelnie kell, hogy van-e az adott államban olyan alkalmas nevelő jellegű szankció, amely az elkövetett cselekmény súlyához és a terhelt társadalomra veszélyességéhez mérten kellő visszatartó hatást fejthet ki. A fiatalkorú rendszerben maradás sok esetben azon bukik meg, hogy nincs olyan rehabilitációs program, amely az előbbi szempontoknak megfelelne. Ebből következően előfordulhat, hogy a fiatalkorú az állam büntetés-végrehajtás szervezetének korlátozott lehetőségei, lényegében egy a személyétől teljesen független ok miatt kerül át a felnőtt rendszerbe.^[166]

A transfer hearing számos hátrányát összegezve mégis egyértelműen kijelenthető, hogy az átutalással kapcsolatos eljárásjogi megoldások közül ez tekinthető a leghumánusabbnak. Bármely más változathoz képest a bírói döntés legnagyobb előnye kétség kívül az egyéniesítés és az eljárási garanciák mellett lefolytatott közvetlen meghallgatás, amely alapján az eljáró bírónak indokolt, fellebbezhető határozatot kell hoznia.^[167] Ezzel szemben a kötelező törvényi átutalásnál a terhelt személyiségének vizsgálata teljesen elmarad,^[168] a vádlottat nem egyénként, hanem típusként kezeli a törvényhozó,^[169] míg az ügyészi diszkréció legnagyobb hiányossága, hogy a döntés nem fellebbezhető, és az ügyet már csak a vádemelésről döntő esküdtszék hallgatja meg.^[170]

Összegzés

Az amerikai büntetőeljárás az elkülönült fiatalkorú bíráskodás intézményrendszerének kiépítésétől kezdve evidenciaként kezelte, hogy a fiatalkorú terhelteket a felnőttekhez képest eltérően kell megítélni, így többek között személyiségük formálhatósága okán elsősorban nevelő jellegű intézkedésekkel kell visszavezetni őket a helyes útra. Ez a megközelítés mind a mai napig áthatja a büntetőeljárás szellemiségét, azonban az 1970-es évek végétől párhuzamosan szivárgott be a köztudatba az a büntetésközpontú irányzat, amely egyedül az elszámoltathatóságban és a megtorlásban látta a társadalom hatékony védelmét. A generális prevencióra építő szemlélet természetesen hathatós eszköztár kiépítését hívta életre, amelyet az állami jogalkotás egy már korábban is létező jogintézmény alkalmazhatóságának kiszélesítésével és szigorításával kívánt megoldani.

A fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalása egyidős az elkülönült fiatalkorú bíráskodás történetével, bár egyértelműen leszögezhető, hogy a törvényhozás erőteljesebb fellépését megelőzően jóval korlátozottabb keretek között érvényesült. A bírói döntésen alapuló átutalás kezdetben az igazságszolgáltatás kivételes eszközeként emelte ki a vádlottat a rá eredendően irányadó kedvezőbb szabályok hatálya alól azzal a fikcióval, hogy az elkövetett tett és a terhelt személyisége összességében kizárja a nevelő jellegű intézkedések sikerét. A jelenlegi szisztémán belül továbbra is jelentős szerepet tölt be a vádlott közvetlen meghallgatása és az egyéb bizonyítékok összevetése alapján kialakult szubjektív bírói meggyőződés, amely a Kent-ügyben lefektetett kritériumoknak köszönhetően ma is a jogintézmény legobjektívebb eleme. Ez a mérsékelt objektivitás ugyanakkor teljesen hiányzik az ügyészi diszkréción és a törvényi kötelező rendelkezésen alapuló eljárásból, mivel az alapvetően tett-büntetőjog szemlélet a terhelt személyiségét teljeskörűen likvidálja a folyamatból. Az ügyészi diszkréció nyomokban őrzi a látszólagos mérlegelés lehetőségét, azonban a fellebbezéssel nem támadható, indokolási kötelezettségtől mentes döntés meghozatala alapvetően a vádló szubjektív és olykor önkénybe hajló megítélésén, a cselekmény tárgyi súlyára összpontosító tényezőkön nyugszik. A törvényi kötelező átutalás, amely egyre gyakrabban vonja el a bíróság döntési jogkörét, kétségtelenül a legkevésbé alapjog konform megoldás, ugyanis a vádlottat egy meghatározott homogén tulajdonságokkal felruházott bűnözői csoport tagjaként kezeli. A formálódó és formálható fiatalkorú terheltre rásüti a javíthatatlan bűnöző sztereotípiájának bélyegét, figyelmen kívül hagyva, hogy az élet a tágan megfogalmazott törvényi tényállások keretei közé gyakran olyan konkrét életbeli magatartásokat is bevonhat, amelyek a valóban súlyos megítélésű cselekményektől egyértelműen elhatárolhatóak.

Az utóbbi időben számos tanulmány született a jogintézmény elméleti alapjainak és gyakorlati tapasztalatainak boncolgatásáról, amelyek kétség kívül egy irányba hatva az átutalás eltörlése mellett kardoskodnak. A témában számos szerző mutatott rá arra, hogy a társadalom globális szinten nem nyer, hanem inkább veszít a fiatalkorúak eljárásjogi nagykorúsításával, amelyet a statisztikák is alátámasztanak. Az átutalással érintett fiatalkorúak nagyobb arányban válnak visszaesőkké, a szigorodó rendelkezések pedig nem eredményezik a bűncselekmények számának csökkenését. A felnőtt rendszerbe átkerült terheltek az akár több éves börtönbüntetés kitöltését követően szakképzettség nélkül, nyilvános bűnügyi priusszal, minimális munkalehetőséggel, valamint gyakran szexuális visszaélés, bántalmazás és lelki terror áldozataként lépik át a mindennapi valóság küszöbét.

A büntetésközpontú szemlélet eme kuriózumának, az amerikai büntetőeljárás sajátságos jogintézményének bemutatásával, jelen tanulmány betekintést engedett a széles értelemben vett büntetőjogszabályok szigorítás-orientált módosításának lehetséges következményeibe, egyúttal a jogalkotás valamint a jogalkalmazás valamennyi szereplőjét a válaszutak keresésében közös gondolkodásra hívta fel. Bármilyen irányba is formálódjék a jövőben büntető anyagi és eljárási jogunk, a jelentős változások bevezetése előtt érdemes mérlegelni, hogy a kontinentális hagyományokat ápoló jogi kultúránkkal egy esetleges újító gondolat mennyiben egyeztethető össze.

1.

There are several types of indexes to measure the extension of a specific country, region or even a society’s corruption. The state power can examine corruption with the help of criminal statistics, while the civil sector considers the Corruption Perceptions Index as a standard, which has been published by an international non-governmental organization, the Transparency International.^[1]

According to the criminal statistics, the conclusion should be drawn, corruption is rare like a white raven in Hungary.^[2] This conclusion is obviously a mistake, due to latency, since the unlawful benefits provider and receiver are considered to have an interest unity and this unity leads to undiscovered corruption acts and the absence of initiating criminal proceedings.

This phenomenon can be explained by that the most of the criminal proceedings^[3] are started by the accusations of citizens – László KORINEK has established during his latency research^[4]: „the eyes of the law are the citizens” – and the willingness of citizens to report these criminal corruption acts is extremely low. ^[5]

The Transparency International releases its Corruption Perceptions Index^[6] annually, which shows a better view of re­ality than the criminal statistics.

The Perception Index is subjective and because of its nature it serves only as a guide for the corruption of the countries. This subjective gauge is used to measure an objective, eco­nomy, bureaucracy and power fragment connected phenomenon such as cor­ruption.

The CPI also triggers “a labelling effect”, which means it gives a positive or negative label for the specific country. At the same time, – as Mariann Kránitz has established – the labelling works as a corruption gene factor. This is how the less infected countries by corruption become cleaner and the more infected ones become more endangered.

The CPI is an acknowledged standard, but it leads to strongly questionable results and consequences about judging a specific country’s corruption situa­tion.^[7]

Our position on corruption can be shaded and become more accurate since we have different, specific life situations, age and status.

The criminal law lawyers and criminologists, who examine different criminal acts, often tend to dismiss investigations after their own members of profession^[8].

In the recent past, László Korinek carried on a research about the law student’s sexual victimization.

While I carried on a similar research in a different topic, which aim is to examine the law students’ opinion regarding corruption.

The research represents only a small cross-section, since it shows only how the law students’ opinion on corruption.

I made an anonymous questionnaire and asked 100 people to participate. The students could fill out these forms at the university or take it home and finally throw into the collector box at the department.

The questionnaire contained 20 questions. The respondents were under 30 years old. At the beginning of the research I originally planned that the non-scholars should participate in the research too, but because of technical problems it couldn’t be ac­complished so only the scholars could take part. Subsequently I realized it would have been more expedient to create age groups in the under 30 age category (for example 18–20, 21–22 age etc.).

There were 65 women and 35 men. It can be explained by that women represent a higher number at the Faculty of Law, since more women get accepted to the University than men, and they also tend to participate in lectures more actively.

92 people attended grammar school and 8 people finished in a technical school. They represent the following occupation categories: students (80 people), employment relationship (3 people), agency contract (16 people) and one entrepreneur. There are 8 people from the capital city, 20 from country state and 20 from villages.

2.

The respondents were asked to grade the severity of corruption from 1 to 5, where 1 is the most corrupt and 5 is the least corrupt. 37 participants graded Hungary with 1, 52 – with 2, 9 – with 3, and only one respondent gave it 4. Grade 5 was not given by any participant, meaning none of them thought its corruption level to be insignificant.

Table 1. The opinion of university students (n = 100) on the severity of corruption in Hungary

The participants’ view of their direct environment’s corruption is similar to the former latency research’s result. On the one hand, they find their direct environment less corrupt, on the other hand, they think the more distant is the environment the more corrupt and threatening it is.

Regarding to the research, 12 people gave grade 1 (the worst grade), 23 people gave 2, 51 chose 3 and only one participant gave 5.

The Hungarian political corruption is considered as highly corrupt by 29 people (=1), 62 graded with 2, while 8 – with 3 and only one respondent gave 4. It must be emphasised none of the respondents considered the politicians free of corruption^[9], meaning the youth’s perception of them is rather critical. Although my aim is not to engage in political discussion, but this might explain the youth’s apathy towards politics.^[10] The answers differed when I asked about different corruption formations. I expected the political corruption will be the absolute leading one. My assumption was verified, at the same time the respondents considered the other formations problematic too.

23 respondents thought economic corruption, 45 participants considered political corruption, according to 20 people the administrative corruption, 20 people chose public procurement related corruption^[11] and 2 people thought business corruption is the major problem in Hungary.

We made an order of rank of the countries’ cor­ruption level and it showed the same result as we expected. The students considered Austria as the least corrupt country among Hungary-Croatia-Slovakia-Romania-Austria and it happened only a few times when Hungary didn’t finish last. This result must be taken seriously since it shows the youth’s negative opinion on corruption.

I asked few questions about the declaration of wealth related duty’s effect on the prevention of corruption. 11 respondents thought it has reduced, 19 gave mark 2, 32 chose 3, 17 gave 4, 21 people thought it hasn’t reduced corruption.

The citizens’ unfavourable view of police corruption has significantly improved. 11 people thought police officers are greatly corrupt, 12 gave 2, 33 gave 3, 29 chose 4, and finally 15 people’s opinion was they are not corrupt at all.

They could choose two answers from the following given categories about this question: “In your opinion, what measures could possible help to reduce corruption?”. According to 14 people “raising the salaries of politicians”; 20 people thought “raising the salaries of bureaucracy (office workers)”; 30 people considered “raising the salaries of the police officers”; 21 people chose “raising the salaries of judges”; 9 people found that “the declaration of wealth” could help more; 39 people thought “fight against favouritism”; 18 people chose “creating the actual relations of the market economy”; 40 people considered “increasing the severity of the punishments of corruption crimes”; 6 people chose the “else” category for example introduction of the death penalty, freezing bank accounts etc. (3 people didn’t choose two answers).

Table 2.

In the mass media the influence of voters by the politicians is perceptible. The Hungarian public’s demand for punishment is verified. It requires such politics which keeps repeating the necessity of increasing the severity of a penalty.

Although it is disappointing that the youth are well acquainted with favouritism and it is accepted by them, which is against the respect of the success achieved by hard work. It gives a false message that everything can be handled by favouritism.

The responses about the corruption differed when it was asked before or after the transition. Most of the respondents didn’t have any experience of the socialist regime’s corruption (Most of them were born after the transition).

Comparing the two eras, 39 respondents deemed that corruption was worse after the transition (grade 5 meant this). 54 participants graded with 4, 38 people gave 3. 32 people chose 2 and 37 people considered that corruption was worse before the transition in Hungary.

The result – regarding to the entrance into the European Union in 2004 – isn’t flattering to the after transition era.^[12] In my opinion, the students don’t have adequate knowledge of the before transition era and probably those stated an opinion who had knowledge of this era or at least they thought they have. „Is it contemptible or acceptable to use favouritism for someone’s own – by the way rightful – interests?” The given answers were auspicious for this question. According to 86 people it is fully unacceptable (grade 1), 12 graded with 2, 37 – with 3, 16 –with 4 and 50 – with 5, meaning they fully accept it.

As far as favouritism is concerned, the questionnaire gave a disappointing result since the quarter of the respondents thought favouritism is fully acceptable.^[13] The reason for this might be that the former socialist countries have a serious, deep social-cultural past^[14] of corruption and since the transition the two and half decades were not enough to achieve a radical change in this field.

For the following question: “how would you fight against corruption if you were a minister?” the responds didn’t provide anything new. Relatively a lot of people (81) didn’t fill in this rubric which might be explained by the lack of creativity. Most of the respondents suggested the solutions which they could hear about in the mass media such as increasing the severity of punishments, building more prisons, community service etc.

In the last point only 17 respondents expressed their opinion (“Else, which you want to tell about related to corruption”). The responds included mostly a wish for example “If it is worth to work, there wouldn’t be corruption.”, “Anything is possible with connections”.

3.

My remarks are the following on my research. It is important to make law students aware of combating corruption^[15] since it is a condemnable and pursuable act.

„The possibilities to change the attitudes and approaches of public in regards to the black market” titled research has shown the importance of informative classes, teaching modules for high school students.^[16]

Different forums (pl. with cultural programmes), workshops should be provided for the university students, especially for the law students about the problems of corruption. It matters a lot how the future attorneys relate to corruption. ^[17]

The institutional confidence researches^[18] seems to be verified, according to the researches the public think the political and business sector are most corrupt.^[19]

The law students don’t have adequate knowledge about corruption. This might be explained by that most of the students has just started their legal studies and didn’t have any previous criminal knowledge. It would have led to a different result if we asked them at the beginning and at the end of their studies when they had already criminology knowledge.

Bibliography

Balogh, Péter: A társadalom fogaskerekei is rozsdásodnak? Adatok és észlelések a korrupcióról. [Are the cogwheels of the society getting rusty? Data’s and observations about corruption.] Pro Publico Bono Online Támop Speciál 2011.

Bernát, Anikó: Elemzések a gazdasági és társadalompolitikai döntések előkészítéséhez 39. TÁRKI. [Analysises for preparation of economic and social politics decisions 39. TÁRKI] Budapest, 2002.

Bognár, Ákos: A feketegazdasággal kapcsolatos lakossági attitűdök és szemléletformálás lehetőségei [The possibilities to change the attitudes and approaches of public in regard to the black market.] – Háttéranyag kommunikációs és public education kampányok szervezéséhez. 11. Budapest, 2007.

Gál, István László: Gazdasági büntetőjog közgazdászoknak. [Economic criminal law for economists.] Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007.

Gál, István László: A korrupciós bűncselekmények. [Corruption Crimes.] In: Polt Péter (Szerk.) Új Btk. kommentár: 5. kötet: Különös rész. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt. Budapest, 2013.

Gál István László: A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása az új magyar büntetőjogban Belügyi Szemle 2013/6. 26–56.

Gál István László: A pénzmosással és a terrorizmus finanszírozásával kapcsolatos jogszabályok magyarázata, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012.

Inzelt, Éva: Korrupció: fehérgallérral vagy anélkül. A fehérgalléros bűnözés változó tartalma és formái [Corruption – with or without a white collar. The changing meaning and forms of the white collar crime]. PhD-disszertáció. ELTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2015. (Témavezető: Prof. Dr. Lévay Miklós)

Kerezsi, Klára – Inzelt, Éva – Lévay, Miklós: Korrupciós bűncselekmények a büntető igazságszolgáltatás tükrében – Milyen cselekményeket rejtenek a jogerősen elítéltek aktái.

[Corruption as a crime from the viewpoint of the Criminal Justice System – What kind of acts are hidden in the files of the convicts.] Kriminológiai Tanulmányok 51. (Szerk.: Vókó György) Országos Kriminológiai Intézet. Budapest, 2014.

Korinek, László: A bűnözés visszatükröződése. Latens bűnözés, bűnözés ábrázolás, félelem a bűnözéstől. [The reflection of crime. The latens crime, the portrayal of crime, the fear of crime.] In: (Szerk.) Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára – Korinek László – Lévay Miklós: Kriminológia – Szakkriminológia. Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest, 2006.

Kovách, Imre – Kristóf, Luca: Elit és társadalmi integráció. [Elit and social integration.] In: Tár­sadalmi integráció a jelenkori Magyarországon (Szerk.: Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P. Tóth Tamás – Takács Judit). MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet). Argumentum Kiadó, Budapest, 2012.

Kránitz, Mariann: A korrupció utolsó 25 éve Magyarországon. [The last 25 years of corruption in Hungary.] Ügyészek Lapja 2006/5.

Szántó, Zoltán: Kontraszelekció és erkölcsi kockázat a politikában. [Contra selection and ethical risk in politics.] Közgazdasági Szemle 2009/6.

Szántó, Zoltán – Tóth, István János – Varga, Szabolcs: A korrupció társadalmi és intézményi szerkezet – Korrupciós tranzakciók tipikus kapcsolatháló-konfigurációi Magyarországon. [The social and institutional construction of corruption – The network configurations of the typical corrupt transactions in Hungary.] Szociológiai Szemle 2011/3.
http://unipub.lib.uni-corvinus.hu/1208/1/03_szanto_zoltan_windows_1250__toth_is.pdf

Takács, István – Csapodi, Pál – Takács-György, Katalin: A korrupció, mint deviáns társadalmi attitűd. [Corruption as a deviant social attitude.] Pénzügyi Szemle 2011/1. 26–

Tóth, István György: Bizalomhiány, norma zavarok, igazságtalanság érzet és paternalizmus a magyar társadalom érték szerkezetében. [The lack of trust, norm defects, sense of injustice and paternalism in the Hungarian value structure of the society.] A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése. TÁRKI. Budapest, 2009

Törőcsik, Mária: Tudománykommunikáció a Z generációnak – A fiatalok közéleti véleményformálásának új formái az online térben. [The science of communication for Z generation – The new forms of expression of the youth’s opinion on public life in the cyber space.] TÁMOP-4.2.3-12/1/KONV-2012-0016. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2013

Büntetőeljárásunk – azt meghatározó eljárási elvek és intézmények – társadalmi, politikai, gazdasági okok és célszerűségek okán folyamatos formálódásban van. Büntetőeljárásunk történeti alakulását az érvényesítendő és érvényesülő alapelvek – kifejezetten a közvetlenség elvének megjelenése oldaláról veszem górcső alá. Miként alakult ki a közvetlenség elve, milyen jelentőségre tett szert, mennyiben ragadható meg alapelvi jelentősége napjaink eljárásaiban?

I. A legjelentősebb európai büntetőeljárási modellek és fejlődési szakaszok

1. Az ógörög és a római jog eljárásrendje

A tiszta vádrendszerű ógörög eljárásjogban a vádemelés minden polgár számára, sőt a védelem joga is biztosítva volt, a bírói teendőket pedig maga a nép vagy általa választott bíróság gyakorolta. A bíráskodási feladatot ellátó tanácsnak az előkészítést követő 30 napon belül meg kellett tartania a tárgyalást, a lefolytatott tárgyalás alapján halasztást nem tűrően döntést kellett hoznia. Láthatjuk tehát a közvetlenség elv – mai kifejezésünkkel élve – kontinuitás komponensének érvényesítésére való törekvés korai megjelenését. Ami szintén a közvetlenség elv korai megjelenésére utal – a tárgyalásról történő távolmaradás súlyos következményekkel járt.^[1]

A görög-római korban a köztársasági állam-berendezkedés kialakulásával a nép egyre nagyobb szerepet kaphatott az ítélkezési tevékenység folyamatában. Ezt példázza az athéni népbíróság (héliaia) vagy a római népgyűlési állandó bizottságok (questiones perpetuae), mint büntetőügyek fóruma. A 300 tagú népgyűlési állandó bizottságokban esetenként jelölték ki azt az 50–75 fős bíróságot, amely praetor elnöklete alatt működött, csupán a bűnösség kérdésében foglalhatott állást (a büntetés mértékét a törvény egzakt módon meghatározta). Az eljárást a nyilvánosság, szóbeliség, kontradiktórius eljárás, és a bizonyítékok szabad mérlegelésének érvényesítése jellemezte. A közvetlenség elvének érvényesülését azon előírás is biztosította, miszerint az eljárásban mindkét felet meg kellett hallgatni.

Az állandó népgyűlési bizottságok helyét a császárkorban a császári rendkívüli ítélkezés, illetve a hivatalnokok megnövelt bíráskodási hatalma vette át.^[2]

A rómaiak szintén kidolgoztak néhány büntetőeljárás jogi elvet, például senkit nem lehetett távollétében elítélni, mert abban az esetben nem lenne lehetősége a védekezésre. Láthatjuk, hogy a közvetlenség elvének, vagy legalább is a közvetlen észrevételezés jogának biztosítására már ebben a korban is figyelmet szenteltek. A római eljárás kevésbé volt hatósági jellegű a mai eljáráshoz képest, ugyanis Rómában nem létezett ügyészségi szervezet, bármelyik polgár vádat emelhetett, sőt a sértett feladata volt az. A görög és római eljárásban megjelenő elemek a később kialakuló és nevesítésre kerülő akkuzatórius eljárás gyökerei.

Nem helyeselhető a római büntetőeljárás bizonyítási eljárásaként alkalmazott vallatás, tortúra.^[3]

Augustus császár azt rendelte, hogy a nyomozást nem szabad kínvallatással kezdeni, és azt nem is kell a nyomozás hiteléhez eleve felhasználni.

