Vitatott megoldások

Újabb nemzetközi kötelezettségét szegi meg a kormány azzal, hogy nem enged a büntethetőség jelenlegi 12 éves korhatárából.

Előzetes letartóztatásban ül egy gyerek a Fővárosi Javítóintézetben. Ez önmagában súlyos adat – hiszen nem múlt még el 14 éves –, még akkor is, ha átlagosan ötezer letartóztatott éli mindenapjait a büntetés-végrehajtási intézetekben, és a gyereknél összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között. Jogerős ítélet eddig két 13 éves gyerek ügyében született, így ők elítéltként kerültek javítóintézetbe – minderre a büntető törvénykönyv tavalyi módosítása ad lehetőséget: ez alapján – a legfőbb ügyész beszámolója szerint – tavaly 18 ügyben 19 tizenkettő és tizennégy év közötti gyereket hallgattak ki gyanúsítottként. Ezek közül az ügyek közül egyetlenegy indult életveszélyt okozó testi sértés miatt, a többi (jellemzően idősebb társakkal és azok hatása alatt) csoportosan elkövetett rablás miatt.

Hatvan év után, 2013. július 1-jével változott meg a büntethetőség alsó korhatára. Bár az Orbán-kormány eredetileg nem így tervezte, képviselői indítvány nyomán bekerült a büntető törvénykönyvbe, hogy kivételesen súlyos bűncselekmények esetében – ilyen az emberölés, a halált vagy életveszélyt okozó testi sértés, valamint a rablás és a kifosztás – a 12–14 év közötti elkövetők is büntethetők, feltéve, hogy a szükséges belátási képességgel rendelkeznek.

A szigort a törvényalkotók a gyerekek felgyorsult biológiai fejlődésével és az egyre erőszakosabb érdekérvényesítéssel magyarázták. Adatokkal azonban nem indokolható a módosítás, a gyermekkorú elkövetők száma ugyanis évek óta csökken. Míg 2005-ben 3182, 14 év alatti elkövetőt regisztráltak a hatóságok, 2007-ben 2861-et, 2013-ban pedig 1779-et. Jellemző, hogy a jogvédők által sokat bírált szigorítás elfogadásának évében 2604 volt a még nem büntethető gyermekkorú elkövetők száma, a legkevesebb az utóbbi tíz évben – áll a legfőbb ügyész beszámolójában. Az ügyek többsége vagyon elleni vagy garázdaság, a személy elleni erőszakos cselekmények aránya 10 százalék körül van, míg emberölést évente átlagosan „1,2-t” követnek el 14 évesnél fiatalabbak.

„Meg kellett volna nőnie a feljelentési hajlandóságnak és ezzel a regisztrált elkövetők számának is, ha teljesült volna a jogalkotó által megfogalmazott büntetőjogi cél” – állítja Gyurkó Szilvia gyermekvédelmi szakértő. Problémásnak látja a belátási képesség vizsgálatát is, tekintve, hogy még mindig vannak megyék az országban, ahol nincsenek olyan igazságügyi pszichiáter szakértők, akik gyermekeket is vizsgálhatnak. A legnagyobb gond mégis abból adódik, hogy a gyermekeknél önmagában a szabadságelvonás nem hatékony, nem jelent valódi visszatartó erőt. Minden nemzetközi adat azt támasztja alá, hogy a közösségi alapú megoldások – például a mediáció – a legsikeresebbek gyerekek esetén. „Ha bezárjuk őket, akkor csak annyit éreznek, hogy a társadalom kirekeszti őket, nem tud velük mit kezdeni” – fogalmazott Gyurkó, hozzátéve: támogatásra és nem büntetésre van szükségük a gyerekkorú elkövetőknek, akik jellemzően korábban maguk is elszenvedői voltak valamilyen erőszakos bűncselekménynek. A közvélekedéssel szemben ugyanis a gyermek elkövetők és a gyermek áldozatok köre nem válik szét élesen, sokszor esetleges, hogy egy-egy gyerek áldozatként vagy éppen elkövetőként kerül a hatóságok látókörébe.

Miközben szakmailag vitatható, Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásával is szembemegy a büntethetőség korhatárának leszállítása. Ellentétes például az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével (amit 1989-ben, New Yorkban írt alá Magyarország), amely szerint a 18 évesnél fiatalabbaknál csak végső esetben és a lehető legrövidebb ideig szabad alkalmazni a szabadságkorlátozással járó büntetéseket. A gyermekközpontú igazságszolgáltatás követelménye is sajátosan alakul: a meghirdetésével párhuzamosan a fiatalkorú bűnelkövetők helyzete kifejezetten rosszabb lett. Az eljárások gyorsítására hivatkozva 2010 őszén például megszűnt a fiatalkorúak bírósága, és a büntethetőségi korhatár leszállítása sem a gyermek mindenekfeletti érdekét szolgálja. Miközben a cél éppen az lenne, hogy a fiatalkorú bűnelkövetőket ne kizárják a társadalomból, hanem segítsék a visszailleszkedésben. „Állítsák vissza a büntethetőség korhatárát 12-ről 14 évre, még a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is” – többek között ezt kérte az Orbán-kormánytól a legutóbbi, szeptemberi beszámolója utáni záródokumentumában az ENSZ genfi székhelyű gyermekjogi bizottsága, és a fiatalkorúak speciális felkészültségű bíróságának újraindítását is javasolta.

Erre azonban nincs sok esély. Az Igazságügyi Minisztérium ugyanis másként látja. „Az új büntető törvénykönyv még csak másfél éve van hatályban, még nem beszélhetünk a tárgykört érintő kialakult joggyakorlatról és meghatározó statisztikákról, és egyelőre nem ismertek a jogalkotó előtt erre vonatkozó, a gyakorlati szakemberek által jelzett problematikus kérdések sem” – áll a HVG kérdéseire adott válaszban. Hivatkozik a tárca arra is, hogy az Európai Unió tagállamaiban is igen változatos a legalacsonyabb büntethetőségi korhatár. (Franciaországban 13 év, az Egyesült Királyságban, Hollandiába, Írországban 12 év, Máltán 9 év.) Az IM hangsúlyozza: a Gyermekjogi Egyezmény olyan egyértelmű kötelezettséget nem ír elő a tagállamok számára, hogy külön bíróságnak kell eljárnia a fiatalkorúak ügyében. Ezért nem tartja a Gyermekjogi Egyezménybe ütközőnek azt a szabályt, hogy már nem kizárólagos illetékességű székhelybíróságok járnak el a fiatalkorúak ügyében.

PÁLMAI ERIKA

A cikk a HVG 2014/47. lapszámában (17-19. oldal) jelent meg.

I. Alapvetés

Minden tudományág kialakulásához valamely igény felismerésén keresztül vezetett az út, a jogtudomány kialakulásának indítóoka a konfliktus, amely az emberi természetből fakad. Az igény tehát ezen emberi kollíziók feloldására irányul. Enélkül nem lett volna szükség arra, hogy bizonyos emberi magatartások szabályozás alá kerüljenek, amik jogokat és kötelezettségeket rónak az egyénekre és szankciót annak megszegőire.

A büntetőjog alapvetően eltér szabályozási módszerét illetően a többi jogágtól, ugyanis célja az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogainak az oltalmazása, melynek sajátos eszköze a szankció (joghátrány) kiszabásának lehetősége. Így a büntetőjog az életviszonyokat nem normál állapotukban vizsgálja, rendezi, hanem patologikus formájukban, kizárólagos védelmi funkciója a bűncselekmény létrejöttekor aktivizálódik (bizonyos jogtárgysértések esetén), ezért fogalmának legalább tudományos szintű meghatározása jogállami érdek.

Szinte minden filozófia irányzatnak és minden büntetőjogásznak volt egy bűncselekményfogalma, így a teljesség igénye nélkül azokat kívánom számba venni, ami a magyar jogfejlődés szempontjából relevánsak. Továbbá az új Btk. tükrében érdemes megvizsgálni a materiális jogellenesség (társadalomra veszélyesség) értelmezési kérdéseit is.

II. Az ókori és középkori fogalommeghatározás

A jogfejlődés korai szakaszában a büntetendőség igényét a közösség által társadalomellenesnek vagy arra veszélyesnek minősített cselekmények képezték. A büntetést így társadalmi szinten, a közösséget sértő cselekmények esetén alkalmazták, az egyéni felelősség mértéke jelentéktelen volt.

A római büntetőjog rendszere két formáját különböztette meg a bűncselekményeknek a delictumokat és a crimeneket, előbbi a magánérdeket sértette, ami csak az arra vonatkozó külön igény esetén vont maga után büntetést, míg utóbbi a közérdek sérelmével járó cselekményeket jelölte, amivel a kötelező állami igényérvényesítés járt együtt. A delictum nyelvtanilag vétkezést, hibázást jelentett, ami jóval árulkodóbb fogalom a crimennél, ugyanis Mommsen szerint^[1] a bűntettet tartalmilag a cselekmény erkölcstelenségével azonosították, a vétek ez ellen irányult. A társadalom közös erkölcsi alapja (mos) a vallásból, transzcendens értékekből származott közvetve vagy közvetlenül, ezért a büntetés az erkölcsi kiengesztelést célozta a közösségi megtorlásán keresztül. A halálbüntetés alkalmazása így az isteneknek szóló áldozatbemutatás jelentette a közösség részéről. A bűnt nem jogi, hanem vallási értelemben használták^[2]. Fentiekből kirajzolódik a római bűn fogalom erős természetjogi megalapozottsága, és a közös társadalmi érték, érdek (erkölcs) megsértésének középpontba emelése, ami ma is a fogalom részét képezi. Részben azonban hiányzott a szubjektív mozzanatok megjelenése, jellemzően az egész ókori és középkori jog a kifejtett magatartáshoz és az ahhoz tartozó eredményhez kapcsolódott, a szubjektív elemek vizsgálatára kizárólag akkor került sor, ha az a külső magatartásokban is megnyilvánult.^[3]

III. Az egység tézistől a klasszikus iskola kialakulásáig

Böhmer az Elementa iurisprudentia criminalis című 1734-ben megjelent művében^[4] már az egyes bűncselekmények feletti absztrakt bűncselekmény fogalom létrehozását tervezte a Codex Carolina Criminalis rendszerében. Célja az volt, hogy a két különböző súlyú büntetés alkalmazásához megadja az általános szempontokat, így a súlyosabb szankciót a szándékos és befejezett cselekményekhez, míg a gondatlan, kísérleti szakban rekedt cselekményekhez az enyhébbet rendelte volna. Ezen bűncselekmény fogalom egyet jelentett a pszichikai bűnösséggel, különbséget téve szándékosság és gondatlanság között. Nem a büntetés tárgya, hanem a büntetés oka került középpontba. Ehhez hasonlóan az 1792. évi büntető törvényjavaslatunk csak annyiban rendelte büntetni a cselekményt, ha szabadon hajtják végre. A jogirodalomban Fayer László adott hasonló magyarázatot, ő a cselekmény alatt az ember által akarva véghezvitt testmozdulatot értette.^[5]

A common law saját bűncselekmény fogalmának alapjait már a fenti elméletek megjelenése előtt kidolgozta, amelyet esetről esetre továbbfejlesztett napjainkig, a kontinentális jogi fogalomhasználatnál jóval előbb és értékállóbb módon. Edward Coke az angol jogról írt harmadik institúcióiban az emberölés kapcsán a cselekményt akként definiálta, hogy actus non facit reum nisi mens sit rea^[6], ami azt jelenti, hogy egy bűncselekmény csak akkor büntethető, ha az elkövető tudata azt átfogta, azaz ha bűnös. Ennek alapján megkülönböztethető a tárgyi oldal (actus reus) ami a cselekményen kívül az ahhoz tartozó összes külső elemet magában foglalja és a tudati oldal (mens rea) önállósága. Jogi kultúrkörünkben a felvilágosodás mozgalmát vezérlő eszmerendszer, a racionalizmus hatására kerültek előtérbe a bűncselekmény külső okait vizsgáló elméletek.

Az európai kodifikációs hullámot elindító és azt igénylő szellemiség a fenti filozófiai irányzat táptalaján úgy vélte, hogy a XVII–XVIII. század matematikai világképének alapjain az emberi értelem segítségével valamennyi társadalmi viszonyt hézagmentesen, előrelátóan lehet szabályozni^[7]. Montesquieu a bírót a jogalkotó ezen tévedhetetlensége miatt az általa létrehozott törvények gépies végrehajtójának, egyfajta ítélőgépnek, „a törvény szájának” tekintette. Beccaria a bűnökről és büntetésekről írt művében^[8] ezt az erősen jogpozitivista szemléletet a büntetőjog rendszerébe úgy implementálta, hogy a bírák csak olyan cselekmény miatt állapíthatják meg az elkövető bűnösséget és csak olyan büntetést szabhatnak ki, amit a törvény tartalmaz (nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elve).

Az Anselm Feuerbach által készített 1813. évi Bajor Btk. már tartalmazta a nullum crimen és a nulla poena elvét, munkássága révén a tényállásszerű cselekmény egyet jelentett a büntetendő cselekménnyel, mivel csak a pontosan definiált tiltott cselekmény ütközhetett ezentúl a jogrendbe. Az 1800-as években létrejött büntetőkódexek, maga a büntetődogmatika és a magyar jogtudomány képviselőinek jelentős része is ezt a feszes, szigorú felfogást követte. A bírói önkénytől való félelem vezetett oda, hogy maga az elmélet is önkényes lett, ugyanis egyes politikai kultúrákban a törvényalkotót szinte semmi sem kötötte arra vonatkozólag, hogy mely magatartásokat szabályozza büntető törvénykönyvi szinten. Karl Binding a normaelmélet egyik megalkotója, aki a büntetendő cselekményt elsősorban normasértésnek, azaz engedetlenségnek tekintette, a híres Grundrissében úgy foglalt állást, hogy a nicaraguai és a hondurasi törvényhozó szeszélyétől függ a bűntett fogalmának a lényege^[9], a miértekre történő válaszadást tiltja a jogtudomány önérzete. Ez a formális meghatározás útját állta az olyan judikatúra kialakításának, ami figyelemmel van a folyton változó társadalmi-gazdasági igényekre, és a cselekmény materiális tartalmának értékelhetőségét lehetővé teszi. Az élethelyzetek sokszínűsége miatt logikailag tökéletesen zárt tényállást a jövőre nézve nem lehet alkotni, lévén hogy a jog nyitott szövedékű, az ezt figyelembe nem vevő jogrendszerek vagy contra legem joggyakorlásra kényszerítik a bírót vagy igazságtalan döntésre.

Az 1871. évi Német Btk. hatására a Büntető Törvénykönyvről szóló 1878. évi V. tvc. (Csemegi Btk.) a bűncselekmény fogalmát tautologikusan határozta meg, miszerint bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. Habár a törvény tartalmazott beszámítást kizáró büntethetőségi akadályokat, de például a végszükséget olyan szűk körben vonta meg, hogy kizárólag a veszélyben lévő és hozzátartozóinak életének megmentése végett lehetett rá hivatkozni, ennek ellensúlyozására kezdett kialakulni a törvény feletti végszükség fogalma, mivel a törvényi fogalmán kívül eső számos esetben is hiányzott a materiális jogellenesség. Kolosváry Bálint hívta fel például a figyelmet arra, hogy a tűzveszéllyel fenyegetett nagyobb értékű ház lakója, ha más felé tereli a tüzet, egyszerű gyújtogatónak tekinthető a fenti Btk. fényében így az a közönséges jogérzetet kielégíteni képes nem volt .^[10] Fentiek szellemében mentette fel a német bíróság végszükség címén azt az orvost, aki a magzatelhajtást a nő életének megmentése végett hajtotta végre,^[11] tekintettel a hazaival egyező szűk törvényi keretekre.

Ahogy említettem a korabeli magyar szerzők jelentős része a Csemegi Btk. tautológiáját vette át, tudományos fogalommeghatározásra nem vállalkoztak, csekély kivételtől eltekintve. Edvi Illés Károly így a büntetendő cselekményt olyan cselekményként vagy mulasztásként definiálta, melyre a közhatalom kriminális büntetést állapít meg^[12]. Schnierer Aladár sem jutott ezen okfejtésnél messzebb, álláspontja szerint minden olyan szabad, külsődleges cselekmény mely az államban fennálló jogszabályok szerint büntetés alá vonható^[13]. Felismerte azonban, hogy lesznek olyan tettek, amit büntetni kellene, de a Btk. szerint nem lehet és fordítva, azonban a bíró ilyenkor is köteles a törvényt követni. A materiális jogsértés tényezőjének a hangsúlyozására csak a századfordulót követően került sor hazánkban német szerzők hatására, azonban a jogellenesség Jhering fellépéséig markánsan nem különült el a bűnösségtől.

Hegel jogfelfogásában még az objektív jogellenesség tana érhető tetten, azaz a bűncselekményt mint a szabad akarattal rendelkező személy olyan szándékos magatartásának tekintette ami a jog parancsoló, vagy tiltó normáit tagadja és ezzel együtt a jog önmagában mint objektív jogrend sérül, melynek részét képezi az egyéni jogsértés (mint az általános akarat része) is, a jogellenesség szubjektív formáját kizárólag a magánjogi jogviszonyokban látta megvalósulni. A büntetés lényege ezen akarat tagadása mivel különben az a látszat maradna, hogy az általánossá válásra képes és ezzel általánosan érvényesülő akarat. E felfogásban a tettesi akarat objektivizálódik és így a jogellenesség és a bűnösség elemei nem különülnek el egymástól.^[14]

Az egység tézist megtartotta, de az objektív jogellenesség elméletet elvetette Merkel aki a jogellenességen belül a bűnösséget kívánta feloldani. A jogtalanságot a jog támadásaként, jogi parancsok és tilalmak sértésének fogta fel, de ezen magatartás elválaszthatatlan részét képezi a beszámíthatóság is, ugyanis csak emberi akarattal lehet sérteni valamit. Álláspontja szerint akarat (gondolkodó ember) nélkül cselekmény sincs és így jogellenesség sem, a jogot sértő természeti események a bűncselekmény körén kívül esnek. Merkel tana szerint tehát csak a bűnösség (beszámíthatóság) alapozza meg a büntetendőséget, ennek hiányában nincs jogellenesség.^[15]

Jhering 1867-ben megjelent A bűnösség mozzanata a római magánjogban című művében magánjogi szempontból bírálta Merkel bűnösségi teóriáját és egyben szétválasztotta az objektív és szubjektív jogtalanságot^[16]. Kritikájának kiindulópontja a bűnösség definíciója volt, tagadta ugyanis, hogy az emberi akarat a bűnösség része lenne, véleménye szerint az azért objektív jellegű mert egy dolog egyszerű megsértése mint tény független az elkövető bűnösségtől^[17]. Jhering a büntető jogtalanságot szembe a magánjogival szubjektívnek tekintette, de a jogtalanságot és a bűnösséget nem különítette el egymástól, azonban megkülönböztette azokat, ami a fogalmi elemek szétválasztását nagyban segítette.

Franz von Liszt büntetőjogi tankönyvében a fenti tézisek alapjain megalkotta a kontinentális jogrendszer bűncselekmény fogalmának trichotóm rendszerét. Az objektív és szubjektív elemek elkülönítésével túllépett a hegeli/jheringi egység elméletén és a cselekmény külvilági ismérveit a jogtalanság, míg a lelki/pszichés folyamatokat a bűnösség fogalma alá vonta, egymástól élesen elválasztva (kauzális cselekménytan). A bűncselekményt így jogellenes, bűnös és büntetendő cselekményként határozta meg ahol a jogellenességet kettébontotta materiális és formális oldalakra^[18], ugyanis a korábbi kizárólagos alaki meghatározás jogalkalmazási problémákhoz vezetett. A materiális jogellenességet az állami norma által jogilag védett életérdekek elleni támadásnak, társadalmilag káros magatartásnak tartotta, azaz jogtárgysértést értett alatta.

Ennek elméleti megalapozása már korábbi jogfilozófiai munkákban is felsejlettek. Kantnak a két hajótörött matróznak a túlélést jelentő deszkadarabért való küzdelméhez fűzött értelmezése^[19] a fenti distinkció létrejöttének kezdetét jelentette. A jogesetben alapvető különbséget tett a szerző a deszkadarabot birtokló és azt tőle saját életének megmentése érdekében elvenni szándékozó matróz helyzete között. Véleménye szerint a status quot képviselő személytől a deszka elragadása jogellenes ugyan, de cselekménye az elháríthatatlan veszélyre való figyelemmel kimenthető. Kant értékszemlélete serkentőleg hatott a materiális jogellenesség tanára, aminek továbbiakban a szerzők forrását is meghatározták, már Beccaria a társadalomnak okozott kárt tekintette a bűncselekmény igazi mértékének. A hazai jogirodalomban Szokolay István a bűncselekményen az alaki definíción kívül, olyan tényeket is értett, amelyek a józan ész azoknak ismer el, amelyek a státus vagy a polgárok ősi jogaival ellenkezik.^[20]

A klasszikus iskola bűncselekményfogalma végül Ernst Belling 1906-ban megjelent Di Lehre vom Verbechen című könyvében kifejtettekre tekintettel teljesedett ki. Elméletében a bűnös, jogellenes, tényállásszerű, büntethető és a büntetés ráillősége képezték a fogalmi elemeket^[21], külön kiemelte, hogy az eljárás alapját képező cselekmény vonatkozásában először azt kell vizsgálni, hogy az a Btk.-ban megfogalmazott törvényi tényállási elemeket kimerítette-e az elkövető és ezután kerülhet sor a jogellenesség majd a bűnösség kérdésére, ami máig ható értelmezési alapelv.

A magyar bűncselekmény fogalom tudományos meghatározására kevés szerző vállalkozott, Finkey Ferenc elsőként, követve a Liszti definíciót némileg túllépve azon olyan okozatos emberi cselekményből (alanyi bűnösség) indult ki, amely jogtalan és az állam által büntetni rendelt. A jogtalanságot egyrészt normaellenes, másrészt a jogilag védett emberi érdekeket sértő vagy veszélyeztető, társadalomellenes cselekményként határozta meg, ami a materiális jogellenességet is magában foglalja^[22]. Angyal Pál a cselekményt mint akaratmegnyilatkozást önálló elemnek tekintette, ez a bűntettnek ma is a genus proximuma, Finkeyvel ellentétben a jogellenességet kizárólag jogszempontú helytelen értékítéletként fogalmazta meg, annak anyagi minőségének megállapítását mellőzte^[23]. Hasonló módon Heller Erik fogalmi képtelenségnek tartott olyat értelmezni a jogszabályba, ami nincs benne, ezért a jogellenességet valamely jogi tárgy alaki megsértéseként írta le. Felismerte azt is, hogy a tényállásszerűség is hordoz magában jogellenességet, kivételt a felelősséget kizáró okok képeznek (ami már a neoklasszikus iskola jegyeit mutatja). Ezen érték összeütközések jogszerűségét az arányosságban vélte felfedezni (azonos sérelem okozásakor). Habár Heller arra nem tért ki, hogy a különböző minőségű jogi tárgyakat hogyan lehet mennyiségileg összevetni, véleményem szerint, ha a büntetési tételek súlyából is indulunk ki, azoknak vissza kell tükröznie a jogalkotó segítségével a társadalmi-erkölcsi elvárásokat, ezért a jogi tárgy kizárólag alaki meghatározottságú nem lehet. ^[24]

IV. A neoklasszikus iskola és a finalizmus

A neoklasszikus iskola kétségbe vonta a Liszti meghatározás színtiszta objektív és szubjektív tényezőinek szétválasztását és objektíve bűnös és szubjektíve jogtalan elemeket fedezett fel. A bűnösség fogalmának kizárólag az elkövető elméjében lejátszódó pszichikai folyamatokra koncentráló felfogása a fokozott veszéllyel járó tevékenységek elterjedésével méltánytalan előnyöket szült. A szándékosság és a gondatlanság mellé a társadalom által elvárt objektív mérce, a felróhatóság került, amely normatív elemet jelentett a bűnösség területén. Már Schultheisz Emil bűncselekmény fogalmának részét képezte az objektív büntethetőségi feltétel, ami egyes tényállásokban alkalmas a büntetőjogi felelősség megállapítására a tudati elemek vizsgálata nélkül.^[25] Véleményem szerint mind a jogtárgy védelem fokozása mind a tévedésre való hivatkozás parttalanná tételének megakadályozása szempontjából indokolt a tudat szerepének ez irányú szűkítése.

Mezger és Schmidt a tényállásszerűséget a jogellenesség megalapozójának tekintették, mivel jogellenességet kizáró okok hiányában megvalósul a bűncselekmény, így a jogellenességet a Bellingi módszerrel ellentétben a tényállástól nem elkülönülten vizsgálták.^[26]

Az iskola szerint a jogellenességet bizonyos bűncselekményeknél részben szubjektív tényezők is alakítják, így például a célzat a lopásnál vagy az aljas indok az emberölés minősített eseténél. A szándék objektív oldalon való megjelenése véleményem szerint bizonyos mértékben a szigorú eredményfelelősség árnyalására alkalmas, de kizárólag a jogellenesség formális oldalán.

Welzel finális cselekménytana merőben más elméleti alapon állt, teljes mértékben felforgatva az eddigi fejlődés eredményeit, mindezekből kifolyólag tényleges befolyást sehol sem gyakorolt. A neoklasszikus iskola eredményeit túlhangsúlyozva a szándékot mint a cselekmény irányának meghatározóját a jogellenességbe ültette, így teljes mértékben szubjektivizálta azt. Ezzel ellentétesen a bűnösség fogalmát normatívvá tette, ugyanis azt a beszámítási képesség fennálltával és a jogtalanság tudatával azonosította^[27], az önkényes jogalkalmazásnak kaput nyitva. Nagy Ferenc hívta fel a figyelmet arra, hogy nem minden emberi magatartás tudatosan irányított így az indulati és a szexuális cselekmények, továbbá nincs cselekvési cél mulasztás esetén sem.^[28] További ellentmondást generál a szándék főszabállyá emelése a cselekmény következményeinek jogi minősítése során is, ugyanis a tényleges eredménytől függetlenül büntethető vagy felmenthető az elkövető, tekintettel arra, hogy a vizsgálandó szempont az elkövető bizakodása az eredmény elmaradásában vagy annak megvalósulásának kívánata.

Véleményem szerint különösen a társadalomra hasznos magatartások körében teremtene ellentmondásos helyzetet a finális fogalommeghatározás alkalmazása. Így például egy harmadik személy irányában objektíve fennálló végszükségi helyzet ellenére a bűnös szándékkal megvalósított tényállásszerű mentő cselekmény büntetendő lenne.

A bűncselekmény fogalmának további fejlődése eltérő úton folytatódott a kontinensen, az ismert történelmi okokra figyelemmel hazánkra a szovjet büntető-jogtudomány gyakorolt hatást.

V. A bűncselekmény szovjet meghatározása és annak hazai fejleményei

Az eltérő társadalmi, kulturális és filozófiai értékeket valló ország jogrendszere a magyar jogtudományra és jogalkotás rendszerére így a bűncselekmény fogalmára is alakítólag hatott. Az 1919-ben kiadott Vezérelvek definíciója szerint a bűncselekmény olyan magatartás, amely a társadalmi viszonyok adott rendszerére veszélyes, azonban az egyes tényállások tartalmi ismérveit a jogalkalmazók határozhatták meg^[29]. Az 1922-ben megalkotott szovjet Btk. nem csak a tényállásszerűen megfogalmazott cselekményeket nyilvánította bűncselekménynek, hanem a társadalomra veszélyes cselekményeket is^[30], ami súlyosan sértette a nullum crimen sine lege elvét és a jogállamiság teljes hiányáról tanúskodik. Társadalomra veszélyes cselekmény lehetett bármely, a szovjet rendszer elleni magatartás, egyedül a jogalkalmazó politikai értékítélete szabott határt, a jog így a politikai ellenfelekkel szembeni leszámolás eszköze lett. A bűncselekmény fogalom megkettőzésével a társadalomra veszélyesség egy olyan önálló, szubjektív értékítélet alapjain álló büntethetőségi ok lett, amely a cselekményt és az ahhoz kötődő tudatot relativizálta. Ennek filozófiai alapja a Pasukanisz-féle jogelméleti iskolából származik, amely tagadta a jog létének szükségességét, a kodifikált jog eltörlését tűzte ki célul, így a büntetőjogon belül a törvényi tényállások megszüntetését.^[31]

A Btá. bűntett alatt azt a társadalomra veszélyes cselekményt értette, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. Hazánkban tehát büntetőjogi felelősség megállapítására kizárólag társadalomra veszélyesség címén nem volt lehetőség, de a bűncselekmény hiányának megállapítására igen, ami azóta is jogirodalmi polémiák témáját képezi. A hazai szerzők mindegyike saját bűncselekmény fogalmába beépítette a társadalomra veszélyességet. Aki a jogellenességet megtartotta kizárólag formális értelemben használta. Békés és több szerző is a materiális jogellenesség létét a társadalomra veszélyesség mellett indokolatlannak tartotta, mivel utóbbi azt teljes mértékben elnyeli, helyébe lép.^[32] A jogellenességet kizáró okokat a társadalomra veszélyességet kizáró okokkal azonosították, de például Viski nézeteiben^[33] létezett társadalomra veszélyes, de jogellenességet kizáró ok megléte miatt büntetlen cselekmény is, habár ez kisebbségi álláspontnak tekinthető. Ő és például Schultheisz is úgy vélte, hogy a tényállásszerűséget áthatja a materiális jogellenesség, nem izoláltak el egymástól, míg mások élesen külön választották.

VI. A társadalomra veszélyesség – materiális jogellenesség gyakorlati kérdései a rendszerváltást követően

A jogirodalmi viták kiindulópontja a társadalomra veszélyesség létrejöttének politikai körülményei voltak, függetlenül attól, hogy jelenleg is a bűncselekmény részét képezi ez a fogalom. A gyakorlati jogalkalmazás szempontjából a fő kérdés annak eldöntése, hogy a materiális jogellenességgel tartamilag azonosítható-e a társadalomra veszélyesség, ezen túlmenő bármi ideológiai fogalommagyarázat Belovics Ervinnel egyetértve szimbolikus jellegű értékválasztás körüli vita,^[34] amit véleményem szerint a jogtudomány körén kívül kell rekeszteni.

Mezger a materiális jogellenesség hiányát vagy a hiányzó érdek vagy a túlnyomó érdek elvéhez kötötte, mely cselekmények Tokaji meghatározása szerint azért nem társadalomra veszélyesek, mert a jogtárgysértést a megfelelő társadalmi előny kompenzálja vagy túlnyomó érdek esetén azt nem vagy nem kellőképpen kompenzálja a társadalmi előny^[35]. Lényegében a jelenlegi gyakorlat a társadalomra veszélyesség alatt a materiális jogellenesség fogalmát érti, vita tárgyát az képezi, hogy közvetlenül lehet-e alapítani ezen fogalom hiányára felmentő ítéletet, azaz a jogalkalmazó megállapíthatja-e egy tényállásszerű cselekményről, hogy annak ellenére, hogy büntethetőséget kizáró ok nem áll fenn, a társadalomra nem veszélyes a magatartás. A vita természetesen elméleti jellegű, hiszen a jogalkalmazó meghatározta a társadalomra veszélyesség fogalmát amit továbbra is a bűncselekmény részének tekint, továbbá a gyakorlatban is számos olyan döntés született amit ezen fogalmi elem hiányára alapítottak, bár kivételes esetekben.

Ezt a jogalkalmazási gyakorlatot támadó elméletek általában a jogbiztonság (nullum crimen és a nulla poena sine lege elv védelmének érdekében) túlhangsúlyozásából indulnak ki. Gustav Radbruch eszmerendszere^[36] óta a rutin helyzeteken kívüli kivételes esetekben megengedett a materiális igazságosságnak és a célszerűségnek teret adni, tehát a jogbiztonság nem korlátozhatatlan jogállami ismérv. Egyetértve Gellér Balázzsal^[37] a moralitás és a technika fejlődése következtében a jog és a társadalom nincs egy ritmusban, így egy bizonyos számú olyan eset mindig felmerül, amely nem esik bele a törvényhozó tiltó és szankcionáló intenciójába. A jogellenességet kizáró okok is ezzel együtt születnek, ha kizárólag a kodifikált okokat és a bírói gyakorlat által létrehozottakat ismernénk el, gátat vetnénk a fejlődési folyamatnak. Ráadásul vannak olyan egyedi esetek, amik nem tipizálhatóak mégis nélkülözik a jogtárgysértést, ilyenkor in melius indokolt a társadalomra veszélyesség hiányát megállapítani és felmentő ítéletet hozni.

Véleményem szerint az új Btk. bűncselekménytani rendszerében a társadalomra veszélyesség fogalmának jövőbeli alakulása, értelmezése nagyban függ a társadalomra veszélyességet kizáró okok szabályozásától és a jogalkalmazói gyakorlottól.

VII. Az erkölcs ellenesség kérdése – Összegzés

Arra a kérdésre, hogy a büntetőjog rendszerében védendő jogi tárgyak mint társadalmi értékek honnan származnak, levezethetőek-e az erkölcsből igen eltérő válaszok születnek. Bar szerint^[38] az erkölcstelen cselekmény büntetendő, a tettesnek a közösség erkölcsi ítélete alá kell esnie. Hozzá hasonlóan Vámbéry is a bűncselekmény fogalom részének tekinti az erkölcsellenességet, azt egyenesen a jogellenesség helyett kívánta megfogalmazni.^[39] Modern korunkban Földvári fogalmazott meg kritikát ezzel kapcsolatban, véleménye szerint csak kívánalom lehet az erkölcsnek való megfelelés, konkrét fogalomként azért nem épülhet be, mert a társadalomban nincs egységes erkölcsrendszer^[40].

Büntetőkódexeink azonban a hasznossági szempontok érvényesülése érdekében több ponton áttörték az erkölcsi elvárásokat. Például a végszükség jogintézménye kapcsán jegyzi meg a Csemegi Btk. indokolása, hogy erkölcsileg nem helyes, de arányos tett büntethetőséget kizáró okként szolgálhat.^[41]

Természetjogi alapon állva álláspontom szerint létezik olyan közös erkölcsi értékrendszer, ami az emberi természetből levezethető, habár az eddiginél jobban igyekeznek relativizálni azokat, kikezdeni és egymással szembe fordítani. Úgy vélem, hogy nem szükséges a bűncselekmény fogalmi elemeként az erkölcsöt definiálni, de Bibó Istvánnal egyetértve az etika és erkölcs levezetését primitív fokon a magánbosszú, fejlettebb társadalomban a büntetőjog képezi. Az etika büntetőjog felett gyakorolt primátusát akkor érjük el, ha a közösség tagjai a Büntető Törvénykönyvben megtalálják erkölcsi felháborodásának igazolását, levezethetőségét.^[42]

I. Bevezetés

A hagyományos nyomozati eszközök és módszerek a kiemelt ügyek felderítésekor illetve nyomozásakor, valamint a szervezett bűnözés elleni küzdelem során kevésnek bizonyulhatnak, ezért fontos szerepet kapnak a különleges eszközökkel titokban, konspiráltan beszerzett információk, melyek később a bizonyítás során bizonyítékként jelenhetnek meg.

A titkos eszközök használata a speciális nyomozati eszközök táborába sorolható, egyes bűncselekmények felderítése alkalmával a használatuk legtöbbször nélkülözhetetlen, mivel a technika fejlődésével a bűnszervezetek tevékenysége, munkamenete konspiráltabbá, szervezettebbé vált, így a megismerésük, felderítésük a titkos eszközök nélkül legtöbb esetben lehetetlen.

A szervezett bűnözésen belül elhelyezkedő terrorizmus elleni küzdelem sem képzelhető el titkos információ nélkül.

A titkos eszközök által beszerzett adatok egy konkrét ügyben nagyon fontos részt képviselhetnek, de az így beszerzett bizonyítékok önmagukban nem lehetnek elegendőek, további bizonyításra is szükség van. A különleges eszközök által beszerzett bizonyítékokat a többi bizonyítékkal együtt, összességükben kell értékelni.

A tanulmány a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés során felmerülő gyakorlati kérdéseket a jogszabályi háttér figyelembevételével, illetve a különleges eszközök bővítésének lehetőségeit (központi adatbázis-raszter nyomozás keretében) tárgyalja. Továbbá az írás kizárólag a nyomozó hatóság (rendőrség) oldaláról vizsgálja a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtést és a titkos adatszerzést.

A büntetőeljárás során a hatóságok legtöbbször klasszikus adatszerző módszereket vesznek igénybe, azonban fontos szerepet tölt be a kiemelt bűncselekmények felderítésekor a titkos adatgyűjtés.

A titkos adatgyűjtés alkalmazáskor az érintett személy nem tud az információgyűjtő tevékenységről, mely egyoldalúnak tekinthető, hiszen a hatóság végzi. Az eljárásban érintett személyeknek azonban van jogosultsága adatszerzésre, amikor is például az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (továbbiakban: Be.) lehetővé teszi a jelenlétet az egyes eljárási cselekményeknél, továbbá az irat megismerésekor. A hatóság az adatszerzés során az esetek többségénél a tevékenységét nem titkolja, úgy mint például a házkutatásnál, kihallgatásnál, vagy a lefoglalásnál. Azonban vannak olyan adatszerző módok a Be.-ben, amikor a tevékenységét konspiráltan hajtja végre, az érintet tudta nélkül, ilyen például a különösen védett tanú kihallgatása, fedett nyomozó igénybevétele, bírói engedélyhez kötött nem titkos adatszerzés, valamint a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés során.^[1]

A titkos adatgyűjtési fajták alkalmazása beavatkozást jelent a magánéletbe, alapvető jogokat sérthet, korlátozhat (magánlakás- és családi élet, az információáramlás szabadságát, magánlakás sérthetetlenségét, levelezés tiszteletben tartását és a személyes adatok védelméhez való jogot), ezért a korlátozásnak célhoz kötöttnek kell lennie, továbbá arányosnak és a törvény által szabályozottnak kell lennie az önkényes használat elkerülése érdekében. A jogalkotónak eljárási garanciákat kell lefektetni.

A titkos információgyűjtés a 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény 8. cikkének hatálya alá tartozik. A 8. cikk 1. bekezdése szerint „mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.” Továbbá az egyezmény rendelkezik arról, hogy e jog gyakorlása egy demokratikus társadalomban, csak a törvényben meghatározott esetekben, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okokból, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, közegészség vagy közerkölcsök, avagy mások jogainak és szabadságának védelme érdekében korlátozható.

A titkos eszközök és módszerek használata nélkül előfordulhat, hogy egyes kiemelt bűncselekmények felderítése és bizonyítása lehetetlenné válhat. A társadalom védelme indokolja a bűncselekmény felderítését, az elkövető felkutatását.

A hatályos büntetőeljárási törvény megkülönbözteti a titkos adatszerzést és a titkos információgyűjtést.^[2] A nyomozás elrendelését megelőzően a rendőrség az 1994. évi XXXIV. törvény (továbbiakban: az Rtv.) alapján a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtést a rá vonatkozó szabályok szerint végzi. Ha azonos ügyben korábban bíró által engedélyezett titkos információgyűjtést folytattak és nyomozást elrendeltek, a titkos információgyűjtést a Be. szerint, mint titkos adatszerzést lehet folytatni.^[3]

II. Különleges eszközök területei

A bírói engedélyhez kötött eszközök tekintetében a rendőrség (nyomozó hatóság) a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés keretében az érintett tudta nélkül a Be. és az Rtv. rendelkezései alapján:
– a magánlakásban történteket technikai eszközök segítségével megfigyelheti és rögzítheti,
– postai küldeményt, valamint beazonosítható személyhez kötött zárt küldeményt felbonthat, ellenőrizheti, és azok tartalmát technikai eszközzel rögzítheti,
– elektronikus hírközlési szolgáltatás útján továbbított kommunikáció tartalmát megismerheti, az észlelteket technikai eszközzel rögzítheti, valamint
– számítástechnikai eszköz vagy rendszer útján továbbított, vagy azon tárolt adatokat megismerheti, rögzítheti és felhasználhatja.

Azonban az Rtv. lehetővé teszi a nyomozó hatóságnak kizárólag a titkos információgyűjtés során a bírói engedély alapján a nyomozás elrendeléséig, hogy a magánlakást titokban átkutasson, és az észlelteket technikai eszközzel rögzítse. A Be., pedig nem rögzíti, hogy a titkos adatszerzés alkalmával titkos kutatást eszközöljön a nyomozó hatóság.

Egyes nézetek szerint az eltérő jogszabályi rendelkezés indokolt, függetlenül attól, hogy a Be. alapján a nyomozó hatóság az eljárás eredményessége érdekében házkutatás végrehajtását, mint kényszerintézkedést elrendelhet. Nem értek egyet ezzel az állásfoglalással, hiszen a titkos információgyűjtés során magát az információt ellenőrizik, és a házkutatásra nincs lehetőség. A Be. által szabályozott házkutatás, pedig akkor tartható, ha megalapozottan feltételezhető, hogy az a bizonyítási eszköz megtalálására vezet. A titkos kutatás, így pótolható a házkutatással is, mivel az a bizonyítékok beszerzésére és lefoglalására irányul.

A titkos információgyűjtés keretében a rendőrség hatáskörrel és illetékességgel rendelkező felderítő szervének vagy nyomozó hatóságának vezetője terjeszti elő a különleges eszköz alkalmazása iránti kérelmet. A nyomozó hatóság székhelye szerint illetékes járásbíróságnak a törvényszék elnöke által kijelölt bírája engedélyezi.^[4]

A rendőrség a büntetőeljárás során előterjesztést írhat a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező ügyészségnek a titkos adatszerzés indítványozására és az ügyészség a jogszabályi feltételek fennállása esetén indítványozhatja a nyomozó bírónál a titkos adatszerzés elrendelését.

Indokolt lenne az ügyészt, mint közvetítő kapcsot is beiktatni a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtésnél is, mely során az ügyész indítványozná a bírói engedélyhez kötött különleges eszköz használatát. A titkos információgyűjtés során nem valósul meg az igazságszolgáltatatási kontroll, mivel az engedélyezésben nem vesz részt az ügyész. További problémaként merülhet fel, hogy az ügyészség nem minden esetben értesül a titkos információgyűjtésről, ha a rendőrség a titkos információgyűjtést lezárja (nyomozást nem rendel el, feljelentést nem tesz), és akár az ott beszerzett adatok az adott vagy más bűnügyben a későbbiekben segítségül szolgálhatnának.

A rendőrség által végzett titkos információgyűjtés során információ merülhet fel konkrét bűncselekmény elkövetésére, annak időpontjára, és helyére, majd ezt követően a rendőrség a bűncselekményt elkövető személyeket tetten éri és elfogja, mely során megindul a büntetőeljárás. Tehát a felderítő szerv intézkedésével megindul a büntetőeljárás, melyet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóság fog lefolytatni. Tehát nem a felderítő szerv tett feljelentést és nem maga rendelte el nyomozást. Felderítő szerv rendőri jelentést készít az elfogásról, az előállításról és megindul az eljárás. Ebben az esetben előfordul, hogy a felderítő szerv „szabadon mérlegel” és nem látja szükségesnek az illetékes ügyész tájékoztatását a titkos információgyűjtésről, mivel annak eredményét nem kívánja felhasználni a büntetőeljárásban.

Összegezve: ha a rendőrség (felderítő szerv) nem rendelte el a nyomozást, valamint nem is tett feljelentést és az ügyész valószínűleg nem fog értesülni a korábban folytatott titkos információgyűjtésről, pedig elképzelhető egyes megállapításokat fontosnak tartott volna.

A külön engedélyhez kötött titkos információgyűjtés során hiányzik az ügyész szerepe, mivel az engedélyezésből kimarad, hiszen a nyomozó hatóság közvetlenül fordul kérelemmel a bíróhoz. Hiányzik a titkos információgyűjtés feletti felügyelet, nem valósul meg a 2/2007. (I. 27.) AB határozatba foglalt állandó, folyamatos és kötelező ellenőrzés, nem jelenik meg garancia arra, hogy nem sértik meg az arányosság követelményét.

III. Jogorvoslat

A titkos információgyűjtés kizárja a hatékony jogorvoslat lehetőségét, ezért az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni, egyrészt az elrendelésekor, a beavatkozás végrehajtásakor, és a beavatkozás végrehajtása után. Az ellenőrzést a végrehajtó hatalomtól független testületnek kell végezni. A rendszeres ellenőrzés garancia arra, hogy az arányosság követelményét nem sértik meg.^[5]

A Be. előírja az ügyész és a nyomozó hatóság vezetőjének részére, hogy a titkos adatszerzést haladéktalanul szüntesse meg, ha a jogszabályban meghatározott előfeltételek már nem állnak fent, az engedélyben megjelölt célját elérte, vagy a további alkalmazásától sem várható eredmény (a bizonyítékok beszerzése már nem valószínűsíthető). Továbbá meg kell szüntetni a titkos adatszerzést, ha halaszthatatlan elrendelés esetén a bíróság az indítványt elutasította, az engedélyben megállapított időtartam eltelt, vagy a nyomozást megszüntették.

A nyomozó hatóság vezetőjének a titkos információgyűjtés során haladéktalanul el kell rendeli az Rtv. szerint a különleges eszköz használatának megszüntetését, ha annak sürgősségi elrendelt alkalmazását a bíró nem engedélyezte.

A jogszabályok nem határozzák meg a haladéktalanság fogalmát, hogy mikor, meddig, hány napot lehet alatta érteni, mihez kell időben viszonyítani, mely eltérő jogértelmezésre ad lehetőséget (a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának Bkv. 74. számú véleményében foglaltak tárgyalják a haladéktalanságot).

A nyomozó bíró dönt a Be. 207. § (1) bekezdés alapján a titkos adatszerzés engedélyezéséről, megszüntetéséről, a titkos információgyűjtés eredményének a büntetőeljárásban bizonyítékként történő felhasználásra való alkalmasságának megállapításáról, valamint a titkos információgyűjtés eredményének a büntetőeljárásban bizonyítékként történő felhasználásának lehetőségéről. Az Rtv. 63. § (5) bekezdése lehetővé teszi, hogy a beszerzett adat és az információgyűjtés ténye tekintetében az ügyész és a bíró a titkos információgyűjtés során külön engedély nélkül megismerheti az adat tartalmát. A Be. nem rendelkezik arról, hogy a nyílttá nem tett titkos információgyűjtés eredményét, hogyan tudja az eljáró bíró bizonyítékként felhasználni, kezdeményezheti-e a felhasználását.

Dr. Kenese Attila (A titkos információgyűjtés és adatszerzés alkalmazása és eredményeinek felhasználása során felmerülő jogértelmezési kérdések a bírósági gyakorlat tükrében) című tanulmányában olvasható, hogy a Pest Megyei Bíróság egy jogerős ítéletének meghozatala előtt az 2/2007. AB Határozatból kiindulva, megállapította, hogy az eljáró bíró kezdeményezheti a tárgyalási szakban a titkos információgyűjtés eredményének nyílttá tételét, és bizonyítékként történő felhasználását.^[6]

A titkos információgyűjtés során a külön engedélyhez kötött titkos információgyűjtés során szerzett és rögzített adatokat az engedélyező bíró megismerheti.^[7]

Míg a titkos adatszerzést engedélyező bíró megkeresésre a titkos adatszerzés során a megkeresés időpontjáig beszerzett adatokat az ügyész köteles bemutatni. Ha bíró megállapítja, hogy engedély kereteit túllépték, a titkos adatszerzést megszünteti, más törvénysértés esetén a titkos adatszerzést megszüntetheti. E végzés ellen a fellebbezésnek nincs helye.^[8] (Az érintett személy érdekeit szolgálja ez a rendelkezés, hiszen egy titkos adatgyűjtés keretében nincs lehetősége jogorvoslatra.)

Továbbá az ügyész a titkos adatszerzés tényéről – annak befejezését követően- értesíti a bírói engedélyben érintettet, ha az érintett ellen nem indult büntetőeljárás, és az értesítés a büntetőeljárás sikerét nem veszélyezteti.^[9]

Felmerül a kérdés, hogy a külön engedélyhez kötött titkos információgyűjtés során szerzett és rögzített adatokat, ha az engedélyező bíró bármikor megismerheti, mit tehet, ha az engedélyezés kereteit a nyomozó hatóság túllépte, illetve más törvénysértést észlel?

Az engedélyező bíró feljelentéssel élhet jogosulatlan titkos információgyűjtés vagy adatszerzés bűntette miatt.

Jogosulatlan titkos információgyűjtés vagy adatszerzés:

307. § (1) Az a hivatalos személy, aki bíró vagy az igazságügyért felelős miniszter engedélyéhez kötött titkos információgyűjtést, illetve titkos adatszerzést
a) engedély nélkül végez, vagy az engedély kereteit túllépi,
b) jogosulatlanul elrendel vagy engedélyez, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az a hivatalos személy, akinek valótlan tényállítása alapján bíró vagy az igazságügyért felelős miniszter engedélyéhez kötött titkos információgyűjtést, illetve titkos adatszerzést az arra jogosult elrendeli vagy engedélyezi.
(3) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1)–(2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény jelentős érdeksérelmet okoz.

Nem szolgálja a folyamatos ellenőrzést az Rtv. 73. § (3) bekezdése, mely szerint a különleges eszközzel végzett megfigyelés befejezését követő 8 napon belül meg kell semmisíteni a megfigyelés célja szempontjából érdektelen rögzített információt vagy az ügyben nem érintett személy adatait.

Összegezve: a Be. rögzíti, hogy az engedélyező bíró, ha engedélyezés keretét túllépték a titkos adatszerzést megszünteti és más törvénysértés esetén megszüntetheti, ellentétben az Rtv. rendelkezéseivel, ahol csak megismerést tesz lehetővé.

Továbbá indokolt lenne a titkos információgyűjtés esetén az Rtv.-ben az engedélyező bíró jogkörét kiegészíteni azzal, hogy ha megállapítja, hogy az engedély kereteit túllépték, akkor a különleges eszköz használatát megszünteti, továbbá más törvénysértés esetén megszüntetheti.

IV. A határidő kérdése

A magánlakás hasonlóképpen került megfogalmazásra az Rtv.-ben és a Be.-ben, mely szerint magánlakásnak minősül a lakás (üdülő, nyaraló vagy a lakás céljára használt egyéb helyiség, létesítmény, tárgy), az ahhoz tartozó nem lakás céljára szolgáló helyiség, létesítmény, bekerített terület, a nyilvános vagy a közönség részére nyitva álló helyen kívül minden más helyiség vagy terület, továbbá – a közösségi közlekedési eszköz kivételével – a jármű. Elég tág fogalmat határoz meg a jogszabály, így megfigyelési tárgy lehet egy munkahelyi iroda, hotel szoba, büntetés-végrehajtási intézet udvara, folyosói, vagy kihallgató szoba.

Egyes álláspontok alapján a rendőrségi kihallgató szoba is magánlakás kategóriába tartozik, mivel nem tekinthető nyilvános, közönség részére nyitva álló helyiségnek és a rendőrség így bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzést alkalmazhat. Így a vallomást megtagadó terhelt és a vizsgáló rendőrök közötti kötetlen beszélgetés a kihallgatást követően technikai eszközzel megfigyelhető és rögzíthető, mely során, ha a terhelt beismeri a bűnösségét, abban az esetben a bíróság a felvételt okirati bizonyítékként felhasználhatja. Meglátásom szerint nem fogadható el bizonyítékként a gyanúsítotti kihallgatást követően a terhelt és vizsgáló rendőr között elhangzott rögzített beszélgetés bizonyítékként, függetlenül attól, hogy a bíró engedélyezte a titkos adatszerzést vagy sem.

A rendőrség a magánlakásban történteket technikai eszköz segítségével megfigyelheti és rögzítheti az engedélyben szereplő időtartam alatt.

Felmerül a kérdés, hogy a magánlakásban mikor történjen a technikai eszköz beszerelése illetve kiszerelése? Az engedélyben szereplő kezdő időpont előtt, vagy határidő lejárta után, ebben az esetben két alkalommal kell a megfigyelt terültre bejutni (Megvalósul-e magánlaksértés a beszerelés során?).

Ha engedélyezett időszakban történik a behatolás, akkor időveszteség merülhet fel, tehát engedélyezett idő kevesebb a megfigyelésre.

A jogalkotó nem rendelkezik, hogy a technikai eszközt mikor kell be-, illetve kiszerelni, így jelen meglátásom szerint olyan technikai eszközt lehet igénybe venni magánlakás megfigyelésére, melyhez a lakásba nem kell bejutni. Ezt a hiányosságot pótolnia kell a jogalkotónak.

A titkos adatszerzés legfeljebb kilencven napra engedélyezhető, ez ismételt indítványra egy alkalommal legfeljebb kilencven napra meghosszabbítható^[10]. Ellentétben az Rtv.-vel a bíró a különleges eszköz alkalmazását, illetve igénybevételét estenként 90 napra engedélyezheti, illetőleg 90 nappal ismételten meghosszabbíthatja.^[11]

A két szabályozás azonosnak tűnik elsőre, azonban a jogalkotó a titkos adatszerzés esetén „egy alkalommal” tette lehetővé az alkalmazást, tehát az titkos adatszerzés hosszabbítás esetén 180 napig végezhető. A titkos információgyűjtés során alkalmazott különleges eszköz annyiszor 90 nappal ismételten hosszabbítható az Rtv. alapján, ahányszor a bíró engedélyezte.

Nem tartanám elfogadhatónak egy olyan gyakorlat kialakulást sem, hogy a különleges eszköz alkalmazását a titkos információgyűjtés során egy alkalommal hosszabbítanák meg 90 nappal, hasonlóan a titkos adatszerzés szabályozásához. (A különleges eszköz használatának az időtartama a hosszabbítással együtt a gyakorlatban 180 napig lenne folytatható.) Területenként más és más bíró gyakorlat alakulhat ki a titkos információgyűjtés során, és így az elképzelhető, hogy egyes területeken akár egy évig is alkalmazhatnának különleges eszközöket. A jogalkotónak egységes rendelkezést kellene kialakítani a titkos információgyűjtésre vonatkozó szabályok és titkos adatszerzésre vonatkozó rendelkezések során, mivel az eltérő szabályozás meglátásom szerint nem indokolt.

A Be. 200. § (1) bekezdése alapján a nyomozó hatóság a titkos adatszerzés a nyomozás elrendelésétől a nyomozás iratainak ismertetéséig végzi. Továbbá a Be. 170. § (4) bekezdése szerint nyomozás elrendelése nélkül indul meg a nyomozás, ha az ügyész vagy a nyomozó hatóság a bizonyítási eszközök biztosítására, az elkövetéssel gyanúsítható személy kilétének megállapítása, elrejtőzésének, a bűncselekmény befejezésének avagy újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása végett vagy késedelmet nem tűrő más okból nyomozási cselekményt végez. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e folytatni titkos adatszerzést, ha a nyomozás megindult, de nem rendelték el? Lehet-e még folytatni a titkos információgyűjtést, ha nyelvtani értelmezést vesszük alapul? Ha figyelembe vesszük a Be. 200. § (4) bekezdését akkor, ha azonos ügyben rendelik el a nyomozást, akkor titkos információgyűjtést csak titkos adatszerzésben lehet folytatni, továbbá a 202. § (2) bekezdése szerint az ügyész és a nyomozó hatóság a nyomozás elrendelését követően a bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzést a Be. alapján végzi.

Felmerül továbbá, hogy az iratismertetés után van-e lehetőség az ügyészi és a bírói szakban a titkos adatszerzés alkalmazására?

Függetlenül a nyelvtani értelmezéstől, illetve a nyomozás megindulásától vagy elrendelésétől, attól az időponttól kezdve, hogy a nyomozó hatóság nyomozási cselekményt végez, tehát a Be.-t alkalmazza a rendőrség, a titkos információgyűjtést nem lehet tovább folytatni. Tehát a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés alkalmazása során, ha a rendőrség az elkövetőt bűncselekmény elkövetésén tetten éri, a büntetőeljárás szabályait kell alkalmazni és az eljárás megindulása után pl.: az elfogás után keletkezett közlemények nem használthatóak fel bizonyítékként, függetlenül attól, hogy a különleges eszköz alkalmazásának határideje még nem járt le.

Az ügyész az iratok ismertetése után hozhat olyan intézkedést, hogy további nyomozási cselekményeket kell elvégezni, mely után ismételten iratismertetésre fog sor kerülni.^[12] Tehát helye van a titkos adatszerzésnek az irat ismertetéséig.

A Be. rendelkezik a titkos adatszerzés elrendelésekor az indítvány tartalmi elemeiről, mely között például felsorolja, hogy a titkos adatszerzés tervezett alkalmazásával érintett nevét, illetőleg az azonosításra alkalmas adatot, valamint a titkos adatszerzés vele szemben alkalmazni kívánt eszközének, illetőleg módszerének megnevezését is. Azonban az érintett nem minden esetben azonos a célszeméllyel, pontosabban elkövetővel, mivel előfordulhat, hogy az elkövető kapcsolatba kerül az érintettel, akinek a tudtával, beleegyezésével (lakásában, gépkocsijában) történik a megfigyelés, míg a célszemély tudta nélkül, mely során nem bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzésről, hanem egyéb adatszerző tevékenyégről beszélhetünk.^[13]

Összegzés: a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtésnek részben másolata a titkos adatszerzés, az előbbit az Rtv., az utóbbit a Be. szabályozza, továbbá a titkos adatszerzés keretében titkos kutatás nem folytatható, eltérések az indítványozó és kérelmező személyében, az időtartamban, az engedélyező bírók jogkörében van.

A nyomozó hatóság egyéb adatszerző tevékenysége azonosnak tekinthető a bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtéssel, mivel a nyomozó hatóság az adatszerző tevékenysége során az ügyész engedélyével a nyomozó hatóság olyan tagját is igénybe veheti, aki e minőségét leplezi (fedett nyomozó), valamint a reá irányadó törvény szerint más, bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést is végezhet.

V. Bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtés

Az Rtv. 64. § (1) bekezdése alapján a rendőrség a 63. § (1) bekezdésében meghatározott bűnüldözési feladatának teljesítése érdekében
a) informátort, bizalmi személyt vagy a rendőrséggel titkosan együttműködő más személyt vehet igénybe;
b) az eljárás céljának leplezésével (puhatolás) vagy a kilétét leplező fedett nyomozó igénybevételével információt gyűjthet, adatot ellenőrizhet;
c) saját személyi állománya, valamint a vele együttműködő személy és rendőri jelleg leplezésére, védelmére fedőokiratot állíthat ki, használhat fel, fedőintézményt hozhat létre, és tarthat fenn;
d) a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható és vele kapcsolatban lévő személyt, valamint a bűncselekménnyel kapcsolatba hozható helyiséget, épületet és más objektumot, terep- és útvonalszakaszt, járművet, eseményt megfigyelhet, arról információt gyűjthet, az észlelteket hang, kép, egyéb jel vagy nyom rögzítésére szolgáló technikai eszközzel (a továbbiakban: technikai eszköz) rögzítheti;
e) a bűncselekmény elkövetőjének leleplezésére vagy a bizonyítás érdekében – sérülést vagy egészségkárosodást nem okozó – csapdát alkalmazhat;
f) mintavásárlás végzése érdekében informátort, bizalmi személyt, a rendőrséggel titkosan együttműködő más személyt vagy fedett nyomozót, továbbá – az ügyész engedélyével – álvásárlás, bizalmi vásárlás, bűnszervezetbe való beépülés, illetve – a 2. § (4) bekezdésére is figyelemmel – ellenőrzött szállítás folytatása érdekében fedett nyomozót alkalmazhat;
g)ha a bűncselekmény megelőzésére, magakadályozására, felderítésére, az elkövető elfogására, kilétének megállapítására nincs más lehetőség, a sértettet szerepkörében – életének, testi épségének megóvása érdekében – rendőr igénybevételével helyettesítheti;
h) hírközlési rendszerekből és egyéb adattároló eszközökből információt gyűjthet.

A fenti szempontok figyelembevételével a nyomozó hatóság egyéb adatszerző tevékenysége során az ügyész engedélyével bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést végezhet.

A rendőrség a bűnüldözési feladatának teljesítése érdekében a bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést folytathat, azonban az álvásárlást, bizalmi vásárlást, bűnszervezetbe beépülést, és a fedett nyomozóval végrehajtott ellenőrzött szállítást az ügyész engedélyével végezhet.

A nyomozás alkalmával a bírói engedélyhez nem kötött információgyűjtés során fontos szerepet tölt be, hogy az életet, a testi épséget, a vagyont veszélyeztető fenyegetés, zsarolás, bűncselekményre való felbujtás esetén a rendőrség a használó kérelmére a használatában lévő készüléken folytatott telefonbeszélgetés útján továbbított közlés tartalmát a kérelemben foglalt időhatáron belül megismerheti, azt technikai eszközzel rögzítheti. A kérelem alapján sokkal gyorsabban el lehet rendelni az ellenőrzését, és a beszerzett információk további nyomozati cselekmények végrehajtását teszik lehetővé.

VI. Célhoz kötöttség

A titkos eszközök használatának elrendelésekor figyelembe kell venni az adatok célhoz kötöttségének elvét, valamint az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény 4. § (1) bekezdését, mely alapján személyes adat kizárólag meghatározott célból, jog gyakorlása és kötelezettség teljesítése érdekében kezelhető. Az adatkezelésnek minden szakaszában meg kell felelnie az adatkezelés céljának, az adatok felvételének és kezelésének tisztességesnek és törvényesnek kell lennie.

(2) Csak olyan személyes adat kezelhető, amely az adatkezelés céljának megvalósulásához elengedhetetlen, a cél elérésére alkalmas. A személyes adat csak a cél megvalósulásához szükséges mértékben és ideig kezelhető.

Továbbá fontos követelmény, hogy a titkos információgyűjtés ne konkrét bűncselekményre vonatkozzon, hanem konkrét ügyre, mivel a bírói engedélyben lehetséges minősítés kerül rögzítésre. Ha nem így lenne, akkor nehéz lenne felhasználni a beszerzett adatokat bizonyítékként, ha a kérelem benyújtásától a jogerős ítéletig változatlan maradna a cselekmény jogi minősítése. Ha a másik esetet vennénk, akkor a nyomozó hatóság minden lehetséges büntetőjogi minősítésre kiterjesztené a kérelmet és így ellentétes lenne a célhoz kötöttség elvével. A titkos információgyűjtés során lehet behatárolni a cselekmény minősítését, mely lehet meg sem történt és csak a nyomozás, valamint az ügyészi és bírósági állásfoglalás során történhet meg.^[14]

A hatályos jogszabály a titkos adatszerzés eredményének felhasználása során már nem használja a cél fogalmát, hanem konkrét tartalommal írja le. »A Be. 200–206/A. § rendelkezései közül a felhasználás célkövető tartalma, illetve az „eredeti cél” tartalma szempontjából a
– milyen érdekből [200. § (1) bek.],
– mely bűncselekmény esetében (201. §)
– és kivel szemben, illetve hol (202. §) lehet alkalmazni kérdésekre válaszoló rendelkezésnek van jelentősége.

E rendelkezések nyelvtani és rendszertani értelmezéséből következik, hogy az „eredeti cél” és a „végcél” egymással való megfelelése három összetevő egybevetésén alapul (az elrendelés érdeke, a konkrét bűncselekmény és az alkalmazással érintett mint alany).«^[15]

VII. Taktikai szempontok

1. Kapcsolási szám

4/2007. BK vélemény alapján a Be. 203. §-a (2) bekezdésének b) pontja szerint telefonlehallgatás esetén az ügyészi indítványnak a kapcsolási számot is tartalmaznia kell, s ha a bíróság az indítványnak helyt ad, a kapcsolási számot a titkos adatszerzést engedélyező határozatában is feltünteti. Az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. tv. 157. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerint az elektronikus hírközlési szolgáltató – egyebek között – a szolgáltatás igénybevételekor használt készülék egyedi azonosítóját (IMEI) is kezeli. Az egyedi azonosítóval ellátott készülékhez több kapcsolási szám is tartozhat, ezért a Be. 203. §-ának alkalmazásában az ügyészi indítvány és a bírói engedély a készülék egyedi azonosítójára (IMEI) is kiterjedhet.^[16] Telefonlehallgatás alkalmával az IMEI szám feltüntetése is elegendő, nem kell rögzíteni a telefonszámot.^[17]

Fontos információ lehet az IMEI szám és a hozzá kapcsolható IMSI számok (telefonszámok) a felderítést és a nyomozást végző hatóságok számára. A célszemély (az érintett) legtöbbször úgy taktikázik, hogy cserélgeti a telefonszámait, melyet a meglévő (állandó) telefonkészülékébe helyez be. Továbbá előfordulhat, hogy a dual kártyás telefonkészülék esetén, ún. „dobós”^[18] SIM kártyát cserélget az elkövető az állandó telefonszáma mellett és a „dobós” SIM kártyán bonyolítja le a bűnös tevékenységét.