Hadrianus császár Sannius Sabinushoz intézett levele a következőképpen fogalmaz:

„Akkor kell a rabszolgák kínvallatásához fogni, ha a vádlott komolyan gyanús, és más bizonyítékok alapján a nyomozás annyira előrehaladt, hogy már csak a rabszolgák vallomása hiányzik.” ^[4]

Hadrianus császár Claudius Quartinusnak írt levele szerint

„a nyomozást a leggyanúsabbal kell kezdeni, és akitől a bíró véleménye szerint a legkönnyebben lehet az igazat megtudni.”^[5]

Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok Cornelius Proculusnak írt levele szerint

„egy rabszolga vallatására nem lehetett a vád hitelét alapítani, hanem az érvek összefüggését kellett vizsgálni.”^[6]

A római jogtudósok tisztában voltak a kínvallatás tökéletlenségével.

A császári rendeletek hangsúlyozták, hogy a vallatás eredményének nem mindenben kell hitelt adni.

„Törékeny és veszélyes dolog az, és sokszor csak az igazság látszatát hozza. Sokan tűrőképesek és edzettek a kínzásokra, és olyan vallomást tesznek, hogy az igazságot belőlük nem lehet kiszorítani. Mások annyira érzékenyek, hogy inkább bármit hazudnak, csak ne kelljen kínzást elviselniük. Így aztán különböző vallomásokat tesznek, és nem csak magukra, hanem még másokra is bűncselekményeket fognak.”^[7]

Ulpianus modernnek értékelhető gondolata szerint a bíráknak tartózkodni kell olyan szuggesztív kérdések feltételétől a kihallgatás során, melyek sugallják a választ, a vádlott, illetve a tanú esetleges befolyásolásának elkerülése érdekében.^[8]

A rómaiak nem választották külön a perjogot az anyagi jogtól, perjogi szövegeket elszórtan találhatunk a Corpus Iuris Civilis egész anyagában. Később a római és az egyházi jogászok felismerték egy racionálisabb perjog bevezetésének szükségességét, a római jog glosszátorainak köszönhetően több jelentős perjogi irodalmi munka jelent meg a XII. századtól. A kiemelkedő eljárásjogi irodalmi művek sorát érdemes többek között Bulgarus, Bassianus, Guilelmus Durantis alkotásaival kezdeni. A perjogi irodalom tetőpontjaként tarják számon Guilelmus Durantis Speculum iudiale (A bíráskodás tükre) című, 1271-ben elkészült művét. A Speculum négy könyvében rögzítette a büntetőper menetére vonatozó szabályokat. A római-kánoni perrend alapját a római államrend rakta le, ezt a papi bíróságokon dolgozták tovább és fejlődött ki a világi bíróságokon is alkalmazott eljárási rendé. Az eljárás alapvetően írásbeli és tanult ügyvédek által lefolytatható eljárás volt.^[9]

2. Az akkuzatórius modell

A ókori római és görög, illetve újkori angol gyökerekkel bíró akkuzatórius (vádelvű) rendszer Európa jelentős részének uralkodó eljárási rendszere volt egészen a XIII. századig. Tekintettel arra, hogy a bűncselekmény nemcsak az egyén, hanem a közösségi lét biztonságát is veszélyeztette, megjelent a népvád intézménye. A bizonyítási eljárás célja nem ténybizonyítás volt, hanem a bűnösség kérdésének eldöntése isteni beavatkozás segítségével.^[10] Az eljárás célja a jogi igazság feltárása volt, tehát a jog által lehetővé tett keretek közötti megállapítás.^[11] Az akkuzatórius modell alapvetően az egyenlő felek közötti vita fórumát teremtette meg, ahol a sértett volt az ügy ura, szóbeliség, nyilvánosság, közvetlenség, ártatlanság vélelme és a bizonyítékok szabad értékelése jellemezte. Tekintettel azonban az egyenrangú feleken kívülálló döntéshozó fórum többnyire laikusokból álló tagjaira, a bizonyítási eszközök törvényességének előmozdítása érdekében a vonatkozó szabályanyag kidolgozása és fejlesztése vált szükségessé.^[12]

Fantoly álláspontja szerint az akkuzatórius tárgyalások kevésbé megbízható tényállást felderítő eljárások, a felek célja ugyanis inkább saját igazuk fenntartása, mint az igazság felderítése.^[13]

Az akkuzatórius eljárás Damaska megfogalmazás szerint egyenrangú felek közti fair küzdelem, egyik fél csak a másik kárára győzhet, viszont mindkét fél részére lehetőséget kell biztosítani saját érveik bemutatására, hiszen csak ebben a helyzetben tud a bíró megfelelően mérlegelve döntést hozni. Az akkuzatórius eljárás ezzel, vagyis a feleknek biztosított egyenlő bánásmóddal az igazság kérdését és biztosításának követelményét teljesítettnek tekinti.^[14]

A középkori perjog sajátos intézménye a későbbi közvetlenség elve szempontjából igazán jelentős magatartási jegyzőkönyvek intézménye. Ezen jegyzőkönyvek rögzítették a kihallgatást kísérő arcjátékokat, arckifejezéseket, magatartásokat, megnyilvánulásokat. Majd az inkvizíciós perjog bírája ezeket a közvetlenség hiánya okán nem észlelhette, így nem is rögzíthette.^[15]

3. Az inkvizitórius modell

A keresztény egyház számos bűntett felett magához ragadta az ítélkezést. Az eljárás kezdetben nyilvános és szóbeli volt, sokáig ellen tudott állni az istenítéletek és a formalisztikus germán bizonyítási rendszernek, annak teljes nélkülözésére azonban nem volt képes. Később a kánonjogi eljárásban a nyilvánosság korlátozását a vádlott érdekeivel indokolták, a szóbeliség helyett az írásbeliség bevezetésére pedig annak érdekében került sor, hogy a másodfokon ítélkező tartományi zsinat, illetve a harmadfokon bíráskodó pápa is megfelelően képes legyen gyakorolni büntető joghatóságát. Az eljárás tehát fokozatosan felvette az inquisitionalis jelleget, melyet a IV. lateráni zsinat (1215) rendes eljárássá tett.

A XII–XIII. század fordulóján alakult ki Európában az inkvizitórius eljárás (nyomozóelvű) esküvel, párbajjal, kínvallatással istenítélettel. A modell gyökerei tehát a kánonjogig, illetve a középkori német és francia jogig, az abszolút monarchiák jogáig nyúlnak vissza. Az inkvizitórius eljárás célja az objektív igazság feltárása volt, a bíró aktívan részt vett az eljárásban, a terhelt csupán tárgya volt annak, a közvetlenség elve nem érvényesült.^[16] A bíró az, aki kihallgatta a tanúkat, aki értékelte a vallomásokat és aki döntött a bűnösség kérdésében is. A bíró ezen széles körű feladatkörét Hermann, Joachim a következő szempontból látta kritikusnak. Álláspontja szerint ilyen esetben könnyen előfordulhat, hogy a bíró a vallomások értékelése körében saját maga által végzett kihallgatás hatékonysága felől kénytelen dönteni.^[17] A bizonyítás célja és eszköze már nem az isteni beavatkozás segítségül hívásában merült ki, inkább a tényállás „valósághű” felderítésére törekvésben. Az elítélésre kezdetben kizárólag a vádlott önkéntes beismerése alapján – mint a bűnösség bizonyításának egyetlen lehetséges módja – kerülhetett sor, így alakult ki a beismerés tortúrával, kínzással való kicsikarásának eljárási rendje. Az akkuzatórius rendszerrel összehasonlítva, az inkvizitórius rendszer vonatkozásában talán kijelenthetjük, hogy az igazság elérése közvetlen célként jelenik meg, az akkuzatórius eljárásra jellemző fair eljárási pozíció biztosítása a felek részére – feláldozhatóvá válik.^[18] Ezen eljárási rendszer kialakulása (erős központi hatalom függvénye) Franciaországban a XIII. századra, Németországban majd a XVII–XVIII. századra tehető. Az eljárást alapvetően az írásbeliség és a titkosság jellemezte. Ellentétben az akkuzatórius rendszerrel az inkvizitórius modellben a releváns bizonyítékok eljutnak a bíróhoz, aki mérlegeli azokat.^[19]

Az elsősorban olasz glosszátorok által kialakított nyomozórendszer jellemzői a korábbi vádelvi eljárással szemben elsősorban a korlátlan bírói jog, a védelem kizárása, illetve jelentős korlátozása, titkosság, közvetettség, írásbeliség, vagyis a napjainkban megfogalmazott elvi jelentőségű tételeinek teljes ellentéte. A nyomozórendszer elvének fényében léptette életbe V. Károly 1532-ben Constitutio Criminalis Carolinát, mely törvénykönyv alapköve lett a fejlődési folyamatnak egészen a XIX. század első feléig a Német-római Birodalom területén. Endlicher Rechtstag, mint szóbeli végtárgyalás megmaradt ugyan, mely nyilvános tárgyaláson a felek tárgyalhattak is, viszont az ítéletet már a megelőző titkos és írásbeli eljárási szakaszban meghozta a bíróság jogtudóktól kért előzetes szakvélemény alapján.^[20]

Az angol jog tartotta fenn csupán Európa számára a vádrendszer alapelvei érvényesülésének igényét a nyilvánossággal és a szóbeliséggel. Míg Angliában a vádrendszer a kor szükségleteit kielégítő eljárásként volt jelen, a kontinentális Európában az inkvizitórius rendszer tűrhetetlen állapotokhoz vezetett, szükségessé vált a büntetőeljárás reformja.

Vámbéry a nyomozó eljárásról a következőképpen vélekedett:

„Bár a nyomozó eljárástól nem tagadható meg az érdem, hogy a büntettek üldözésének állami jellegét, az állam büntető igényének közjogi természetét nyomatékkal juttatta kifejezésre, mégis sokkal nyomatékosabbak a visszaélések, amelyeknek szülőoka volt. Így különösen az önkényuralom kezében a politikai és vallásos üldözésnek lett eszköze…”^[21]

Álláspontja szerint^[22] joggal írhatta Voltaire, hogy

„Franciaországban a büntető kodex a polgárok vesztére, Angliában oltalmukra látszik irányzottnak.”

Egyes források a mennyiségi szemlélet hozományaként nem ritkaságként 20–30 tanú kihallgatásáról számolnak be a XVIII. század vonatkozásában.^[23]

4. Vegyes rendszer

A XVIII. századi perjogi irodalom egyre nagyobb figyelmet szentelt a tanúkihallgatás módszerének fejlesztésére. Felismerte az észlelési folyamatot befolyásoló körülmények jelentőségét, az érzelmek, indulatok, magatartások, arckifejezések mondanivalóját. Így a korábbi gyakorlattól eltérően – kötött kérdőpontok – összetett kérdések, összefüggő választ igénylő kérdések feltevését javasolta a szakirodalom.^[24]

A nyomozó eljárás megszüntetése és az angol eljárási minta megvalósítása iránt tett lépésként értékelhető Franciaországban az 1791. évi francia forradalmi Bp., mely lehetővé tette a bizonyítékok szabad értékelését, teljes nyilvánosságot és közvetlenséget. A XIX. század kezdetére kialakult a vád- és a nyomozórendszer elveit összeegyeztető francia vegyes rendszer, mely számos követőre talált Európában. A kialakult vegyes rendszer tehát alapvetően az inkvizitórius eljárás elvetésén alapult. A kialakuló rendszer megtartotta viszont az addig kialakult előnyösnek vélt inkvizitórius sajátosságokat a mintául választott és alapul szolgáló angol akkuzatórius eljárás előnyös eljárási szabályai mellett. A Code D’instuction Criminelle (1808. Napóleon) teremtette meg a büntetőeljárásban a kompromisszumot a nyomozó és az angol eljárás között, mely később az egész kontinens számára mintául szolgált, és Anglia kivételével számos ország kodifikálta a XIX. század végén, XX. század elején. A büntető per két részre oszlott, előkészítésre és ítélethozatalra. Míg az előkészítés szakában inkább a nyomozóelvi, az ítélethozatal szakában a vádeljárás elveinek engedtek nagyobb teret. Az eljárás ítélethozatali részében mindenütt érvényesült a nyilvánosság, szóbeliség, a felek egyenjogúsága és a kontradikció.

Az olasz felvilágosodás büntetőeljárást érintő újításainak gyakorlati érvényesítését a francia megszállás feltartóztatta, így az olasz kódexek követték a francia vegyes rendszer előírásait is. 1865-ben elfogadott olasz büntetőeljárási kódex szakított azon korábbi előírással, miszerint ítéletet a bírónak a tárgyalás befejezését követő napon kell hirdetni. Új szabálya kiemelt figyelmet szentelt a bizonyítási eljárás közvetlen hatásának, a bíró köteles volt a tárgyalás napján ítéletet hirdetni.^[25]

A felvilágosodás során jelent meg a szabad bizonyítás elve, mely alapján meggyőződését teljesen szabadon, kötöttségek nélkül alakíthatta ki az ítélkező bíró. „Ez az elv a maga teljességében – hasonlóan a tortúrához – a kiszámíthatatlan, önkényes, a tényállás valós felderítésére legkevésbé sem alkalmas igazságszolgáltatási gyakorlatnak adott lehetőséget.„^[26]

II. A magyar büntetőeljárási jog alakulása

1. Büntetőeljárásunk kezdetleges formái, közvetlenség elv gyökereinek megjelenése

Hiteles információink csupán Szent István király uralkodásának időszakától vannak, viszont fejlődéstörténetről nem beszélhetünk.

Vámbéry álláspontja szerint:

„a mai bünvádi eljárási jog a történeti fejleményektől függetlenül kizárólag külföldi minták után jött létre”^[27]

Balogh Jenő álláspontja szerint:

„a működő büntetőeljárási rendszerünk, illetve működő bíróságaink nem régi magyar jogfejlődés eredményei, hanem a kontinentális vegyes rendszer figyelembevételével törvényhozóink alakították ki”.^[28]

Az Árpád-házi királyok perjoga a vádelven alapult, a tárgyalás a nyilvánosság, a közvetlenség és a szóbeliség elvei szerint zajlott le. III. Béla óta jegyzőkönyv is készült a tárgyalásokról.

A vegyesházi királyok korában kialakult a nyomozóelv, viszont a tárgyalás továbbra is szóbeli, közvetlen és nyilvános volt. Írásbeli per folyt a nemesekkel szemben, illetve súlyosabb esetben a nem nemes emberekkel szemben is.

Az okirati bizonyítás kialakulását szolgálta a közhitelű pecsétek elterjedésével az okiratok bizonyító erejébe vetett bizalom térnyerése.^[29]

A tanúk kihallgatásának általános szabályát Mátyás 1485:VI. D. 10 cz (Decretum Maius) nyújtja.

Megállapítást nyert, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszer korszerűtlen volt, nehézkesen működött, nem biztosított hatékony fellépést a jogsértésekkel szemben, ráadásul jelentős eltérések mutatkoztak az ország különböző területei között. Mindezek okán szükség mutatkozott Magyarországon egy egységes törvénykönyv megalkotására. II. Ulászló király Werbőczy István országbírói ítélőmestert bízta meg „az ország minden jogainak, törvényeinek, bevett és jóváhagyott szokásainak s rendeleteinek egybeszedésével, címekre és fejezetekre osztásával”. A kodifikációs mű el is készült, a király meg is erősítette, azonban kihirdetése és törvényerőre emelkedése elmaradt. Ennek ellenére Werbőczy az alkotását saját költségén 1517-ben Bécsben kinyomatta, a vármegyéknek megküldte, a bíróságokon alkalmazni kezdték, és mint szokásjog 1848-ig jelentős hatással volt a magyar jogalkalmazásra. Megállapítható, hogy a korabeli emberek ugyancsak feladatává tették az igazságszolgáltatásnak a törvényességet és az igazságosságra törekvést, beláthatjuk azonban, hogy az eljárási garanciák lényegesen alulmaradtak még a jelen kor garanciáitól, az eljárási jog ugyanis párhuzamosan fejlődött az igazságszolgáltatással.

„Arra pedig, hogy az ítélés az igazság cselekvése legyen háromféle dolog szükséges. Először, hogy az igazságra való hajlandóságból; másodszor, a bíró hatalmából és joghatóságából származzék; harmadszor, hogy az ész józan megfontolásának kifolyása legyen. Mert ha az ítélés akár az egyenes igazsággal ellenkezik, akár olyanoktól ered, a kiknek ítélő hatalmuk nincsen; akár pedig a józan megfontolást nélkülözi, akkor nem helyes, hanem hibás és tiltott ítélésnek tartjuk.”^[30]

A többnyire feudális magánjogi intézményeket tartalmazó Hármaskönyv számos perjogi, köztük közjogi, büntetőjogi intézményt is tartalmazott.

Ezek közül érdemes kiemelni a Tripartitumnak a bizonyítás, és a közvetlenség elvének szempontjából oly jelentős tanúbizonyítás korabeli, kezdetleges intézményét. A XIV. századtól egyre gyakrabban alkalmazott módszerré vált a közös tanúvallatás, mely értelmében a jogvita eldöntését tanúk és ellentanúk állításával segítették elő. Ezen intézményt Werbőczy a következők szerint fogalmazta meg:

„…a közös tanúvallatás nem egyéb, mint a peres felek bíró előtt tett szóváltásaiból származó kétségnek határozott tisztázása tanúk vallomása alapján.”^[31]

A Tripartitumban az is részletes rögzítést nyert, hogyan kell a tanúvallatást helyesen mérlegelni:

„Hogy pedig minden közös tanúvallatás helyesen és törvényes módon mehessen végbe, öt feltételt kell szem előtt tartanunk, ugymint: a szabadságot, az életkort, a módot,
az állapotot és a hitletételt.”^[32]

Werbőczy Hármaskönyve tanúzási kötelezettséget is megállapított.

„S nehogy valaki, a kit netalán a másik fél kedvezéssel elcsábított vagy ajándékkal megvesztegetett, avagy félelembe ejtett, vagy a kit belső gyűlölség ösztönöz, az ilyen bizonyságtétel és igazmondás elől kitérhessen és kibujhassék: azért, ha annak a vármegyének ispánját vagy alispánját, a hol a tanúvallatás történik és végbemegy, úgy közönséges végzeményünk erejénél fogva, mint régi és hosszú idő óta gyakorlatban levő szokásunk értelmében, a rendes birónak eziránt kelt ítélő vagy más, csakhogy meghagyásképen szóló levele által megkeresik, teljes hatalmában áll ugyanazon vármegye minden nemesét ama bizonyságtétel és közös tanúvallatás eszközlése végett, tizenhat nehéz gira bírság alatt […]összehívni és összegyűjteni.”^[33]

Nem nemes vádlottal szemben súlyosabb esetekben alkalmazták a kínvallatást.

Az inkvizitórius perjog sajátosságai Magyarországra is elértek, viszont a nemesség ügyelt arra, hogy olyan jogintézmény ne honosodjon meg hazánkban, mely privilégiumaikat veszélyeztetné. A nemesekkel szemben nyomozó eljárásnak nem lehetett helye, megillette őket a szabad védekezés joga, tortúrát velük szemben csak a legritkább esetben lehetett alkalmazni. Éppen ezért a perbeli bizonyítást a XVIII. század közepéig elsősorban a Tripartitum rendszerének és elveinek megfelelően bonyolították le. III. Ferdinánd Praxis Criminalis-a alapján az inkvizitórius eljárás egyes elemei felerősödtek, úgy mint az előkészítő eljárás jelentősége, a kínvallatás, a kötött bizonyítás és az írásbeliség. III. Károly uralkodása alatt is a hivatalbóli eljárás, a kötött bizonyítás, a rendiség és az írásbeliség jellemezte a büntetőeljárást.

A XVIII. század végén Mária Terézia kínvallatást korlátozó rendeletet vezetett be, bár a nem-nemesekkel szemben ezt követően is a testi és a lelki kínzások (verés, koplaltatás, fogós kérdések…) széles körének alkalmazásával kívánták az inkvizitórius eljárás bűnösség bizonyításának egyetlen módját, vagyis a beismerő vallomást kicsikarni.

II. József Bírósági Rendtartása a tanúkihallgatást érintően részletes útmutatást tartalmazott. A gyanúsított indulataira utaló „reszketést, színváltozást, kedélyváltozást, izgalmat” szigorúan fel kellett jegyezni. Ezzel lehetővé vált – természetesen lényegesen korlátozott mértékben a közvetlenség elv hiányának ellensúlyozása a bíró bizonyítékértékelési tevékenységében.

2. Felvilágosodás szele – közvetlenség elv jelentőségének felismerése

Szalay László tanúvallomások értékelésével kapcsolatos haladó álláspontja a következő: „A tanúvallomás meggyőződést maga után vonó bizonyító ereje csak az adott esetben, individuális viszonyaiban gondolható, nem mint ollyas, melyet a tanúk physicai és erkölcsi képessége már magában eleve s általában követel … s ezen individuális viszonyokban csak a tanú s bíró közötti közvetlenség hoz világosságot.”^[34] A személyi bizonyítékok létrejöttével, illetve értékelésével kapcsolatos emberi megismerés pszichikai törvényszerűségei a XVII. században tárultak fel, a XIX. század elejére Magyarországon is kialakult a pszichológia, viszont ezen törvényszerűség érvényesítésének hiányát Katona Géza a következőkkel indokolta: „Sem a perbeli bizonyítás elvei, sem a jogszolgáltatási szervek alacsony kulturális és szakmai színvonala nem tette lehetővé ezen törvényszerűségek tudatos érvényesítését.”^[35]

Szalay László Pesti Hírlapban megjelent cikksorozatában rendszerbe foglalta és elemezte az általa szükségesnek vélt, a büntetőeljárás átalakításához szükséges követelményeket. Ennek során elemezte többek között a szóbeliség, a nyilvánosság, a közvetlenség alapelvét, melyek rögzítést nyertek az 1843/44. évi törvényjavaslatban is, tekintet nélkül arra, hogy a törvényjavaslatok meghiúsultak.^[36]

Deák Ferenc igazságügyi miniszter 1848. április 29. napján kiadott sajtóesküdtszéki rendelete volt az első modern, demokratikus perrendi szabály, mely nem ismerte a rendi különbségeket, és a szóbeliség, nyilvánosság, közvetlenség, kötelező védelem elvei mentén épült fel.