A telefonlehallgatás elsősorban a felderítést teszi lehetővé, a megállapított és az ellenőrzött közlemény későbbiekben bizonyítékká válhat okirat formában.

Az elektronikus hírközlési szolgáltatás igénybevételekor az érintett által használt készülék egyedi azonosítóval (IMEI) rendelkezik. Előfordult-e, hogy a keleti országokban gyártott mobil-telefonkészülékek azonos egyedi számmal rendelkeznek, mely készülékeket az interneten keresztül bárki megrendelhet? Valóban előfordulhat, hogy egy IMEI szám van hozzárendelve több készülékhez, így 4/2007. BK vélemény rendelkezései alapján az ügyész mielőtt az indítványt a készülék egyedi azonosítójára (IMEI) is kiterjesztené, megkereséssel kell élnie az elektronikus hírközlő szolgálatok felé, annak megállapítása céljából, hogy a kérdéses IMEI számú készülékbe, milyen IMSI (telefonszámot) helyeztek be, mely során elkerülhető, hogy esetleg több ezer felhasználót vonjanak ellenőrzés alá az engedélyben megállapított időtartam alatt.

2. Taktikai blöff

Felmerül a kérdés titkos adatszerzés esetén, amennyiben az alkalmazásától további eredmény nem várható és releváns információ nem keletkezik, a megszüntetése előtt lehet-e alkalmazni az eljárás során ún. taktikai blöfföt, amely során olyan magatartás tanúsítása, illetve szituáció teremtése történik, amelynek célját, jelentőségét az érintett személy nem érti vagy nem ismeri fel?^[19]

Az eljárásban részt vevő személynek (bírói engedélyben nem érintettnek) a kihallgatása során elfogadható olyan taktikai blöff alkalmazása, mely során olyan valós kérdéseket teszünk fel és információkat közlünk, mely során a tanú az új tények tükrében egy információs láncot indíthat el a kihallgatást követően, mely során titkos adatszerzéssel érintett személy releváns közleményeket bonyolíthat le.

Továbbá taktika lépésként elfogadható-e olyan szituáció-teremtés, mely során például a nyomozó hatóság tagja(i) rendőri jelleg leplezése nélkül az érintett lakcímére (a nevére kiállított) idézést visznek ki a távollétében és a lakcímen tartózkodó hozzátartozónak kerül kézbesítésre az idézés? Így elképzelhető lenne, hogy az érintett személyt telefonon értesítik az idézésről, aki feltételezhetően a kapott értesítés után az esetleges bűntársaival telefonon kapcsolatba lép, vagy már az értesítés során releváns információ hangzik el. Amennyiben ezt követően nem keletkezik érdemleges információ, valóban lezárható a titkos adatszerzés.

3. Poligráf

A nyomozó szerv a terhelt vagy a tanú vallomását a nyomozásban poligráf alkalmazásával vizsgálhatja.

A poligráf vizsgálatot követően előfordulhat, hogy a tanú megváltoztatja vallomását, beismerheti a bűncselekmény elkövetését, miután ismertetik a vizsgálat eredményét. Egy ügyben feljelentést tettek a rendőrkapitányságon, hogy egy ismeretlen személy eltulajdonította gépkocsiját a szórakozóhely elől, amit féléve az édesanyja hitelre vásárolt. Az ügyben poligráfot alkalmaztak és a tanúval ismertették a vizsgálat eredményét, aki ezt követően beismerő vallomást tett.^[20]

Felmerül a kérdés, hogy elrendelhető-e a poligráf eredményét követően a tanú vonatkozásában a titkos adatszerzés, amennyiben a Be.-ben rögzített feltételek is megvalósulhatnak.

VIII. Az érintett jogai

A büntetőeljárásban résztvevő terhelt jogosult arra, hogy
a) a gyanúsítást, a vád tárgyát, illetőleg ezek változását közöljék vele,
b) ha e törvény másképp nem rendelkezik – az eljárási cselekményeknél jelen legyen, az eljárás során az őt érintő iratokba betekintsen,
c) megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre,
d) a védelmére szolgáló tényeket az eljárás bármely szakaszában előadja, indítványokat és észrevételeket tegyen,
e) jogorvoslattal éljen,
f) a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon.

Továbbá a Be. alapján a terheltet megilleti a védelem joga, továbbá a gyanúsítottat a kihallgatáson figyelmeztetni kell arra, hogy védőt választhat, illetőleg védő kirendelését. A gyanúsítottal a kihallgatás elején közölni kell a gyanúsítás lényegét, a gyanúsított kihallgatásáról a nyomozó hatóság olyan időben köteles intézkedni, hogy a terhelt megfelelő időt és lehetőséget kapjon a védekezésre való felkészülésre.

Ellentétben a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtéssel és a titkos adatszerzéssel érintett személy jogorvoslattal nem élhet az adatgyűjtés során, mivel az érintett tudta nélkül, konspiráltan történik, tehát nincs felkészülési ideje, nem hatalmazhat meg védőt sem. A Be. kizárólag arról rendelkezik, hogy az ügyész a titkos adatszerzés tényéről – annak befejezését követően – értesíti a bírói engedélyben érintettet, ha az érintett ellen nem indult büntetőeljárás, és az értesítés a büntetőeljárás sikerét nem veszélyezteti.^[21]

A gyanúsított jogokkal rendelkezik a büntetőeljárás során, melyet a törvény felsorol, fontos tehát a garanciális szabályok megteremtése és használata a titkos adatgyűjtés során a jogorvoslat hiányában.

A különleges eszköz használata során az érintett személynek nincs lehetősége védekezésre, arra kizárólag a nyílttá tétel után kap lehetőséget. Továbbá a megfigyelés során beszerzett közleményeket fenntartással kell kezelni az esetek többségekor és legtöbbször csak felderítési célt kellene szolgálnia. (Előfordult, hogy a telefonlehallgatás során elhangzott adatok nem a valóságot képezik, mivel szándékosan félrevezető, téves információt közöl az ellenőrzött személy a közleményben szereplő másik félnek).

Amennyiben kizárólag a titkosan beszerzett adatokra építenék a büntetőjogi felelősséget, megalapozhatná a Be. 375. § (1) bekezdését, mely szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a másodfokú eljárásban nem orvosolható olyan eljárási szabálysértés történt, amely lényeges hatással volt az eljárás lefolytatására, illetőleg a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, illetőleg a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására. Ilyennek kell tekinteni különösen, ha a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályokat megsértették, az eljárásban részt vevő személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, vagy ezek gyakorlását korlátozták.^[22]

A nyílttá tett adatokat önálló bizonyítékként nem szabad elfogadni, más bizonyítási eszközökkel együtt állja meg a helyét a bizonyítás során (pl.: tanúvallomással, tárgyi bizonyítási eszközökkel, okirattal), egy logikai kapcsolatot kell felállítani, továbbá a Be. alapján még a terhelt beismerése esetén is meg kell szerezni egyéb bizonyítékokat is.

IX. Raszter nyomozás

A titkos információgyűjtés során alkalmazott különleges eszközök körét ki lehetne egészíteni az ún. bűnügyi munkát segítő központi adatbázissal, amennyiben létrehoznák. A központi adatbázis a „raszter nyomozás” alapjait is lefektetné.

Az adatbázisokban folytatható információszerző tevékenység megkönnyítené a büntetőeljárásban szereplő személyek, tárgyak felkutatását, kihallgatását, bizonyítási eszközök beszerzését, értékelését, nyomozási feladatok elvégzéséhez szükséges adatok összegyűjtését, nyomozási tervben foglaltak (nyomozási cselekményeknek, verziók ellenőrzésének) végrehajtását.

A tudomány fejlődésével a titkos információgyűjtő és adatszerző eszközök, módszerek a klasszikus adatgyűjtés halmazába kezdenek átlépni a megkeresés, puhatolás, környezettanulmány, megfigyelés, lakosság bevonása az adatgyűjtésbe, kriminalisztikai csapda körébe.

A jövő nyomozását jelenti a „raszter nyomozás”, mivel így idő takarítható meg, az által, hogy az íróasztal mögül gyorsan és könnyen számítógépen keresztül lehetne információhoz jutni, az információáradat felgyorsulna és a tudomásra jutó adatok elősegítenék a kriminalisztikai gondolkodást.

A „raszter nyomozás” olyan metodikai módszer, mely során a kutatás az adatbázisokban történik és az elektronikusan rögzített adatok a nyomozás előbbre vitelét szolgálhatják, az adatok többsége azonban a felderítést és nem a bizonyítás tárgyát képezik.

A civil és a rendvédelmi adatbázisokat egy nyilvántartásban kellene összegyűjteni, mely hatékonnyá tenné a bűnüldözést, és a lekérést követően „részletes” tanulmányt kapnánk az ellenőrzött személyről, az életviteléről, életmódjáról, mozgásáról, esetlegesen napi tevékenységéről, kapcsolatairól (továbbá bankszámláiról, pénzmozgásáról, híváslistáiról, igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokról, közüzemi szolgáltatásokról stb.). A „központi adatbázis” szükséges, mivel kiemelt bűncselekmények nyomozásakor, hatékony eszközként szolgáltathatna a bűnüldözéshez (a bűncselekmény felderítése, a terhelt személyének a megállapítása, felkutatása esetén). Egységes, mindenre kiterjedő adatbázis alkalmazása korlátozná például a magán- és családi élet, az információs önrendelkezéshez, és az információáramlás szabadságához és személyes adatok védelméhez való jogot. Az alkalmazást lehetővé tevő eljárási rendnek megfelelő garanciát kell adnia az egyén jogainak védelmére.^[23]

A titkos adatszerzés során előfordulhat, hogy az érintett személy konkretizált, de nevét a hatóság nem ismeri, ilyenkor az ügyészi indítványnak olyan adatot kell tartalmaznia, mely az érintett beazonosítását biztosítja (pl.: közismerten használt becenév, illetve gúnynév).^[24] Ilyenkor lehetőség adódna, ha már működne a központ adatbázis, hogy a lehető legrövidebb időn belül annak a civilnyilvántartásából (közösségi oldalakon) illetve a rendvédelmi adatbázisából (kriminalisztikai archiváló rendszer- eModus, Net-zsaru) a gúnynév vagy becenév alapján szűrő-kutató ellenőrzését folytassanak le, mely hozzásegíthetne az érintett személy beazonosításához.

X. Befejezés

A tanulmányban felmerült kérdések alapján szükség lenne a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés szabályozását egységessé tenni, végrehajtásokat részletesen szabályozni (pl.: engedélyezésben részt vevő személyek köre, határidő kérdés, magánlakás megfigyelés esetén technikai eszköz beszerelésének kérdése).

1. A központi adatbázisok használatának feltételei a titkos információgyűjtés és a büntetőeljárás során

A központi adatbázisból történő lekérést igazítani lehetne a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés egyes jogszabályi feltételeihez is. A központi adatbázis alkalmazási feltétele lehetne:
– öt évig terjedő vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény,
– üzletszerűen vagy bűnszövetségben elkövetett, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény,
– az új pszichoaktív anyaggal visszaélés, a kitartottság, a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése, az ózonréteget lebontó anyaggal visszaélés, a hivatali visszaélés bűncselekménye,
– az egészségügyi termék hamisítása, az emberkereskedelem, a kerítés, a prostitúció elősegítése, a gyermekpornográfia, a környezetkárosítás, a természetkárosítás, a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése, a bűnpártolás, a vesztegetés, a vesztegetés elfogadása, a hivatali vesztegetés, a hivatali vesztegetés elfogadása, az embercsempészés három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett alakzata,
– a minősített adat és a nemzeti adatvagyon elleni bűncselekmények,
– a felsorolt pontok kísérlete, valamint – ha az előkészületet a törvény büntetni rendeli – előkészülete esetében.

Továbbá a központi adatbázisból lekérésnek abban az esetben lenne helye, ha megalapozottan feltehető, hogy más módon a bizonyíték beszerzése kilátástalan, vagy aránytalanul nagy nehézséggel járna és a központi adatbázisból lekéréssel a bizonyíték beszerzése valószínűsíthető lenne.

Az adatbázisból a lekérést az ügyész engedélyezné a nyomozóhatóság kérelmére, sürgős esetben (amennyiben a késedelem az adott ügyben nyilvánvalóan sértené a bűnüldözés eredményességéhez fűződő érdeket) a nyomozó hatóság rendelné el, ez esetben az elrendeléssel egyidejűleg az engedélyezés iránti kérelmet is elő kellene terjeszteni az ügyészség felé, amennyiben a kérelmet az ügyész elutasítná a beszerzett adatokat meg kellene semmisíteni.

Fontosnak tartom a raszter nyomozás jogszabályi környezetét kidolgozni, és a technikai hátterét megvalósítani.

Irodalomjegyzék

Bócz Endre: Krimináltaktika I., Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001., 208. o.

Budaházi Árpád: Poligráf, Műszeres vallomásellenőrzés a bűnügyekben, NKE Szolgáltató Kft., Budapest, 2014., 145–146. o.

Kenese Attila: A titkos információgyűjtés és adatszerzés alkalmazása és eredményének felhasználása során felmerülő jogértelmezési kérdések a bírósági gyakorlat tükrében, Budapest, 2013., http://www.jogiforum.hu/files/publikaciok/kenese_attila__a_titkos_informaciogyujtes _es_adatszerzes%5Bjogi_forum%5D.pdf

Büntetőeljárás jog I-III. – Kommentár a gyakorlat számára (Második kiadás),HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014., 942–944. o., 963. o., 979. o.

Nyitrai Endre: Pécsi Határőr Tudományos Közlemények XV. kötet, Tanulmányok a „BIZTONSÁGI KOCKÁZATOK-RENDÉSZETI VÁLASZOK” című tudományos konferenciáról, Kiadja a Magyar Hadtudományi Társaság Határőr Szakosztály Pécsi Szakcsoportja a Magyar Rendészettudományi Társaság közreműködésével, Pécs, 2014., 224. o.

Szokola Gábor: A büntetőeljárási törvény magyarázata 1., CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 2009., 698–699. o.

1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról 200. § (4) bek., 205. § (1)–(5) bek., 203. § (5) bek., 216. § (1) bek. a) pont

1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről 70. §. (1) bek., 71. § (1) bek., 74. §., 71. § (3) bek.

2/2007. (I. 24.) AB határozat

4/2007. BK vélemény

Abstract

The legal historical study of the development of Hungarian public prosecution and the legal legitimacy of the accuser is necessary when examining the charges resulting in the relativisation of ius puniendi as a state monopoly. This study meets this requirement when it discusses the history of this process from private to public prosecution until the codification of the 1896: XXXIII statute, the Code of Criminal Procedure. The study describes the history of the creation of the Hungarian public prosecution system until ius puniendi becoming a state monopoly in relation with the criminal authority of the state and the principle of legality.

Key words: private prosecution, public prosecution, public prosecutor, ius puniendi, mixed system

Introduction

“The early history of criminal law was dominated by civil law: the institution of exclusive private prosecution.”^[1] In case of private prosecution the relative, the tribe, the clan of the injured party is the “dominus litis”, the exclusive lord of the prosecution, only he could initiate a procedure. The accidental relations to public law are of secondary importance, the enforcement of the punishment was the task of the injured party. It was based on the idea that the interest and the order of the state were not violated by the criminal offence. In purely accusatorial systems the penal claim of the state was realised in case of serious crimes only if the injured party presented indictment. Ex officio procedures were non existent just like the institute of public prosecution. During the course of history the public nature of certain criminal offences was realised, and the private prosecution was not in ac­cordance any longer with the requirements and the struc­tural level of the society thus ex officio procedures were initiated and private prosecution was limited. As a special form of public prosecution the general charge law, the “actio popularis” was born. During this development the rules of the inquisitorial process became dominant in the administration of justice. Criminal law became more and more influenced by public law in the late Middle Ages, and since the beginning of the Modern Age the right of punishment against criminals has been exercised by the state, based on the idea that it is the task of the state to enforce punishment against activities violating and breeching the legal order. As a result a permanent department of public prosecutor was created excluding private prosecution by the indictment monopoly of the state prosecutor’s office.

The History of the Development of Relations between Hungarian Private and Public Prosecution until the End of the 19th Century

The First Period (1000–1514)

During the early centuries the Hungarian criminal procedure was mainly accusatorial. Prosecution and punishment of criminal activities against individuals depended on the charge of the injured party. According to the law of St Stephen the perpetrator could be exempted from the punishment during the process if he came to an agreement with the injured party or paid a certain fee, as punishment was considered as private recompensation. In case of repeated theft ransom was excluded. The ransom was an accepted institution during the reign of Louis the Great and Matthias Corvinus. Criminal activities against the king or the state, as well as robbery, murder and robbery, theft, witchcraft, arson, money and document forgery were ex officio persecuted and high treason, robbery, theft and other public offences were obligatory to be reported under penalty and was investigated by the envoy of the king. The formalities of the process were simple and not different from civil suits.

From the time of Béla III charges must be submitted in written form, which was followed by a writ of summon with the seal of the judge without any preliminary proceedings. The accused person could defend himself free and could clear himself of the accusation by taking an oath or accepting the challenge to a duel. The trial was conducted directly and orally according to the principles of publicity.^[2] The Golden Charta of Andreas II (1222: II statute) contained the special rights of the nobility by stating “We wish that the nobles (servientes) can not be captured and hurt by us or by our descendants in order to please any authority unless they were previously summoned and sentenced according to the law.”^[3]

Tripartitum by Werbőczy also includes the right of the nobles to defend themselves free, their personal freedom, and unlike accused of common origin their exemption from torture in case of certain common felony.^[4] A noble could be sued only on the basis of the resolution of the general assembly of the county.^[5] (Later it was substituted with the court of law suing the accused, which prevailed in written lawsuits until the middle of the 19th century.)

This special right of the Hungarian nobles hindered the European investigative methods to gain grounds in Hungary and influenced the criminal actions until 1848.^[6]

Until the end of the 15th century the injured party filed the charges as the accuser in case of crimes against person. In case of common crimes the deputy-lieutenant of the county – who was the president of the court of law as well – and the judge of the city – as the official investigating authority and the public prosecutor who initiated the process – took part in the process.^[7] According to Tripartitum by Werbőczy the judge and the accuser (plaintiff) are separated,^[8] thus the deputy-lieutenant of the county from time to time commissioned a procurator^[9] to commence a lawsuit and represent the charges.

The Second Period (1514–1853)

From the 16th century in cases in connection with infidelity “the prosecutor of the Holy Crown and the director of royal affairs”^[10] was the public prosecutor, who accomplished the tasks of the investigator and the accuser, and who was the plaintiff in the criminal cases. He was subordinated to the palatine, who acted as a judge.

In the 17th century the process of indictment varied according to the freedom of defense, the hierarchical status of the accused and the seriousness of the committed crime, but due to the privileges of the nobles the system of investigation could not be established. A noble man could be arrested only in case of being caught red-handed or after being pursued and high treason. He could apply for a written lawsuit similar to civil cases, which was accusatorial against him. If a serf was accused he was arrested and only in case of high treason and infidelity was the lawsuit conducted according to the rules of a written lawsuit, otherwise in case of a common crime – e.g. murder, theft, arson – he took part in a fast oral lawsuit, a “criminalis procedure” and he could be investigated, which meant torture usually. The written lawsuit allowed not only the personal defense but also a defense by a lawyer, and the trial was oral, which was later substituted in more serious cases with a written form. The elements of the investigative methods began to gain grounds, thus the preliminary proceeding became longer, the ordinary investigation became a norm, torture, written forms and fixed evidentiary procedure became widespread.

The institute of the public prosecutor accepted generally in the process of accusation started to develop in this period in Hungary, but it could not be considered a uniform public prosecution institute. The prosecuting officer of the county in the 18th century can be seen as the predecessor of the public prosecuting authority in as much as he compiled a letter of indictment in criminal cases tried similarly to civil cases, thus functioning as an accuser.^[11] But besides this activity he also acted as an examining magistrate and as an appointed public defender.^[12]

Until the middle of the 19th century criminal cases had two types. One of them was the written lawsuit conducted as a civil lawsuit according to the rules of the accusation, which was the normal case with noblemen. The other type was the summary jurisdiction – which can be used with a nobleman only with his consent – and was similar to an investigative process. In case of common crimes the process was initiated ex officio both against noblemen and commons. Following the investigation on the authentication trial a decision was made whether to continue the trial in a written form or in a summary way. Simultaneously with the litigation the public prosecutor was asked to present a letter of indictment. The written lawsuit was started on the basis of the plaint note of the injured party or the public prosecutor – in cases which were liable to prosecution ex officio that of the municipal prosecuting officer and in cases in the Royal Court of Appeal that of the director of the royal cases – after changing the written pleadings. The accused and the plaintiff were summoned to appearance, where the plaintiff, in his absence the defendant opened the appearance protocol. If every party appeared the defendant presented his formal objections the discussion of which were presented in three pleadings in the appearance protocol. It was followed by the ruling of the jury concerning the objections. If these were dismissed the actual oral part of the trial started during which the pleadings of the parties were recorded in the protocol. Then the jury gave the case to judgement by an interrupting decree. After the genuine trial the case was presented in front of the court, which was followed by the evidentiary procedure and the ruling.

In a summary lawsuit the initiation of the process was normally the ex officio investigation, which was conducted by the deputy-lieutenant of the county with the district administrators and 12 chosen noblemen. Later it was conducted by the prosecuting officer. The process could also be initiated on the basis of charges or accusation. The investigation was followed by a more and more lengthy preliminary procedure, which was conducted at county, city and landlord courts by the same person who ruled in the case. The summary trial was oral, in the presence of the accused and the defence was allowed. The prosecuting officer – whose contribution was not always essential – presented his indictment, the accused could defend himself, if he had a defendant he could also pleaded and the sentencing took place last. The rules of fixed evidentiary procedures prevailed.^[13]

The Third Period (1853–1896)

The legal regulations of the previous era were in force until 1853. In 1854 the Austrian code of criminal procedure of 1853 was enacted, which found only the investigation procedure consistent with the interest of the state and the state prosecutor’s office created to conduct public prosecution. Following the highly secret investigation the final trial did not realised a system of indictment in spite of the contribution of the state prosecutor and the speech of the prosecutor and the defence argument. The court was obliged to initiate a process when it came to know of a criminal offense even without the petition of the public prosecutor. The public prosecutor was not the lord of the indictment since the verdict of the court was not influenced by either his withdrawal or his petition. Oral trials were held at courts below, while at tribunals the verdict was based on written documents. Publicity was limited at main hearings, and fixed evidentiary procedure prevailed.^[14]

The Conference of the Judge Royal in 1861 reinstated the old Hungarian feudal criminal procedure since it introduced the summary process^[15] to be conducted against everybody as the oral form became a universal requirement. It abolished the differences resulting from being part of the nobility as it ordered the universal use of the privileges earlier applied to noblemen only. The task of the public prosecutor was carried out by the prosecuting officer again.^[16]

During the years after 1867 a royal prosecutor’s institution independent from the courts with functions adjusted to the requirements of the indictment were established by laws concerning state jurisdiction and the statute of 1871: XXXIII. According to him “it is absolutely necessary to set up bodies representing public prosecution” and “to separate the distinct activities of judges, prosecutors and public defenders and consign them to independent bodies.”^[17]

Private prosecution was not regulated, only the practice of the Curia naturalised the right for private prosecution of the injured party.^[18]

Code of Criminal Procedure

The provisions of the statute 1896: XXXIII (henceforth Bp.) concerning the code of criminal procedure left the institute of royal prosecution unchanged and only complemented it with the institute of the prosecutor’s agents. The royal prosecutor’s office representing the common interest of the state consisted of the chief prosecutor and his deputy (Curia), royal senior prosecutors and senior deputy prosecutors (royal tribunals) royal prosecutors and junior prosecutors (royal criminal tribunal) and agents of prosecutors (royal district court).^[19]

Bp. never accepted the exclusivity of the principles of either the right of the citizens to prosecute or the monopoly of prosecution. It reconciled the right elements of these two opposing systems instead. The process was bound to prosecution with the royal prosecutor’s office representing the charges but it also accepted the right for substitute civil action of the injured party and in case of some minor offences it was the injured party that was considered the primary representator of the charges the main plaintiff.^[20] Rulings of Bp. regarding the investigation: the prosecution was usually preceded by investigation ordered by the royal prosecutor’s office as a judicial authority ex officio; the investigation and the inquiry were secret, publicity was limited; the entry level court and the appellate court could order the procurement of evidences. Rules typical of the system of charges: actual process can be initiated only on the basis of a charge; charges are represented by the prosecutor’s office, which is independent from the court, in exceptional cases the injured party is the main prosecutor or the substitute civil suitor; the accused has the legal right for defence, he can employ a public defender, and are considered a client; investigation can be ordered only in connection with actions and persons stated in the proposal of the accuser; the charge must be connected to the legal matter; the court is not bound by the classification of the charge and the proposed sentencing, the accuser can not propose the extent of punishment; if the charge is dropped the process expires if no other party takes over.

Conclusion

During the history of Hungarian jurisdiction the priority of private prosecution gave way to the slow development of public prosecution thus receding to the background.

It can be stated that until the 19th century “the thousand-year-old Hungarian criminal procedure went through generally the same evolutionary phases as the criminal jurisdiction in Western Europe.” Although “[…] the investigative system could not take deep roots in Hungary.”^[21] According to Ferenc Finkey “[…] especially in the last few centuries the Hungarian criminal processes can not be considered as a simple copy of foreign ones.”^[22]

The obligation of the enforcement of the punishment by the state is based on the principle of legality, which inducts obligations for law enforcement authorities, primarily for public prosecutors to enforce the claim for punishment.^[23] Ius puniendi became a state monopoly in the 19th century in Europe and in Hungary as well. It resulted in the development of public prosecution in Hungary in the 19th century, which meant that the state had to create a permanent public prosecuting authority to perform the duties of public prosecution, which it duly fulfilled according to the requirements of that age. Public prosecution did not become the monopoly of the Hungarian public prosecutor, and private prosecution was not eliminated. Bp. incorporated the elements of the prosecution and investigation systems – influenced by French and German codexes – that it considered right with special emphasis on the principles of charges and by alloying them in an up-to-date form created the mixed system.

Dr. Lívia Gergi-Horgos
NKE RTK (National University of Public Service, Faculty of Law Enforcement)
Budapest, Hungary

References

Pál Angyal: Magyar büntetetőeljárásjog tankönyve, Athenaeum irodalmi és nyomdai R.-T. kiadása Budapest, 1915. I.

Jenő Balogh – Károly Edvi Illés – Ferencz Vargha: A bűnvádi perrendtartás magyarázata, Grill Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedése, Budapest, 1898. I.

Ervin Belovics – Balázs Gellért – Ferenc Nagy – Mihály Tóth: Büntetőjog I. Általános rész HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2012.

Ákos Farkas – Erika Róth: A büntetőeljárás, KJK– Kerszöv Budapest, 2004.

Ferenc Finkey: A magyar büntető eljárás tankönyve, Politzer Zsigmond és fia kiadása. Budapest, 1903.

Imre Hajnik: A m. bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyes házbeli királyok alatt, Athenaeum r.t. könyvnyomdája Budapest, 1898.

Judit Kovács: A magánvád szabályozásának hazai története az 1973. évi I. törvény megjelenéséig. Acta Juridica et Politica. Tomus LXII. Fasc. 13. Szeged, 2002.

Magyar Törvénytár (annotated by Dezső Márkus), 1896. évi Törvénycikkek, Franklin-társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1897.

Barna Mezey (ed.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó. Budapest, 2007.

László Nánási: A magyar királyi ügyészség megszervezése és működésének kezdetei (1871–1872). Ügyészségi értesítő, 1992/2–3.

I. Bűncselekmény anyagi jogi értelemben

A büntető anyagi jog feladata, hogy meghatározza, „mely cselekmények képeznek bűncselekményt, melyek a büntetőjogi felelősségre vonás feltételei és akadályai, és melyek a bűncselekmények jogkövetkezményeként kiszabható büntetések és intézkedések.”^[1] A büntetőeljárás érvényesíti, működésbe hozza az anyagi jogot, amelynek szabályait alkalmazva az érdemi döntéshozó a konkrét történeti tényállást elbírálja. Egy adott emberi magatartás büntetőjogi megítélése kapcsán természetszerű annak mindenekfelett álló vizsgálata, hogy a vád tárgyává tett cselekmény egyáltalán bűncselekményt képez-e, ennek hiányában ugyanis feleslegessé válik annak további mérlegelése, hogy azt a vádlott követte-e el. Anyagi jogi megvilágításban bűncselekmény a tényállásszerűen (diszpozíciószerűen) és jogellenesen elkövetett bűnös cselekmény,^[2] amely egyben megfeleltethető a Btk.-ban foglalt törvényi bűncselekmény fogalomnak.^[3]

A jogalkalmazó elsődleges kötelessége tehát a konkrét élethelyzet és a törvényi tényállás összevetése, amelyek ha nem fedik egymást, a jogellenesség és a bűnösség körében további vizsgálatot már nem kell lefolytatni.^[4] Amennyiben a törvény által megkívánt bármely tényállási elem hiányzik, nincs szükség annak további meghatározására, hogy fennáll-e valamilyen büntethetőséget kizáró ok, hiszen a büntetőjogi felelősséget a tényállásszerűség szintjén kizártuk.^[5] A jogellenesség és a bűnösség szintjére csak akkor kell továbblépni, ha a konkrét magatartás a törvényi tényállás alá szubszumálható. A jogellenesség körében górcső alá kell venni, hogy nincsenek-e jogellenességet kizáró okok, így például a terhelt nem volt-e jogos védelmi helyzetben vagy cselekményére a jogszabály nem ad-e felmentést. A bűnösség, a bűncselekmény negyedik fogalmi eleme az elkövető és cselekménye közötti szubjektív kapcsolatot értékeli, tehát megfelelő életkor mellett értékelni kell, hogy a beszámítási képességgel rendelkező elkövető szándékos vagy gondatlan viszonyt alakít-e ki cselekményével,^[6] és az ettől való tartózkodás mennyiben várható el tőle.

A bűncselekmény e négy fogalmi eleme egymásra épül, valamennyi egyidejű fennállása szükséges ahhoz, hogy bűncselekmény valósuljon meg. A büntetőjogi felelősség hiányáról való döntés során a jogalkalmazónak ezt a tesztelési mechanizmust kell végigvinnie, ez pedig nagy szakértelmet és precizitást igényel. Ennek megfelelően differenciál a jogalkotó akkor, amikor a büntetőeljárás megszüntetésének rendszerén belül egyes feladatokat a nyomozóhatósághoz, másokat az ügyészhez, illetve a tárgyalási szakban a bírósághoz telepít. A bővebb kifejtés előtt elöljáróban megjegyzendő, hogy sem a nyomozati, sem a bírósági szakasz bűncselekmény fogalom használata nem feleltethető meg a dogmatika fent vázolt letisztult fogalmi kialakításának.

II. Büntethetőséget kizáró okok v. bűncselekmény

Már a büntetőeljárási törvény alapvető rendelkezései között, a hivatalból való eljárás alapelve alóli kivételeket taglaló 6. §-ban találkozunk egy olyan fogalmi zavarral, amely kérdéseket vet fel a bűncselekmény eljárásjogi fogalmával kapcsolatban. Nem indítható büntetőeljárás ugyanis, ha a cselekmény nem bűncselekmény, valamint akkor sem, ha büntethetőséget kizáró ok áll fenn.^[7] A probléma abban ragadható meg, hogy az elsődleges büntethetőséget kizáró okok és a bűncselekmény-hiányos eset között átfedés tapasztalható, hiszen az elsődleges büntethetőséget kizáró okok (jogellenességet és bűnösséget kizáró okok) fennállása magának a bűncselekménynek a létrejöttét is kizárja. Király Tibor is elismeri, hogyha elsődleges büntethetőséget kizáró ok áll fenn, nem is lehet szó bűncselekmény megvalósulásáról, ugyanis a kizáró ok beletartozik a bűncselekmény-hiányos okcsoportba. Hagyományos okokból a jogalkotó mindazonáltal különválasztja a büntetőeljárási törvényben az egymást fedő kategóriákat. További magyarázatként hivatkozik arra, hogy a kizáró okok egyben negatív büntethetőségi előfeltételek is.^[8]

A dogmatikai probléma legszembetűnőbben a nyomozati szakban jelentkezik elsőként, ugyanis a törvény kifejezetten külön említi a bűncselekmény, illetve a büntethetőséget kizáró ok hiányában történő feljelentés elutasítást és eljárás megszüntetést.^[9] Példának okáért, ha valaki idegen dologban gondatlansága folytán kárt okoz,^[10] nem valósítja meg a rongálás vétségét, mivel a bűncselekmény egyik fogalmi eleme, az elkövetőtől megkívánt szándékosság hiányzik, tehát nem cselekszik bűnösen. A bűnösség hiánya elsődleges büntethetőséget kizáró ok is, vagyis annak megléte esetén nem jön létre bűncselekmény sem. Ugyanígy, ha valaki a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt elfogja, majd amint lehet, őt a hatóságnak átadja, nem valósítja meg a személyi szabadság megsértését, mivel a cselekmény jogellenességének kizárására éppen a Be. adja meg a felhatalmazást.^[11] Látható, hogy ebben az esetben a jogellenesség hiánya, mint elsődleges büntethetőséget kizáró ok gátolja meg, hogy a cselekményt a jogalkalmazó bűncselekményként értékelje. A kifejtettek alapján előáll egy olyan helyzet, hogy ontológiai alapon akár bűncselekmény hiányában, akár büntethetőséget kizáró okból is elutasítható a feljelentés, illetve megszüntethető az eljárás.

A nyomozati szakasz veti fel talán azért is a legtöbb kérdést, mivel a Be. taxatíve kiemeli azokat az esetköröket, amikor az ügyészen kívül a nyomozó hatóság részéről a bűnügyi vizsgáló is elutasíthatja a feljelentést, illetve megszüntetheti a büntetőeljárást. Ennek megfelelően a feljelentés elutasításának és a nyomozás megszüntetésének vannak olyan esetei,^[12] amelyeknél kizárólag az ügyész járhat el, míg másoknál akár az ügyész, akár a nyomozó hatóság is döntést hozhat. Ilyen közös metszéspontnak számít a bűncselekmény-hiányos eset, amely szembehelyezkedik azon jogalkotói törekvéssel, hogy a bonyolultabb jogi megítélésű ügyeket az ügyész bírálja el. Az egyes büntetőjogi felelősséget érintő okok mérlegelésének eltérő hatóságokhoz telepítése során a törvényhozót ugyanis az orientálta, hogy kiváltképp a jogellenességet kizáró okok értékelését a szakmailag felkészültebb ügyészi szervezethez delegálja. Mindebből következően, ha a bűncselekmény dogmatikai fogalmából indulunk ki, amely szerint büntethetőséget kizáró ok, így jogellenesség hiányában nem beszélhetünk bűncselekményről, elméleti síkon ellentmondás fedezhető fel abban a szabályozásban, hogy a bűncselekmény-hiányos közös hatáskörben mindkét hatóság eljárhat.

Gyakorló ügyészi magyarázat szerint büntethetőséget kizáró okból kell a feljelentést elutasítani vagy a nyomozást megszüntetni, ha az adott okot külön nevesíti a Btk. – így például jogos védelem, végszükség vagy tévedés –, míg ugyanezt bűncselekmény hiányában kell megtenni, ha a Btk.-ban meg nem határozott büntethetőséget kizáró ok miatt – például a „materiális jogellenességet kizáró indokolt kockázat, engedély stb. – hiányzik a bűncselekmény valamely fogalmi eleme.”^[13] Ez a szemléletmód azonban szűkítően értelmezi a törvényszöveget, hiszen az eljárási törvény nem tesz korlátozó utalást a Btk.-ban nevesített kizáró okokra, illetve nincs tekintettel arra sem, hogy a materiális jogellenesség megítélése nem tartozik az egyszerűen eldönthető jogkérdések közé.

A bíróság előtti eljárásban, így a tárgyalás előkészítése során szintén lehetőség van az eljárás megszüntetésére, amit a vádirat megvizsgálását követően az eljáró bíró a Be. 267. §-ában foglalt okok alapján tehet meg. Az eljárást megszüntető okok között szintén megtaláljuk a bűncselekmény-hiányos esetkört, azonban büntethetőséget kizáró okból a tárgyalás megkezdése előtt az eljárás már ítélethozatal nélkül nem zárulhat le. Ennek oka abban keresendő, hogy amennyiben az ügyész ilyen okból korábban nem szüntette meg az eljárást, nyilvánvaló, hogy olyan bizonyítást kell lefolytatni az esetlegesen felmerülő például jogellenességet kizáró ok esetén, amely csak a tárgyalás eredményéhez képest ítélhető meg.

A tárgyaláson a vádlott bűnösségének kimondására csak akkor kerülhet sor, ha a bíróság megállapítja, hogy bűncselekményt követett el, és a vádlott büntethető.^[14] Ebből adódóan, a bíróság a vádlottat felmenti, ha az eljárás megszüntetésének eseteit kivéve, a cselekmény nem bűncselekmény és a vádlott nem büntethető, azaz büntethetőséget kizáró ok áll fenn. A jogalkotó tehát a tárgyalási szakban is megkülönbözteti a két esetkört, holott a fentiekben kifejtettnek megfelelően büntethetőséget kizáró ok esetén egységesen elegendő lenne a bűncselekmény hiányára utalni, és az ítélet indokolásában kifejteni azt, hogy a cselekmény azért nem bűncselekmény, mivel a vádlott valamely kizáró ok miatt nem büntethető.

Mindezen elméleti problémák felvetik azt a kérdést, hogy a törvényhozónak esetleg nem más volt-e a szándéka a Be.-ben használt fogalmi készlet kialakítása során, és esetleg nem mást értett-e a bűncselekmény fogalmán, mint amit a tudományos elmélet és a dogmatika használ. A jogalkotó ugyanis elnagyolt fogalmi apparátust használ a Be. büntetőjogi felelősséget érintő szakkifejezéseinek megválogatásakor, és kevésbé a dogmatika, mint a gyakorlat követelményeit veszi figyelembe. Ha gyakorlati oldalról közelítjük meg a problémát, a dilemmára találhatunk ésszerű magyarázatot. A „nem bűncselekmény” kategóriához a jogalkotó egyértelműen más jelentéstartalmat társít, mint a dogmatika, melynek egyetlen elfogadható magyarázata, ha a bűncselekményt a tényállásszerű kifejezéssel azonosítjuk. Így mindjárt érthető, hogy miért is kap felhatalmazást a nyomozó hatóság, hogy megszüntesse az ügyet. A cselekmény tényállásszerűsége empirikus, kézzelfogható életbeli jelenségekkel kapcsolatos döntést foglal magában, mely a tényállás gondos vizsgálata körében a többi büntethetőséget kizáró okkal ellentétben egyszerűbben megállapítható. Mindez nem jelenti azt, hogy a konkrét történeti tényállás törvényszöveggel való összevetése egyszerű feladat lenne – igenis néha rendkívül bonyolult elhatárolási problémákkal néz szembe a jogalkalmazó –, jóllehet, ha a törvényhozó elsődlegesen nem a tényállásszerűség fogalmát értené a bűncselekményen, szinte teljesen kiüresedne a nyomozó hatóság számára biztosított hatáskör.

A tényállásszerűségen alapuló értelmezést látszik megerősíteni az a jogirodalmi nézet is, miszerint bűncselekmény hiányában kell megszüntetni az eljárást, „ha a cselekmény kétséget kizáróan nem bűncselekmény,”^[15] azaz ha a kérdéses cselekmény nem illik bele egyetlen bűncselekmény törvényi tényállásába sem. Ekképpen csupán polgári jogi igényről és nem csalásról van szó, ha a terhelt nem azzal a szándékkal kér kölcsön a sértettől, hogy azt később nem adja meg. Hiányzik ugyanis a tényállásból a jogtalan haszonszerzés érdekében történő tévedésbe ejtés, tehát a jogellenességet és a bűnösséget kizáró okok vizsgálatát mellőzve kimondható, hogy kétséget kizáróan nem valósult meg bűncselekmény.

A nyomozás megszüntetésére vonatkozó rész törvényi indokolása – visszautalva a feljelentés elutasítására – továbberősíti az előzőekben kifejtett nézetet. A cselekmény eszerint akkor nem minősül bűncselekménynek, „ha nem meríti ki a Btk. Különös Részében foglalt egyetlen bűncselekmény törvényi tényállását sem. Ez legtöbbször egy vagy több törvényi tényállási elem hiányát, vagy a kerettényállás tartalmát kitöltő jogszabály bűncselekmény hiányát eredményező rendelkezését jelenti.”^[16]

Ezt az álláspontot osztja Király Tibor is, aki akként magyarázza a bűncselekmény-hiányos állapotot, hogy a cselekmény jogi értelemben nem vonható egyetlen tényállás alá sem, vagyis itt olyan magatartásokról beszélhetünk, amelyek a büntetőjog szempontjából indifferensek, továbbá legfeljebb polgári jogi igényként bírálandók el. Így jár el az, aki a lejárt adósságot nem téríti meg időben, vagy vétlenül okoz balesetet. Lehetnek ezek a cselekmények akár erkölcstelen vagy a sértett számára kifejezetten jelentős érdeksérelmet okozó magatartások, ugyanakkor fontos különbség, hogy a büntetőjogi figyelem érdekkörén kívül esnek.^[17]

A kommentár úgy fogalmaz továbbá, hogy akkor is „nem bűncselekmény” pontban kell az eljárást megszüntetni, ha az adott magatartás „legfeljebb más jogág szabályaiba ütköző cselekmény”,^[18] például a bűncselekményi értékhatárt meg nem haladó elkövetési érték (kár, vagyoni hátrány, mértékösszeg, bevétel csökkenés) miatt legfeljebb szabálysértés.^[19] Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a szabálysértés is lehet tényállásszerű, gondoljunk csak a lopás, sikkasztás és a jogtalan elsajátítás szabálysértési alakzataira. Mivel ezeket a szabálysértéseket az határolja el bűncselekményi változatuktól, hogy nem büntetőjogi szankcióval fenyegetettek, itt a formális jogellenesség hiánya miatt inkább büntethetőséget kizáró okból kellene az eljárást megszüntetni. Más szabálysértéseknél viszont, mint például a becsületsértés és a magánlaksértés,^[20] a szituációs elemek hiánya miatt nem valósul meg bűncselekmény, így itt tényállásszerűség hiányában (jelen fogalmaink szerint bűncselekmény hiányában) kell megszüntető határozatot, illetve felmentő ítéletet hozni. Mindebből következően a szabálysértéseknél vizsgálni kellene esetlegesen azt is, hogy az elkövető tényállásszerűség hiánya miatt azért nem vonható felelősségre, mivel az adott cselekmény nem bűncselekményt, hanem szabálysértési tényállást valósít meg, vagy a formális jogellenesség hiánya miatt büntethetőséget kizáró okból szükséges az eljárás megszüntetése vagy a felmentő ítélet meghozatala.

A fent kifejtettek szerint a bírói gyakorlat megkülönbözteti a felmentő ítéleti rendelkezés egyes fajtáit, így a bűncselekmény-hiányos, illetve a büntethetőséget kizáró ok miatti felmentés lehetőségét.^[21] Az utóbbi esettel kapcsolatban elfogadott bírói gyakorlat, hogy ilyenkor a cselekmény fogalmilag tényállásszerű, de a jogellenesség vagy a bűnösség hiányzik. Noha ezek az esetek a bűncselekmény hiányaként is felfoghatók, a gyakorlati élet azért tekinti őket inkább büntethetőséget kizáró okoknak, mert az ilyen alapon történő felmentéshez bizonyos joghátrányok is kapcsolódnak. Ha a felmentés ilyen okból történik – például gyermekkor, kóros elmeállapot – a felmentő ítéletben a bíróság elkobzást, vagyonelkobzást, illetve kényszergyógykezelést is elrendelhet.^[22] Bűncselekmény hiányára alapított esetben erre viszont nem kerülhet sor.^[23] A bírói gyakorlat szerint a tárgyalás előkészítésének szakaszában az eljárás bűncselekmény hiányában történő megszüntetésére csak akkor kerülhet sor, ha a bizonyítékok értékelése nélkül megállapítható, hogy a vád tárgyává tett cselekmény nem ütközik egyetlen különös részi tényállásba sem.^[24] Ebből az álláspontból is az következik, hogy a bíróság szintén nem az anyagi jogi dogmatika szerinti fogalommal azonosítja a bűncselekményt, hanem azon inkább a nyomozati szakasznál már vázolt tényállásszerűség kategóriáját érti.

Megfontolandó ezért a „nem bűncselekmény” kategóriát „nem tényállásszerű” cselekményként minősíteni, emellett meghagyva a büntethetőséget kizáró okok kategóriáját, amely magában foglalná azokat az élethelyzeteket, amelyek lényegében a jogellenesség és a bűnösség hiányával azonosíthatók. Ez a megoldás fogalmilag letisztultabb képet eredményezne, könnyebben elhatárolná a jogi és ténybeli kérdéseket egymástól, nem okozna fogalmi zavart, és elősegítené, hogy az anyagi és az eljárási jog fogalomrendszere még inkább koherensen viszonyuljon egymáshoz.

Ez az új koncepció megoldást jelenthetne arra a gyakorlati életben felmerülő problémára is, hogy az ügyészség rendszeresen bűncselekmény hiányában küldi meg az ügyiratot magánvádas eljárás lefolytatása esetén akkor is, amikor álláspontja szerint a cselekmény valamely okból nem minősül közvádasnak. A legtipikusabb két esetkör egyike, amikor garázdaság miatt indult eljárásban személyes motiváltság hiányában megállapítja az ügyész, hogy hiányzik a garázdaság megvalósulásához szükséges kihívóan közösségellenes jelleget magában foglaló tényállási elem, amelyből az a következtetés vonható le, hogy bűncselekmény nem valósult meg. Ez a megállapítás a garázdaság tényállására nézve valóban helytálló, tehát a cselekmény nem illik a garázdaság vétsége törvényi tényállásának keretei közé, ugyanakkor az megvalósíthat más bűncselekményt, például könnyű testi sértés vétségét, amely miatt az ügyészség az iratokat mégiscsak megküldi a bírósághoz büntetőeljárás lefolytatására. Ugyanez a helyzet áll fent akkor is, amikor az ügyészség a beszerzett szakértői vélemény alapján nem látja bizonyíthatónak súlyos testi sértés bűntette kísérletének a megvalósulását, ezért ezen minősítés szerint – bűncselekmény hiányára alapozva – megszünteti a büntetőeljárást a könnyű testi sértés vétsége miatti személyes meghallgatás megtartása érdekében.

Látható, hogy mindkét esetben az ügyészség úgy szünteti meg a büntetőeljárást, hogy belefoglalja határozata rendelkező részébe, hogy a cselekmény nem bűncselekmény. Ez a megállapítás azonban jogilag nem teljesen védhető, hiszen a cselekmény az eltérő minősítéstől függetlenül még bűncselekmény marad, csak más törvényi tényállásba ütközik. Látni kell azonban, hogy a gyakorlatban használt megszüntetési okot a kényszer hozta létre, hiszen a büntetőeljárási törvény más opciót nem kínál fel erre az esetre. Ezt a kényszerű logikai következetlenséget orvosolhatná a „nem tényállásszerű” kifejezés használata, amely valóban kifejezné a jogi probléma lényegét, és az ilyen esetekben nem bűncselekmény, hanem a törvényi tényállás valamely elemének hiányára lenne alapítható a határozathozatal.

III. Mi is a tényállásszerűség?

A helyes értelmezés szerinti „nem bűncselekmény” kategória, amelyet – a formálisan nem büntető jogellenes szabálysértéseket kivéve – lényegében a tényállásszerűség hiányának feleltethetünk meg, felveti a kérdést, miként is kellene értelmeznünk a külön megszüntetési okként nevesítendő „tényállásszerű” kifejezést, és mit kell figyelembe vennie a jogalkalmazónak ennek felhívása során. A jogirodalomban a szerzők álláspontja rendkívüli mértékben megoszlik a tekintetben, hogy miként értelmezik a bűncselekmény ezen fogalmi elemét.

Földvári például tényállásszerűséget kizáró jelentőséget tulajdonít az alanyhiánynak,^[25] vagyis annak, hogy amennyiben a cselekményt kifejtő személy nem rendelkezik belátási képességgel – így gyermekkorú, kóros elmeállapotú vagy kényszer, fenyegetés alatt álló –, akkor nem is fejthet ki tényállásszerű magatartást.^[26] Belovics Ervin is osztja azt az álláspontot, hogy beszámítási képesség hiányában hiányzik a bűncselekmény alanya, tehát ha nincs beszámítási képessége az elkövetőnek, nem is fejthet ki tényállásszerű cselekményt.^[27] Ez a sajátos megközelítés azonban magával vonja azt a kérdést, hogy mivel tényállásszerűség hiányában nem valósul meg bűncselekmény, és a jogellenesség vizsgálatához már el sem jutunk, az elmebeteg vagy tévedésben lévő személy támadásával szemben akár jogos védelem sem illetné meg a sértettet. A fenti megközelítésből – bármennyire is abszurd – összességében ez a következtetés vonható le, hiszen a nem tényállásszerű cselekmény jogtalanságát már nem kell elemezni.

Helyesebbnek tűnik ezért a bűncselekmény-alanyiságot nem tényállási elemnek tekinteni, ugyanis maga a törvény is büntethetőséget kizáró okként szabályozza a gyermekkort és a kóros elmeállapotot, ezt a látásmódot pedig a jogalkalmazás is osztja.^[28] A tényállás mint a „bűncselekmény lényegadó tulajdonsága” azt a feladatot tölti be, hogy a cselekmény maradéktalanul az alá a formastruktúra alá legyen vonható, amelyet a jogalkotó az egyes törvényi tényállásokban megfogalmazott.^[29] A tényállás feladata egyrészt a büntetendő cselekmény értékelésmentes leírása, másrészt az értékelési, azaz normatív elemek együttes érvényre juttatása. A tényállás nem pusztán deskriptív, leíró szempontokat tartalmaz, hanem a beszámítási képesség konkrét vizsgálata nélkül szubjektív tényállási elemeket – szándékosság, gondatlanság, motívum, célzat – is magában foglal.^[30] A beszámítási képesség ezzel ellentétben egyértelműen a cselekmény kifejtőjéhez kapcsolódik, vagyis akként határozható meg, hogy ez a testi, értelmi, erkölcsi fejlettség legkisebb mértéke, amellyel az elkövetőnek a felelősségre vonáshoz bírnia kell.^[31] Ebből következően a beszámítási képesség nem a tényállásszerűséghez, hanem az elkövető felróhatóságához, azaz a bűnösség fogalmához tartozik. Irk Albert szerint a beszámítási képesség az embernek az a tulajdonsága, melynél fogva cselekvéseit erkölcsileg és jogilag értékelni tudja és ennek megfelelően cselekedni képes. Noha ő maga is a tényállásszerűség hiányaként értékeli a fent leírtakat, mégis az általa meghatározott fogalom inkább osztja bűnösség, mint a tényállásszerűség sorsát.^[32]

Mindebből következően a tényállásszerűséget meg kell tisztítani a beszámítási képességre alapozó alany-központú kritériumtól. A vizsgálódás körébe ezért azt kell bevonni, hogy az elkövető valóban kifejtette-e a konkrét törvényi tényállással azonosítható magatartást, illetve hogy a jogalkotó által megkívánt szubjektív elemek a tettesség valamely formájában megvalósultak-e.^[33] Ilyen tekintetben tehát nem kell továbblépni a jogellenesség szintjére, mivel az eljárás tényállás-hiányos esetkörben megszüntethető.

Egyes szerzők megkövetelik, hogy a büntetőjogi szankcióval fenyegetettség hozzátartozzon a cselekmény tényállásszerűségéhez.^[34] A büntetőjog általi büntetni rendeltség viszont sokkal inkább kapcsolódik a jogellenesség, nevezetesen a formális jogellenesség kategóriájához, vagyis ahhoz, hogy a cselekményt bűncselekményként, és nem például szabálysértésként értékeli a jogalkotó. Ennek alátámasztására említhető a lopás vétsége és szabálysértési alakzatának (tulajdon elleni szabálysértés) összevetése, ugyanis a két törvényi tényállás szó szerint megegyezik,^[35] mindazonáltal a Btk.-beli alakzatot az teszi bűncselekménnyé, hogy a jogalkotó az értékhatár kikötésével büntetőjogi szankciót társít hozzá.

Mindebből következően megállapítható, hogy a tényállásszerűség alatt az egyes életbeli jelenségek törvényszöveggel való összevetését – objektív, szubjektív tényállási elemek, tettességhez szükséges ismérvek – kell érteni. A fenti példát felhasználva nem követ el lopást, aki saját dolgát veszi el jogtalan eltulajdonítás végett, melynek szempontjából tényállásszerűség hiányában szüntetendő meg az ügy akár ötvenezer forint alatti vagy feletti értékkel bír az adott saját dolga.^[36] Hiányzik a tényállásból az „idegen” elem, amely már nem teszi szükségessé, hogy továbbvizsgáljuk, vajon a büntető- vagy a szabálysértési jog körébe tartozna-e a cselekmény.

IV. A büntethetőséget kizáró ok miatti érdemi döntés

Tényállásszerű cselekmény kifejtése esetén is lehetőség van a büntetőjogi felelősség alóli mentesülésre, amennyiben a büntetőjogi felelősségre vonás akadályrendszerén belül valamely büntethetőséget kizáró ok érvényesül. Ezek között kiemelt jelentőséggel bírnak az elsődleges büntethetőséget kizáró okok, így a jogellenességet és a bűnösséget kizáró okok. A jogellenességet kizáró okok körét a Btk. 15. §-a nem tartalmazza taxatívan, a bírói gyakorlat számos egyéb (pl. fenyítő jog gyakorlása, indokolt kockázat) a Btk.-ban nem szabályozott okot alakított ki, melyek lényegében a cselekmény társadalomra veszélyességét zárják ki.

Ugyancsak kizárja a cselekmény büntetendőségét a materiális jogellenesség hiánya. Ez akkor fordulhat elő, ha a cselekmény valamely konkrét törvényi tényállásba ütközik, formálisan is jogellenesen (nincs külön a Btk.-ban meghatározott vagy a bírói gyakorlat által kimunkált jogellenességet kizáró ok), azonban az adott magatartás mégsem veszélyezteti a védett jogtárgyat olyan mértékben, hogy ahhoz a büntetőjog felelősségre vonási eszközeinek működésbe kellene lépnie.^[37] A bírói gyakorlat számos esetben állapította meg, hogy a cselekmény kodifikált materiális jogellenességének (társadalomra veszélyességének) hiánya kizárja a bűncselekmény megvalósulását. Így lehetnek olyan esetek, amikor a törvény által meghatározott büntethetőséget kizáró okok körén kívül esik a terhelt cselekvősége, azonban az tényleges jogtárgy-sértést nem eredményez.^[38] Egy közzétett eseti döntés szerint például az önkényuralmi jelképeket ábrázoló plakátok közszemlére tételével az adott ügy konkrét körülményeit vizsgálva a terheltek nem követték el az önkényuralmi jelkép használatának vétségét, hiszen azok feltüntetésével éppen hogy a jelképek által képviselt eszmeiség veszélyére kívánták felhívni a figyelmet.^[39] Valamennyi ügyben közös vonás, hogy a felmentő ítélet meghozatalára a bűncselekmény hiányára történő hivatkozással kerül sor. A fent ismertetettek szerint, ugyanakkor a „bűncselekmény-hiányos” esetet a vonatkozó jogirodalmi álláspontok alapvetően a tényállásszerűség hiányával azonosítják, amelyet a gyakorlat a materiális jogellenesség hiányával – a törvényi fogalom egyik elemére hivatkozással – ténylegesen kibővített. Amennyiben dogmatikai szempontból elfogadjuk azt, hogy a „cselekmény nem bűncselekmény” kategória alatt a tényállásszerűség hiányát értjük, úgy materiális jogellenesség hiánya okán az eljárás megszüntetésének, a felmentő ítélet meghozatalának büntethetőséget kizáró ok alapján is helye lehetne, tekintettel arra, hogy mint elsődleges büntethetőséget kizáró ok, a jogellenesség hiányzik.

A bűnösséget kizáró okok körét a megfelelő életkor, a beszámítási képesség, a szándékos, illetve a gondatlan elkövetés, valamint az elkövetővel szembeni elvárhatóság hiánya képezik, amelyek minden esetben kizárják az elkövető büntethetőségét.^[40] A Btk. a bűnös tudattartalom, azaz a szándékosság és a gondatlanság hiányát azonban nem említi a 15. §-ban felsorolt büntethetőséget kizáró okok között.^[41] Ennek az a gyakorlati indoka, hogy ilyen esetben az eljárás megszüntetésére, illetve felmentésre a „cselekmény nem bűncselekmény” pontban kerül sor. Ennek megfelelően, ha a cselekménynek csak szándékos alakzata van, gondatlan elkövetés esetén bűncselekmény hiányában marad el a felelősségre vonás, úgyszintén ha csupán a gondatlan elkövetés büntetendő, és az elkövető vétlenül jár el.^[42] Ebből adódóan a gyakorlat a bűncselekmény hiányos megszüntetés esetei körébe vonja a bűnösséget kizáró okok egy szeletét, kiemelve azt az egységes büntethetőséget kizáró okok kategóriájából. E mögött az a gyakorlati magyarázat húzódik, hogy a bűnösség központi eleme, azaz a szándékosság és a gondatlanság nemcsak bűnösségi alakzat, hanem egyben szubjektív tényállási elem is,^[43] amely a törvényi tényállás alanyi oldalához is hozzátartozik.^[44] Ezzel párhuzamosan – amennyiben bűnösségi alakzatként értékeljük a két fogalmat – hiányuk alapvetően büntethetőséget kizáró okot is képez, amely ugyancsak az eljárás megszüntetéséhez vagy felmentéshez vezethet azzal, hogy azt a jogalkalmazó a Be. egy másik pontja alapján teheti meg. A hivatkozott jogesetekben mindazonáltal az az általánosan elfogadott gyakorlat tükröződik, hogy a bíróság inkább a tényállás megvalósulásának hiányát látja megállapíthatónak ilyen esetekben, és a felelősséget bűncselekmény hiányában zárja ki.

V. A gyermekkor miatti felelősség-kizárás problematikája

A büntetőjogi dogmatika régtől fogva a bűnösség fogalmi elemeként követeli meg a beszámítási képesség mellett a megfelelő életkor betöltését a bűncselekmény elkövetésekor. Ennek hiányában tényállásszerű, jogellenes, továbbá szándékos vagy gondatlan elkövetés esetén sem értékelhető a cselekmény bűnösen elkövetettként. Ebből kifolyólag, elméleti szinten bűnösség hiányában bűncselekményt sem követ el az a tizenhárom éves gyermek, aki bár tudja azt, hogy lopni nem szabad, mégis jogtalan eltulajdonítási céllal elveszi iskolatársa nagy értékű mobiltelefonját. A büntetőeljárási törvény a gyermekkor esetét mindazonáltal kiemeli a bűncselekmény fogalma alól, és mind a nyomozás, mint pedig a tárgyalás előkészítése során külön megszüntetési okként nevesíti. Eszerint a gyermekkor, mint speciális eset kikerül az általános bűnösségi fogalom alól, és olyan megszüntetési okként lép fel, amely okirattal nyilvánvalóan és egyszerűen megállapítható, jóllehet a bűnösség részeként bűncselekmény hiányában is megszüntethető lenne az eljárás. Noha a kommentár is elismeri, hogy a gyermekkorú cselekménye nem bűncselekmény, úgy foglal állást, hogy ennek a különbségtételnek nincs gyakorlati jelentősége, azaz a gyermekkorú ellen büntethetőséget kizáró okból kell megszüntetni az eljárást.^[45]

Nyilvánvaló, hogy nyomozati szakban és a tárgyalás előkészítése során is az a gyakorlati szempontú meggondolás vezérelte a jogalkotót a büntethetőséget kizáró okok, illetve a bűncselekmény fogalmi eleméből történő kiemelés körében, hogy ez a megszüntetési ok születési anyakönyvi kivonattal, személyi igazolvánnyal egyszerűen igazolható. Az ésszerű időn belüli elbírálás követelményének tesz eleget a jogalkotó azzal, hogy ezen bonyolult megfontolást nem igénylő tény kapcsán ne kerüljön feleslegesen az ügyész elé megszüntetésre az eset, hanem azt már a nyomozó hatóság is megtehesse az iratok alapján. A bírói szakkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a tárgyalás megkezdése után a törvény már nem nevesíti külön a megszüntetési okok között a gyermekkort, így ilyen esetben bűncselekmény hiányában történő felmentő ítélet meghozatala látszik szükségesnek. Azt, hogy a jogalkotó miért hagyta ki a megszüntetési okok közül a gyermekkort, talán azzal lehet megmagyarázni, hogy igen csekély valószínűséget tulajdonított annak, hogy éppen ítélethozatal előtt derül ki, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésekor a 14. életévét még nem töltötte be. Ezzel együtt, amennyiben elfogadjuk a „nem tényállásszerű” cselekmény kategóriáját, célszerű lenne a gyermekkort egységesen a büntethetőséget kizáró okok fogalmi körén belül elhelyezni azzal, hogy a nyomozati szakban külön bekezdést lehetne szentelni annak, hogy a rendőrség is jogosult ezen okból a feljelentést elutasítani, vagy az eljárást megszüntetni, illetve a bíróság ezen külön nevesített ok alapján is megszüntethetné az eljárást.

VI. Összegzés

A büntető anyagi és eljárási törvény, valamint a kapcsolódó szakirodalom egybevetése alapján kétség nem fér ahhoz, hogy a „nem bűncselekmény” szókapcsolatot a jogalkalmazás sajátos értelemben használja. Ide sorolható minden olyan életbeli szituáció, amely az általános tapasztalat szerint nem bűncselekmény, illetve mindaz, ami legfeljebb polgári jogi követelésnek minősül. Emellett ugyancsak ide értendő az a lényegében büntethetőséget kizáró okot képező esetkör, amikor a szándékos vagy a gondatlan elkövetés hiányzik, valamint amikor a materiális jogellenesség hiányára lehet következtetést levonni. Érdemes tehát esetlegesen újragondolni, hogy az eljárás megszüntetési, illetve a felmentő ítélet meghozatalához szükséges okok jelenlegi rendszerét mennyiben kellene egy fogalmilag letisztultabb keretbe foglalni, és nem pusztán a gyakorlati kívánalmak szerint nevesíteni az egyes eseteket.

Dogmatikai szempontból a leghelyesebbnek az a megoldás tűnik, ha a „nem bűncselekmény”-ként nevesített okot felváltaná a „nem tényállásszerű” cselekmény kategóriája azzal, hogy emellett a törvény külön nevesítené a büntethetőséget kizáró okok összefoglaló megnevezése alatt mindazon eshetőségeket, amikor tényállásszerű cselekmény ellenére nem kerülhet sor felelősségre vonásra. Ezen esetek alatt tipikusan a formális és materiális jogellenesség, a bűnösség fogalmi elemei (figyelembe véve, hogy a bűnösségi alakzatok szubjektív tényállási elemként is értékelendők), valamint a törvényben meghatározott egyéb büntethetőséget kizáró okok értendők. Amennyiben a jogalkalmazónak szabálysértésként értékelendő cselekményről kellene állást foglalnia, döntetnie kellene abban is, hogy az adott helyzettől függően tényállásszerűség hiányában vagy formális jogellenesség hiányában szünteti-e meg az eljárást. Mindezzel létrejönne egy áttekinthetőbb struktúra, amely a jelenlegi fogalmi zavart kiküszöbölve, az anyagi dogmatikai eredményeinek tervszerű és pontos átültetését eredményezné az eljárási jogba.

Elképzelhető lenne egy olyan megoldás is, hogy a büntethetőséget kizáró ok külön pontban történő szabályozását elhagyná a jogalkotó, és egységesen a bűncselekmény-hiányos eset alá kerülnének bevonásra a nem tényállásszerű és azon esetek, amikor valamilyen büntethetőséget kizáró ok áll fenn. Ezen változatnál a nyomozó hatóság feljelentés elutasítási és eljárás megszüntetési jogosultságát mindazonáltal külön pontban kellene biztosítani, amennyiben a cselekmény nem tényállásszerű. A tárgyalás előkészítése során ugyancsak problémát vetne fel az egységes pontban történő szabályozás, hiszen a szoros értelemben vett büntethetőséget kizáró okok csak a tárgyalás eredményéhez képest ítélhetők meg. Az említett ügyészi gyakorlat kapcsán megjegyzendő, hogy az eljárás bűncselekmény hiányában történő megszüntetése helyett célszerű lenne ilyenkor az iratokat a bíróságnak magánvádas eljárás lefolytatása érdekében azzal megküldeni, hogy az indokolás tartalmazná a cselekmény közvádas jellegének hiányát.

Fontos kiemelni, hogy az anyagi és az eljárási jog fogalmainak egységes értelmezése nemcsak az elmélet, hanem a gyakorlati munka számára is általánosan követendő érték. Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy a gyakorlati élet sokszor felvet olyan, a jellegéből adódóan sajátos szabályozási követelményeket, amelyek bizonyos fogalmi elcsúszásokat, esetleges következetlenségeket okozhatnak. Jelen tanulmány célja nem volt és nem is lehet az, hogy egzakt választ adjon arra, miként feleltethető meg a dogmatika letisztult fogalmainak az eljárási törvény gyakorlati alapú szabályozása. A cél mindenképpen a problematika tovább-, és együttgondolása, új utak és válaszok keresése, mely csak az elmélet és a gyakorlat szakembereinek egymás tevékenységét segítő, közös munkája útján valósulhat meg.

Szeged, 2014. október 31. napján

Megváltás

Kötelező olvasmánnyal, zarándoklattal vagy kőművesmunkával is kiváltható olykor a börtönbüntetés.

Indulatkezelő terápián kellett volna a dühétől megszabadulnia annak a férfinak, aki néhány napja kidobta hat hónapos gyermekét az ablakon, majd maga is utánaugrott. Mindketten szörnyethaltak. A nem először fenyegetőző férfit január 10-én gyorsított eljárásban ítélték el „erőszakkal fenyegetve elkövetett zaklatás” vétsége miatt. Ezért egy év fogházat kapott, felfüggesztve. A bíróság ezért is rendelte el a pártfogó felügyeletet, valamint külön magatartási szabályként előírta a részvételt a terápián. Már sohasem derül ki, hogy ez utóbbi mit változtatott volna az érzelmileg labilis férfi viselkedésén. Ugyanakkor az eset is példázza, hogy a bíróságok egyre gyakrabban élnek olyan személyre szabott ítélettel, amely a „javulás” vagy jóvátétel reményében speciális magatartási szabályt is tartalmaz.

„Az előítéletes, aki nem ismeri a másikat” – ez volt az indoka annak, hogy kötelező olvasmányokat írt elő a bíróság azoknak a fiúknak, akik 2013 novemberében megrongálták a hanuka alkalmából Budapesten felállított menórákat. Tettükért – még nem jogerősen – felfüggesztett börtönbüntetést kaptak, illetve el kell olvasniuk Fejtő Ferenc Magyarság, zsidóság, valamint Fleck Gábor és Szuhay Péter Kérdések és válaszok a cigányságról című könyvét, melyekről olvasónaplót is írniuk kell. Mindezt annak reményében szabta ki a bíróság, hogy a zsidósággal és a cigánysággal szembeni előítéleteik átértékelődnek. Ha a fiúk valóban elolvassák a megjelölt könyveket – amit az őket felügyelő pártfogó is megerősít –, és nem az internetről ollózzák össze az olvasónaplót (és persze nem követnek el újabb bűncselekményt), akkor nem kell börtönbe vonulniuk.

„Az előítéletes emberek nagy részének súlyos ismerethiányai vannak, sokat segítene, ha jó minőségű információkat kapnának, megbeszélhetőek lennének a hiedelmeik, előítéleteik” – helyeselte a döntést egyik internetes hozzászólásában Herczog Mária szociológus. Hasonló garázdaság miatt volt már, akinek Radnóti Miklós versein, Anne Frank naplóján és Tadeusz Borowski írásain kellett eltöprengnie. A kísérlet sikerrel zárult – derül ki a pártfogó felügyeletet ellátó szakember jelentéséből. Szerinte az érintett fiú a könyveket tényleg elolvasta, és saját kezűleg írta le az élményeit. Volt olyan lány, akinek – miután a barátnői unszolására ruhákat lopott egy üzletből – Szabó Magda Abigél című könyve alapján a barátságról, a becsületről, a tisztességről és a közösséghez tartozásról kellett elmélkednie. Pártfogója szerint a lányt mélyen megérintette a történet, amit magától sohasem olvasott volna el.

Még nem lehet viszont tudni, milyen hatása lesz annak a zarándokútnak, amelyre a holokauszttagadásért másfél évi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Nagy Györgyöt kötelezték a személyiségformálás jegyében. A hároméves próbaidő alatt háromszor kell felkeresnie a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot, vagy választhatja egyszeri úti célként az auschwitzi emlékhelyet, netán Jeruzsálemben a Jad Vasem Emlékparkot. Csak remélni lehet, hogy fontos szerepe lesz Sas Tamás Rosszfiúk vagy Mel Gibson Az arc nélküli ember című filmjének megtekintése, és az ott látott konfliktushelyzetek elemzése azoknak a fiúknak a jó útra térítésében, akik ellen súlyos testi sértés miatt indult eljárás.

Külön magatartási szabályokat a bíró mellett – vádelhalasztás esetén – az ügyész is előírhat. Például olyanokat, hogy az illető valakitől vagy egy bizonyos helytől (lakás, kocsma, szórakozóhely) tartsa távol magát, kezdjen el tanulni, s ha beleegyezik, azt is, hogy kezeltesse magát az alkohol- vagy a játékszenvedélye leküzdéséért. Sok múlik a bírák, ügyészek és pártfogók fantáziáján is: a büntetőtörvény által nevesített példák mellett ugyanis gyakorlatilag bármi lehet kötelező magatartás, ami az adott bűncselekmény jellegére, az okozott kár megtérítésére, az elkövető társadalmi beilleszkedésére nézve pozitív hatással lehet.

Tavaly országosan közel háromezer (az Igazságügyi Hivatal adatai alapján 2970) különleges magatartási szabályt írtak elő. Mindez szemléletváltást, az Európában már széles körben működő, de Magyarországon még nem általánosan elterjedt helyreállító igazságszolgáltatás megjelenését illusztrálja. Ebben a megközelítésben a hangsúly nem a retorzión, hanem inkább azon van, hogy az elkövető térítse meg a közösségnek, személynek okozott – nem feltétlenül anyagi – kárt. Ezzel indokolták az új büntető törvénykönyvbe bevezetett jóvátételi munkát is, amivel bizonyos vétségek és három évnél nem súlyosabban büntetendő cselekmények esetén kiváltható a börtönbüntetés is.

Az új megközelítés gyakorlatba ültetése persze a bizalomra is épül. „Egy könyv elolvasása nehezen ellenőrizhető” – említi az egyik problémát Bárdos Zoltán, az Igazságügyi Hivatal ZöldPont Közösségi Foglalkoztatójának szakmai vezetője. Szerinte talán ezért is gyakoribb, hogy szociális kompetenciák fejlesztését írja elő a bíró vagy az ügyész: például agressziókezelési vagy életvezetési tréningen kötelező részvételt, esetleg valamilyen konkrét, a helyi közösséget kiengesztelő jóvátételt. Miskolcon például a helyi vadasparkban vagy az autistákat segítő Szimbiózis Alapítványnál dolgozhatnak a köz javáért a rossz útra tévedt fiatalok. „A nyilvános megszégyenítés azonban semmiképpen sem cél” – hangsúlyozza Bárdos.

Őszinte beismerés után, tevékeny megbánással nemcsak a büntetést, de a büntetőeljárást is el lehet kerülni, mondván: az elkövető a megbánásával, a bocsánatkérésével és a jóvátétellel a sértettnek és a társadalomnak is megfelelő elégtételt nyújt. Az „idegesítő szomszéd” kiengesztelésével ért véget például az egyik rongálás miatti ügy azzal, hogy a szomszéd kerítését összetörő fiatalnak magának kellett azt helyreállítania. Vagy a frissen felújított egyik vonatállomást graffitivel elcsúfító fiataloknak újra kellett meszelniük a helyiséget. A büntetőügyekben már 2007 óta alkalmazható közvetítő eljárással sok ügyet sikerült már mindkét felet megnyugtató módon lezárni, köztük reménytelennek látszó, súlyos testi sértéssé fajult anya-fiú konfliktust is.

PÁLMAI ERIKA

A cikk a HVG 2015/4. lapszámában (18-20. oldal) jelent meg.

Since the People’s Republic of China (PRC) was founded in October 1949, modern criminal legislation against bribery had blazed a trail of development from nothing to a footstone of anti-corruption system. The delimiting of crime and the penalty is stamped with the times. Due to the internal relationship between bribery crime and economic model, the different stage of the economic system decides the different character of criminal legislation against bribery in China. During the period of planned economy, the state’s intervention of economic administration intensively restricted the condition of bribery objectively. That means slack legislation against bribery also have some effect. During the period of economy transition, the space of seeking rent made by “dual-track system” of the transformation model provides the hotbed for bribery crimes and causes bribery crime to increase sharply, which promote dramatic changes and adjustments of anti-bribery criminal legislation, especially in enlarging the scope of bribery crime and enhancing the severity of penalty. However, compared with the general rule of anti-bribery in market economy, the criminal legislation against bribery in China still has many deficiencies need to be amended timely.

1. Formation and Evolution of Criminal Legislation against Bribery in PRC

1.1. Formation of criminal legislation against bribery crime in PRC

In order to support the War to Resist U.S. Agg­ression and Aid Korea and overcome the financial difficulties of the state, the Central Committee of the Communist Party of China launched the Patriotic Increase of Production Movement in October 1951, a large number of problems regarding corruption, wasting and bureaucracy were exposed. Corruption shocked the the Central Committee of the Party, which caused another movement nationwide latter in December 1951, the Movement against Three Evils (corruption, waste and bureaucracy). This movement lasted a year, thousands of corruption cases were detected,^[1] Liu Qinshan and Zhang Zishan’s case was the most famous among all.^[2] Liu Qinshan and Zhang Zishan were heroes in the war, while fell down on the corruption in the peace time. Their case triggered the high attention from the center government on fighting embezzlement crime, directly led to Act of the People’s Republic of China on Punishment of embezzlement (hereafter referred to as “Act 1952” ) enacted on April 21, 1952, as the form of special criminal law.

Bribery was only described as a kind of embezzlement in Act 1952,^[3] but it still was the prelude of criminalization of bribery in New China. The legislation against bribery in Act 1952 had the following characteristics: Firstly, not only em­bezzlement crime, offering bribe and introducing bribe crime were stipulated, but also shielding embezzlement crime (including bribery) was set as a subsequent crime of corruption, the mechanism of anti-bribery in criminal law was formed preliminary. Secondly, amount of bribes was primary factor while the circumstance was a secondary one in deciding the penalty. Besides this, the model of the same penalty between embezzlement crime and the crime of accepting bribes was formed. Thirdly, Chinese traditional policy of punishment of corruption severely was inherited, which led to a severe penalty system based on imprisonment and death penalty under special circumstance.

In general, the foundations paradigm of criminal legislation against bribery crime were confirmed in Act 1952, which represented the beginning of criminal legislation against bribery in new China.

Regardless of the fact that bribery crime was stipulated in Act 1952, it still had not been codified until Criminal Code 1979. After the People’s Republic of China was founded in 1949, the criminal code under period of Nationalist party was abolished, the work of drafting new criminal code started in 1950. While affected by kinds of political movements, the process of criminal legislation was interrupted several times. In October 1976, ten years of the Great Cultural Revolution was terminated, China entered a significant new period of recovering and constructing a socialist legal system. Based on the thirty-third draft of criminal code in 1963,^[4] Criminal Code 1979 was promulgated by the Second Session of the Fifth National People’s Congress on 6 July 1979 and put in force on 1 January, 1980. Criminal Code 1979 inherited the criminal legislation against bribery from Act 1952 and stipulated accepting bribe crime, offering bribe crime and introducing bribe crime were in Chapter VIII “malfeasance crime”.

It’s the first time to separate accepting bribe crime from embezzlement crime. In the aspect of constituent crime, “taking advantage of his position” was stipulated for the first time, extort and accept bribery were simplified as an act of “accepting bribe”. In the aspect of penalty, the model of the same penalty between embezzlement crime and bribery crime were changed, each crime was stipulated different penalty grades, for example, maximum statutory penalty of embezzlement crime was death penalty, while maximum statutory penalty of accepting bribe crime was fixed-term imprisonment of fifteen years. Obviously, the punishment of bribery crime showed a tendency of mitigation in Criminal Code 1979.

1.2. Evolution of criminal legislation against bribery in PRC

The Third Plenary Session of the Eleventh Central Committee of the Communist Party announced a decision of opening up as basic state policy in December 1978, China entered a new period of transformation from the planned economy to the socialist market economy. In the process of economic transition, bribery crime takes on a trend of spreading from public power area to market area. The contagion of bribery in economic transition forces the criminal legislation against bribery to be amended accordingly.

1.2.1. Criminal legislation against bribery crime at a nascent level of economic transition (1982–1997)

Facing the tide of bribery at the beginning of economic transition, three special criminal laws were promulgated by Standing Committee of the National People’s Congress (SCNPC) as a response. The amendments to the Criminal Code 1979 from three special criminal laws include the following respects:

Firstly, new bribery crimes were stipulated. Unit crime didn’t be stipulated in the Criminal Code 1979, because units didn’t have an unfettered pursuit of economic profits in the planned economy period and lacked the basic conditions of bribery.^[5] However, during the economic transition, the bribery of units emerged from the water, which led to the complicated situation of the coexistence of natural person and unit’s bribery. As a response to the change of bribery, SCNPC enacted Supplementary Provisions on Cracking Down on the Crime of Corruption or Bribery in January 21, 1988 (hereafter referred to as “Supplementary Provisions 1988”), stipulated the crime of unit offering bribes and the crime of unit accepting bribes. Moreover, in order to fight bribery in non-public economy field, SCNPC promulgated Decision on Cracking Down on the Crime of Violating the Company Law in February 28, 1995, stipulated the crime of company or enterprises’ personnel accepting bribes. The scope of anti-bribery crime was expanded from public area to private area, which marked the beginning of dual legislative system characterized by identity in fighting bribery crimes.

Secondly, new types of bribery behavior were added. Supplementary Provisions 1988 stipulated economic bribery, that means, “any State functionary who, in economic activities, violates State regulations by accepting rebates or service charges of various descriptions and taking them into his own possession, shall be regarded as guilty of accepting bribes and punished for it”, at the same time offering rebates or service charges was also be stipulated as offering bribes accordingly. It’s the first time to confirm the commercial bribe crime in criminal code in China.

Thirdly, the elements of accepting bribes crime was changed. As an element of accepting bribes, ‘taking advantage of his position’ first appeared in Criminal Code 1979, while Decision on Severely Punishing Criminals Who Seriously Undermine the Economy enacted by SCNPC in March 8, 1982 (hereafter referred to as the “Decision 1982”) deleted this element in order to enlarge the scope of crimes,^[6] while Supplementary Provisions 1988 recovered this element again. In addition, Supplementary Provisions 1988 also stipulated “securing benefits for the person” as a constituent element of accepting bribes for the first time.

Fourthly, extorting bribery and ordinary bribery was distinguished. Under the premise of extorting bribes reconfirmed as an independent behavior of accepting bribes in Decision 1982, Supplementary Provisions 1988 distinguished social harmfulness between extorting bribes and accepting bribes in the further, stipulated “taking advantage of his position” as the constitutive elements of accepting bribes, while this element is not necessary for for extorting bribes. Supplementary Provisions 1988 also stipulated extorting bribes should be paid heavier punishment than ordinary bribery.

Fifthly, the juxtaposition model of amount and circumstance of bribes as evaluation criteria of criminal responsibility was established. The model of “the amount is primary factor while the circumstance is a secondary one” in evaluating bribery criminal responsibility was confirmed by Act 1952 and Criminal Code 1979, but this model was changed as “the amount and circumstance as equal condition to choose the statutory penalty” by Supplementary Provisions 1988.^[7]

Sixthly, death penalty of accepting bribes crime was restored. Decision 1982 improved the maximum statutory penalty of accepting bribes crime from imprisonment to the death penalty, which restored the model of the same penalty between embezzlement crime and accepting bribes crime created in Act 1952.

These amendments above are all absorbed and confirmed by Criminal Code 1997.^[8] On the base of inheriting “the dual identity”, the biggest innovation of Criminal Code 1997 is the adjustment of legislation system: bribery crimes involve in State functionary are stipulated in an independent chapter, that is, Chapter IIIV “Crimes of Embezzlement and Bribery”^[9]; while the bribery crimes of company or enterprise’s personnel are stipulated in Section 3 “Crimes of Disrupting the Order of Administration of Companies and Enterprise” of Chapter III “Crimes of Undermining the Order of Socialist Market Economy”.^[10] Criminal Code 1997 maintains momentum of criminalization: mediatory-bribe is stipulated as a kind of accepting bribes,^[11] accepting rebates or service charges violated State regulation is criminalized as “economic bribery” in the crime of company or enterprises’ personnel accepting bribes, offering bribes to units and offering bribes to company or enterprise’s personnel are adopted as two new crimes. As for the criminal sanctions, Criminal Code 1997 sustains the penalty stipulated in Supplementary Provisions 1988 and other special criminal law, only the penalty of the crime of offering bribes and the crime of offering bribes to units are a little lighter than before.

1.2.2. Further improvement of criminal legislation against bribery during the period of deepening reform of economic transformation(2000–)

Coming into the 21st century, the structure of economy of China moves to the phase of accelerating transition, the characteristics of economy are changed from production-oriented to circulation-oriented, from resource-restraint to demand-restraint, from approved-economy to legalization-economy and free-economy.^[12] Enlargement of the market causes different forms of bribery, which bring new goals to improve criminal legislation against bribery. Furthermore, China became the contracting party of the United Nations Convention Against Transnational Organized Crime on 12 December, 2000 (operated in the domestic on 27 August 2003) and the United Nations Convention against Corruption on 10 December, 2003 (operated in the domestic on 12 February, 2006), these two international treaties demand China to improve criminal legislation against bribery according to the international standard. All these amendments in this period can be summarized as the following aspects:

Firstly, bribery crimes of company or enterprise’s personnel were amended. With expansion of the market-like behavior during the deepening reform period, some special bribery crime cases emerged in judicial practice, in which the subject of crime was non-state functionary other than the personnel of company or enterprise, for example, football referee or doctor and so on.^[13] Given that the narrow scope of the company or enterprise’s personnel in Criminal Code 1997, SCNPC passed the Amendment VI to Criminal law (29 June, 2006) to expand the scope of the subject. According to Article 7 and Article 8 of the Amendment VI, the subject of the crime of company or enterprise’s personnel accepting bribes and the object of conduct of the crime of offering bribes to company or enterprise’s personnel were all extended to “personnel of any other entities”. Accordingly, these two crimes were renamed as non-state functionary accepting bribes and offering bribes to non-state functionary.

Secondly, the bribery was stipulated as upstream crimes of money laundering. Originally, there were three upstream crimes of money laundering in the Criminal Code 1997, that was, narcotics crimes, organized crimes in the nature of a criminal syndicate, the crimes of smuggling. In order to coordinate with the United Nations Convention Against Transnational Organized Crime and the United Nations Convention against Corruption, which advocates the broadest upstream crimes of money laundering, the Amendment VI(2006) stipulated crimes of embezzlement and bribery as the new upstream crimes of money laundering.

Thirdly, the crime of using the influence to accept bribes was stipulated. There are some new changes of bribery crimes at the beginning of 21st century: bribery made by the state functionary directly shows a downward trend, while the intimate persons around the state functionary, such as spouse, adult children and lovers often take part in accepting bribes become an important form of bribery. These behaviors can be defined as joint crime of accepting bribes in judicial practice, but if the conspiracy between the state functionary and intimate persons can’t be proved, these intimate persons would have a high possibility to escape from the guilty, although their behaviors bring much damage to the probity of the state functionary. Article 18 of the United Nations Convention against Corruption stipulates the crime of trading in influence. States parties are required to criminalize the behavior of abusing the influence if the purity of public behaviors is infringed. In accordance with the request of domestic anti-bribery practice and international treaty, the new crime of using the influence to accept bribes was stipulated in the Amendment VII to Criminal law on 28 February, 2009.^[14] On the base of this new crime, the subject of bribery crime is extended to close relative or close relationship of the state functionary and the state functionary who has left his position, a more extensive criminal legislation system against bribery has been constructed.

Fourthly, the crime of offering bribes to officials of foreign party, officials of international public organizations was stipulated. According to the request of the United Nations Convention against Corruption, the Amendment VIII to Criminal law (29 June, 2011) stipulated the crime of offering bribes to officials of foreign party, officials of international public organizations as paragraph 2 of article 164 of Criminal Code 1997, this crime was also stipulated as unit crime.

2. Evaluation of the Criminal Legislation against Bribery of PRC

Based on its social backgrounds and phase of economic development, the criminal legislation against bribery exhibits a trend from restriction to expansion. In the improvement of the framework of legislation, it became rational in consideration of the evaluation of social harm and conformed to the need for national treatment of bribery. However, the effects were influenced by the structural defects of rigorousness other than thorough model and asymmetrical development of accepting and offering bribery which needs to be coped with.

2.1. Apparent trends of criminalization satisfying the needs of economic transformation

From 1952 to 1979 China was under a planned economy when possession and distribution of resources were manipulated by the state according to the economic plan, the legislation focused on embezzlement crime and the urge of criminalization of bribery was relatively little. The legislation against bribery crime was basically stable and its scope was limited. From 1980 a new era of market economy arrived and to ensure the stability of transition, China embraced the model of gradualism. Its core was the admittance of coexistence of planned and market economy in a certain period and the direct management power of resource of the market by the governments. The reform of gradualism had brought forward problems such as the contradiction of new and old systems, the weakening of social control over bribery and the awaken of the awareness of economic person, all of which led to the typical mode of bribery of the period of economic transition which was essentially characterized in the exchange of power and resource based on the distribution power of market resources.^[15] Criminal legislation responded actively by criminalizing economic bribery and establishing the crimes of unit bribery. As the reform of the economy went deeper, the social structure began to transform from a traditionally centralized society to triple elements of government, market and society. It became obvious that the bribery could do serious damage to the honest market competition and the bribery had evolved to a worse stage due to the pursuit of business interests and competitive advantage. To adapt to the change of form of bribery, the legislation expanded to cover the bribery of business and other non-official personnel which eventually formed a criminal system covering both public and private bribery. As a result, the number of bribery crimes related expanded from 3 to 10 and satisfied the basic need to combat bribery during the transformation of the economy.

2.2. Rational standards of harm evaluation meeting basic requirements of modern anti-corruption

The early legislation against bribery was characterized in its temporary adjustment which lacked the insight of the essential nature of bribery and caused irrationality in standard of evaluation of social harm. Act 1952 put the bribery under the stipulation of the crime of embezzlement and used the amount of money involved as the configuration and sentencing standard. Such standard blurred the difference between bribery and property crimes which the former caused damage to the probity of public officials.^[16] “The price of bribery caused is not bribery itself but the loss of low efficiency aftermath,”^[17] the nature of the public power, the extent of the violation and the bending of law for someone’s own profit represent the social harm of bribery better. Considering the disadvantage of standard of amount of money, the Supplementary Provisions 1988 and the Criminal Code 1997 took circumstance and amount as a whole to evaluate the social harm. “The amount of money is an important index but not the sole one. In deciding sentence other circumstance shall also be considered with the amount of money”.^[18] Such theory made a more precise conception of legal nature and social harm of bribery.^[19]Besides, the Criminal Code 1979 stipulated bribery as crimes of misprision while ignoring the difference between bribery and other crimes of misprision that bribery was a more severe crime as it involved exchange of power and money. The Criminal Code 1997 established a new independent chapter for bribery which was in accordance of principle of crime categorization and the global trend of emphasis on punishing and preventing corruption.^[20] The new criminal code served better in fighting bribery.

2.3. “Severe other than thorough” mode influencing the positive resolution of bribery

As the criminalization process continued and a more wholesome system of anti-bribery established, the prescription of crimes of bribery was adjusted many times influenced by criminal policies over the last 60 years. The criminal policies were the means of national and social treatment based on the condition of crimes aiming to punish and preventing them.^[21]Since the founding of new China, the criminal policies upon bribery followed two leads. One was severe punishment and the other was focusing on the major case while omitting the petty ones. The former could be dated back to ancient China and adopted by criminal legislation of the new China. Act 1952 stipulated that the highest penalty for embezzlement was the death penalty. Though the Criminal Code 1979 took a more lenient policy under which the maximum penalty of bribery was restricted to imprisonment of fifteen years, the Decision 1982 reinstated death penalty under the pressure of rapid growth of bribery in the early years of economic reform which was reaffirmed in the Criminal Code 1997. The policy of focusing on the major case while omitting petty ones was mainly enforced in the judicial practice with a certain impact on the legislation. The embodiment of such was that the Criminal Code 1979 and the Supplementary Provisions 1988 added “taking advantage of his position” and ‘securing benefits for the person’ as the constituent element of bribery which restricted the punishing scope of bribery. ^[22] In the joint effects of the two divided policies, the criminal legislation against bribery turned out to be a “severe other than thorough” mode,^[23] in which the punishment was rigorous while the application was restricted for the excessive constituent element. It was contradictory in the legislation that fighting and indulging bribery coexisted which was the main reason that it was hard to crack down on bribery. ^[24] As a matter of fact, in the view of the market economy, the crimes of corruption fell into the category of interest pursuit crimes and the criminals were economic persons sophisticated in calculating the cost and profit of crimes. The emphasis of social prevention should not lie in the severity of punishment but the construction of a thorough criminal system accompanied with the rise of the economic and social costs and the fall of interest anticipation to eliminate motives of crimes. Therefore, a ‘thorough other than severe’ mode was a better one.

2.4. The difference between accepting and offering bribery hindering the source control

Both the accepting and the offering parties were responsible for the crimes. It was meaningful to strengthen the suppression of offering as the upper crimes and it was the priority one requested by the international convention of anti-corruption. However, current legislation still focuses on the suppression of accepting which caused asymmetrical conditions between the above two in light of configuration mode, case forming standard, special surrender and punishment.^[25] For instance, if the offering party voluntarily makes confession before being indicted, the punishment could be less or even exempted. And there is no such situation on the other side. Such asymmetrical legislation results in the scarce indictment against the offering party. As a result the interests of offering weigh heavier than its costs and it was hard to find a radical cure. Hence a symmetrical mode should be established and the emphasis should be laid on the offering bribes.

2.5. The excessive elements of bribery crime impeding achievement of legislation objective

The state expects to curb the deteriorating trend of bribery crime by expanding the scope of bribery, while this objective is difficult to achieve because of some unnecessary elements designed in the crime. In the theory of criminal legislation, the more complex of constituent elements, the more content should be considered when these elements are used to evaluate the concrete crime.^[26] The constituent elements are the boundary of the crime actually, that means, excessive elements will restrain the scope of crime improperly, which also debase the evaluation and treatment ability of the law against the crime in the end. For example, “taking advantage of his position” and “securing benefits for the person”, these two constituent elements of accepting bribes crime actually become the additional element to restrain the scope of the crime. Therefore, in order to insure evaluation ability of criminal legislation, it’s necessary to delete some unnecessary constituent elements of bribery crime according to the reference of simplified constituent model of bribery crime advocated by the United Nations Convention against Corruption.

3. Conclusion

In the past more than 60 years, the criminal legislation against bribery accomplished a great deal, especially during the economic reform. However, the shortcomings are an objective fact and issues such as unnecessary constituent of crimes, death penalty, asymmetrical conditions between accepting and offering bribes should be dealt with. In the meantime, China is in the era of deep reform and with the weakening or even withdraws of administrative regulation of market the entity of market would gradually play the main role in originating bribery. To form and maintain an honest competition order would be the guiding concept of anti-corruption. The United Nations Convention against Corruption, OECD Council Recommendation on Bribery in International Business Transactions and other international conventions are all oriented in such concept by fighting bribery offering and structural management of business.^[27] – As a result, future legislation should also adopt international experiences by adjusting idea, emphasizing probity of marketing entity and establishing criminal rules focusing on the prevention of offering bribes and the fostering of integrity culture among business.

Dr. QIAN Xiaoping PhD
associate professor
Nanjing Audit University, China

„Szinte semmi esély sincs, hogy valaki megjavuljon”

A magyar börtönrendszer sokak szerint alkalmatlan arra, hogy jó útra térítse az elítélteket. Vigyázni sem tudtak például arra a 16 éves fiúra, akit a zárkatársai úgy megerőszakoltak, hogy csaknem belehalt. És nyilván nem ez az egyetlen eset.
Ez még nem azt jelenti, hogy önmagában semmire se lenne jó a büntetés-végrehajtási rendszer. Magyarországon közel 19 ezer embert tartanak fogva, és közülük valóban nem csupán a 16 éves fiút érte szexuális erőszak, csak az esetek egy részéről nem tudunk. A Helsinki Bizottságnál is foglalkoztunk ilyen üggyel: egy fiatal fiúval egészen elképesztő dolgokat műveltek a felnőtt cellatársak, akikkel nem is lehetett volna közös zárkában: gombot varrtak rá, csikket nyomtak el a testén, szexuális erőszak áldozata is lett. A hasonló ügyeket csak úgy lehet megakadályozni, ha esténként nem öt-hat-nyolc emberre zárják rá az ajtót, mert ilyenkor az áldozat típusú fogvatartottak szükségszerűen erőszaknak vannak kitéve. A megoldás az egyszemélyes éjszakai elhelyezés lenne, ám ez fizikailag sem kivitelezhető ma Magyarországon, annyira zsúfoltak a börtönök.

A telítettség átlagosan 140, de van, ahol 200 százalékos, a büntetőpolitika pedig szigorodik, így egyre többen – köztük fiatalkorúak – kerülnek börtönbe. Hová vezet mindez?
Ebből a zsákutcából nincs kiút. A túlzsúfoltságnak egyébként nem az az elsődleges oka, hogy sokakat ítélnek szabadságvesztésre, hanem hogy túl hosszú időre. Pedig tévedés azt hinni, hogy a szigornak van elrettentő hatása, és emiatt kevesebb bűncselekményt követnek el. Épp ellenkezőleg, 2010 óta folyamatosan nő a személyek elleni erőszakos vagy a garázda bűncselekmények száma. Radikálisan több az elzárás is azóta, hogy a helyszíni bírság átváltható letöltendő büntetésre. Emiatt akár csokilopásért is börtönbe lehet kerülni. A prostitúció és a hajléktalanság sem bűncselekmény, mégis büntethető elzárással. Sokan csak legyintenek a bírságról szóló csekkre, majd azzal szembesülnek, hogy leültetik őket ötezer forintonként egy napra. Van, aki azért ül, mert a biciklijén nem volt lámpa, és találkoztunk olyan esettel is, hogy büntetlen előéletű ember egy hétre börtönbe került, mert az utcán elejtett egy zsebkendőt, a másik fát lopott, a harmadik nem a zebrán ment át. Mintha csak az lenne a kérdés, van-e a közelben rendőr, és akar-e jogsértést találni. Önmagában az is sokat rontott a helyzeten, hogy négymillióra nőtt a szegények száma, ami nem abba az irányba hat, hogy az átlagemberek normakövetőbbé váljanak.

A filmek és az egykori elítéltek nyilatkozatai is azt sugallják, hogy a börtön maga a földi pokol. Mennyire veszélyesek a magyar intézmények?
Fogolyszökés, túszejtés vagy lázadás nemigen történik, ebből a szempontból biztonságosak a börtönök. Az összezártság, az egyre növekvő túlzsúfoltság miatt ugyanakkor nyilvánvalóan nem biztonságosak. A nevelői munka például 15–20 fős csoportokban lehetne hatékony a mostani 80 fősek helyett, és van, ahol még pszichológus sincs. Egyes helyeken alvásidőben 20–25 zárka, azaz akár 100–120 fogvatartott jut egyetlen felügyelőre. Az erőszak is jellemzően ilyenkor történik, amit lehetetlen ilyen személyi állománnyal ellenőrizni. Minden probléma a zsúfoltságból és a kapcsolattartás hiányából fakad.

Forrás: HVG Print/Fazekas István

De akkor honnan tudja, hogy nem mindennapos az erőszak a börtönökben?
Az ön által említett eset a brutalitása miatt mindenképpen kirívó. Hogy általában mekkora a latencia, azt a dolog természeténél fogva nem tudjuk: az esetek többségében az érintettek nem tesznek feljelentést, mert félnek azoktól, akikkel össze vannak zárva.

Az ombudsmani hivatal a közelmúltban jelentette be, hogy a jövőben szúrópróbaszerűen fogja ellenőrizni azokat a helyeket, ahol embereket tartanak fogva. A Helsinki Bizottságnak mi a módszere?
Mi általában három nappal előbb bejelentkezünk; a zsúfoltságból eredő problémákat például nem lehet ennyi idő alatt eltüntetni. Két árulkodó jel van: az egyik, ha „minden rendben van”, a másik, ha az adott intézetben, bár kellett volna, nem hirdették ki a fogvatartottaknak a Helsinki Bizottság képviselőinek érkezését. Árulkodó persze az is, ha valakinek a testén, a fején sérülés éktelenkedik. A végén elmondjuk a parancsnoknak, amit tapasztaltunk, és amin szerintünk haladéktalanul változtatni kell. 2013-ban például elképesztő egészségügyi körülményeket találtunk Tökölön, a fiatalkorúak börtönében. Rengeteg volt a kezeletlen bőrbetegség, egyetlen lavórt használtak tucatnyian, tűrhetetlen volt a zárkák higiéniai állapota. Jelentésünk után egy hónappal visszamentünk, addigra kifestették a körleteket, mind a 220 embert megvizsgálták, a bőrbetegségeket kezelni kezdték, új lavórokat és takarókat osztottak ki. Előfordul, hogy eljárást kezdeményezünk, vagy elérjük a házirend módosítását. Nyertünk már polgári és büntetőpereket, és eredményesek vagyunk az emberi jogi bíróság előtt is. De látni kell, hogy ennyi fogvatartottal és ekkora személyi állománnyal, ilyen fizetések és fizikai körülmények között nagyon nehéz a jelenleginél sokkal jobbat produkálni.

Mire panaszkodnak leginkább az elítéltek?
Abban például egyetértünk, hogy az egész rendszeren belül az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet a legrosszabb, mert ott nem gyógyítanak, csak szedálnak. Szavakkal leírhatatlan az egyes részlegek hangulata és szaga. Van olyan ügyfelünk, aki orvvadászat miatt került börtönbe, megjárta az IMEI-t is, és emiatt maradandó egészségkárosodást szerzett. Az erőszakot a fogvatartottak még nekünk is ritkán mondják el, mert félnek. Ha a bántalmazott mégis vallomást tesz, és orvosi látlelet is van, akkor is nagyon nehéz végigcsinálni egy ügyet Magyarországon. Strasbourgban, az emberi jogi bíróság előtt nagyobb eséllyel nyerünk, mert ott az államnak kell magyarázkodnia, honnan származnak a sérülések, ha nem bántalmazásból. Ha pedig nem ad ésszerű magyarázatot, fizethet. Magyarországon ez fordítva van. A legtipikusabb panasz egyébként az, hogy zsúfolt és koszos a zárka, rossz a kaja, és hogy nem lehet kijönni a zárkatársakkal. Ha az őrökre panaszkodnak, akkor sem annyira a bántalmazást sérelmezik, legfeljebb a tiszteletlen hangnemet. Például a káromkodást, a tegeződést, és ha nem is általánosan, de a rasszista megjegyzéseket.

Indokoltnak tartja kétkedve fogadni például azt a hírt, hogy a brutális rendőrgyilkos a börtönben magába szállt és öngyilkos lett?
Nem ésszerű arra gondolni, hogy gyilkosság történt, ha azt mondják, hogy öngyilkosság volt; ilyen mérvű erőszak nincs a magyar börtönökben. Évente 6–10 öngyilkosság történik, arra azért figyelnek, hogy kiszűrjék, ha valakiben van önártó hajlam. Néhány éve Kaposváron az őrök bántalmazásába halt bele egy fogvatartott, ott fel sem merült az önkezűség. Az viszont könnyen lehet, hogy nem a megbánás, hanem az elviselhetetlen körülmények vezetnek ahhoz, hogy valaki megölje magát.

A kormány jelentős előrelépésként hirdeti, hogy januártól kötelező minden elítéltnek dolgoznia. Ez hozhat pozitív változást?
Ez nem valódi változás, hiszen 1979 óta kötelező minden elítéltnek elfogadnia a neki felajánlott munkát. A szabályozás nem változott, de ma kétségtelenül több embernek adnak munkát, mint harminc éve. Az önellátó büntetés-végrehajtási rendszer megteremtése valóban elindult – már mindenhol rabok főznek a társaikra, és a ruhákat is az elítéltek varrják. Ez jó irány, de van egy nagy csoport, amely nem dolgozhat. Az előzetes letartóztatottakat például nem éri meg munkába állítani, mert bármikor szabadulhatnak, és rendszeresen jelenésük is van vizsgálatoknál.

És mi változik a szabadulás után?
Ha valaki durva abúzusnak van kitéve, az biztosan nem tud kijönni ép lélekkel. De olyanokat is ismerek, akiknek sikerült. Az biztos, hogy a börtönévek nagyon megváltoztatják az emberekről és a magyar társadalomról alkotott képet is. Ott mindenki jog- és tekintélytiszteletén ront már önmagában az is, hogy járna neki 4 négyzetméter, ehhez képest – mint egy állat – 1,5 négyzetméteren kénytelen élni. Így szinte semmi esély sincs arra, hogy bárki megjavuljon. Az elítéltek kétharmada vagyon elleni bűncselekményt követett el, és néhány év múlva kiszabadul a börtönből. Nem mindegy, hogy velük – akik a társadalom tagjai voltak és lesznek is – mi történik a börtön-évek alatt: rontunk rajtuk, vagy javítunk. Az ötvenszázalékos visszaesési arány azt mutatja, hogy nem sikerül „megjavítani” az elítélteket.

PÁLMAI ERIKA

A cikk a HVG 2015/4. lapszámában (28-29. oldal) jelent meg.

Felvetés

A kép forrása: tv2.hu

Találkozhattunk olyan közléssel, amely valakiknek a viselt dolgaival – számomra magánügyével – volt kapcsolatos, amelynek a hírértéke az, hogy az ügyük büntetőeljárást is érint vagy érintett, illetőleg, hogy az abban név szerint megemlített személyek közéleti személyekkel is valamilyen kapcsolatban állnak, álltak.

Valószínűsíthető, hogy a cikk íróját (vagy íróit), sok esetben az már egyáltalán nem érdekelte, hogy mi is történt valójában, illetőleg, hogy maguk az esetek büntetőjogi szempontból hogyan értékelhetők, hiszen, ha esetleg jobban utánajárt volna, azzal kellett volna szembesülnie, hogy azoknak igazából semmilyen jelentősége nincs, főleg nem hírértéke. És ebben az esetben senkit sem érdekelt volna, illetőleg a cikk talán el sem érte volna eredeti célját.

Azon túl azonban, hogy másokat igyekezett esetleg kellemetlen helyzetbe hozni, vagy karrierüket valamilyen módon megtörni, egy ilyen cikk szakmai jelentőséggel bírhat, ugyanis egy igen érdekes kérdésre hívhatja fel a figyelmet: a személyes adatok védelméhez fűzött érdekre, és ennek védelmére a büntetőeljárás során azoknak az esetében, akiknek egy eljáráson belül változik a státusuk.

Jogszabályi megalapozás

A témához kapcsolódóan, a személyes adatokat érintően, az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (Info tv.) határozza meg az alapvető fogalmakat^[1], amelyre figyelemmel alakul a törvény személyi hatálya, az adatok kezelésével kapcsolatos alapvető rendelkezéseket^[2], illetőleg a személyes adatok kezelésének jogi alapját^[3]. Az Info tv. határozza meg az adatkezelés módját is, amely álláspontom szerint, a büntetőeljárás során, valamilyen módon fokozottan kell, hogy érvényesüljön.^[4] Ezen álláspontomra a későbbiekben adok magyarázatot.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) a XXI. fejezetében szabályozza a személyes adattal való visszaélést.^[5]

Magyarország Alaptörvénye a szabadság és felelősség körében, az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogai között rögzíti a személyes adatok védelméhez való jogot, valamint az ártatlanság vélelmét.^[6]

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) szabályozza a büntető ügyekben való iratkezelést, illetőleg a jegyzőkönyv vezetés szabályait.^[7] Az okirat bizonyítás, hitelesítés céljára készült irat. Fogalmát a Pp. 195. §-a határozza meg, mely szerint az olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül a megszabott alakban állított ki, mint közokirat teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít.^[8]

A büntetőeljárás során keletkezett jegyzőkönyv közokiratnak minősül. Ennek jelentősége nyilván abban is áll, hogy azok tartalma, a rögzítésüket követően, csak megfelelő eljárási szabályok betartása mellett módosítható.

Ugyancsak a Be. és a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet (R.) rendelkezik az iratismertetés intézményéről.^[9]

Mi a kérdés?

Ennyi jogszabályi kitekintést követően érdemes még egyszer visszakanyarodni az eredeti felvetéshez, amelynek tulajdonképpeni lényege, hogy meddig lehet elmenni egyes, nem közéleti személyek, de akár közéleti személyek ügyeinek nyilvánosságra hozatalában, mi tekinthető magánügynek és személyes adatnak. Ezzel összefüggésben, nyilvánvalóan arra is ki kell térni, hogy vajon az ilyen jellegű tényfeltárás önmagában jogszerű, vagy már jogsértő.

Vizsgálva a kérdést, feltűnhet, hogy hasonló jellegű problémával már a korábbi adatvédelmi biztos, illetőleg Nemzeti Adatvédelmi és Információsszabadság Hatóság is foglalkozott. Az esetek bár különbözők voltak, mégis felfedezhető annyi hasonlóság, amely a továbbgondolkodást mindenképpen indokolja.

Az adatvédelmi biztoshoz címzett megkeresés szerint, egy megindult büntetőeljárásban, a nyomozóhatóság a feljelentő adatairól tájékoztatást adott a sajtónak, amely cikkében a megszerzett adatokat felhasználta olyan módon, hogy abból az érintett személy azonosíthatóvá vált.

Az adatvédelmi biztosnak címzett megkeresés alapján kiadott állásfoglalás világít rá a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény felhívása mellett a büntetőeljárásban résztvevő személyek személyes adatainak és a büntetőeljárás viszonyára.^[10] Ugyancsak ebben az állásfoglalásban rögzítette a biztos a sajtóra vonatkozó azon szabályokat, amelyeket a sajtó megsértett, és aminek eredményeképpen az állásfoglalás rögzítette, hogy az nem járt el jogszerűen.^[11]

Figyelemmel azonban az állásfoglalás óta eltelt időre, illetőleg a megváltozott jogszabályi környezetre, sokkal izgalmasabb a Nemzeti Adatvédelmi és Információsszabadság Hatóság által kiadott állásfoglalás, amely szintén a hatóságok adatszolgáltatására, illetőleg a sajtó adatkezelésére vonatkozik, azonban már sokkal inkább figyel nemcsak az adatkezelés szabályaira, de annak lehetséges következményeire is.^[12]

A két eset a felvetett kérdéstől annyiban különbözik, hogy azok, illetőleg azok során az adatvédelmi biztos, illetőleg a NAIH a hatóság adatkezelésével, illetőleg a hatósági adatkezelésen keresztül megvalósult sajtó-tevékenységgel foglalkozik.

Az ügy, tehát abban különbözik az előbbiekben vázoltaktól, hogy az adatkezelés nem a hatóság részéről valósult meg, illetőleg, hogy pontosabb legyek, a büntetőeljárás részét képező iratismertetést követően, valamely, az ügyben érintett, és az iratokat megismerő személy részéről, tehát egy terhelttől, vagy azzal kapcsolatban álló más személytől.

A konkrét ügytől elvonatkoztatva, pusztán egyes eljárásjogi helyzetre, és a már hivatkozott hatályos jogszabályi környezetre tekintettel vethető fel olyan kérdés, amely akár az alapjogok, de akár a bűnmegelőzési érdekek szempontjából vizsgálhatók.

Mi történik akkor, ha a büntetőeljárás hatálya alatt álló személy eljárásjogi helyzete változik?^[13] Önmagában az a körülmény, hogy megváltozik az eljárásjogi helyzete valakinek, azaz tegyük fel terheltből tanú lesz, természetesen nem jelent sérelmes helyzetet. Azonban, ha ezt a körülményt, mint személyes adatot, az azt kezelő nem veszi figyelembe, akkor már súlyos jogsérelmes helyzet alakulhat ki.^[14]

Konkrét példával: valakivel szemben eljárás indul, azonban az iratismertetést követően megváltozik az eljárásbeli pozíciója, vele szemben az eljárást az ügyész megszünteti, de érintettsége okán az eljárás további szakaszában tanúként szerepel. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a terhelti helyzete szűnik meg, de megilletik mindazon jogok, amelyek eddig, mint terheltet nem illették meg, mint például a zárt adatkezelés, vagy a tanúkímélet másik eszköze, amely az eljárás bírósági szakaszában lehet jelentős, a nyilvánosság kizárása.^[15]

Ebben a körben kiemelendő, hogy nem gyakorlati, hanem tisztán elméleti felvetésekről van szó, amelyek a megvalósulást, azaz a jogintézmény gyakorlásának tényleges lehetőségét magukban hordozzák.

Kérdéses lehet, hogy a jelenlegi jogszabályi környezet alkalmas-e a helyzet kezelésére, illetőleg alkalmas-e a vonatkozó rendelkezések maradéktalan betartására, betartatására.

Fentiekből következik, rá kell mutatni arra, hogy a büntetőeljárásban bizonyos általános érvényű jogelvek, vagy büntetőjogi jogintézmények, az ezeket megalapozó egyes jogszabályi előírások együttes érvényesülése, alkalmazása nehézségekbe ütközik vagy lehetetlenül.

Jelen cikk és a büntetőjog szűkebb szempontjából a tanúkímélés eszközei említhetők meg, mint például a zárt adatkezelés, amely jogintézmény – bizonyos körülmények között – egyenesen értelmét veszti.^[16]

Érdemes azon elgondolkodni, hogy abban az esetben, amennyiben az eljárás terheltjéből tanú lesz, már sok esetben nincs értelme zárt adatkezelést kérnie annak ellenére, hogy adott esetben komoly érdeke fűződhet személyes adatainak zárt kezeléséhez. Hiszen, míg az eljárás terheltje, addig az adatai szerepelnek az ügy irataiban, de legalábbis a jegyzőkönyvekben, és azok, akik jogosultak az iratokba betekinteni, ezeket az adatokat megismerhetik.

Amikor az adatkezelés elveszti a kontrollt

Fontos kiemelni, hogy nem a hatóság adatkezelése, illetőleg az adatoknak a hatóság által való megismerésének lehetősége jelent elsősorban problémát, hanem az a körülmény, hogy a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően legalább iratismertetéskor az eljárásban érintett más személy is megismerheti a személyes adatok ezen körét. És ekkor veszíthető el az adatok feletti kontroll.

Kilépve a hatóság eljárásának köréből, sok esetben elveszítve a kontrollt, a személyes adatok is kilépnek a hatósági adatkezelési körből, és azok kezelésének eredeti céljától függetlenedve olyan pályát futnak be, amely nem egyeztethető össze sem az Alaptörvényben meghatározott elvekkel, sem pedig a büntetőeljárás céljával.

A jelenleg hatályos szabályozás egyik veszélye, hogy a terheltek személyes adatai már a nyilvános tárgyalást megelőzően nyilvánosságra kerülhetnek olyan módon, hogy egyértelműen összefüggésbe hozhatók a terhükre rótt, de ítéletben még meg nem állapított cselekménnyel.

De miért jelenthet ez gondot? Fentebb volt arról már szó, hogy az Info tv. személyes adatokra vonatkozó előírásait büntetőjogi szempontból is fontosnak tartom megtartani, elsősorban bűnmegelőzési célból. Ezen vélekedésemet nemcsak, hogy alátámasztotta, de meg is erősítette a NEIH állásfoglalása.

A bűncselekmények felderítése jelentős társadalmi érdek, jelentősebb érdek fűződik azonban a bűncselekmények elkövetésének megelőzéséhez, illetőleg az eredményes visszatartáshoz. Ennek számos eszköze van, mint például a helyreállító büntető igazságszolgáltatás, azonban egyik legkézenfekvőbb, de korántsem legegyszerűbb eszköze az, ha terhelt az arányos büntetésen túl, társadalmi értelemben nem lehetetlenül el, a társadalomban való megtartása eredményes. Nyilvánvaló, hogy ez azoknál a személyeknél, akik szabadságvesztés büntetésből szabadultak kevéssé megvalósítható, azonban a társadalmi ellehetetlenüléshez nem is kell a legsúlyosabb büntetés körülményeire gondolni.

Visszakanyarodva az eredeti felvetéshez, az ellehetetlenülés veszélye már akkor fennáll, amikor egy büntetőeljárás megindul, hiszen függetlenül attól, hogy az eljárásnak mi a vége, azaz milyen határozattal zárul, már azelőtt stigmalizálhatják az eljárással érintett személyt, mielőtt vele kapcsolatban a bíróság, de akár az ügyészség határozatot hozna. Akivel szemben eljárást indítanak, tapasztalat szerint sokkal nagyobb eséllyel bocsátják el a munkahelyéről, mint azokat, akikkel szemben nincs eljárás, akkor is, ha az eljárás kimenetele egyáltalán nem biztos.

Erre enged következtetni a NEIH állásfoglalása is, illetőleg felhívja a figyelmet arra, hogy a büntetőeljárással kapcsolatos személyes adatok sokáig hozzáférhetők, tehát kezelésük magukban hordozzák a büntetőeljáráson túlmutató hátrányokat, amelyek, „befolyással lehetnek az érintett magánszférájára, reszocializációs lehetőségeire, esélyeire a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesülés idejét követően is.”

Áttekintve a vonatkozó jogszabályi környezetet, több megállapítás tehető. Az Alaptörvény rögzíti a személyes adatok védelméhez való alapvető jogot, illetőleg az ártatlanság vélelmét. Az Info tv. rendelkezik az adatok kezeléséről, a Be. rendelkezik a jegyzőkönyvekre vonatkozó követelményekről, míg az Smtv. a sajtóra vonatkozó szabályokat rögzíti.

Egyértelmű és elgondolkodtató, hogy a legnagyobb problémát az alaptörvényi szinten szabályozott jogok tiszteletben nem tartása okozza. Sem az ártatlanság vélelme, sem a személyes adatok védelméhez való alapvető jog nem érvényesül. Nem érvényesül annak ellenére, hogy ezen jogokat további alacsonyabb szintű, és a jogkövető állampolgárhoz talán közelebb álló törvények is szabályozzák.

További gondot okozhat, hogy a Be. is biztosítja a terhelti személyes adatok bizonyos köréhez való hozzáférést úgy, hogy a hatóság jogszerű eljárásának következménye végső soron az adatok felhasználása kontrolljának teljes elvesztése lehet, amely a hatóságnak már nem felróható.

Záró gondolatok

Mi a cél? A cél az, hogy a büntetőeljárási személyes adatok célhoz kötött kezelése ne okozzon nagyobb hátrányt, mint, ami a büntetéssel okozott hátrány, illetőleg, hogy a büntetőjogi céltól eltérő adathasználat mértéke csökkenjen, ezzel elkerülve a büntetőjogi célokon túlmutató következményeket.

Mi lehet a megoldás? Arra várni, hogy a jogkövetés fegyelmezettebb lesz, véleményem szerint felesleges. Az ingerküszöb egyre magasabb, az emberek figyelmének rövid idejű lekötéséhez sokkal több kell, mint az unalmas tényekről való tájékoztatás. Erre figyelemmel, folyamatosan kell azzal számolni, hogy egyes egzisztenciák áldozatul esnek a hírverésnek, arra tekintet nélkül, hogy a személyes adatokat használók megsértették-e a hatályos jogszabályi előírásokat, vagy sem, az adathasználat célhoz kötött volt-e vagy sem.

Ha nem a jogkövető magatartás a megoldás, akkor marad a jogalkotás. Meggondolandó, hogy mely terület igényel jogalkotói beavatkozást. A fentebb kifejtettekre figyelemmel a megfelelő az, ha a szabályozás elsősorban nem bizonyos magatartás kifejtését tiltja, hanem „kifogja a szelet a vitorlából”. Amennyiben a visszaélésszerű adathasználat visszaszorítása a cél, korlátozni kell a hozzáférhető, felhasználható adat mennyiségét, minőségét.

Az itt következő áttekintésben – mint erre a cím is utal – nem kriminológiai kérdéseket érintek, igyekszem a tételes jog keretei között maradni.

Célom, hogy áttekintsem a bűnszervezet büntetőjogi fogalmának és a bűnszervezeti elkövetés jogi szabályozásának magyarországi kialakulásával, fejlődésével kapcsolatos vitákat és az ezek során felvetődött, részben ma is aktuális értelmezési gondokat. Talán hasznos lehet ennek során néhány olyan szempont felvázolásának a megkísérlése, amely az új Btk. alkalmazása és esetleges majdani korrekciója során is figyelembe vehető.

Történelmi gyökerek

Már az 1795-ös büntető kódex-tervezetünk is „alapelvei” közé emelte, hogy „ha többen társultak bűntettek elkövetésére, az ilyenben résztvevő vádlott – még abban az esetben is, ha ténylegesen csupán egyetlen bűntett elkövetéséhez nyújtott segítséget – az összes többi bűntettért is köteles felelni, amelyet azon idő alatt követtek el, míg ő bizonyíthatóan a bűnöző társaság tagja volt.”^[1]

A korabeli reformkori szerzők közül elsőként Vuchetich Mátyás még latinul írt tankönyvében tett különbséget „összeesküvés” és „bűnbanda” között, utóbbit több elkövető nem eleve meghatározott bűncselekmények elkövetésére, hanem általában bűnözésre szerveződött csoportjának tekintve.^[2] Néhány évtizeddel később Szokolay István igen érzékletesen és mai szemmel nézve is pontosan vázolta fel a már szervezettnek minősíthető kriminalitás különféle formáit.

„Ezen alapszik a bűntársulatnak eszméje, melly complot, conjuratio, societas deliqendi nevet visel, midőn t.i. többen szerződésileg egyesülnek, hogy minden különbség nélkül kiki mindent el fog követni, hogy bizonyos tény létrejöhessen; – itt nincs senkinek szerepe kiszabva, hanem kötelesek egymást viszonosan segélleni. Ezen társulat azon viszonos akaraton alapszik, mellyet egymásnak kinyilatkoztatnak, hogy bizonyos bűn létesítésére törekszenek – innen következik, hogy egyik olyan bűnszerző mint a másik; mert mindenik beleegyezett a létesítésbe és mindenkinek akarata elegendő alap volt a bűntett elhatározására; – ha bár tehát némelly tagok nem jelentek is meg a helyszínére, vagy tettleges részt nem vettek a kivitelben, még is bűnszerzőnek tekintendők, mert értelmileg csakugyan bűnszerzők voltak. Illy társulatoknál egy egyént ki is szoktak választani, ki a terv kivitelét rendezi és ez a társaság főnökének neveztetik.”^[3]

Szokolay is kiemelte e „bűntársulatból” a veszélyesebb „bűn-bandát”.

„Bandának nevezzük az olly bűntársulatot, mellynek czélja nem egy bizonyos bűntettet létesíteni, hanem többféléket végrehajtani, melyek egy nemhez is tartozhatnak, de előre meg nem határoztatnak. – Egyesülnek ezen bűnszerzők bizonytalanra – nem határozzák meg, mikor és milly bűntettet követnek el hanem a mint a körülmények hozzák magukkal, ezt vagy amazt szokták cselekedni. A különbség az egyszerű társulat és a banda között igen nagy; a társulat csak egy bűntett végett egyesül, a banda többre, a társulat meghatározza cselekvése körét – a banda határozatlanul működik, nemcsak egynemű, hanem különféle nemű bűnökre is alkalmazván tehetségeit. – A társulatnak létezése a bűntett végrehajtásáig terjed, a banda pedig egygyütt marad bármilly bűn elkövetése után is mindaddig, míg vagy szét nem verik erővel, vagy más szükségből önmagok szét nem oszlanak.” ^[4]

Még első írott Büntető Törvénykönyvünk elkészülte előtt Schnierer Aladár elemezte talán legrészletesebben kora uralkodó felfogását, mely szerint „több személynek valamely közösen czélbavett bűntény elkövetésére irányzott egyesülése ’bűnszövetségnek’ (societas delinquendi) neveztetik.”^[5]

A másik, ettől eltérő nézet Schnierer szerint „az egyesülő személyeknek közvetlen önnön érdekétől eltekint” és már bűnszervezetnek tekinti pusztán „többeknek valamely bűntény közös elkövetése végett létesített egyesülését.”

A jeles pesti jogtanár kritikától sem mentesen vizsgálta a definíciókat, s választ keresett egyebek mellett arra a máig ható kérdésre is, hogy lehet-e a bűnszövetség puszta létesítését, mint olyat – tehát a bűntett elkövetése nélkül is – jogosan büntetéssel sújtani. A megoldást – pl. a kísérlet alaptalan erőltetését – elvetve egyes súlyosabb esetekben már ekkor az előkészület büntetendővé nyilvánításában látta. Igyekezett megoldást találni arra a száznegyven év elteltével is szintén meglepően aktuális kérdésre, hogy büntetendő-e az a személy „aki a bűnszövetségbe mint részes [itt „tag”] belépett, akkor is, ha a tett kivitelénél jelen sem volt.”

Schnierer meggyőzően kifejtette, hogy tarthatatlan (igazságtalan és dogmatikailag sem igazolható) „a bűnszövetség részeseit egész általánosságban is minden további megkülönböztetés nélkül értelmi bűnszerzőtársaknak [tehát társtetteseknek] nyilvánítani.”^[6]

A bűnszövetségtől ő is megkülönböztette a bűnbandát, melynek lényege szerinte abban áll, hogy „annak tagjai bizonytalanra egyesülnek, nem határozzák meg, mikor és minő tettet fognak elkövetni, hanem mindent a körülményektől s az alkalomtól tesznek függővé.”

Ma is tanulságosak azok a fejtegetések, melyek lényege szerint a bandatagok felelőssége különböző lehet aszerint, hogy csak a banda létrehozásában, a közösen elkövetendő bűncselekmények kitervelésében, illetve a végrehajtásban is közreműködtek-e.

A Csemegi-kódex a „szövetség” fogalmát általában az előkészület sajátos formájának tekintette, és önmagában csak felségsértés, hűtlenség és lázadás esetén büntette. E bűncselekmények kapcsán „szövetségnek” a felségsértés kapcsán beiktatott definíciót tekintette: „két vagy több személy az elkövetést közös egyetértéssel elhatározza”. Pénzhamisítás, gyilkosság és gyújtogatás esetén a szövetség csak akkor volt súlyosabban minősülő körülmény, ha ahhoz előkészületi cselekmény is társult. Később e deliktumok kiegészültek a hatósági közeg elleni erőszak „többek szövetségében” történő elkövetésével.

Emellett a lopás minősítő körülménye volt a „szövetségben történő elkövetés”, ami megint mást jelentett. Fayer László magyarázata szerint „ami a büntetőjogban ’bűnbanda’ név alatt ismeretes, az csak a lopásnál van körülírva. Azt tételezi föl a törvény, hogy a cselekményt olyanok követték el, kik előre egyedileg meg nem határozott bűncselekmények elkövetésére egyesültek. Jól megjegyzendő tehát, hogy ide nem tartoznak olyan esetek, melyekben többen egyesülnek egy lopás elkövetésére, hanem csak azok, hol rabló- vagy tolvaj-szövetség alakult, és ennek tagjai követték el a cselekményt.”^[7] Mint a Curia egyik korabeli ítéletében is olvasható „tolvajszövetség több olyan egyén szövetkezését tételezi fel, kik vagy már azelőtt együtt vagy másokkal számos lopást véghezvittek és így szokásos tolvajoknak tekintendők, vagy legalább nem egy, hanem határozatlan számú lopás elkövetésére állottak össze.”^[8]

A bűnszövetség mai fogalmának megalkotása és a korábbinál még szélesebb körű alkalmazásának előírása az 1950. évi 24. sz. tvr.-hez köthető, az 1961. évi V. törvény csupán a szóhasználaton változtatott (a „szövetkezetet” „szövetségre” cserélte), a tartalmon nem. Magát a fogalmat évtizedekig részletekbe menően értelmezte a Legfelsőbb Bíróság IV. sz. Büntető Elvi Döntése, amely – máig érvényes megállapításai ellenére – ma már elsősorban jogtörténeti emlék.

A bűnszövetség maga azonban távolról sem. Továbbra is elsősorban a társas bűnelkövetési formák törvényi szabályozásának minőségétől várjuk, hogy megfelelően reagálhassunk a szervezett bűnözés minőségi átalakulására, térnyerésére.

A bűnszervezet megjelenése és helykeresése a hazai tételes büntetőjog világában

A magyar anyagi büntetőjogban tehát már a múlt század ötvenes évei óta levonták a szervezett bűnelkövetés veszélyességének konzekvenciáit a „bűnszövetség” fogalmának megalkotásával, és azzal, hogy azt mind több bűncselekmény súlyosabban minősülő eseteként szabályozták. A fogalom kezdettől fogva lényegében legalább két személy legalább két bűncselekmény elkövetésére vonatkozó megállapodását, és legalább egy bűncselekmény elkövetésének megkísérlését jelentette.

Mindez azonban néhány évtized múlva már kevésnek bizonyult a szervezett bűnözés veszélyesebb formái elleni hatékony fellépésre.

Ennek felismerése előbb az ítélkezés elvi irányítása körében jelentkezett, a gyakorlat tehát e tekintetben megelőzte a jogalkotást.

A Legfelsőbb Bíróság 1995. februári 154. számú Büntető Kollégiumi Állásfoglalása (a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről) a következőket tartalmazta:

„A társas bűnelkövetés sajátos formája a szervezett bűnözés. Megkülönböztető jegye a bűnözés céljára létrehozott jól tagolt és irányított konspiratív szervezet, amely a bűnözést folyamatosabb üzleti vállalkozásként űzi, és gyakran monopolhelyzetet alakít ki bizonyos bűncselekmények elkövetésére.

Jellemző lehet a bűncselekmény pontos megtervezése és végrehajtása, a részfeladatok munkamegosztásban való végrehajtása, a részfeladatokra specialisták alkalmazása, a tanúk, sértettek, érdekeltek megfélemlítése, az árulás megtorlása, az ellenfelekkel való leszámolás. Gyakran rendelkeznek nemzetközi kapcsolatokkal.

E bűnelkövetési mód kiemelkedő veszélyessége miatt nyomatékos súlyosító körülmény, ha az ügyben a szervezett bűnözés ismérveit lehet megállapítani, és az elkövető ennek részeként hajtotta végre a bűncselekményét.”

A szervezett bűnözés tételes jogi szabályozása több lépcsőben történt. E folyamat során 1997 és 2001 között – tehát mindössze 4 év alatt – négy különféle szabályozás született, ami önmagában érzékelteti a kérdést érintő folyamatos vitákat.^[9]

Lássuk először hogyan változott a bűnszervezet törvényi fogalma, azután a bűnszervezet keretében elkövetett bűnözés szabályozása.

A bűnszervezet fogalmának változásai

A bűnszervezet fogalma először 1997-ben került az ekkor már közel húsz éve hatályos harmadik Büntető Törvénykönyvünkbe, az 1978. évi IV. tv.-be, annak számos szakaszát módosítva.

A döntés jogpolitikai célja világos volt. A bűnözés mind kiterjedtebbé és veszélyesebbé válásával egyre sürgetőbb igény fogalmazódott meg elsősorban a gyakorló bűnüldözők részéről, hogy az eddigi súlyosabb fenyegetést jelentő, de számos területen már nem kielégítő hatékonyságú felelősségre vonást eredményező társas elkövetési alakzatokon kívül (társtettesség, csoportos elkövetés, bűnszövetségben történő bűnözés) lehetőség nyíljon a szervezett bűnözés kidolgozottabb, veszélyesebb formái elleni eredményes fellépésre is.

Ennek keretében már a ’90-es évek elejétől, elsősorban belügyi körökben olyan elképzelések születtek, amelyek konkrét bűncselekmények elkövetésének hiányában, pusztán a szervezett bűnözői csoportokhoz tartozást is büntetni kívánták. E nézetek hangoztatott indoka az volt, hogy önmagában az ilyen deliktum-orientált csoportok létrehozása, működtetése, az ezekhez való csatlakozás is olyan potenciális veszélyt jelent a társadalomra, amely tényleges tettek (vagy azok bizonyíthatóságának) hiányában is büntetést érdemel. A szigorítást sürgető vélemények alappal hivatkoztak bizonyos nemzetközi tapasztalatokra is.^[10]

a) Lényegében e törekvések első formába öntése volt az említett 1997-es Novella, amely azonkívül, hogy az Általános Részben meghatározta a bűnszervezet fogalmát (bűncselekmények folyamatos elkövetésére létrejött olyan – munkamegosztáson alapuló – bűnszövetség, amelynek célja a rendszeres haszonszerzés)^[11], kiterjesztette a vagyonelkobzás alkalmazásának körét, a Különös Részben új tényállásként megalkotta a bűnszervezet létrehozása nevű bűncselekményt, végül számos deliktumhoz minősítő körülményként (súlyosabb büntetés kiszabását lehetővé téve) kapcsolta a bűnszervezet tagjakénti elkövetést.