Debrecenben, 1849. február 13. napján az államellenes bűncselekmények tekintetében elfogadott törvény szintén a szóbeliség, nyilvánosság és közvetlenség elvei mentén épült fel.

3. Az 1853-as büntetőeljárási kódextől a ’Sárga Könyv’-ig

1853-ban hatályba léptetett, bár nálunk pusztán 1861-ig érvényben lévő osztrák büntető perrendtartás a kor vívmányaihoz viszonyítva visszalépésként értékelhető. Korlátozta a szóbeliséget és a nyilvánosságot, inkább az inkvizitórius elvek érvényesülésének biztosított teret.

Az 1861-ben életbe lépő Ideiglenes Törvénykezési Szabályok visszaállították a szóbeliséget a büntető perben, alapvetően visszaállította a régi magyar büntetőeljárást, nagy fejlődést eredményezett viszont azáltal, hogy megteremtette a jogegyenlőséget, tehát megszüntette a nemes és a nem-nemes elkövetővel szemben addig érvényesült eljárási különbségtételt. A büntetőeljárás alapvető jogforrásává a bírói gyakorlat vált, melynek egységesítését szolgálta az 1872. évi eljárási javaslat. ^[37]

1872-től a Sárga Könyv-ként elnevezett Ideiglenes eljárási szabályzat alapvetően a vádelvet követte, viszont sem a szóbeliség, sem a közvetlenség elvét nem juttatta teljesen érvényre.

Csemegi Károly gondolatai a közvetlenség alapelv jelentősége tárgyában: „Minden garantia között, melyet a bűnvádi eljárás nyújtani képes, a legelső és a legföltétlenebb a közvetlenség. A legnagyobb vívmány, melyet az újkor követelményeinek megfelelő bőnvádi eljárási törvények megvalósítani törekszenek és melynek biztosítására a legtöbb, a legóvatosabban körülírt, gyökeres intézkedést tartalmaznak, abban foglalható össze, hogy vádlott terhére nem róható oly körülmény, mozzanat, melyre vonatkozólag a bizonyíték vagy az ő és a vád fölött határozó valamennyi bíró (és esetleg esküdtszéki tag) jelenlétében lefolyt főtárgyalás (illetőleg esküdtszéki tárgyalás) alatt nem vétetett ki, vagy mely – a szorosan meghatározott kivételes esetekben – a főtárgyalás alkalmával felolvastatván, arra vonatkozólag bírái jelenlétében nyilatkoznia alkalom nem adatott.”^[38]

4. Megszületett első magyar büntetőeljárási kódex – középpontban az egyéni eljárási jogok érvényesítése

Az 1896. évi Bűnvádi perrendtartás főbb alapelvei között megtalálhatjuk a hivatalból történő eljárást, a közvetlenség, szóbeliség és nyilvánosság elvét, bizonyítékok szabad mérlegelését, a védelem szabadságát. A szóbeliség és a közvetlenség elve az inkvizitórius eljárás sokat támadott írásbeli és közvetett jellegének tagadásaként került a vegyes rendszerű Bp. alapelvei közzé. Az elv érvényesítését a büntetőeljárás jogtudomány művelői által már meghatározott azon cél elérése érdekében nevesítették a jogalkotók, hogy a való tényállásnak teljesen megfelelő bizonyító anyag beszerzését biztosítsák, illetve a bíróság a bizonyító anyagnak minden részletéről teljes és alapos értesülést tudjon szerezni. A Bp. a szóbeliség és a közvetlenség elvének következetes érvényesülését kizárólag a főtárgyalás vonatkozásában rögzítette.

A szóbeliség értelmében az ítélőbíróság a felekkel szóbelileg érintkezett és ítéletét az élőszóval előadott bizonyító anyagra alapította. Vámbéry a szóbeliség előnyét abban látta, hogy az hűbben adta vissza a történéseket, élénkebb benyomást gyakorolt a bíróságra, lehetővé tette a kétségek azonnali eloszlatását, és gyorsabb eljárást biztosított. Hátrányaként értékelte az elv érvényesülésének az élőszó múlékonyságát, illetve azt, hogy ezáltal a bíróság részére sok esetben nem biztosít elegendő időt a döntés megfontolására.^[39] Az okirat, mint bizonyítási eszköz alkalmazhatóságát korlátozza a szóbeliség elve. Mivel a szóbeliség a legteljesebb mértékben a főtárgyaláson érvényesül, az okirati bizonyítás a főtárgyaláson esik korlátozás alá. Az okirat a határozat meghozatalánál alapul kizárólag akkor szolgálhat, ha a főtárgyaláson felolvasták.

A közvetlenség elve tágabb körű a szóbeliség elvénél, a közvetlenül bíróság előtt lejátszódó pernél lényegesen nagyobb jelentéssel bír. Az elv értelmében „a felek, mint a személyi és tárgyi bizonyítékok a bíróság érzéki észlelete alá essenek, s a bíróság a releváns tényekkel lehetőleg közvetlen érintkezésbe lépjen, ami természetesen nem zárja ki a távolabbi bizonyítékok felhasználását sem. A szóbeliség általában feltétele a közvetlenségnek, viszont például egy néma írásbeli nyilatkozata éppúgy lehet közvetlen, mint egy szóbeli nyilatkozat közvetett (származékos). A közvetlenség elve folytán lehetővé válik a bíróság számára, hogy a törvényszéki lélektan által meghatározott elvi tételek aktuális igazságáról közvetlen meggyőződést szerezzen, és annak megfelelően értékelje a bizonyítékokat. A törvényszéki lélektan tapasztalati megfigyelések és tudományos kísérletek alapján rögzítette például, hogy a teljesen megbízható vallomás csupán kivételes, minél kimerítőbb a vallomás, annál megbízhatatlanabb, a tévedés a tárgyak, illetve a személyek azonosságának felismerésében a leggyakoribb, különböző a vallomás értéke a vallomástevő neme, kora, foglalkozása szerint.

Már Ayrault is megfogalmazta a XVII. században, hogy

„ha a száj nem szól, az arc és a testmozdulatok beszélnek”.

Az ítélő bírák és esküdtek kizárólag a főtárgyaláson felmerült bizonyítékra, és az ott tapasztalt benyomásra alapozhatják ügydöntő határozataikat, és azt is csak akkor, ha az egész főtárgyaláson jelen voltak.

A szóbeliség és a közvetlenség elve megkívánja, hogy a főtárgyalás az ítélőbíróság előtt lehetőleg egy huzamban folyjon le és ezáltal a bíróság a döntését friss benyomásaira alapozza. A bizonyítási eljárás újrakezdésének szabályai az elnapolás időtartamához viszonyítva lényegesen szigorúbbak voltak a mai büntetőeljárás szabályaihoz képest. A mai hat hónapot meghaladó elnapolás esetére kötelezően előírt újrakezdés a Bp. alapján már egy hónapot meghaladó elnapolás esetére is előírta a főtárgyalás újrakezdését. Nyolc napnál hosszabb, viszont egy hónapot meg nem haladó elnapolás esetén pedig a változatlan összetételű bírói tanács tagjainak megítélésére bízta az újrakezdést, a Bp. szellemében ugyanis ők tudják leginkább megítélni, hogy a korábbi főtárgyaláson szerzett benyomások mennyire frissek az emlékezeteikben.

Vámbéry álláspontja szerint:

„a főtárgyalás szóbeliségét gyakran lerontja az a benyomás, melyet az elnök az előkészítő eljárás irataiból nyert, az esküdt vagy a bíró hiába van jelen a főtárgyaláson, ha nem figyel a tárgyalás menetére. Agyműködést kikényszeríteni nem lehet.”^[40]

Főszabály szerint tehát a tanúkat a főtárgyaláson élőszóval kellett kihallgatni. Abban az esetben, ha a tanú a tárgyaláson személyesen nem hallgatható meg, az előkészítő eljárásban tett vallomásáról szóló jegyzőkönyv felolvasásával tehető vallomása az ítélet meghozatalához felhasználható bizonyítékká. Korábbi vallomásának felolvasása előtt azonban számos akadály állhat, így tehát kizárólag akkor olvasható fel, ha a tanú a tanúskodást a főtárgyaláson törvényes ok hiányában tagadta meg, meghalt, beszámíthatatlan állapotba került, holléte ki nem tudható, megjelenése nehézséggel vagy aránytalan költséggel járna, területenkívüliség vagy személyi jogon mentes, vagy kizárólag a lakásán lenne kihallgatható. A szóbeliség és a közvetlenség főtárgyaláson való következetes érvényesítése érdekében a Bp. nemcsak a tanúvallomási jegyzőkönyv, hanem az okiratok felolvasásának lehetőségét is korlátozta. A Bp. a szembesítést csak a főtárgyaláson engedte meg. Erdei Árpád a Bp. bizonyítási eszközökre vonatkozó szabályozás érdekes vonásának tartotta, hogy az külön nem szól a tárgyi bizonyítási eszközökről, holott más rendelkezésekből kitűnően jelentőségüket elismerte.^[41]

Vámbéry Rusztemnek az 1896. évi Bp. nyomán megírt tankönyve a következőképpen mutatja be az akkor hatályos szabályok fényében a bűnvádi perrendtartást.^[42] A büntető per előkészítő eljárása alapvetően a vádemelést készíti elő, az ezt követő közbenső eljárás pedig a főtárgyalást. Vámbéry tankönyve szerint a főtárgyaláson születik döntés mind ténykérdésben, mind jogkérdésben, ott összpontosul a bizonyítás és „folyik le az elhatározó ütközet a vád és a védelem között. Megállapítható, hogy a főtárgyaláson érvényesülnek leginkább a modern bűnvádi eljárás alapelvei, többek között a szóbeliség, a nyilvánosság, a közvetlenség elve. Ezt esetlegesen egy perorvoslati szak követheti, az állami büntető igény pedig valójában a végső szak, a végrehajtás foganatosításával érvényesült.

Az anyagi igazság a határozatban megállapított tények és a valóság azonossága, melyet az eljárási szabályok megvalósítani törekednek, többek között kifejezésre juttatja ezt a főtárgyalási szakra vonatkozó szóbeliség és közvetlenség elvének, valamint a szabad bizonyítás elvének érvényre juttatása. Az elv alóli kivételként kell értékelni például a tanúzás alól lehetővé tett mentességet, a terhelt távollétében tartható tárgyalás esetét.

Erdei megállapítása szerint az inkvizitórius eljárás középpontjában lévő beismerő vallomás a Bp. rendelkezéseiben sokat veszített királynői méltóságából, nagy bizalmatlanságot állítva vele szemben.^[43]

Vámbéry Rusztem tankönyvének sorai szerint a főtárgyaláson érvényesült a vádelv: a tárgyalás a szóbeliség, közvetlenség és nyilvánosság lehető legteljesebb érvényesítésével zajlott. „A vádelvnek felel meg, hogy a terhelthez az elnökön kivül senki sem intézhet kérdést, viszont a nyomozó elv nyilvánul meg abban, hogy rendszerint az elnök és pedig az iratokból szerzett perismerete alapján vezeti a bizonyitást, mert a törvényben megengedett keresztkérdezés a gyakorlatban a kir. Ügyészek és a védők kényelemszeretete miatt nem tudott érvényesülni.”^[44]

„Közvetlenség és szóbeliség a főtárgyaláson felvett bizonyítás vezérelve.” Szabályszerint tehát a tanúkat élőszóval és a főtárgyaláson kell kihallgatni. A főtárgyaláson ki nem hallgatható tanú előkészítő eljárás során történt esetleges kihallgatásán készült jegyzőkönyv – törvényben meghatározott kivételektől eltekintve – felolvasható volt. A törvény szerint azonban betegség miatt lakásán kihallgatott tanú vallomását nem volt szabad felolvasni, amennyiben időközben felépült. A tanúvallomás jegyzőkönyveken túlmenően a vádlottat terhelő okiratok felolvasását is korlátozta a törvény (pl. Főtárgyalásra meg nem idézett tanú vallomása).^[45]

Az eljárási törvények a vegyes rendszer több árnyalatát jelenítették meg attól függően, hogy elveiben a vádelvi vagy a nyomozóelvi alapelvek nyernek-e inkább érvényesülést. Összességében a Bp. vegyes rendszere közelebb állt a vádelvű eljáráshoz – mely közismerten jobban garantálta az egyéni jogok érvényesítését – mint későbbi eljárási törvényeink bármelyike.^[46]

A világháborúk időszakában a Bp. által nevesített garanciák egyrészt a gyorsaság okán szükségessé váló egyszerűsítési törekvések, másrészt politikai megfontolások okán nem nyertek érvényesülést.^[47]

„A büntető igazságszolgáltatás önmaga tagadásába torkollott: deklarált elveinek ellenkezője érvényesült, fogalmai kiüresedtek, majd hirtelen egészen más tartalommal töltődtek meg, s a tisztességes eljárás gerincét adó alapvető jogintézményei enyésztek el pusztán politikai megfontolásból.”^[48]

5. Szocialista jogalkotás korszaka – inkvizitórius sajátosságok erősödése

A szovjet jog recepciója egyértelműen a vegyes rendszer inkvizitórius jellegét erősítette meg. Az inkvizitórius elvek ugyanis azok, melyek az egyéni jogok figyelmen kívül hagyásával az állam mindenhatóságát leginkább garantálni képesek. Az 1951. évi III. törvény I. fejezetében tárgyalt Alapvető elvek között nem nevesítette a közvetlenség elvét, annak léte a törvény egyéb rendelkezéseiből következett, a tárgyaláson elvileg érvényesülni kellett a szóbeliség, a nyilvánosság, a közvetlenség elvének.

Kabódi Csaba véleménye szerint az 1951. évi III. törvény a magyar jogtörténet talán egyetlen „vegytiszta” inkvizitórius modellje.^[49]

Az 1951. III. törvény a közvetlenség elvének erejét gyengítve bevezette azon rendelkezést, mely alapján lehetővé vált a tanú korábbi vallomásának felolvasása abban az esetben, ha az a tárgyaláson tett vallomásától eltért [165. § (2) bek. b) pont]. A hatályos kódex szerint [291. § (4) bek., 297. § (1) bek.] ezen eljárási lehetőség továbbra is biztosított, ráadásul szélesebb alkalmazási lehetőség körével. Gyakorlati tapasztalatok szerint a rendelkezés negatív árnyéka vetül le, miszerint a cselekményhez való időbeli közelség okán a tanú nyomozás során tett vallomását nagyobb súllyal veszi figyelembe a bíróság a tárgyaláson – a közvetlenség elvének érvényesülése mellett – tett némileg eltérő vallomáshoz képest.^[50]

A fellebbezési rendszer reformatórius volt, súlyosítási tilalom nem érvényesült, így a közvetlenség elvének teljes figyelmen kívül hagyásával lehetővé vált a másodfokú bíróság számára olyan vádlott terhére határozatot hozni, akit nem is látott.

„Összességükben nem a jogi garanciák hiányoztak, hanem nem működtek azok a politikai garanciák, amelyek nélkül a jogi garanciák sem működnek.”^[51]

Az 1962. évi 8. tvr. kiemelte a nyomozás jelentőségét, mely alapvetően a büntetőeljárás fő szakaszává lépett elő. Gyakorlatilag már ott eldőltek az ügyek, függetlenül attól, hogy a jogerős döntést formálisan a bíróság hozta meg. Láthatjuk tehát, hogy a közvetlenség elvének tételei nem igazán nyertek alkalmazást, tekintettel elsősorban arra, hogy az ítéletet meghatározó bíróság nem személyesen, közvetlenül megvizsgált, eredeti bizonyítási forrásokra alapozta ügydöntő határozatát, a bíróság szerepe tehát formálissá vált.

Cséka Ervin a büntető ténymegállapításról 1968-ban kiadott tudományos munkájában^[52] a szocialista törvényesség tartalmát két tényező együttes érvényesülésében látta, vagyis az ügyek valóságos tényállásának objektíve igaz megállapításában és igazságos döntés meghozatalában. A valóságos tényállás megállapítása az igazságszolgáltatás ténymegalapozottságát jelenti, melynek kiemelt jelentőségét hangsúlyozta az író. Álláspontja szerint a valós tények megállapítása széles körű elméleti és gyakorlati felkészültséget igényel, többek között marxista filozófiai és jogelméleti, büntetőjogi, kriminalisztikai, kriminológiai, közgazdaságtudományi, szociológiai, pszichológiai, orvos-, műszaki és természettudományi aspektusból.^[53] A büntető ténymegállapítási folyamat a következő fázisokból épült fel: a büntetőeljárás megindulási szakaszában a bűntettre utaló adatok észlelése, azokról értesülés; nyomozás teljesítse; nyomozási anyag mérlegelése a további nyomozási munka irányvonalának meghatározása céljából; a nyomozás eredményének megállapítása és a vádirat elkészítése; előkészítő ülésen az addigi nyomozati anyagok vizsgálata tárgyalás tartás szükségességének megállapítása céljából; bíróság előtti bizonyításfelvétel; a ténymegállapítás betetőzéseként az ügydöntő bírósági határozat meghozatala. Cséka a szocialista törvényesség érdekében történő valós és objektív igaz tényállás megállapításához az egyik legfontosabb szakasznak a nyomozás teljesítését tekintette, a tényfelderítés érdemi munkájaként értékelte. Ebben a szakban sor kerülhetett a terhelt és a tanúk kihallgatására, tárgyi bizonyítékok beszerzésére, szemle tartására, szakértők meghallgatására. Bár a tényfelderítés érdemi szakaszának Cséka a nyomozási szakaszt tartotta, a bíróság előtti bizonyításfelvételnek is döntő fontosságot tulajdonított, természetesen más aspektusból. Az objektív igaz tényállás megállapítása céljából a bíróság előtti szak azért értékelhető kiemelt fontosságúnak, mert ott a közvetlenség elvének érvényesítése által „közvetlen felvétele, majd önálló, a korábbi ténymegállapításokhoz semmiben sem kötött, belső meggyőződésen alapuló, átfogó ténybeli értékelése történik a bűnügy egész anyagának”. E szak tehát a korábbi nyomozás során megszerzett tényadatok közvetlen vizsgálatával, ellenőrzésével képes azok hiteltérdemlősége tárgyában határozni és esetlegesen további nyomozás lefolytatását elrendelni. A két kiemelt szakasz vonatkozásában közös tehát a cél és azonosak a cél megvalósításához szolgáló tevékenység keretei is, viszont eltérő a tevékenység alapja. A nyomozásnál ugyanis a ténykérdés alapja elmosódott, a nyomozó alapvetően ténykutatást végez, illetve szükségszerűen megvalósul a ténymegállapítási és ténykutatási funkció a dinamikus nyomozati szakban. Ehhez képest a bíróság statikus tevékenysége alapvetően bizonyíték-felvételre és bizonyíték-értékelésre szolgál. A bizonyítékok kutatásának három köre ismeretes: az inquisitio generalis (a cselekményre); az inqusitio specialis (az elkövetőre); az inqusitio generalissima (általános). Míg a nyomozás alapvetően az inqusitio generalissma-ra irányul, addig a bírói bizonyítás körébe az inqusitio generalis és az inqusitio specialis tartozik. Cséka hangsúlyozta azt is, hogy a ténymegállapítás fogalma nem azonos a bizonyítás fogalmával, a ténymegállapítás folyamatában a bizonyításon kívül ugyanis számos egyéb részfunkció szerepel, úgy, mint például a tények, felderítése, nyomozása, összegyűjtése, rögzítése, megvizsgálása.^[54]

Az 1973. évi Be. büntetőeljárási alapelvként deklarálta a 10. §-ban a szóbeliség és a közvetlenség elvét.

A nyomozás céljának meghatározásában a kódex lényegi változást hozott: „A nyomozás során a valóságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében haladéktalanul meg kell tenni minden törvényes és célszerű intézkedést” [131. § (1) bek.]. A rendelkezés jogpolitikai indoka azt sugallja, hogy ártatlansági vélelem ide vagy oda, a nyomozó hatóság által megállapított ha formálisan nem is, de tartalmi szempontból irányadó, így „akit a nyomozó hatóság bűnösnek tart, csak ideig-óráig, amíg a bíróság rá nem üti a pecsétet, takarózhat az ártatlanság vélelmével”.^[55]

Cséka Ervin 1985-ben kiadott, a büntető jogorvoslatok tárgyában írt tudományos művében megfogalmazta, hogy a szocialista törvényesség és igazság megvalósítása az eljárás minden szakaszában irányadónak volt tekinthető, ez viszont nem zárta ki, hanem inkább feltételezte az annak eléréséhez legalkalmasabb eszközök kiválasztását, az egyes eljárási szakaszok sajátos szabályozását. Megállapította, hogy „a szóbeliség, a közvetlenség, a bizonyítékok szabad értékelése, a kontradiktórius elv a bíróság előtti jogorvoslati eljárásban korlátozásokkal, ahhoz igazodóan érvényesült, amit a jogorvoslati eljárás rendeltetése és sajátosságai megkívánnak”. Beláthatjuk ugyanis hogy az imént felsorolt alapelveknek inkább a bizonyítás során van kiemelt szerepük, bizonyításra pedig a jogorvoslatok jelentős részében nem kerülhet sor (pl. kasszációs rendszerben a fellebbviteli bíróságon; a törvényességi óvás elbírálásánál a Legfelsőbb Bíróságon), vagy csak korlátozott mértékben kerülhet sor (másodfokú eljárás).^[56]

A közvetlenség elv, mint általános processzuális elv érvényesülését, annak a kódexben történő nevesítésétől függetlenül, „nem jelentéktelen negatív irányú eltérésekkel” jellemezte Cséka a korábbi joghelyzethez képest 1998-ban. Az alapelv követelményeit véleménye szerint a kor jogalkotása túlzottan merevnek tartotta és tartja, mely következtében fokozatosan felerősödnek a közvetlenség elvének töréseiként értékelhető rendelkezések. E körben nevesítette például, hogy közvetlen bizonyítékok helyett a gyakorlatban sokszor objektív akadályok körén kívül is lehetővé vált a közvetett bizonyítás források alkalmazása, vagy a tárgyalás folytonosságára vonatkozó eljárási szabályok szigorának enyhítése (korábbi egy, majd kettő, majd három hónapról hat hónapra emelése annak az időtartamnak, mely alatt a bíróság változatlan összetételben megismétlés nélkül tovább folytathatja).^[57]

Erdei Árpád megállapította, hogy a szocialista jogban fokozatosan nőtt a törvénybe iktatott alapelvek száma, viszont álláspontja szerint ezen elvek rögzítését nem minden esetben követte összhangban álló szabályozás. Az alapelvek bő listája azt a látszatot keltette, hogy az eljárási törvény megfelel a XX. század második fele által a büntetőeljárással szemben megfogalmazott igényeknek. Az alapelvek normába foglalása eligazítást ad a jogalkotói szándékról, viszont Erdei fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az alapelvek érvényesülését nem a nevesítésük, hanem a hatókörükbe tartozó rendelkezések tartalma biztosítja. Ennek a megállapításnak tehát kifejezetten a szovjet jogban deklarált büntetőeljárási alapelvek tényleges jelentősége vonatkozásában volt aktualitása.^[58]

Fontos rögzíteni, hogy a vegyes rendszer nem szakított teljes egészében az inkvizitórius eljárás elveivel. A nyomozás inkvizitórius jellege nehezen tagadható, kontradiktóriusnak nevezett tárgyalási perszakasza sem mentes az inkvizitórius hatásoktól. Aligha erősíti a kontradiktórius vonásokat például az, amikor sem a vádló, sem a védő jelenléte^[59] nem kötelező a bírósági tárgyalások jelentős részében.^[60] Erdei Árpád 1998-ban az inkvizitórius elemek nagyszámú jelenlétére hívta fel a figyelmet. „Úgy látszik, bármihez is nyúlok eljárásunkban, nem kerülhetem el, hogy az inkvizitórius hagyomány jegyeit fedezzem fel.” Hangsúlyozta azonban, hogy az inkvizitórius elemek nem szükségképpen bírálatra, a kontradiktórius jegyek pedig dicsérésre érdemesek. Eredetüktől függetlenül céljainknak megfelelő elemeket kell törvénybe foglalnunk a célnak megfelelő hatás és gyakorlat kialakítása céljából.^[61]

Erdei hangsúlyozza vita esetére a kontradiktórius tárgyalás megtartásának szükségességét, emellett azonban a beismerésen alapuló, időszerűség követelményét szolgáló, rendelkezési jog érvényesülését is biztosító tárgyalás elkerülésére való törekvést. Az eljárás beismerésre alapított egyszerűsítését a tárgyalás mellőzéses eljárástól eltérően, a bíróság és a terhelt feltétlen találkozását nem nélkülöző formában javasolja önteni.^[62]

6. A közvetlenség elvének küzdelme napjainkban

A Kormány 2002/1994. (I. 7.) határozatában és annak mellékletében meghatározta az elkészítendő új büntetőeljárási törvény tervezeténél szükségszerűen érvényesítendő szempontokat (büntetőeljárás koncepciója). Ezek között szerepelt többek között az, hogy „Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben – legalábbis az alaptípust tekintve – érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga.” (IX.2. pont).