A változások bizonyos dogmatikai aggályokat azonban felvetettek, amelyek ugyan elsősorban a „bűnszervezet létrehozása” deliktumát érintették, de szorosan kötődtek a társas bűnelkövetési forma új definíciójához is. Az ekkor zajló műhelyviták résztvevői (köztük e sorok írója) amiatt aggódtak, hogy bűnszervezet tagjának lenni voltaképpen „cselekvés nélküli szándék”, s ennek büntetése alapvető dogmatikai elveket sért. A bűnös szándék realizálása érdekében létrehozott szervezeti keretek – mégoly kidolgozottak is azok – konkrét és kézzelfogható (legalább valamely meghatározható deliktum kísérleteként értékelhető) cselekmény nélkül a büntetőjog számára egyszerűen nem értelmezhetők, vagy ahol mégis, ott a tett – kivételesen – a már eddig is kidolgozott előkészület keretébe illeszkedhet.

„Cogitationis poenam nemo patitur”^[12] – idézhető ezzel kapcsolatban a latin bölcsesség melynek még inkább aktualitást ad az a szemlélet, amely a csaknem rendszeresen bekövetkező felfogásbeli ciklusváltások ellenére meghatározónak a konkrét tettet s nem az elkövetőt (annak személyes tulajdonságaival és motivációival) tekinti.

Angyal Pál már a múlt század elején „a büntetőjognak immár másfél évszázad óta világszerte mély gyökereket vert alapelveivel homlokegyenest ellenkezőnek” nevezte azokat a törekvéseket, amelyek „egy mentalitással kapcsolatos diszpozíciót, merőben lelki hangoltságot” tesz a büntetőjogi felelősség alapjává.

Az ilyen felfogás – írja – „ha a vesékbe akar látni, úgy…békóba veri a gondolatszabadságot, illetve lehetővé teszi, hogy bárki bármikor dologházba utaltassék.”^[13]

Ellenvetésként persze a pragmatikus oldal nyomban felhozta, hogy az idézett aggodalom megfogalmazása óta a világ, s benne a bűnözés világa jócskán megváltozott. Kérdés azonban, hogy a jogi felelősség tettekhez igazodó, világos elvei átformálhatóak-e a bűnözés mindenkori alakulásainak vagy jellegzetességének függvényében. Ez ugyanis a szervezett bűnözés által előidézett erózióra „jogi vagy gondolkodásbeli erózióval” válaszol: a konkrét cselekvés helyett a fenyegetőnek látszó lehetőséget büntetve tesz erőszakot bizonyos elvi, jogbiztonsági tételeken.

Persze a kérdés mégsem volt ilyen egyszerű, hiszen látni való volt az is, hogy a bűnszervezetek alakításakor a szervezők, s a tagok általában többet tesznek egyszerű fantáziálásnál, nem a bűnös szándék, nem a gondolat, hanem az ennek realizálása érdekében történő, s kézzelfogható tettekben is testet öltő szerveződés lehet a felelősségük alapja.

Mindent egybevetve, átmenetileg több érv volt azok kezében, akik megkísérelték eloszlatni a szerveződés általános büntetésével szemben felhozott aggályokat, arról nem is beszélve, hogy a bűnözés aggasztó intenzitása eleve lépéselőnyt jelentett a drasztikusabb megoldást szorgalmazók számára.

Erre az önálló bűncselekmény „életpályájának” alakulását vizsgálva még kitérek.

Maga a bűnszervezet-fogalom azonban szinte megalkotásakor előre vetítette alkalmazási nehézségeit.

Első ránézésre látható volt, hogy a meghatározás milyen erős szálakkal kötődik a bűnszövetség fogalmához, hiszen ez az adott fogalom genus proximuma. A szabályozás a jogalkotói szándéktól eltérően nem fejezte ki kellően markáns módon azt a többletet, melynek folytán a bűnszervezet éppen a bűnszövetségnél jelent nagyobb veszélyt a társadalomra.

A fogalom nem kívánt meg a bűnszövetség minimumánál – vagyis két személynél – több elkövetőt a bűnszervezet megállapításához. Ám ha két személy szövetkezik, vajon van-e bármely praktikus értelme többletként még valamiféle „munkamegosztást” is megkövetelni tőlük?

Az is szembetűnő, hogy semmilyen módon nem kívánták korlátozni a szóba jöhető bűncselekmények körét (legfeljebb az jegyezhető meg, hogy a meghatározásból persze a szándékos elkövetésre történő szövetkezés kitűnik), elvileg tehát bármely jellegű, típusú, fenyegetettségű bűncselekmény elkövetésére létrejöhetett bűnszervezet. Célszerűbb lett volna legalább a bűntettekre, azok közül is a súlyosabbakra szűkíteni a kört (amit a különös részi tényállásnál meg is tettek).

A következő elem a folyamatosság, mely természetesen közel nem azonos a büntetőjogunk fogalomrendszerében „folytatólagosságnak” nevezett kritériummal, valószínűleg elégségesnek tartja a viszonylag rövid időközönkénti elkövetést. Ám miként értelmezzük a kérdést, ha egy tartósan működni kívánó hierarchizált bűnbanda beéri félévente egy súlyos bűncselekmény elkövetésével?

Végül a jogalkotó a rendszeres haszonszerzéssel is korábbi fogalomhoz nyúlt vissza, ez pedig lényegében az üzletszerűség. Ám ha ezt tette, mégis csak beleesett a folyamatosság mellett a rendszeresség csapdájába is, arról nem is beszélve, hogy már ekkor hallhatóak voltak olyan aggódó hangok, hogy a rendszerinti haszonszerzés mellett vajon nem jelentenek-e legalább ekkora veszélyt, a nem kifejezetten kézzelfogható haszonra spekuláló terrorszervezetek.

Összegezve: a bűnszervezet e szabályozás szerint nem volt más, mint speciális („kiemelt” vagy minősített) bűnszövetség, vagyis lényegében folytatólagos, üzletszerű bűnszövetségnek felelt meg.

Hamar be kellett látni, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelemben eredményesen nehezen támaszkodhattunk a hagyományos büntetőjogi fogalomrendszer „halmozásával” kialakított definícióra.

b) A korrekció nem sokat késett, bár sajnos egyáltalán nem az imént feltett kérdésekre adott választ, inkább sajnos további értelmezési és alkalmazási gondokat szült. 1998-ban a korábbit a következő definícióval cserélték fel:
Bűnszervezet: bűncselekmények rendszeres elkövetése révén, haszonszerzés végett létrejött olyan bűnszövetség, amely feladatmegosztáson, alá-fölérendeltségi rendszeren és személyi kapcsolatokon nyugvó szerepvállaláson alapul.^[14]

Lényegében ez a bűnszervezet sem volt más, mint üzletszerű bűnszövetség: érdemi eltérés a folyamatos és rendszeres elkövetés között aligha mutatható ki. Ugyanez elmondható a feladatmegosztás és a munkamegosztás vonatkozásában is. Új elem volt az alá- fölérendeltség és a személyi kapcsolatokon nyugvó szerepvállalás. Az előbbivel a szervezetiséget, a hierarchiát emelték ki, melynek konzekvenciáit a különös részi tényállásban vonták le az egyes szerepek megnevezésével, megkülönböztetve az „irányító, létrehozó” és az „egyszerű” tagokat. Az utóbbi elem indokoltsága mellett nehéz lenne érvelni, mert ha egy olyan bűnszövetségről beszélünk, mely bűncselekmények rendszeres elkövetése révén törekszik haszonszerzésre, és feladatmegosztáson, valamint alá-fölérendeltségen alapul, az aligha képzelhető el személyi kapcsolatok és az egyes személyek szerepvállalása nélkül. A szervezettség (bár a fogalom nem beszél szervezettségről, de azt minden létező módon körülírja) eleve feltételezi a személyi kapcsolatokat, és a szervezet tevékenységében valamiféle szerep vállalását. Mindezt ezért teljesen felesleges volt kihangsúlyozni.

A jogalkotó továbbra is megelégedett minimálisan két személy megállapodásával, ez pedig már-már komolytalanná teszi pl. az ebben az esetben is megkövetelt „alá-fölérendeltségi rendszert”. A két tagból álló szervezetek (?) aligha jelentenek olyan fokozott veszélyt a társadalomra, mely a bűnszövetségen túlmutató új fogalom alkotását indokolná.

c) A ma is hatályos szabályozást 2001-ben alkották meg.^[15] Eszerint a „bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése”.^[16]

A módosítást – a korábbi előírások mindinkább kiütköző hibái mellett – jelentősen befolyásolta az ország jogharmonizációs kötelezettsége, elsősorban a 2000. december 14-én Palermóban aláírt, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében létrejött Egyezmény^[17], a határokon átnyúló szervezett bűnözés ellen. Az Egyezmény elfogadása Magyarország részéről megteremtette annak az alapját, hogy a Btk.-ban a bűnszervezetnek olyan fogalom-meghatározását adja, amely a nemzetközi elvárásoknak is megfelel.

A miniszteri indokolás meghatározása szerint három főnél kevesebb személy együttműködése nem eredményezheti bűnszervezet megállapítását, a hosszabb időre utalás pedig azt juttatja kifejezésre, hogy egy vagy két bűncselekmény alkalmi jellegű elkövetése esetén nem állapítható meg a bűnszervezetben elkövetés. A bűnszervezet létrejöhet úgy is, hogy a bűnszervezetben tevékenykedő személyek egymás cselekményéről tudnak, adott esetben közösen valósítják meg a bűncselekményeket, de létrejöhet úgy is, hogy a keretében bűncselekményeket irányító vagy vezető személy hangolja össze azoknak az elkövetőknek a magatartását, akik egymás tevékenységéről esetleg nem is tudnak. Az eddigi definíciókkal összevetve megállapítható, hogy a kevésbé szigorú, lazább feltételrendszer egyszerűbb bizonyítási helyzetet teremthet a bűnüldözés számára is.

Az új definíció eszerint lényegesen tágabb kört rajzol, amelybe a bűnöző célzatú tartós struktúrák számos formája behelyezhető. Ez a fogalom alkalmas lehet arra, hogy egyik oldalról kifejezze az alkalmi, kisebb súlyú bűnszövetséghez viszonyított többletkriminalitást, másik oldalról demonstrálja a szervezettség súlyosabb formájában rejlő veszélyességet.^[18] Elmondható tehát, hogy a szabályozás koncepcionális megváltoztatása valóban kézzelfoghatóvá tette a bűnszervezet bűnszövetségtől eltérő, s annak egyértelműbben súlyosabb voltát.

Érdemes mindezt ábrával is szemléltetni:

Ugyanakkor mindkét kategóriának a szervezett bűnözéshez kapcsolódó voltára, s arra tekintettel, hogy nem két egymást feltétlenül kizáró, hanem közös elemeket is tartalmazó, emellett kölcsönösen átjárható, alakítható bűnözési formákról van szó, szükséges volt a bűnszövetség definíciójában nem csupán a minimálisan szükséges elemeket rögzíteni, hanem azt is, hogy „felső határa” a már bűnszervezetnek tekinthető csoportosulás kimutathatóságáig terjed.^[19]

Noha értelmezési gondok olykor adódnak, a definíció – figyelemmel a Kúria bűnszervezeti elkövetéssel kapcsolatos jogegységi döntésére is^[20] – összességében eddig működőképesnek bizonyult.

Bűnszervezet keretében történő elkövetéshez bármely szándékos bűncselekmény esetén súlyos általános részi konzekvenciák társulnak.^[21]

A „bűnszervezetben részvétel” bűncselekményének alakulása

a) Az első változat

Az önálló bűncselekmény 1997-ben megalkotott eredeti tényállása különbséget tett egy általános (bármely bűncselekményre irányuló), és egy speciális (bizonyos bűncselekményeket érintő) bűnszervezet között. Utóbbi esetben az irányító felelősségre vonása szempontjából feltétel volt, hogy a tagok személy elleni erőszakos bűncselekményt is elkövettek. A jogalkotónak a két csoport létrehozásával az volt az elsődleges célja, hogy az „egyszerű tagok”, illetve a „támogatók” felelősségét csak az első esetben lehessen megállapítani. Ennek a különbségtételnek az indokoltsága azonban hamar kérdésessé vált. A számtalan lehetséges ellentmondás közül elég legyen egyetlenre rámutatni: a lopások céljából létrejött szervezet tagja – ha társa mondjuk egy alig jelentős tárgyi súlyú személyi szabadság megsértését is elkövette – akár három éves börtönre számíthatott, az embercsempészés céljából létrejött szervezet tagja azonban – ha tudtával társai pl. fegyvercsempészést is elkövettek – büntetlen maradt. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a különböző bűnszervezetek tagjai közötti megítélésbeli különbséget egyetlen egységes szerkezetű bekezdésre utalva ne lehetett volna a jogalkalmazóra bízni.

A szabályozás jogalkalmazási, sőt dogmatikai problémákat vetett fel azon tagok felelősségre vonása esetében, akik nem követtek el bűncselekményt. Mint erre már korábban utaltam, a (4) bekezdésben írt rendelkezés önmagában a „tagságot” rendelte büntetni (legalábbis a szövegezésből ez derül ki). Itt arra az igen problematikus kérdésre kellett választ keresni, milyen tartalmi ismérveket kell megkövetelnünk annak megállapításához, hogy valakit pusztán azon az alapon felelősségre lehessen vonni: csatlakozott egy a tényállás (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmények valamelyikét megvalósító személyt tagjai közt tudható szervezethez.

A szervezeti tagság ugyanis feltételezi a bűnszervezethez való tudatos csatlakozást, s a szervezet életében való valamiféle konkrét, körvonalazható részvételt. Ez akár a szervezeti célok kinyilvánított elfogadásában, akár erre egyértelműen utaló magatartásban, pl. a szervezet támogatásában megnyilvánulhat.^[22] A megfogalmazásból az is kitűnik, hogy nem csupán a tag, de a létrehozó, s az irányító sem vonható mindaddig felelősségre, amíg valamely tag legalább meg nem kísérli valamelyik itt felsorolt bűncselekmény elkövetését.

Ez felvetette azt a további problémát, hogy miként alakuljon a felelősség, ha a tag szándékával a (másik tag vagy szervező által) megvalósított bűncselekmény nem találkozott, azt kifejezetten ellenezte, vagy annak lehetősége a tudatában fel sem merült.

Úgy tűnik, mindezt a jogalkotó annakidején közömbösnek tekintette – hiszen a szervezeti tag által megvalósított bűncselekmény objektív, tárgyi kritérium volt, vagyis az elkövetés ténye szükséges volt ugyan a társak felelősségének megállapításához, de a tett elkövetésében nem részes tagok – természetesen, ha tudnak a bűncselekményről – e tényhez fűződő pszichikai viszonya érdektelen volt.

A kritikák hatására azonban mind erőteljesebben merült fel a módosítás igénye.

b) A bűncselekmény későbbi megfogalmazása

A 2002. április 1. napjától hatályos Novella a korábban említett értelmezési gondokat részben kiküszöbölte, részben azonban megkerülte, amikor a tényállást koncepcionális alapon alakította át. Az új felfogásnak megfelelően voltaképpen nem kifejezetten a létrehozás, hanem a bűnszervezet keretében történő elkövetés támogatása, elősegítése került a büntetést érdemlőség középpontjába. A nehezen körvonalazható „tagság” helyett – amely a tradicionális kontinentális gondolkodásmód keretében „elkövetési magatartásként” egyébként sem volt értelmezhető – a jogalkotó lényegében a bűncselekmény előkészítésének, feltételei megteremtésének a különféle formáira alapítja a felelősséget.

E szabályozás szerint bűnszervezetben részvételt követ el:
(1) Aki bűntettnek bűnszervezetben történő elkövetésére felhív, ajánlkozik, vállalkozik, a közös elkövetésben megállapodik, vagy az elkövetés elősegítése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, illetőleg a bűnszervezet tevékenységét egyéb módon támogatja, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Bűnszervezetben részvétel miatt nem büntethető, aki a cselekményt, mielőtt az a hatóság tudomására jutott volna, a hatóságnak bejelenti, és az elkövetés körülményeit feltárja.^[23]

Az elkövetési magatartásokból világos, hogy a jogalkotó jellemzően előkészületi cselekmények befejezett tettként történő értékelésével „sui gereis deliktumot” alkotott.

A tényállást értelmezve leszögezhető, hogy a célorientált bűnözői csoporthoz történő puszta csatlakozás nem bűncselekmény, sőt – mint látni fogjuk – kifejezett konkrét magatartás hiányában még annak büntethetősége sem egyértelmű, akit a csoport létrehozójaként, irányítójaként tartanak számon. A büntetendőséghez ezen túlmenő magatartás kifejtése szükséges, ami már a szervezet konkrét bűnözői tevékenységét készíti elő. Kivétel ez alól a klasszikus, előkészületi magatartásokhoz képest többletet jelentő „egyéb módon történő támogatás”. Az elkövetési magatartások a szervezethez tartozó és a szervezeten kívüli személyek részéről egyaránt megvalósíthatók.

Az alkalmazhatóság érdekében tett kétségtelen továbblépés ellenére értelmezési gondok itt is jócskán adódtak.

a) Van olyan vélemény, hogy a harmadik fordulatnak tekinthető „egyéb módon történő támogatás” csak a bűnszervezeten kívül álló személy részéről valósítható meg (pl. anyagi eszközök juttatásával), s ez a magatartás (de csakis ez) már létrehozott, működő bűnszervezetet feltételez.^[24]

A lehetséges alanyok szűkítését némiképp vitathatónak tartom, mert indokolatlanul privilegizált helyzetet teremt annak a csoport-tagnak, aki a tudatos csatlakozáson túlmenően, pl. akár rendszeres finanszírozással is támogatást nyújt a bűnös tevékenység előkészítéséhez. Egyébként sem világos, miért kellene a lehetséges alanyok körét tekintve különbséget tennünk pl. a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges eszközök beszerzésében, rendelkezésre bocsátásában testet öltő magatartás és az anyagi eszközök rendelkezésre bocsátása, esetleg a tekintélyen, befolyáson alapuló pszichikai támogatás között.

b) Szintén vitatható, hogy az előkészületi magatartások első fordulatában leírt magatartások tekinthetők-e egy még nem létező bűnszervezet létrehozásához történő hozzájárulásnak is.^[25]

Ez az álláspont feltehetően azon a nem teljesen meggyőző gondolatmeneten alapul, hogy az előkészületi magatartások „bűnszervezet keretében történő elkövetéséhez” kötődnek, ebből adódóan pedig az elkövető célzata kettős lehet: vonatkozhat arra is, hogy a bűncselekményt (még nem létező, de megalakítandó) bűnszervezetben kövessék el. Eszerint tehát az első fordulat esetében a bűnszervezet megalapítását célzó tetteket is a büntetést érdemlő magatartások körébe kell vonnunk, hiszen a speciális keretek között megvalósítandó bűncselekmény előkészítése szükségképpen feltételezi a szervezet bűnorientált voltát átfogó tudatot is. Látnunk kell azonban, hogy a tényállás szövege az „elkövetés” elősegítését teszi célzattá, nem a szervezését. Valamely konkrét bűncselekmény (vagyis az egyes számú alakzatnak megfelelő egyetlen tett) elkövetését célzó felhívás, ajánlkozás, a megfelelő körülmények biztosítása stb. pedig önmagában nem igazolja a bűnszervezetiséghez megkívánt „hosszabb időre szervezettség”, sőt még az „összehangoltság” igényét sem. Fontos ellenérv lehet az is, hogy a hagyományos előkészületi magatartások mellett a tényállás második fordulata „…a bűnszervezet tevékenységét egyéb módon” támogató magatartásokat rendeli büntetni. Eszerint viszont a felhívás, ajánlkozás stb. szintén (már megalakult) bűnszervezet támogatásának formája kell legyen, különben nem értelmezhetőek az „egyéb módon” szavak. Számos meggyőző érv szól tehát amellett, hogy a tényállásban szereplő magatartások sok mindent büntetnek ugyan, de a bűnszervezet létrehozását, vagy annak kísérletét nem. Az értelmezési gondoktól terhes tényállás jelenlegi formájában nem feltétlenül hatékony fegyver a szervezett bűnözés legveszélyesebb formáinak kereteit megteremtő organizátorokkal szemben.

Ha a jogalkotó a bűnös tevékenység szervezeti kereteit megteremtő, s a bűnözést gyakran a háttérből koordináló „keresztapákkal” szemben is hatékonyan szeretne fellépni (ami jogpolitikai szempontból feltétlenül kívánatos), helyesebb lenne a törvényszöveg átalakítása. Ennek körében egyrészt a bűnszervezet létrehozását kifejezetten is büntetéssel kellene fenyegetni, másrészt (a Btk.-ban másutt is szorgalmazott szerkezeti szempontok preferálásával) világossá kellene tenni, mely magatartások kapcsolódnak még meg nem alakult, és a már létrejött szervezethez.

Eszerint a tényállás megfogalmazása pontosabb lenne pl. így:
„Aki
a) bűnszervezetet hoz létre^[26],
b) bűnszervezet létrehozását vagy tevékenységét bármely módon támogatja,
c) bűncselekmény bűnszervezet keretében történő elkövetésére
felhív, ajánlkozik, vállalkozik, a közös elkövetésben megállapodik, vagy az elkövetés elősegítése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja…”

Ez a megtoldás nem csak az alapítókat és a konkrét szervezett bűncselekmények előkészítőit fenyegetné büntetéssel, hanem a szervezet élén álló, annak tevékenységét irányító, összehangoló (de a konkrét bűncselekményektől esetleg magát tudatosan távol tartó) későbbi vezetőket, szervezőket is. Utóbbiak a hatályos szabályozás szerint esetleg ma még megúszhatnák a felelősségre vonást.

Erre az ellentmondásra Losonczy István már a múlt század hatvanas éveiben felhívta a figyelmet, amikor ezt írta:

„A bűnszervezetet rendszerint egy vagy több szervező hozza létre és létrejötte után a szervező, esetleg egy vagy több vezető tartja össze, akik kitervezik a bűncselekmények elkövetését, illetőleg irányítják, vezetik azok végrehajtását. E szervezők, vezetők az esetek jelentékeny részében közvetlenül és személyesen nem működnek közre az általuk kitervelt vagy egyébként a szervezet által elkövetett bűntettek végrehajtásában. Ennek ellenére mind szervező és vezető tevékenységük, mind személyük társadalomra veszélyessége lényegesen nagyobb a bűnszervezetnek a bűntettek elkövetésében közvetlen tettesi tevékenységgel részt vevő tagjaiénál. Ezért – megfelelő rendelkezés hiányában – előfordulhat, hogy a szervezők vagy vezetők, magatartásuk különös tényállásszerűségének hiányában nem vonhatók tettesként felelősségre olyan bűntettért, amelynek tervét ők készítették el, vagy amelyet – a háttérből – ők irányítottak…”^[27]

Losonczy egyetértett azzal, hogy a szervezett bűnözés keretében elkövetett bűncselekményekért való felelősség nem valamiféle objektív felelősség, „ezek elkövetése ugyanis tárgyi és alanyi okozati kapcsolatban áll a bűnbanda szervezőjének a tevékenységével, minthogy elkövetésük reális lehetőségét a szervező tevékenysége teremtette meg, akinek általános bűnös szándéka azok elkövetésének a lehetőségét is átfogta.”^[28]

A megoldást ő a tettesi felelősség kiterjesztésében látta: „figyelemmel arra a nehézségre, amely a szervezők és a vezetők tettesi, illetőleg részvevői minőségének megállapítása tekintetében előállhat, meg kellene azt is fontolni, nem volna-e helyes készülő Büntető Törvénykönyvünk Általános Részébe olyan értelmű rendelkezést felvenni, amelynek alapján a bűncselekmények szervezőit és vezetőit a vezetésük alatt álló bűnszervezet által elkövetett büntettek tetteseiként lehet – esetleg közelebbről meghatározott további feltételektől függően – büntetőjogi felelősségre vonni.”^[29]

Manapság – a vezetői felelősség indokolt kiterjesztésének korában – ezek a felvetések sem veszítettek aktualitásukból.

c) Értelmezési gondhoz vezetett végül annak az előzőekkel szoros összefüggésben lévő kérdésnek az eldöntése is, hogy az elkövetési magatartások pontosan milyen súlyú bűncselekményekre vonatkozhatnak.

A kérdésnek konkrét gyakorlata nem volt, többségi elméleti álláspont szerint „a bűntett fogalma alatt – figyelemmel a bűnszervezet törvényi definíciójára – öt évi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt kell érteni.”^[30] Ugyanígy foglalt állást a már idézett miskolci tankönyv^[31], és a korábbi – a kérdéses részben Erdősy Emil véleményét rögzítő – pécsi tankönyv is.^[32]

Szintén kategorikusan fogalmaz az új Btk. első, többkötetes Kommentárja: „fogalmilag kizárt az öt évnél enyhébb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény bűnszervezetben elkövetése” s csak az ilyen fenyegetettségű deliktumok „lehetnek alapbűncselekmények.”^[33]

Nagy Ferenc észlelve az ellentmondást, már korábban rámutatott, hogy „a bűnszervezet törvényi fogalma, továbbá a bűnszervezetben részvétel sui generis tényállásával nincs megfelelő összhangban. A Btk. 263/C. §-a „bűntettnek bűnszervezetben történő elkövetésére” vonatkozik és a két évi szabadságvesztéssel súlyosabb büntetési tételű bűntetti kör [Btk. 11. § (2) bek.] szembetűnően tágabb, mint a bűnszervezet törvényi fogalom meghatározásában megkívánt öt évi vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmények köre.”^[34]

Az, hogy mindez tényleg szembetűnő, kétségtelen, a kérdés inkább az, hogy az eltérés tudatos jogalkotói döntés, vagy pontatlanság eredménye volt-e. A „bűnszervezetiségnek” vitán felül kritériuma, súlyos, a büntetési tétel mértékével körülírt bűncselekmények elkövetésének célzata. De azt aligha állíthatjuk, hogy „fogalmilag kizárható” a bűnszervezet enyhébb kriminalitási formák tekintetében is megnyilvánulható aktivitása. Attól nem szűnik meg a bűnszervezet e minősége, sőt fokozott veszélyessége sem, ha (csatlakozó) tagjai alkalmasint enyhébben fenyegetett tetteket is megvalósítanak. S a bűnszervezet keretei között zajló bűnözés elősegítése, támogatása, szervezése – a nem túl szerencsés elnevezésű „bűnszervezetben részvétel” bűncselekményének égisze alatt – olyan esetekben is büntetést érdemelhet, amikor a tényleges elkövetéshez a kiemelten súlyos büntetőjogi következmények még nem társíthatók.^[35]

Nem volt elvethető tehát annak az álláspontnak a helyessége sem, mely szerint a sui generis előkészületi magatartás elkövetése bármely (súlyú) bűntett esetében tényállásszerű lehet, ha az elkövető tudatában volt annak, hogy tevékenysége bűnszervezethez kötődik, tisztában van annak valamennyi kritériumával.

Ebben a kérdésben (sajnos azonban csak ebben) a szabályozás módosítása sem maradt el.

c) A hatályos bűncselekmény

A jogalkotói szándékot az új Btk. némiképp sajátos módon tette egyértelművé. A bűncselekmény szövegezésén általában csak kisebb, nyelvtani pontosításokat végeztek, (az „illetőleg” kötőszót „illetve” szóra cserélték, s a kiszabható büntetés alsó határát a generális minimumról egy évre emelték), érdemi változás azonban, hogy a „bűntett” fogalmát az indokolásból kitűnően tudatosan bűncselekményre változtatták, ezzel az elkövetési magatartások hatókörét most már a vétségekre is kiterjesztve (321. §).^[36]

A „bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezések” címet viselő új 91. § e szigorításra mintegy „ráerősített”. A korábbi Btk.-ban még szereplő, a fogalomban máig érvényes 5 éves tételminimumot itt már hiába keressük, s a súlyosabb bűnszervezeti következmények alkalmazhatóságát megszorítás nélkül (tehát minden) „szándékos bűncselekmény” bűnszervezetben történő elkövetése esetén előírták.

Kérdés azonban, hogy ezzel nem emeltük-e indokolatlanul magasra a mércét. A szigor általános eszkalálódása a valóban indokolt szigor devalválódásához is vezethet.

Az sem megnyugtató, hogy az új törvénnyel az előző pontban említett értelmezési gondok továbbra sem oldódtak meg.

***

Látható, hogy a kielégítő szabályozás megtalálása nem könnyű, az idáig vezető út valóban kanyargós volt, számos feltételes megállóval. Noha bűnszervezet keretében történő elkövetés évente, csak néhány tucatnyi esetben válik ismertté, a kérdéskör súlya, jelentősége és vélhetően sajnos perspektívái is azt indokolják, hogy tovább keressük az optimálishoz közelítő büntetőjogi válaszok lehetőségét.

A cikk a Magyar Jog 2015/1. (1-10. oldal) lapszámában jelent meg.

Fotó: mta.hu

1. Úgyszólván minden korszerű büntetőeljárási jogi kódexnek egyik fontos elve a vádelv. Nálunk a 2006. évi LI. törvény a Be. 2. § (1) bekezdésének eredeti szövegébe a „vád” szó elé beiktatta a „törvényes” szót, mint minőségi jelzőt is, és egy új (2) bekezdésben körülírta ennek követelményeit.^[1]

A közvádlónak a büntető igazságszolgáltatásban elfoglalt helyével és szerepével foglalkozó nemzetközi dokumentumok^[2] a legfontosabb feladatok egyikének – ha ugyan nem a legfontosabbnak – minősítik a vádemelésről való döntést, hiszen ez az, aminek eredményeként a büntető igazságszolgáltatásnak egyáltalán foglalkoznia kell az üggyel.

A Be. 216. § (1) bekezdése felsorolja a közvádló lehetséges döntéseit. A döntés feltételezi az iratok több szempontból történő vizsgálatát. Így: a) megtartották-e a bizonyítási eszközök felkutatására és rögzítésére vonatkozó előírásokat az eljáró hatóságok, tehát az egyes bizonyítási eszközök egyáltalán felhasználhatóak-e, b) beszerezték-e valamennyi lehetséges, ügyre tartozó és szükséges bizonyítási eszközt. Ha mindkét kérdésre igenlő a válasz, akkor vizsgálandó, hogy c) melyek a felhasználhatónak ígérkező bizonyítékok szerint az igazolhatónak látszó tények, és végül d) ezeket a számításba jövő bűncselekmények anyagi büntetőjogi szabályai­hoz mérve is át kell gondolni.

Fontos kérdés, hogy milyen mérce szerint dönthet a közvádló úgy: az adott ügyben a bizonyítandó tények igazolhatónak ígérkeznek – tehát (elvileg) vádat lehet emelni?

E téren a vélemények megoszlanak. Nem tartom feladatomnak, hogy a különféle véleményeket részletezzem, mert ez a vádemelésről szóló döntésnek, és nem a vádiratszerkesztésnek a problematikájához tartozik. Ami bizonyos: a közvádló nem alapozhat vádat olyan tényre, amelyet személy szerint valótlannak tart, hiszen ez bűncselekmény lenne, és a törvény tilalma folytán kétséges tényt sem tehet a vád alapjává.^[3] A vád megalapozottságának a mércéje a manapság uralkodó álláspont szerint a bíróságnak a tényeket illetően várható döntése, azaz akkor jöhet szóba a vádemelés, a közvádló úgy látja: amennyiben a tárgyaláson minden úgy hangzik el, ahogyan a rendelkezésére álló iratok szerint várható, ésszerű érvekkel meg tudja majd győzni a bíróságot is, hogy a vád tárgyává tett tények igazak.^[4]

A közvádlónak, persze, már a tárgyalás előtt is lehet az a személyes meggyőződése, hogy a döntése alapjául elfogadott bizonyítási anyag a valóságot tükrözi, és tarthatja valószínűtlennek azt, hogy ez érdemben változzék majd a tárgyaláson. Kizártnak azonban aligha tekintheti, hiszen azt tudja, hogy ott feltétlenül bővül, mert azok a vallomások, amelyek ismeretére épített, szóban is elhangzanak majd, s a vallomástétel közbeni metakommunikáció is kiegészíti a bizonyító erő megítéléséhez rendelkezésre álló információs bázist. Még akkor is érheti tehát meglepetés, ha maga végezte a nyomozást; ha pedig csak mások által szerkesztett jegyzőkönyvekből dolgozott, a kockázat még nagyobb.

Amennyiben arra a véleményre jut, hogy a bizonyíthatónak ígérkező tények szerint a gyanúsított büntetőjogi felelősséggel járó tett(ek)et valósított meg,^[5] jogpolitikai szempontú mérlegelés eredményeként határozható meg a további teendő: bíróság elé kell-e az ügyet terjeszteni, vagy elegendőnek mutatkozik olyan intézkedés is, amely felől a közvádló maga is rendelkezhet.^[6] Ez az az eljárásjogi helyzet, amelyet a következőkben vizsgálunk.

A „vád” – fogalmilag – a vádlónak a bírósághoz intézett nyilatkozata, amelyben tényszerűen állítja, hogy a kellő azonosító adatokkal meghatározott vádlott tüzetesen megjelölt büntetőjogi tilalomba ütköző cselekményt követett el, ígéri, hogy ezt bebizonyítja, és kéri miatta a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítását, – többnyire bűnösségnek kimondását, valamint büntetés alkalmazását. Ez a nyilatkozat a törvény szerint a vádlott személyét és a tényeket tekintve köti a bíróságot, és ennyiben meghatározza az eljárás kereteit, bár a vádlónak van rendelkezési joga annyiban, hogy az elsőfokú bíróság tárgyalása során további tényeket is vád tárgyává tehet – azaz tárgyi értelemben kiterjesztheti a vádat – és a jogi értékelését is megváltoztathatja, no meg egészben vagy részben el is ejtheti azt. A tények jogi megítélésében azonban a bíróságot a vádló álláspontja nem köti.

2. Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozhatunk a – korábban szinte ismeretlen – „büntetőigény” kifejezéssel a szakmai közleményekben, sőt, az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdése a legfőbb ügyész és az ügyészség teendőjeként „az állami büntetőigény” érvényesítését nevezi meg.

Az „igény” fogalmáról valaha jogelméleti tananyagban esett szó. A gondolatmenet a következő volt: A jogszabályban elvontan körülírt tényállás megvalósulása esetén a tárgyi jog által megengedett lehetőség az érdekelt számára alanyi joggá (jogosultsággá) válik, és így a tárgyi jognak és a tények alakulásának a függvényében létrejön egy objektív jogi helyzet. A jogosultság érvényesítése végett a jogosult követelést támaszthat, de ez nem kötelező akkor sem, ha tudatában van neki. Ha azonban szubjektív (emocionális) késztetést érez arra, hogy a követelést érvényesítse, akkor az igényként jelenik meg.

Ezt a gondolati konstrukciót a büntetőjogra meglehetősen nehéz alkalmazni.^[7] A sérelem megtorlására irányuló ösztönzés már évszázadokkal ezelőtt az államfejlődés eredményeként büntetőhatalom – „ius puniendi” – néven felségjoggá nemesült. Az abszolút uralkodó ezt igénye szerint gyakorolta; akkor, azt és úgy büntetett, akit helyénvalónak tartott megbüntetni. Ha a törvényesség és az igazságosság is érvényesült, az az uralkodó külön említésre méltó erényének minősült.

A hatalommegosztás elvén felépülő demokratikus állam személytelen szervezet. Nincs pszichikuma, így érzelmi szférája sincsen. „Szellemi élete” szociálpszichológiai jelenségekben és folyamatokban, gyakorlati tevékenysége pedig a különböző rendeltetésű állami szervekben alkalmazott emberek rendezett, összehangolt munkája révén valósul meg. Általános működési elve a joguralom (a „Rule of Law”), azaz a jog szabályai egyaránt kötik a társadalom tagjait és – bár más függelmi rendszerben – az állam különféle szerveiben alkalmazott, és az állam nevében cselekvő embereket, vagyis az államot.

A ius puniendi, a büntetés (alkalmazásának) joga itt is felségjog. A büntetés célja a társadalom védelme.^[8] Az állam a békés társadalmi együttélés, a társadalom tagjai jogainak védelme érdekében politikai kötelezettségként törekszik a bűnözés visszaszorítására. Ennek egyik – nélkülözhetetlen, bár a tudományos tapasztalatok szerint mérsékelt hatékonyságú – eszköze a büntetőjogi büntetés.

A kriminológiai kutatások tanúsága szerint a bűncselekmények túlnyomó többségét nem az állam, hanem egyéb jogalanyok közvetlen sérelmére követik el, s a lakosság – a széles értelemben vett társadalom – elvárja a bűntettesek megbüntetését. Az anyagi büntetőjogszabályok szövegszerű parancsa – „aki bűntettet követ el, azt meg kell büntetni” – elsősorban a bírót kötelezi. A bűnüldöző, igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási szervezet- és intézményrendszer fenntartása és működtetése – ami a ius puniendi-nek, mint állami monopóliumnak a létéből fakadó kényszerűség – az állam számára inkább terhes és költséges politikai kötelezettség a büntetés alkalmazását elváró (azaz igénylő) lakossággal szemben, és nem egy saját törekvés (az „állami büntetőigény”) kielégítése. A korszerű demokratikus jogállam nem igényli és keresi az alkalmat arra, hogy büntethessen, hanem csupán fenntartja magának azt az előjogot, hogy ha büntetni kell, ezt csak ő tehesse. A kontinentális büntetőeljárási jogi hagyomány szerint a bűnperben az államot alkalmazottja, a bíró képviseli, aki dönt a bűnösség felől, valamint gyakorolja az állami büntető hatalmat és kiszabja a büntetést. Minthogy a modern tömegtársadalomban a bűnüldözés és a vád hatékony szorgalmazása egyaránt szaktudást igényel, ehhez az állam szolgáltatásként szakapparátusokat tart fenn: ezek egyike a közvádlói szolgálat. A közvádló, aki ugyancsak állami alkalmazott, a büntetőigény letéteményesét, a népet képviseli a vádlottal és védőjével szemben.^[9]

3. A bűncselekmények túlnyomó többsége közvádra üldözendő. A közvád előterjesztésének hazánkban két változata van: a vádirat, illetőleg vádirat nélküli bíróság elé állítás esetén a szóbeli vád.

Lényeges előírás, hogy a vádiratnak tartalmaznia kell „a vád tárgyává tett cselekmény leírását,”^[10] éspedig – mint a főhatósági utasítás részletezi – röviden, több cselekmény esetén egymástól elkülönítve, úgy, hogy a tényállásból tűnjék ki, mely tények képezik a vád tárgyát, feltüntetve az elkövetés helyét, idejét, indítékát, eszközét, módját és következményeit.^[11]

E rendelkezésekben szerepel három olyan fogalom („cselekmény”, „tény”, „tényállás”), amelyeknek – illetve, az őket jelentő szavaknak – a használata a köznapi életben is gyakori, a jogi szaknyelvben pedig többféle kontextusban is mindennapos. Nem mondható, hogy gyakori lenne a téves használatuk, bár szabatos meghatározásukat a közoktatásban nem tanítják. Ki-ki – ösztönösen – kialakít egy elgondolást arról, hogy melyik mit jelenthet, s eszerint használja őket. Ezek az egyéni elképzelések többé-kevésbé fedik egymást, bár nem feltétlenül vágnak egybe, s ennek tulajdonítható, hogy a nyilvánvalóan téves használatuk ritka. A jogalkalmazásban azonban ezek terminus technicus-ok; ezért érdemes szabatos jelentést tulajdonítani nekik.

a) A „bűncselekmény” normatív fogalmát az anyagi büntetőjog tudománya a filozófiai humánantropológia „cselekvés” fogalmának felhasználásával alakította ki, hozzárendelve a tényállásszerűség, a (büntető) jogellenesség és a bűnösség követelményét – amelyeket azonban csak a jog normarendszeréhez képest, és a már végrehajtott, tehát megvalósult (tényekben manifesztálódott) cselekvésen lehet számon kérni.

Az anyagi világ – és benne természeti és társadalmi környezetünk – több szinten strukturált és egymással kölcsönhatásban lévő szüntelen folyamatok szövedéke. E szövedék bármelyik szelvényének az állapota minden tetszőleges pillanatban viszonylagos állandóságot mutat.

b) Ez – tehát az anyagi világnak egy időben, térben és okozati kapcsolataiban konkrétan leírható, egyszeri és ténylegesen létező vagy létezett, viszonylag állandó állapota – a tény, amelynek bekövetkezése esemény, és (az egyetemes okság törvénye értelmében) egyaránt felfogható akár az előzmények következményének, akár bármely későbbi tetszőleges pillanatban bekövetkező állapot (esemény), mint következmény okai egyikének.

A folyamatnak két – a megismerés szemszögéből kitüntetett – esemény közé eső szakasza a történés. Az anyagi világ felfogható végtelen számú egyidejű történés összességeként, s ebből következően az egyes történéseknek nincs – vagy csak teleologikus világszemlélet esetén van – kitüntetett iránya.

A (feltételezett, sőt kinyomozott) bűncselekmény hordozója a való életben egy tények komplexumából szerveződő történés, melynek egyik eleme egy, – a természeti és társadalmi környezetbe beilleszkedő és hatóképes – emberi cselekvés, amely a szükséglet érzékelésétől, tudatosításától, majd a motívumok és a célképzet mérlegelésén és a döntésen, a végrehajtás kitervezésén, majd megvalósításán át az elkövető leleplezéséig tart. Ennek a történésnek természetesen nem minden összetevője tartozik a „bűncselekmény tényállásához”, hiszen vannak olyanok is közöttük, amelyek a bűnelkövetés szemszögéből kifejezetten akadályozó tényezők.

c) A „tényállás” a megismerés érdekében használatos kategória. Arra szolgál, hogy egy történésben egymással sokrétű okozati kapcsolatban lévő tények komplexumából a jobb áttekintés érdekében kiemelhető legyen az a – tényekből és kapcsolataikból álló – folyamat, amely egy adott szempontból lényeges. A vádiratszerkesztésnél a meghatározó szempontot az a büntető jogszabály nyújtja, amely elvontan úgy ír le egy történést, hogy értékeli is, és jogi következményeket kapcsol hozzá. Ezt nevezzük az adott bűncselekmény törvényi tényállásának.

A történést a vádiratszerkesztésnél úgy kell értelmezni, hogy a benne foglalt emberi cselekvés az egész folyamat-komplexum dinamikus összetevője. A történés többi elemeit ehhez viszonyítva kell rendezni, tehát a cselekvés elemeit tekintjük oknak, s az értelemszerűen hozzájuk kapcsolódó további eseményeket – az ismert természeti törvényszerűségek függvényében – következményeknek.

A cselekvés, mint folyamat, természetesen több elemből (tényből) tevődik össze, mint a „cselekmény.” A cselekvésnek elemei pl. azok a gondolatok is, amelyek az elkövető fejében megfordultak ugyan, de elvetette őket. A „cselekmény”-t csak azoknak az érzelmeknek, gondolatoknak és cselekedeteknek az okozatilag összekapcsolódó sora alkotja, amelyek a szükséglet jelentkezésétől annak tervezett kielégítése irányában jelentkeznek és hatnak, vagy arra vannak szánva. Ebben az értelmezésben a cselekmény a tudatosan számításba vett körülmények közé illesztve végrehajtott – és így gondolatból anyagi valósággá, vagyis ténnyé vált – cselekvés. Ezt kell a vád szerkesztésekor szavakba önteni.

4. Ügyészségi működésem kezdetén, fogalmazóként, azt hittem, hogy a nyomozási iratok lelkiismeretes áttanulmányozása révén a tényállást ismerem majd meg. A gyakorlati nyomozásban töltött évek során rájöttem, hogy ez tévhit volt; a nyomozás eredményeként – a vallomásokból, a szakértői véleményekből és egyéb nyomozási cselekményekből, amelyek szerencsés esetben különböző nézőpontokból és módon ugyan, de mind ugyan annak az esemény-sorozatnak az elemeiről szólnak – arról rajzolódik ki egy összefüggő kép, hogy „mi történt.” Az iratokból nyert komplementer ismereteket integrálva tehát lehet írni a történtekről egy olyan beszámolót, amelyben benne van ugyan a tényállás, ám ez rendszerint bővelkedik olyan további adatokban is, amelyek valójában nem feltétlenül relevánsak.

A vádirat érintett része – irodalmi műfaját tekintve – egy elbeszélés. E műfaj követelményeinek tökéletesen megfelelhet, ha a szerző az iratokból megismert történést epikai készségeinek megfelelően összefoglalva leírja. A tényállás azonban a tényeknek egy meghatározott jogszabály alkalmazhatósága szemszögéből releváns komplexuma, és mivel minden történés annyi tényállást tartalmaz, ahány jogszabály alá vonható („szubszu­málható”),^[12] a szakmai követelmény az, hogy a történésből csak az alkalmazható (büntető)jogszabály szemszögéből releváns tények legyenek benne összegezve.

A legtöbb ügyben a történet önmaga nyilvánvalóvá teszi a kínálkozó jogi minősítést. A bűncselekmény törvényi tényállása csaknem mindig egyetlen – rendszerint egyszerű bővített – kijelentő mondat. A teendő tehát – szakmai szempontból – valójában az, hogy az „elbeszélésben” meg kell keresni a kérdéses bűncselekmény konstitutív tényállási elemeit jelentő szavakat, ezekhez hozzá kell tenni az elkövetés helyét és idejét jelentő kifejezéseket, és mindezt értelemszerűen összeállítva kell szerkeszteni néhány kijelentő mondatot. Az egyszerű ügyekben – és ilyen a túlnyomó többség – ez nem, vagy alig különbözik az „elbeszélés”-től.

Más azonban a helyzet a jelentős, súlyos, huzamos időn át vagy sorozatosan, avagy több személy közreműködésével elkövetett bűncselekmények esetében, amikor a rendszerint terjedelmes nyomozási anyag a „történést”– vagyis az esemény-sorozatot – aprólékosan dolgozza fel. Részletesen kiderítik, és eseményszerűen dokumentálják a bűncselekmény előkészítésének, majd végrehajtásának egyes mozzanatait: az előzetes (esetleg többszöri) terepszemlét, az eszközök előkészítését, a helyszín megközelítésének, valamint az elkövetés utáni távozásnak az útvonalát, módját és lefolyását, holott ezeknek a büntethetőség szemszögéből nincsen jelentősége. Annak a ténynek, hogy volt terepszemle, előkészítették a szükségesnek tartott eszközöket, megtervezték a megközelítés és a távozás útvonalát és módját, lehet a minősítés – pl. az emberölésnél az előre kiterveltség – szemszögéből, és mindig van a büntetés kiszabása szempontjából jelentősége. Ám az „előre kiterveltség”, mint normatív tényállási elem megállapítása, vagy a „gondos előkészítés”, mint a büntetés-kiszabás terén számításba jövő értékítélet szempontjából a tényszerű részletek érdektelenek.^[13]

5. Melyek azok a tények, amelyeket vád tárgyává kell tenni?

a) Ilyen tény az elkövetés helye és ideje, és az elkövetési tárgy, ami mindig vagy egy személy (esetleg személy teste) vagy valamilyen dolog.

Vagyon elleni bűncselekmények – különösen lopások – esetében gyakori, hogy az aprólékos nyomozás során kiderítik, és leltárszerűen felsorolják a rendeltetésük szerint megnevezett – egyébként külön-külön egyedi sajátosságokkal nem azonosítható, és jelentősebb értéket nem képviselő – ingóságokat (pl. „4 db. használt ing, 12 pár használt zokni…(stb.), összesen 72 ezer forint értékben.”). Ha ezt a pontosnak látszó felsorolást a vádirat átveszi, a vád tárgya a 12 pár zokni ellopása is! Ha a tárgyaláson csak 11 pár zokni ellopása bizonyosodik be, akkor – legalább is elvileg – a vádat módosítani kellene. A vád szempontjából tehát ez az eljárás nem célszerű. A szakmai követelményeket tökéletesen kielégíti az elkövetési tárgy olyan megjelölése, hogy „…72 ezer forint értékű ruhaneműk és egyéb (fajlagosan megjelölt) ingóságok…”.

b) Ilyen természetesen az elkövetés eszköze, hiszen az egyébként is elkobzás alá esik, és az elkövetési magatartás, és annak módja.

A lopás és a rablás elkövetési magatartása az „elvétel”. Nem szabatos az „eltulajdonít” igét használni helyette, mert szinonimák. Az utóbbi normatív fogalom, amely ráadásul – rábízott, azaz jogszerűen nála lévő idegen dolog esetén – magában foglalja az elidegenítést, az elhasználást, a visszakövetelésre jogosult előtti eltagadást, és a tulajdonjog más rész-jogosítványainak gyakorlását, pl. a megsemmisítést vagy az elzálogosítást is.^[14]

c) Vád tárgyává teendő tény a tényállásszerű eredmény – vagyis a cselekménynek az a következménye, amit a büntetőjogszabály definiál.

Itt ismét a nyomozási ténymegállapítás aprólékossága válik sokszor csábítóvá. A szakértői lelet – amin a vélemény alapul – rendszerint aprólékosan leírja a cselekvés nyomán meginduló folyamat eseményeit (pl. azt, hogy a sértett testébe behatoló szúróeszköz mely anatómiai képleteken milyen elváltozásokat hozott létre, míg elérte azt a létfontosságú szervet, amelyen végül a halálhoz vezető sérülést okozta, vagy a KRESZ-szabályszegés következtében milyen mechanikai és dinamikai folyamatok kezdődtek, amelyek végül a közlekedési balesetben kulmináltak). Ezeket azonban felesleges a vádiratba belemásolni, mert elemei ugyan a történésnek, de a bűncselekmény tényállásához csak az ok-folyamat végeredménye tartozik; a kibontakozásának menete nem.

d) A vád tárgyául szolgáló bűncselekménynek a szubjektív elemei – tapasztalataim szerint – méltatlanul kevés teret szoktak viszont kapni a vádiratokban, holott ezeket is vád tárgyává kell tenni.^[15]

Az pl., hogy az elkövető tette bizonyos következményét előre felismerte-e, s hogy ha igen, érzelmileg hogyan viszonyult hozzá, akkor is a központi idegrendszerben lezajló agyi elektromos folyamatok függvényeként megjelent tény, ha ezt más tények alapján, ténybeli következtetéssel lehet (vagy – az adott esetben – kell) megállapítani. Ezt a szellemi műveletet a közvádlónak is el kell végeznie, a következtetést le kell vonnia, és – tényállításként – ki kell jelentenie. Csak a következtetési művelet eredménye tartozik a vád tárgyához, részletei – a figyelembe vett premisszák és az alkalmazott megfontolások – nem. A szakmai igényesség megköveteli, hogy az emberölés címén folyó bűnügy vádiratából kitűnjön, vajon egyenes, vagy eshetőleges szándékosságot tételez-e fel a vádló.^[16]

A szubjektív tényállási elemeknek egyéb összefüggésekben is komoly jelentőségük lehet. Az életveszélyes sérülést okozó szúrás egyaránt lehet szándékos vagy gondatlan bűncselekmény –, a nyolc napon belül gyógyuló sérülést okozó pedig lehet könnyű testi sértés, lehet súlyos – akár életveszélyt okozó testi sértés, sőt, akár emberölés elkövetési magatartása. A jogi minősítés bármilyen szabatos megjelölése sem pótolja a vád tárgyává tett tények körében mutatkozó hiányosságot, ha a azok a tények, amelyek a bűnösségi formára következtetési alapot nyújtanak, csak büntetőjogi eredményként szerepelnek a tényleírásban.

Más bűncselekmények körében is gondot okozhat ez a – távolról sem ritka – pongyolaság. Tegyük fel, hogy a gyanúsított vallomásában ez olvasható: „Előadom, hogy a múlt év decemberében egy este, amikor havas eső esett és nagyon hideg volt, a hétvégi házaknál jártam. Nagyon fáztam, a hajléktalan szálló messze volt és úgysem értem volna már oda úgy, hogy helyet kaphassak, pénzem sem volt, hogy valahová bemehessek melegedni egy tányér leves mellett, így az egyik víkend-ház ajtaját felfeszítettem és bementem, hogy fedél alatt legyek. Ott aludtam aztán három vagy négy éjszaka. Voltak ott konzervek is, az is igaz, hogy megettem néhány májkonzervet, meg találtam egy villanyborotvát, egy rádiósmagnót meg egy hajszárítót, amit elvittem, eladtam és a kapott pénzt élelemre elköltöttem. Tudomásul vettem, hogy a károsult szerint a konzervek és az ingóságok összértéke 30 000 Ft, s ez a cselekmény a Btk. 370. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés bf) pontjára tekintettel a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő lopás vétsége.”

Ha azonban ezt a szöveget – a felesleges részeket elhagyva és egyes szám harmadik személybe áttéve – változatlan minősítéssel írja bele a közvádló a vádiratba, felületes és hibás munkát végez. Büntetőjogi szemszögből döntő fontosságú, hogy a tettes lopási szándéka mikor keletkezett; ha eredetileg csak fedelet keresett, s az ébredés után bukkant a konzervekre, csak szabálysértést, (vagy ha pl. az ingóságok elvételére irányuló szándéka csak valamelyik későbbi ott töltött éjszaka után keletkezett, szabálysértéseket) követett el.

e) Vád tárgyává tehetők más, olyan tények is, amelyek a cselekménynek a törvény által nem minősített következményei vagy körülményei – de ennek csak akkor van ésszerű oka, ha jogi szemszögből befolyásolják a bűncselekmény morális megítélését, s ezzel a büntetés kiszabásánál jelentőségük lehet.

6. A vádiratszerkesztés tehát olyan ténykedés, amelyben mind a bizonyíték-értékelés, mind a ténymegállapítás, a jogszabály-értelmezés és tények jogi minősítése szerepet kap. A különböző természetű gondolati műveletek ugyan eloszlanak egy idő-tengely mentén, és van ugyan egy általános logikai rendjük is, de mégis, ezen az általános renden belül váltakozva jelentkeznek. Erre szemléletes példát nyújt az 1980-ban országos érdeklődést kiváltó ún. „Totó-csalási ügy.”

Ebben az évben a labdarúgó Nemzeti Bajnokság nyári szünetében a sportfogadás „Nyári Totó-kupa” néven alsóbb osztályú labdarúgó csapatok részvételével mérkőzések sorozatát rendezte, s ezek szerepeltek a sportfogadási szelvényeken. Rövidesen feltűnést keltett az egyik totózóban, hogy a később „Totókirály” néven elhíresült férfi és társasága hétről-hétre nagy összegű nyereményeket vesz fel, miután ún. „kollektív szelvényén” olyan kombináció szerepelt, amely a 13+1 találat mellett több nyerő osztályba tartozó tipp-sort is tartalmazott. A nyomozás eredményeként kiderült, hogy a „Totókirály” a heti szelvényen szereplő – többségükben községi amatőr, vagy honvédségi helyőrségek sorkatonáiból álló – csapatok közül 6–7 együttes egy vagy két játékosát 300–500 forinttal rávette csapatuk vereségének alkalmas módon történő előidézésére. Ez köznyelvi értelemben félreérthetetlenül csalás – és ennyiben a jogi minősítés is kézenfekvő volt.

A csalás törvényi tényállási elemei közé tartozik a sértettnek a tévedés hatására tett, s a károsodását közvetlenül okozó vagyoni rendelkezése.^[17] Ki, miben, miért és mennyiben tévedett, a tévedés milyen vagyoni károsodásához vezető intézkedésre indította, és miként realizálódott a kára?

Az első gondolat az volt, hogy a „Totókirálynak” nem járt a nyeremény, mert a kérdéses mérkőzések eredménye nem „kialakult” és ő nem „előre eltalálta,” hanem „előre kitalálta” és „előállíttatta”, tehát a fogadásszervező (az OTP) tartozatlanul fizetett, s így a kifizetett nyeremény százmilliós nagyságrendű összegével károsodott. Az OTP azonban közölte: a Totó játékszabályzata szerint a szelvények árából adódó bevétel meghatározott hányadát a nyereményosztályok között előírt arányban megosztva a nyereményalapba kell utalni, és a nyertes szelvények felmutatói között szétosztva ki kell fizetni. Nyertes az a szelvény, amely a releváns mérkőzések pályán elért eredményeinek megfelelő tippsort tartalmazza. Eszerint járt el, tehát jogosultaknak (a nyertes szelvények felmutatóinak) fizetett, és ezért nem szenvedett kárt.

Ki a sértett? Ki a károsult? Ki miben tévedett?

A nyeremény formájában megszerzett összeg a nyereményalapból származik, amit a fogadók adtak össze, amikor a totó-szelvényeket megvásárolták abban a reményben, hogy szerencsés esetben – ha a résztvevő csapatok egymáshoz viszonyított aktuális játékerejét helyesen ítélik meg – eltalálják a megfelelő tippsort, hiszen ez a fogadás tárgya. A „Totókirály” manipulációja folytán azonban az eredmény nem eszerint, hanem az ő elképzelései szerint alakult, vagyis a vásárlók – akik a manipulációkról nem tudtak – téves feltevésben voltak. A szelvény áráért nem kapták meg a remélt nyerési esélyt, a vételár erejéig kárt szenvedtek már a vásárláskor.^[18] A csalás tényállása így az, hogy a „Totókirály” a meghatározhatatlan számú fogadót abban a tévhitben tartott, hogy a résztvevő csapatok játékerejének ésszerű mérlegelése révén a fogadásban nyerhet, s ezzel a szelvény árának a nyereményalapba való befizetésére indította őket, holott a fogadás tényleges tárgya az általa meghatározott tippsor eltalálása volt. Mivel ezt csak ő ismerte, az egyébként nyerési esélyre vezető megfontolások útján kitalálhatatlan, s így jogtalanul megszerezte a tévedésben tartott vásárlók által összeadott nyereményalap jelentős részét. Ez – a korabeli büntetőjog szerint – az 1978. évi V. törvény 318. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés c) pontjára tekintettel részben a (4) bekezdés, részben az (5) bekezdés b) pontja szerint minősülő, kisebb, illetőleg nagyobb kárt okozó, üzletszerűen elkövetett csalás bűntettének minősült volna.^[19]

7. A vád a vádlott ellen szól, az ő cselekményét írja le. Ennek értelemszerűen az a szövegezési követelményekre a hatása, hogy – mivel a vád: tényállítás – a közlés formája kijelentő mondat, amelynek nyelvtani értelemben a vádlott az alanya, az igei állítmánya pedig a kérdéses cselekvést jelentő igének a jelentő mód múlt idejű, egyes szám harmadik személyű alakja. Az így jellemezhető történés egyéb elemeit – az elkövetés lehetőségét és kimenetelét befolyásoló tárgyi körülményeket, a sértett és harmadik személyek mozgását, viselkedését, esetleges egyéb jelenségeket – leghelyesebb úgy foglalni a vádirati tényállásba, ahogyan azok az elkövetőben tudatosultak. Megfogalmazásukra általában olyan (nyelvtani értelemben alárendelő) összetett mondatok a legalkalmasabbak, melyekben a főmondat alanya(i) az elkövető(k), és igei állítmánya az elkövető(k) tudattartalmának állapotát, vagy annak változását jellemző ige („tudni”, „tapasztalni”, „felismerni”, „érzékelni”, „meglátni” stb.) megfelelő múlt idejű alakja. Az ehhez csatlakozó tárgyi mellékmondat írja azután le a kérdéses jelenséget.

Ez, természetesen nem tekinthető olyan kívánalomnak, amely nem tűr eltérést, hiszen a bűncselekményt magában foglaló történés lehet rendkívül sok mozzanatból összetevődő esemény-sorozat, amelynek gondolati rekonstruálása és szavakban történő érzékeltetése bonyolult feladat, meg a magyaros fogalmazás és a gördülékeny stílus követelményei sem hagyhatók figyelmen kívül. Minden körülmények között ragaszkodni kell azonban ahhoz a tételhez, hogy a vád tárgyául szolgáló bűncselekmény olyan történés, amelynek mozgató rugója, dinamikus összetevője az elkövetőnek a tudatosult körülményekhez igazodóan végrehajtott cselekvése.

* * * * *

A vádiratszerkesztésnek csak néhány fontosnak tartott szakmai követelményéről fejtettem ki gondolataimat; számos – nem kevésbé fontos – kérdésről (pl. több bűncselekményről, vagy több vádlott bűncselekményeiről szóló vádirat szerkesztési kérdései, a bizonyítékok és a vád tárgyává tett tények közötti kapcsolat közlése stb.) szó sem esett.

Visszagondolva több évtizedes közvádlói tevékenységemre, kötelességemnek tekintem, hogy bevalljam: mint beosztott, készítettem, sőt, mint kiadmányozásra jogosult vezető, alá is írtam sok olyan vádiratot, amely e követelményeknek nem felelne meg. Mentségül csak azt hozhatom fel: sehol nem tanították akkoriban módszeresen, hogy miként kell egy vádiratot elkészíteni. Voltak ugyan iratminta-tárak, de ezekben a vádiratoknak csak a szövege szerepelt; arról, hogy milyen iratanyag alapján és milyen megfontolásokból lettek épp olyanok, mint olvasható volt, az érdeklődő ügyészségi fogalmazó nem kapott tájékoztatást. Az általa elkészített vádirat-tervezetek minőségi mércéje a kiadmányozásra jogosult hivatali felettesének szakmai igényessége és ízlése volt, és az ízlések – mint tudjuk – sokfélék. Ismertem olyan vezetőt, aki azt vallotta: egy vádirat terjedelmének a vád tárgyául szolgáló bűncselekmény súlyosságával egyenes arányban kell lennie, tehát egy emberölési ügyben 8–10 oldalnál nem lehet kevesebb.

Olyan tan-, szakmai képzési, vagy továbbképzési anyaggal sem találkoztam, amely az anyagi büntetőjogi fogalomrendszer és a vádiratszerkesztés összefüggéseit gyakorlati aspektusból ugyan, de elméletileg is érintette volna. Amit itt összefoglaltam, az tanulmányaim, személyes tapasztalataim és múltbeli tevékenységem kritikus és önkritikus felülbírálásának eredménye, bár sok elemét főügyész-helyettesi és főügyészi ténykedésem idején a gyakorlatban is igyekeztem érvényesíteni. Meggyőződésem, hogy egy olyan vádirat alapján, amely az itt kifejtettek figyelembevételével készül, a tárgyalás kezdetén egyszerű lenne a törvénynek [Be. 284. § (2) bekezdés a) pont] megfelelően ismertetni a vádat, ami manapság – a televíziós tudósítások alapján ítélve – nem szokás, holott aligha van lehangolóbb látvány, mint az, hogy az ügyész törvényes feladata helyett felolvassa a (kelleténél esetleg jóval terjedelmesebb) vádiratot.

A cikk a Magyar Jog 2015/1. (11-17. oldal) lapszámában jelent meg.

Elöljáróban

A társadalom szerkezete és az ember alaptermészete miatt a vagyon elleni bűncselekmények mindig is a legtöbbet megvalósított tényállások közé tartoztak. Jelen cikk tárgyául ugyanakkor egy olyan, igen súlyos delictum szolgál, amelyet a benne megtalálható erőszakos elem mintegy kiemel a többi vagyon elleni – és vagyon elleni erőszakos – bűncselekmény közül.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: új Btk.) XXXV. fejezetét a jogalkotó külön a „vagyon elleni erőszakos bűncselekmények” kategóriájának szentelte, elődjénél tökéletesebben érvényre juttatva ezzel a kódex Különös Részének védett jogi tárgyak szerinti felépítési elvét.^[1] A rablás tehát erőszakos és vagyon elleni bűncselekmény egyaránt, komplex védett jogi tárgya a társadalom, a közösség vagyoni viszonyait – ezen belül a birtoklás, illetve a tulajdon törvényes rendjét –, és a személy cselekvési, akarati szabadságát.^[2]

Az fejezeti beosztáson kívül azonban az új kódex nem hoz érdemi nóvumot a témában,^[3] és a bírói gyakorlat, illetve a Kúria jogegységesítési tevékenysége sem érintette a vizsgált tényállást. Az elemzés szempontjából mindez szerencsésnek mondható, mivel így továbbra is felhasználhatók a régi Btk. alapján hozott bírósági határozatok, illetve jelen cikk által vázolt problémára rávilágító irodalom sem vált még jogtörténetté.^[4] A jogrend szempontjából ugyanakkor a helyzet koránt sem ennyire szerencsés, mivel az alant kifejtésre kerülő probléma érdemi változás hiányában továbbra is fennállni látszik.

Jelen cikk a rablás rendbeliségén kívül foglalkozik még a problémához kapcsolható folytatólagos egység megítélésének gyakorlatával is, továbbá érint bizonyos megkerülhetetlen halmazati és elhatárolási kérdéseket is.

1. A rendbeliség problémájáról

A rablás rendbeliségének kérdésében a Legfelsőbb Bíróság – 2012. január 1-jétől Kúria – egyes eseti döntései egymásnak ellentmondóak, és mivel az ítéletek időrendi sorrendje nem határozza meg azok értékét, illetve a figyelembevételükre nem ad iránymutatást – tehát a későbbi, ellentétes döntés nem írja fölül a korábbit, illetve az időben megelőző döntéstől el lehet érni –, jogegységi döntés pedig e tárgykörben még nincs, ezért ki kell mondani, hogy az ítélkezési gyakorlat ehelyütt egységesítésre szorul. Deák Zoltán szerint az egység és a többség elhatárolásának a rablásnál érvényesített elvei nem fogadhatók el általános rendező elvként, mivel nem nyújtanak megoldást minden esetre, illetve a bírói gyakorlatban sem érvényesülnek következetesen.^[5] A személyiségi és vagyoni jogokat sértő bűncselekmények esetében a sértettek számának kiemelkedő jelentősége van, miszerint az ítélkezési gyakorlat általában azt az elvet követi, hogy több sértett sérelmére ugyanazon vagy több elkövetési magatartással véghezvitt cselekmény annyi rendbeli bűncselekmény megállapításához vezet, ahány sértettet a cselekmény érintett.^[6] A bíróság kétrendbeli rablást állapított meg akkor, amikor az elkövető a két gyermekkorú sértettet bántalmazta, és mindkettőjüktől írószereket vett el.^[7] A rablási cselekményt két sértett sérelmére követték el, ezért bűnhalmazat létesül. Ebben az esetben az elkövető az erőszakot azzal szemben alkalmazta, akitől a dolgot elvette, ezért a sértett személye nem lehet igazán kérdéses. A probléma ott vetődik föl inkább, ahol a megszerezni kívánt dolog tulajdonosa, birtokosa és az erőszakkal, illetve fenyegetéssel illetett személy különbözik.^[8][9]

Abban az esetben, amikor két elkövető kirabolt egy idős házaspárt, egyikük megölte az idős, beteg asszonyt, a másik pedig mindezt megelőzően őt bántalmazta, majd a férj ellen is erőszakot alkalmazott, a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőrendű vádlott cselekménye nyereségvágyból elkövetett emberölés, míg társa rablást követett el. Ez az adott helyzetben egyrendbeli bűncselekmény, ugyanis a rablás annyi rendbeli, ahány személy ellen az elkövető erőszakot vagy fenyegetést alkalmaz, azonban itt közös tulajdonban lévő dolgok kerültek elvételre, ezek eltulajdonítás végett való elvétele pedig egyrendbeli vagyon elleni bűncselekményt valósít meg, függetlenül a résztulajdonosok számától. Ezek szerint csupán egy vagyon károsodott, így a rablás teljes tényállása csupán egy személlyel szemben teljes.^[10]

Ezzel az esettel kapcsolatban felvetődhet egy olyan alternatív értelmezési lehetőség, miszerint a közös tulajdon eszmei hányadok szerint meghatározott jogközösség,^[11] amelynek esetében a társtulajdonosok egyformán rendelkeznek a tulajdonosi részjogosultságokkal, mindannyian tulajdonosok, így nem csupán a rablás eszközcselekménye valósult meg mindkét sértetten, hanem mindkettőjük tulajdonjoga sérült a cselekmény által, függetlenül attól, hogy egy vagyonról van szó. A cikk írójának véleménye az, hogy a teljes tényállás megvalósulni látszik ebben az esetben.

Az előbbi esetnek ellentmond a BH 1996.352., amelyben a két elkövető egy család házába tört be úgy, hogy mind a három családtagot bántalmazták, a két idős szülőtől pedig közös tulajdonban álló dolgot vettek el, míg a fiuktól annak zsebében lévő pénzét. Az előző eset logikáját követve ez kétrendbeli rablás lenne, azonban itt a Legfelsőbb Bíróság háromrendbeli bűncselekményt állapított meg, kifejtve, hogy a rablás annyi rendbeli bűntettként minősül, ahány személlyel szemben alkalmazott erőszak vagy fenyegetés útján az elkövető tőlük a tulajdonukban (vagy birtokukban) levő ingóságot jogtalan eltulajdonítás céljából elveszi, azaz ahány személlyel szemben a rablás törvényi tényállása teljes egészében megvalósul.

Egy harmadik álláspontot képvisel egy 1995-ben publikált eset, amelyben két elkövető támadott a sértettre és társára. A sértettől pénzt vettek el és menekülni próbáltak, amikor a sértett és jelen lévő barátja ezt megpróbálták megakadályozni. Ekkor került elő a két gáz-spray, majd a két fegyvernek látszó tárgy. A bíróság kimondta, hogy nincs szó kétrendbeli rablásról, mivel a bűncselekmény vagyon elleni, így az az elv érvényesül, hogy annyi rendbeli rablás jön létre, ahány sértett vagyoni jogának a sérelmére valósult meg a bűnös tevékenység.^[12]

A bírói gyakorlat szerint a rablás egyrendbeli akkor is, ha valaki egy személlyel szemben alkalmaz erőszakot, de a sértettől több személy tulajdonában álló dolgokat vesz el.^[13] Itt elvi éllel mondta ki a bíróság, hogy a rablás sértettje az, akivel szemben az elkövető a nála levő dolog vagy dolgok megszerzése végett erőszakot vagy fenyegetést alkalmaz, tehát akivel szemben a tényállás teljes mértékben megvalósul. Figyelmen kívül marad az a körülmény, hogy az adott dolgok több személy tulajdonában álltak.^[14]

Nem tud egyetérteni ugyanakkor a cikk írója Deák Zoltán álláspontjával, miszerint a bírósági fogalom-meghatározás szerinti sértettről – tehát olyanról, akivel szemben a teljes tényállás megvalósul – nem lehet beszélni az alábbi esetben. Egy fiatal pár a parkban sétál este, és egy férfi lép hozzájuk a lány nyakláncát követelve, de a fiú a barátnője védelmére kel, mire a támadó ököllel arcul üti – és ezzel harcképtelenné teszi –, a lány pedig átadja a láncot.^[15] Deák szerint az erőszakot, illetve fenyegetést elszenvedő személy itt nem azonos a dolog birtokosával. A cikk írójának meglátása azonban az, hogy a lány ugyan nem állt az erőszak hatása alatt, de a tettes magatartása olyan súlyos és azonnali hátrány bekövetkezésével fenyegette, hogy benne komoly félelem alakult ki. Ezek alapján vele szemben a teljes tényállás megvalósult.

Logikailag valójában mindenképpen kell lennie valakinek, akitől elveszik a dolgot, a valakitől való elvétel pedig olyan személyt feltételez, akinél a dolog van, azaz legalább birtokost. A fenti, hipotetikus eset alapján ugyan nem erőszak hatása alatt állótól történik az elvétel, azonban a társ ellen tanúsított erőszak betudható fenyegetésnek. A megtörtént esetekben pedig olyan nem történt – és logikailag, életszerűen nem is eshet úgy –, hogy valakivel szemben erőszakot vagy kvalifikált fenyegetést alkalmaztak, és valaki mástól veszik el a dolgot, olyan személytől, akire a történtek nem voltak kvalifikált fenyegetés szintjén lévő hatással. Ezért nem ért egyet a cikk írója Grósz Anita álláspontjával, amely szerint az erőszakot, fenyegetést nem okvetlenül a dolog birtokosa, tulajdonosa ellen alkalmazzák, sőt, az is lehetséges, hogy ez utóbbiak nincsenek is jelen a bűncselekmény elkövetésekor.^[16] Valakitől ugyanis el kell venni a dolgot, ez pedig szükségszerűen possessor, és nem lehet közömbös. A cikk írójának véleménye szerint az előbbi okfejtés alapján az új Btk. kommentárjának érvelése sem helytálló, mivel az példaként egy olyan esetről ír, amelyben a személy elleni és a vagyon elleni cselekmény sértettje azért válik el, mert az elkövető a házaspár egyik tagjára fegyvert fog, míg letépi a másik nyakláncát.^[17] A példa egyébként hasonlít a Deák Zoltán által hozott, fentebb leírt fiktív esethez, és a cikk írójának véleménye pedig az ott leírtakkal azonos.

A Legfőbb Ügyészség 2002-es, rablással kapcsolatos Összefoglaló Jelentése^[18] két álláspontot különböztet meg. Az első, és a vizsgálat tapasztalatai alapján egyelőre többséginek tekinthető álláspont szerint a rendbeliség kizárólag a sértett vagyoni érdekek számához igazodik. Egyes főügyészségek és bíróságok az egység, illetve többség kérdésében nem veszik figyelembe az erőszakkal vagy fenyegetéssel érintett személyek számát. Már az új Btk. hatálybalépése előtt erősödésnek indult az a – meggyőzőbbnek is tűnő és az új kódex által meg is erősített – dogmatikai álláspont, amely szerint a rablás jogi tárgya kettős: a vagyon biztonsága és a cselekvés szabadsága. Ezek a tárgyak egyenrangúak, ezért sértettnek kell tekinteni mind az erőszakot vagy fenyegetést elszenvedett személyt, mind pedig a vagyoni érdeksérelem alanyát is. A második esetben a sértett jogi személy is lehet.^[19]

A jelentés kihangsúlyozza továbbá, hogy az igazi problémát az okozza, ha több természetes személlyel szemben alkalmazott erőszak vagy fenyegetés egy személy uralma alatt álló dolgok megszerzését célozza, illetve fordított esetben. Ilyenkor ugyanis a sértettek számához igazodóan megállapított rendbeliség a kétszeres értékelés tilalmába ütközne, ezért a sértettek száma mellett az elkövetési magatartásnak is döntő jelentősége van a rendbeliség kérdésének eldöntésében. A rablás elkövetési magatartása kétmozzanatú, ezek pedig egy másik felfogás szerint – figyelemmel a védett jogtárgyak egyenrangúságára is – a törvényi tényállás megállapíthatóságának elengedhetetlen és egyenértékű feltételei. Emiatt többrendbeli bűncselekmény csak e kettős követelmény megléte esetén van lehetőség, tehát akkor, ha az erőszakot vagy fenyegetést elszenvedett személyek mindegyike vagyoni sérelmet is elszenvedett a cselekmény eredményeként, illetve ha az elkövető szándéka átfogta ezt.^[20]

A fönti példákat összegezve kijelenthető, hogy a többrendbeli rablás-bűncselekménynek logikailag többféle alapja lehet a bírói gyakorlat szerint.

A többesség megjelenhet az eszközcselekmény és a célcselekmény oldalán, de az elkövetési tárgy tulajdoni helyzetében is. A cikk írójának határozott véleménye az, a rablás lopási eleme részben determinálja a rendbeliséget, ugyanis a rabláson kívüli, önálló lopás és a rabláson belüli lopás rendbelisége nem lehet különböző. Mivel a lopás rendbeliségének megállapítására a sértettek száma irányadó,^[21] a sértett pedig az, akivel szemben teljes mértékben megvalósul a tényállás, a rablás rendbeliségének determinációja is ehhez kell, hogy igazodjon.

Ezek szerint többrendbeliség akkor áll fönn, ha több személyt kényszerít az elkövető, és mindegyikük vagyoni joga sérül, a konkrét dolgok számától függetlenül. Ekként a közös tulajdonban álló dolog elvétele akkor minősül többrendbeli rablásnak, amennyiben több tulajdonossal szemben alkalmaznak erőszakot vagy fenyegetést.^[22]

Ugyanígy többrendbeliségről lehet beszélni abban az esetben, amikor az elkövetők több postahivatalt rabolnak ki ugyanannak a jogi személynek a sérelmére, ezen alkalmakkor pedig több természetes személy ellen alkalmaznak erőszakot, illetve kényszerítenek.^[23] Ha tehát az elkövető több, térben és időben elkülönülő cselekménnyel ugyanazon személy vagyoni jogát sérti, de a konkrét esetekben a rablási erőszakot különböző természetes személyek ellen alkalmazza, az elkövetési magatartások számához igazodik a bűncselekmény rendbelisége.^[24]

Deák véleménye szerint a jelenlegi sértett-fogalom nem alkalmas a rablás rendbeliségének helyes megállapítására, mindazonáltal kifejti, hogy továbbra is vizsgálni kell a sértettek számát. Megoldási javaslatként hozza, hogy e körben a passzív alany tudományos fogalmának gyakoribb használata sokat segítene az egyértelművé tételében, méghozzá annak párhuzamos eldöntésével, hogy a rablás bűncselekményének tulajdon, vagy személy elleni komponense a hangsúlyosabb. Az eszközcselekmény priorizálása esetében a passzív alanyok száma alapján alakulhat a rendbeliség, míg a célcselekmény előtérbe állításával a sértettek száma lehet a kiindulási alap.^[25] Jelen cikk írójának véleménye e körben az, hogy a rablás tényállása a 2012-es magyar kódexben külön fejezetben, a vagyon elleni erőszakos bűncselekményeknél helyezkedik el, ami annyiban tükrözi a jogalkotó hozzáállását e kérdéshez, hogy a régi Btk.-hoz képest a vagyoni viszonyok rendje (lopási elem) mellett a törvény szerkezeti felépítése alapján már a személy sérthetetlensége (kényszerítési elem)^[26] is nevesítve szerepel védett jogi tárgyként. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az új kódex kommentárja továbbra is vagyon elleni bűncselekményként kezeli a rablást, amikor leírja, hogy a vagyon elleni bűncselekmények három fejezetben kerültek kifejtésre: vagyon elleni erőszakos, vagyon elleni és szellemi tulajdonjog elleni bűncselekmények cím alatt.^[27] Jelen cikk írója Deák Zoltánnal egyetért abban, hogy az eszközcselekmény dominanciáját erősíti viszont az értékhatárokon alapuló szabálysértési és vétségi alakzat hiánya – tehát az, hogy lopás esetében 1 forint elvétele szabálysértést valósít meg, míg ugyanekkora összeg rablás keretében történő megszerzése már bűntett.^[28]

2. Eltérő nézetek a folytatólagos egység megállapítása tekintetében

A rendbeliség problematikájához logikailag becsatornázható folytatólagos egység tekintetében szintén eltérő nézetek jelentek meg a jogalkalmazásban.

A Fővárosi Főügyészség illetékességi területén a bíróságok folytatólagosan elkövetett rablást állapítottak meg, amikor az elkövető ugyanazon bank sérelmére, rövid időközönként, egységes elhatározással követte el a fegyveres rablásokat. Komárom-Esztergom megyében ugyanakkor az egyik bíróság ezt mellőzte, amikor az elkövetők több alkalommal folyamatosan kényszerítették vagyontárgyai átadására a sértettet, tőlük való félelmét kihasználva. A bíróság azzal indokolta álláspontját, hogy a rablás elkövetési magatartása ingó dolog azonnali átadására irányul, ezért a folytatólagos egység itt fogalmilag kizárt. Ez a megállapítás ellenkezik a vagyon elleni bűncselekmények tekintetében alkalmazott bírói gyakorlattal, különösen a lopás esetében – amely ráadásul a rablás egyik része –, ugyanis az új Btk. 370. §^[29] által szabályozott bűncselekmény is azonnali dologszerzésre irányul, mégis megállapítható folytatólagosan. Az Összefoglaló Jelentés szerint nincs is elvi akadálya a rablás bűntettének folytatólagos egységben történő megállapítására, azonban az „azonos sértett” meghatározása körül fölmerültek problémák. A fővárosi gyakorlat az azonos sértett fogalmát a pénzintézetre korlátozta, így figyelmen kívül hagyta a kényszer, illetve a fenyegetés sértettjeit, akik különböző természetes személyek voltak.^[30] A Legfelsőbb Bíróság e felfogást bírálva kimondta, hogy amikor az elkövetők több, térben és időben elkülönülő elkövetési magatartással, különböző időpontokban véghezvitt cselekményei ugyanazon személy vagyoni jogát sértik, de az erőszakot különböző természetes személyeken alkalmazzák, többrendbeli rablás valósul meg, méghozzá az elkövetési magatartások számához igazodóan.^[31]

Az új Btk. kommentárja a folytatólagosság körében a 43. BK vélemény I–II. bekezdéseinek szövegét hozza,^[32] hozzátéve, hogy a kialakított bírói gyakorlat a halmazat tekintetében azt a megoldást követi, hogy a bűncselekmény sértettje az a személy lesz, aki az akaratot bénító erőszak elszenvedője, illetve aki a minősített fenyegetés hatása alatt áll.^[33]

3. Javaslatok

A fent leírtakból igen jól kitűnik, hogy nincs megnyugtató, egységes álláspont a rablás rendbelisége és a folytatólagos egység megítélése tekintetében. A leginkább összefoglaló jellegű dokumentum az Összefoglaló Jelentés, azonban ez is 2002-ből való, tehát nem tekinthető kifejezetten frissnek. Gyakorlati jellegű, alapos elemzések ugyan napvilágot láttak azóta – legutóbb 2011-ben^[34] – azonban ezek a tudomány terrénumán belül maradtak. Mindezt tetézi, hogy 2012-ben hatályba lépett az új Btk., azonban a probléma ennek ellenére továbbra is fennáll. Úgy tűnik, hogy a jogalkalmazás síri hallgatásba burkolózik, pedig csupán idő kérdése, hogy elengedhetetlenné váljon az állásfoglalás és a gyakorlat egységes mederbe terelése.

Jelen cikk írója az ellentmondások feloldásának és az egységes gyakorlat megteremtésének leginkább célravezető módját egy jogegységi eljárás lefolytatásában látja. Javasolja továbbá a sértett és a passzív alany fogalmának megfelelő használatát, amely jogtudományi szinten nyújthat komoly segítséget a rablás rendbeliségével kapcsolatos probléma kezeléséhez. n

Irodalom

A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Szerk.: dr. Varga Zoltán. CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 2009. (a hatályon kívül helyezett, régi Btk. magyarázata)

Dr. Csák Zsolt: A vagyon elleni bűncselekmények (XXXVI. Fejezet). In: Új Btk. kommentár. 7. kötet, Különös Rész. (Főszerk.: Dr. Polt Péter) Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt., Budapest, 2014.

Deák Zoltán: A rablás rendbelisége a bírói gyakorlat (görbe) tükrében. Magyar Jog. 52. évfolyam, 10. szám, 2010. 618–622.

Deák Zoltán – Faragó Éva: Egy szelet a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények problematikájából. Ügyészek lapja, 16. évfolyam, 1. szám, 2009., 37–42.

Grósz Anita: A rablás rendbeliségének megítélése a bírósági gyakorlatra is tekintettel. Ügyészek lapja. 18. évfolyam, 5. szám, 2011., 17–23.

Kolosváry Bálint: A dologi jog általános tanai. In: Magyar Magánjog. (Szerk.: Szladits Károly) Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1942.

Dr. Vaskúti András: A vagyon elleni erőszakos bűncselekmények (XXXV. Fejezet). In: Új Btk. kommentár. 7. kötet, Különös Rész. (Főszerk.: Dr. Polt Péter) Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt., Budapest, 2014.

Felhasznált jogszabályok

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről
1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről (hatályon kívül helyezve)
Felhasznált kúriai (legfelsőbb bírósági), illetve a legfőbb ügyészségi dokumentumok
BF. 302/2002. Összefoglaló Jelentés a rablás bűntettének minősített esetei miatt indított ügyekben folytatott vádképviseleti tevékenység vizsgálatáról. Készítette: Dr. Ettigné dr. Rumpler Gertrúd
43. BK vélemény

Felhasznált bírósági határozatok

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bf. I. 2166/2001/12.
BH 1984. 391.
BH 1992. 563.
BH 1995. 324.
BH 1996. 352.
BH 1996. 244.
BH 1999. 148.
BH 2001. 458.

Kötéltánc

Mikor szabaduljanak feltételesen a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek? – erről dönt a Kúria.

A Legfőbb Ügyészséget sem sikerült meggyőznie a kormánynak arról, hogy megtalálta az európai megoldást a Strasbourgban embertelennek talált tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés ügyében. Erre utal legalábbis, hogy a vádhatóság sem gondolta alkalmazni az elmarasztalásra válaszul megalkotott, 40 év után automatikusan bekövetkező kötelező kegyelmi eljárást. Ehelyett hivatalból felülvizsgálati eljárást kezdeményezett a Kúriánál, azt kérve, változtassák meg a Magyar László ügyében született jogerős döntés azon részét, amely kizárja a feltételes szabadlábra helyezést. Ugyanezt kérte a védelem is, így a Kúria előtti vita szokatlan módon már csak arról szól a vád és a védelem között, hogy Magyar esetében 25 vagy 30 év múlva kellene-e megvizsgálni a szabadulás lehetőségét. A végső döntést – amely várhatóan hatással lesz majd a kisebb súlyú bűncselekményekért kiszabott büntetésekre is – lapzártánk után, a Kúria felülvizsgálati tanácsa hirdeti ki.

Fotó: Schmidth Andrea

Magyar László egy rablóbanda tagjaként magányos és idős embereket támadott meg, a bántalmazásokba hárman belehaltak. Emiatt, valamint rablásokért és más bűncselekményekért még 2005-ben ítélték a férfit életfogytig tartó szabadságvesztésre, és az ítéletben kizárták a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét. Ez azonban az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik, ezért jogsértő a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész) – állapította meg az Emberi Jogok Európai Bírósága még tavaly májusban Magyar beadványa nyomán. A férfi a Fidesz által az alaptörvénybe is beemelt „tényleges” mellett kifogásolta büntetőügyének nyolc évig tartó tárgyalását és egyik bírájának elfogultságát is. Nagyrészt sikerrel járt: az elhúzódó eljárásért kétezer euró nem vagyoni kártérítést ítéltek meg neki. A tész kérdésében azonban a bíróság elegendőnek látta a jogsértés megállapítását, ami nem jelenti azt, hogy ki kellene engedni a börtönből. Önmagában ugyanis nem jogsértő, ha valakit élete végéig börtönben tartanak, de a szabadulás elvi lehetőségét meg kell adni. Ezért a legsúlyosabb büntetést időnként kötelezően felül kellene vizsgálni – a strasbourgi bírák szerint.

Az újabb bukta csak idő kérdése volt, hiszen az emberi jogi bíróság már több ügyben is kimondta, hogy még a tényleges életfogytosoknak is lehetővé kell tenni a reszocializáció, és ennek sikere esetén a szabadulás lehetőségét, vagyis a reményt.

Magyarországon jelenleg 53-an töltik tényleges életfogytig tartó büntetésüket, közülük 29-en már jogerős döntés alapján. E büntetési forma térhódításához a halálbüntetés 1990-es eltörlése is hozzájárult. Az első szabályozás az Antall-kormány idején, 1993-ban született meg, amit az első Orbán-kormány 1999-ben megszigorított, majd 2010-ben tovább bővítette azon ügyek körét, amelyekben kiszabható a valóban „ténylegessé” tett életfogytig tartó börtönbüntetés.

A tész nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását a magyar Alkotmánybíróságtól is kérték már, ám a testület januárban érdemi indoklás nélkül megszüntette a szerinte okafogyottá vált eljárást. A jogalkotó viszont lépett: tavaly ősszel bevezette a kötelező kegyelmi eljárás jogintézményét. E szerint negyven év után felülvizsgálható a tényleges életfogytiglan. A kegyelemre való alkalmasságot büntetőbírókból álló kegyelmi bizottságnak kell majd vizsgálnia, először 25 év múlva. A bizottság véleménye köti az igazságügyi minisztert, de nem köti a köztársasági elnököt, aki szabadon mérlegelheti a kegyelem megadását. Ezzel – legalábbis az igazságügyi tárca álláspontja szerint – a magyar jogalkotó végrehajtotta a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletét.

Kevesek értenek ezzel egyet, mondván: nem igazi jogorvoslati lehetőség az, ha a köztársasági elnök felülbírálhatja a bírák döntését. „A negyven év is túl hosszú idő, gyakorlatilag egyet jelent a reménytelenséggel” – értékelt a HVG-nek Karsai Dániel ügyvéd, aki Magyart is képviselte az Európai Bíróság előtt. Hozzátette: kriminológiai kutatások igazolják, hogy 25 év után eléri a büntetés a célját, és akkor még van értelme a társadalomba való visszavezetésnek is. Az angliai 25 év utáni felülvizsgálati időt Strasbourg is jóváhagyta, igaz, egy francia ügyben a harmincéves határvonalat is elfogadta, a köztársasági elnök vétójogának lehetőségét viszont nehezményezte. Ez alapján kevéssé valószínű, hogy a magyar megoldás átmenne az újabb strasbourgi szűrőn.

„Szükséges lenne a közvéleménnyel is megértetni, hogy a tényleges életfogytiglan eltörlése nem egyenértékű azzal, hogy gyilkológépek jelennének meg az utcákon, hiszen azok, akiket évtizedek múltán is szükséges a társadalomtól izolálni, továbbra is a rácsok mögött maradnának” – olvasható az Országos Kriminológiai Intézet tanulmányában. Amely azt is felveti, hogy „egyszemélyi döntés helyett megalapozott szakértői véleményekre támaszkodó, egyéni kockázatelemzést kellene elvégezni, amelynek középpontjában nem az elítélt fegyházbeli, hanem a kinti világban prognosztizálható önálló magatartásának kellene állnia”.

A kormány viszont e területen is folytatja „szabadságharcát”. Miután a halálbüntetés ügyében – ami elterelésnek is nagyon jó témának bizonyult – kénytelen volt visszavonulót fújni, a felülvizsgálat hírére már Lázár János miniszter és Répássy Róbert igazságügyi államtitkár is sietett leszögezni, hogy a tényleges életfogytiglanit „nem adják”. Strasbourgi bírósági döntés, uniós elvek ide vagy oda, Lázár leszögezte: ez ügyben semmilyen engedményt nem akarnak tenni.

PÁLMAI ERIKA

A cikk a HVG 2015/24. lapszámában (18-20. oldal) jelent meg.

A június 11-én született ítéletről itt olvashat:
http://hvg.hu/itthon/20150612_Legkorabban_76_evesen_szabadulhat_az_elet

Bevezetés

Talán egyre többen értenek egyet azzal a véleménnyel, hogy szükség van szerkezetében és szemléletében is új büntetőeljárási törvényre, amely képes megfelelni napjaink kihívásainak. Ha megnézzük az eljárások átlagos időtartamát, már láthatjuk, hogy a rendszer nem képes megfelelni annak a követelménynek, hogy az eljárás ésszerű időn belül jogerősen lezárja a jogvitát, és a felek megnyugvásával járó jogbékét érjen el.

Statisztikai adatok szerint a nyomozások átlagos időtartama az elmúlt években fokozatosan nőtt. 2005-ben ez az időtartam még 159,2 nap volt, ami 2013-ra 220,7 napra emelkedett. A bírósági eljárások időtartamának átlaga a vádemeléstől a jogerős határozatig számítva 2005-ben 369,3 nap volt, ami 2013-ra 410,7 napra emelkedett. A kettő évnél hosszabb büntetőeljárások aránya a 2004. évben mért 21,3%-ról 2012-re 33%-ra emelkedett. Mindezen kedvezőtlen tendenciák jelzik, hogy az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról nem képes megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, hogy az a büntetőeljárások ésszerű időn belül befejeződ­jenek.

Nem szabad azt gondolnunk, hogy az időszerűség minden más szempontnál fontosabb, azonban ezen adatok jelzik, hogy hiába küzd az ügyteherrel a nyomozóhatóságok, ügyészségek, bíróságok apparátusa addig, amíg a törvényben nincsenek a hatékonyságot növelő megoldások. Ennek az is a következménye, hogy azon ügyekkel sem lehet alaposabban foglalkozni, amelyekre valóban több időt kellene áldozni.

Az Alaptörvényből, valamint Magyarországnak a nemzetközi jogi és az európai uniós tagságából eredő kötelezettségek előírásainak való megfelelés nyilvánvalóan olyan garanciális minimumot jelent, hogy annak félre tétele fel sem merülhet. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a kodifikáció során azon külföldi tapasztalatokat és megoldásokat, amelyek minden hivatásrend egyetértésére számíthatnak. Természetesen lehetetlen törekvés lenne olyan törvényt alkotni, amit mindenki egyből elfogad. Sokan már most az erkölcsi fenntartásaikat hangoztatják, amikor még az új törvény koncepciójának elveit lehet csak megismerni. Természetesen egyes esetekben nehéz is lenne elvárni teljesen új szemléletet attól, aki évtizedeken keresztül egy lényegében azonos ­protokoll mentén járt el. Érdemes megismerni azonban a büntetőperbeli egyez­ség kontinentális és angolszász tapasztalatait, ami esetenként új bírói szerepkört feltételez. A polgári perben sem mindig volt evidencia, hogy a bírónak nem feltétlen feladata az anyagi igazság kutatása, hanem értékes befejezést nyerhet a per a felek egyezségének bírói jóváhagyásával is.

A külföldi megoldások megismerésében a jogászi hivatásrendek összegyűjtött tapasztalataira érdemes odafigyelni, így az elmúlt években számos értékes tudományos dolgozat készült, és sok kutatás jelenleg is folyamatban van.^[1]

Sokat hangsúlyozta a büntető eljárásjog tudománya, hogy a büntetőeljárás egyszerűsítése a terhelt együttműködéséhez, beismeréséhez kapcsolódhat, vagy a cselekmény kisebb tárgyi súlyához, vagy egyszerűbb bizonyításához kapcsolódó eljárási szabályokhoz. Mindezzel nem megyünk szembe az európai trendekkel, hiszen az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szóló R (87) 18 számú Ajánlása is általános elvként fogalmazta meg a kisebb és tömeges bűncselekmények intézésénél „a sommás eljárás, a megegyezés (kiegyezés), az egyszerűsített eljárások alkalmazását, valamint a bírósági eljárás egyszerűsítését”. Az ajánlás tartalmazza többek között az ítélethozatal egyszerűsítésének lehetőségét a vádlott beismerése esetére, a „bűnösség beismerési” eljárás lehetőségét.

Az Ajánlás azonban nem tartalmaz olyan megállapítást, hogy a vádlotti beismerés érdekében a hatóságoknak meg kellene fontolniuk a vádlottal történő egyezség megkötését. Ennek ellenére „az eljárás egyszerűsítése és gyorsítása a kompromisszum jegyében az amerikai vádalku mintájára egyre több európai ország reformtörekvéseinek zászlajára kerül fel.”^[2] Ugyanakkor nem lehet állítani, hogy a kontintentális jogrendben kialakult ítéleti megállapodások kodifikálása során a jogalkotó kritika nélkül vette volna át az angolszász országokban kialakult modellt.

A kodifikáció során érdemes átgondolni, hogy melyek azok a külföldi megoldások, amelyek a garanciális elemek sérelme nélkül hatékonyan beilleszthetőek büntetőeljárási rendszerünkbe.

A vádalkunak nevezett jogintézményhez hasonló megoldás fedezhető fel az angolszász jogrendszerű országok mellett több európai állam büntetőeljárási szabályai között. Ilyen például a német büntetőeljárásban a „Verständigung,” a spanyol büntetőeljárásában a „conformidad,” az olasz büntetőeljárásban a „pattegiamento” intézménye.

A vádalku szabályozása az Amerikai Egyesült Államokban (plea bargaining)

A vádalkut az Amerikai Egyesült Államokban a büntetőügyek túlnyomó részében alkalmazzák, ide értve a legsúlyosabb bűncselekmények miatt indult büntetőeljárásokat is. Lényege röviden akként foglalható össze, hogy a vádemelést követően az ügyész (a kormány képviselője) valamint a vádlott és védője egyeztetnek, „alkudoznak” egymással arról, hogy a vádhoz képest a vádlott milyen bűncselekményben hajlandó a bűnösségét elismerni. Igen leegyszerűsítve: a beismerésért cserébe az ügyész egyes vádpontok alóli mentesülést ajánl fel vagy enyhébb bűncselekmény miatt képviseli a vádat.

A felek megállapodásuk eredményét (plea agreement) nyilvános előkészítő ülésen (arraigment) terjesztik az egyesbíróként eljáró bíróság elé. Ezt követően a bíró a bizonyítási eljárás mellőzésével, az elé tárt bizonyítékok alapján, a vádlott által elismert bűncselekményben állapítja meg a bűnösségét. A büntetés kiszabására a vádlott, a védő és az ügyész megállapodásának figyelembevételével kerül sor. A bírónak az alkufolyamatban betöltött szerepére az USA-ban nem alakult ki egységes gyakorlat. A tagállamok egy részében a bíró inaktív, tehát nem vesz részt az egyeztetésen. Sőt, a szövetségi szintű bíróságok előtti eljárásban kifejezetten tilos a bírói részvétel az egyeztetés során. Más tagállamok esetében viszont a bíró is alanya az alkufolyamatnak.^[3]

A bírói részvétel létjogosultsága ellen és mellett is lehet érveket felsorakoztatni.^[4]

Az általános szabályok értelmében a vádlott többféle megoldás közül választhat, amikor a váddal kapcsolatban nyilatkozik. Az első két esetben a bűnösség kérdésében egyértelmű kijelentést tesz: nem ismeri el bűnösségét (plead not guilty) vagy elismeri a bűnösségét (plead guilty). Köztes megoldás amikor a vádlott „nem vitatja a vádat” és – a bíróság hozzájárulásával – úgynevezett „nolo contendere” nyilatkozatot tesz.

A szövetségi szintű büntetőeljárási szabályok lehetővé teszik a bűnösség feltételes beismerését is. Ez azt jelenti, hogy a vádlott a bíróság és a kormány (képviselőjének) hozzájárulásával feltételesen bűnösnek vallja magát, vagy feltételesen tesz nolo contendere nyilatkozatot, írásban fenntartva a fellebbezés jogát indítványa kedvezőtlen elbírálása esetére.

Amennyiben a vádlott nem vitatja a vádat, a bíróságnak a nolo contendere nyilatkozat elfogadása előtt – az igazságszolgáltatás hatékonysága érdekében – figyelembe kell vennie a felek véleményét és a közérdeket.^[5]

A szövetségi büntetőeljárási szabályok értelmében a bíró szabad belátása szerint elfogadhatja, de akár el is utasíthatja a vád és a védelem megállapodását. A bíróság a megegyezést nem köteles elfogadni. Elutasíthatja a közösség érdekében, továbbá formai vagy tartalmi hibák megállapítása esetén. A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése céljából a bíróság még egyezségkötés esetén is köteles vizsgálni bizonyos garanciális feltételek teljesülését. Így a vizsgálat kiterjed a vád ténybeli adataira, a beleegyezés önkéntességére, valamint arra, hogy a bűnösség beismerése a (jogi) következmények ismeretén és megértésén alapult-e. A vádalku eredményességét igazolja annak széles körű alkalmazása, hiszen az USA-ban az ügyek kb. 98%-a zárul le ebben a megoldási formában.^[6]

A vád és a védelem megegyezése Angliában

Az ezredfordulóig Angliában is általánosan elfogadottá vált, hogy a vád és a védelem megegyezik egymással a büntetőeljárás során. A megállapodás keretében a vád vagy elfogadja, hogy a vádlott enyhébb bűncselekmény elkövetését ismeri el, és ezt teszi a vád tárgyává, vagy a vádlott által elkövetett több bűncselekmény közül csupán a beismert bűncselekmények vonatkozásában képviseli a vádat, és a többi vonatkozásában nem mutat fel bizonyítékot (effektíve ejti a vádat). A vádalkunak Angliában kisebb szerep jut, mint az Egyesült Államokban, mert a vádhatóságnak sem a büntetés nemére, sem a mértékére nincs befolyása, arra vonatkozóan nem tehet indítványt. A vádirat felolvasása után a vádlott nyilatkozik: elismeri-e a bűnösségét vagy sem.Beismerés esetén a bizonyítási eljárás lényegesen lerövidül, az gyakorlatilag kimerül a bizonyítékok felsorolásában.^[7]

Az ügyész korlátozott jogköre miatt a vádalku kisebb jelentőséggel bír Angliában, mint az Egyesült Államokban, a büntetőügyeknek azonban itt is alig 2–4 százalékát tárgyalja esküdtszék.^[8]

Az olasz büntetőeljárási megegyezés szabályai

Bár a kontinentális hagyományokkal rendelkező Olaszország számára nehézségeket okozott az angolszász jogrendszerben gyökerező vádalku meghonosítása, az eljárások ésszerű időn belüli befejezése érdekében mégis ebbe az irányba mozdultak el a büntetőeljárási szabályaik.

A büntetőeljárási kódex lehetővé teszi az illetékes bíróság elkerülését oly módon, hogy a rövidített eljárások („giudizio abbreviato”) között lehetővé teszi, hogy a terhelt hozzájárulása esetén az ügyész indítványára az eljárás vizsgálati szakát tulajdonképpen lezáró előzetes tárgyalás (udienza preliminare) során a bíróság az ügy iratai alapján közvetlenül ítéletet hozzon. Ha a bíróság az iratok alapján nem tud döntést hozni, az indítványt visszautasítja és elrendeli a rendes eljárás lefolytatását. A rövidített eljárásban a „rendes” eljáráshoz képest jelentősen csökkentett büntetést szab ki a bíróság.^[9]

Az 1988. évi 447. számú törvény szabályozta újra a „felek kérésének (indítványának) megfelelő büntetés” intézményét.^[10] Az ilyen típusú eljárások során a bíróság csupán az iratok alapján, bizonyítás lefolytatása nélkül dönt. A felek az indítványukban pontosan megjelölik a megegyezésüknek megfelelő büntetési nemet és annak mértékét. A vádlott és az ügyész pénzbüntetés és/vagy szabadságvesztés, illetve végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásában állapodhatott meg. A bíróságnak a büntetés kiszabása során nincs mérlegelési jogköre, mert ha elfogadja a vád és a védelem megegyezését, az indítványnak megfelelő büntetést kell kiszabnia, ellenkező esetben tárgyalás tartására kerül sor.^[11] A bírói vizsgálat pusztán abban merül ki, hogy a felek az ügyet jogilag helyesen ítélték-e meg, és a büntetésre vonatkozó indítvány törvényes-e.

Az olasz különeljárások egy része úgy jellemezhető, hogy a rendes eljárás valamelyik szakaszát elhagyják. Összesen öt olyan különeljárás van, melyeknek a célja egyaránt a büntetőeljárások felgyorsítása, és ezáltal a bűnüldözés hatékonyabbá tétele.^[12]

A büntetőeljárási megállapodás Németországban

A német büntetőeljárási szabályokat a kontinentális eljárási rendszer sajátosságai jellemzik. A büntetőeljárási megállapodás német modelljében logikailag fordított a sorrend az amerikai szabályokhoz képest. A vádalkunak az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Büntetőeljárási Kódexében megfogalmazott szabályaival ellentétben a német bíró nem „passzív szemlélő” csupán, hanem a megegyezés koordinátora. Sőt, a konszenzuson alapuló befejezés érdekében kezdeményező szerepet is betölthet az eljárás során.

A német szabályok szerint a bíróság tényfeltárási kötelezettsége sérthetetlen. Az ítéletnek a bíróság tényállásra vonatkozó valódi meggyőződésén kell alapulnia. Ebből következik, hogy a vádlott tényeket nélkülöző, formális beismerő vallomására az ítélet nem alapítható.

Biztosítani kell a vádlott akaratnyilvánítási szabadságát. Tilos a vádlottat súlyosabb büntetéssel fenyegetni, vagy számára nem a törvényben biztosított kedvezményeket ígérni – ide nem értve a beismerő vallomás révén elérhető, a büntetés enyhítését eredményező eszközöket – abból a célból, hogy a vádlott beismerő vallomást tegyen. Tilos a vádlottal a jogorvoslati jogról való lemondásban megállapodni, mivel a vádlott ezen döntésének súlyát az ítélethozatal előtt még nem feltétlenül látja előre. A megállapodás kizárólag nyilvános tárgyaláson jöhet létre, ugyanakkor az eljárás résztvevőinek előzetes megbeszélése nem tiltható meg. Az ilyen előzetes megbeszélések tartalmát és eredményét a bíróság előtt nyilvánosságra kell hozni. A nyilvános tárgyaláson az eljárás valamennyi résztvevője számára biztosítani kell, hogy a megbeszélésen érdemben részt vehessen. Nem kerülhet sor a vádlott és az ülnök részvételének mellőzésére. A megegyezés eredményét a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzíteni kell.

A bíróság megegyezhet az eljárás résztvevőivel az eljárás további menetéről és eredményéről is. A bíróság hivatalból köteles a bizonyítékok valódiságát minden olyan tény és bizonyítási eszköz vonatkozásában vizsgálni, amelyeknek a döntés szempontjából jelentősége van.^[13]

A bíróság közli a felekkel, milyen tartalmú megegyezést tart elfogadhatónak. Az eset összes körülményének, valamint az általános büntetéskiszabási körülmények szabad belátáson alapuló mérlegelését követően közölheti a büntetés felső és alsó határát is. A megegyezés abban az esetben jön létre, ha a vádlott és az ügyész a bíró javaslatával egyetért.

Amennyiben jog vagy tény tekintetében jelentős körülményeket figyelmen kívül hagytak, illetve további ilyen körülmények merültek föl, és a bíróság arra a meggyőződésre jut, hogy a kilátásba helyezett büntetési keret már nem áll arányban az elkövetett bűncselekmény súlyával vagy a bűnösség fokával, a megegyezés nem kötelező a bíróságra. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha a vádlott az eljárás későbbi szakaszában nem tanúsítja azt a magatartást, amelyre tekintettel a bíróság a megegyezés létrehozását lehetségesnek találta. A vádlott beismerő vallomása ebben az esetben nem használható fel. A változásról a bíróság haladéktalanul tájékoztatja a feleket. A bíróság köteles tájékoztatni a vádlottat a megegyezéstől való eltérés törvényben meghatározott feltételeiről és következményeiről.

A Verständigung kezdeményezésének joga az StPO 160b. §-a értelmében megilleti az ügyészséget is. Amennyiben ugyanis az ügyész úgy látja, hogy ez előmozdítaná a büntetőeljárást, az eljárás egyéb résztvevőivel megtárgyalhatja az eljárás – aktuális – állását. A megbeszélés lényeges tartalmát az iratoknak tartalmazniuk kell. Ugyanez a jog a bíróságot is megilleti még a főtárgyalás megnyitása után is, sőt a főtárgyalás folyamán bármikor (212. § és 257b. §). A megállapodásokat az ülnökök és a nyilvánosság számára is megismerhetővé kell tenni, ezért a megegyezésre irányuló megbeszéléseket a (fő)tárgyalás keretében kell lefolytatni. Ellenkező esetben legalább a lényegüket dokumentálni kell, és utóbbit a tárgyaláson fel kell olvasni. Kizárólag így érvényesülhet korlátlanul a nyilvánosság ellenőrző mechanizmusa. A jogintézményhez kapcsolódó német alkotmánybírósági döntések hangsúlyozzák, hogy a büntetőeljárás fő feladata a valóságnak megfelelő tényállás feltárása. Ennek az alapelvnek a Verständigung létrejötte esetén is érvényesülnie kell. A bíróság nem mentesül tehát tényfeltárási kötelezettsége alól.^[14]

Hazai lehetőségek egyszerűsített bizonyítási szabályok megalkotására a büntetőperben

A büntetőeljárás szabályozásának elmúlt évtizedeiben több törekvés is volt újabb és újabb egyszerűsítést szolgáló különeljárások meghonosítására, így komoly reményeket táplált a jogalkotó a lemondás a tárgyalás jogintézményéhez, amiről azonban kiderült, hogy jelen formájában nem jelent érdemi teherkönnyítést. Úgy vélem, hogy az egyik legfontosabb feladat lenne a bizalom helyreállítása a perbeli szereplők között, amihez az alapot a törvénynek kell megteremteni. A bizalomnak kellene megjelenni a nyomozóhatóság, ügyészek és a védelmet ellátó ügyvédek között a vádalku eredményes lefolytatásánál is. Bizalom nélkül a büntetőeljárás egyetlen szakaszában sem várható el bármilyen megegyezés a felek között. Ennek egyik legegyszerűbb módja, ha az egyszerűsítést szolgáló szabályok főszabállyá válnak, és az ügyek túlnyomó többségében érvényesülhetnének. Feladata lenne a bírói gyakorlatnak annak kimunkálása, hogy a terhelti együttműködésre alapított szabályok alkalmazásakor valóban ne pusztán egy egyszerű hivatkozás legyen a vád nem vitatása, hanem érdemi, észrevehető kedvezményben részesüljön. Ne érje meg a bizonyítási eljárást hosszan elhúzni az eltelt időre, mint büntetést enyhítő tényezőre hivatkozás érdekében. Változtatni kell azon a máig élő szemléleten, hogy a beismerő vallomás pusztán egy megemlített enyhítő tényező a büntetéskiszabási körülmények felsorolásában.

Jelenleg a járásbíróságok elé kerülő büntetőügyek több mint 60%-a első fokon jogerőre emelkedik. Érdemes belegondolni, hogy milyen tartalékok érhetőek tetten itt az eljárásban. Jelenleg azonban a bíróság kénytelen perrendszerűen tárgyalás keretében lefolytatni az eljárást, munkaidőt, pénzt és energiát nem kímélve törekedni a valós tényállás felkutatására. A vádlottakat, tanúkat a bíróság sokszor messziről idézi, akik kiesnek munkájukból, esetenként szabadságot vesznek ki, hogy megjelenhessenek a tárgyaláson. A tanúk költsége mellett a nyomozási bizonyítás hiányosságainak kiküszöbölésére, a védekezés leellenőrzésére szakértőket rendel ki és hallgat meg, majd hosszas tárgyalás eredményeként dönt. Végül az ügyek több mint 60%-ában az ügyész és a védelem is elfogadja, tudomásul veszi a döntést. Nem gondolom, hogy eretnekség lenne azt gondolni, hogy ugyanezt az ítéletet a feleslegesnek tűnő hosszas bizonyítás nélkül is meghozhatná a bíróság.

Városi bíróként történt meg velem, hogy kénytelen voltam átvenni és folytatni a bíró kollégám által már majd két éve folytatott büntetőper tárgyalását. Az eljárási szabályok szerint elölről kellett kezdeni az ügy tárgyalását. A mintegy tíz vádlott tagadása mellett több mint száz tanút kellett kihallgatni. A leendő tárgyalássorozat előtt a tárgyalóterembe bejött az ügyész, és valamennyi védő. Már kezdő bíróként is ügyeltem arra, hogy a fegyverek egyenlőségének elve szerint ne csak az ügyész legyen bent a tárgyalóteremben, nem is értettem, miként fordulhat elő az, hogy kizárólag az egyik fél legyen bent a tárgyalóteremben. A bíróváltásnak senki sem örült, hiszen újabb monstre tárgyalássorozat kezdődhetett. Ennek az ügyész és a védők is kérdés nélkül hangot adtak. A tárgyalást megelőző kötetlen beszélgetés során azon kérdésemre, hogy mi is lenne a vádhatóság célja, az ügyész egyértelműen közölte, hogy minden terheltnél rövidebb, egy évet meg nem haladó felfüggesztett szabadságvesztést fog indítványozni, amit tudomásul is venne. A védők ugyancsak közölték, hogy ezzel a büntetéssel ők és védenceik is elégedettek lennének. Meg kellett jegyeznem, hogy arra figyelemmel, hogy az összes vádlott vitatta a vád tárgyává tett tényeket az eljárás addigi menetében, én kénytelen vagyok a hosszadalmas és költséges bizonyítási eljárást megkezdeni, és megtervezni. A védők – természetesen ilyen irányú kérésem vagy célozgatásom nélkül – ezután beszéltek a terheltekkel, és bár minden vádlott megtagadta a részletes vallomástételt, úgy nyilatkoztak, hogy a vádbeli tényeket nem vitatják, felelősségüket elismerik. Ezt követően egyik félnek sem volt bizonyítási indítványa, rövid perbeszédek következtek, majd ítéletet hirdettem, amit mindenki tudomásul vett. A pert addig tárgyaló bíró kollégám megdöbbenésére fél órán belül jogerősen befejeztem minden peres fél legnagyobb megelégedésére. Természetesen ismertem az addigi nyomozási, és bírósági iratot, az addigi bizonyítás eredményét, így biztos voltam benne, hogy a vádlottak elismerő nyilatkozatát a korábban lefolytatott, de általam még meg nem ismételt bizonyítási anyag maradéktalanul alátámasztja. Természetesen lehet, hogy van, aki ezen eljárásom kapcsán erkölcsi aggályait hangoztatná. Szó sem volt azonban arról, hogy bármelyik vádlottat vagy védőt beismerő vallomás megtételére sarkalltam volna. Mindenki tudta, hogy az eljárás ésszerű, azonnali befejezésének az egyetlen lehetséges módja, ha nem kezdődik meg a bizonyítási eljárás. Azt is jól tudta minden védő, hogy a terheltek jobban járnak azzal, ha a felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje hamarabb elkezdődik, és a vádlottak nem lesznek büntetőeljárás hatálya alatt még évekig. A sértettek is jól jártak, mert az alapjogviszony, a bűnösség kérdése hamar tisztázódott.

Mindennek az eljárási keretei sem akkor nem voltak, sem ma nincsenek meg. Talán ebben is segítség lenne, ha az új törvény a bizonyítási eljárás egyszerűsítésére törekedve lehetővé tenné, hogy abban az esetben, ha a védelem alanyai a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényeket nem vitatják, azokra a további bizonyítás mellőzhető legyen.

Számos tanulmány jól demonstrálja azt a közel kétszáz évig tartó folyamatot, amíg a plea bargaining a titkos megállapodás szintjéről az állam által elismert és szorgalmazott büntetőeljárási formává nőtte ki magát az Egyesült Államokban. Ezen jogintézmény legitimitásától kezdetben ugyanúgy idegenkedtek, mint Európában. A bíróságok ugyanis kezdetben vonakodtak a vádalku intézményrendszerének az elismerésétől, és annak nyílt alkalmazásától.^[15]

A német Verständigung intézményének törvénybe iktatását is hasonló fejlődési szakaszok előzték meg. Először a gyakorlatban merült fel az igény a büntetőügyek informális úton történő elintézésére, mely igény – a közhiedelemmel ellentétben – nem elsősorban a vádlotti oldalon jelentkezett. Ezt követte az ügyvédek szövetségi szintű szervezetének állásfoglalása a vádalku egységes gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban, illetve annak megfogalmazása, hogy az informális megállapodást – a büntetőeljárás keretein belül – mégiscsak „formalizálttá”, szabályozottá kellene tenni. A következő szakasz, melyet az angolszász és a kontinentális vádalku történetében is hasonló fázisok jellemeztek, a jogintézmény alkalmazásának a legfelső bíróságok által történő elfogadása volt. Az „elfogadás” kezdetben mindössze abban nyilvánult meg, hogy a bíróságok megállapították, a vád és a védelem „sub rosa” megállapodásai nem alkotmányellenesek, csak később jutottak el a kifejezett elfogadásig, mely a törvényi szintű szabályozás szükségességében öltött testet mindkét jogrendszerben. A perbeli megállapodás sokáig lényegében szokásjogi alapon működött.^[16]

A Be. főszabályként előírja, hogy a terhelt beismerése esetén is be kell szerezni az egyéb bizonyítékokat. Ezen garanciális szabály az anyagi igazság kiderítését szolgálja annak érdekében, hogy a büntetőügyben eljáró hatóságoknak és a bíróságnak ne legyen aggálya a beismerés valódisága felől.^[17] Örök dilemma, hogy a büntetőeljárási törvény engedjen-e a beismerésre alapozott egyszerűsítési szabályoknak, vagy az anyagi igazság kiderítésére törekedve folytassa le a bizonyítási eljárást. A büntetőeljárási törvény egyértelműen a beismerésre alapozott eljárás egyszerűsítése irányába mozdult el, a hivatkozott Európa Tanács R (87) 18 számú ajánlásának figyelembevételével.

Amennyiben célja az új büntetőeljárások gyorsabb és egyszerűbb lefolytatása, ennek eszköze lehet a bizonyítás mellőzésének lehetővé tétele abban az esetben, ha a vádlott és védő egyetértenek a vádbeli tényekkel vagy azok egy részével. Ez akkor valósulhat meg, ha a terhelt akár a nyomozás során, akár a nyomozás befejezését követően megismerhet minden őt terhelő bizonyítékot. A bizonyítás anyagának, köztük a terhelő bizonyítékoknak a megismerése arra indíthatja a korábban a bűncselekmény elkövetését tagadó terheltet, hogy beismerje a bűncselekmény elkövetését, vagy legalább a bűnösség elismerése nélkül a vád tárgyává tett tényállás egészét vagy a tények egy részét. Minderre azonban a bizonyítás törvényességére ügyelve lehet csak tényeket alapozni. Ilyenkor azonban nem hamis bizonyíték kerül a terheltnek bemutatásra, hanem a bizonyítás valódi anyaga, így valóban felmérheti lehetőségeit.

A tények elismerése a terhelti együttműködés egyik formája, a tények feltárása még a bűnösség elismerése hiányában is előreviszi a büntetőeljárást.

Arra az esetre, ha a vádlott és védője nem vitatja a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényeket, olyan eljárási formát kell találni, amely valóban képes hatékonyan, és gyorsan elvezetni a jogerős döntésig. A hatékonyság ebben az esetben azt is jelenti, hogy a jogerős döntés valóban érje el a jogbékét, azaz minél kevesebb ügyben kerüljön sor jogorvoslati eljárás lefolytatására, beleértve a rendkívüli perorvoslatokat is. A vád tárgyává tett tények bíró előtti elismerése, nem vitatása már felveti annak kérdését, hogy szükség van-e tárgyalás keretében történő bizonyításra. Ha a tények elismerése a tényállás egészére kiterjed, az eljárás hasonló vonásokat mutathat a jelenleg is szabályozott tárgyalás mellőzéses eljárással. Nem tartanám helyesnek azonban a tárgyalás mellőzéses eljárás jelenlegi formájának a túlzott kiterjesztését. Ebben a körben nem a tárgyalás nevelő hatását hiányolnám, hanem garanciális elemeket. A beismerésnek, a vád nem vitatásának bíró előtt történő előadása ülés keretében mindezen aggályokat azonban eloszlathatná.

A terhelti beismerés a vallomások természetes hibái és számos egyéb ok miatt nem mindig lehet teljes körű. A beismerő vallomást tevő terheltek vallomásában is számos tény tekintetében előfordulnak kisebb nagyobb ellentmondások, amelynek magyarázatát adhatják az emberi emlékezet működése, a felejtés és számos egyéb pszichében rejlő tényező.^[18]

A bizonyítás mellőzése abban az esetben is indokolt, ha a terhelt csak a tények bizonyos körét fogadja el, de a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás hiányzik. A bíró előtti eljárás garanciát jelenthet arra, hogy olyan tényeket nem állapít meg a bíróság, amelyekre a bizonyítás anyagában nincs megnyugtató ténybeli alap.

Megfontolás tárgyává kell tenni ezért véleményem szerint azt a lehetőséget, hogy már a tárgyalás előkészítés során „vádat nem vitató” nyilatkozatot tehessen a terhelt annak reményében, hogy a bíróság méltányolja együttműködését, és számára elfogadható, méltányos büntetés kapjon.

Az előkészítő ülésen a bíró tájékoztatja, illetve kioktatja a vádlottat, hogy vádat nem vitató nyilatkozatot tehet, amely alapján a bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján tárgyalás, és bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül ügydöntő határozatot hozhat.

Vádat nem vitató nyilatkozat elfogadása esetén az ügyész és a védő perbeszédet tart, majd a bíróság ülésen nyilvánosan kihirdeti az ítéletet.

A vádat nem vitató nyilatkozat abban különbözne a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomástól, hogy a nyomozás során tett beismerő vallomás a későbbiekben korlátlanul felhasználható bizonyítási eszközként, mint terhelti vallomás. A vádat nem vitató nyilatkozat a közvetítői eljárásban tett nyilatkozatokhoz hasonló jogi természettel bírhatna, így abban az esetben, ha nem vezet el az eljárás jogerős befejezéséhez, a későbbiekben nem lehet rá hivatkozni, azt nem lehet bizonyítási eszközként felhasználni.^[19]

Megoldást lehet találni arra, hogy több vádlottas ügyekben a jogerőre emelkedett vádlottak terhelti vallomása bizonyítékként hozzájárulásuk hiányában is felhasználható legyen, és/vagy tanúként már ne élhessenek a vallomás megtagadás jogával. Hasonló szabályokat tartalmaz jelenleg a Be. 82. § (4) bekezdése.

Lehetne ez ellen érvelni azzal, hogy az ellentétes tényállás megállapításának veszélye megoldhatatlan problémákhoz vezetne, de jelenleg is meg van a jogszabályi lehetőség már ügyészi szakaszban a terheltek egy részére ügyészi megrovással, más részükre vádelhalasztással befejezni az ügyet. Bírósági szakaszban sem példa nélküli a terheltek egy részére az ügy hamarabbi befejezése. A bűncselekmény elkövetését tagadó vádlottak felmentése esetén a jogerő feloldásának a Be. 349. §-ában rögzített módja szolgálhatna mintaként.

A határozat meghozatalának nem lehet akadálya az, ha az ügydöntő határozat csak részben emelkedik jogerőre. Különösen a sok vádlottas, és a „monstre” ügyekben könnyen előfordulhat, hogy a marginális szerepet betöltő vádlottakra már az eljárás ezen szakaszában jogerőre emelkedik az ügy, így az később már nem is kezelhetetlen „sokvádlottas” ügy lesz, hanem a fő elkövetőkre koncentrálódhat a bizonyítás, és a későbbiekben nem kell az összes vádlottat jelentős számú tárgyalásra idézni (gyakran évi 40–50 határnap), ami számukra a civil életben való ellehetetlenülést is jelenti.

Az Egyszerűsített Bizonyítási Szabályok szerint lefolytatott eljárás eredményeként hozott ítélet esetén megfontolást érdemel, hogy tárgyalás tartási kérelem esetén más bíróra kerüljön az ügy átszignálásra, hasonlóan a tárgyalás mellőzéses ügyekben előforduló gyakorlathoz. Ha a jogerősen befejezett vádlott ügyétől az ügyben maradó terhelt ügye elkülöníthető, akkor nem kell új bíróra az ügyét átszignálni.

A beismerő vallomásként nem értékelhető, de a büntetőeljárás eredményes befejezését elősegítő vádlotti nyilatkozat megtétele esetén a bíróságnak természetesen szem előtt kellene tartania azokat a szempontokat is, melyek túlmutatnak a büntetőeljárás sikerének statisztikai szempontú befejezésén. Ilyen bírói feladat a közösség védelme, és a bírónak az anyagi igazsággal kapcsolatos egyéni szemlélete. Nem lenne akadálya annak, hogy a bíró ne fogadja el a vádlottnak a vádat nem vitató nyilatkozatát, ha úgy ítéli meg a nyomozási iratok ismeretében, hogy az nem szolgálja a vádlott érdekét, a nyomozás során lefolytatott bizonyítás eredményének ismeretében azzal kapcsolatosan aggályai vannak. Ellenkező oldalról is megítélheti úgy, hogy a vádlott által elkövetett cselekmény tárgyi súlya vagy a vádlott személyében rejlő okok miatt a nyilatkozat elfogadása nem szolgálná a közérdeket, és ilyenkor annak elfogadása helyett a tárgyalás kitűzése iránt kell intézkedéseket tennie. A bírónak éppen ezért a vádat nem vitató nyilatkozat önkéntességét is vizsgálnia kell.

Amennyiben a vádlott megtagadja a nyilatkozattételt, vagy nem jelenik meg az előkészítő ülésen vagy a tárgyaláson, ezt a bíróság akként értékelheti, hogy a vádlott nem ismeri el a bűnösségét, és a könnyebb, gyorsabb befejezés érdekében sem kíván nyilatkozatot tenni.

A bíró köteles a terheltet személyesen tájékoztatni az eljárás menetéről, illetve meggyőződni arról, hogy a terhelt megértette-e nyilatkozatának jogkövetkezményeit.

A tájékoztatás és figyelmeztetés kiterjedne a terhelt azon alapvető jogaira továbbá a kötelezettségeire, amelyek a büntetőeljárás egésze alatt megilletik, illetve terhelik. Ilyen a védelemhez való jog, a bűnösség tagadásának joga vagy a hamis váddal kapcsolatos jogkövetkezmények.

A tájékoztatásnak ki kellene terjednie azokra az információkra, melyek a jogban járatlan terheltek vonatkozásában a büntetőeljárás lényegének (okának és menetének) megismerését segítik elő.

A tájékoztatások és figyelmeztetések rendszere segítség lenne a terheltnek a vallomás illetve a nyilatkozat megtétele előtti mérlegelésben.

Figyelmeztetni kell arra, hogy az egyszerűsített bizonyítási szabályok szerinti eljárásban a nyilatkozata felhasználható. A terhelt nem köteles bűnösségét elismerni és nem köteles a váddal kapcsolatosan nyilatkozatot tenni. A vádlottnak joga van ahhoz, hogy ügyében a bíróság tárgyalás keretében döntsön bűnösségéről, ahol jogában áll védőt meghatalmazni, vagy védő kirendelését kérni, ha nem dönt úgy a jogalkotó, hogy minden esetben kötelező a védelem. A terheltnek joga van a tárgyaláshoz, ahol az összes tanúval szembesülhet, hozzájuk kérdéseket intézhet.

Amennyiben a vádat nem vitató nyilatkozatot a bíróság elfogadja, nem kerül sor a tárgyalás megtartására.

A bíróság tájékoztatja a terheltet az ellene felhozott vád jogi természetéről, a vád tárgyát képező bűncselekmény büntetési tételének felső határáról, a középmértékes büntetéskiszabási gyakorlatról, a halmazati büntetéskiszabási szabályokról, a feltételes szabadságra bocsátás szabályairól, és a vádat nem vitató nyilatkozathoz kapcsolódó kedvezményes büntetéskiszabás lehetőségéről.

A bíró a vádlottat ülésen személyesen köteles tájékoztatni, és meg kell győződnie arról is, hogy a vádlott a tájékoztatást megértette. Az előbbi szabályok alapján egyértelmű, hogy a vádlott számára nyújtott tájékoztatás, illetve figyelmeztetés nem merülhet ki a terhelt formális, pusztán a jogait, valamint a vádat nem vitató nyilatkozat jogkövetkezményeit tartalmazó „sablon szöveg” ismertetésében.

A figyelmeztetésnek és a tájékoztatásnak végül ki kellene terjednie arra, hogy a tárgyalás nélkül hozott ügydöntő határozat ellen milyen jogorvoslat vehető igénybe.

A nyilatkozat akkor önkéntes, ha arra nem kényszer, fenyegetés, vagy ígéret – ide nem értve a vádalku keretében tett ígéreteket – hatására került sor. Az ítélethozatal előtt a bíróságnak ezért kell meggyőződnie vádat nem vitató nyilatkozat ténybeli alapjáról. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a bírónak az előkészítő ülésen bizonyítást kell lefolytatnia, azonban a rendelkezésére álló adatok (iratok, egyéb bizonyítékok) vizsgálatát követően meg kell állapítania, hogy a nyilatkozat nem tekinthető-e nyilvánvalóan alaptalannak.

A bíróság tényfeltárási kötelezettsége sérthetetlen marad. Az ítéletnek a bíróság tényállásra vonatkozó valódi meggyőződésén kell alapulnia. Ebből következik, hogy a vádlott tényeket nélkülöző, formális vádat nem vitató nyilatkozata nem fogadható el, ha annak semmilyen ténybeli alapja nincs a nyomozási iratokban. Hasonlatosság a tárgyalás mellőzéses eljáráshoz annyiban van, hogy a bíró jelen eljárásban is köteles felkészülni, a nyomozási bizonyítás eredményét a kontinentális hagyományoknak megfelelően ismeri, de az elismerő nyilatkozatnak előtte kell elhangoznia. A postai kézbesítés bizonytalanságai így nem veszélyeztetik az eljárás tisztességességét.

További követelménye az eljárásnak a megfelelő tartalmú jegyzőkönyvezés, amely nélkül nem érvényesül a büntetőeljárás nyilvánosságának elve és lehetetlenné válna az eljárás és az ítélet törvényességének és tisztességességének a felülvizsgálata.

Az egyszerűsített bizonyítási szabályokhoz kapcsolódó jogorvoslat kialakítása

Mindezen szabályokhoz kapcsolódhat a jogorvoslati rendszer reformja. A koncepció szerint a büntetőeljárási törvény kodifikációja során törekedni kell a jogorvoslati indítványok bejelentésével és azok tartalmával összefüggő pontosabb, egzaktabb rendelkezések kialakítására. A koncepció szerint meg kell fontolni, hogy a másodfokú eljárás során a felülbírálat irányát és terjedelmét a bejelentett fellebbezésekben kifejtett kifogások határozzák meg.