Az 1998. évi Be. nem nevesíti a közvetlenség alapelvét, csupán a bírósági eljárás általános szabályai között találhatunk utalást a létezésére, érvényesülésére.

A nevesítés elmaradását Tremmel Flórián lényeges hiányosságnak tartja, az Alkotmányban rögzített alapelvek „átlagához” viszonyítva jelentősebbnek, fontosabbnak tartja a Be.-ben sem nevesített közvetlenség elvét.^[63]

Kertész Imre álláspontja szerint:

„A vallomások írott formában való kifejtése esetén hiányzik a nyomozó és a kihallgatott közötti személyes kontaktus, nincs lehetőség menet közben tisztázni a vallomás homályos, nehezen érthető részeit, kiegészítő, ellenőrző kérdéseket feltenni…”^[64]

Botos a közvetlenség elvének jelentőségét alátámasztva rögzítette a következőt:

„az emberi test bizonyos határok között visszatükrözi a jellemet, a temperamentumot, és a lelki folyamatokat”^[65]

Az egyes törvényeknek a bíróságok hatékony működését és a bírósági eljárások gyorsítását szolgáló módosításáról szóló 2010. évi CLXXXIII. módosító törvény elsősorban a büntetőeljárási kódexben az időbeliség követelményének érvényesülését biztosítja a közvetlenség elv tényleges érvényesülésének hátrányára, viszont a jogalkotói indokolás alapján csupán az eljárásban résztvevő személyek eljárási jogait ténylegesen nem szolgáló, formális garanciákat biztosító szabályok megváltoztatása terén teszi azt. A korábbi vallomások felolvasása helyett a vallomás ismertetését tette főszabállyá, tekintettel a nagyszámú vádlottal szemben, több éven keresztül folytatott nyomozást követő bírósági eljárásban a felolvasás okán keletkezett jelentős nehézségre, mely terjedelmes vallomások esetén több tárgyalási napot is igénybe vevő felolvasásokat jelenthet.

III. Záró gondolatok

Az alapelvek történeti képződmények, korszakonként, alapvetően a politikai, jogi, társadalmi, történelmi változásokhoz igazodóan többé-kevésbé változó tartalommal jellemezték az országok büntetőeljárási rendszerét.^[66] A történeti fejlődés során tehát az érvényesülő alapelvek folyamatos formálódásban vannak. Egyes elvek az idők folyamán veszíthetnek erejükből, míg új alapelvek születnek, vagy tovább él az elv ugyan, viszont a megváltozott társadalmi környezetben már lényegesen eltérő jelentéstartalommal.^[67]

E számos körülmény által befolyásolt történeti változás kapcsán Erdei Árpád is rámutatott arra, hogy a szóbeliség és a közvetlenség elve változatlanul az egyik legfontosabb tárgyalási alapelvünk, viszont értelmezése más megközelítést igényel. A korábbi írásbeli és közvetett inqusitios eljárás tagadásaként megjelent eljárásjogi elveket ma már inkább más kiemelt eljárásjogi elvek, elsősorban a gyorsaság és a hatékonyság követelménye ellen való hatásuk alapján érdemes megközelíteni.^[68]

Meglátásom szerint helyesnek fogadható el Király Tibor azon meglátása, mely szerint a közvetlenség azon alapelvek közé tartozik, melyek bár eltűrnek kivételeket, az esetek túlnyomó többségében mégis érvényesülnek, megmarad rendszerjellemző tulajdonságuk.^[69]

Az új büntetőeljárási törvény kodifikációja során határozott állásfoglalás szükséges a jogalkotótól, hogy a közvetlenség alapelvi szintű rögzítése indokolt-e a törvénybe. Nyilvánvaló, hogy ezen alapelv nem az egész eljárást átható elvek felsorolásának, hanem kizárólag a tárgyalási elveknek lehet a része.

„Alapelvek fenntartása ügyében érdemes konzervatívnak mutatkozni. Az újító szellem inkább akkor szárnyalhat szabadon, amikor az elvek racionális megvalósításának útjait a mai kor igényei között keressük.”^[70]

Irodalomjegyzék

Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve. Athenaeum, Budapest, 1915.

Beliznay – Horváth – Kabódi – Király – Lőrincz – Máthé – Mezey – Pomogyi – Révész – Zlinszky: Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

Botos Gábor: A büntetőeljárási jog története. Budapest, 2000.

Bócz Endre: A nyomozási szakasz néhány alapkérdése az új büntetőeljárási törvényben. In: Belügyi Szemle, 1998. 7–8.

Csemegi Károly: A bűnvádi eljárás alapelvei. Budapest, 1882.

Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás elméleti alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968.

Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.

Cséka Ervin: Korszerűsödő alapelvek a büntetőeljárásban. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, Acta Juridica et Politica, Tomus LIII. Fasciculus 1–25., Emlékkönyv dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged, 1998.

Damaska, M. R.: The faces of justice and state authority: A comparative approach to the legal process. New Haven, CT: Yale University Press, 1986.

Diósdi György: A római jog világa. Gondolat, 1973.

Erdei Árpád: Felújítás vagy megújítás. A büntetőeljárási jog választási lehetőségei. In: Magyar Jog 1993. 8. szám

Erdei Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntetőeljárás elvei ürügyén. Rendészeti Szemle, 10/1993.

Erdei Árpád: Az 1896. Évi Bp. bizonyítási rendszerének néhány sajátossága. In: Magyar Jog, 1996. 11. szám

Erdei Árpád: Az inkvizíciós és a kontradiktórius vonások a büntető eljárási jogrendszerekben. In: Jogtudományi Közlöny, 1998. április

Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Kiadó, Budapest, 2012.

Fantoly Zsanett: Akkuzatórius vagy inkvizitórius büntetőeljárást? (versengő rendszerek). In: Tudományos előadóülés a Bűnügyi Oktatók Országos Találkozóján, Szeged, 2009. 06. 05.

Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Farkas Ákos – Róth Erika: A büntetőeljárás. Complex Kiadó, Budapest, 2007.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007.

Hermann, Joachim: A büntetőeljárás reformja Kelet- és Nyugat-Európában. In: Magyar Jog, 1993. 5. szám

Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII–XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Király Tibor: A magyar büntetőeljárásjog fél évszázados történetének vázlata. In: Belügyi Szemle 2003. I.

Kertész Imre: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965.

Kőhalmi László: Jogállami büntetőeljárás: védői észrevételek. In: Jacsó Judit (szerk.) Bizalom – Társadalom – Bűnözés: V. Országos Kriminológiai Vándorgyűlés: Szeged, 2005. október 6–7. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006.

Kőhalmi László: A védő magyar büntetőeljárásban. In: Gál István László (szerk.) Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2011.

Kőhalmi László: A jogállami büntetőeljárás egy fontos kívánalma: a védelemhez való jog. In: Elek Balázs, Háger Tamás, Tóth Andrea Noémi (szerk.) Igazság, ideál és valóság: Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2014.

Mezőlaki Erik: A funkciómegosztásról, különös tekintettel a vádlói és a bírói feladatok elkülönüléséről. In: Jogi Fórum publikáció 2014. 08. 24. http://www.jogiforum.hu/files/publikaciok/mezolaki_erik__a_funkciomegoszlasrol[jogi_forum].pdf (letöltve: 2015. 08. 23.)

Miskolcziné Juhász Boglárka: A büntetőeljárási szabályok továbbfejlesztésének lehetséges iránya. „c” értekezés. https://jak.ppke.hu/uploads/articles/12332/file/Juhasz_Bogi_dolgozat_v.pdf (letöltve: 2015. 08. 23.)

Stein, Peter: A római jog Európa történetében. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Szalay László: Thémes. Értekezések a jog körében. II–III. füzet. Pest, 1839.

Székely György László: Alapelveket érintő változások a büntetőeljárási törvényben. In: Ügyészek Lapja 2014. 1. szám

Tremmel Flórián: A büntetőeljárás alapelvei az új alaptörvény tükrében. In: Magyarország új alkotmányossága (szerk.: Drinóczi Tímea) Pécs, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2011.

Ulpianus D. 48. 18. 1. pr.-4.

Ulpianus D. 48. 18. 1. 23.

Ulpianus D. 48. 18. 1. 21.

Vadász Viktor: A szabad bizonyítás elve és a bizonyítékok felhasználásának törvényi tilalma. In: Ügyészek Lapja, 2009. 6. szám

Vámbéry Rusztem: A bűnvádi perrendtartás tankönyve. Harmadik kiadás, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1916.

Ritkán telik el egy hét anélkül, hogy a sajtó hírt ne közölne egy klasszikus gyermekbetegség gyógyítását szolgáló, új, reményteli kezelési eljárás felfedezéséről. A gyermekekkel szembeni szexuális erőszak megelőzéséért, megszüntetéséért tett erőfeszítésekről, még kevésbé a kérdésben elért szakmai sikerekről azonban alig hallhatunk. A nemi erőszak általában csak akkor kerül a figyelem középpontjába, mikor már visszafordíthatatlan, mert személyes tragédia történt.^[1] Magyarországon minden második, halállal végződő erőszakos bűncselekmény „családi ügy”. A brutálisan megölt áldozatok fele nem csupán ismerte, hanem egykor szerette is gyilkosát, hiszen szülője, gyermeke, testvére, házastársa, élettársa volt.^[2]

A kiskorúak által elszenvedett szexuális bántalmazásra az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában évtizedekkel korábban gyermek- és nőjogi mozgalmak hívták fel a figyelmet. Hazánkban csak az utóbbi években kerültek nyilvánosságra konkrét és megdöbbentő esetek.

A növekvő nyilvánosság eredményeként sokan azt a téves következtetést vonják le, hogy a gyermekekkel szemben elkövetett szexuális bűncselekmények száma nő. Valójában az információáramlás során megteremtődnek azok a feltételek, melyek az eddig titkolt, fel nem tárt esetek napfényre kerülését szolgálják. Korábban ezek az áldozatok úgy gondolták, hogy a helyzetük egyedi, szégyellni és titkolni való.^[3] Annak ellenére, hogy a szakirodalomban már 1975 óta ismert a kórkép^[4], Magyarországon még nem történt átfogó, populáció-alapú vizsgálat, az ismert és eddig felderített esetek a szexuális zaklatás áldozatainak mindössze töredékét ölelik fel. Ez pedig csupán a jéghegy csúcsa, a gyermekek elleni szexuális bántalmazás néma járványként söpör végig a világon, és ez alól hazánk sem kivétel.

A gyermekek elleni bántalmazással^[5] kapcsolatba kerülő egészségügyi dolgozók feladata nehéz és sokrétű, mivel a bántalmazást felismerni nem könnyű, a gyakran nehezen értékelhető jelek, a netán alaptalan súlyos vád elkerülése, a megoldás nehézségei a bizonyított esetekben, a szakmai elszigeteltség és a szexuális bántalmazás ma is tabuként kezelt megítélése miatt. E cikkben arra próbálok rávilágítani, mennyiben tudja pozitív irányban befolyásolni az ilyen jellegű bűncselekmények felderítési arányát az egészségügyben dolgozók megfelelő tájékozottsága, a bűncselekmények felismeréséről, kezeléséről ismereteinek bővítése, valamint kutatásaim eredményeit felhasználva teszek javaslatokat az orvosi vizsgálat bizonyító erejének növelésére, a hatékonyabb igazságszolgáltatás érdekében.

A kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális jellegű bűncselekmények közös jellemzője, hogy ezek többnyire látens bűncselekmények, melyek többsége nem jut a hatóság tudomására.^[6] Már önmagában a nemi erkölcs elleni bűncselekmények is a legnehezebben bizonyítható cselekmények közé sorolhatóak felderítési mutatóik alapján^[7], s a legtöbb kriminológus szerint a nők ellen elkövetett erőszakos cselekmények a legkevésbé dokumentált bűnügyek^[8], magától értetődően, kiskorúak esetén még kevesebb esély van rá, hogy felszínre kerüljenek. Az elkövető és a sértett között szoros érzelmi kötődés áll fenn, amennyiben a szexuális abúzus (szexuális bántalmazás, visszaélés) családon belül történik,^[9] a gyermekek pedig 12 éves korukig az érzelmeiken keresztül látnak, és nem racionálisan gondolkodnak, titkolják, hogy mi történt az otthon falai között.^[10] Éppen ezen okokból az elsődleges orvosi ellátást végző orvos szerepe rendkívüli jelentőségűvé válhat a büntetőeljárásban, hiszen közvetlen információkat észlel, amelyek későbbi bizonyítékként történő felhasználására feltétlenül szükség lesz. A probléma az, hogy a gyermekekkel foglalkozó szakembereknek nincs elegendő és adekvát ismerete a szexuális visszaélésekről, az áldozatok és elkövetők jellemzőiről, a bűncselekmények felismeréséről, kezeléséről és az áldozatok rehabilitációjáról. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a szexuális bántalmazás pontos előfordulásának ismerete és a gyermekek elleni erőszak megfelelő orvosi és jogi megközelítésének megteremtése alapvető egészségügyi és társadalmi, nemzeti követelmény.

Az orvosi vizsgálat azonban csak egy része a szexuális bántalmazás felderítésére irányuló multidiszciplináris együttműködésnek. Fő feladata, hogy felderítse és kezelje az esetleges sérüléseket és fertőzéseket, igazságügyi orvosi bizonyítékokat gyűjtsön, szűrje az esetleges nemi úton terjedő betegségeket, biztosítsa a gyermeket és a családot a gyermek egészségi állapotának gyors javulása felől, és a későbbi bírósági eljárás számára pontos dokumentációt biztosítson.

A Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrumának Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája az egyetlen intézet Hajdú-Bihar megyében (lakosság: 700 000 fő), ahol gyermeknőgyógyászati betegek ellátása folyik. 1986. január 1. és 2006. december 31. között a klinikánkon szexuális bántalmazás miatt megjelent 18 éves kor alatti leányok adatait elemeztük. A munkánkat a vizsgálati periódus első 10 évében az adatok retrospektív gyűjtésével, majd 1996-tól a betegek adatainak prospektív feldolgozásával végeztük. A szexuális bántalmazásnak kitett leánybetegek kórtörténeteit kiemeltük, a bűncselekményt és annak körülményeit elemeztük, és az eseteket a bírósági eljárás végéig követtük. A bántalmazott gyermekek vizsgálatának módszerén túl tanulmányoztuk a gyermekeket érő szexuális bántalmazás, molesztálás és a nemi erőszak közötti különbségeket, rámutatva a bűncselekmények diagnosztikai nehézségeire. A bűncselekmények jogi eljárásainak eredményeit is értékeltük. Az orvosi és a bírósági adatokat folyamatosan, párhuzamosan figyeltük és összehasonlítottuk. E cikkben a kutatás büntetőjogi vonatkozású eredményeit, tanulságait emelném ki a hatékonyabb igazságszolgáltatás megvalósítása érdekében.

Az elmúlt 20 éves időszakban 266 esetet 127 alkalommal (48%) követett rendőrségi feljelentés. Végül a jogerősen elítéltek száma 68 volt (26%). Az elkövetők elleni büntetőeljárás éveken keresztül zajlott. A feljelentések és a büntetőügyek alacsony száma és a magyar igazságszolgáltatásban ismert hosszú döntési idő akadályozza az események ismétlődésének, vagy hasonló bántalmazások bekövetkezésének hatékony megelőzését.^[11] Az eljárások elhúzódása egyéb problémáknak is forrása, az agresszivitás ugyanis egyre durvábban nyilvánul meg az idő múlásával.^[12] A hosszantartó eljárás a gyermekeket is bizonytalanságban tartja, számukra is az igazságszolgáltatás mielőbbi befejezése lenne indokolt, a mielőbbi lezárása a történteknek. Problémát okoz az is, hogy az elhúzódó büntetőeljárások alatt az elkövetők szabadlábon védekezhetnek, a gyermekek ezért félelemben élnek az eljárások alatt. Ez összefügg azzal a bizonyítási nehézséggel, hogy gyakran nem tesznek vallomást, vagy visszavonják vallomásukat.^[13] „A gyermekkorú tanúk megszólaltatása és vallomásuk értékelése egyébként is az egyik legnehezebb feladat, egyrészt érzelmi érintettségük miatt, másrészt, mert gondolkodásmódjukban még gyakran keverednek a valóság és a képzelet elemei.”^[14] Ezzel összefüggésben kiemelném, hogy az orvosnak fontos feladata, hogy a szexuális bántalmazásra utaló eseményekre az anamnézisben rá kell kérdeznie, akár burkolt, akár közvetlen formában. A közelmúltban publikált külföldi tanulmányok szerzői egyetértenek abban, hogy az áldozatok várják az esetleges szexuális zaklatást feltáró kérdéseket, de ezek az esetek nagy részében elmaradnak.^[15] A szülőknek, az iskolai nevelőknek és az orvosoknak egyaránt fel kell figyelni a gyermekkel való rossz bánásmódra, esetleges szexuális bántalmazására utaló apró jelekre.^[16] A helyzetet nehezíti, hogy a testi jelek hiánya nem zárja ki a bántalmazás lehetőségét; hogy a jelek sokszor nem egyértelműek; az áldozattól nem várható a gyanú megerősítése, így a szakembernek a szexuális és egyéb bántalmazási formákra minden gyanús esetben gondolnia kell. Ugyanakkor nem szabad senkit alaptalanul megvádolni, tudatában kell annak is lenni, hogy a vélt áldozat sem mindig szavahihető.^[17] A szülő vagy a kísérő által elmondott történetet ugyancsak rögzíteni szükséges. Továbbá nagy jelentőséget kell tulajdonítani a nyugodt, alapos, minden apró részletre kiterjedő kikérdezésnek. Az anamnézis felvétel során az orvosnak olyan körülményt kell teremtenie, hogy az áldozat képes legyen minél pontosabban leírni a bántalmazás folyamatát.

Az orvosi vizsgálat csak egy része a szexuális bántalmazáson átesett sértettek ellátásának. A nyomozástól egészen a bírósági tárgyalásig gyermekbarát rendszert kell kialakítani, hiszen a fiatalkorúak első találkozása az igazságszolgáltatással sokszor az egész életükre hatással lesz. Az egész jogrendszerben szemléletváltásra van szükség azért, hogy a sértettek megfelelő bánásmódban részesüljenek, és később ne váljanak maguk is bűnözővé. Tudni kell ugyanis, hogy egy nem kielégítően felépített és elvégzett vizsgálattal is többet árthatunk az áldozatnak, mint maga az erőszak. Ezt jelenti a másodlagos viktimizáció fogalma, amikor a gyermek védelmére létrehozott rendszer rosszul működik, ezáltal hozzájárul a bántalmazás késedelmes elhárításához, vagy be nem avatkozásával a folyamatos viktimizációhoz. Ide tartozik nemcsak az orvosi ellátás, de a nyomozási, a jogi eljárás során a szükségtelen számú és nem megfelelő képzettségű szakember által végzett kikérdezés, az indokolatlanul elhúzódó kihallgatás és vizsgálat.

A fiatalokkal szembeni bánásmód javításának több eszközét el tudom képzelni, így elsődlegesen azt, hogy a gyermekeket érintő ügyek ténylegesen is soronkívüliséget élvezzenek. Ezáltal elkerülhető lenne a gyermeknek a bántalmazó, szabadlábon védekező szülővel történő további együttélése az elhúzódó eljárás alatt.