Az együttműködésre következetes garanciális szabályokat kell kialakítani, melyek közül kiemelkedik az olyan jogorvoslati jog biztosítása a terhelt számára, amely lehetővé teszi ügyének a rendes eljárás keretei közötti elbírálását. A bírósági eljáráshoz való jog ugyanis alkotmányos alapjog, mely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

A megállapított tényeknek vagy az egyéb jogkövetkezményeknek a vitatása ellen akár eltérő jogorvoslati forma igénybevétele is biztosítható.

A vádat nem vitató nyilatkozat alapján hozott ítélet ellen tárgyalás tartási kérelmet vagy fellebbezést lehetne bejelenteni. Fellebbezésnek akkor lehetne helye, ha kizárólag az alkalmazott szankció, a büntetés nemét vagy mértékét sérelmezi. Ilyenkor a másodfokon eljáró bíróság dönt. Tárgyalás tartási kérelemnek akkor lenne helye, ha a megállapított tényeket, a történeti tényállást is vitatja a terhelt. Ebben az esetben a büntetőügy más bíróra történő átszignálását követően tárgyalás keretében indokolt bizonyítás felvétele a vitás ténykérdések által meghatározott körben.

Záró gondolatok

A tárgyaláson lefolytatott bizonyítás nélküli eljárás az állam számára egyértelmű nyereség annak hatékony, gyors lefolytathatósága miatt. Minél hamarabb bekövetkezik a büntetőjogi felelősségre vonás, az alkalmazott szankció annál hatékonyabban alkalmas az egyéni és általános megelőzés céljainak szolgálatára. Természetesen így a vádhatóság oldaláról nézve csökken a felmentő ítélet kockázata, míg a terhelt kedvezőbb ítéletre számíthat. A jogerő által biztosított jogbéke hamarabb bekövetkezhet, így legtöbbször nem kerül sor másod- és harmadfokú eljárásra, amely eljárások további idővel és költséggel járnak.

A megfelelő terhelti együttműködési rendszer kialakítása a bűncselekmények gyors, és viszonylag széles körű felderítéséhez vezet, így biztosítja a büntetőjogi felelősségre vonást. Az elkövetéshez közeli marasztaló ítélet jobban érvényesíti a speciális és generális prevenciót, annak erősebb a visszatartó hatása.

A társadalom is jól jár az időben meghozott ügydöntő határozattal. Sokkal kevesebb tanút kell ismételt idézésekkel a bíróságra citálni, és a bíróság, valamint az ügyészség azokra az ügyekre, és vádlottakra koncentrálhat, akiknél egyszerűbb módon nem fejezhető be az eljárás. A sértett is kedvezőbb helyzetbe kerül azáltal, hogy nem tanúként lesz kitéve a másodlagos viktimizációként ismert negatív hatásoknak, hanem az időben hozott ügydöntő határozat a kártérítési és egyéb igényeinek is alapjául fog szolgálni.

A bizonyítási eljárás jelentős terhektől szabadulhat meg, és olyan kérdésekre koncentrálódhat, ami az erőforrások, és a fennmaradó idő hatékonyabb felhasználást teszi lehetővé, és a bizonyítási eljárás ésszerű rövidítését eredményezheti, összességében a felesleges költségeket csökkentheti.

Mindez természetesen csak akkor lehet eredményes, ha a terhelt valóban érdekelt a hatóságokkal való együttműködésben, de az ügyész vádemelése eredményes, valamint a vád képviselőjének is elfogadható a kiszabott büntetés.

A társadalmi együttélés különböző szabályok megalkotását és követését feltételezi. Ezt a társadalmi rendet a jogrend biztosítja, amely a felállított parancsok és tilalmak betartását – szükség esetén – akár kényszer alkalmazásával is garantálja. Ezen kényszer célja a rend fenntartása mellett nyilvánvalóan az is, hogy a társadalom tagjai számára is világossá váljon, hogy a szabályok megsértéséhez milyen következmények társulnak. Amint arra Belovics Ervin rámutat, az emberiség történetének a kezdetétől „a másik ember érdekinek megsértése reakciót váltott ki, előbb a sérelmet szenvedett egyén vagy családja, később pedig a társadalom részéről. Így a magánbosszú keretei között a sértett vagy halála esetén annak családja a sérelmet okozón torolta meg a történteket, a tálió, azaz a szemet szemért, fogat fogért elv alapján. Az elv gyakorlati érvényesülését akadályozta meg azonban, ha a sérelmet okozó – tartva a magánbosszútól – elmenekült. Ezért alakult át fokozatosan a magánbosszú, vérbosszúvá […] Az államok kialakulásának kezdetekor a vérbosszút a kompenzáció váltotta fel […] Az államok megszilárdulásával a hatalom egyrészt létrehozta az általa követendőnek tartott magatartási szabályok rendszerét, továbbá az ezek érvényesülését minden körülmények között kikényszerítő erőszak szerveket.”^[1] Természetesen a büntetőjog megjelenésével a más magatartási szabályok nem szűntek meg, így változatlanul megmaradtak a nem jogi természetű, ún. metajurisztikus szabályok, mint az erkölcs, a szokás és az illem. Ezek egymással is kapcsolatban állnak, hiszen számos büntetőjogi norma mögött erkölcsi szabály található, amely a büntetőjogi norma tekintélyét emeli, általános megismerhetőségét biztosítja. Ennek egyik nyilvánvaló példáját jelentik a keresztény világ erkölcsi alapját képező legfontosabb erkölcsi parancsolatokban, azaz a Tízparancsolatban megfogalmazott követelmények, így a »ne gyilkolj«, a »ne lopj«, vagy akár a »felebarátod ellen ne tégy hazug tanúbizonyságot«”.

Véleményem szerint mindezt egy kevésbé közismert példával is alá lehet támasztani, mivel általános erkölcsi követelmény, továbbá a társadalom, illetve a család fennmaradásának alapját jelentette és jelenti ma is, hogy a szülők gondoskodnak gyermekükről. Ez később jogi normákban is megfogalmazódott, így a hatályos szabályozásunkban Magyarország Alaptörvénye XVI. cikkében kimondja, hogy „minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz”,^[2] majd deklarálja, hogy „a szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni”.^[3] Mint ahogy a fentebb említett, évezredes erkölcsi parancsokat sem képes mindenki betartani, így értelemszerűen ennek a szabálynak a követése sem sikerül mindenkinek. Ennek elősegítésére, biztosítására minden jogrendszer családvédelmi és gyermekvédelmi szabályai tartalmaznak előírásokat, továbbá végső soron – ha már más nem maradt – akár a büntetőjog kényszerrendszerével is meg lehet próbálni, például a tartási kötelezettség teljesítését kikényszeríteni. Ezért is tartalmazza a hatályos Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: új Btk.) 212. §-ának (1) bekezdése, hogy „aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt gyermektartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Mindezzel sajnos a kiskorú gyermekről való gondoskodás – legalábbis általában – nem biztosítható, de többletfenyegetettséget és egyben nagyobb visszatartó erőt jelent. Tekintettel arra, hogy a jogi szabályozás és a büntetőjogi kényszerrendszer alkalmazásának is a lényege elsődlegesen – jelen példa szerint – nem az állam büntető jogi igényének érvényesítése, hanem a gyermek tartásának biztosítása, az új Btk. – a korábbi szabályozással egyezően – biztosítja, hogy ha az ilyen cselekmény elkövetője a tartási kötelezettségének meghatározott ideig eleget tesz, akkor vele szemben a büntetőeljárást meg kell szüntetni.

Természetesen a büntetőjog nem avatkozhat be a társadalmi együttélés minden területén, hanem a társadalmi rend alapértékeinek a védelmére kell szorítkoznia. Ezen alapértékek elsődlegesen az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok, amelyeket Magyarország Alaptörvénye a „Szabadság és Felelősség” alcím alatt található I–XXXI. cikkeiben tételesen határoz meg.

Ezek közé tartozik – csak példálózva – az ember élethez, emberi méltósághoz való alapjoga, a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog; a magán- és családi élet, otthon, kapcsolattartás és jó hírnév tiszteletben tartásához való jog, a véleménynyilvánítás szabadságához való jog, valamint a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma is, miként azon alapvető jog is, amely mindenki számára biztosítja, hogy „az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el”.^[4]

Magyarország Alaptörvénye ezen túl rögzíti azt is, hogy az ember alapvető jogainak védelme az állam elsőrendű kötelezettsége, és kimondja, hogy „az alapvető jogokra kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”.^[5]

Mindebből látható, hogy demokratikus jogállamokban az állam büntető hatalma nem korlátlan, hanem az alkotmányban foglalt szabályoknak alávetett, amelyek egy része explicit módon szerepel, másik része pedig a generálklauzulákból vezethető le, amelyek közé tarozik az ultima ratio is. A fogalom azt jelenti, hogy a büntetőjog végső eszközként vehető igénybe, és csak akkor, ha az igénybevétel szükséges. További feltétel, hogy annak alkalmazása az arányosság keretein belül maradjon. Ez elsődlegesen valamely cselekmény bűncselekménnyé nyilvánítását, és – az arányosság keretén belül – a bűncselekmény jogkövetkezményeinek meghatározását jelenti. Ebben az összefüggésben jelenik meg a szükségességi és az arányossági teszt, amelyet nem a jogalkalmazóknak, hanem a törvényhozásnak kell(ene) figyelembe vennie, bár – véleményem szerint – ma sem sikerül maradéktalanul. Példaként lehet megemlíteni az új Btk.-ból a gépjármű kilométer-számláló műszer által jelzett érték meghamisítása elnevezésű bűncselekményt.^[6] A törvényi tényállás megfogalmazását érintően elsődleges probléma álláspontom szerint, az hogy mivel az ilyen cselekmények a gépjármű magasabb áron történő értékesítését kívánják biztosítani és ezzel a vevőnek kárt is okoznak, a gyakorlatban – amennyiben az ilyen cselekmény a nyomozás során kétséget kizáróan bizonyítható – nehezen képzelhető el, hogy a súlyosabb bűncselekmény, azaz minimum a csalás alapesete ne legyen megállapítható.

A fent említett szükségességi és arányossági „tesztelés” Békés Imre okfejtése szerint „az Emberi Jogok Európai Konvenciójából került át a büntetőjog tudományába. A konvenció rendelkezik az emberi jogok korlátozásával összefüggésben arról, hogy erre csak törvény alapján kerülhet sor és csak abban a mértékben, (arányosság) amely mértékben az szükséges egy demokratikus társadalomban”.^[7]

Egyebekben ezt a szabályt a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló törvény is tartalmazta, amely kimondta, hogy „A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja”.^[8]

Mint ahogy korábban már utaltam rá, a jogalkotó a szükségességi és arányossági tesztet nem minden esetben alkalmazza, vagy nem megfelelően, ezért a jogszabályok alkotmányossága felett őrködni hivatott Alkotmánybíróság több alkalommal is állást foglalt valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának alkotmányosságáról, amikor a cselekmény büntetéssel tiltása az alkotmányos alapjogok korlátozatását jelentette.

Itt érdemes megemlíteni, hogy ez a kérdés nem csak Magyarországon merül fel, hanem például Németországban is, ahol – annak ellenére, hogy ott az ultima ratio elvnek sokkal hosszabb történelme van – többször is vitatták kötelező alkalmazását. Ez volt az oka annak, hogy a német Alkotmánybíróság (Bundesver­fassungsgericht) kimondta, hogy a törvényhozás számára a büntetőjogi szabályozás csak végső eszköz lehet.

A büntetőjogi korlátozással érintett alapjog leggyakrabban a véleménynyilvánítás szabadsága, amely vonatkozásában az Alaptörvény IX. cikke kimondja, hogy „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”. Ennek Alaptörvényben rögzített korlátját szintén a IX. cikk tartalmazza, amely szerint „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére”, továbbá „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni”.^[9] Az Alaptörvény ezen túl deklarálja, hogy „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”.^[10]

A véleménynyilvánítás szabadságát – 2012. január 1. napjáig hatályos szabályozás szerint – a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 61. §-ának (1) bekezdése tartalmazta, és a 2010. július 7. napjától hatályos szöveg szerint rögzítette: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez”.

Itt kell megemlíteni, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. cikkének (1) bekezdésében rögzíti, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, amely magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének a szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ugyanezen cikk (2) bekezdése kimondja azt is, hogy e szabadságjog gyakorlása törvényben meghatározott korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükségesek egy demokratikus társadalomban – egyebek mellett – a közbiztonság, a zavargás vagy a bűnözés megelőzése céljából. Az Emberi Jogok Európai Egyezményét az Európa Tanács 1950. november 4. napján fogadta el és 1953. szeptember 3. napján lépett hatályba. Ebből is látható, hogy Európa egyes országaiban az emberi jogok védelme régóta fontos kérdés, és lényegében a második világháborút követően az univerzális jellegű nemzetközi dokumentumok részévé is vált. Mindezt példaként véve alakult ki a mai magyar szabályozás is.

Az Egyezmény és a benne foglalt jogok tiszteletben tartása felett az Emberi Jogok Európai Bírósága őrködik, illetve kezdetben egy kétszintű szervezetrendszer őrködött, amelyet csak 1988. november 1. napján hatályba lépett 11. számú Kiegészítő Jegyzőkönyv változatott meg. Eleinte a panaszok előzetes elbírálását az Emberi Jogok Európai Bizottsága végezte, amely azok elfogadhatóságáról döntött.

Még ebben a kétszintű szervezetrendszerben született meg a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos legfontosabb és egyik legtöbbet hivatkozott döntés a Lingens c. Ausztria ügyben.^[11]

Az ügy alapját egy rágalmazási per képezte, amely azért indult, mert Peter Michael Lingens, a Profil című osztrák magazin főszerkesztője a lap 1975. október 9-i számában Bruno Kreisky kancellárt, aki az Osztrák Szocialista Párt elnöke is volt megalkuvónak, és a politikai életben jelen lévő nácik cinkostársának nevezte, mivel koalíciós tárgyalásokat folytatott az Osztrák Liberális Párt (FPÖ) akkori elnökével, Friedrich Peterrel, aki – a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ elnökének információi szerint – a második világháborúban SS tag volt.

A cikk megjelenését követően a kancellár feljelentést tett, és a bécsi tartományi bíróság 1979-ben első fokon rágalmazás miatt pénzbüntetést szabott ki az újságíróval szemben, akinek álláspontja szerint a cikkében írtak értékítéletet fejeztek ki, és emiatt nem ütköztek büntető jogszabályba. Az Emberi Jogok Európai Bírósága – a sikertelen fellebbezések és az Emberi Jogok Európai Bíróságának elfogadhatósági határozatát követően – osztotta a panaszos álláspontját és kimondta, hogy az osztrák bíróságok megsértették a panaszos véleménynyilvánítási szabadsághoz fűződő jogát, mivel a korlátozás aránytalannak minősült az elérni kívánt jogi célhoz képest. Ez a döntés lényegében először rögzítette az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában, hogy alapjogot érintően a büntetőjogi eszközrendszer csak végső esetben és csak akkor vehető igénybe, ha alkalmazása szükséges és arányos.

Magyarországon először azt deklaráló alkotmánybírósági döntés, hogy a büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio, a 30/1992. (V. 26.) AB határozat^[12] volt, amely a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 269. §-ának (2) bekezdését alkotmányellenesnek minősítette. A Btk. ezen szakasza a közösség elleni izgatás vétségét rendelte büntetni, amely szerint, „aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el”.^[13] Ezen rendelkezés tehát a megvetés sértő, vagy lealacsonyító módon történő kifejezésre juttatását pönalizálta.

Az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a jogszabály szabályozása a véleményszabadság Alkotmányban rögzített alapjogát mennyiben korlátozza és a korlátozás szükséges, illetve arányos-e. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság kimondta az alábbiakat: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.”^[14]

Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy „a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatározni, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.

Tekintettel arra, hogy a vizsgálat tárgya a véleménynyilvánítási szabadságnak a büntetőjog eszközeivel történő korlátozása, az alkotmányosság megítélésénél érvényesülnie kell a büntetőjog egész rendszerére vonatkozó alkotmányos követelményeknek is. Ezek forrása az alkotmányos büntetőjog koncepciója, a jogállamiságból, mint alapértékből az állami büntetőhatalom gyakorlására háramló következmények rendszere, ezen belül pedig a büntető jogalkotás számára adódó tartalmi korlátok és formai követelmények”.^[15]

A korlátozás szükséges és arányos mértékének megállapíthatóságához az Alkotmánybíróság vizsgálta, hogy a korlátozás elkerülhetetlen-e, továbbá, hogy az elérni kívánt célhoz a büntetőjog megfelelő eszköz-e. Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy „A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek.

Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges”.^[16]

Összességében jelen esetben az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy kifogásolt szabályozás a vélemény értéktartalma alapján minősít, amely ellentétes a véleménynyilvánításhoz való joggal, tekintettel arra is, hogy ha az emberek sokféle véleménnyel találkozhatnak, akkor a társadalom szintén toleráns lesz.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Btk. kifogásolt bekezdését megsemmisítette és kimondta, hogy „a köznyugalom fenntartásához nem elkerülhetetlen, hogy a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosság előtti használatát önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékű cselekményt) büntetőjogi büntetéssel fenyegesse a törvény”.^[17]

Az Alkotmánybíróság fent részletezett döntésében írtakkal egyezően úgy vélem, hogy büntetőjogi büntetésekkel a közvéleményt nem kell és – álláspontom szerint – eredményesen nem is lehet korlátozni. Sokkal nagyobb visszatartó hatással van (vagy lehetne) az ilyen kifejezést használókra, ha azzal kell(ene) számolniuk, hogy a velük szemben indított polgári peres eljárás eredményeként nagy összegű – a régebbi szóhasználattal ún. nem vagyoni kártérítést, vagy ahogy a jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv fogalmaz – sérelemdíjat kell(ene) fizetniük. Természetesen az Alkotmánybíróság döntése egy már kialakult gyakorlaton önmagában nem tud változtatni, és egyébként lényegesen egyszerűbb – formailag sem kötött – feljelentést tenni egy sérelmezett kifejezés miatt, mint a vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelő keresetlevéllel polgári peres eljárást kezdeményezni.

Mindennek megfelelően a mai napig nem következett be érdemi változás ezen a területen, amelyet jól mutat a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat is, melyben az Alkotmánybíróság – élve az Alaptörvényben biztosított azon új jogkörével, hogy alkotmányjogi panasz alapján egyedi ügyben a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját felülvizsgálhatja – a Pécsi Törvényszék, valamint a Siklósi Járásbíróság döntéseinek alaptörvény-ellenességét állapította meg, és a vitatott határozatokat megsemmisítette. Az alkotmányjogi panaszt Siklós város önkormányzati képviselő-testületének tagja terjesztette elő, aki a büntetőeljárásban vádlott volt, és akit a bíróság rágalmazás vétségében bűnösnek mondott ki. A Btk. 179. §-ában meghatározottak szerint ezen bűncselekményt az követi el, aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ.

„A rágalmazás azon cselekmények ellen nyújt büntetőjogi oltalmat, amelyek tényállításokkal a passzív alany társadalmi megbecsülését, társadalmi értékelését támadják […].”^[18]

Az ügyben irányadó tényállás lényege, hogy az indítványozó a ’Demokrácia megalkuvások nélkül’ című közéleti lapban megjelentette a polgármester tevékenységét bíráló írását. Az inkriminált cikk szerint a képviselő-testület „pimasz és szemérmetlen” döntésével szavaztak meg jutalmat a város „kapzsi”, magát „Ludas Matyinak képzelő” polgármesterének, úgy, hogy a polgármester a korábbi jutalmát „lebukás után” sem fizette vissza, pedig azt egy meg nem valósult „ötletbörze” miatt kapta. Egyebeken a cikk kifogásolja, hogy bár „saját magukra nem sajnálják az adófizetők pénzét és úgy bánnak vele mintha a sajátjuk lenne”, a „városvezetés az új év alkalmával drasztikus megszorító csomaggal állt elő, amely minden eddiginél mélyebben érinti a lakosságot”.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a vádlott bűnösségét arra alapítottan mondta ki, hogy a cikkben írt, becsületsértésre alkalmas – különösen a közpénzek tiltott felhasználására utaló – tények valótlanok voltak, amelyekkel a cikk írója is tisztában volt, illetve tőle elvárható lett volna a tények valóságtartalmának vizsgálata. Mindezt a másodfokon eljárt törvényszék annyival egészítette ki, hogy a vádlott a valótlan tények közlésével azt a látszatott keltette, hogy a polgármester hivatali helyzetével visszaélve megszegte vagyonkezelői kötelezettségét.

Az indítványozó szerint az ügyében eljárt bíróságok marasztaló döntése a véleménynyilvánítási szabadságát korlátozta. Kifejtette, hogy a közügyek vitathatósága a demokratikus társadalom nélkülözhetetlen eleme, ezért az erre vonatkozó vélemények erősebb alkotmányos védelmet kell, hogy élvezzenek, még ha túlzóak, vagy felfokozottak is.

Az Alkotmánybíróság ezen döntésének meghozatala során a nemzetközi jog általános felelősségi szabályaira, és a vonatkozó eseti döntésekre is figyelemmel kidolgozta a közügyek vitatását érintő véleményszabadsággal összefüggő alkotmányossági mércét, amely a jövőben a jogalkalmazókat orientálja a közéleti vitában elhangzó tényállítások és értékítéletek megkülönböztetésénél. Ennek értelmében vizsgálni kell, hogy a kifogásolt közlés a közügyek vitatását érinti-e, majd – a teljes szövegösszefüggésre figyelemmel – azt kell eldönteni, hogy tényállításnak, vagy értékítéletnek minősül-e.

Az Alkotmánybírósági határozat indokolását teljes részletességgel nem kívánom ismertetni, de a jelen dolgozat témája szempontjából releváns részt szó szerint idézem, amelyben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „az emberi méltóság büntetőjogi védelme a büntetőjog ultima ratio jellegéből fakadóan kizárólag azokkal a legsúlyosabb esetekkel szemben nyújthat oltalmat, amikor a közölt vélemény alkotmányos jogot sért vagy a jogsérelem veszélye közvetlenül jelen van. Ezt az álláspontot erősíti egyfelől az állami büntetőigény érvényesítésének közhatalmi, legális kényszercselekményeken nyugvó karaktere, másfelől pedig a büntetőjogi szankció megtorló és stigmatizáló jellege is. A büntetések elrettentő hatása a közélet véleményformálásában résztvevőket is megfélemlíti, elriasztja, amely így éppen a demokratikus és plurális alapokra épülő közélet kibontakozását és értékét gyengíti el”¹⁹.

Egyebekben az Alkotmánybíróság jelen döntésében – lényegében az indítványozóval egyezően – ismét rögzítette azt is, hogy „az értékítéletet és személyes meggyőződést közvetítő vélemények mindaddig, amíg összefüggésben állnak a közügyekkel, attól függetlenül élvezik a véleményszabadság alkotmányos oltalmát, hogy helyes vagy helytelen, tetsző vagy nem tetsző, értékes vagy értéktelen gondolatot tartalmaznak”²⁰. A véleményszabadság Alaptörvényben is rögzített korlátját a mások emberi méltóságából fakadó becsületnek és jó hírnévnek a védelme jelenti, így a közügyek vitatásának körén kívül eső, öncélú, megalázó, bántó vagy sértő és csak a magán- vagy családi élettel kapcsolatos kifejezéseket értelemszerűen nem védi.

Az Alkotmánybíróság a döntésének meghozatalakor az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát, így többek között a már említett Lingens ügyet is figyelembe vette.

Az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az eljárt bíróságok „a rágalmazás bűncselekményének törvényi tényállásában szereplő »tényt állít« fogalmat olyan kiterjesztően értelmezték, ami nincs összhangban az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében elismert véleményszabadságból fakadó követelményekkel”.^[19]

Az Alkotmánybíróság által alkalmazott jogintézmény újdonsága miatt érdekesnek tartom röviden azt is megemlíteni, hogy a határozat rendelkező részével és az indokolásnak a megsemmisítéshez vezető megállapításaival dr. Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró nem értett egyet. A határozathoz fűzött különvéleményében kifejtette: „az Alkotmánybíróságnak tartózkodnia kell attól, hogy az alapügyhöz kapcsolódó tényértékelési, avagy törvényértelmezési és szakjogi kérdésekben állást foglaljon. […] Jelen ügyben azonban az Alkotmánybíróság értékelése túlment az alkotmányjogi panaszok, illetőleg az alkotmányossági felülvizsgálatnak az Alaptörvény számára kijelölt és saját maga által megerősített jogi keretein”.^[20] Ennek alapján a szabályozás gyakorlati alkalmazásának jövőbeni alakulása is egy külön tanulmány részét képezheti.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a német büntető törvény „Störpropaganda gegen die Bundeswehr” (magyarra talán ’zavaró híresztelés a hadsereg ellen’-ként fordítható) elnevezéssel büntetni rendeli azt, aki valótlan tényt vagy való tényt elferdítve terjesztés végett állít, avagy ilyeneket terjeszt azért, hogy a honvédséget honvédelmi feladatának teljesítésében akadályozza.^[21] Úgyszintén „A köznyugalom veszélyeztetése bűncselekmény elkövetésével fenyegetőzés útján” (Stö­rung des öffentlichen Friedens durch Androhung von Straftaten) elnevezés alatt büntetni rendeli azt, aki egyes, tételesen felsorolt bűncselekmények (így például az emberölés, testi sértés, személyi szabadság elleni bűncselekmények, rablás, zsarolás, közbiztonság elleni bűncselekmény) elkövetésével fenyegetőzik. Ugyanígy minősül annak magatartása, aki a köznyugalom veszélyeztetésére alkalmas módon – annak ellenére, hogy a valótlanságáról tudomással bír – azt állítja, hogy a tételesen felsorolt valamelyik bűncselekmény elkövetése készül.^[22]

Ebből a példából is látható, hogy a rémhírterjesztéshez hasonlító tényállásoknál Németország az elkövetési magatartások hasonlósága mellett a védett jogtárgyak pontosabb, egyértelmű megfogalmazásával szűkítette a büntetőjogi felelősséget. Mindez igaz a franciaországi büntetőjogi szabályozásra is, amely az ilyen elkövetési magatartást például akkor rendel büntetni, ha az a pénzügyi rendszer biztonságát sérti, vagy például büntetni rendeli azt, ha valaki valótlanul híreszteli, hogy elemi csapás következett be és ezzel felesleges mentési munkálatokat okoz.

A 18/2000. (VI. 6.) AB határozat esetében az Alkotmánybíróság eljárását a Pesti Központi Kerületi Bíróság kezdeményezte, mivel egy előtte folyamatban lévő büntetőügyben úgy vélte, hogy – a véleménynyilvánítási szabadság büntetőjogi korlátozásáról szóló alkotmánybírósági határozatokban foglaltakra figyelemmel – a vitatott törvényi tényállás szubjektív értelmezést igényel, és így lehetőséget biztosít az önkényes jogalkalmazásra. A bíróság kezdeményezésében írtak szerint a törvény megfogalmazása „nem juttatja egyértelműen kifejezésre a törvényhelyhez fűzött indokolást, amely arra inti a jogalkalmazókat, hogy a büntetőjog fegyverét ne alkalmazzák komolyan nem vehető túlzások és általánosítások esetén”.^[23]

Ebben a határozatában az Alkotmánybíróság – a fent már ismertetett – 30/1992. (V. 26.) AB határozatban a büntetőjog jogi felelősségi rendszerben való ultima ratio jellegére történő hivatkozását szó szerint is idézte, és áttekintette a vonatkozó külföldi szabályozást. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a valótlan tények állítása vagy híresztelése, illetve a való tényeknek elferdítése, még ha a tényt állító tudatában is van cselekménye köznyugalomra káros hatásának, ebbe belenyugszik, netán ezt kívánja, a véleménynyilvánítási szabadságnak a büntetőjogi eszközökkel nem korlátozható tartományán belül van”.^[24] Kifejtette továbbá, hogy a „büntetőjognak nem feladata az alkotmányos értékek átfogó védelme, hanem csupán az, hogy ezen értékeket a különösen súlyos sérelmekkel szemben védje. A büntetőjogi eszközrendszer ultima ratio szerepe kétségtelenül azt jelenti, hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök már nem elegendőek”.^[25]

Ezen túl az „Alkotmánybíróság ez alkalommal is fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi”.^[26]

Érdekességként itt is említést érdemel, hogy határozattal szemben Strausz János alkotmánybíró különvéleményt jelentett be. Indokolásának lényege szerint a kifogásolt szakaszban a törvényhozónak nem volt célja „a szabad véleménynyilvánítás, a kritika, az értékítélet, vagy az eszmék szabad hirdetésének elfojtása, és arra nem is alkalmas”.^[27]

Álláspontja szerint az „alapjogként definiált véleménynyilvánítási és sajtószabadság nem foglalja magába a tudatos valótlanságok, ferdítések, torzítások, manipulációk közlésének és hirdetésének szabadságát, sőt, az utóbbi alkalmas az előbbi kiüresítésére, kioltására. Történelmi tények igazolják a tudatosan hazug propaganda, a politikai és társadalmi botránykeltés, a sajtó lealacsonyításának és eszközként történő felhasználásának káros hatásait.

Korunkban az írott és az elektronikus média olyan tekintéllyel rendelkezik, hogy a közvélemény hajlamos a közölt információkat kellő ismeretek vagy kellő kritika nélkül valóságként elfogadni. Ezért jelentős érdek fűződik ahhoz, hogy az ilyen nyilvános közlések, közlemények, információk a valóságnak megfeleljenek”.^[28] Mindezek alapján dr. Strausz János alkotmánybíró arra a következtetésre jutott, hogy a köznyugalom büntetőjogi intézkedésekkel történő korlátozása alkotmányos, ezért az indítványt el kellett volna utasítani.

További két alkotmánybírósági határozat foglalkozik még a büntetőjog ultima ratio jellegével, amelyekben az Alkotmánybíróság a fentiekkel ellentétben az indítványokat elutasította és a Btk. 269/A. §-ának, valamint a Btk. 269/B. §-ának alkotmányosságát állapította meg.

Ezek közül a 13/2000. (V. 12.) AB határozat a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1993. évi XVII. törvény 55. §-ával büntetni rendelt nemzeti jelkép megsértésének vétsége alkotmányosságát igazolta. Ezen bűncselekményt az követi el „aki nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el”,^[29] amennyiben ezzel súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg.

Jelen határozatának meghozatalakor az Alkotmánybíróság az egyes európai országok vonatkozó szabályozását, a nemzetközi egyezményeket, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát, és a saját korábbi döntéseit vizsgálva hozta meg a határozatát. Megállapította, hogy a vizsgált bűncselekmény elkövetési magatartása hasonló a közösség elleni izgatásnak a már ismertetett, 30/1992. (V. 26.) AB határozatban vizsgált elkövetési magatartásához, azonban lényeges – és eltérő érdemi döntést is eredményező – különbségnek minősítette, hogy a vizsgált szakasz védett jogi tárgyai a Magyar Köztársaságnak az Alkotmányban meghatározott nemzeti jelképei, amelyek jelentősége „az ország közelmúltbeli történelmére – a totalitárius államberendezkedésből a demokratikus társadalomba való átmenetre – tekintettel felértékelődött, aminek e szimbólumokat sértő egyes magatartások büntetőjogi védelme is nyomatékot ad”.^[30]

A másik, a 14/2000. (V. 12.) AB határozat az önkényuralmi jelkép megsértésének vétségét büntetni rendelő szakasz alkotmányellenességének megállapítására, illetve annak nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványokat utasította el.

Az indítványozók által kifogásolt bűncselekményt a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 1993. évi XLV. törvény „Önkényuralmi jelképek használata” elnevezéssel iktatta be és kimondta, hogy „Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vörös csillagot, vagy ezeket ábrázoló jelképet terjeszt, nagy nyilvánosság előtt használ, közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg”, ^[31] vétséget követ el.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Vajnai v. Magyarország^[32] ügyben a vörös csillag viselésének büntethetőségével kapcsolatban az Alkotmánybíróság döntésével és a határozat indokolásában írtakkal szemben lényegében eltérő álláspontot alakított ki. Mindezek alapján a két döntés összevetése, azok értékelése, valamint a vonatkozó büntető anyagi jogi szabályok vizsgálata, illetve esetleges módosításuk szükségessége egy külön tanulmány témája is lehetne.

Dolgozatom témáját érintően azonban idézésre méltónak tartom az Alkotmánybíróság azon megállapítását, amelyben kimondja, hogy a törvényi tényállásban „kiemelt jelképek, mint elkövetési tárgyak használatával, a velük kapcsolatosan kiemelt három elkövetési magatartással szemben – az alkotmányos értékekben megfogalmazódó célok védelme érdekében – a jelen történelmi helyzetben a büntetőjogi eszközrendszeren és szankciókon kívül más jogi eszköz a hatékony védelemre nem biztosított (ultima ratio)”.^[33]

A két utolsóként említett döntés lényegében arra hivatkozik, hogy amennyiben a büntető jogszabályban meghatározott védett jogi tárgy, illetve az elkövetési tárgy olyan jelkép, amelynek védelme, illetve használatának korlátozása az ország történelmi helyzetére is tekintettel kiemelten fontos, úgy az Alkotmánybíróság megengedhetőnek tartja a büntetőjogi eszközrendszer igénybevételét.

Mivel a történelmi helyzet és annak értékelése az idő múlásával változik, megváltozhat egy korábban alkotmányosnak ítélt norma szerepe, amelyet jól tükröz, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az utóbb említett Alkotmánybírósági határozatot követően több évvel később ellentétes álláspontot foglalt el.

A fenti áttekintéssel képet kívántam adni arról, hogy magyar Alkotmánybíróság egyes határozatában miként vette alapul, hogy a büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben csak a végső megoldás, az ultima ratio lehet. Indokolt esetekben hivatkoztam egyes európai országok vonatkozó jogszabályaira is, valamint említést tettem néhány, a téma szempontjából relevánsnak tekinthető, az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott döntésről is.

Az európai és a magyar szabályozás összehasonlításából – véleményem szerint – összességében azt a következtetést lehet levonni, hogy az európai standardokkal egyezően a magyar szabályozás is figyelemmel van arra, hogy a büntetőjogi szankciórendszert csak végső esetben és csak akkor alkalmazza, amikor más lehetőség már nincsen. Természetesen a téma tulajdonképpen kimeríthetetlen, hiszen további, az új Btk.-ban büntetni rendelt tényállások vonatkozásában lehetne ezt a kérdést vizsgálni, és elemezni, hogy a büntetőjogi tilalmak valóban az alkotmányos alapjogok immanens korlátait jelentik-e.

Végezetül érdemes röviden szólni arról, hogy az Európai Unió az egységes büntetőpolitika létrehozása érdekében milyen lépéseket tett, és ez milyen összefüggésben van az ultima ratióval.

Ezzel kapcsolatban elsődlegesen mindenképpen azt kell megjegyezni, hogy egységes büntetőpolitika létrehozása nem egyszerű feladat, egyrészt mivel a büntetőjogi politika a szuverén hatalmi jogkörök közé tartozik, másrészt azért, mert a büntetőjog közvetlenül érinti a személyes szabadságot és az egyes polgárok jogait.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés, amely az Unió hatáskörének területeit, elhatárolását és a hatáskörök gyakorlásának részletes szabályait is megállapítja, 83. cikkének (2) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy az Unió büntetőpolitikájának eredményes végrehajtása érdekében – irányelvekben – szabályozási minimumokat lehet megállapítani a bűncselekményi tényállások és büntetési tételek meghatározására vonatkozóan. Erre is figyelemmel 2011. szep­tember 20. napján az Európai Bizottság úgy határozott, hogy kikéri az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságának^[34] a véleményét az uniós büntetőpolitika létrehozásával kapcsolatban.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság a 2012. április 25–26. napján tartott plenáris ülésén fogadta el az ezzel kapcsolatos véleményét, amelyben rögzítette, hogy „a büntetőjogi szankció megtorló és megszégyenítő jellege miatt egy adott magatartás büntetendőnek minősítése az Unió által a tagállamoktól megkövetelt végső eszköz (ultima ratio) lehet csak. Azok a nehézségek, amelyekbe a tagállamok az uniós jog gyakorlati végrehajtása során ütköznek, és amelyek veszélyeztetik ez utóbbi hatékonyságát, önmagukban nem jelenthetnek elegendő indokot a büntetőjog alkalmazására. Az is szükséges hozzá, hogy a szóban forgó magatartási formák bizonyos, alapvetőnek ítélt érdeket is sértsenek”.^[35]

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottsága megfogalmazta továbbá, hogy az ultima ratio követelménynek megfelelően a közigazgatási és büntetőjogi szankciók közötti választást hatásvizsgálatnak kell megelőznie.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye szerint az egységes európai büntetőpolitika minimumszabályokat határozhat majd meg, anélkül, hogy az egyes nemzeti hatóságok által meghatározott bűncselekményi tényállásokat befolyásolná, miként, ahogy a bűnüldözési stratégia meghatározása is nemzeti hatáskörben maradna. Az Európai Unió beavatkozását, európai büntetőjogi intézkedés alkalmazását csak akkor tartaná indokoltnak, ha a tagállamok nem képesek biztosítani az uniós jog betartását, illetve nincs kevésbé kényszerítő erejű eszköz a kívánt célkitűzés elérésére.

Tekintettel azonban arra, hogy maga a Bizottság is megállapította, hogy az uniós joganyag tagállamok általi átültetése és alkalmazása tekintetében jelenleg még csak kevés tanulmány készült, ezért elsődlegesen ezek fejlesztését tartja indokoltnak, figyelemmel arra is, hogy ez nélkülözhetetlen a harmonizációs eljárás elengedhetetlenségének megállapításához.

A fentiek alapján az egyértelmű, hogy a továbbiakban is kulcskérdés marad, mind a nemzeti büntetőjogi jogalkotás, mind az egységes európai büntetőpolitika szabályainak megalkotásakor az ultima ratio alapelvének az alkalmazása, amely során a szükségességi és arányossági tesztet rendszeresen alkalmazni kell.

A gazdasági társaságok megfelelő működéséhez egyszerre köz- és magánérdek is fűződik. Közérdek, hiszen bizonyos üzemméret felett a cégek működése jelentős piacbefolyásoló hatással jár, de közérdek azért is, mert az állami bevételeket a nagyvállalatok pénzügyi döntései jelentősen befolyásolhatják. Magánérdek is a szabálykövetés, ugyanis a vállalaton belüli működési zavarok akár könnyen érzékelhető veszteséget okozhatnak a cég tulajdonosai számára, és hosszabb távon pedig ronthatják az adott vállalkozás piaci helyzetét, márkanevének értékét is rombolhatják, illetve a kellő tulajdonosi információ hiánya nem megfelelő cégműködéshez vezethet, amelyet a hatályos jogszabályok, illetve egyéb (etikai… stb.) szabályok igyekeznek kordában tartani. A jogszabályok megszegése esetére a jogalkotó szankciókat helyez kilátásba: a gazdasági életben ilyenek például a versenyjogi vagy az adójogi szankciók. Ha ez sem elegendő, akkor a jogalkotó a végső eszközhöz nyúl: ez már a büntetőjog területe.^[1]

Napjaink közelmúltjának európai és tengerentúli vállalati botrányai, vagy a hazai tapasztalatok közül a Postabank-botrány^[2] nem elsősorban e cégek elsődleges üzemi, termelési tevékenységéhez, hanem pénzügyi, befektetési ügyleteikhez kötődtek. Természetszerűleg a menedzsment tagjai büntető- és polgári jogi felelősséggel is tartoznak a tevékenységükkel kapcsolatban. A büntetőjogi jogérvényesítés azonban kétarcú eszköz: mint ahogyan a PwC 2014-es kutatásából^[3] is tudhatjuk, a hazai vállalatvezetők nem szívesen alkalmazzák a cégen belüli szabálytalanságok kezelésére a hatósági feljelentés formáját, vélhetően ezen szabálytalanságok kisebb volta, illetve az eljárások elhúzódása, nehézkessége okán. Szerencsére ebben a szegmensben nem nyert még teret az a lassacskán általánosnak tekinthető gyakorlat, mely szerint egy elszámolási jellegű, azaz merőben polgári jogvita rendezésének első lépése egy büntető feljelentés megtétele, illetve a korábbi szerződéses partnerrel szemben adóhatósági vizsgálat kezdeményezése.

A menedzsment helyzete a vállalaton belül felmerülő ügyekben ugyanis ellentmondásos: egyrészt a cég kárát minden esetben érvényesíteni kell, tehát az okozott vagyoni hátrányt lehetőség szerint reparálni szükséges, másrészt pedig csökkenteni kell annak a lehetőségét, hogy ez a kár megnövekedjen. A hatósági eljárások – sok esetben értelmetlen – költségvonzata, időigénye nem segíti a reparációt, illetve a cégnek egy ilyen ügy napvilágra kerülése sok esetben forintosítható veszteséget is okoz, azzal, hogy a fogyasztók fejében a vállalatról élő kép kedvezőtlenebbé válik. A 2002-es vállalati botrányok (Enron, Worldcom, Xerox, Parmalat… stb.) megmutatták azt, hogy a társaságok irányítási rendszerében súlyos kudarcok történhetnek a jogszabálysértő vezetői hozzáállásnak is köszönhetően.^[4] Az idén tavasszal a hazai tőzsdei cégek körében napvilágra került válságtünetek, így többek között a Business Telecom Nyrt., a Hun-Mining Nyrt. és a TR Investment Nyrt. körüli események pedig azt jelzik, hogy az önkéntes jogkövetés nem csodaszer, a felelős társaságirányítás igénye nem elegendő a befektetések értékének és a vállalaton belüli munkahelyek megőrzéséhez, szükséges e mellett az is, hogy a vállalatok működése, piaci tevékenységük megfelelő ellenőrzés alá kerülhessen.

Sok esetben azonban a vállalati vagyonvesztés mértéke akkora, hogy – a befektetők, illetve a szerződéses partnerek, esetleges hitelezők érdekeinek védelmében – szükséges a hagyományos magánjogi jellegű védelem mellett a vállalati vagyont büntetőjogi eszközökkel is védeni. A csalárd vállalkozókkal szembeni magánjogi fellépés hosszú ideje létező, klasszikus jogintézmény: az 1875. évi XXXVII. törvénycikk, a Kt. 187. és 189. §-a kifejezetten az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok közvetlen, személyes kárfelelősségét tette megállapíthatóvá azon jogsértő cselekményeikért, amelyeket ügykörükön belül, a társaság működésével összefüggésben fejtettek ki.^[5]

A vállalat saját tőkéjének védelme talán az egyik legfontosabb befektető- és hitelezővédelmi eszköz. A hatályos Btk. több ponton is védi a társaság vagyonát: a törvény 407. §-ában körülírt bűntett a társaság saját tőkéjét, míg a 404. § és 405. § hitelezők kielégítéséül szolgáló vállalati vagyont hivatott védeni.

A saját tőke csorbítása büntetőjogi szankcionálásának lehetősége messze nem új keletű: a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény meghozatala után felmerült annak a szükségessége, hogy az e törvényben foglalt egyes rendelkezések megszegése esetén a büntetőjogi fenyegetettség is biztosítsa a gazdasági vállalkozásoknak a társadalom érdekében való helyes funkcionálását. Ennek a felismerése hozta létre a Btk.-nak az 1988. évi XII. törvény 1. §-ával való kiegészítését és a korábbi Btk. 298/B. §-ának az életre­hívását. Eszerint az alaptőke (a részvénytársaságok esetén), illetőleg a törzstőke (kft.-k esetén) csorbításának a vétségét az említett gazdasági társaságoknak az a tisztségviselője valósítja meg, aki az alaptőke vagy a törzstőke terhére, a társaság tagjai részére jogtalan kifizetést teljesít. A törvény a bűncselekményt vétségként szabályozta, és vagylagosan 2 évi szabadságvesztést, javítónevelő munkát vagy pénzbüntetést írt elő. A szóban levő új bűncselekmény-tényállás megjelölését „alaptőke vagy törzstőke csorbítása” címmel léptette életbe, a törvény 1989. január 1. napján lépett hatályba, valamint az 1994. május 15. napjáig volt hatályban; ekkor ugyanis az 1994. évi IX. törvény 15. §-a a büntetőjogi rendelkezést más tartalommal és szankcióval szabályozta.^[6] Az 1994. évi IX. törvény 15. §-a a Btk. 298/B. §-a törvényi tényállását – bár azonos szakaszszám és azonos cím megjelölése mellett – lényegesen megváltoztatta, és az 1994. május 15. napjával hatályba lépett újabb büntetőjogi rendelkezés a bűncselekményt már materiális bűncselekményként, és nem vétségként, hanem bűntettként szabályozza, amelynek az elkövetője a részvénytársaságnak vagy a korlátolt felelősségű társaságnak az a vezető tisztségviselője, aki az alaptőkét vagy a törzstőkét – részben vagy egészben – elvonja; a törvényi fenyegetettség pedig 3 évi szabadságvesztés volt.

A bűncselekmény jogi tárgya részvénytársaság, a korlátolt felelősségű társaság, a szövetkezet, az európai részvénytársaság vagy az európai szövetkezet tagjainak és vezető tisztségviselőinek a szervezet törvényes működéséhez fűződő érdeke és a hitelezők vagyoni érdeke. Az érdekelt társasági kör meghatározása azonban álláspontom szerint hiányos: igaz ugyan, hogy a korlátlan tagi felelősséggel működő vállalkozások esetében az elvont vagyon helyett a korlátlanul felelős tag vagyona terhére sor kerülhet az esetleges követelések kielégítésére, azonban önmagában annak indoka nem látszik, hogy kkt. és bt. esetében miért nem rendelkezik a jogalkotó a cselekményről. Azzal, hogy az új Ptk. elfogadásával a jogalkotó a hazai társasági jogból kivezette az absztrakt „jogi személyiség nélküli gazdasági társaság” formulát, egységesebbé vált azok szabályozása is. A személyegyesítő társaságok, azaz a kkt. és bt. e különállása eddig is csak korlátozottan volt indokolt: gyakorlatban kevés eltérés mutatkozott meg e szervezetek esetében, míg az elválasztás elméleti alapját a német jogból, illetve a Kereskedelmi Törvényből lehetett levezetni, azon elv figyelembevételével, hogy szerződéses alapítás nem keletkeztethet jogi személyiséget – azonban már az első Gt. is felruházta e két szervezetet azzal, hogy cégneve alatt mindazon jogok és kötelezettségek alanya lehet, mely a jogi személy társaságokat is megilleti. Fentiek alapján tehát nem indokolt véleményünk szerint a kkt. és a bt. különállása e tekintetben, bár a védett vagyon mértéke rendszerint csekélyebb, önmagában azonban ez nem jelenti azt, hogy személyegyesítő társaságok sérelmére ne lehetne elviekben e bűncselekményt elkövetni.

Ugyanezen oknál fogva hiányos továbbá véleményem szerint a tényállás a cégnek nem minősülő jogi személyek tőkevédelmével kapcsolatban is: ha a törvény a jelentősebb vagyonnal rendelkező szervezetek esetében kívánja speciális bűncselekményként kriminalizálni a cselekményt, úgy a civil szervezetek vagyonának védelme is az így elérendő célok közé tartozhat. Ismeretes, hogy a non-profit szféra gazdálkodó szervezetei is jelentős vagyonnal, e mellett pedig fontos közérdekű célokkal bírnak, ennélfogva a szabálytalan kifizetések elleni fellépés igénye jogos és védhető.

Igaz ugyan, hogy a Btk. 372. § alkalmazásával nem kizárólag a kkt. és a bt. vezető tisztségviselője, hanem a civil szervezetek vezető tisztségviselője is felelősségre vonható a társasági vagyon csalárd felhasználása esetén, azonban véleményem szerint helyesebb lenne valamennyi jogi személy esetében a speciális szabály alkalmazása.

A büntetőjogi szabályozás természetéből fakadó hiba azonban, hogy nem lehetséges kezelni a társaság árnyéktulajdonosainak helyzetét: a törvény a vezető tisztségviselő, és a tag (részvényes) cselekményét rendeli büntetni, azonban sok esetben nem kerül feltüntetésre a cég valós tulajdonosa, aki a vagyoni előny birtokába kerül. Más esetekben is szükséges lenne ennél tágabb személyi kör meghatározása, hiszen nyilvánvaló, hogy a cég alkalmazottja is kerülhet olyan helyzetbe, hogy tevékenységével a vállalati célok teljesítését veszélyeztesse. Alapvető elv, hogy a cég vezetésének jóhiszeműen, megfelelő gondossággal (Sorgfalt, Treuepflicht) és a társaság, valamint a részvényesek érdekében kell eljárnia,^[7] de esetünkben ez a gondosság igaz a vezető pozícióban nem álló munkavállalókra is, ugyanis a társaság vagyongyarapodásának segítése minden munkavállaló feladata, és a társasági vagyon védelme kötelezettsége minden dolgozónak egyaránt. A vállalati hierarchián belül jelentős zavart okozhat, hogy egy adott esetben ki az a döntéshozó, akinek a döntésétől függ a tranzakció végbemenetele, azzal, hogy ez a döntéshozó ellenőrizhető is legyen. Társasági jogi értelemben véve a gazdasági társaságok döntéshozói a cégjegyzékbe bejegyzett tisztségviselők, tágabb értelemben pedig a vezetők. A vezetői kör jóval tágabb lehet, mint a cégjogi értelemben vett tisztségviselői kör: vezető lehet mindaz, aki az adott területen döntéshozó jogkörrel rendelkezik, így tehát az Mt.-beli vezető állású munkavállaló jóval pontosabban írja le az adott munkavállalói kört. Bizonyos szempontból vezető lehet a társaság azon tagja is, aki bár a társaságban tisztséget nem visel, informálisan azonban az ügyek egészére, vagy egy-egy ügycsoportra nézve döntéshozói funkcióval bír.

A bűncselekmény elkövetési tárgya a saját tőke, melynek fogalmát a számviteli törvényben találhatjuk meg. A számviteli törvény 35. § (2) bekezdése szerint a saját tőke a – jegyzett, de még be nem fizetett tőkével csökkentett – jegyzett tőkéből, a tőketartalékból, az eredménytartalékból, a lekötött tartalékból, az értékelési tartalékból és a tárgyév mérleg szerinti eredményéből tevődik össze.

A bűncselekmény elkövetési magatartása a saját tőke jogtalan elvonása (részben vagy egészben). Elkövetési magatartást a tényállás nem tartalmaz, a Btk. 298/B. § szerinti bűncselekmény a jogalkotó az eredmény megfogalmazásával nyitott törvényi tényállásként szabályozta. A tényállásszerű eredmény a tőke részbeni vagy egészbeni elvonása, egy a tőke mennyiségére kiható külvilági negatív változás. Az eredményhez vezető elkövetési magatartások változatosak lehetnek a tőkét megtestesítő vagyontárgyak típusától függően: készpénzre, ingatlanra, szellemi alkotásokhoz fűződő vagyoni jogokra nézve eltérő lehet a konkrét kifejtett magatartás, de annak az eredményt tekintve a saját tőke csorbulását kell eredményeznie.

Ha tehát az elvonás nem jogtalan, vagyis a saját tőke részben vagy egészben a rendes gazdálkodás körében enyészik el, a bűncselekmény megállapítására nem kerülhet sor. A bűncselekmény eredménye a saját tőke részben vagy egészben történő elvonása, ennek okozati összefüggésben kell állnia az elkövető által tanúsított elkövetési magatartással. Az elkövető magatartása során a társaság eszközeinek elvonása vagy az elkövető vagy harmadik személy gazdagodik, kimutatható vagyongyarapodást ér el. A korábbi szabályozás szerinti elkövetési magatartás, a valótlan érték megjelölése néven szabályozott önálló tényállást a jogalkotó e minőségében törölte, aminek hátterében a gazdasági társaságokról szóló törvény nem pénzbeli hozzájárulásra vonatkozó részének módosulása áll. Az elkövetési magatartás, nevezetesen a saját tőke elvonása, a gyakorlatban igen változatos lehet, vagyis megvalósulhat például felhasználás, elsikkasztás vagy egyéb jogellenes elidegenítés útján.

Amennyiben azonban csupán hibás üzleti döntések folytán enyészett el a társaság vagyona, úgy a Btk. alapján az elkövető felelősségét nem lehet megállapítani, a vállalkozás folytatása során bizonyos megengedett kockázat viselése szükségszerű. Kérdéses, hogy hol húzódik a megengedett üzleti kockázat, és a józan belátással felmérhető, tehát valószínűleg tervezett üzleti bukás határmezsgyéje. A nagyobb gazdasági társaságok működéséhez elengedhetetlen a napi működéssel törvényszerűen együtt járó kockázatok kezelésére vonatkozó belső mechanizmusok megléte. Ezen mechanizmusok tehát egyszerre szolgálják a külső és belső szabályoknak való megfelelést, ezért gyűjtőnéven „megfelelésnek” (compliance, Regeltreue) nevezzük e kockázatkezelési szabályokat. A német felelős társaságirányítási kódex (Deutscher Corporate Governance Kodex, DCGK) egyértelműen a vállalat igazgatóságának hatáskörébe sorolja mind a kockázatkezelési, mind pedig az egyéb etikai szabályok megalkotását, és egyszersmind ügyvezetői kötelességé teszi annak biztosítását, hogy a cég megfeleljen mind a jogszabályokban, mind pedig a társaság belső irányelveiben foglaltaknak.^[8] Megállapítható az elkövető bűnössége tehát, ha az osztalékfizetésre a vonatkozó jogszabályok megsértésével kerül sor, de jogtalan lehet a vállalt belső premizálási szabályzatától eltérő, indokolatlan, jelentős összegű kifizetés is. Fontos megjegyeznünk, hogy az „elvonás” nem magával a kifizetéssel, hanem a vagyon csökkentésével függ össze, tehát saját tőke csökkentése – véleményem szerint – megvalósulhat többek között tárgyi eszköz alulértékelt módon való eladásával is.

A klasszikus, mindenféle jogcím nélkül folyósított kifizetése mellett sor kerülhet a vagyon egyéb módokon való csökkentésére: a vállalati szerződéskötésekkel kapcsolatban elmondható az, hogy itt több ponton érvényesülhetnek bizonytalanságok: (1.) a szerződés tárgyául szolgáló beszerzés várt értéke, (2.) a megfelelő partner kiválasztása; (3.) a szerződés pontos tárgyának és teljesítési szabályainak meghatározása; (4.) az ellenérték kifizetésének feltételei és ütemezése; (5.) a folyamat ellenőrzése; és végül (6.) az adott üggyel kapcsolatos titoksértés, vagyis ezen hat ponton kerülhet sor a cégen belül olyan szabálytalanságra, amelynek folytán a vállalkozást valamilyen kár érheti. Kár következhet be, ha az adott beszerzést szükségtelenül hajtja végre a társaság, illetve ha az szükséges ugyan, de nem az elvárt minőségben, és ehhez a minőséghez mérten a legkedvezőbb áron, esetleg a megfelelő garanciák nélkül kerül sor az ügylet megkötésére, illetve természetesen akkor is, ha az egymással versengő piaci felek közül a döntéshozó önkényesen, kizárólag a saját előnyét tekintve választ szerződő partnert, amely egyáltalán nem hazai, és egyáltalán nem kizárólag a vállalkozások világára jellemző folyamat. A szerződéskötés sikerén felbuzdulva szolgáltatott vagyoni előnyök ugyanis a szokásos üzleti gyakorlatban – bizonyos értékhatár alatt – egyáltalán nem számítanak tiltottnak; azonban egy adott szint felett már azt a vállalati kógens szabályozók és az etikai előírások egyaránt tiltják.

A bűncselekmény csak szándékosan követhető el, a bűnösség megállapításához azonban az eshetőleges szándék is elegendő.

A vállalkozás tőkéjének védelme – a fentebb kifejtettek szerint – fontos társadalmi érdek. A hazai gyakorlatban nem ismeretlen, sőt, sajnálatos módon gyakorlatnak tekinthető a kkv-szektor egy bizonyos részében, hogy a társaságok tagsága a cégvagyont saját vagyonának tekinti, azt nem különíti el, amelynek nem kizárólag adójogi, hanem magán- és büntetőjogi szempontból is aggályos, ugyanis amikor a tervezett ügylet nem az elvárt hasznot hozza, úgy sok esetben – jóval a fizetésképtelen helyzet bekövetkezése előtt – sor kerül a társaság eszközeinek, vagyonának kimentésére, és ezáltal a céggel szerződéses kapcsolatban állók kielégítési alapjának majdani elvonására. Hibás gyakorlat ez, amely a gazdasági élet sok területén rombolja a szerződéskötési hajlandóságot, és hosszú távon súlyos következményekkel járhat. Véleményem szerint ezen esetekben a fokozott hatósági fellépés szükséges, de messze nem elegendő: a vállalkozási környezet megváltozása ugyanis kizárólag a piaci szereplők önkéntes jogkövetése alapján javulhat észlelhetően.

1. Bevezetés

Az emberi társadalom rendjét sértő személy már az ősi idők óta felelősségre vonással, súlyos joghátrányokkal számolhat. A jogellenes, bűnös cselekedetek a modern állam kialakulásával sem számolhatók fel, sőt napjainkban is tanúi lehetünk a társadalmat irritáló bűncselekmények jelenlétének. A bűncselekménynek nyilvánított magatartások jelentős része jogtárgy sérelemmel, károkozással jár, míg mások, bár alapvetően kisebb tárgyi súlyt hordozva, veszélyeztető jellegűek. Egyes, a társadalmi együttélést, valamint az államhatalmat sértő és veszélyeztető emberi magatartások már évezredek óta büntetendők. Ilyennek tekinthető például a biblikus formában is tilalmazott emberölés, azaz egy másik ember életének jogellenes kioltása, vagy akár a lopás, mely kárt okozva, idegen vagyontárgy jogtalan elvételével valósul meg.^[1] Miként már Cicero utalt rá, a törvények arra ügyelnek, azt akarják, hogy a polgárok kapcsolatai sértetlenek legyenek, és halállal, száműzetéssel, börtönnel, bírsággal sújtsák azokat, akik a törvényeket megbontják.^[2] Természetesen az idők folyamán a büntetés céljaként a megtorlás háttérbe szorult és a modern büntetőjogi iskolák a megelőzést helyezik előtérbe. A büntetőper célja elsősorban a társadalom, az állam rendjét megsértő személy felelősségre vonása, megbüntetése, Franz Liszt nyomán „a bűncselekmény által megbillent jogrend” helyreállítása.^[3] E helyreállítás során azonban a hatályos törvényekben is fontos szerepet kap a sértett fél reparációja, a bűncselekménnyel okozott kárának megtérítése. A tanulmány a károkozással járó bűncselekményeknél a polgári jogi igény előterjesztésekor a polgári anyagi és eljárásjogi szabályok érvényesülését vizsgálja.

2. A szerződésen kívül okozott kárért való felelősség elméleti és dogmatikai alapjai

A kár nem vitásan jogi kategória, de érdemes kitekinteni a szó grammatikai értelmezésére is. A kár valamiben beálló veszteség,^[4] részben polgári jogi és büntetőjogi szempontból is a vagyonban okozott értékcsökkenés.

A kár nyilvánvalóan elválaszthatatlan a kártérítési felelősségtől, mely az egyik legáltalánosabb polgári jogi szankció. A felelősség célja egyrészt a jog társadalmi rendeltetésének megfelelő magatartás tanúsításának biztosítása, a jogrendet megszegővel szemben a jogkövetkezmények kilátásba helyezése és alkalmazása közvetlenül az egyénre és közvetett módon magára a társadalomra (megelőző funkció), másfelől a normaszegéssel megbontott érdekviszonyok kiegyenlítése, az okozott károk és hátrányok megtérítése (reparációs funkció). A kártérítési felelősség e célt szolgáló elemei a kötelességszegés, a normát sértő személy vétkessége (szubjektív felelősségi rend esetén), továbbá a szankció, amely lényegét tekintve lehet helyreállító, de gyakran tartalmaz represszív (büntető) elemeket is.^[5] Álláspontom szerint is kétségkívül megállapítható, hogy a kártérítési felelősség egyik fő célja a kárt okozó személy megbüntetése, másrészt a vagyoni viszonyok védelme, ezen túl a kárt szenvedett reparációja.

A polgári jogi kárfelelősségnek négy alapvető eleme van: a jogellenesség, rendszerint a felróhatóság, a kár, továbbá az okozati összefüggés a kár és a felróható tevékenység, vagy mulasztás között.

A polgári jogi kárfelelősség fennállhat szerződéses viszonyon (kontraktuális felelősség), valamint a szerződésen kívül okozott kárért (deliktuális felelősség). A tanulmány a szerződésen kívül, bűncselekménnyel okozott kárért való felelősséget, és annak érvényesítését elemzi a büntetőperben. Ennek körében értelemszerűen mellőzhetetlen a 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.)^[6] rendelkezéseinek tükrében, indokolt esetben kitekintve az 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) rendelkezéseire is – a deliktuális kártérítési felelősség általános, közös szabályainak áttekintése.

A hatályos Ptk., eltérve a korábbi szabályozástól külön meghatározza, hogy a törvény tiltja a jogellenes károkozást.^[7] Ezt az 1959. évi IV. törvény nem tartalmazta. E rendelkezés kimondása egyértelművé teszi, hogy a jogellenességet nem kell külön bizonyítani, mert a károkozás maga bizonyítja a magatartás jogellenes voltát, ha nem áll fenn jogellenességet kizáró ok.^[8] Mindez korábban már a bírói gyakorlatban és a jogirodalomban is megjelent. Petrik Ferenc kifogástalanul mutatott rá már a Ptk. hatályba lépése előtt, hogy a bírói gyakorlat és a jogtudomány álláspontja szerint is minden vagyoni károkozás, amely nem minősül jogszerűnek, jogellenes.^[9] Jogellenes a magatartás, ha annak eredménye szemben áll valamely jogszabállyal, jogi normával.

A kártérítési felelősség általános szabálya szerint, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül ugyanakkor a felelősség alól a károkozó, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható.^[10] A korábbi törvénytől eltérően a hatályos Ptk. szerint a szerződésszegéseknél már nem a felróhatóságon alapuló felelősség érvényesül, viszont a szerződésen kívüli károkozásnál a felelősség alapja változatlanul a felróhatóság.^[11]

A hatályos Ptk. – eltérően a korábban hatályban lévő polgári anyagi jogi kódextől – tételesen felsorolja a jogellenességet kizáró okokat.

A Ptk. 6:520. § a)–d) pontja szerint minden károkozás jogellenes, kivéve,
– ha a károkozó a kárt a károsult beleegyezésével okozta;
– ha a jogtalan támadás, vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetés elhárítása érdekében a támadónak okozta, ha az elhárítás szükséges mértékét nem lépte túl;
– ha szükséghelyzetben okozta, azzal arányos mértékben;
– avagy a jogszabály által megengedett magatartással okozta, és a magatartás más személy jogilag védett érdekét nem sérti, vagy a jogszabály a károkozót kártalanításra kötelezi.

A tanulmány témájához igazodva egyrészt a jogellenességet kizáró okok közül a jogtalan támadás, illetve a közvetlenül fenyegető támadás elhárításához szükséges arányos védelmi cselekmény kiemelése indokolt. Az anyagi büntetőjog, a 2012. évi C. törvényben (továbbiakban: Btk.) az ilyen jogszerű védelmi cselekményt jogos védelemként, mint büntethetőséget kizáró okként nevesíti.^[12] Egyetértve a szakirodalmi állásponttal, magam is úgy látom, hogy a védelmi cselekmény akkor jogos, ha szükséges, egyben arányos. Az arányosság fogalmát ugyan a törvény külön nem nevesíti, de az elhárítás szükséges mértéke nyilvánvalóan arra utal.^[13] Az elhárítás szükséges mértékét túl nem lépve jogos védelmi helyzetben okozott kárért a károkozót felelősség nem terheli. A büntetőtörvény a büntetőjogi felelősséget az elhárítás szükséges mértékének túllépésekor is kizárja. A polgári anyagi jogi szabály azonban a mentesüléshez az arányosságot megköveteli. A büntetőbíróság a Btk. 22. § (2) bekezdésére alapított felmentés esetén kártérítést nem ítél meg, mert a Be. 214. § (1) bekezdése alapján ilyenkor a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, a károsult polgári bíróság előtt követelhet kártérítést.