A bírósági ügyek gyorsítására lenne szükség, az emlékek ugyanis az idő elteltével halványodnak, és minél fiatalabb a gyermek, annál nehezebben tud emlékezni. A gyermekek emlékei akár 1-2 év alatt teljesen átformálódhatnak, s ezt nehezíti, hogy az eljáró hatóság szinte lehetetlen pontosságú emlékekre kíváncsi. Ezért az a gyakorlat alakult ki, hogy röviddel a cselekmény megtörténte után a gyermeket lehetőség szerint nyilatkoztatni kell.^[18]

A gyermekek érdekében az életkornak megfelelő nyelvezet használata^[19] is éppoly hasznos lenne, mint a zárt kihallgatások biztosítása. Ezáltal áldozatbarát eljárási gyakorlat kerülne bevezetése, akárcsak az Európai Unió számos országában, ahol is a videóra vett vallomást használják a bizonyítási eljárás során a reviktimizáció elkerülése céljából.^[20]

Az áldozatsegítés is nélkülözhetetlen, hogy minél hamarabb sor kerüljön a szakszerű gyermekvédelmi intézkedések, a gyermekek rehabilitációjának foganatosítására. Fontos, hogy a jogrendszer megakadályozza a történtek folytatódását, vagy megismétlődését. Erre alkalmas jogintézmény lehet a távoltartás. Önmagában azonban a büntető eljárásjogi, büntetőjogi eszközök sem elegendőek. Holisztikus szemléletre, a probléma integrált kezelésére van szükség. Az áldozatok megerősítése, kezelése, támogatása, és az elkövetőkkel való foglalkozás is e körbe tartozik.^[21] Nem szabad utóbbiakat sem figyelmen kívül hagyni, a legtöbb elkövető ugyanis személyiségzavarban szenved, mentális problémáik vannak. Mivel betegek, következetes pszichiátriai felügyeletet is biztosító kezelésnek kell alávetni őket. Külön figyelmet kellene fordítani a börtönből szabadult elkövetőkre is, megelőzve ezzel a visszaesést.^[22]

A jogalkalmazók továbbképzése, a rendszer alkalmassá tétele a felderítésre és kezelésre a következő, amelyre igény van. A bírói képzés kialakítása, mely a szükséges büntető anyagi és eljárásjogi ismereteken túl sokkal szélesebb és mélyebb aspektusokból – a nemzetközi jogtól a pszichológiai eredményekig terjedően – közelítene a kiskorúakhoz.

Javasolnám, hogy külön jogszabály írja le, hogy kinek és milyen formában kell a szexuális bántalmazást bejelenteni. Mindezek mellett prospektív tanulmányok végzése szükséges, melyek a gyermekáldozat sorsát egészen felnőttkorig követné. Ez nyújtaná a legnagyobb segítséget a gyermeket érő szexuális bántalmazás hatásának vizsgálatában. Nagy-Britanniában arról folyik a vita, hogy miképpen lehetne a szociálpolitika, a gyermekvédelmi politika elméleti és gyakorlati kérdéseit integrálni, a viták középpontjában a gyermekbántalmazások, elhanyagolások állnak, nálunk nemcsak hogy hiányoznak ezek a viták, de ezen kérdések önállóan, kontextusuktól függetlenítve jelennek meg.^[23] Nálunk hiányzik az anyagi erőforrás, és sok helyen teljességgel hiányoznak azok az ismeretek, meggyőződés, szándék is, amelyek nélkül a pénz sem segít.^[24]

Elengedhetetlen, hogy minden cselekedetünkben arra gondoljunk, hogy a gyerekek és fiatalok nem tárgyak. Nem csak statisztikai adatok vagy ügyek. Ők jelentik a kapcsot a jelen és a jövő között. Nem veszíthetjük el őket. Ez közös felelősségünk.

2010 májusa óta a permanens jogszabályváltozások éráját éljük. Korunk az állami túlszabályozás időszaka. Az EBESZ 2014-es Magyarországról készített jelentése szerint az elmúlt években több mint 800 törvényt fogadtak el. A jogrendszer ilyen mérvű átalakítása példa nélküli. Sem a bíróságok és ügyészek, sem az ügyvédek nem tudják konszolidált viszonyok között végezni a munkájukat. Ez a jelenség már-már kikezdi a jogállam alappillérét, a jogbiztonságot.

Sokszor idézem Mórus Tamás Utópiájában papírra vetett gondolatokat. A megálmodott ideális állam – Sehol szigete – polgárai „szerfölött méltánytalannak tartják, hogy az embereket több törvénnyel szabályozzák, mint amennyit el lehet olvasni, vagy zavarosabbal, hogysem valaki is meg tudná érteni”.[2]

A felvetések példátlan aktualitással bírnak. Nem véletlen, hogy Varga Zs. András alkotmánybíró az „Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája” című új kötetében már totális joguralomról beszél.[3] A jogállamiság olyan felfogásáról, melyben „A jogalanyok egyre kevesebb szabadsággal rendelkeznek, és az elvileg a jogaikat, szabadságukat védeni hivatott jog végső soron teljes kiszolgáltatottságukat okozza” (11. o.). A joguralom bálvánnyá emelkedésének okát többek között az állami túlszabályozásban látja. A rendszer „nem is képes tudomást venni az emberi esendőségről” (195. o.) és alaptalanul feltételezi, hogy a rengeteg jogi előírás egyidőben is betartható. További okként utal a szabad jogalakításba átcsapó „bírói jogértelmezés korlátlan szabadságára” (18. o.), valamint a szabályozórendszerben megnyilvánuló globalizációra is.

Ilyen felvezetés talán nem okozok csalódást azzal, hogy a magam részéről Montesquieu-vel értek egyet: „Ha nem feltétlenül szükséges egy törvényt megalkotnunk, akkor feltétlenül szükséges, hogy ne alkossuk meg”. Érdekesség, hogy Miskolczi Barna miniszteri biztos még az új Btk.-val kapcsolatban a francia felvilágosodás másik nagy alakját, Voltaire-t idézte: „Ha jó törvényt akarsz, vesd tűzre a régit, és alkoss újat”.[4]

A két idézet jól tükrözi a törvény-előkészítésben is megmutatkozó eltérő szemléletmódot és jogfilozófiai megközelítést. Már most le kívánom szögezni, hogy bár az állami túlszabályozást káros jelenségnek tartom, azzal egyetértek, hogy szükség van egy új, a büntetőeljárást szabályozó törvényre. Annak megalkotása a változó társadalmi viszonyok mellett elkerülhetetlen. Respektálható az az igény is, hogy az új anyagi jogszabályhoz új eljárási törvény társuljon. Így valósulhat meg a tartalom és a forma szinkronja is. Gyakorló jogászként naponta szembesülünk azzal a ténnyel, hogy az eljárási törvény belső koherenciája megbomlott. Sőt, az 1998. évi XIX. törvény fogantatásának, majd világra jöttének körülményeiből prognosztizálhatóak voltak a későbbi hiányosságok. A „születési rendellenességeket” tovább tetézték a sorozatos, gyakran aktuálpolitikai megfontoláson alapuló módosítások is.

Ezek a veszélyek azok, amelyeknek elejét kell venni. Időtállóságra kell törekedni.

A kodifikáció szervezeti rendszere

Az előkészítő munkálatok 2013 első felében indultak. Ekkor került felállításra egy kisebb létszámú Kodifikációs Bizottság dr. Erdei Árpád professzor vezetésével. Ez a testület vázolta fel az új koncepció alapjait. A munka 2014 elejétől 11 fősre kibővített grémiumban folyt tovább. A bizottságban a jogterülettel érintett valamennyi jogászi szakma arányosan volt reprezentálva. Az összetételben is testet öltött a megszüntetve-megőrzés gondolata, vagyis az, hogy a szabályozandó területen nincs forradalmi változásokra szükség. Ergo, nem kell a régi törvényt tűzre vetni.

Jellemző adalék, hogy a hatályos Be. előkészítésében is aktív szerepet játszott dr. Bárd Károly és dr. Farkas Ákos professzorok mellett dr. Láng László és dr. Bánáti János. Ők komoly tapasztalatokkal rendelkeztek. Adva volt a lehetőség, hogy elejét vegyük azoknak a hibáknak, amelyek a korábbi jogalkotásban tetten érhetők voltak.

A kibővített bizottság dolgozta ki az új koncepció elvi alapjait. Rendkívül aprólékosan foglalkozott az új törvény alapelveivel és alapvető rendelkezéseivel, majd megkezdte az egyes eljárási szereplőkre vonatkozó rész – az úgynevezett statikus rész – szabályrendszerének kidolgozását.

A 2014-es országgyűlési választások hozadéka volt, hogy KIM-et az IM váltotta fel. A tárca működésében előtérbe került a szakminisztériumi jelleg, és ez a Be. előkészítésében is szervezeti változásokat indukált. Az új organizáció indokoltságát nehéz lenne vitatni. Az operativitás célját szolgálta, hogy az irányítást és szervezést a Büntetőjogi Jogalkotásért Felelős Helyettes Államtitkárság vette át. Az előkészítést a szakapparátus mellett egy heti rendszerességgel ülésező Szakértői Testület végzi, melynek személyi összetétele garanciát jelent az eredményességre. A törvényalkotásban ennek a testületnek van kulcsszerepe. A tagjai lesznek azok, akiket néhány év múlva dicsérhetünk, vagy akiken az új megoldások hiányosságait számon kérhetjük.

A korábbi bizottság Kodifikációs Tanácsadó Testületté alakult át. Feladata: az államtitkárság és a szakértői testület által elkészített munkaanyagok és tervezetek szakmai jellegű véleményezése. Mint tag halkan és kritikusan jegyzem meg, hogy az új struktúrában a grémium nem tudja betölteni a szerepét. 2014–15 ősze között mindössze két alkalommal került összehívásra.

Ez tehát a minisztérium által felállított szervezeti struktúra. A szakmai munka azonban sokkal szélesebb keretek között zajlik. Valamennyi hivatásrendnél kialakult egyfajta belső munkacsoport. Különösen magas színvonalú előkészítő munka folyik a dr. Frech Ágnes által irányított és az OBH által szervezett munkacsoportban.

Egyetértek dr. Miskolczi Barnával, aki szerint valamennyi jogterület szabályozása szükségszerűen kompromisszumokat feltételez, mégis az eljárásjog specialitása, hogy ezt a konszenzust más síkon kell megteremteni. Nem elsősorban a jogalkotóra nehezedő társadalmi igények és a jogpolitika, hanem „az eljárásban részt vevő hatóságok és személyek érdekei, elképzelései között”.[5] Mindez abból adódik, hogy ennek a szabályozási tárgynak tipikusan a szakmai érzékenysége a nagyobb.

Az új büntetőeljárási törvény szabályozási elvei

2015. május 15-én a Harminchatodik Jogász Vándorgyűlésen volt alkalmam előadást tartani „La Grande Illusion” – Filmkockák a kodifikáció kétéves történetéből címmel.[6] Részletesen elemeztem, hogy az új törvény koncepcionális elvei milyen jelentős metamorfózison mentek keresztül. Tény, hogy a 2015. február 11-én elfogadott szabályozási elvek a kodifikációs bizottság által kidolgozott koncepcióhoz képest jelentős súlyponti eltolódásokat mutatnak. Ez azonban már egy lezárt fejezet. Így a kormány honlapján is utolérhető szabályozási elvekből kell kiindulni.[7]

Az elfogadott előterjesztés második katalógusa a szabályozási elveket 14 pontban foglalta össze, kiindulópontként leszögezve, hogy „az új büntetőeljárási kódex kodifikációjának irányelvei a következők: hatékonyság, gyorsaság, egyszerűség, korszerűség, koherencia és célszerűség”.

A 14 pontos megközelítés megalapozta a későbbi munkametódust is. Az év folyamán a Szakértői Testület közreműködésével összesen 15 problématérkép kerül kidolgozásra. A tervek szerint 2016 márciusáig készül el a normaszöveg nyers változata, 2016 júliusáig pedig annak a törvényi javaslatnak a szövege, ami a közigazgatási egyeztetés alapját fogja képezni. A jogszabály hatálybalépésének tervezett időpontja 2017 második fele, 2018 eleje.

Itt meg is kell állni egy pillanatra. Úgy tapasztalom, hogy ez az ütemezés nem lesz tartható. 2015 májusáig három problématérkép készült el, és szeptemberben–októberben, valamint november hónapban legalább további kilencet kellett volna a Kodifikációs Tanácsadó Testület elé vinni.

A katalógusból látható, hogy a koncepció még az elvek szintjén sem foglalkozik olyan súlyponti kérdésekkel, mint a nyomozás és a tárgyalás egymáshoz való viszonya, a bíró szerepe a bizonyítási eljárásban, vagy a kényszerintézkedések szabályrendszerének felülvizsgálata. Nézetem szerint ezek a kérdéskörök úgy az Alaptörvényhez való kapcsolódásban, mint a nemzetközi elvárásoknak való megfelelőségben egy eljárási törvény igazi sarokkövei. Az elképzelések legalább vázlat szintű megfogalmazása az alapvetésben nem lett volna nélkülözhető.

A problématérképek igazodnak a hatályos Be. strukturális felépítéséhez és az előterjesztésben lefektetett elvekhez. Már az első összefoglalók áttanulmányozása feledtette velem a korábbi szkepszist. Magas színvonalú, szilárd elméleti alapokon és komoly gyakorlati tapasztalatokon nyugvó anyagokkal szembesültem. Azokból az is kikövetkeztethető volt, hogy az eljárásjog területén, ha nem is forradalmi, de gyökeres változásokkal kell számolni. Olyan törvény kerül megalkotásra, amely megfelel annak az idolnak, amit a bírói eskü is rögzít. Irigylem Önöket ezért az esküszövegért, mert rendkívül szépen és lényegre törően fogalmazza meg a jogállami elvárásokat: „Fogadom, hogy a rám bízott ügyeket tisztességes eljárásban, részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvénynek megfelelően bírálom el: hivatásom gyakorlása során az igazságosság és a méltányosság vezérel”.

Alapelvek, alapvető rendelkezések

A 2010. évi CXXX. törvény 3. § harmadik mondata a következőket rögzíti: „A jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény vagy olyan jogszabály rendelkezése, amellyel a jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes”. Ez a szabály már az alapelvek és alapvető rendelkezések megfogalmazásánál is problémákat okozott. Bizonyos büntetőeljárási alapelvek ugyanis tételesen rögzítve vannak az Alaptörvényben. Pl. jog a bírósági eljáráshoz, a védelem joga.

Komoly viták folytak arról, hogy a sarkalatos tételek rögzíthetők-e egyáltalán az eljárási törvényben, hisz ez a fent idézett jogszabályi tilalomba ütközne. Kompromisszumos megoldás született. Egyetértettem azzal, hogy egy eljárási kódex elképzelhetetlen anélkül, hogy abban pl. az ártatlanság vélelme expressis verbis ne szerepeljen. Ezt az ellentmondást a minisztérium azzal látta feloldhatónak, hogy az alkotmányos szabályozáshoz képest az alapelvi megfogalmazás kiegészítő szabályokat is rögzít. Pl. az ártatlanság vélelméhez csatolja a vádlót terhelő bizonyítási kötelezettséget, valamint azt a szabályt, hogy „a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére”.

Ez a jogtechnikai megoldás nem minden esetben kivitelezhető. Meggyőződésem az, hogy ha majd könyv alakban is kiadásra kerül az új Be., az csak úgy lesz megvalósítható, ha ahhoz hozzászerkesztve közlésre kerülnek az Alaptörvény büntetőeljárást érintő rendelkezései, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya konkrét jogterületet érintő cikkelyei. Ezzel is tudatosítani kell az eljárási szereplőkben és a jogalkalmazókban a büntetőeljárás alkotmányos alapjait és nemzetközi jogi hátterét.

A hatályos Be. az alapelvek kifejezést nem használja. Az új törvény különbséget tesz az alapelvek és alapvető rendelkezések között. Címszavakban az alapelvek a legutóbbi változat szerint a következők: a hivatalból való eljárás; a bíróság vádhoz kötöttsége; jog a bírósági eljáráshoz; az eljárási funkciók megosztása; az ártatlanság vélelme; a védelem joga; a jogorvoslati jogosultság; az eljárás nyelve és a nyelvhasználat joga; a tárgyalás nyilvánossága és a szóbeliség; az alapvető jogok védelme.

Az alapvető rendelkezések között szerepelnek az alábbi címszavak: a törvény hatálya; a büntetőeljárás akadályai; a bíróság eljárásának alapja; az önvádra kötelezés tilalma; a szabadlábon való védekezés joga; a jogorvoslati jogosultság korlátja; a tájékoztatáshoz való jog; a joggal való visszaélés; a határozatok és iratok fordítása.

A felsorolásból látható, hogy a princípiumok terén radikális változás nem következett be. Természetesen ezek a törvényben rögzített általános elvi tételek. Vannak a tudomány és a joggyakorlat által kiérlelt és következetesen érvényesülő más alapelvek is. Ezek változatlanul élők, pl. fegyverek egyenlőségének elve stb. Változatlan az is, hogy nem lesz az írott jogszabály része a közvetlenség elve. Nem lesz annak ellenére, hogy vitán felüli annak alapelvi jellege.

Az alapvető rendelkezések között már nem szerepel a törvényes vád fogalmának részletekbe menő körülírása [hatályos Be. 2. § (2) bekezdés]. Úgy ítélem meg, hogy ennek a hiánya, sőt a törvényes vád fogalma egy, a jelenleginél pontosabb meghatározásának a hiánya nemcsak a védői jogok aspektusából hátrányos, hanem az ítélkező tevékenységet ellátó bíró szempontjából is.

Gyakori, hogy pontatlan, slendrián módon megfogalmazott váddal találkozunk, de mivel az a legszükségesebb feltételeknek, ha hiányosan is, de megfelel – éppen hogy csak törvényes vád (Szegedi Ítélőtábla)[8]– a bíróságnak nincs eszköze arra, hogy a vádhatóságot egy a tisztességes eljárás szabályainak megfelelő vádirat letételére kényszerítse. A bíróság felhívja az ügyészt a vádirat hiányosságainak pótlására. Az annak mégsem tesz eleget. Még sincs abban a helyzetben a jogalkalmazó, hogy az eljárást megszüntető végzést hozzon.

Eszembe jut dr. Kadlóth Erzsébet Magyar Jogban publikált írásának találó címe: „A vád a vádlottak padján”. A visszásságok nem a törvényes vád fogalmának háttérbe helyezésével, hanem előtérbe tolásával és kikezdhetetlen körülírásával lettek volna orvosolhatók.

A bizottság kúriai tagjai kezdeményezésére bekerült viszont az alapvető rendelkezések közé a visszaélésszerű joggyakorlás tilalma. E szerint „A büntetőeljárásban a jogait mindenki rendeltetésszerűen köteles gyakorolni. Joggal való visszaélésnek minősül minden olyan eljárás, cselekmény vagy egyéb magatartás, amely a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményével ellentétes, így különösen az, amely az eljárás elhúzására irányul”. A Pp. 8. §-ából importált rosszhiszemű pervitelt szankcionáló szabályok Be.-be történő átültetését – még inkább alapvető rendelkezésként történő meghatározását – indokolatlannak tartom. Az ott körülírt magatartások a hatályos szabályozás alapján is szankcionálhatók.

A vitának lett egy speciális hozadéka. Egyértelműsödött, hogy a fegyverek egyenlősége alapján a tilalom címzettje nemcsak a terhelt, nemcsak a védő, hanem pl. az ügyész is. Ehhez kapcsolódik a jogkövetkezmény formája. Az egyik szabályozási alternatíva akként szól, hogy a bíróság – önálló fellebbezéssel megtámadható határozattal – megállapítja a joggal való visszaélés tényét, és egyben szignalizál a fegyelmi jogkör gyakorlója irányába fegyelmi eljárás lefolytatása végett.

Bírósági hatáskör, illetékesség

Az első problématérkép a következő címmel született meg: „A bíróság, ügyészség, nyomozóhatóság feladatai, hatásköre, illetékessége, a bíróság összetétele, ideértve a kizárásra vonatkozó szabályokat is”.

Különösen izgalmas a bírósági hatásköri és illetékességi szabályok kérdése. Elvi szinten felmerült annak a lehetősége, hogy a járásbíróság helyett a törvényszék legyen az általános hatáskörű bíróság. Jelen állás szerint ez az alternatíva kihullott a rostán. Annak a lehetősége is érdemben megvizsgálásra került, hogy a hatásköri és illetékességi szabályokat ne is a Be., hanem egy külön törvény szabályozza. Erre sok esélyt nem látok, de végleges döntés még nincs. A javasolt rendezési elv az, hogy a járásbíróság marad az általános hatáskörű bíróság, és a jelenlegivel azonos elvi alapokon indokolt meghatározni a törvényszék hatáskörét.

Komoly lobbi-tevékenység érvényesül annak érdekében, hogy minden halálos eredménnyel járó cselekmény esetén a törvényszék járjon el (pl. halált okozó közúti baleset gondatlan okozásának vétsége esetén is). Felmerült, hogy a költségvetési csalás bűncselekménye az okozott vagyoni hátrány mértékétől függetlenül törvényszéki hatáskörbe kerüljön. Ennek indoka, hogy a különösen nagy vagyoni hátrányt el nem érő bűncselekmény is lehet bonyolult ténybeli és jogi megítélésű, illetve a bizonyíthatósága is több nehézséggel járhat. E logikával ellentétes tendencia is érvényesül. Így például a Szakértői Testület megfontolandónak tartja a különösen jelentős értékre stb. elkövetett vagyon elleni bűncselekmények magasabb szintű bírósági hatáskörből történő kivételét.

Egyértelmű ugyanakkor az álláspont, hogy hivatali bűncselekményeket egységesen járásbírósági hatáskörbe kell utalni, és erőteljes az OBH által képviselt bírói álláspont az úgynevezett kiemelt jelentőségű ügyek kategóriájának megszüntetése tárgyában.

Érdekes változások elé nézünk az illetékességi szabályok terén is. Főleg az ügyészség forszírozta, hogy vagylagos illetékességi okként kerüljön megfogalmazásra, hogy az eljárás lefolytatására az a bíróság is illetékes lenne, ahol a bizonyítékok többsége rendelkezésre áll. Ezt költségkímélési szempontok indokolnák pl. akkor, ha a deliktum elkövetésének helye Sopron, miközben valamennyi tanú nyíregyházi illetékességű. Ez a koncepció egységes álláspont szerint nem támogatható.

A törvényszék székhelye szerinti járásbíróság különös illetékessége megszűnne a közveszély okozása és a közérdekű üzem megzavarása, a gazdasági csalás, az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás, a pénzhamisítás, a pénzhamisítás elősegítése és a bélyeghamisítás esetén.

Ma már mindenki rájött arra, hogy hiba volt a közlekedési és a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények elvétele a székhelyi járásbíróságtól. Van javaslat az „in integrum restitutio”-ra. A hatályos szabályozás a speciális ügykörök vonatkozásában veszélyezteti az egységes jogalkalmazást. A kérdés még nem dőlt el. Ellenérvként hat, hogy „a visszaállítás lehet, hogy nagyobb kárt okozna, mint korábban a kizárólagos illetékesség megszüntetése”.

A bíróság összetétele, a bíró kizárása

Az alapelvek között nem szerepel sem a társasbíráskodás, sem a néprészvétel elve. Az ülnökrendszer a mai formájában valós garanciát nem nyújt. A probléma megoldására két lehetőség van. Az egyik az, hogy a laikus elem funkciója nem maradhat meg a formalitás szintjén. Azt tényleges tartalommal kell kitölteni. Olyan jogokkal és kötelezettségekkel, melyek biztosítása és megtartása mellett a nem hivatásos bíró részvétele az ítélkezésben nemcsak formális, hanem valóságos garanciákat nyújt. Ezt a megoldást pártolom. Annál is inkább, mert a fejlett demokráciákban szinte kivétel nélküli a laikus elem bevonása az igazságszolgáltatásba. A minisztériumi elképzelés ezzel ellentétes. Érzékelhető az a törekvés, hogy a laikus részvétel lehetősége korlátozódjon a fiatalkorúak elleni és a katonai büntetőügyekre.

A kizárás tekintetében egyértelmű a szigorításra törekvés, továbbá az, hogy a kezdeményezés ne gátolja az eljárás menetét, és ne akadályozza meg akár az ügydöntő határozat meghozatalát sem. Kizárási indítvány csak az eljáró bíróval szemben lesz előterjeszthető, a bírósággal szemben soha. Közismert jelenség, hogy a bíróval szemben az ügyfél provokatív magatartást tanúsít (sérelmére bűncselekményt követ el vagy ellene polgári pert indít). Erre az esetre már a bírói gyakorlat is kialakította a megfelelő megoldásokat. A B.18. számú elvi határozat is leszögezi, hogy „A bíró kizárásának szabályait a büntetőeljárási törvény a bíró előtt folyamatban levő, általa tárgyalt, illetve elbírálására váró ügyre állapítja meg. Ezért, ha a bírót az adott ügy terheltje trágár szavakkal illeti, s emiatt a bíró magánindítványt terjeszt elő, az általa elbírálandó konkrét ügynek nem lesz a sértettje, s az ügy elbírálásából – emiatt – nincs kizárva”.

Magam részéről ezt csak annyival kívánom kiegészíteni, hogy általános elvárás az is, hogy nem elég pártatlannak lenni, de annak is kell látszani. Ez azonban már bírói etikai kérdés.

Az eljárásban részt vevő személyek

Ugyanezen grémium előtt szeptember 25-én színvonalas továbbképzés megtartására került sor „A védői jogok a büntetőeljárásban” címmel. Fentiek indokolják, hogy a védőre vonatkozó szabályozási tervekre külön ne térjek ki.

Szerepünket azonban mégis meg kívánom világítani egy idézettel: Ferdinand von Schirach nyugat-berlini ügyvéd idézett fel egy anekdotát az egyik írásában.[9] E szerint „Egy rendőrnyomozó egyszer azt mondta egy szövetségi bírónak, hogy a védők csak fékek az igazságszolgáltatás kocsiján. A bíró azt felelte, hogy egy fék nélküli kocsi semmire sem jó. Egy büntetőper csakis ebben az erőtérben működik”. Elgondolkoztatóak ezek a szavak egy olyan korban, amelynek egyik jellemzője éppen a fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatása.

A büntetőeljárás főszereplője, legfőbb alanya maga a terhelt. A statikus részt illetően a törvény érdemi változást nem irányoz elő. Vannak ugyanakkor neuralgikus gócpontok. Ilyen például a terhelt bekapcsolódása az eljárásba.

A ’90-es években gyakrabban, a 2000-es években ritkábban, de még mindig találkozok olyan esetekkel, amikor a tanúkihallgatási jegyzőkönyvben feltüntetésre kerül, hogy az xy ellen folyamatban lévő büntetőügyben kerül sor az eljárási cselekmény foganatosítására, és csak az iratismertetéskor derül ki, hogy a jegyzőkönyv olyan időpontban keletkezett, amikor xy-t még meg sem gyanúsították.

Abszurd helyzet, hogy írott nyoma is van annak, hogy folyik valaki ellen büntetőeljárás, mégsem tud bekapcsolódni a processzusba. Közlekedési baleseteknél probléma, hogy jelentkezik a halálos baleset okozója az ügyvédnél, tudjuk, hogy folyik az eljárás, de még arra sincs lehetőség, hogy meghatalmazást csatoljunk. És itt jön egy újabb probléma. Vannak deliktumok, ahol elkövetőként kizárólag egyetlen személy jöhet szóba, pl. egyszemélyes kft. tulajdonos – ügyvezetője – által elkövetett csődbűncselekmény esetén, vagy egyéni vállalkozó költségvetési csalásánál. Ilyenkor a NAV nyomozók azt az eljárást követik, hogy az ügyvezetőt vagy a vállalkozót tanúként idézik be, és így próbálnak meg vallomást beszerezni. Ez tarthatatlan. Jelen idő szerint egységes az álláspont abban, hogy az új Be. szerint a potenciális gyanúsított nem lesz tanúként meghallgatható a nyomozás során.

A szabályozási elvek kiemelten foglalkoznak a sértett eljárási státuszával, „helyzetbe” hozásával. Érdekeinek védelmére nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Elkerülendő azonban, hogy a processzuális jogok bővítése a terhelti és védői jogok csökkentéséhez és a garanciák gyengítéséhez vezessen. Ennek természetes magyarázata az, hogy a terhelti és védői jogok a büntetőeljárási hatóságok erőfölényét ellensúlyozzák. A magán- és pótmagánvádas eljárást leszámítva elképzelhetetlen pl. olyan jogosítvány biztosítása a sértettnek, hogy a büntetőjogi főkérdést érintően jogorvoslati joga legyen.

Újragondolást igényel e központi eljárási szereplő fogalma is. Sok fejfájást okoz pl. annak a problematikának a kezelése, amikor valakit hamis vád miatt vetnek eljárás alá, netán el is ítélik, mégsem biztosított számára a sértetti pozíció.

Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján kifejezett törvényi rendelkezés lesz arra, hogy állami szerv a büntetőeljárásban pótmagánvádlóként egyáltalán nem léphet fel [42/2005. (XI. 14.) AB határozat]. Ez sem egy egyszerű probléma. A hatályos szabályozás az állami szervekkel egy kalap alá veszi az önkormányzatokat is. Azokat az önkormányzatokat, akik gyakorolnak ugyan közhatalmat, de csak szűk területen. Ők általában nem is a közhatalom gyakorlóiként kerülnek sértetti pozícióba, hanem mint tulajdonosok vagy polgári jogviszonyok alanyai. Így a törvény előtti egyenlőség elvét is sérti, hogy ha pl. Békés megyei falu önkormányzati gépkocsiját Siófokon gyújtják fel, akkor vajon miért nem léphet fel Somogy megyében pótmagánvádlóként a tulajdonos. Közhatalmi jogosítványai ugyanis oda semmiféleképpen nem érnek el.

Opportunitás, egyszerűsítés

Dr. Bánáti János fogalmazott úgy a kodifikáció kezdetén, hogy „Kevesebb ügyet kell a bíróság elé juttatni, hogy az odakerülő ügyekben időszerűbb legyen az ítélkezés”.[10] Ez az elgondolás előtérbe helyezi az opportunitás elve szélesebb érvényesülésének lehetőségét. Az opportunitás döntési lehetőséget biztosít a hatóság számára, hogy érvényesítse-e a büntetőigényt, illetve, hogy milyen szintig érvényesítse. Az úgynevezett materiális igazságtól a hangsúly a formális igazságra helyeződik át. Már nem kerül megfogalmazásra mindenekfölötti célként az anyagi igazság maradéktalan érvényesülése. A hangsúly az eljárás tisztességén van.

Az előterjesztés 7. pontja leszögezi, hogy „A büntetőeljárások eredményesebbé tétele és a sértett sérelmeinek hatékony orvoslása céljából a szabályozás kialakítása során szélesíteni kell azt a lehetőséget, hogy a terhelt a hatóságokkal való együttműködésben érdekelt legyen”. Előtérbe fog kerülni az úgynevezett nyomozási alku lehetősége, és reményeink szerint a lemondás a tárgyalásról jogintézménye is átalakul. Melyek az ebből fakadó előnyök?

- Az együttműködő terhelt nyilvánvalóan elősegítheti más bűncselekmények felderítését és más elkövetők felelősségre vonását. Vannak olyan bűncselekmények, melyek hatékony üldözése e nélkül halálra van ítélve.
- További előny az pergazdaságossági szempontokban mutatkozik. Olcsóbb lesz a processzus. Leegyszerűsödik és gyorsabb lesz az eljárás.
- A sértett tényleges helyzete javulni fog. Nem lesz kitéve a hosszú eljárás kellemetlenségének. Realitása lesz a bűncselekménnyel okozott kár gyorsabb és nagyobb mérvű megtérülésének. Általános tapasztalat, hogy a sértett nem a terhelt „bebörtönzésében”, hanem a kár reparációjában érdekelt, és ez utóbbit kívánja.

A mi hivatásrendünk állandóan arra törekedett, hogy eljárási jogosultságaink a nyomozati szakban is kiszélesedjenek (Ehhez képest az 1973. évi I. törvény is ügyvéd-barátiabb volt, mint a jelenleg hatályos norma). A védő vonatkozásában a problématérkép is rögzítette, hogy „a nyomozást tekintve, a garanciális elemekre, a fair eljárásra hivatkozó érvrendszer mellett a hatékony, modern büntetőeljárás iránti igény is a védekezéshez való jog, a védő lehetőségeinek megfelelő keretek között történő szélesítése, újragondolása irányába hatnak. Az új Be. koncepciójában felvetett egyes sarokpontok – elterelés, eljárási egyszerűsítések, bíróságok tehermentesítése stb. – kizárólag a védő aktív közreműködésével valósulhatnak meg”.

A sorokat olvasva az egyik szemem sír, a másik nevet. A szószerinti értelmezésből ugyanis az következik, hogy nem általában, hanem csak az opportunitás elvének érvényesülése mentén szélesednének ki eljárási jogosultságaink. Felrémlik annak a veszélye is, hogy a mi jelenlétünk csupán azt a célt szolgálja, hogy az adott eljárási cselekmény hitelességének egyfajta biztosítéka legyen.

Az elvi tételeket a gyakorlat síkjára terelve prognosztizálható az a tendencia, hogy a nyomozati szakban a terhelt és a védő az elterelés stb. érdekében egyfelől fokozottabb aktivitásra lesz késztetve, másfelől együttműködésük esetén már az iratismertetést megelőzően megnyílik a joguk és lehetőségük a bizonyítékok megismerésére. Az új játékszabályok híve vagyok, mégis rengeteg aggályom van.

A saját területemmel kezdem. Önkritikusan kell megjegyeznem, hogy korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy erre a hatalmas felelősséggel járó döntési pozícióra és merőben új ügyvédi attitűdre a védői kar fel van készülve. Az új feladatok nagy szaktudást és komoly tapasztalatokat igényelnek. Az új típusú döntések meghozatalát nem lehet rábízni a sokszor csak a rendőrségek kegyeltjeként eljáró, fenntartásukat szinte kizárólag kirendelésekből fedező kollégákra.

Ez tehát az egyik probléma. Ezen továbbképzéssel, felkészítéssel talán tudunk változtatni. Ennél is nehezebb feladat lesz azonban a nyomozóhatóság és az ügyészség szemléletmódjának megváltoztatása. Erről győztek meg a lemondás a tárgyalásról jogintézményének szomorú tapasztalatai. Az a tény, hogy ez az eljárási forma nem is létezik. Ezt pedig másra, mint az ezzel kapcsolatos negligáló ügyészi attitűdre nem lehet visszavezetni.

A kodifikáció jelenlegi stádiumában valószínűsíthető, hogy ezek az új elgondolások zöld utat fognak kapni. Vagyis törvényi szabályozást. Az új szabályrendszer pedig nemcsak ösztönöz, hanem kötelez is a szemléletváltásra.

A bizonyítás kérdésköre

Elkészült az a problématérkép is, amely a bizonyítás kérdéskörét járja körül. Itt várhatók a legradikálisabb változások. A Kodifikációs Tanácsadó Testület és a Szakértői Testület 2015. május 18-i ülésén koncepcionális jelleggel olyan döntés született, hogy a hatályos Be. 75. § (1) bekezdése az új törvényben az alábbi szöveggel fog szerepelni: „A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás tisztázására kell törekedni. A bíróság bizonyítási eszközöket hivatalból nem szerez be”.

Végezzünk egy kis összehasonlító elemzést. Melyek azok a kritériumok, amelyek kihullanak a rostán?

- Elmarad, hogy a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni. (Személy szerint ezzel a koncepcionális változtatás elfogadása mellett sem értek egyet)
- Nem azt tartalmazza a normaszöveg, hogyha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és megvizsgálására, hanem azt, hogy a bíróság bizonyítási eszközöket hivatalból nem szerez be.

Az utóbbi kitétel jelenti a minőségi változást. A bíróság egyáltalán nem folytat le hivatalból bizonyítást, csak és kizárólag az ügyész és a védelem indítványára. Olyan lesz ez, mint a polgári per. Az eljárás során a felek indítványaihoz lesz kötve a bíróság. Nemcsak a vádat alátámasztó bizonyítékokat nem szerez be hivatalból – saját elgondolásából –, de a terheltnek sem lesz „fogadatlan prókátora”. Az ő érdekeit szem előtt tartva sem rendelhet el magától bizonyítást.

Az új rendszerben kiszélesedik a védő eljárásjogi szerepe és megnő a felelőssége. Lelki szemeimmel már látom a kamara asztalán landoló fegyelmi feljelentéseket és a védőkkel szemben megindításra kerülő kártérítési pereket. A bíróság ugyanis nem fog súgni senkinek, hogy kérjen új szakértőt stb. Ha a releváns bizonyítási indítványokat a védő elmulasztja, annak bizony következményei lesznek.

Annak is komoly a realitása, hogy megnő a felmentő ítéletek száma. Az ügyészi tétlenség eljárási konzekvenciája ugyanis előtérbe helyezi a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok egzakt figyelembevételét. Az ügyész felelőssége lesz az, hogy előzetesen megtippelje, a bűnösség megállapításához vajon elegendő-e az a bizonyíték, amelyet letett a bíróság asztalára, illetve, amely bizonyíték beszerzésére az ő indítványa alapján került sor.

Az új elgondolás nem idegen a fiatal bírói generáció gondolkodásmódjától. Dr. Mezőlaki Erik, a Szegedi Ítélőtábla tanácselnöke maga írta le „A funkciómegoszlásról, különös tekintettel a vádlói és a bírói feladatok elkülönüléséről” című tanulmányában másfél évvel ezelőtt, hogy „a törvénynek nem azt kellene rögzítenie, hogy a bíróság „nem köteles” hivatalból a vádat alátámasztani, hanem azt, hogy »nem jogosult« arra”. Úgy tűnik, hogy a tanácselnök úr szavai nyitott fülekre találtak.[11]

Az új bizonyítási rendszer olyan koncepcionális alapvetés, amely az egész normaalkotásra kihat. Az lesz az alapja minden további részterület szabályozásnak.

Önként adódik a kérdés, miként érinti ez a szabályozás a jogorvoslati rendszert? Azt a jogorvoslati rendszert, amelyet az új Be. széleskörűen meg kíván változtatni. Redukálni kívánja a hatályon kívül helyezés lehetőségét, és bővíteni a reformatórius jogkört. Egyetértés van abban, hogy a hatályon kívül helyezés szűkítése érdekében át kell tekinteni a másodfokú eljárásban a bizonyítás felvételre vonatkozó és a tényállás eltérő módon történő megállapítására vonatkozó jogkör szélesítésének a lehetőségeit. Ergo: a másodfokú bíróság ténybírósági funkciója előtérbe kerül.

A reform kiterjed a harmadfokú eljárásra is. Itt is egyidejűleg vannak szűkítő és bővítő elképzelések. Pl. ha valakit súlyos vagyon elleni bűncselekmény miatt ítélnek el és 10 rendbeli okirathamisításért, úgy nem lenne indokoltsága a harmadfokhoz fordulásnak olyan esetben, ha pl. egy vagy kettő okirathamisítási cselekményben a másodfok felmentő rendelkezést hoz. Vagyis akkor, amikor a bűnösség kérdésében elfoglalt álláspont a joghátrányt de facto nem érinti. Megnyílna viszont bizonyos esetekben a másodfellebbezés lehetősége olyankor, amikor a joghátrány tekintetében van jelentős eltérés az első és másodfok között.

Az új bizonyítási szabályok további problémákat is felvetnek. Csak jelzésszerűen:

- Reális a veszélye annak, hogy a bíró lelkiismerete ellentétbe kerülhet a döntésével.
- Bárd Károly vetette fel, hogy ilyen bizonyítási struktúra elképzelhető-e egyáltalán az „általánosan kötelező védelem” bevezetése nélkül.
- A bizonyítás fenti módon történő szabályozása automatikusan maga után vonja olyan szabályozás szükségességét, ami a Polgári perrendtartásban is létezik. Jelesül, a bírót széles körű tájékoztatási kötelezettség fogja terhelni a felek irányába a bizonyítási kötelezettséget érintően. A polgári perekben igen gyakran vezet az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséhez az az eljárási szabálysértés, mely szerint a bíró a reá nehezedő tájékoztatási kötelezettségnek nem megfelelően és nem kellő mélységben tesz eleget.
- Sokan aggódnak amiatt, hogy megnő a perújítások száma. Ez egyféleképpen előzhető meg, ha a fél a fellebbezésben sem lesz elzárva attól, hogy új tényre vagy bizonyítékra hivatkozzon.

Az előadás végén még egy jó hírrel tudok szolgálni. Egy olyan hírrel, ami könnyítést jelent a bizonyítási eljárásban. Konszenzus van abban, hogy „ha a védelem alanyai a vádban felhozott tényeket nem vitatják, ezek bizonyítása értelemszerűen szükségtelen”. A mai rendszer rákfenéje, hogy gyakran felesleges tiszteletköröket futunk. A jövőben az érdemi bizonyítás valóban csak a vitatott kérdésekre redukálódik.

Az írás a Magyar Jog 2015. évi 2. lapszámában (94-99. o.) jelent meg.

A szerző ügyvéd, a Békés Megyei Ügyvédi Kamara elnöke.

1. Bevezetés

A titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés (együtt: titkos adatgyűjtés) nélkül a mai világban köztudottan nehezen lehetne felvenni a versenyt a bűnözőkkel szemben. Ugyan az állampolgárokból általában félelmet, ellenszenvet vált ki a titkos adatgyűjtés^[1], hiszen komoly beavatkozást jelent a magánszférához, az emberi méltósághoz való jogba, és bárki alanyává válhat^[2], mégis az e körbe tartozó eljárások szükségessége megkérdőjelezhetetlen. A közrend, a közbiztonság, a nemzetbiztonság védelme, mint alkotmányosan elismert államcélok, indokolttá teszik a titkos eszközök és módszerek alkalmazását.^[3] Így van ez a szervezett bűnözés esetében, a konszenzuális, konspiratív jellegű és minden egyéb olyan bűncselekmény esetén, amelyek elkövetése nem hagy észlelhető, azonosítható nyomot, így egyéb kriminalisztikai módszerek alkalmazásával való felderítése, illetőleg bizonyítása nehézségeket mutat, sőt talán lehetetlen.^[4] Az imént említett kriminális magatartások visszaszorításának igénye egyre nagyobb mértéket ölt. Alapfeltevésem, hogy a felderítésükhöz szükséges eszközök, módszerek szabályozásának gyakorlat tükrében történő módosítása a bűnüldözés nagyobb eredményességét szolgálná. Jelen cikk keretei között a titkos adatszerzés hatályos jogszabályi hátterének vizsgálatát követően, javaslatokkal kívánok élni a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának növelését szolgáló lehetőségekről. Úgy vélem, hogy amennyiben az említett kriminális magatartások felderítéséhez szükséges eszközök, módszerek jogszabályi hátterét a gyakorlat tükrében vetjük górcső alá, mindenki számára felismerhető módon, olyan problémákra akadunk, amelyek az ilyen eszközök alkalmazásából származó bizonyítékok felhasználhatósá­gát a büntetőeljárásban megnehezítik, a bíróság ugyanis gyakran rekeszti ki őket a bizonyítékok köréből. Álláspontom szerint a későbbiekben felvázolt problémák megoldása mindezek alapján hatékonyan hozzájárulna e bűnözési formák elleni küzdelemhez.

2. A titkos adatszerzés alkalmazása során felmerülő gyakorlati problémák

A téma valamennyi szakértője egyetért abban, hogy az első és legfontosabb probléma a titkos adatszerzés szabályozásával gyakorlati oldalról, hogy vajon indokolt-e a titkos információgyűjtéstől elkülönülten szabályozni, miért különböztesse meg egymástól e két adatgyűjtési módot a jogalkotó, s ennek eredményeképp a bűnüldöző hatóságok.