A Ptk. nem tér ki külön a büntetőtörvényben megelőző jogos védelemként szabályozott tényállásra, mely szerint nem büntetendő annak cselekménye sem, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.^[14]

A megelőző jogos védelem a büntetőjogi jogellenességet kizárja, a Ptk. szabályaiból viszont úgy vélem nem vezethető le egyértelműen a polgári jogi felelősség hiánya, ezért a büntetőbíróság felmentő ítélete után a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítását követően a polgári bíróságnak van lehetősége vizsgálni, hogy alkalmazható-e a károkozás jogellenességét kizáró civiljogi szabály. A bírói gyakorlatban markánsan még nem vetődött fel a kérdés, rendszerint olyan ügyek kerültek elbírálásra, amikor a megelőző jogos védelem törvényi tényállása nem volt teljes, és az elkövető büntetőjogi felelősséggel is tartozott.^[15]

A büntetőügyben a vádlott felmentéséhez vezető megelőző jogos védelem során okozott kár megtérítése kapcsán majd a polgári jogi ítélkezési gyakorlatra vár a feladat a károkozás jogellenessége kapcsán elvi állást foglalni. A büntetőjogi mentesülés ugyanis nem feltétlen eredményezi a kártérítési felelősség teljes hiányát.

A károkozó a végszükségben okozott kárért sem tartozik felelősséggel.^[16] E büntethetőséget kizáró ok megállapításánál is feltétel a mentő cselekmény szükségessége, mint ahogy az arányosság is.^[17] A jogirodalom és a bírói gyakorlat álláspontja szerint az emberi élet kioltásával járó veszélyelhárítás esetén is megállapítható a végszükség, ha az ember életét kioltó cselekmény legalább egy ember életét megmenti. Vagyoni javak körében az értékek összehasonlításával lehet állást foglalni az arányosság kérdésében. ^[18]

A kártérítési felelősség fontos új szabálya a Ptk.-ban, hogy nem állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, melyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia (előreláthatóság).^[19]

Főszabályként a károkozó a károsult teljes kárát köteles megtéríteni. A teljes kártérítés kiterjed a károsult vagyonában beállott értékcsökkenésre, (damnum emergens), az elmaradt vagyoni előnyre (lucrum cessans), és emellett a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségekre is [lásd Ptk. 6:522. § (1), (2) bekezdés]. Már a téma polgári jogi alapjainak elemzésekor szükséges rögzíteni, hogy a polgári jogi kárfogalom nem azonos a büntetőjogi kárral, mely utóbbi a Btk. 459. § 16. pontja szerint a törvény eltérő rendelkezése hiányában, a vagyonban okozott értékcsökkenés, a szakasz 17. pontja értelmében a vagyoni hátrány pedig a vagyonban okozott kár és az elmaradt vagyoni előny. A büntetőjogi kárfogalomba ekként nem tartoznak bele a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségek. Ilyen költséget kárként a büntetőbíróság nem állapíthat meg.

A kártérítési kötelezettség terjedelméhez kapcsolódik, hogy a kártérítést csökkenteni kell a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével, kivéve, ha ez az eset körülményeire tekintettel nem indokolt. Különös méltánylást érdemlő körülmények fennállása esetén pedig a kártérítés mértékét a teljes kárnál alacsonyabb összegben is meghatározhatja a bíróság [Ptk. 6:522. § (3), (4) bekezdés].

Az 1959. évi IV. törvény 344. §-ával egyező a hatályos Ptk. szabálya, miszerint ha többen közösen okoznak kárt, a felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges. Részben eltérően szabályoz azonban a hatályos törvény a korábbiakhoz képest, mert új elemként jelenik meg, hogy ha a károkozók felróhatásának aránya nem állapítható meg, akkor a kárt közrehatásuk arányában viselik.^[20]

A károsultat kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség terheli. Az e kötelezettségek felróható módon való megszegése miatt keletkezett kárt a károkozó nem köteles megtéríteni. A károsult terhére esik mindazok mulasztása, akiknek magatartásáért felelős [Ptk. 6:525. § (1), (3) bekezdés].

A károsult közrehatásnál a Ptk.-ban új szabály, hogy a többek közös károkozásához hasonlóan a törvény rendelkezik arról, hogy a károsult és a károkozó között a kárt a felróhatóság aránya megállapíthatóságának hiányában a közrehatásuk arányában kell megosztani, és ha ez sem állapítható meg, akkor a kárt egyenlő arányban viselik.^[21] A fenti szabályok érvényesülése kapcsán indokoltnak látom megjegyezni, hogy a büntetőbíróság előtti eljárásban kevésbé van lehetőség a károsult közreható magatartásának vizsgálatára, sőt a büntető perjogi norma szerint a tényállásban megállapított kárt meg is kell ítélni. Bonyolultabb megítélésű kártérítési ügyekben ezért nyilvánvalóan alaposabb és szakszerűbb döntés születhet a polgári perben. Gyakorlati tapasztalatok mutatják, hogy a polgári bíróság, például csalással okozott károk esetén jóval nagyobb figyelmet fordít a károsult közrehatására, a kármegelőzésére, mint a büntetőbíróság, mely nyilvánvalóan adódik az eljárások jellegéből és fő céljaiból is.

A Ptk. 6:526. §-a szerint a szándékosan okozott, továbbá az emberi életet, testi épséget vagy egészséget megkárosító károkozásért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződés semmis. A Ptk. annyiban tér el a korábbi szabályozástól (1959. évi IV. törvény 342. §), hogy nem rögzíti a súlyos gondatlansággal okozott kárért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségét, másfelől nem írja elő a bűncselekmény következményeiért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmisségét sem.

A kártérítési felelősség törvényi szabályozásának igen fontos, a reparáció lényegét alkotó része a kártérítés módja. A Ptk. 6:527. §-a (1) bekezdése értelmében a károkozó a kárt pénzben köteles megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. Ez jelentős változás a korábban hatályos Polgári Törvénykönyvhöz képest, mert elhagyja a kártérítés módjának azon korábbi fő szabályát, hogy a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani (in integrum restituto).

A jövőben rendszeresen felmerülő károk megtérítésére a bíróság időszakonként visszatérően előre fizetendő, meghatározott összegű járadékot is meghatározhat.^[22]

Lényeges, hogy a bíróság a kártérítés módjának meghatározásánál nincs kötve a károsult kérelméhez, a kártérítésnek viszont azt a módját nem alkalmazhatja, amely ellen valamennyi fél tiltakozik.^[23] A polgári perben és a büntetőperben a polgári igény érvényesítésekor is, a bíróságot kötik a kereseti kérelem korlátai, a kártérítés módjáról azonban a törvénynek megfelelően szabadon dönthet (azaz főszabályként nem érvényesül a keresethez kötöttség),^[24] e döntési szabadság azonban a felhívottak szerint nem érvényesül olyan kártérítési mód tekintetében, mely ellen a felek, ekként a felperes és az alperes is tiltakoznak.

A kártérítés a károkozás bekövetkezésekor nyomban esedékes (Ptk. 6:532. §). Ennek fontos jogi következményei vannak, mert értelemszerűen a kártérítésre nem kerül sor azonnal a károkozáskor, ezáltal a kötelezett késedelembe esik, és késedelmi kamat fizetésére lesz köteles.

A Ptk. 6:533. § igen lényeges különös normája szerint a kártérítésre az elévülés szabályait azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a bűncselekménnyel okozott kár esetén a követelés öt éven túl sem évül el mindaddig, amíg a bűncselekmény büntethetősége el nem évül.^[25] Az új Ptk. változást hozott a korábban hatályos törvényhez képest, mert elhagyja a szándékosságra utalást.^[26] Az általánoshoz képest nyilvánvalóan szigorúbbak a bűncselekménnyel okozott kárért való felelősség elévülésének szabályai, mely nyilvánvalóan tükrözi, hogy a kriminális alapú deliktuális károkozás fokozott társadalmi veszéllyel jár, mely hangsúlyosabb és eredményesebb repressziót és reparációt igényel.

A Ptk. új szabálya, hogy ha a károkozás és az ítélethozatal között az időmúlásra, vagy egyéb körülményre tekintettel az értékviszonyokban jelentős változás következett be, a bíróság az okozott kár mértékét az ítélethozatal időpontjában fennállt értékviszonyok szerint határozhatja meg. Ebben az esetben a károkozó késedelmi kamat fizetésére az érték meghatározásának időpontjától kezdődően köteles. Ha a károsult kártérítési igénye érvényesítésével felróhatóan késlekedik, az ár- és értékviszonyok változásának kockázatát maga viseli ]Ptk. 6:534. § (1), (2) bekezdés].

A kártérítési felelősség közös és általános normáit a büntetőbíróságnak is alkalmaznia kell, mint ahogy a polgári eljárásjogi szabályokat is a büntetőper sajátosságainak figyelembevételével.

3. A bűncselekménnyel okozott kár

A kár fogalmát a Btk., az 1978. évi IV. törvénytől eltérően a Záró részben határozza meg az értelmező rendelkezések között. A már idézettek szerint kár a büntetőtörvény eltérő rendelkezései hiányában a bűncselekménnyel a vagyonban okozott értékcsökkenés. Ez a kárfogalom fő szabálya. Tekintsük át, hol találkozunk speciális esetekkel, törvényi kivételekkel. A Btk. a csalásnál határoz meg különös szabályt, mely szerint kárnak kell tekinteni az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét is.^[27] Az 1978. évi IV. törvény kárfogalma a csalásnál szűkebb volt, mert nem mondta ki, hogy büntetőjogi értelemben kárnak minősül az igénybe vett, de meg nem fizetett szolgáltatás ellenértéke. A bírói gyakorlat ugyanakkor kiterjesztően értelmezte a kárfogalmat, mert a szállodai szolgáltatás célzottan nem fizetett ellenértékét is olykor kárként értékelte. A Legfelsőbb Bíróság elvi éllel szögezte le, hogy az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetése a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenésnek és nem elmaradt vagyoni előnynek minősül.^[28] A felsőbírósági döntés érveit Deák Zoltán tanulmányában kritikával illette, vitatva a kárfogalommal kapcsolatban kifejtett elméleti alapokat.^[29] Álláspontja a 2013. július 1-jén hatályba lépett Büntető Törvénykönyv tükrében azonban véleményem szerint már nem tartható, mert a törvényhozó a Legfelsőbb Bíróság elméleti és dogmatikai okfejtését átvéve határozottan kimondta, hogy a meg nem fizetett szolgáltatás ellenértéke is kárnak minősül a csalás elkövetésekor.

E körben kell utalni a kárhoz hasonlóan szintén az eredmény-bűncselekményeknél megjelenő, a polgári jogi kárfogalom taglalásakor már ugyancsak felhívott vagyoni hátrányra, mely a vagyonban okozott kár és az elmaradt vagyoni előny. A vagyoni hátrány tekintetében a költségvetési csalásnál láthatunk az általánostól eltérő szabályozást, ugyanis e bűncselekmény elkövetésekor vagyoni hátrány alatt érteni kell a költségvetésbe történő befizetési kötelezettség nem teljesítése miatt bekövetkezett bevételkiesést, valamint a költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett vagy a céltól eltérően felhasznált pénzeszközt is.^[30]

Indokolt kitérni arra, hogy mit értünk a vagyon fogalmán. A tisztán jogi vagyonfogalom a vagyont a jogosultsági oldaláról közelíti meg, azaz a személyt megillető vagyoni jogok és a terhelő kötelezettségek összességeként határozza meg.^[31] Egy másik elmélet a vagyon gazdasági aspektusát emeli ki, illetve egyes irányzatok jogi-gazdasági oldalról világítják meg annak mibenlétét. Vagyoni a kár, ha a vagyon helyzete kedvezőtlenebbé vált, azaz a károkozó cselekmény után értékben csökkent. A vagyon csökkenése lehet végleges jellegű, de akár ideiglenes is.^[32]

A károkozás tipikusan eredmény-bűncselekményeknél következik be. Az elkövetési magatartásnak a bekövetkezett eredmény, a vizsgált téma szempontjából hangsúlyosan a kár bekövetkezésével okozati összefüggésben kell állnia.^[33] Az okozati összefüggés hiánya a büntetőjogi felelősséget kizárja, mint ahogy a polgári jogi kárfelelősségnek is feltétele a kauzalitás.^[34] Itt jegyzendő meg, hogy a kárfelelősség vizsgálata során az okozati összefüggés szempontjából a kár bekövetkezése releváns okának van jelentősége. Ez akkor állapítható meg, ha a felróható magatartás szerves összefüggésben van a kárral: enélkül a kár nem következett volna be, illetve a károkozó a kár bekövetkeztét előre láthatta.^[35]

A gyakorlati tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy jogellenes károkozásra elsősorban vagyon elleni bűncselekmények elkövetésekor, így lopás, rongálás, sikkasztás, csalás megvalósításakor kerül sor, de számos más bűncselekmény is okozhat olyan kárt, mely polgári jogi kártérítési felelősséget von maga után. Vagyoni hátrány okozására példaként hozható fel a hűtlen kezelés, a hanyag kezelés,^[36] vagy a már említett költségvetési csalás.

A büntetőjogi kárfogalom vázlatos áttekintése után a tanulmány a büntetőeljárásban a kártérítési igény érvényesítését, az adhéziós eljárást vonja vizsgálat alá.

4. A bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igény és érvényesítése a büntetőeljárásban – az adhéziós eljárás

A bűncselekményből eredő kárigény büntetőeljárásban történő elbírálásának igénye hosszú történeti múltra tekint vissza. A tanulmány a hatályos törvény alapján vizsgálja az anyagi és eljárásjogi kérdéseket, célszerű ennek ellenére a vázlatos magyar jogtörténeti visszatekintés arra nézve, hogy miként fejlődött a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igénnyel kapcsolatos szabályozás. Az ősmagyar büntetőjog még a magánbosszú elvén alapult, kezdetben a vérbosszú által vett elégtételt a sérelmet szenvedett fél, melyet később az egyezkedés váltott fel. Ennek során az elkövető az áldozattal vagy annak családjával megállapodott a kár megtérítésében, megelőzve ezzel a bosszú bekövetkezését. A magánbosszú és az egyezkedés sokáig akadálya volt az igényérvényesítés közjogi irányba történő fejlődésének.^[37]

Az államalapítást követően, Árpád-házi királyaink dekrétumaikban már határozottan felléptek a magánbosszú ellen, mely nyilvánvalóan egyik fontos záloga volt az államhatalom és a társadalmi rend megszilárdításának. Szent István király érvényesítette elsőként az állam büntetőhatalmi igényét,^[38] és határozottan törekedett a szervezett nemzetségi igazságszolgáltatás háttérbe szorítására, melyet jól megvilágít a vérbosszút büntetendő rendelkezés.^[39] A vérbosszú visszaszorításánál, miként láthatjuk az idézett királyi dekrétumból, alapvető szankció volt a vagyoni joghátrány, melynek jelentős része a kincstárat és a sértetti rokonságot illette. E rendelkezésben már megjelenik a represszió mellett a sérelmet szenvedett károsult reparációja is.

A középkori jogfejlődés fontos állomása Werbőczy 1514-es keletű Hármaskönyve (Tripartitum), mely a királyi dekrétumoknak megfelelően határozta meg a bűncselekményeket és a joghátrányokat, azok alternatíváival egyetemben, melyek körében fontos szerepet játszott a felek békítése és az áldozat kártalanítását elősegítő kiegyezési kísérlet.^[40]

Hosszú jogfejlődést követően csak a XIX. század végén került sor a magyar büntetőeljárás kodifikációjára. A 1896. évi XXIIII. tc. (Bp.) már részletesen, külön fejezetben (XVIII. Fejezet) szabályozta a magánjogi igény érvényesítését és biztosítását a büntetőeljárás keretei között. A törvény értelmében a bűncselekményből származó kár és egyéb magánjogi igény érvényesítésével a bíróság csak annyiban foglalkozhatott, amennyiben a vonatkozó igény érvényesítésének a büntetőeljárás során az adhézióra vonatkozó szabályok értelmében helye volt. A bűncselekményből származó kárt annyiban kellett nyomozni, amennyiben annak megállapítása a büntetőtörvények helyes alkalmazása érdekében szükséges. A büntetőeljárás megszüntetése, vagy a vádlott felmentése esetén a bíróság a magánfelet azzal értesítette, hogy magánjogi igénye tárgyában ebből az okból nem határoz. Mindez nem elutasítást jelentett, hanem azt, hogy a magánfél igényét polgári perben érvényesíthette.^[41] Hasonló szabályozás érvényesül a hatályos büntető eljárásjogi törvényben is, hiszen a vádlott felmentése esetén a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, azaz a magánfél polgári bíróság előtt érvényesítheti követelését. Láthatjuk, hogy már a Bp. előírásai is hűen tükrözték, miszerint a kár megtérítése iránti eljárás másodlagos jellegű a büntetőperben, hiszen a büntetőeljárás fő célja a büntetőjogi felelősség megállapítása.

A XX. század első felének büntető jogalkotása a Bp.-hez mérten visszalépést jelentett, és a társadalmi tulajdon védelmére koncentrált centralizációs elveknek megfelelően.^[42]

A Be. hatályba lépése előtt hatályos 1973. évi I. törvény 215. §-a szabályozta a polgári jogi igény elbírálását, megkívánva, hogy az igényt az ügyész, vagy a sérelmet szenvedett magánfél jelentse be. A törvényszakasz (1) bekezdése értelmében a polgári jogi igényt az ítéletben vagy az érdemi ügydöntő végzésben lehetőség szerint érdemben kell elbírálni. Ha mindez azonban az eljárás befejezését jelentékenyen késleltetné, a bíróság az ügydöntő határozatában a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja.

A rövid, vázlatos történeti áttekintés után vizsgáljuk meg részleteiben a hatályos törvényi előírásokat.

A büntetőeljárásban a kártérítési igény érvényesítése a Bp. alapjain nyugodva ún. adhéziós eljárás, melyben a kárt szenvedett sértett magánfél már a büntetőperben érvényesítheti kárigényét. Az adhéziós eljárás, miként Botos Gábor szemléletesen mutat rá, összekapcsolt eljárás, amely nem kizárólag büntetőeljárás, és nem is kizárólag polgári eljárás, hanem a kettő egyesítése.^[43] Érvelését osztom, hiszen egy speciális jellegű eljárásról van szó, melyben érvényesülnek a polgári anyagi jogi, a büntető anyagi jogi, a polgári perjog és a büntetőeljárás szabályai is. Nem vitás azonban, hogy e sajátos eljárásban a büntetőeljárás domináns.^[44] Az adhéziós eljárás mellett pergazdasági szempontok is szólnak, hiszen külön polgári per nélkül is megítélhető már a büntetőügyben a kárigény, ami a bírósági ügyteher szempontjából is kedvező hatással bír.^[45]

A sértetti kár helyreállításának fontossága európai standard is, hiszen az Európa Tanács kerethatározatot is hozott, melyben kimondta, hogy minden tagállam biztosítja a bűncselekmény sértettjének azon jogát, hogy a büntetőeljárás keretein és ésszerű határidőn belül döntsenek az elkövető által a sértett részére fizetendő kártérítés tárgyában.^[46]

A polgári jogi igény egyik alapvető eleme az igény előterjesztése, a másik fontos elem pedig a bíróság előtti érvényesítés. A polgári jogi igényt ugyanis érdemben csak a bíróság bírálhatja el, ebből következik, hogy a sértett a büntetőügy tárgyalási szakaszában válik magánféllé.^[47]

A Be., álláspontom szerint már hatékonyabban szabályozza az adhéziós eljárást, nagyobb kötelezettséget róva a bíróságra, előmozdítva minél hatékonyabban, hogy a büntetőjogi felelősség megállapításakor a bíróság megítélje a kártérítést.

Elsőként a sértett fogalmát kell kiemelni. Sértett az, akinek a jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette, vagy veszélyeztette.^[48] A bűncselekmény elkövetése sértheti a passzív alany testi épségét, személyiségi jogait, és tipikusan a vagyoni jogokat, különösen a tulajdonjogot. A sértett processzuális fogalom, mely a büntetőjogból vezethető le. A büntetőjog ugyan a sértett fogalmát nem használja (a büntető jogirodalomban a bűncselekményt elszenvedő a passzív alany), de nyilvánvaló, hogy a bűncselekmény által megtámadott személyek, alanyok és jogtárgyak nélkül bűncselekményről nem beszélhetünk.^[49]

A büntetőeljárásban a kárt szenvedett és polgári jogi igényt érvényesítő személy a magánfél.^[50] A magánfél tehát egy olyan speciális perjogi helyzetű sértett, aki kárigényét a büntetőeljárásban érvényesíti.

Magánfél lehet természetes vagy jogi személy, de maga az állam is, ha maga a jogviszony alanya. A bíróság a hűtlen kezelés bűntette miatt indult büntetőügyben megállapította, hogy az állam akkor jogosult képviselője útján magánfélként fellépni, ha közvetlenül maga a jogviszony alanya. Állami tulajdonban lévő társaság nevében azonban a cég képviseletre jogosult vezetői terjeszthetnek elő joghatályosan polgári jogi igényt.^[51]

Sajátos a helyzete a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak (NAV). Az e szervezet feladatairól és működéséről szóló törvény értelmében^[52] az adóztatási szerve, illetve vámszerve terjeszti elő a hatáskörébe tartozó kötelező befizetésekkel vagy költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekménnyel okozott kár iránt az állam nevében a polgári jogi igényt. Egyes álláspontok szerint ugyanakkor a NAV a Be. alapján sértettként polgári jogi igényt nem terjeszthet elő, tekintettel arra, hogy az eljárás tárgya nem polgári jogi, hanem az adós és az állam közötti adózási vita, ezért a NAV polgári jogi igényét egyéb törvényes útra kell utasítani. Hasonló a helyzet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár tekintetében is.^[53] Kétségtelen, hogy a NAV törvény és a Be. szabályai, illetve az arra alapított bírói gyakorlat nincsenek teljes összhangban, de az kétségtelen, hogy az adóhiány megtérítése iránti igény érvényesítése adójogi vita, másfelől az államot az adóhiány folytán ért kárt az adóhatóság adóigazgatási eljárásban is érvényesítheti, sőt a gyakorlat szerint érvényesíti is, ezért elméleti megközelítésből nem kifogásolható a felhívott álláspont, de nyilvánvalóan szükséges lenne a NAV törvény és a Be. tartalmi egységének megteremtése a kérdésben, mert kontinentális jogrendszerünkben a bíró nem alkothat jogot, azaz a jogszabályi rendelkezést nem mérlegelheti felül.

Kiemelést érdemel még a magánfél eljárási helyzetét illetően, hogy a biztosító, mint engedményes a büntetőeljárásban nem, csak a polgári perben érvényesítheti a sértettről átszállt követelését. A biztosító nem sértettje a bűncselekménynek, így a büntetőperben magánfélként nem léphet fel.^[54]

A büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény többnyire kárigény. Az igényt megalapozó tények, és a bűncselekmény között okozati összefüggésnek kell fennállnia.^[55] A polgári jogi igény gyűjtőfogalmának központi eleme maga a kár, emellett az érvényesíthető polgári jogi igénynek további három alapvető kritériuma a már idézett okozati összefüggés, az, hogy az igényt a sértett terjessze elő és a terhelttel szemben.^[56] A sértett nem minden esetben képes, vagy jogosult jogainak érvényesítésére, ezért helyette örököse, törvényes képviselője, vagy akár az ügyész is jogosult az igény érvényesítésére.^[57]

Fontos szabály, hogy a magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, amely a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezett [Be. 54. § (2) bekezdés]. Hangsúlyos, hogy e körben a büntetőjogi kárfogalomra kell gondolnunk, mely a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenést jelenti, illetve a vagyoni hátránynál ezenfelül az elmaradt vagyoni előnyt is. A már kiemeltek szerint a büntetőjogi kár szűkebb, mint a polgári jogi, mely kiterjed a vagyonban okozott hátrány kiküszöbölésének költségeire is. E költségek a büntetőperben polgári jogi igényként nem érvényesíthetők.^[58] Megjegyzendő, hogy ha a sértett a polgári jogi igényét a büntetőeljárásban érvényesíti, és azt érdemben elbírálják, akkor az ítélt dolognak tekintendő. Figyelemmel azonban arra, hogy a büntetőjogi kár a már idézettek szerint nem terjed ki a polgári jogi kár minden részére, annak nincs akadálya, hogy a sértett a büntetőeljárásban megítélt összegen túlmenő követelését polgári perben érvényesítse. A meg nem ítélt, büntetőjogi kárba nem tartozó költségek ugyanis megítélésem szerint nem képezhetnek res iudicata-t.

További lényeges előírás, hogy a polgári jogi igény egyéb úton való érvényesítését nem zárja ki, hogy a sértett magánfélként nem lépett fel, következésképp a polgári bíróság előtti keresetindításnak nem feltétele, hogy a sértett a büntetőeljárásban is érvényesítse a kártérítési igényt.

A Pp.-ben meghatározott feltételek esetén – ha a jogosult jogainak védelmére bármely okból nem képes^[59]– a polgári jogi igényt az ügyész is érvényesítheti.^[60]

A magánfélnek a törvény jogot biztosít arra, hogy a polgári jogi igénnyel kapcsolatos eljárási cselekményeknél jelen lehessen. A sértett halála esetén az örököse léphet fel magánfélként, a sértetti jogok azonban csak a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatban illetik meg.^[61]

A Be. 54. § (7) bekezdésének igen fontos szabálya, hogy ha a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről a büntetőeljárási törvény nem rendelkezik, a polgári eljárás szabályait kell alkalmazni, feltéve, hogy azok e törvénnyel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével nem ellentétesek. A terhelt azonban eltérően a Pp. szabályaitól, a magánféllel szemben követelést nem érvényesíthet (értelemszerűen viszontkeresetet sem terjeszthető elő) és beszámítási kifogással sem élhet, valamint a terhelt és a magánfél által kötött egyezséget a bíróság nem hagyhatja jóvá.

Az adhéziós eljárásban a perorvoslat joga nem teljes, mert a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása ellen nincs helye fellebbezésnek. A bíróság továbbá az ítéletnek a polgári jogi igényre vonatkozó részét nem nyilváníthatja előzetesen végrehajthatónak. Az elsőfokú eljárásban bejelentett polgári jogi igényt a másodfokú eljárásban kiterjeszteni, illetve az összegét felemelni nem lehet [Be. 54. § (8) bekezdés].

A büntetőeljárási normák felhívása után szükséges az adhéziós eljárásban a Be. 54. § (7) bekezdése alapján alkalmazandó polgári eljárásjogi szabályok áttekintése.

Magánfél csak perbeli cselekvőképességgel rendelkező személy lehet, azaz aki a polgári jog szabályai szerint cselekvőképességgel rendelkezik, illetve olyan cselekvőképességében részlegesen korlátozott nagykorú, akinek a polgári jog szabályai szerinti cselekvőképessége a per tárgyára, illetve a perbeli eljárási cselekményekre nézve kiterjedő hatállyal nincs korlátozva, vagy aki a per tárgyáról a polgári jog szabályai szerint érvényesen rendelkezhet [Pp. 49. § (1) bekezdés a)–c) pont].^[62] E jogosultság a perbeli legitimáció, melyet érdemben, az ítéletben kell elbírálni és nem lehet a keresetlevelet a hiánya miatt idézés kibocsátása nélkül elutasítani.

A kártérítési igény kapcsán megjegyzendő, hogy a vagyonban bekövetkezett kárért a tulajdonjoggal rendelkező vagy képviselője terjeszthet elő keresetet. A rendelkezési jog ugyanis őt illeti.

A polgári jogi igény érvényesítése, lényegében a keresetindítás alapját képező keresetlevéllel történik, melyben a Pp. 121. § (1) bekezdése értelmében fel kell tüntetni az eljáró bíróságot, a feleknek, valamint képviselőiknek a nevét, lakhelyét és perbeli állását, az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával, azon adatokat, amelyekből a bíróság hatásköre és illetékessége megállapítható, valamint a bíróság döntésére irányuló határozott kereseti kérelmet (petitum).

A büntetőeljárásban sokszor már a nyomozás során, a feljelentésben, vagy a tanúkihallgatás során előterjeszti a sértett a kárigényét, mely rendszerint nem felel meg mindenben a Pp. által megkövetelt tartalmi elvárásoknak. A nyomozó hatóság, vagy az ügyész a polgári jogi igényről érdemben nem rendelkezhet, arról kizárólag a bíróság dönthet, ezért csak a vádemelést követően, a bírósági szakaszban válik a sértett magánféllé. A bíróságnak van joga érdemben dönteni a kárigényről, mint ahogy a hiánypótlás elrendeléséről is. A büntetőügyben a bíróság feladata elsősorban a büntetőjogi felelősség tisztázása. Az adhéziós eljárásban úgy gondolom, hogy a magánfél igényével kapcsolatos hiánypótlások száma, legalábbis írásbeli módon való megkövetelése elenyésző, rendszerint a bíróság a sértett tanúkihallgatása során tisztázza a kárigénnyel kapcsolatos részleteket. A Pp. 130. § (1) bekezdése szerinti idézés kibocsátása nélküli kereset elutasítás pedig a büntetőeljárás specialitása folytán nem fordul elő, mert a bíróság ítéletében határoz a magánfél polgári jogi igényéről, ezért a büntetőperben közbenső döntéssel a kárigény érdemi vizsgálat nélküli elutasítására nem kerül sor, függetlenül attól, hogy akár a perbeli jogképesség hiánya vagy a hiánypótlás elmulasztásának hiánya, avagy más ok folytán a feltételei fennállnak.

Az igényérvényesítés módja és részletszabályai után vizsgáljuk meg, hogy a bíróság milyen döntést hozhat a büntetőügyben a polgári jogi igényről.

A Be. 335. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a polgári jogi igényt – a 214. § (1a) bekezdése és a 284. § (3) bekezdése szerinti kivételeket kivéve – az ítéletben lehetőleg érdemben bírálja el, annak helyt ad, vagy azt elutasítja. Ha ez jelentékenyen késleltetné az eljárás befejezését, valamint a vádlott felmentése esetén, vagy ha az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja, a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja.

A törvényben előírt kivételt jelenti egyrészt a nyomozási bíró eljárásában, ha a nyomozási bíró a 207. § (2) bekezdés g) pontja alapján a vádirat benyújtása előtt az 54. § (2a) bekezdés szerinti polgári jogi igényt^[63] és ideiglenes intézkedés iránti kérelmet a Polgári perrendtartás szerint határkörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnak megküldi. A másik kivétel, szintén az 54. § (2a) bekezdés szerinti polgári jogi igény érvényesítése esetén, ha a tárgyalás megkezdése után a tanács elnöke rendelkezik az igény megküldéséről a polgári bíróságnak.

Az idézett törvényi rendelkezés szerint tehát a büntetőbíróság három módon dönt:
– a polgári jogi igénynek a büntető és polgári anyagi jogi és eljárásjogi feltételek fennállása esetén helyt ad,
– az igényt elutasítja,
– illetőleg az igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja.

Ha a bíróság az ítéletében megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben el kell bírálni, kivéve, ha az okozott kár vagy vagyoni hátrány megtérítése iránti igény az 54. § (2a) bekezdése szerinti, már hivatkozott és „lakásmaffiaszerű” uzsora-bűncselekmények elkövetése folytán a sértetti ingatlannal kapcsolatos polgári jogi igény része, mert ezen esetben a nyomozási bíró, vagy a tárgyalás megkezdésekor a tanács elnöke az igényt a polgári bíróságnak küldi meg.^[64] A bíróság a vagyon elleni vagy a költségvetést károsító bűncselekményeknél a kárt, a vagyoni hátrányt, illetve az elkövetési értéket – marasztalás esetén – rendszerint megállapítja, mely feltétele a bűnösség kimondásának és a kár, a vagyoni hátrány vagy az elkövetési érték mértékétől függően a cselekmény helyes minősítésének is.

Ilyen esetekben a polgári jogi igény érdemi elbírálása nem mellőzhető, és ha a bíróság a keresetszerű kérelemről nem dönt, vagy annak érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, eljárási szabálysértést valósít meg. Ha másodfokú eljárásra kerül sor, a fellebbezési bíróság hivatalból dönt a polgári jogi igényről, mint járulékos ítéleti rendelkezésről, e jogkörében pótolja az elsőfokú bíróság mulasztását és az előterjesztett polgári jogi igényt elbírálja, ha arról az elsőfokú bíróság nem rendelkezett, valamint ugyanígy jár el, ha az elsőfokú bíróság a tényállásban a konkrét kár megállapítása ellenére a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. Ha a Be. 335. § (2) bekezdésében írt feltételek teljesültek, de az előterjesztett keresetszerű kérelem összegszerűsége az ítéleti tényállásban megállapított összeg mértékét meghaladja, a bíróság a polgári jogi igényt az ítéleti tényállás szerinti elkövetési érték, illetve a bűncselekménnyel okozott kár összegének mértékéig érdemben elbírálja. Az ezt meghaladó összegre előterjesztett követelés érvényesítését pedig egyéb törvényes útra utasítja, mely követelésrész, mert arra nézve döntés nem született, értelemszerűen nem jelent ítélt dolgot.^[65]

A másodfokú bíróságnak azonban megvan a jogköre arra, hogy ha a polgári jogi igény kérdésében való döntés a büntetőeljárás befejezését jelentékenyen késleltetné, vagy a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének e kérdésben döntő rendelkezését hatályon kívül helyezi, és a polgári jogi igény iránti indítványt egyéb törvényes útra utasítja (Be. 380. §). Ilyen eset lehet, ha a kárérték, vagy a követelés jogalapja nem kellően tisztázott és további, széleskörű bizonyításra lenne szükség, mely nem a másodfokú bíróság feladata. A másodfokú bíróság a teljes revízió során hivatalból jár el, nem kötik a fellebbezések irányai, mint ahogy a súlyosítási tilalom sem.

A Pp. 215. §-ának lényeges polgári perjogi előírása, hogy a bíróság döntése nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, ez a szabály a főkövetelés járulékaira (kamat, költség) is kiterjed. Mindez irányadó az ellenkérelemre is, melynek azonban a vizsgált téma kapcsán nincs jelentősége, mert a vádlott a magánféllel szemben követelést nem érvényesíthet. E szabálynak megfelelően a bíróság akkor sem ítélhet meg a polgári jogi igényben foglaltaktól nagyobb összegű kártérítést, ha a tényállásban az igénytől magasabb összegben rögzítette a kárt, vagy vagyoni hátrányt. A másodfokú eljáráshoz kapcsolódik, hogy a büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény összege felemelésének, az elsőfokú eljárásban be nem jelentett járulékigény előterjesztésének a másodfokú eljárásban nincs helye.^[66]

A polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárás illetékköteles, azonban a magánfélnek az illetéket az Itv. 62. § (1) bekezdés c) pontjában biztosított illetékfeljegyzési joga folytán a keresetindításkor nem kell lerónia, arról a polgári jogi igénynek helyt adó határozat esetén a bíróság dönt, rendszerint a marasztalt vádlottat kötelezve az illeték megfizetésére. Az illeték alapja a polgári peres és peren kívüli eljárásban az eljárás tárgyának az eljárás megindításakor fennálló értéke, jogorvoslati eljárásban pedig a vitássá tett követelés vagy követelésrész értéke. A polgári eljárás illetékének általános mértéke a peres eljárásban a pertárgyérték, mint illetékalap 6%-a, de legfeljebb 1 500 000 Ft [Itv. 39. § (1) bekezdés, 42. § (1) bekezdés a) pont]. Ha az alperes a követelést az első tárgyaláson azonnal elismeri, vagy az első tárgyalás előtt a követelést teljesíti, a peres eljárás illetékének csak a 10%-át kell megfizetni [Itv. 58. § (1) bekezdés c) pont]. E szabály alapján a magánfél követelését elismerő, a tárgyaláson beismerő vallomást tevő vádlottnak csak mérsékelt illetéket kell fizetnie, de álláspontom szerint e norma alkalmazható akkor is, ha a vádlott a vallomástételt megtagadja, de a bíróság a nyomozás során tett beismerő, tárgyalás anyagává tett vallomását bizonyítékként figyelembe veszi.

A polgári jogi igény megítélése esetén a büntetőbíróságnak meg kell határoznia a teljesítési határidőt, mely a Pp. 217. § (1) bekezdése alapján rendszerint tizenöt nap. Ennek rövidebb, vagy hosszabb határidő is előírható, ha ez a felek méltányos érdekeinek mérlegelése alapján, vagy a kötelezettség természetére való tekintettel indokolt, továbbá részletekben való teljesítés is elrendelhető [Pp. 217. § (2), (3) bekezdés]. A gyakorlati tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a büntetőbíróság általában nem tér el a tizenöt napos, fő szabályként megjelölt teljesítési határidőtől.

A Ptk. 6:532. §-ából következik, hogy a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes, a kötelezett károkozó ettől az időponttól fogva késedelemben kerül és kamatfizetésre kötelezett. Előfordul, hogy a magánfél nem határozza meg a kamatfizetés kezdő időpontját, ezen esetben a kamatfizetési kötelezettség a polgári jogi igény előterjesztésének időpontjától válik esedékessé, korábbi kezdőidőpont nem állapítható meg, mert az már a kereseti kérelmen való túlterjeszkedést jelenti.^[67]

A késedelmi kamat mértéke pénztartozás esetén a kötelezett és a késedelembe esés (jelen esetben a károkozás) időpontjából kezdődően a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamat. Idegen pénznemben meghatározott pénztartozás esetén a kötelezett e pénznemre a kibocsátó jegybank által meghatározott alapkamattal, ennek hiányában a pénzpiaci kamattal megegyező mértékű késedelmi kamatot köteles fizetni akkor is, ha a pénztartozás egyébként nem volt kamatmentes [l. Ptk. 6:48. § (1) bekezdés].

Az elsőfokú bíróságnak a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezése ellen (akár helytadás, akár elutasítás) esetén a magánfél fellebbezést jelenthet be.^[68] Ha az ítélet ellen kizárólag a polgári jogi igénnyel kapcsolatban jelentettek be fellebbezést, ún. korlátozott revízióra kerül sor, mert a másodfokú bíróság csak az ítéletnek ezt a részét bírálja felül.^[69]

A jogorvoslati eljárásokkal kapcsolatban emelendő ki, hogy a törvényen alapuló bírói gyakorlat szerint felülvizsgálati eljárásban a polgári jogi igény érdemi elbírálására nincs lehetőség, figyelemmel a Be. 345. § alapján alkalmazandó 335. § rendelkezéseire.^[70]

A polgári anyagi jogi, illetve büntető perjogi előfeltételek hiányában, a bíróság érdemben vizsgálva a kárigényt, elutasító határozatot hozhat, de álláspontom szerint ilyen határozatot hoz a Pp. szerinti idézés kibocsátása nélküli elutasítás eseteiben is, például perképesség hiánya folytán, melyre nézve gyakorlati példa is felhozható, például a Fővárosi Ítélőtábla már hivatkozott döntése, melyben a bíróság az állam polgári jogi igény utasította el azzal, hogy álláspontja szerint nem volt perképes, mert a perindításra az állam tulajdonában álló gazdasági társaság lett volna jogosult.

A hatályos büntetőeljárási törvény a kár tényállásbeli megállapításakor kötelezettséget ró az elsőfokú, sőt a másodfokú bíróságra is, hogy a magánfél kárigényét megítélje. A büntetőjogi felelősség tisztázása nem jár azonban mindig együtt a polgári jogi felelősség és mértékének, megállapításával. A bűnösség kimondásához ugyanis elegendő a kár hozzávetőleges megállapítása, a kártérítésre kötelezés azonban pontos összegszerűség rögzítését kívánja meg, ezért gyakori jelenleg is a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása, különösen, ha a kárösszeg pontosabb feltárása érdekében a büntetőjogi felelősséget tisztázásán túlterjedő, további bizonyítás szükséges.^[71]

Ilyen döntésre kerül sor a vádlott felmentése, vagy az eljárás megszüntetése esetén is, mert a büntetőjogi felelősség hiánya nem feltétlenül jelenti a kártérítési felelősség alóli mentesülést is.

5. Záró gondolatok

Amint láthattuk az új Ptk. részletekbe menően és cizelláltabban szabályozza a kártérítés szabályait, mint az 1959. évi IV. törvény. A bűncselekménnyel okozott kár megtérítését a sértett (károsult), magánfélként már a büntetőeljárásban alappal igényelheti. A büntetőeljárási törvény módosításait követően főszabállyá vált, hogy a tényállásban meghatározott kárt, az igény érvényesítésekor meg kell ítélni. A polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításának csak kivételesen van helye. A törvényből fakadóan is láthatjuk, hogy a törvényi előfeltételek fennállása esetén a bíróság rendszerint már megítéli a kártérítést, ugyanakkor még mindig gyakori az igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása, de úgy gondolom, hogy a törvényi rendelkezések kijelölték azt az utat, melynek helyes követése már lehetővé teszi, hogy a sértett kárhelyreállítása már a büntetőeljárásban megtörténjék.n

Summary

The essay examines the issue of the relativization of ius puniendi during the court process when the immediate enforcement of the right of punishment of the state is delayed by the absence of the accused aiming to prolong the litigation in a corrupt way. The essay examines the problem of the right for hearing including the right of attendance of the accused as a critical element of a lawful process. The essay gives an international overview of the ban on processes in absentia and certain regulations permitting it. The essay makes proposals to enlarge the legal basis of a court procedure considering the absent accused.

Key words: ius puniendi, fair procedure, right for the hearing, in absentia, absent accused

1. The importance and influence of ius puniendi

During the evolution of the power of punishment of the state, sentencing and carrying out the sentence became the task of the state as a result of a long historical process accompanied by breaks and relapses.^[1] According to Mihály Szibenliszt the state power – in order to maintain internal security – manifests itself not only as a civil court but also as a criminal court, which is called (ius puniendi) or the right for punishment.^[2] From the high Middle Ages criminal jurisdiction became more and more integral part of public law and the exclusiveness of the enforcement of the right of punishment of the state became a norm. From the beginning of the Modern Age the right to punish perpetrators was exercised by the state.^[3] It was based on the concept that it became the task of the state to punish acts violating and endangering law and order, which resulted in the state monopoly of punishment, which meant responsibility as well. The legal base of criminal authority is criminal law, and the legal frame of the enforcement of the power of punishment is the law of criminal procedure, which manifests itself in criminal justice (suprema criminalis jurisdictio) in judicature.

In its resolution the Constitutional Court stated that, in a democratic constitutional state the power of punishment is a constitutionally limited executional authority of the state to punish perpetrators. In this criminal system criminal acts are considered as violations of law and order and the state exercises its power to punish them. Criminal acts can cause personal injuries, but their evaluation as violation of public law and order resulted in the monopoly of the state to punish. The exclusive right of law enforcement means the obligation to enforce the claim of punishment.^[4] Another resolution of the Constitutional Court includes that the responsibility of the state towards the community is to enforce without delay the claim for punishment, which is based on the constitution and the right for fair procedure. The delay of the enforcement of the claim for punishment damages the prestige and operation of judicature.^[5]

2. The right for fair procedure and procedure in absentia

The accused is the central figure of the criminal procedure, the case is pending against him, the court must decide on his criminal liability. While regulating his rights and obligations besides his multiple detrimental situation a special duality must be considered, that is he is the subject of both the defence and the evidence. Every statement of the accused is regarded as means of defence (moyen de défense) and evidence (moyen d’instruction) that is source of evidence at the same time.^[6]

The fair procedure contains elements with different functions in the wider sense, namely: 1. courts established by the law, the independence and impartiality of judges, 2 public trial, 3. court rulings during reasonable time, 4 the fair procedure in the narrow sense ( the notion of fairness, authorizations specified in the European Convention on Human Rights Article 6 Paragraph 3).^[7] According to Károly Bárd ’the presence of the accused is the prerequisite to make the best of several partial authorizations of the fair procedure.’^[8] The accused has the right to defend himself personally and to question the incriminating evidences, to put up questions to the witnesses, experts, to make remarks, and to receive defence and interpreter. The right of presence at the trial can be either active or passive, but it is a right, which he can relinquish and this right also should be ensured. The inappropriate interpretation of the right of presence of the accused during the course of Hungarian legal history led to the fact that his presence at the hearing became obligatory. His right is now an obligation,^[9] and it is strengthened by the view in jurisprudence, according to which it is an obligation.^[10] There is also a contrary view which I can fully agree with. According to this view ’the presence of the accused at the trial (the so called personal presence ) must be interpreted as a right and not as an obligation during the criminal process. It follows from this that he can relinquish this right.^[11]

As the accused is not present at the trial, he is not a participant of the process, where his criminal liability is decided on, and the court can not use the possibility of direct cognition and recognition guaranteed by the principle of directness. Furthermore it can negatively influence the evaluation of evidences and substantive justice. It can be stated that the presence of the accused at the trial is in accordance with the general interest of judicature, which supports this argument. Although the Constitutional Court stated that the right of presence at the trial can be relinquished, but it must be unambiguous, resolute and ensured by guarantees.^[12] According to Károly Bárd the accused can do it and the judicature can acknowledge it but he can not be obliged. According to operative legal regulation the accused can be obliged contrary to his wish to be present at the trial.^[13]

It is a constitutional obligation and an international principle to enforce the criminal claim of the state. The Committee of Ministers of the European Council also declares that any delay in the judgement of a criminal case damages the trust in judicature and corrupts its operation.^[14] While it is not always in the accused party’s interest as his conduct resulting in a longer process might influence the verdict, since he can hope for a more lenient sentence due to the lapse of time.

According to Tibor Király ’the procedure against the accused in absentia causes a problem in connection with the court procedure, the trial and the verdict. When the accused is not present he can not use his procedural rights, and if he is sentenced it can not be enforced – making the whole process useless. In this case the personal contact between the judge, the parties and the accused is non existent, thus the principle of verbosity and directness is damaged.^[15]

In its resolution the Constitutional Court agreed with Tibor Király and stated referring to the argument of the Court in Strasbourg that, the criminal court directly observing the interactions between the accused and the other parties can have a fuller picture to judge the reality of the facts and the personality of the accused.^[16]

According to Károly Bárd, the right for a fair procedure is not damaged if the process is conducted without the accused party if he explicitly requested it, agreed to it, or his relinquishing his right can be concluded in all probability.^[17]

The Constitutional Court stated in its resolution that, the accused relinquishes his rights and defence due to his own decision in order to prevent finishing the case and his impeachment. Due to this behaviour of the accused an important partial right of the right for fair procedure, namely the obligation to finish a case within a reasonable period of time is damaged. It can negatively influence the interests and rights of the accused party during the trial and makes the evidentiary procedure in a criminal case more difficult. Furthermore the fact that a long period of time elapses between the time of the crime and the verdict delivered by the court the aimed influence of the sentence also diminishes. Considering all these facts the legislator – resulting from the enforcement of the claim for punishment of the state – is entitled to create a regulation according to which the criminal procedure can be started in the above mentioned circumstances or continued. The only limiting factor is that the regulation must ensure with proper guarantees that the procedure is conform to the requirements of the right for a fair procedure.^[18]

3. International Practice in Regulating Procedures In Absentia

The right of the accused party for personal presence 20 is mentioned only in the International Covenant on Civil and Political Rights^[19] accepted by the UNO among the international documents containing the basic guarantees of criminal justice.^[20]

The declaration of the right to be present of the accused party in the charters of international courts of law and the resolutions of the Statute of the permanent International Criminal Court exclude the process in absentia.^[21] It goes back to the fact that circumstances of procedures at the international courts prohibit in absentia but not at national courts. The Security Council of the UNO is free to decide when to set up an ad hoc international court thus weakening its legitimacy. Special literature also questions the international legal ground of setting up such courts. The accused party also questions the right of ad hoc courts to exercise penal law. They are also exposed to the critic concerning their impartiality as there is a widespread view that ‘the mighty ones are not impartial’. Due to these facts the International Criminal Court was established in 1998.^[22]

‘The European Court of Human Rights accepts the procedure in absentia of the accused party only in very limited circumstances. Some might trace the influence of the Anglo-Saxon ideology of the procedure as they think the procedure in absentia of the accused party contradicts the principle of a pure client model.^[23] According to Cassese, the essence of a pure client model is that the accuser and the accused argue with each other, they have to collect, present and examine the evidences. If the accused is not present there is no-one to act on his behalf.^[24] Although it is true that in an accusatorial trial consisting of arguments of two opposing parties the accused party is usually a passive one as in most cases he does not speak and the other parties do not try to make him speak either, and his defender argues instead for him. (The accused may make a confession if he wishes, as a witness of the defence, but the accused party’s confession as such is unknown in an Anglo-Saxon procedure.) His presence is necessary as his defender acts as a representative therefore the accused must instruct him continuously. Thus processes in absentia – if it is allowed at all – are limited to those cases when the accused relinquished his right to be present. According to the federal regulations of criminal procedure in the USA the hearing can be held without the presence of the summoned accused party if he already declared on the accusation and was already present at an earlier part of the hearing and is aware that he must be available in the future. (…) But there are serious consequences of relinquishing the right of being present. The convicted can not force the renegotiation of his case, as it is presumed that he definitively relinquished his right.^[25]

Most national procedural laws allow the conduct of a trial or part of a trial in absentia of the accused party. Its leniency towards in absentia trials is compensated in continental law with openness to lift validity. In Europe French and Italian law grant wide authorization in connection with procedures in absentia of the accused party.^[26]

French law allows the representative presence of the accused at the trial, the accused party does not have to be present (CPP Article 544).^[27] After the hearing (contradictoire) the court can deliver a judgement if the accused was aware of being summoned and did not justify his absence on substantiated reason or explicitly requested the trial to be held without his presence (CPP Articles 410 and 411). A judgement can be delivered without a contradictorial hearing only if the accused party was not summoned and it is not evident that he was aware of being summoned – with the legal consequence that the accused party can protest (CPP Articles 412 and 487). When somebody is sentenced without a trial he can protest against it and the same court can rehear the case. (CPP Article 489).^[28]

According to Italian law the accused party has the right to be present at the trial. If he does not appear in spite of a proper summons and does not excuse his absence (CPP Article 486) the court declares his negligence (contumacia). In this case the trial can be held without his presence. This negligence is annulled if the accused party appears before the verdict is delivered (CPP Article 487 Paragraph 3.) If the verdict is delivered without the presence of the accused party the verdict is deposited and the accused is informed about it by delivering an abridgement. (CPP Article 548 Paragraph 3.).^[29]

German law contains stricter regulations and a trial can be held only in the presence of the accused party. If he is a fugitive after the investigation is finished the court can secure the evidences but can not decide on his culpability (StPO Article 285.). But an insubordination process can be held in the case of criminal offences of a lesser degree if his abode is unknown, appeared at the trial at an earlier phase and does not appear in spite of a proper summons. In this case the process is not in absentia but in absence.^[30]

Austrian law also contains insubordination process, which can be held only in case of misdemeanors if the court heard the accused and he was summoned personally to the main trial (Bp Article 427.(1)).^[31]

4. A Legal Historical Overview of Processes against Accused Party In Absentia in Hungary

A trial in absentia of the accused party was allowed only in very restricted circumstances by earlier regulations.

The statute XXXIII in 1896 on criminal rules of the court’ (henceforth I.Bp.) accepted the rule of modern rules of the court namely that nobody can be sentenced without being heard.^[32] I. Bp excluded the process in cases at courts of law or jury in absentia of the accused party: indictment, main hearing, and sentencing are excluded in case of an in absentia accused party.^[33] and if the accused was a fugitive, or absent only investigation and examination could be carried out. The so called obstinacy procedure^[34] could take place at trials at district courts according to Bp. As the accused was summoned without obligatory presence^[35] – the conclusion of facts was clear – in connection with petty offence or misdemeanor with pecuniary penalty and the accused did not appear or was absent the court could have the trial and deliver a verdict.^[36]

The Law III of 1951 (henceforth II. Bp) allowed the procedure to take place in absentia only during investigation and as a main rule the trial could not be held without the presence of the accused. As an exception it allowed the trial to take place in absentia in case of petty offences and misdemeanors with pecuniary penalties if the accused party was properly summoned but unjustifiedly did not appear.^[37] The trial can take place in case of any criminal offence if it can be concluded beyond any doubt that the accused stays abroad due to breach of law.^[38] The delivery of the verdict was carried out by announcement,^[39] and by reopening a case the final verdict could be appealed since the accused could not use the rights of defence.^[40]

Law V of 1954 (henceforth II: Bpn.) and subsequently the Law-decree 8. of 1962 (henceforth I. Be) were unanimous regarding in absentia trials, containing the main rule as the process could not take place in absentia. As an exemption they allowed the court process in absentis in case of offences with pecuniary penalties.

Law I. of 1973 (henceforth: old Be.) regulated in absentia processes not as a separate procedure but as part of the general provisions of procedure of the first instance’ in chapter 9. As a main rule in criminal procedures the trial could not be held in absentia only if the accused stays abroad illegally and is non-extraditionable, or his extradition was refused, or the trial is about involuntary treatment in a mental institution and due to his condition the accused can not appear at the trial or is unable to act on his behalf.^[41] But in case of petty offences with proper summons trials can be held in absentia if the case was misdemeanor with pecuniary penalty.^[42]

The Hungarian law of criminal procedure allows the possibility to hold a trial in absentia on the basis of the provision effective since March 1, 2002 enacted by the Article 112 of the Law CX of 1999. Since this time the Hungarian criminal procedure contains this institution. Law CX of 1999 modified the old Be,^[43] in a way that it disposed in absentia trial in a separate chapter – ChapterXVII/A. – ensuring the process and the verdict in case of such accused party.

The currently effective Law XIX of 1998 (henceforth Be) regulates in absentia process in Chapter XXV. As a separate process it defines the conditions which allow the court procedure to take place in case of any criminal offence if the accused stays either abroad or a fugitive. The aim of this separate procedure is to ensure that the accused can not avoid the trial thus not being able to be sentenced due to term of limitation.’^[44] Furthermore it has a critical role in connection with fulfilling the expectations of the society of the proper operation of judicature and strengthening trust.

The court acts in case of an in absentia accused according to the proposal of the public prosecutor.^[45] If the abode of the accused becomes known before the trial starts, the court informs the prosecutor and orders incarcerative or deprivative coercive measures against the accused.^[46] At in absentia trials the presence of the defence is compulsory.^[47] If measures to find the accused were successful before the definitive decision of the entry-level court, the court continues the trial with the presentation of the materials of earlier hearings and opens the evidentiary procedure if necessary.^[48] If measures to find the accused were successful after the definitive decision of the entry-level court, the accused within the period of appeal can propose a retrial at the entry-level court instead of appealing. After opening the trial the court declares his ruling passed in absentia of the accused and the proposal of the accused for retrial. At the retrial instead of hearing the witnesses and the experts the minutes of the earlier testimonies and expert’s opinions can be read. Provisions of Chapter XIII must be applied at the trial. The court according to the result of the retrial can sustain or annul its earlier verdict delivered in absentia of the accused or can deliver a new verdict.^[49] If measures to find the accused were successful during the appellate court proceeding, the appellate court schedules a hearing, interrogates the accused and – if necessary – records further evidence proposed by the accused. The appellate court can sustain, alter or annul the verdict of the entry-level court and orders it to rehear the case according to the result of the proceeding.^[50] If measures to find the accused were successful during the third degree court proceeding, the third degree court annul the verdict of the entry-level court and the appellate court and orders the entry-level court to rehear the case. If the adobe of the accused becomes known after the final verdict a retrial proposal can be submitted on behalf of the accused party.^[51]

According to Zsanett Fantoly, due to these legal provisions the criminal procedure doubles in practice, which does not result in rapid procedure at all.^[52] Although this legal possibility has importance since it makes possible to prevent proceedings from being dismissed due to statute of limitation, which might mean the failure of judicature. It must be added that in these cases the accused rarely apply for a new trial.^[53]

5. The absence of the accused from the trial and the passive presence of the accused at the trial

A distinction must be made between a trial in absentia of the accused and a trial without an accused party. Regulations effective from 1st March, 2011 ensure the possibility for the accused staying at a known abode to stay away from the trial if the accused notified the court in advance that he does not wish to be present at the trial.

According to general rules if the accused does not appear at the court in spite of a proper summons the court must order his immediate judicial warrant if he did not notify the court in advance that he did not wish to take part in the process. The hearing can be held in absentia if the legal matter of the trial is an involuntary treatment in a mental institution and due to his condition the accused is unable to be present or unable to exercise his rights. If the proceeding is against more accused parties the part of the trial the accused is not involved can be held. If issuing a writ of summons is not possible or is unsuccessful the trial can be held in absentia of the accused at large in spite of a proper summons but the evidentiary procedure can not be finished only if the court acquits the accused or terminates the criminal procedure against him. If the accused can not be arrested until the new date of the trial because he is a fugitive or in spite of an arrest warrant he can not be arrested until the new day in court the court establishes that the accused is a fugitive and proceeds according to Chapter XXV.^[54]

If the accused staying at a known abode notifies the court in advance that he does not wish to take part in the process with the consent of the judge and proper surety, the court can finish the trial and pass a decision on the merits. According to Paragraph (3) Article 279 Be. the court notifies the accused by sending a writ of summons that the trial can be held and finished in absentia if the accused notifies the court in advance that he does not wish to take part in the trial. This provision decrees not as an obligation but as a possibility for the court to notify the accused about his right of being absent. The absence of the accused from the trial can be permitted and the evidentiary procedure can be held if the conclusion of facts can be established without questioning the accused.^[55] It is not a subjective right of the accused, if the procedure can not be conducted insouciantly in absentia of the accused the court summons the accused with the obligation of personal appearance.

If during certain phases of the trial the personal appearance of the accused is necessary he has to appear at the court following a proper summons. If he fails to appear his absence is regarded as absenteeism. In this case the accused box remains empty because the accused abuses his rights for being present at the trial and hinders the enforcement of the criminal claim of the state and violates the consequences of finishing the case during a reasonable period of time.

According to Ákos Újvári the legislator wrongly made possible for the accused to notify the court about his absence in any case indifferentially. It is not defined in the Be. in what form and by what proceeding the accused can do it. In case of a written notification the court can not check if it was done personally, voluntarily and under no influence thus violating the principle of directness. According to his view, by trying to solve this problem new problems were created in the legal standard, and the constitutional and human rights requirements of the procedure are violated by applying it.

It implies a greater risk as the European Court of Human Rights may establish the violation of the Convention due to this procedure, which constitutes a reason for review.^[56]

In my opinion the written form of notification must be excluded because it violates the principle of directness. The accused can be entitled to it if he appears at the first hearing following a proper summons and that he notifies the court about his intentions.

The aim of creating these provisions were to prevent the accused from prolonging the litigation deliberatedly and hindering the termination of the case during a reasonable period of time by being absent. But these provisions failed to exclude the possibility of hindering the enforcement of the claim for punishment of the state by the intention of the accused.

It could also be possible to hold the evidentiary procedure at the court in the absence of the accused, and the trial could be finished by the court as well but the legal regulations must be created. If the accused notifies the court about his absence or if he denies to make a testimony results in the same situation regarding establishing the facts: the accused does not take part in the evidentiary procedure with his testimony and does not contribute to establishing the conclusion of facts substantially and completely and in accordance with the truth, he can not be questioned and does not take part in confrontation. The accused present at the trial can not be forced to make a testimony and contribute in the evidentiary procedure, the only consequence of his passive presence or absence is that he deprives himself of the right of defence of this kind – which he has a right to. The effective regulations ignore it and does not set a high value on it.^[57]

6. Conclusion

It needs careful consideration whether to widen the possibility for the accused when he chooses to keep silent at the trial and does not wish to take part actively. It is questionable whether to diminish the function of the accused box during the trial and leave it empty or force the accused to be present passively by enforcing relevant sanctions.

According to my view if the accused chooses to keep silent at the trial, i.e. he denies to make a testimony and does not answer the questions – but has already made a statement regarding the charge and was present at the first hearing – and notifies the court that he relinquishes his right to be present or does not appear at the consecutive – second – trial in spite of proper summons than his presumption to relinquish his right of presence can be rendered possible. Judicature should ensure the subjective right of being absent for the accused exercising his right to keep silent with ensuring the obligatory defence by framing an unambiguous provision that the procedure can be continued and a verdict can be delivered.

On the first hearing when the court warns the accused of the consequences of his decision it must be emphasized and the accused must be advised that if he relinquishes the right to defend himself personally he can not challenge the incriminating evidences, can not ask questions from the witnesses, the expert and make comments. Furthermore he must acknowledge that his decision carries the serious consequences that he can not force the revision of his case. The court also draws the attention of the accused that during any phase of the procedure he can decide to take part in the process either actively or passively. During the procedure the court continuously notifies the accused about the hearings, the procedural acts and sends him the minutes of the hearings.

But a distinction must be made according to the degree of the criminal offence and the expected punishment when to grant the accused the right to stay away, i.e. accept the decision of the accused. It does not violate the general interest of judicature, as in the case of an accused exercising his right to keep silent at the trial the court’s direct perception and the evaluation of evidences are not hindered and improves the enforcement the claim for punishment of the state without delay. In its resolution the Constitutional Court stated that legislation – arising exactly from the obligation of the enforcement of the claim for punishment – is free to pass a resolution according to which the procedure aiming to impeach can be continued.^[58]

In my opinion the above mentioned regulation would meet the requirements according to which if the lack of personal defence is based on the personal decision of the accused, than it would not violate an important partial right – namely the right to terminate a procedure during a reasonable period of time – of the right for fair procedure. All these would not violate the rights of the accused he would like to exercise during the procedure and would not make the evidentiary procedure more difficult. The aimed effect of the punishment would be stronger if the span of time between the time of the criminal offence and that of the verdict were shortened, furthermore this regulation would properly guarantee that the procedure is accordance with the requirements of the right for fair procedure thus no restrictive facts can hinder it from being framed. n

Dr. Lívia Gergi-Horgos
Assistant lecturer, Department of Law of Criminal Procedure
Institute of Law Enforcement Studies, Faculty of Law Enforcement
Nacional University of Public Service
Budapest, Hungary

List of special literature:

1. Blaskó Béla: Magyar Büntetőjog, Általános rész, tankönyv, Rejtjel Kiadó, Budapest–Debrecen, 2013.

2. Bárd Károly: Tárgyalás a vádlott távollétében, – emberijog-dogmatikai analízis –, In: Wiener A. Imre Ünnepi Kötet, Wiener A. Imre születésnapjára (szerk.: Ligeti Katalin, Kiadja: KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2005)

3. Bárd Károly: Emberi jogok és a büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntetőügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007.

4. Belovics Ervin – Gellért Balázs – Nagy Ferenc – Tóth Mihály, Büntetőjog I. Általános rész, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2012.

5. Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011.

6. Gácsi Anett Erzsébet: Megjegyzések a távollévő terhelttel szemben lefolytatott külön eljáráshoz. Salle And Community – Szegedi Jogász Doktorandusz Konferenciák IV. Szerk.: Schiffner Imola, Varga Norbert. Generál Nyomda Kft., Szeged, 2014.

7. Fantoly Zsanett – Gácsi Anett Erzsébet: Eljárási büntetőjog. Dinamikus rész, Iurisperitus Bt., Szeged, 2014.

8. Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2012.

9. Finkey Ferencz: A magyar büntető eljárás tankönyve, Politzer Zsigmond és fia kiadása, Budapest 1903.

10. Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó. Budapest–Pécs, 2012.

11. Herke Csongor: A francia és olasz büntetőeljárás alapintézményei, Egyetemi Jegyzet, PTE ÁJK, Pécs, 2013.

12. Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

13. Szibenliszt Mihály, Institutiones juris naturalis II. köt. Jus naturae sociale complectens. Eger. 1821.

14. Újvári Ákos: A vádlott tárgyaláson való jelenléte a Be. 279. § (3) bekezdése tükrében, avagy a Be. új jogintézménye: a vádlott bejelentett távolléte. In: Gál István László (szerk.): Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs: Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara 2011.