Magyarországon az 1990. évi X. törvény és a 26/1990. (II. 14.) Mt. rendelet szabályozta először bárki számára hozzáférhető módon a magánszférába való beavatkozás lehetőségét.^[5] Az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) már a jogállami követelményeknek megfelelően magában foglalja kifejezetten a titkos adatszerzés (tasz.) szabályait, figyelembe véve, hogy a büntetőeljárás megindítását követően a titkos eszközök alkalmazása többletgaranciát igényel, így törvényben kell szabályozni.^[6] A titkos adatszerzéstől azonban elhatároljuk a titkos információgyűjtést (tigy.), és az utóbbira vonatkozó szabályok továbbra is a Be.-n kívül, különböző szintű jogszabályokban találhatóak, így a titkos adatgyűjtés szabályozása nemcsak kettős, de meglehetősen széttagolt is, ez nyilvánvalóan sérti a jogbiztonságot. Az alkotmányossági aggályok mellett azonban tekintettel kell lenni a jogszabályi rendelkezések nyomozó hatóságok általi követhetőségére, az ilyen széttagolt szabályozás igencsak problémás lehet a hatékony alkalmazás és a későbbi büntetőeljárásban történő felhasználás tekintetében. Felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg szükséges-e a két fogalom elhatárolása egymástól, indokoltak-e az eltérő rendelkezések? Bejczi Alexa úgy gondolja, a hatályos szabályozás szerint nem egyértelmű, hogy mikor alkalmaz a hatóság titkos információgyűjtést és mikor titkos adatszerzést, így a tasz. eltérő rendelkezéseinek indokoltsága megkérdőjelezhető.^[7]

Álláspontom szerint oka van annak, hogy eltérő a szabályozás. A nyomozó hatóságok a két adatgyűjtés során ugyanis más szemszögből néznek a titkos adatokra, egyértelműen más szándékok vezérlik őket és más módszereket alkalmaznak az adatgyűjtés során. Közös bennük a bűnügyi célú felderítés, azonban a tikos információgyűjtés esetén ez bűnfelderítési részcélt szolgál, míg titkos adatszerzés során igazságszolgáltatásit, utóbbi célja ugyanis az adatok bizonyítékként történő felhasználása a büntetőeljárásban, míg az előzőnél még nincs a hatóság minden információ birtokában, arra keresi a választ, vajon a megfigyelés alanyai követnek-e el bűncselekményt, vagy sem.^[8] Ezek alapján véleményem szerint az eltérő szabályrendszer és meghatározás a jogelmélet szempontjából helyénvaló. Annak azonban nem látom akadályát, hogy miért ne szabályozzuk a titkos információgyűjtést is a Be. keretein belül, tekintve, hogy „egy jogállamban szükséges az alapjogokat súlyosan sértő állami beavatkozások eljárási rendjének nyílt, a normavilágosság követelményének megfelelő, külső kontrollmechanizmusokat is tartalmazó szabályozása”.^[9] Azonban nem csak erről az oldalról lehet megközelíteni a problémát. Napjainkban a bűnözés kérdése erőteljesen politikai témává vált, a bűnmegelőzés kriminológiai koncepciója pedig átértékelődött. A titkos eszközök alkalmazása olyan kulcs a bűnözés elleni harc számára, amely alkalmas arra is, hogy elrettentse a bűnözőket a (további) bűnelkövetéstől. Természetesen ehhez az szükséges, hogy a nyomozó hatóságok hatékonyan vessék be ezeket az eszközöket, a jogszabályi háttér egyértelmű legyen, az adatok bizonyítékként való felhasználása megtörténjen. Az átgondolt és hosszú távú bűnmegelőzési koncepció szükségessége napjainkra egyértelművé vált, álláspontom szerint ennek része kell, hogy legyen a jogszabályi rendelkezések gyakorlati érvényesülésének vizsgálata. A bűnüldöző hatóságok legnagyobb problémája pedig nem más, mint a titkos eszközök alkalmazása során az eltérő, különféle jogszabályok alkalmazása különböző követelményekkel, határidőkkel stb. Finszter Géza a titkos információgyűjtés kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy annak társadalmi rendeltetése az igazságszolgáltatás előkészítése, így javasolja, hogy a tigy. teljes szabályozása az eljárási kódexben szerepeljen. „A titkos felderítés szükséges és arányos bevetésével a korrupció legsúlyosabb eseteiben, beosztásra és pártállásra tekintet nélkül, mindenkivel szemben érvényesíthető lehet az állam büntetőigénye, ami valódi visszatartó erőt képviselhet, kizárva mind a bűnüldözés átpolitizálódását, mind pedig a politika kriminalizálódását.”^[10] Érdekes gondolat, hogy a titkos felderítés a legveszélyesebb bűnözési formák elleni küzdelmet szolgálja, de megfelelő ellenőrző mechanizmusok és garanciák híján kihasználható politikai célokra is.^[11] A Be. mindenképpen többletgaranciákat nyújt, a törvény 2002 óta tartalmazza a titkos adatszerzés követelményeit, szigorúbb részletszabályait, melyek erősítik a korlátozással érintett személyek jogainak védelmét^[12], ezáltal azonban meg is akadályozzák az efféle aggályok térnyerését. (A titkos adatszerzésre a nyomozás elrendelését követően, így ügyészi kontroll mellett, bírói engedéllyel kerülhet sor, vagyis az igazságszolgáltatási ellenőrzés elve magától értetődően érvényesül.) Azonban még a titkos adatszerzés látszólag kielégítő szabályozásának értékét is rontja, ha a hatóság nincs tisztában azzal, hogy adott esetben a tigy. vagy tasz. alkalmazása szükséges-e, így szigorúbb feltételeknek kell-e megfelelni. Előfordulhat ugyanis, hogy ugyanazon ügyben ugyanazon célszemélyre két törvény alapján végeznek titkos eszköz alkalmazást.^[13] Mindezek alapján, a nyomozó hatóság munkáját megkönnyítendő, olyan rendelkezések kidolgozására lenne szükség, melyek közelítik egymáshoz a tigy. és tasz. alkalmazása esetére előírt garanciális szabályokat.

Tekintve, hogy jelen cikk a titkos adatszerzésre fókuszál, így a továbbiakban ennek szabályozásával kapcsolatban említek meg néhány problémát. Az első, amit kiemelnék, hogy a Be.-ből a magánlakás átkutatásának engedély-kötelessége hiányzik.^[14] Fekecs Gyula^[15] úgy gondolja, ezen eszköz lehetőségének elmaradása az „új” Be.-ben súlyos hiba a jogalkotó részéről, melyet a lehető legrövidebb időn belül pótolni kellene. A jogszabály indokolása szerint, ha ilyen tevékenységre kell sort keríteni, azt a nyílt, általános szabályok szerint kell lefolytatni a nyomozás elrendelése, illetőleg a vádemelés közötti időszakban.^[16] A magánlakásba történő behatolás nem igényel speciális garanciát, ahhoz az Rtv. és a Be. alapján sem kell külön engedély, talán éppen ezért lenne indokolt a hiányosság pótlása, érzékeltetve, hogy a kutatáshoz már engedély kell. Más szerzők eltérően gondolkodnak. Nyíri Sándor szerint ezen eszköz alkalmazása a bűnüldözéssel kapcsolatban már vitatható, tekintve hogy a hatóságtól elvárható, hogy birtokában legyen annyi információnak, ami alapján a Be. szerint nyílt házkutatást tarthat, az ott szabályozott garanciák érvényre juttatása mellett. Hozzáteszi továbbá, hogy a nyílt eszközök alkalmazásával beszerzett bizonyíték megbízhatóbb, mint a titkos módszerekkel beszerzett.^[17] Ezzel én is egyet tudok érteni annyiban, hogy legalábbis egyszerűbbnek tűnik a nyílt eszközökkel beszerzett bizonyíték felhasználása a büntetőeljárásban, mint a tasz. során beszerzett bizonyítékoké, hiszen utóbbinál jóval több esély is van az eljárási szabályok megsértésére, a többletgaranciák miatt.

Gyakorlati problémát jelenthet, hogy mikor titkos információgyűjtésből titkos adatszerzés lesz a nyomozás elrendelését követően,^[18] szükség lenne-e újabb engedély beszerzésére. Az Alkotmánybíróság határozatában így rendelkezik: „amennyiben azonos ügyben korábban tigy. folyt, a nyomozás elrendelése után azt titkos adatszerzéssé kell átalakítani”.^[19] Ennek elvi háttere az Alkotmánybíróság szerint, hogy az anyagi igazságosság érvényesülésének jogállami követelménye csak a jogbiztonságot szolgáló jogintézmények keretein belül maradva valósulhat meg.^[20] Míg van, aki azon az állásponton van, hogy nem szükséges az újabb engedély, feltéve, ha a külön törvény alapján engedélyezett titkos információgyűjtés módja és jogalapja megfelel a Be. 201. §-ban foglalt, titkos adatszerzésre vonatkozó szigorúbb feltételrendszernek^[21], egyes szerzők szerint az új engedély beszerzése mindenféleképpen szükséges lenne, tekintettel arra, hogy más feltételrendszer mellett más személy hozza meg az engedély megadásával kapcsolatban a döntést^[22]. A tasz. engedélyezéséről ugyanis a nyomozási bíró határoz. A nyomozási bíró „abban az ügyben, amelyben eljárt, az érdemi határozat meghozatalában nem vehet részt”^[23]. Így nem lehet ugyanaz a bíró a tigy. és tasz. engedélyezője. A nyomozási bíró eltérő funkciójának éppen az az értelme, hogy a nyomozásban felmerült igen súlyos, pl. emberi jogokat korlátozó, vagy kényes kérdések (pl. tanúvédelem^[24], és ilyen a tasz. is) megnyugtató megoldását, eldöntését a kontradiktórius jelleg biztosíthatja.^[25] A Debreceni Ítélőtábla ítéletei alapján a nyomozás elrendelését követően folytatott tigy. eredményei új engedély nélkül nem használhatóak fel a büntetőeljárásban. Indokai alapján ugyanis a nyomozás elrendelését követően a titkos információgyűjtést titkos adatszerzéssé kell átalakítani és a tasz.-ra előírt alaki kötöttségeket is alkalmazni kell abban az esetben, ha annak eredményét az ügyész a büntetőeljárásban bizonyítékként kívánja felhasználni. Mindezek alapján a nyomozás elrendelését követően beszerzett tigy. anyaga a gyakorlatban kirekesztésre kerül a bizonyítékok köréből. Számomra ebből az következik, hogy az engedély beszerzésének kötelessége meg kellene, hogy jelenjen a törvényi szabályok között, tekintettel arra, hogy ezeknek az adatoknak a felhasználása kulcsfontosságú lehet, a bizonytalanságok következményeit tekintve nem érdemes kockáztatni. A vesztegetés bizonyíthatóságát például kifejezetten nehezíti, hogy sokszor a bizonyítékok titkos információk által szerzettek, melyek nem minden esetben felelnek meg eljárási szabályoknak és a nyílttá tételük is korlátozott.^[26] A korrupció és a szervezett bűnözés elleni harcnak a hatékonysága kérdőjeleződik meg akkor, ha ilyen adatok kirekesztésével hoznak enyhébb, netán felmentő ítéletet a bíróságon.^[27]

Az engedéllyel kapcsolatos problémák azonban ezzel még nem értek véget. A tasz. engedélyezése 90 napra lehetséges, de ez egy alkalommal meghosszabbítható további 90 nappal. Felmerül a kérdés, melyet a jogszabály nem rendez, hogy mi történik akkor, ha továbbra is szükséges lenne a titkos adatszerzés folytatása? Ebben az esetben kell-e új engedély? A Debreceni Ítélőtábla ítéletében^[28] rámutatott arra, hogy a 74/2009 BKv.-ben nyomatékosított szigorú időbeli keret praktikus megfontolások miatt nem bővíthető ki. Az időbeli korlátokon kívül titkosszolgálati eszközökkel szerzett információ, adat, mint „más tiltott módon szerzett bizonyíték”, szükségképpen kirekesztendő a bizonyítékok sorából.^[29] Ez a megállapítás igaz arra az esetre is, amikor jogszabályellenesen maga az engedély tartalmaz 2-szer 90 napnál hosszabb időtartamot. Az ítélet alapján a 90 plusz 90 napos határidő nem hosszabbítható meg, azonban lehetőség van új engedéllyel eltérő módszerek alkalmazására, melynek eredményeként beszerzett bizonyítékok már felhasználhatóak lesznek a büntetőeljárásban, így a bűnözőkkel szembeni fellépés hatékonysága ilyen módon biztosítható. Szemmel láthatóan itt is igény merült fel arra, hogy a törvényi szabályozás jelölje ki egyértelműen az eljárásban érintettek jogait, feladatait, kötelezettségeit.

3. Összegzés

A korrupciós bűncselekményeket, a szervezett bűnözés súlyosabb formáit az esetek többségében kizárólag titkos eszközök alkalmazásával lehet felderíteni. Megállapítható, hogy a titkos felderítések jogszabályi környezetét azért fontos átgondoltan, pontosan és gyakorlat-orientált módon kidolgozni, mert az annak alapján végzett bűnüldözési tevékenység és a bírósági jogalkalmazás alapjaiban befolyásolja az ilyen bűncselekmények büntetésének sikerességét, így közvetetten a bűnelkövetők speciális és generális elrettentését a bűnözéstől. Ha a titkos adatszerzés szabályozásában rejlő hiányosságok miatt a hatóság határidőn túlmenően, vagy újabb engedély beszerzését nélkülözve, így jogellenesen szerzi be a bűncselekményekre vonatkozó leleplező, akár perdöntő bizonyítékokat, melyeket kirekesztenek a bizonyítékok köréből, a büntető igazságszolgáltatás céljaiban csődöt mond. A jogalkotásnak mindezek alapján számos problémára kell tekintettel lennie, például a jogszabály rendelkezéseinek a nyomozó hatóság általi követhetőségére/követhetetlenségére, ezen problémakörön belül a tigy. és tasz. különböző szabályainak közelítésére, továbbá a bíróságok által alkalmazott eltérő jogértelmezésekre és a bizonyítékok büntetőeljárásban történő felhasználhatóságának megkönnyítésére. Fontosnak tartom, hogy a büntető igazságszolgáltatás valóban a bűnözésre, és magára a bűnözőre is tudjon hatást gyakorolni, ezáltal legyen hatékony, ne csak formálisan lássa el feladatát, a titkos adatokat tartalmazó súlyos akták pedig ne csupán az irattárak számára készüljenek.

Felhasznált források

2/2007. (I. 24.) Abh
9/1992. (I. 30.) Abh
74/2009 BKv
Debreceni Ítélőtábla Bf. II. 357/2009/28.
BALLA Lajos: Adalékok a titkos információgyűjtés, valamint a titkos adatszerzés kriminalisztikai és eljárási problémáihoz. http://www.debreceniitelotabla.hu/doc/bunteto/TitkosAdatgyujtes.pdf (2014.08.20.)
BEJCZI Alexa: A titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés hazai szabályozásának útvesztőjében. Belügyi Szemle. 2010/11. 44–58.
BEJCZI Alexa: A titkos felderítés hatékonysága és törvényessége. Belügyi szemle. 2011/7–8. 152–178.
FEKECS Gyula: Titkos információgyűjtés, vagy titkos adatszerzés? Belügyi szemle. 2005/6. 46–55.
FINSZTER Géza: A korrupció nyomozása. Belügyi Szemle. 2011/11. 75–97.
FINSZTER Géza: A titkos információgyűjtés szabályozása a hatályos jogban. 2000. Kriminológiai Tanulmányok. 101–122.
HERKE Csongor – FENYVESI Csaba – TREMMEL Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. 2012, 2014. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.
INZELT Éva – KEREZSI Klára – LÉVAY Miklós: Korrupciós bűncselekmények a büntető igazságszolgáltatás tükrében. 2014. ELTE ÁJK.
KIS László: A titkos adatgyűjtés szerepe a büntetőeljárásban, különös tekintettel az Európai Unió keretében folytatott együttműködésre (PhD-értekezés). 2009. Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola. Miskolc.
MAKAI Lajos: A bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés és a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés az új büntetőeljárás jogi törvény tükrében. In: Gál István László – Kőhalmi László (szerk.): Emlékkönyv Losonczy István professzor halálának 25. évfordulójára. 2005. PTE ÁJK, Pécs. 222–234.
NYÍRI Sándor: A titkos adatszerzés. 2000. BM Kiadó, Budapest.
POLYÁK Zsolt: A titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés. Belügyi szemle. 2006/6. 5–34.

Fiatal gyakorló jogászként többször megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy a hazai hatályos büntetőeljárási rendelkezések és az ezen alapuló jogalkalmazás vajon mennyire biztosítja a bűncselekmények sértettjeinek védelmét, sérelmeik hatékony orvoslását, a velük szembeni legkíméletesebb eljárási módot, nyújt-e többletvédelmet a sértetti körön belül is hátránnyal rendelkezőknek, avagy egyáltalán tekintettel van-e arra, hogy a bizonyítási eljárás eredményes lefolytatásához szükséges sértetti tanúvallomás mögött is egy ember húzódik meg, aki feljelentésének megtételével jogvédelemért kiáltva segítségre szorul. A fenti kérdések megválaszolásához jó kiindulópont lehet a sértett eljárási helyzetének és jogai érvényesülésének vizsgálata, melynek keretében kívánom bemutatni a sértetti „perbeszéd” megjelenését az eljárás dinamikájában, a felszólalás tartalmát, korlátait és megtételének módját, valamint néhány olyan gondolatot is megfogalmazok, amely e sértetti jog kiterjesztését és gyakorlásának hatékonyabbá tételét célozza.

A sértett eljárási helyzetéről és jogairól röviden

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) V. Fejezete a sértettet a büntetőeljárásban részt vevő személyek között említi, a törvényi felsorolásban a terhelt és védő után a harmadik helyen. Kiss Anna szavaival élve, a büntetőeljárásban a sértett „jelentéktelen személy: nincs, illetve alig van lehetősége a büntetőeljárás sorsának alakítására, végeredményének befolyásolására”^[1]. Ezen gondolatok közel tíz éve születtek, de a benne foglaltak a mai napig érvényesek. A hatályos eljárásjog szabályait és gyakorlatát látva, úgy vélem nem túlzó az a kijelentés, hogy míg a sértett a bűncselekmény elkövetésének időpontjában az események egyik „főszereplője”, addig a megindult büntetőeljárás során már csak a processzus „mellékszereplőjévé”, avagy annak „tárgyává” silányul. Történik mindez annak ellenére, hogy egy sikeres nyomozás, de összességében az egész büntetőeljárás eredményes lefolytatásához a sérelmet szenvedett fél aktív közreműködése is szükséges.

A büntetőeljárásban több­féle pozícióban is megjelenő sértettet megillető jogokat különféle módon lehet csoportokba sorolni^[2]. Egyik fajta csoportosítás^[3] a sértett bizonyítási, észrevételezési és jogorvoslati jogait különbözteti meg. Másik csoportosítás^[4] szerint két további alcsoportról beszélhetünk: egyikbe a büntetőeljárás sikeréhez, objektivitásához, teljességéhez fűződő sértetti jogok (pl.: feljelentés megtétele, jelenléthez, indítványtételhez, észrevételhez való jog), míg a másikba a sértett jogos érdekeinek érvényesítésével kapcsolatos jogok tartoznak (így pl.: tanúkénti megjelenéssel kapcsolatos költségek megtérítése, polgári jogi igény előterjesztése). Mindkét utóbbi alcsoport elemei közé besorolásra került a sértettnek a vádbeszédet követő felszólalási joga is.

A hatályos Be. irányadó rendelkezései alapján a sértett jogosult arra, hogy az eljárási cselekményeken – főszabály szerint – jelen legyen, az eljárás őt érintő irataiba betekintsen, az eljárás bármely szakaszában indítványokat és észrevételeket tegyen, büntetőeljárási jogairól és kötelezettségeiről az eljáró hatóságoktól felvilágosítást kapjon, valamint meghatározott esetekben jogorvoslattal éljen.^[5] A sértett a Be. szabályainak összességét figyelembe véve egyéb jogokkal is rendelkezik, így a felszólaláshoz való joggal^[6] is.

Értesítés, mint a sértetti jogérvényesítés feltétele, jelenléti jog – tanúzási kötelezettség

Ahhoz, hogy a sértett az eljárás dimanikájában jogait gyakorolni tudja, a Be. kötelezettségként írja elő az eljáró hatóságoknak, hogy azt, akinek az eljárási cselekménynél való jelenléte nem kötelező, de azt a törvény lehetővé teszi, értesítésre kerüljön^[7]. Az értesítés módja kapcsán az eljárási kódex több lehetőséget biztosít a hatóságoknak, így az írásban, de akár távközlő eszköz útján, avagy elektronikusan is teljesíthető^[8]. Az értesítés kiadását illetően az eljárási törvény csupán a másod- és harmadfokú eljárásban ír elő öt-öt napos időköz betartására irányuló kötelezettséget^[9].

Érdekesen alakul a sértett jelenléte a büntetőeljárás tárgyalási szakaszában, ugyanis a sértett a nyilvános tárgyalás (ülés) egészén jogosult jelen lenni, melyről az eljáró bíróságnak értesítenie kell. Az elsőfokú (tény)bíróság a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítására bizonyítást ugyanakkor csak tárgyaláson vehet fel, melynek során – a bizonyítás felvételének sorrendjéről szóló rendelkezések alapján – a vádlott(ak) kihallgatását követően a tanúk közül rendszerint a sértettet hallgatja ki elsőként^[10]. Mindezekből látható, hogy a sértett – amennyiben a bizonyítandó tényről tudomása lehet^[11] – a büntetőeljárás tárgyalási szakaszában tanúként vesz részt, mivel a hatályos Be. nem ismeri önálló bizonyítási eszközként a sértett vallomását^[12]. Ennélfogva az elsőfokú bíróság bizonyítási eljárásának sikeres lefolytatásához főszabályként megállapítható, hogy a sértett tanúkihallgatása elengedhetetlen, így az eljáró bírónak a sértettet idéznie kell, mely már nem csupán egyszerű jelenléti lehetőség, hanem megjelenési, – akadály hiányában^[13] – vallomástételi és igazmondási kötelezettséget is jelent. Természetesen előfordulhat – ilyen a nyomozás során tett vallomás tárgyaláson történő felolvasása (ismertetése)^[14], avagy a külön eljárások között taglalt bíróság elé állítás^[15] esetében –, hogy nincs szükség a tárgyaláson a sértett tanúkénti kihallgatására. Általánosságban azonban mindenképpen elmondható, hogy a bíróság a tárgyalásra a sértettet tanúként idézi, így az ismertetett jogok helyett, immáron bizonyítási eszköz hordozójaként többnyire már csak kötelezettségek fogják terhelni.

A jelenléti jog körében egy gondolat erejéig érdemes kitérni a tárgyalás mellőzéses külön eljárásra. A bizonyítás, s ezáltal a tárgyalás mellőzése kétségtelenül a büntetőeljárás egyszerűsítését, gyorsítását, a költségek megtakarítását célozza, valamint hatékonyabban érvényesül a speciális és generális prevenció is azáltal, hogy az elkövetéshez közelebbi időpontban kerül sor a büntetőjogi felelősségre vonásra. A szabadlábon lévő terhelt érdekeit is szolgálja, mivel jóval kevesebb ideig van a büntetőeljárás hatálya alatt, valamint nem elhanyagolható körülmény, hogy végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására nem kerülhet sor vele szemben. Tényként lehet azonban megállapítani, hogy mindezek együtt járnak a sértetti jogok sérülésével. Tárgyalás hiányában értelemszerűen nem beszélhetünk jelenléti és felszólalási joggyakorlásról. Azon túl, hogy a sértettet a nyomozás során tanúként kihallgatták, valamint – jobb esetben – a nyomozás befejezéséről és a vádemelésről értesítették, legközelebb már csak a bíróság végzését veheti kézhez. A bírósági határozattal szemben – amennyiben nem magánvádlóként, avagy magánfélként jár el – a sértettnek jogorvoslati joga sincs^[16]. Mindemellett előnye lehet ezen eljárásnak, hogy a sértettnek nem kell újra szembesülnie a sérelmére elkövetett bűncselekménnyel és a bűnelkövetővel a tárgyaláson. Felmerülhet ugyanakkor a kérdés, hogy olyan elkövetési körülmények esetén, melyek magukban hordozzák az ismételt trauma esélyét, a tárgyalás mellőzésének egyik feltétele – azaz, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető – ténylegesen fennáll-e.

E külön eljárás vonatkozásában kiemelem, hogy Elek Balázs munkájában egy újszerű, köztes eljárást fogalmazott meg, amikor a nyomozás során ténybeli beismerő vallomást tett terhelt a vádirat benyújtását követően, a tárgyalás előkészítése során tartott ülésen – a megfelelő bírói tájékoztatást és figyelmeztetést követően – olyan, korlátozottan felhasználható nyilatkozatot tehetne, mely szerint a vádat nem vitatja. Ezt követően a bíróság – a közérdek védelmére, a nyomozási iratok ismeretében kialakított anyagi igazságra vonatkozó szemléletére és az önkéntesség ellenőrzésére tekintettel – a nyilatkozat elfogadása folytán a bizonyítási eljárást mellőzhetné, így tárgyalás tartására sem kerülne sor. A bíróság ezután tájékoztatná a terheltet a lehetséges jogkövetkezményekről, majd a perbeszédeket követően nyilvánosan kihirdetné ítéletét. A szerző álláspontja szerint ezen eljárás nagyobb garanciát jelentene az alkalmazási körét illetően hasonlatosságot mutató tárgyalás mellőzéses eljárások jelenlegi formájával szemben^[17]. Hozzáteszem, hogy e célon túl a sértetti jogérvényesítésnek a tárgyalás mellőzésével fennálló csorbulása is kiküszöbölhetővé válna. Az előkészítő ülésről a bíróság értesítené a sértettet, illetőleg képviselőjét, mellyel biztosítva lenne a megjelenési és felszólalási jog lehetősége is.

Út a felszólalásig

A bíróság a bizonyítási eljárás befejezetté nyilvánítását, valamint másod- és harmadfokon az ügy előadását, illetőleg a bizonyítás felvételét követően felhívja a jogosultakat a perbeszédek és a felszólalások megtartására, melynek keretében az ügyészi vádbeszédet követően szólalhat fel a sértett (magánfél, egyéb érdekelt, avagy képviselő).^[18]

A bíróság a felszólaláshoz való jog biztosítása érdekében a sértettnek a tárgyaláson történt tanúkihallgatását követően az alábbiak szerint rendelkezhet a bizonyítási eljárás alakulása, valamint a tárgyalás elnapolásának szükségességére is tekintettel:

– Amennyiben sem a tárgyalás félbeszakítása, sem annak elnapolása nem szükséges, s így egy határnapon a bizonyítási eljárás befejezhető, akkor kihallgatásának foganatosítása után a sértettet tájékoztatnia kell arról, hogy az ügyészi perbeszédet (vádbeszédet) követően élhet felszólalási jogával, melynek érdekében a tárgyalóteremben megvárhatja a bizonyítási eljárás befejezését és a vádbeszédet.

Ez azért is tűnhet praktikusnak, mert alakulhat úgy a bizonyítási eljárás, hogy szükség lehet a sértett további jelenlétére, valamint lehetősége nyílik észrevételezési és kérdezési jogának gyakorlására is.

– Amennyiben nem fejezhető be egy tárgyalási határnapon a bizonyítási eljárás,

• a sértettnek a foganatosítandó eljárás cselekményeken való részvétele már nem indokolt, eltekinthet a bíróság a sértett tárgyaláson való további jelenlététől, és részvétele nélkül folytatja a tárgyalási határnapra tervezett bizonyítási eljárást, miután a tárgyalást elnapolja (félbeszakítja), illetőleg
• a sértett jelenlétét bármely okból mégis szükségesnek tartja, akkor pedig egészen addig nem bocsátja el, amíg ez indokolt, majd a tárgyalást elnapolja (félbeszakítja).

Az eljárási szabályok maradéktalan betartásával a bíróságnak mindkét esetben az elnapolt tárgyalás új határnapjáról akár már annak alkalmával szóban, akár más egyéb módon értesítési kötelezettsége áll fenn a sértett felé.

A büntetőeljárási törvény alapján maga a sértett jogosult felvilágosítást kérni a bíróságtól a büntetőeljárási jogairól (kötelezettségeiről)^[19], a bíróságnak pedig kötelessége az eljárási cselekményről, így a felszólaláshoz való jogáról is tájékoztatnia a tárgyaláson jelen lévő sértettet. Ennek alapján, amennyiben az új határnapra tervezett bizonyításnak a befejezését előre lehet látni, már az elnapolt tárgyalás alkalmával a bíróságnak fel kell hívnia a sértettet arra, hogy amennyiben jelen lesz a következő határnapon, e jogával élhet.

A fentiekben foglalt tájékoztatási, értesítés kötelezettség elmulasztása esetén a sértett nem kapja meg a bíróságtól azt a lehetőséget, hogy ő maga dönthesse el, hogy egyfelől részt kíván-e venni a(z új) tárgyalási határnapon, másfelől élni kíván-e felszólaláshoz való jogával, melynek gyakorlásával a többi, eljárásban részt vevő személyhez (ügyész, védő, vádlott) hasonlóan végső kísérletet tehessen a bíróság döntésének befolyásolása érdekében.

Speciális a helyzet abban az esetben, amikor olyan sértett van az eljárásban, aki tanúkihallgatása során hozzátartozói minőségén alapuló mentességi jogával^[20] élve a vallomástételt megtagadta. Ebben az esetben kérdésként merül fel, hogy ez érinti-e sértettként gyakorolható büntetőeljárási jogait, így kérdezési, észrevételezési és felszólalási jogát, azaz ezek elválnak-e egymástól, avagy egymás jogi sorsát követik.

Habár a gyakorlatban összefügg a sértett eljárásjogi helyzete a tanúkénti minőségével, álláspontom szerint azonban e kettőhöz fűződő jogok (kötelezettségek) el is válhatnak ebben az esetben. A tárgyaláson ugyanis könnyen előfordulhat – kiváltképp a családon belül elkövetett erőszakos bűncselekmények esetén –, hogy a terhelt hozzátartozójaként jelen lévő és tanúként kihallgatandó sértett a vallomástételt e minőségére hivatkozással megtagadja, mellyel a nyomozás során tett vallomása „kiesik”^[21] a felhasználható bizonyítékok köréből. Semmi eljárási akadálya annak nincs, hogy ezt követően a tárgyalás egészén jelen lehessen, majd éljen felszólalási jogával. A sértetti „perbeszéd” alkalmával természetesen arra is lehetősége van, hogy a bíróság felé olyan nyilatkozatot tegyen, mely szerint már nem kívánja a vádlottnak, azaz hozzátartozójának a megbüntetését, avagy az azóta már rendeződött családi viszonyaikra tekintettel neki már megbocsátott. Ennek már csak azért is jelentősége van, mert a sértett megbocsátását a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként lehet értékelni különösen akkor, ha annak folytán a bűncselekmény miatt megromlott viszonyok helyreálltak^[22].

A fenti példából is látható, hogy még akkor is élhet felszólalási jogával a sértett, ha tanúvallomása már bizonyítékként nem használható fel. Hangsúlyozom, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha a sértett tudomással bír e jogosultságáról, melynek előfeltétele a bíróság értesítési kötelezettségének teljesítése.

A felszólalás tartalmi korlátai, megtételének módja

A szabályszerűen értesített és a tárgyaláson jelen lévő sértettet az eljáró bíróságnak fel kell hívni arra, hogy felszólaláshoz való jogát gyakorolhatja. Természetesen ez lehetőségként szerepel az eljárási törvényben, és amennyiben a sértett nem kíván élni e jogával, a bíróság ennek teljesítésére sem kötelezheti. A felhívás elmaradása egyébként relatív, kisebb eljárási szabálysértésnek minősül, mely azonban nincs kihatással sem az eljárás lefolytatására, sem a büntetőjogi főkérdések eldöntésére^[23].

Az ügyészi vádbeszédet követően a sértett (magánfél, egyéb érdekelt, avagy képviselőjük)^[24] felszólalhat.

A bíróság a felszólalás biztosítása érdekében az alábbiak szerint járhat el:
– az ügyészi vádbeszédet követően a jelen levő sértettet felhívja arra, hogy élhet felszólalási jogával, majd az általában egy-egy szavas nyilatkozatát jegyzőkönyvbe foglalja, ezt követően pedig folytatja az eljárást a védőbeszéddel;
– a másik esetben, miután tájékoztatja a sértettet e jogosultságáról, hagyja, hogy a sértett összefüggően előadhassa az ügyről alkotott meglátásait. Erre a jogszabály alapján leginkább a kiemelt jelentőségű ügyben van lehetőség.

A felszólalás jogszabályban rögzített tartalmi korlátai tehát attól függnek, hogy milyen eljárás zajlik a bíróság előtt:

Kiemelt jelentőségűnek nem minősülő ügyben nyilatkozhat^[25]:
– kívánja-e a vádlott(ak) bűnösségének megállapítását,
– kívánja-e a vádlott(ak) megbüntetését,

Felszólalása során tőle a szó megvonható és a törvényi feltételek fennállása esetén^[26] nyilatkozata félbe is szakítható.

Kiemelt jelentőségű ügyben:^[27]
– a fentieken túl kifejtheti a tényállásra vonatkozó álláspontját is.

Nyilatkozata során a szó nem vonható meg tőle, és előadása – a kivételektől eltekintve – nem szakítható félbe.^[28]

A sértett felszólalási jogának kiterjesztését a kiemelt jelentőségű ügyekben az igazságszolgáltatást érintő egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CCV. törvény teremtette meg. A törvényjavaslat részletes indokolása^[29] alapján e módosításra – az európai szabályozási irányelvekkel összhangban – a sértett (magánfél) jogköreinek megerősítése céljából volt szükség. A törvényjavaslathoz benyújtásra került azonban olyan módosító javaslat is, mely a sértett e jogának kiterjesztését általánosságban, és nem csak a kiemelt jelentőségű ügyekben tartotta indokoltnak^[30], viszont ez végül nem nyert támogatást.

A felszólalás tartalmi elemeit tekintve elmondható, hogy a bűnösség megállapítása és a megbüntetés kívánatának körében a sértett lényegében saját szubjektív érzete alapján teszi meg az ezen eldöntendő kérdések megválaszolására irányuló nyilatkozatát, adott esetben függetlenítve magát a bizonyítási eljárás eredményétől. Kiemelt jelentőségűnek nem minősülő ügyekben az eljárási szabályok alapján nincs lehetősége a tényállás és az azt alátámasztó (esetleg cáfoló) bizonyítékok értékelésének kifejtésére.

A sértett felszólalása ugyanakkor már-már perbeszéd jellegűnek tekinthető a kiemelt jelentőségű ügyekben, mivel a tényállásra vonatkozó álláspont kifejtésének keretében lehetőséget kap a sérelmet szenvedett fél is a tárgyaláson lefolytatott bizonyítási eljárás eredményének értékelésére, amely mind a vád- mind a védőbeszéd szerves részét képezi. A sértett ekkor sem tehet nyilatkozatot a vádlott(ak) terhére rótt bűncselekmény(ek) büntetőjogi minősítésére, a büntetőeljárási szabályok betartására, a büntetés kiszabása során értékelendő súlyosító- és enyhítő körülmények hivatkozásával a büntetés konkrét nemére, avagy az alkalmazandó intézkedésre, valamint – az őt érintő körben a magánfél és egyéb érdekelt kivételével – a járulékos kérdésekre sem.

Véleményem szerint indokolatlan a jogalkotó által tett különbségtétel, ugyanis függetlenül attól, hogy a bíró előtt lévő ügy kiemelt jelentőségűnek minősül-e vagy sem, lehetőséget kell biztosítani a sértettnek arra, hogy a felszólaláshoz való jogával élhessen, melynek során álláspontját megszakítás nélkül, észszerű keretek között előadhassa. Erre azért is van szükség, hogy legalább az ítélethozatalt közvetlenül megelőzően a büntetőeljárás során egyébként végig háttérben lévő, s csupán a bizonyítási eljárás teljessége miatt megszólított sértett-tanú végezetül a bíróság előtt saját gondolatainak közlésével megnyilatkozhasson.

Ennek megfelelően az új eljárási kódex megalkotásánál érdemes lenne a sértett felszólaláshoz való jogának tartalmi megkötését – attól függetlenül, hogy számol-e még a jogalkotó a kiemelt jelentőségű ügyek kategóriájával – negatív megközelítés alkalmazása útján annyiban korlátozni, hogy a bűncselekmény jogi minősítésére, a büntetés kiszabása során értékelendő súlyosító- és enyhítő körülmények hivatkozásával a konkrét büntetés nemére, az alkalmazandó intézkedésre, valamint az őt nem érintő járulékos kérdésekre nyilatkozatot nem tehet. A korlátozást az indokolja, hogy a sértetti jogvédelemnek és érdekérvényesítésnek körébe – függetlenül attól, hogy a sértett jogait meghatalmazott védő útján gyakorolja – nem tartozhatnak bele azon büntetőjogi főkérdések megválaszolása, melyek a vád és védelem feladatkörét elvonnák, avagy – ahogyan arra Róth Erika is utal^[31] – megkettőznék. Amennyiben korlátozás nélkül hagynánk, hogy a sértett kifejthesse „jogi” álláspontját, azáltal a laikus elemek beszivárgása kétség kívül erőteljesen megjelenne az egyébként szigorú jogszabályi mederben lévő büntető eljárásjog és büntetőjogi dogmatika körében, mely értelemszerűen nemkívánatos eseményekhez vezetne.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy amikor a sértett él felszólalási jogával, az annak során elhangzottakat a bíróságnak minden esetben objektív szemmel kell értékelnie, mivel a bűncselekmény során sérelmet szenvedett fél ez irányú nyilatkozata sosem lehet tárgyilagos, a büntetendő magatartás jellegétől és az eltelt időtől függően számos szubjektív, érzelemi alapú megnyilvánulásban ölthet testet. Elek Balázzsal egyetértve^[32] azonban hozzá kell ehhez tenni, hogy a sértett felszólalásának hatása az ítélet indokolásában – annak bíróra gyakorolt szubjektív volta miatt – ugyan nem jelenhet meg, de mindenképpen tényezőként szolgálhat a bíróság döntésének kialakításában.

Természetesen a bűncselekményt elszenvedő sértett személyesen előadott felszólalásában tud olyan benyomást tenni a bíróságra, mely elérheti a fenti hatást. Felmerül azonban a kérdés, hogy a bűncselekmények sértettjei fel vannak-e készülve erre, egyáltalán feladata-e az ítéleti döntés kialakításának befolyásolása.

A hatályos eljárási kódex^[33] lehetővé teszi, hogy a sértett jogait képviselő útján is gyakorolhassa, aki meghatalmazás alapján lehet ügyvéd, nagykorú hozzátartozója vagy külön törvényben erre feljogosított személy. Az ügyvédnek meghatalmazást maga a sértett, de más személyek is adhatnak^[34], sőt kérelmére – a feltételek fennállása esetén – engedélyezhető a pártfogó ügyvédi képviselet is^[35].

Amennyiben a sértett jogait ügyvéd képviseli a büntetőeljárásban, úgy megnyílhat a jóval hatékonyabb érdekérvényesítés lehetősége, s élve a felszólalási joggal – a sértetthez képest „másodkézből” ugyan, ám – rendszerezett módon fejtheti ki álláspontját az lefolytatott büntetőeljárásról. A sértett képviselete kétségtelenül garanciát nyújt jogainak minél hatásosabb és szélesebb körű gyakorlására, amely túlmutathat a tárgyaláson az állam büntetőhatalmát érvényesítő vádképviselő ügyész tevékenységén, mivel más megközelítés útján kísérletet tehet a bíróság döntésének befolyásolása érdekében. Megjegyzendő, hogy annak sincs eljárási akadálya, hogy a sértetti képviselő mellett maga a sértett is felszólaljon.

A sértett a jogi képviselettel – természetesen annak minőségétől függően – már előléphet a büntetőügy lényeges szereplői közé, ugyanis bármennyire is fennáll a másodlagos viktimizáció^[36] veszélye a tárgyaláson, szakszerű jogi képviselettel annak tényleges hatása is csökkenthető.

Mindezeken túlmenően azt is meg kell jegyezni, hogy az ügyvédi kar jelenleg nem feltétlenül rendelkezik olyan képesítéssel, ismerettel, hogy a sértett, azon belül is a tizennyolcadik életévét meg nem haladott személyek megfelelő képviseletét elláthassa. Hozzá kell tenni ehhez, hogy gyakorlati nehézségéi és buktatói miatt a bírói kar részére is nagy kihívást jelent a gyermekkorú tanúk megfelelő kihallgatása, melyre igen részletesen utal Elek Balázs is művében^[37].

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatásában foglaltakat^[38] teljes mértékben osztva, álláspontom szerint – talán kicsit utópisztikusan – érdemes lenne megfontolni egy olyan, kifejezetten a bűncselekmények áldozatainak védelmével, a sértettek jogainak képviselet útján történő érvényesítésével foglalkozó szakjogász képzés bevezetését^[39], mellyel speciális tudásanyagra tennének szert az eziránt érdeklődő ügyvédek (jogászok), és ezzel felkerülnének egy nyilvántartási listára (szaknévsorba).

Az új eljárási kódex megalkotásánál nem lenne elvetendő – kiváltképp a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények esetében, illetve a jelenleg kiemelt jelentőségűnek kezelt azon bűncselekményeknél, amelyeknek van sértettje – a megfelelő hatástanulmány lefolytatását követően a sérelmet szenvedett fél jogi képviseletének kötelező előírása, méghozzá oly módon, hogy a meghatalmazásra jogosult (főszabály szerint a sértett) ne legyen megfosztva a szabad ügyvédválasztás lehetőségétől. Amennyiben viszont a meghatalmazásra jogosult nem él e jogával, vagy nem áll fenn a kötelező jogi képviselet, de a sértett kéri, abban az esetben az eljáró hatóság kirendelne számára képviselőt. Fontos követelmény lehetne, hogy egyrészt csak a már fent írt szaknévsorban szereplő ügyvédek (jogászok) közül kerülhetne sor a meghatalmazásra, illetve a kirendelésre, másrészt a képviselő feladatának ellátásával felmerült díjat, költséget és készkiadást, mint bűnügyi költséget a bűnösnek kimondott vádlottnak kellene viselnie.^[40] Megjegyzendő, hogy a kötelező jogi képviselet előírása a „drága büntetőeljárást”, mint nem kívánt mellékhatását idézné elő, mely jogintézmény vitathatatlanul nem illene bele a processzus költségtakarékossági követelményébe, azonban a sértetti jogérvényesítés hatékonyabbá tétele útján megfelelően szolgálhatná a sértett és a védővel eljáró terhelt között nem létező jogegyensúly kiigazítását.^[41]

Kérdésként merülhet fel, hogy szükség van-e az ügyész mellett egy aktív szerephez jutó, kötelezően jelen lévő sértetti jogi képviselőre. Ehhez tényként kell megállapítani, hogy a sértett a büntetőeljárásban igen csak a magára maradott fél szerepét tölti be, akinek a támogatására kiemelten szükség van főleg a hátrányos tulajdonságokkal rendelkező sértettek (gyermekek) esetén, az erkölcsi okból szenzitív körű, valamint a nagyobb tárgyi súlyú ügyekben. Álláspontom szerint a fenti kérdésre a válasz csakis igenlő lehet, ugyanis az ügyész feladata elsődlegesen az állam büntetőhatalmának érvényesítése, amely csupán áttételesen, közvetett úton érintheti a sértett érdekeinek a védelmét, a bűncselekmények áldozatainak további, hatékony segítése pedig a terheltközpontú büntetőeljárásunkban kiemelten fontos feladatnak mutatkozik a mellérendeltség (vagy ahhoz közelítő helyzet) megteremtése érdekében. Ez pedig már csak azért is fontos, mivel a jelenleg hatályos eljárásjogunk egyre szélesebb teret enged a resztoratív igazságszolgáltatásnak is.

Összegzés

Fejtegetéseimben egyértelműen a sértett felszólalási jogának kiterjesztése, illetőleg érvényesítésének fokozott elősegítése mellett foglaltam állást. Mindehhez szükséges az eljáró hatóságok értesítési kötelezettségének maradéktalan teljesítése, különösen a személyesen eljáró sértett megfelelő tájékoztatása joggyakorlásának lehetőségéről. Amennyiben a sértett él felszólalási jogával, akkor nyilatkozatának tartalmi körét – a büntetőjogi főkérdések, illetőleg a rá nem vonatkozó járulékos kérdések kivételével – szükségtelen észszerűtlen korlátok közé zárni. Fontos lenne a jövőben a jogérvényesítés hatékonyabb megvalósulása érdekében a sértettek megfelelő támogatása, így szakszerű jogi képviseletük erősítése is.

Kedvező irányú változásra a készülő új büntetőeljárási kódex adhat reményt, ugyanis a kodifikáció főbb irányelvei között szerepel mind a sértetti érdekek fokozottabb, mind – korukból, helyzetükből vagy állapotukból adódó érdekérvényesítési korlátaikra figyelemmel – az ún. sérülékeny csoportba tartozó személyek hatékonyabb védelme egyaránt^[42]. A jelenleg hatályos eljárási szabályok ismeretében egyértelműen üdvözítendő ennek megjelenése, mely remélhetőleg az elkészült jogszabályszövegében is visszatükröződik, és a sértett helyzetének javítását célzó rendelkezések a mindennapi joggyakorlat során is hatékonyan alkalmazhatóak lesznek. n