A múltbeli tények megállapítása azért lehetséges, mert az anyagi világ tényei összefüggnek: feltételezik egymást, hatnak egymásra és változtatnak környezetükön. Minden tény nyomot hagy. Az eljáró hatóságok a jelenben kutatják a múlt nyomait, hogy a jövőre vonatkozóan hozhassanak döntéseket.^[1]

A bizonyítás, a bizonyítékok

A bizonyítás során bizonyítani kell az egyedi és a múltban lejátszódó történéseket, emberi magatartásokat és a hozzájuk kapcsolódó külső-belső körülményeket. A bizonyítás fogalma Tremmel Flórián szerint olyan megismerési folyamatként adható meg, amely az egyedi ügyben, a büntetőjogilag releváns, nagyrészt múltbeli tényállásnak az eljáró hatóság, végső soron a bíróság általi, a valósággal adekvát megállapítására irányul, és a bizonyítékok összegyűjtésével, vizsgálatával és mérlegelésével kapcsolatos tevékenységben valósul meg.^[2]

A bizonyítékok különleges helyet foglalnak el a büntetőeljárásban. A hatályos büntetőeljárásról szóló törvény (1998. évi XIX. törvény) felosztása szerint bizonyítási eljárásokról és bizonyítási eszközökről beszélhetünk.^[3] Magyarországon a bizonyítás eszközei a következők: a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása.^[4]

A szakvélemény

A szakvélemény Müller és Enskat definíciója szerint: meghatározott célból, szakember által (tudása és tapasztalata alapján) elkészített vélemény.^[5]

A szakvélemény más bizonyítási eszközhöz hasonlóan részbizonyításnak tekinthető. A részbizonyításnak – vagyis „mikrobizonyításnak” – van funkcionális és strukturális oldala. A funkcionális aspektus azt jelenti, hogy akkor kerül sor szakértői vizsgálatra és szakértői vélemény adására, ha az ügy eldöntéséhez szükséges tény megállapításához, vagy megítéléséhez különleges szakértelemre van szükség. A strukturális oldalt tekintve maga a szakértés önmagában véve olyan közvetett és összetett megismerési folyamat, amelynek során a szakértő vizsgálatot végez, és különleges szakértelme segítségével szakmai tényeket állapít meg, következtetéseket von le.^[6]

Fontos különbség a makrobizonyítás (bírósági bizonyítás) és mikrobizonyítás (szakértői bizonyítás) között az in dubio pro reo érvényesülése. Makrobizonyítás esetében mindkét főirányban (in rem, in personam) bizonyítottsági kényszerhelyzet áll fenn, így ítélethozatalkor a ténybeli kétséget a vádlott javára kell értékelni. A mikrobizonyításra azonban nem vonatkozik az in dubio pro reo elv, a szakértő kisebb-nagyobb valószínűséggel is levonhat végkövetkeztetést a büntetőjogilag releváns tény létére vagy nem létére, mert a szakértő a valóságos helyzetnek, a szakértői vizsgálat eredményének megfelelően köteles kinyilvánítani véleményének határozottsági fokát és indokait.^[7]

A szakvélemény a szakértői vizsgálat eredménye, ami a makrobizonyítást tekintve csak az egyik bizonyíték. Formai oldala a törvényes forrás, szakmai oldala a feltárt indicidiumok összegzése és értékelése. A formai aspektust tekintve fontos, hogy a szakértőt törvényes keretek közt bízzák meg, rendelkezzen szakértői akkreditációval és megfelelő műszerekkel. A szakmai aspektus tulajdonképpen a tartalmi oldal, a vizsgálati anyagból kiindulva a büntetőjogilag releváns tényekre vonatkozó indicidiumok összegzése.^[8]

A bizonyítékok rendszerében a szakvélemény sajátos helyen áll. Hatályos jogunk alapján a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve a meghatározó. Azonban az eljáró hatóságok nem rendelkeznek jogosítványokkal azokra az esetekre vonatkozóan, amikor aggályok merülnek fel az előterjesztett szakvéleménnyel kapcsolatban. Így nem áll módjukban a gyanús szakvéleményt ab ovo kirekeszteni a bizonyítékok köréből.^[9]

Ha problémák merülnek fel a szakvéleménnyel kapcsolatban, akkor további szakértői tevékenység válik szükségessé. Az értékelés során a bíróság a következő egymásra épülő lépcsőfokokat járhatja be. Első: a már eljárt szakértőtől felvilágosítást kér. Második: a szakértőt szakvéleménye kiegészítésére kötelezi. Harmadik: más szakértőt rendel ki. Negyedik: a szakértők párhuzamos meghallgatása. Ötödik: amennyiben az előzőek nem vezetettek eredményre újabb szakvélemény beszerzését rendelheti el.^[10]

Csak ezt követően van lehetősége az eljáró hatóság tagjának – aki rendszerint nem rendelkezik szakértői képesítéssel – hogy a szakértő véleményét, mint bizonyítékot ne fogadja el. A szakvélemény tehát a maga egészében köti az eljáró hatóságot, következésképpen „quasi” (többé-kevésbé) „fekete doboz”-ként funk­cionál.^[11]

A szakvélemények osztályozását tekintve megkülönböztetünk eredeti vagy származékos, terhelő vagy mentő, közvetlen vagy közvetett és kemény vagy puha szakvéleményt. Akkor eredeti a szakvélemény, ha a szakértő maga vizsgálta meg a leletet, és abból vonta le következtetéseit. Származékos, amikor a szakértőnek nem volt lehetősége megvizsgálni a leletet, hanem csak egy másik szakértő kivonatából rekonstruálhatta a vizsgálati anyagot. Amikor a büntetőjogi tényre levont következtetés pozitív, akkor terhelő, amikor negatív, akkor mentő jellegű a szakvélemény. Az eljárás tárgyára (in rem) vonatkozóan általában közvetlen bizonyítékként szerepel, míg a tettesre vonatkozóan (in personam) többnyire közvetett bizonyítékot szolgáltat. Ha megfelelő mennyiségű és minőségű lelet szükséges ahhoz, hogy a vizsgálat elvégezhető legyen, és tudományosan kidolgozott, megalapozott vizsgálati módszer, technika áll rendelkezésre, akkor kemény (hard) szakvéleményről beszélhetünk. Abban az esetben, amikor nem szükséges ilyen lelet, és nincs egzaktnak tekinthető vizsgálati módszer, technika, akkor puha (soft) a szakvélemény.^[12]

A szakvélemény szerkezeti felépítése a következő felosztást követi: lelet, vizsgálati módszer, szakmai ténymegállapítás, vélemény. Az első rész (a lelet), a vizsgálat tárgyára, az eljárásokra, és az eszközökre vonatkozó adatokat rögzíti. A második rész (a vizsgálat módszere), a vizsgálat során alkalmazott módszer rövid leírása. A harmadik rész (a ténymegállapítás), a szakmai megállapítások összefoglalásából áll. Végül a negyedik rész (a vélemény), ebben fejti ki a szakértő következtetéseit, melyeket a feltett kérdésekre adott válaszok formájában fogalmaz meg.^[13]

A szakvéleménynek lehetnek durva „alaki” hibái és tartalmi hiányosságai. Az „alaki” túlkapás különösen súlyos esete, ha a szakértő jogkérdésben nyilvánít véleményt, a kirendelő határozatban fel nem tett kérdésre, vagy a leleten kívül található egyéb bizonyítékra tekintettel ad választ. Külön nevesített sui generis megalapozatlansági eset, ha a szakértő a szakágában közzétett módszertani ajánlást megszegi, vagy a vizsgálati módszerét és validitását nem jelöli meg. A durva „alaki” hibás szakvélemény a törvény szerint kizárt bizonyítékot jelent. Tartalmi hiányosság (szakmai megalapozatlanság) esetén csak más szakértő közreműködésével végezhető el a bizonyíték mérlegelése és a szakvélemény esetleges kirekesztése.^[14]

A szakértő

Mit jelent a szakértő különleges szakértelme? Ez a fogalom változó tartalmú. Egyrészt azért, mert a tudományok, a technika, az ipar és a művészetek állandóan új ismeretekkel bővülnek – amelyek a büntetőeljárás szempontjából a különleges szakértelem kategóriájába kerülnek – másrészt általános tudássá válásuk következtében ki is esnek ismeretek ebből a körből.^[15]

A szakértő funkciója közel áll az ítélő bíróéhoz, így akár ténybírónak (judex facti) is nevezhetnénk. De közelebbről nézve a szakértő tulajdonképpen a tény tanúja (testis facti), mivel igazmondásra kötelezett, továbbá közvetlen észrevételeit is fel kell használnia szakvéleménye kialakításához. Érdekes, hogy hatályos jogunk jobban megbízik az eljáró szakértőben, mint az eljáró bíróban, hiszen a szakértői vizsgálat a hatóság jelenléte nélkül is elvégezhető, így a teljes kontradiktórius eljárásból kiesik.^[16]

Szakértő kirendelésére a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság által kerülhet sor. A kirendelésnek tartalmaznia kell a szakértői vizsgálat tárgyát, a megválaszolandó kérdéseket, a szakértő részére átadandó iratokat és tárgyakat, továbbá a szakvélemény előterjesztésének határidejét.^[17]

A 2005. évi XLVII. törvény 2. § szerint szakértőként kirendelhető: igazságügyi szakértő, cégjegyzékbe bejegyzett gazdasági társaság vagy szabad szolgáltatásnyújtás jogával rendelkező vállalkozás, igazságügyi szakértői intézmény, igazságügyi szakértői testület, jogszabályban meghatározott állami szerv, intézmény, szervezet, és eseti szakértő.^[18]

Az elfogulatlanság és pártatlanság garanciájaként kizárási szabályok vonatkoznak a szakértőkre. Nem járhat el az ügyben szakértőként az, aki az ügyben már résztvevőként (pl.: terhelt, védő, sértett), vagy hatóság tagjaként eljárt, aki tanúként vesz vagy vett részt. A halál okának, körülményeinek vizsgálatánál és kihantolásnál sem járhat el az az orvos, aki az elhunytat közvetlenül a halála előtt kezelte, vagy a halál beálltát megállapította. Továbbá azon szakértői intézmény és szervezet szakértője, amelynek vezetőjével szemben kizárási ok áll fenn, valamint ha az ügyben már szaktanácsadóként igénybe vették, és akitől elfogulatlan szakvélemény egyéb okból nem várható.^[19]

Az igazságügyi szakértővé válásnak a következő feltételei vannak: büntetlen előélet, nem áll foglalkozástól eltiltás hatálya alatt, meghatározott képesítés és minimum ötéves szakirányú szakmai tapasztalat, szakmai kamarai tagság (ha kötelező tagságot jogszabály ír elő), kötelezettség vállalás a hatósági kirendelés ellátására, és hogy ne álljon cselekvőképességet érintő gondnokság, támogatott döntéshozatal és közügyektől való eltiltás hatálya alatt.^[20] Az igazságügyi szakértőt e minőségének igazolására az igazságügyi szakértői névjegyzéket vezető hatóság, igazságügyi szakértői igazolvánnyal látja el.^[21]

Általában egy szakértőt kell alkalmazni, de ha a vizsgálat jellege szükségessé teszi, akkor több szakértő is kirendelhető. Az utóbbi esetben a szakértők együttes (kollektív), vagy egyesített (komplex) vizsgálatot végezhetnek. Kollektív szakértői vizsgálat esetén ugyanannak a szakágnak több szakértője kerül igénybevételre, mert a vizsgálandó anyag nagy mennyisége ezt indokolja. Komplex szakértői vizsgálatról akkor beszélhetünk, ha több szakág képviselőinek egyidejű bevonására van szükség, mivel a vizsgálandó anyag jellege miatt a különböző szakágak szerinti szakértői vizsgálatok egymás után és egymástól függetlenül aligha végezhetők el.^[22]

A szakértők alkalmazásánál a két végletet (a túl kevés és a túl sok szakértő alkalmazását) kell kerülni. Túl kevés szakértő esetén, az amúgy is bizonyítékínségben szenvedő büntetőeljárásban beszűkül a bizonyítékok köre, továbbá a fel nem ismert szakkérdések laikusok általi eldöntése az igazság elérését veszélyezteti. Túl sok szakértő bevonásával viszont elhúzódik az ügy, valamint a döntéshozatalban túlságosan hangsúlyos szerephez jutva, expertológiává alakul az eljárás, és szinte a szakértők bírálhatják el az ügyet.^[23]

Érdekes kérdés, hogy mennyiben tartozik a szakértői vélemény szerzői jogvédelem alá? A főszabály szerint szerzői jogvédelem alatt áll az egyéni, eredeti jellegű irodalmi és tudományos alkotás. Ezek a feltételek megvalósulhatnak a szakvélemény esetében is. Azonban a főszabály alóli kivétel az ügyirat (normatívan szabályozott eljárásban keletkezett iratanyag), ezért nehezebben dönthető el a szakvélemény esetén a szerzői jogvédelem kérdése.^[24]

Néhány példa szakértő alkalmazására gazdasági bűnügyekben^[25]

A gazdasági büntetőeljárásban szinte minden esetben szükséges szakértőt kirendelni.

A gazdasági bűncselekményeknél általában könyvszakértő, de egyes esetekben egyéb szakértő (pl. pénzhamisításnál okmányszakértő) igénybevételére is sor kerül.

Gazdasági bűnügyekkel kapcsolatos eljárásokban gyakran alkalmaznak igazságügyi szakértői intézményeket: az igazságügy-miniszter által alapított intézmények (szakértői intézetek és irodák) közül az igazságügyi könyvszakértői intézeteket és irodákat, a szakvéleményt adó állami szervek közül pedig az ORFK Bűnügyi Szakértő és Kutató Intézetét. Előfordulhat igazságügyi pénzintézeti szakértő kirendelése is.

A szakértők alkalmazásának jelentősége egyes gazdasági bűncselekményeknél kiemelkedő.

Például csődbűncselekmény esetén, ha a súlyos következmény megítélése olyan széles körű rátekintést igényel az aktuális gazdasági élet egészére, hogy az csak szakértő bevonásával lehetséges. Felmerülhet, hogy a terhelt az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes módon veszteséges üzletbe kezdett vagy azt tovább folytatta. Konkrét ügyben azért kellett közgazdasági szakértőt kirendelni, mivel a terhelt tőzsdére vitte a befektetési ígérettel átvett pénzt. A szakértő arról adott szakvéleményt, hogy közgazdaságilag megalapozott volt-e a tőzsdei befektetés.

Érdekes eset, amikor a szakkérdés tárgya az, hogy a folyósított hitel elbírálása, banki nyilvántartása megfelel-e a hatályos jogszabályi feltételeknek és a Szervezeti és Működési Szabályzatnak. A jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének gyanúja miatt induló eljárásban a hitel valós fedezetének kérdése is felmerülhet. Ha a kérdéses hitelt a takarékszövetkezet elnöke adja, akkor arra kérdésre is csak szakértő adhat választ, hogy jogosult-e a hitel elbírálására.

Speciális eset a rossz minőségű termék forgalomba hozatalának tényállása. A termékeknek csupán az a meghatározott köre lehet az elkövetés tárgya, amelyek a minőség megállapító szabályok hatálya alá esnek. Ezt a kört csak a konkrét esetben, az előzetes szakvélemények ismeretében lehet meghatározni.

A szakértés szerepének zárszavaként nem szabad feledni, hogy valamilyen formában mindig minden nyomot hagy a világban és „szakértői szemmel” nézve ezekből a nyomokból feltárulhat a valóság. n

Irodalomjegyzék

Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2012.

Herke Csongor – Hautzinger Zoltán: Büntető eljárásjogi alapkérdések. AndAnn Kft., Pécs, 2014.

Herke Csongor – Hengl Melinda: Új gazdasági büntetőeljárás. Egyetemi jegyzet. PTE ÁJK, 2014.

Lontai Endre – Faludi Gábor – Gyertyánfy Péter – Vékás Gusztáv: Magyar polgári jog. Szellemi alkotások joga. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Müller, W. H. – Enskat, A.: Graphologische diagnostik. Ihre Grundlagen, Möglichkeiten und Grenzen. Verlag Hans Huber, Bern, 1961.

Tremmel Flórián: Bizonyításelmélet. PTE ÁJK, Pécs, 2009.

Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2006.

Vass Kálmán: A kézírásvizsgálat helye a bizonyításban. In: Gödöny József (szerk.): Kriminalisztikai tanulmányok VI. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968. 5–63. o.

Jogszabályjegyzék

1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról
2005. évi XLVII. törvény az igazságügyi szakértői tevékenységről

Cum leges institutae fuerint; non
erit postea judicandum de ipsis, sed
oportebit judicare secundum ipsas^[1]

A bírótól mint jogalkalmazótól elvárható, hogy figyelemmel kísérje a büntető igazságszolgáltatást érintő jogalkotás folyamatát is, ne csak az eredményével ismerkedjen meg (szembesüljön) abban az időben, amikor azt már (nyomban) alkalmaznia is kell. A büntetőeljárási törvény kodifikációjával kapcsolatos információhoz jutás nem könnyű feladatát magaménak tekintem évek óta, hiszen e törvény célja nem lehet más, mint hogy biztosítsa az anyagi jogi normák érvényesülését.

Az igazságügyi politikáról szóló 1710/2014. (XII. 5.) Korm. határozat szerint:

1. A Kormány – összhangban azon alapvető értékkel, hogy a magyar állam és nemzet alkotmányos hagyományai önálló európai értéket képviselnek, amelyek alkotmányos identitásunk kifejezéseként az Alaptörvény szabály- és értékrendszerében öltenek testet, valamint, hogy Magyarország, mint jogállam jogrendszere alakításában figyelemmel van nemzetközi és Európai Uniós tagságából fakadó kötelezettségeire is -, egyetért azzal, hogy a Kormány igazságügyi politikája a jövőben is az alábbi célok és területek mentén érvényesüljön:
a) az alapjogok érvényre juttatása terén figyelembe kell venni, hogy az egyéni és a közösségi érdekek (szabadság és felelősség) összhangban álljanak,
b) a jogszabályok előkészítése során az alkotmányosság elve érvényesüljön,
c) a tágabb értelemben vett igazságszolgáltatásba vetett közbizalom erősödjön,
d) az Alaptörvényben meghatározott tisztességes eljárás követelménye ne csak az eljárás tisztességére, nyilvánosságára és ésszerű határidejére vonatkozzon, hanem abból a döntés tisztességére vonatkozó elvárás megkérdőjelezhetetlen legyen,
e) szükséges a jogászképzés színvonalának emelése, a jogászi hivatás védelme és a jogászi identitástudat növelése,
f) erősíteni kell az európai együttműködés keretén belül a nemzeti érdek hatékony képviseletét,
g) elő kell segíteni az igazságügyi szervezetrendszerrel történő hatékony közreműködést és a velük történő kapcsolattartás folyamatos biztosítását.

2. A Kormány felhívja az igazságügyi minisztert, hogy az 1. pontban meghatározott szempontokat figyelembe véve érvényesítse a Kormány igazságügyi politikáját.

Konkrétan a büntetőeljárási törvény újrakodifikálását előíró közjogi szervezetszabályozó eszközt nem tudtam felkutatni. Az internet segítségével jutottam ahhoz az információhoz, amely a KIM 2013. május 17-i közleményében áll, és amely szerint megalakult a büntető eljárásjogi kodifikációs bizottság a minisztériumban. A munkacsoport tevékenységének iránya a következők szerint fogalmazódott meg:

A jelenleg hatályos büntetőeljárásról szóló törvényt a hatályba lépése óta a jogalkotó közel 70 alkalommal módosította és több alkotmánybírósági határozat érintette. Mindezek miatt megbomlott a törvény belső egyensúlya, a szabályozás sok esetben átláthatatlan és a gyakorlatban nehezen alkalmazható. A jogalkalmazói tapasztalatok folyamatosan a felszínre hozzák azokat a jogalkotási hiányosságokat, gyakorlati problémákat, amelyek a büntetőeljárási törvény átfogó módosítását igénylik, a jogalkalmazók részéről ezért megfogalmazódott az igény egy új büntetőeljárási törvényre, ennek kodifikálására történt kezdeményezés az Országos Bírósági Hivatal részéről.

A megalapozott, tudományos konszenzuson alapuló, valamint a gyakorlati problémákra reflektáló kódex kidolgozásában elméleti és gyakorlati szakemberek egyaránt részt vesznek. Az új büntető eljárásjogi törvényt a 2014–2018-as ciklus alatt tárgyalhatná és fogadhatná el az Országgyűlés.^[2]

A közjogi szervezetszabályozó eszközzel kinyilvánított akarat hiányában érdemes az új polgári perrendtartás kodifikációs folyamatának megismeréséhez folyamodni. Az 1267/2013. (V. 17.) Korm. határozatban „A Kormány elrendeli a polgári perjog, ezen belül a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény átfogó korszerűsítésére irányuló munkálatok megkezdését. A felülvizsgálat közvetlen célja egy korszerű, a nemzetközi gyakorlatnak és elvárásoknak is megfelelő polgári perjogi törvénykönyv megalkotása, amely biztosítja az anyagi jogok hatékony érvényesítését. Cél továbbá, hogy az új polgári perrendtartás a jogtudomány és a joggyakorlat eredményeire támaszkodva áttekinthetően, koherensen, a technika vívmányaira is figyelemmel szabályozza a perjogi viszonyokat, megkönnyítve ezzel a jogkereső állampolgárok és a szakmai közönség helyzetét. Az új polgári perjogi törvénykönyv szerepe kiemelkedő, hiszen a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény újraszabályozta a polgári anyagi jogviszonyokat és az anyagi jogi normák érvényesülésének biztosítása a perrendtartásra hárul.”

A felállított bizottságok a felelős miniszternek 2014. június 30-án nyújtották át a koncepció-tervezetet.

A miniszter ekként méltatta a bizottság munkáját:

„2013 nyara óta megfeszített munkával dolgoznak annak érdekében, hogy a polgári perjog kódexének megalkotása minél kiterjedtebb gyakorlati tapasztalatok figyelembevételével, és egyidejűleg – nemzetközi kitekintést is magukban foglaló, valamint alternatív megoldásokat felmutató – minőségi kutatási eredmények hasznosításával valósulhasson meg.”^[3]

A civilizált társadalom igazságszolgáltatása iránti elvárásoknak megfelelő emelkedett stílusban fogalmazták meg az előbb már hivatkozott friss kiadvány előszavában a szerkesztők, akik egyben a kodifikációs bizottság tagjai (elnöke) is voltak a következőket:

„A klasszikus polgári perjog-tudomány a perjogi kodifikáció előkészítését – az abban közreműködők oldalán az eljárásjogi dogmatikai struktúrák ismerete által diszciplinált gondolkodásmódot előfeltételező – kulturális eseményként (Magyary), míg a megvalósult és működni kezdő perrendi kódexet az emberi szellem kiemelkedő alkotásaként (Jauering) tartja számon. Egy ily módon megfogalmazott elvárásnak való megfelelés vágya csak úgy nincs beteljesületlenségre ítélve, ha a kodifikációs előkészítő munkálatokat azok első pillanatától kezdve olyan közösség támogatja, amelynek tagjai az említett idealizmust úgy hordozzák magukban, hogy azt képesek még a mindennapi bírói, ügyvédi, közjegyzői, ügyészi, minisztériumi vagy egyetemi oktatói felelősségteljes munkavégzésük és leterheltségük mellett is a kellő pillanatban termőre fordítani és a kodifikáció tudományos megalapozottságú előkészítésének szolgálatába állítani.”

A miniszter a szakmai méltatás mellett a realitásokra is rámutatott:

„A koncepció-tervezet és az annak alapjául szolgáló […] tanulmányok egy letisztult polgári perjogi gondolkodásmód eredményei. A végleges törvényszöveg megalkotása során ugyanakkor az igazságügyi kormányzatnak egy sor egyéb – gazdasági, statisztikai, szervezetrendszerbeli, költségvetési – szempontra kell majd figyelemmel lennie, ami oda vezethet, hogy a joggyakorlat és a jogtudomány képviselői által itt javasolt és önmagukban vitathatatlanul zárt rendszert mutató megoldások helyét esetenként eltérő szabályozási tartalmak foglalhatják majd el.”

A büntető szakág jogalkalmazói pillanatnyilag ennyi információból indulhatnak ki, amikor a közeljövőben alkalmazandó eljárási szabályok megalkotásának mibenlétét latolgatják.

A különböző szakmai konferenciákon, tudományos tanácskozásokon elhangzottakból az szűrhető le, hogy még az sem igazolt, szükséges-e teljesen új törvény alkotása, de – véleményem szerint – e tekintetben irányadónak lehet elfogadni a következőkben megfogalmazott konklúziót.

Láng László, a Legfőbb Ügyészség főosztályvezetője sem foglalt határozottan állást arról, hogy kell-e új büntetőeljárási törvény, vagy elegendő a meglévő szabályozásnak az új Btk.-hoz igazítása, mint mondta: ezt nem a jogászok döntik el, hanem a politikusok. A szakember szerint az eljárások gyorsítását illetően a jogalkotás már szinte minden lehetőséget kipróbált, és egyébként sem szabad ezt a szempontot abszolutizálni, hiszen a döntés megalapozottsága, törvényessége legalább olyan fontos. Minden törvény annyit ér, amennyit meg lehet belőle valósítani az életben.^[4]

A kodifikációs bizottság tagja, Farkas Ákos sincs meggyőződve arról, hogy van jogalkotási (kényszer)helyzet, de egy teljesen új kódex megalkotásának szükségességét nem a jogtudósok és nem a jogalkalmazók döntik el. S hogy mennyire lehet teljesen új törvényt alkotni, azt kérdőjelessé teszi az a tény, hogy az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (Bp.) óta nem találtak fel újat a büntetőeljárás szabályozását illetően.^[5] Érdemes belemélyedni a Bp. tanulmányozásába, és valóban szembesülni az azonosságokkal.

A 2013-ban felállított kodifikációs bizottság által kidolgozott koncepcióra a bírói kar észrevételeket tehetett. Az előszavában – többek között – megfogalmazást nyert, hogy a korábbi szabályozás ma is érvényes elveit és bevált intézményeit megőrizve korszerű, a jogtudomány és a joggyakorlat eredményeit hasznosító törvényt kell alkotni. A javaslat valóban megtartotta az alapvető elveket, a szabályozás rendszerét, az eljárási szakaszok szerepét, a jogorvoslati fórumrendszert, a garanciális jogokat. Megjelölte ugyanakkor azokat a területeket, amelyeknek a pontosabb vagy eltérő szabályozása a büntető igazságszolgáltatás hatékonyabb működését biztosíthatja. Így különösen a hivatalból való eljárás elvének rugalmasabb kezelése, azaz a bírói eljárástól elterelés lehetőségeinek kiszélesítése, vagy a bírósági szakaszban az eljárási feladatok elkülönítése elvének maradéktalan érvényesítése, továbbá a fellebbviteli fórumok döntési jogkörének (a megtámadott határozat megváltoztatása, illetőleg megsemmisítése) pontosabb meghatározása. Mindez egybevág a jogalkalmazók elképzeléseivel, elvárásaival. A koncepció nem hagyta figyelmen kívül az eljárás időszerűségének igényét sem, amelyet az eljárás egyszerűsítésével, az eljárást nehezítő, de nem garanciális jelentőségű formai kötöttségek lazításával kívánt elérni. Ide sorolható annak a tételnek a leszögezése, hogy a terheltnek a tárgyaláshoz joga van, ezáltal arról le is mondhat. Továbbá a nem vitatott vádbeli tényeket nem kell bizonyítani, és jobban ki kell használni a különleges eljárások adta lehetőségeket a bírósági határozatok korrigálására.

Az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről szóló előterjesztést a Kormány a 2015. február 11. napján tartott ülésén elfogadta, és közzé is tette.^[6] Továbbra is hangsúlyos szerepet kap az eljárások gyorsítása iránti elvárás.

Időszerűség, egyszerűsítés

Mióta is küzdünk ezzel a problémával? Elegendő néhány példát felhozni, korszakonként megjelenítve, kezdve onnan, amikor még sem polgári, sem bűnvádi perrendtartás nem létezett.

„A gyakori perhalasztás hátrányait már korán érezték. Ezek ellensúlyozására már az 1298: LXIII. t.-cz. elrendelte, hogy a pereket sem más biróságnál való megjelenés miatt, sem pedig közös megegyezéssel elhalasztani ne lehessen és alperes nyomban feleljen és ne kérjen halasztást. Az 1351: XXV. t.-cz.-el pedig Nagy Lajos meghagyá, hogy birtokperekben a harmadik határidőn túl ujabb halasztás többé ne legyen. […] Sőt a perek huzavonája miatt már a XIV-ik század második felétől fogva gyakran fordultak a királyhoz is, kérve őt, hogy a kérelmező fél érdekében az illetékes birósághoz persiettető parancsot (mandatum promo­torium) menesszen.”^[7]

Nem idézném tovább az 1439: XXXVI. és XXXVII. törvényczikkelyeket, valamint az 1458. és az 1462-i országgyűléseken eziránt hozott megszorító végzéseket, de az 1464: VI. t.-cz.-t sem, amelyek sorát folytathatnám az idézett műből, inkább ugorjunk az 1700-as évek elejére.

Rákóczi fejedelem panaszfelvételi irodákat hozott létre, ahol a legegyszerűbb, írni sem tudó parasztemberek, jobbágyözvegyek folyamodványait fogadták, minden panaszt megvizsgáltak és egy hónapon belül választ adtak. Politikai és erkölcsi végrendeletében fontos kötelezettségei között foglalkozott az ítélkezéssel, annak időszerűségével, gyorsaságával is. Elítélte a hosszú pereskedéseket, amelyek „annyi lelket kárhozatba visznek és oly sok családot nyomorba döntenek.”^[8]

Az 1921. évi III. törvénycikk 12. §-a a jelenlegi Be. XXV. Fejezetében foglaltak előzménye. „A jelen törvényben meghatározott bűntettek és vétségek esetei­ben a terhelt távolléte sem a vád alá helyezést, sem a főtárgyalást, sem az ítélethozatalt (Bp. 472. §) nem gátolja; az ítélet azonban csak a bűnösség megállapítására és a vagyoni elégtétel kiszabására szorítkozik. A távollevő terheltet a főtárgyalásra hirdetmény útján kell megidézni s ha a terhelt a főtárgyaláson meg nem jelenik, vagy ha maga vagy hozzátartozója védőt nem választott, részére hivatalból kell védőt rendelni. A terhelt jelentkezése vagy kézrekerülése esetében a Bp. 460–462. §-ai szerint új főtárgyalást kell tartani.”

Az 1921. évi XXIX. törvénycikk a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről szólt, de a Bp.-t csak ideiglenesen módosította. „Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe. Hatálya – amennyiben azt a minisztérium rendelettel előbb meg nem szünteti, három év elteltével megszűnik.” Egyes szakaszait csak az 1930. évi XXXIV. törvény helyezte hatályon kívül, tartalmukat azonban átvette.

Az 1928. évi X. törvénycikk szintén csak ideiglenes hatállyal iktatott be szabályokat a büntető igazságszolgáltatás további egyszerűsítése érdekében. Amellett, hogy a jogszabály módosította a perorvoslati eljárást, bevezette a rövidített jegyzőkönyv és a rövidített ítélet készítésének lehetőségét [jelenlegi Be. 252. § (5) bekezdés és 259. § (1) bekezdés].

27. § Ha a vádlott a főtárgyaláson részletes beismerő vallomást tett, amelyet a főtárgyalás egyéb adatai is megerősítenek s az ítélet ellen az erre jogosultak egyike sem jelentett be perorvoslatot, a főtárgyalásról nem kell készíteni jegyzőkönyvet, az ítéletnek pedig csak a Bp. 327. §-ának 1–8., továbbá a)–f) pontjaiban foglalt adatokat kell tartalmaznia. Az ily ítélet indokolása csupán arra szorítkozik, hogy a vádlott a vádiratban megjelölt bűncselekményben való bűnösségét beismerte és beismerését a főtárgyalás egyéb adatai is megerősítették.

Abban az esetben, ha a főtárgyalás felmentő ítélettel vagy az eljárás megszüntetésével végződött, és a perorvoslatra jogosultak – ideértve a főtárgyaláson jelen volt sértettet is – fellebbezéssel nem éltek, a főtárgyalásról nem kell jegyzőkönyvet készíteni, az ítélet pedig a Bp. 327. §-ának 1–8. pontjában és a 328. § utolsó bekezdésében foglalt adatok feltüntetésére szorítkozhatik. A bíróságnak a főtárgyalás alkalmával tartott tanácskozásáról és szavazásáról külön jegyzőkönyvet csak akkor kell felvenni, ha véleményeltérés merült fel.

A Be. 576. §-ában írt különleges eljárásnak megfelelő szabályt a törvénycikk 35. §-a fogalmazza meg: A Bp. 443. §-ában meghatározott módon kijavításnak van helye abban az esetben is, ha az előzetes letartóztatásnak vagy a vizsgálati fogságnak a büntetésbe beszámítása vagy be nem számítása vagy a szabadságvesztés büntetés kezdő napjának megállapítása tekintetében az ítéletbe nyilvánvalóan hiba csúszott be.

Az 1930. évi XXXIV. törvénycikk a törvénykezés egyszerűsítéséről címet viseli, s a Harmadik Fejezete foglalkozik a büntető igazságszolgáltatással. Kiterjeszti a kir. törvényszék mint egyesbíróság hatáskörét a konkrétan megnevezett kisebb súlyú bűntettekre és vétségekre. A 104. §-a értelmében: Ha a kir. ügyész a vádat a kir. törvényszék főtárgyalásán ejti el, a jelenlevő sértett személyesen veheti át a pótmagánvádat és azt ugyanazon a határnapon ügyvéd nélkül képviselheti. A 105. § a vádemelés mellőzésének (Be. 220–221. §) a lehetőségét adja meg. „Ha ugyanazt az egyént több bűncselekmény gyanúja terheli, a kir. ügyészség mellőzheti ezek közül a vádemelést olyan bűncselekmények miatt, amelyek figyelmen kívül hagyása a megtorlás súlyát lényegesebben nem befolyásolhatja. Ily esetben mellőzni kell a vádemelést olyankor, amikor az ily bűncselekmény felderítése és ítélettel eldöntése jelentékenyen késleltetné az ugyanazon terhelt ellen nagyobb jelentőségű bűncselekmény miatt folyó eljárás befejezését.

A vádemelésnek ily mellőzése esetében pótmagánvádnak nincs helye, a sértett azonban a kir. ügyészség határozata ellen a kir. főügyészhez folyamodhatik.”.

Érdekessége még e törvénycikknek a jelenlegi bíróság elé állítás külön eljárásnak (Be. XXIV. Fejezet) megfelelő szabályozása „A kir. törvényszék mint egyesbíróság eljárásának egyszerűsítése” cím alatt.

107. § Tettenkapás esetében (Bp. 142. §) a terheltet a kir. ügyészség elé kell állítani. Ha a cselekmény a 101. § 1. vagy 3. pontja alá esik és a bizonyítékok rendelkezésre állanak, a kir. ügyészség a terheltet ügyének tárgyalása végett nyomozás nélkül vádirat mellőzésével három napon belül a kir. törvényszék elé állíthatja. Ily esetben a tanúk, esetleg szakértők megidézéséről vagy elővezetéséről a kir. ügyészség gondoskodik; a főtárgyaláson a vádirat felolvasása helyett a vádat a kir. ügyész élőszóval terjeszti elő; a törvényszék a vádlott részére a Bp. 56. §-ában felsorolt eseteken kívül is rendelhet védőt. Ha a terheltnek a törvényszék elé állítása az említett három napon belül nem történt meg és az előzetes letartóztatás indítványozására törvényes ok nincs, a terheltet a kir. ügyészség köteles nyomban szabadlábra helyezni.

A kir. törvényszék mint egyesbíróság hatáskörébe utalt oly bűncselekmény esetében, amelynek jogi és ténybeli megítélése egyszerű […] a nyomozó szerv csak tényvázlatszerű rövid tájékoztatást terjeszt a kir. ügyészség elé, a kir. ügyészség pedig, amennyiben a nyomozás kiegészítését szükségesnek nem tartja, alakszerű vádirat vagy vádindítvány mellőzésével késedelem nélkül a tárgyalás kitűzését indítványozza a kir. törvényszék egyesbírájánál. Ebben az indítványban, valamint a vádlott részére szóló idézésben röviden meg kell jelölni a vád tárgyává tett bűncselekményt. […]

A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény miniszteri indokolása szerint a különböző időpontokban, alapvetően különböző társadalmi feltételek mellett keletkezett és részben az eredeti Bp.-t jelentős mértékben módosító jogszabályoknak következtében ma az eredeti Bp.-nak már alig van olyan része, amely változatlanul hatályban lenne. […] A Bp.-nak egyes hatályát vesztett rendelkezései helyébe hozott különböző módosító és kiegészítő jogszabályok folytán a büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezések olyan nagyszámú jogszabályban szóródtak szét, hogy a tájékozódás még szakember számára is sokszor nehézségekbe ütközik. […] Az eljárási szabályoknak szinte áttekinthetetlen volta elengedhetetlenül szükségessé teszi olyan új büntető perrendtartás megalkotását, amely a jelenlegi bűnvádi perrendtartás bonyolult és szétszóródott szabályai helyett egész szerkezetében, minden rendelkezésével egységes és következetes rendszerben biztosítja azoknak a feladatoknak maradéktalan ellátását, amelyeket Alkotmányunk a büntető igazságszolgáltatás számára megszab. […] A törvényjavaslat szerkezetében és nyelvezetében rövidségre, egyszerűségre és áttekinthetőségre törekszik; biztosítani kívánja ezzel, hogy rendelkezései a jogászi képzettséggel nem rendelkezők számára is könnyen érthetők legyenek. […] Az eljárás gyorsaságához és eredményességéhez fűződő érdekeket a javaslat úgy szolgálja, hogy az anyagi igazság érdekei sérelmet ne szenvedjenek; a javaslat minden rendelkezésével az anyagi igazság eléréséhez kíván a bíróságok részére hatékony eszközt nyújtani.

Az első törvény, amely a büntetőeljárás szabályait tartalmazta, az 1973. évi I. törvény. Az indokolás szerint a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás további hatékonyságának növelése új büntetőeljárási törvény megalkotását tette szükségessé. Ennek indoka, hogy „Jelenlegi büntetőeljárási jogszabályunk, az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Be.) egy évtizede van érvényben. Azóta mind hazánkban, mind külföldön sok tapasztalat halmozódott fel a bűnüldözés gyakorlatában, új tudományos eredmények születtek. Az államélet továbbfejlesztése megköveteli, hogy a bűnüldöző szervek és a bíróságok a törvényesség megtartása és további erősítése mellett, gyorsan és hatékonyan intézzék el az ügyeket.

A törvény egyszerűsíti és gyorsítja az egész büntetőeljárást, szélesebb körben teszi lehetővé az új tudományos és technikai eredmények alkalmazását a büntetőeljárásban. Mindezek figyelembevételével korszerű, a társadalom várható fejlődését és a bűnözés alakulását figyelembe vevő, időtálló eljárási rendszer kialakítására törekszik.”

Végezetül érdemes idézni az 1979. évi 4. törvényerejű rendelet indokolásából a büntető eljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításának szükségességére vonatkozó részt:

„A Be. olyan korszerű büntető eljárási rendszert alakított ki, amely biztosítja a gyors és hatékony felelősségre vonást és a törvényességi garanciák sérelme nélkül lehetőséget nyújt a könnyebb megítélésű ügyekben egyszerűsített szabályok szerinti eljárásra.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (új Btk) számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely a büntető eljárási rendelkezések megváltoztatását, illetve kiegészítését teszi szükségessé.

Ezenkívül van a Be.-nek néhány olyan rendelkezése, amely az eljárást szükségtelenül bonyolítja, ezeknek az egyszerűsítése is indokolt.”

Talán felesleges rámutatni arra, hogy mennyire „nincs új a nap alatt”, ez a jogtörténeti kitekintésből erőteljesen kiviláglik.

Inkább áttérnék a megalkotandó kódex-szel kapcsolatban felvetődött jelentősebb elképzelésekre.

Együttműködés, „perbeli” megállapodás (a büntetésben való megegyezés a vádlottal a bíróság előtti bizonyítási eljárás nélkül)

Van ennek a magyar jogtörténetben is előzménye: „[…] árpádkori büntetőjogunk a kompozicionális rendszeren alapult, ennek felelt meg az eljárás is, amely a felek egyezkedésének gondolatát uralta, ment volt a formaságoktól és közvetlen, szóbeli tárgyalás alakjában folyt. A birótól elrendelt bizonyitás a terhelt tisztázására szolgált. Eszközei a bizonyításnak: az eskü […], ha pedig esküvel való bizonyításnak nincs helye: az istenitélet (tüzes vas, forró víz a XIII. század végéig, bajvivás a XV. század végéig).”^[9] „Midőn valakit az egész község bünösnek tartott (közhir): ezzel szemben az illetőnek ártatlanságát kellett igazolnia.”^[10] Bizonyítási eszköz volt a vádlott esküje, akár eskütársak közreműködésével, de a bizonyítás e módját, „minthogy az sok hamis esküre vezetett”, I. Mátyás a panaszos esküjének megengedésével és a tanúkkal való bizonyítás kiterjesztésével igyekezett kiküszöbölni – mint írja az idézett műben Edvi Illés Károly.

Remélhetőleg eddig nem kellene visszamenni, amikor a magyar jogtörténeti hagyományainkból merítünk.

Feltehetően nem is innen származik az ötlet, sokkal inkább a kontinentális jogrendszertől idegen angolszász jogrendszerből, ahol ez a jogintézmény értelemszerűen együtt jár azzal, hogy az anyagi igazság (az arra való törekvés elve) a jelentőségét veszíti.

Erre lehet következtetni egy előadást meghallgatva, amelyben az előadó feltette a kérdést, hogy kinek az érdekét szolgálhatja az eljárás gyorsítása. Véleménye szerint egy alku, tárgyalásról lemondás keretében, mindenképpen költséghatékony, és a büntetés mérsékelt volta még a vádlott érdekében is állhat. A törvény előtti egyenlőséget, a diszkrimináció mentességet azonban csak az szolgálhatja, ha a törvény kötelezővé tenné az ügyész és a védő megegyezésének megkísérlését. Ebben az esetben felmerülhet, hogy egy – a büntetőjogi felelősség kérdésében bizonytalan kimenetelű – hosszadalmas bizonyítási eljárás helyett a vádlott egy halált okozó testi sértés beismerésével a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéstől menekülhet meg, és a bűnüldözési érdek – ha némileg csorbulva – is megvalósul.^[11]

Természetesen a büntető igazságszolgáltatás letéteményesének, a bírónak az idegenkedése nyomban eltűnik, ha az egyezkedésben nem kell részt vennie. (Annak nem látom értelmét, hogy vitatkozzak a joghátrányban való megegyezéssel, mint a jogtörténeti hagyományainkkal teljesen ellentétes elképzeléssel, mert elég erőteljesen jelentkezett az emelletti érvelés. „A társadalom igényli a konszenzust.”^[12]) Az viszont már nem koncepcionális, hanem részlet-kérdés, hogy a lemondás a tárgyalásról külön eljárás alkalmas lenne az előzetes ügyészi és vádlotti (védő közreműködésével) egyezség jóváhagyására, ha a jelenlegi teljesen alkalmazhatatlan szabályozás új alapokra kerülne. Számomra ennek szükségszerű feltétele, hogy az együttműködő terheltre (Be. 192. §) vonatkozó szabályok külön kerüljenek megfogalmazásra.

Nyomozás

A nyomozás szabályozásának átgondolására is születtek elképzelések. Ezeket a kettősség jellemzi, egyik szerint a nyomozás szabályait a rendőrségi törvénynek kellene tartalmaznia (ezáltal nem büntető eljárási törvényünk, hanem ismét bűnvádi perrendtartásunk lenne), más elgondolások kiterjesztenék a védelemnek a beszerzett bizonyítékok megismeréséhez való jogát, hogy a terhelt javára szóló bizonyítékokat már az eljárás e szakaszában is be lehessen szerezni.

A nyomozás nyitottabbá tétele véleményem szerint elősegítené, hogy egyes esetekben az ügyész vádat se emeljen, ennek eldöntésekor ugyanis maga is mérlegeli a bizonyítékokat. A nyomozó hatóság rendelkezésére álló, de a védelem elől „eltitkolt” bizonyítékokhoz való hozzájutás egyik eszközévé vált a hallgatás jogával élő terhelt és a védője által a szembesítés indítványozása. A szembesítés azonban a terhelő tanúvallomás megismerésén kívül más eredménnyel nem szokott járni. A szembesülő eljárási résztvevők fenntartják a vallomásaikat, nem akarnak szembesülni, vagy az eleve félelemben élő áldozat az erősebb személyiségű gyanúsított fellépésének következményeként visszavonja a terhelő vallomását, és tovább sérül a trauma feldolgozásának a lehetősége.

A nyomozás tehát szorítkozzon a bizonyítási eszközök összegyűjtésére és az azokból beszerezhető bizonyítékok rögzítésére. A beszerzett bizonyítékok megvizsgálása és mérlegelése a vádemelést követően az elsőfokú bíróság feladata.

Amikor az időszerűség, az eljárások gyorsítása mindennél fontosabb szemponttá vált, nem lehet elmenni amellett, hogy az összes ügy néhány százalékában az eljárás elhúzódik, és ennek a negatív visszhangját kizárólag a bíróságok szenvedik el.^[13] Az ügy érkezésétől az első tárgyalási határnap kitűzése, az elnapolások a nyilvánosság előtt zajlanak, míg a nyomozási cselekmények között eltelt idő nem kerül napvilágra, mint ahogyan a vádirat benyújtásáig eltelt időnek sincs igazán jelentősége.

A megítélésbeli változásra a jövőben sem lehet számítani, ezért pusztán a fiatalkorúakkal (Fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem. Fiatalkorú az is, aki e törvény 16. §-ában meghatározott bűncselekmények elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem.^[14]) szembeni nyomozás határidejének 6 hónapban való maximálása vethető fel. Ennek az indokai oly nyilvánvalók, hogy azok megfogalmazása szükségtelen.

A tiltott kihallgatási módszereket egyes országokban a büntetőeljárási törvény részletesen tartalmazza.^[15]

Németországban: 1. kifárasztás, kimerítés, 2. orvosságok adagolása, 3. kínzás, 4. megtévesztés, 5. kényszer 6. törvényesen nem megengedett előny ígérése, 7. egyéb tiltott kihallgatási módszerek (pl. poligráf).

Ausztriában: 1. meg nem engedett ígéret (pl. az ügyész alacsony büntetést ígér); 2. meg nem engedett fondorlat (pl. azt hazudják, hogy a terhelttárs már rá vallott); 3. fenyegetés (pl. hogy előzetes letartóztatásba helyezik, ha nem tesz beismerő vallomást); 4. kényszer (pl. kínzás, megverés, kifárasztás); 5. homályos, kétértelmű kérdések feltétele stb.

Az eljárási funkciók megosztása, határozott elhatárolása

A törvényes vád fogalmáról újólag kevés szó esik, holott „Vitathatatlan, hogy a vád törvényessége garanciális eleme a (jogállami) büntetőeljárásnak, és a jelenlegi büntető joggyakorlat egyik neuralgikus pontja éppen e »törvényesség« mibenléte.”.^[16]

A kérdést leegyszerűsítve, azokból a szabályokból, melyek szerint a cselekmény vádló általi minősítése a bíróságot nem köti, a bíróság a vádon túl nem terjeszkedhet, azt azonban köteles kimeríteni, egyetlen következtetést lehet levonni: a legitimációval rendelkező vádló által megfogalmazott tényállás képezheti csak a vád tárgyát.

A vád a bírósági eljárás alapja (vádelv), a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen az arra jogosult (ügyész, magánvádló, pótmagánvádló) vádat emelt, és csak azon cselekményt bírálhatja el, amely a vádban szerepel.

A jelenlegi törvény megkülönbözteti a vád törvényességének hiányát és a vádirat „kellékhiányát”, melyek külön-külön eljárást megszüntető okok. A vádirat hiányosságainak pótlása érdekében a bíróság megkeresheti az ügyészt, s ha az ügyész a megkeresésnek nem tesz eleget, a bíróság az eljárást megszünteti. A törvény nem határozza meg, hogy mely hiányosságok azok, amelyeknek a pótlása szükséges ahhoz, hogy a bíróság lefolytathassa az eljárást. A törvényalkotási hiányosságot az 1/2007. számú BK vélemény által nyújtott jogértelmezés küszöbölte ki. De pontosan mi is a célja annak, hogy a bíróság a vádirat hiányosságait pótoltassa? Csak a büntetőeljárás eredményes lefolytatása lehet a cél. A büntetőeljárás a vádemelő szempontjából csak akkor lehet eredményes, ha a megvádolt személyt a bíróság elítéli. A bírói karban újra és újra felvetődik az az igény, hogy az ügyészi vádak megalapozottabbak legyenek, például szakértői véleménnyel alátámasztottak. Ennek érdekében a pótnyomozás jogintézményének felélesztésére is történtek kezdeményezések, amelyben a bíróság ír elő további nyomozati cselekményeket. A vádirat hiányosságainak pótlására irányuló bírói ténykedés minden formájában ellentétes a funkciómegosztás elvével.

A ténylegesen csak kellékhiányban szenvedő vádirat azonban nem akadálya a bírósági eljárásnak, bár tény, hogy megnehezíti, időigényesebbé teszi a tárgyalásra való felkészülést, ha a több tízezer oldalas nyomozati anyagban fellelhető, s az ügyész által a vádat megalapozni látszó bizonyítási eszközök (lehallgatási anyagok konkrét részei) nincsenek a vád tárgyává tett cselekményekhez, cselekményrészekhez rendelve.

A vádirat hiányosságainak a következménye lehet a felmentő ítélet, vagy az eljárás megszüntetése, bár véleményem szerint – az előbbiekben írtak miatt – erre csak a vád törvényességének hiányában kerülhetne sor, azaz, ha a vádló nem jogosult a vádemelésre, illetve a vádbeli tényállás nem tartalmazza azokat a tényeket, amelyek beleilleszkednének a büntetőtörvény valamely tényállásába.

A vádbeli tényállást tartalmazó eljárást megszüntető határozat ügydöntő, fellebbezéssel támadható, anyagi jogerőre képes, mely a jogbiztonságot szolgálja, ezért ugyanezen cselekmény miatt újabb vádemelésnek nincs helye, mert ez a „ne bis in idem” elvébe ütközne. A Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke fogalmazza meg ezt az alapelvet, értelmezését pedig az Európai Unió Bírósága többek között a C-436/04. sz. Van Esbroeck ügyben bontotta ki.^[17] „Az Európai Unió Bírósága […] a ne bis in idem elvre koncentráltan a materiális tett fogalma mellett tette le a voksot. Az eddigi gyakorlat szerint a kettős inkriminációt úgy látja leginkább elkerülhetőnek, ha a legszűkebb értelemben vett történeti tényállás szerinti azonosságot vizsgálják az államok, amely magában foglalja az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények együttesét, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől és a védett jogi tárgyaktól.”^[18]

Az új eljárási törvénynek tehát tartalmaznia kellene, hogy az ügyész ugyanazon cselekmény miatt, amelyben a bíróság az eljárást törvényes vád hiányában szüntette meg, ismét nem emelhet vádat. Ez természetesen nem érintené a perújítás lehetőségét – amely felmentő ítélet esetén is fennáll –, amennyiben olyan új bizonyíték merül fel, amely a vádemeléskor nem volt ismert, és a vádbeli tényeket alapjaiban változtatja meg.

A funkciómegosztás elvének karakteresebb megjelenítéséhez pusztán egy adalék volt az előbbi okfejtés, de a következő cím alattiak is szorosan ide kapcsolódnak, és hosszú ideje foglalkoztatják a jogalkalmazókat.

Az anyagi igazságra törekvés, a Be. 75. § (1) bekezdés második mondata és a megalapozatlanság viszonya

A problémát az veti fel, hogy míg a jogszabályhely második mondatának az első fele azt fogalmazza meg, hogy a bíróságnak hivatalból mindent meg kell tennie az anyagi igazságnak megfelelő tényállás felderítése érdekében, a mondat második fele ezzel teljesen ellentétes. Konkretizálja azt az alapelvet, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli, azaz a bíróság nem köteles hivatalból felvenni azt a bizonyítást, amely a vádat támasztaná alá, ha az ügyész erre nem tesz indítványt. Igen határozott álláspont alakult ki a bírói karban ennek az ellentmondásnak a feloldására, mely szerint másodfokon ne lehessen megállapítani a megalapozatlanságot, ha olyan bizonyítás hiányzik a tényállás felderítése körében, amelyet az ügyész nem indítványozott. Ez értelemszerűen alapvetően a felmentő ítéletek megalapozottságát érintheti.

Amennyiben tehát nem jogelméleti síkon közelítjük meg a kérdést, hanem a gyakorlat oldaláról, akkor semmi másról nincs szó, mint hogy a másodfokú bíróság ne helyezze hatályon kívül a felmentő ítéleteket. Olyan konkrét esetet azonban még senki sem hozott fel, amelyben kimutatható lett volna a hatályon kívül helyezés ezen kizárólagos oka.

Ezzel szemben az a tapasztalati tény, hogy a másodfokú bíróság mellett működő ügyészségnek a felmentő ítélet elleni „küzdelme” nem vezet eredményre, ha az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló (nyomozás során beszerzett, továbbá a védelem által előterjesztett) bizonyítékokat megvizsgálta, értékelte is az ítélet indokolásában, és meggyőzően megfogalmazta a felmentéshez vezető kételyeit. Ez esetben ugyanis az ügyészség a bizonyítékok nem megfelelő, egyoldalú mérlegelését vetheti fel, amely a felülmérlegelés tilalmába ütközik, így nem lehet eredményes.

A bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. A tényállás megállapítása az elsőfokú (tény)bíróság feladata, amelynek kimondása abból fakad, hogy a vádirati tényállásban foglaltak valósághoz való viszonyának, a kétséget kizáró megállapíthatóságának vagy meg nem állapíthatóságának a vizsgálatára csak ennek a fórumnak van joga. A másodfokú bíróságot már az elsőfokú bíróság által megállapított, a bizonyítékok okszerű mérlegelésén és a saját meggyőződésen alapuló tényállás köti, ha az a megalapozottság összes követelményének megfelel. A részleges megalapozatlanságot „javíthatja” csak ki a másodfokú bíróság, különösen akkor, ha az egy eljárási hiba kiküszöbölésével, a bizonyíték törvényessé tételével nem érinti az elsőfokú bíróság autonóm jogkörét.

A fellebbviteli ügyészségnek a további bizonyítás szükségszerűségére irányuló indítványai elfogadásának korlátja a Be. 353. §-ának (4) bekezdése, mely szerint olyan tényre vonatkozóan, amely a büntetőjogi főkérdéseket nem érinti, a másodfokú bíróság a bizonyítás felvételét mellőzi. Ez a szabály nem csak a felmentő ítéleteket, hanem a büntetőjogi felelősséget megállapítókat is érinti. Annak a szabálynak a jelentősége sem hanyagolható el, hogy felmentő ítélet esetén nincs jelentősége az eljárási szabálysértéseknek.

Végezetül hogyan is értelmezhető a törvénynek az a kitétele, mely szerint a bíróság csak azt a bizonyítást nem köteles felvenni, amely a vádat támasztaná alá, azaz a vádlott terhére szól (ha ezt az ügyész nem indítványozza)? Ha előre tudható, hogy milyen irányú lesz a bizonyítási eszközből nyerhető bizonyíték, akkor többnyire nincs szükség az ellentétes bizonyítékok sokszorosítására, vagy felmerül a kétség, hogy a felajánlott személyi bizonyíték nem igazán az anyagi igazság kiderítését szolgálja. Példaként hozható fel az a vádlotti „bizonyítási indítvány”, mely szerint ő is tud tanúkat állítani, akik az ő verzióját igazolják, vannak „saját” tanúi. Tény, hogy a tanúvallomások szubjektivitását esetenként nem csak azok a személyiségjegyek, pszichológiai viszonyulások befolyásolják, melyek Elek Balázs művében^[19] olvashatók, hanem az alapvető erkölcsi normák hiánya is.

Mindezek megfogalmazását követően pusztán az állapítható meg, hogy a hatályon kívül helyezések számának (elvárás szintjén megfogalmazott) csökkentését nem akadályozza az egyébként feltétlenül feloldandó anomália a jogszabályi környezetet illetően.

Talán már a feledés homályába veszett, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) csak 2003. július 1. napján lépett hatályba, miután az eredeti törvényszöveget két törvény is módosította (2002. évi I. és a 2003. évi II.).

Az eredeti törvény alkotói által nyújtott indokolás általános része tudományos igénnyel íródott, tananyagként is szolgálhatna.

Az első módosító törvény iktatta be a következő mondatot: „A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni.”.

A törvény indokolása ad magyarázatot a jogtörténeti hagyományainkra hivatkozással. „A új Be. nem szakított a magyar büntetőeljárási jog azon alapelvével, amely a kontinentális vegyes rendszerű büntetőeljárási rendszerek sajátossága, miszerint az állam büntetőhatalmát érvényesítő szervek hivatalból járnak el (a nyomozó hatóság és az ügyész a bűncselekmény gyanúja esetén hivatalból indít, illetőleg folytat eljárást, a bíróság a vád alapján hivatalból folytatja le a bírósági eljárást), a hivatalból történő eljárás egyik következménye pedig az, hogy az eljárás során a bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak a tényállás valóságnak megfelelő tisztázására kell törekednie. A új Be. egyéb rendelkezéseiből is kiolvasható az anyagi igazság kiderítésére vonatkozó kötelesség, a törvény ezt az elvet a bizonyítás általános szabályai között tehát kifejezetten meg is jeleníti.”

A feloldhatatlan ellentmondást keletkeztető második mondatrészt a 2006. évi LI. törvény illesztette a jogszabály szövegébe. Az indokok lényege a következő:

„Tekintettel arra, hogy a független és pártatlan bíróság eljárási helyzetétől idegen követelmény lenne a vádat alátámasztó bizonyítékok hivatalból történő beszerzésének és megvizsgálásának kötelezettsége, az ügyészség feladatának viszont szerves része e bizonyítékok felkutatása, beszerzése és vizsgálata, a törvény egyértelművé teszi, hogy a vádat alátámasztó bizonyítékok beszerzésére és megvizsgálására vádlói indítvány hiányában a bíróság nem köteles. […]

Ha a közvádló vádat emel, a vádat bizonyítania kell, ezért a 217. § (1) bekezdésének i) pontja szerint már a vádiratnak tartalmaznia kell a bizonyítási eszközök megjelölését, valamint azt, hogy azok mely tény bizonyítására szolgálnak. A vád törvényességét nem érinti ugyan, ha a vádirat hiányosan jelöli meg a bizonyítási eszközöket, de ennek a bírósági eljárásban következményei vannak.

A bíróságnak megalapozott (hiánytalan és helyes) tényállást kell megállapítania. Ennek érdekében hivatalból vagy az eljárásban részt vevő személyek indítványára intézkedik aziránt, hogy a bizonyítási eszközök a tárgyaláson rendelkezésre álljanak. […] A bíróság nem nyomoz. Független és pártatlan szerv, melynek feladata a bizonyítékok szabad értékelése és az ügy érdemét illetően a jogszabályoknak megfelelő, igazságos döntés meghozatala.

A tisztességes eljárás követelményének alapfeltétele a vádlói és az igazságszolgáltatási funkció szétválasztása. Az ügyészség és a bíróság feladatainak elkülönítése, az egyes tevékenységi körökre vonatkozó részletes szabályok, az eljárás alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre biztosított jogosultságok konstrukciója eljárási garanciákat jelent a védelem számára is. […]

Az állami büntető igény érvényesítése az ügyész alkotmányos kötelezettsége és ennek a szakmai, hivatásbeli mulasztásból eredő elenyészésének kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat csökkentéséhez fűződő érdek semmiképp nem lehet erősebb, mint a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítése. Ez utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli funkciók tiszta elkülönítése.”

Az eddig írtakból következhet egy olyan koncepció, amely tiszta helyzetet teremt. A vádló (ügyész) és a vádlott (védővel) egyezkedik, ha ennek akadálya van, vagy eredménytelen, akkor a bíróság előtti tárgyaláson a vádló bizonyít, a vádlott védekezik, védőjével együtt előterjeszti az ellenbizonyítékokat, a bíró pedig mindezt meghallgatja, majd dönt a büntetőjogi felelősségről: a bűnösségről vagy ártatlanságról, előbbi esetben a büntetésről is.

Ezzel feláldozzuk a jogtörténeti múltunkat, az anyagi igazságra törekvés elvét, kidobhatjuk jogtudósaink írásait. Továbbá egy kontinensen túli tárgyalóteremben érezhetjük magunkat, melyből már csak a laikus bírák hiányoznak, és amely tárgyalásokról izgalmas filmeket lehet utóbb készíteni, mert onnan nem lehet online közvetíteni.

Ezzel egyidejűleg jelentőségét veszítheti az az elvárás, hogy a bíró a belső meggyőződésén alapuló döntéséhez vezető logikai folyamatot mindenki számára meggyőzően megfogalmazza, ugyanis vannak olyan felvetések, melyek szerint a ténybeli indokolást is pótolhatja a másodfokú bíróság.

Úgy tűnik, hogy tényleg el kell engedni az anyagi igazságra törekvés elvéhez való magyar jogtörténeti ragaszkodásunkat, hiszen ennek idejétmúlt voltának megfogalmazásával egyre többet találkozunk, minél többet olvassuk a jelenkori jogtudomány képviselőinek írásait. Kadlót Erzsébet úgy fogalmaz, hogy „Az »ősbűn« akkor esett meg, amikor a jogalkotás hagyta magát béklyóba verni és az anyagi igazság perbeli megállapításának követelményét a törvényben [a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (II. Be.)] a hatóságok kötelezettségeként írta elő. A jogalkalmazást ezzel teljesíthetetlen feladat elé állította, a jogfejlődésnek pedig olyan gátat szabott, amely azóta is sikeresen akadályozza az igazságszolgáltatással szemben – időközben – megjelent új követelmények, a hatékonyság, az időszerűség teljesítését, az egyszerűsítést támogató jogintézmények meggyökerezését.”^[20] Nem lenne fair a szerzővel szemben, ha az előzőekhez fűzött lábjegyzetének idézését elmulasztanám. „Jelzem, hogy az időszerűség követelményének ma tapasztalható túlhangsúlyozásával az igazságszolgáltatás közgazdasági alapon történő megítélésének és átalakításának túldimenzionálásával még véletlenül sem értek egyet. Az időszerűség önmagában semmilyen értéket nem képvisel, és annak bizonyosan nem rendelhetők alá az alkotmányos garanciák, a tisztességes eljárás más követelményei. A hatékonyságnak sem az ítélkezés ISO szabványosítása, az igazságszolgáltatásnak »a csak az lehet elfogadható, ami vagy – legalább – rövid távon is nagyon takarékos (ha lehet, kifejezetten olcsó, még jobb, ha pénzbe sem kerül), vagy – legalább – látványosan gyors, még jobb, ha mindkettő egyszerre« gondolatai által vezérelt átalakítása a lényeg.”

Másodfokú eljárás

A többfokú rendes jogorvoslat megtartásának megkérdőjelezése (az ennek megfelelő szervezeti rendszerben az ítélőtáblák létjogosultsága) talán ma már nem képezi a gondolkodás tárgyát. A másodfokú felülbírálat színterei – a hatásköri szabályok mikénti alakulásától függően – a törvényszékek és az ítélőtáblák. Az eljárási szabályokból levezethetően – és annyiszor emlegetetten – az első fokon eljáró bíróságok, a járásbíróságok és a törvényszékek a ténymegállapító bíróságok, a másod- és harmadfokú bíróságokat az első, illetve a másodfokú bíróság által megállapított tényállás köti, kivéve, ha az megalapozatlan.

Azt is meg kell említeni, hogy mindent felülír a vádhoz kötöttség elve, esetenként a másodfokú vagy harmadfokú döntésnél^[21] is figyelembe kell venni a megállapított vagy megalapozottnak ítélt, azzá tett tényállással kapcsolatban, hogy az túlterjeszkedik a legalapvetőbb viszonyítási alapon, a vádirati tényálláson. Ezek a gyakorlatban előforduló esetek felmentéshez vagy eltérő minősítéshez vezethetnek. Amennyiben azonban a (vádiratból átmásolt) tényállás, valamint a ténybeli és jogi indokolás, ezáltal a rendelkező részben megjelenített jogi minősítés ellentétes, a Be. 373. §-a (2) bekezdésének III/b. pontjában írt abszolút hatályon kívül helyezési ok keletkezik, amelyet talán meg is kellene tartani. Gyakorta előfordul, hogy a másodfokú bíróság felmentő rendelkezéséhez és az ezt alátámasztó indokoláshoz nem társul a tényállás módosítása, ekkor is a tényállás és a bíróság döntésének az ellentmondása ismerhető fel. Ez azonban harmadfokon orvosolható, ha a helyes felmentéshez kell igazítani a tényállást.

Itt kell leszögezni egy alapvetést, amelyet Kónya István fogalmazott meg: „Egy ügyben akárhány fokot is járt az meg, egy ítélet születik. Nem igaz, hogy a másodfok ellentmond az első foknak vagy a harmadfoknak, egy ügyben egy ítélet születik, amely jogerőre emelkedik, és annak része az első-, másod-, illetve harmadfokú ítélet. Azért vannak a különböző fokok, fórumok, hogy felülbírálják az előzőt, ebben garancia van.”.^[22]

Indokolási kötelezettség elmulasztása

Az előző gondolatokkal eljutottunk a feltétlen hatályon kívül helyezéshez vezető okok közül egy másik vizsgálatához. A már sok helyen kifejtettek miatt sem tartható a Be. 373. §-a (1) bekezdésének III/a. pontjában írtak önálló abszolút hatályon kívül helyezési okként kezelése. Az indokolási kötelezettség elmulasztásának kizárólag a megalapozottság vizsgálata során lehet jelentősége. A jogi indokolás pótolható, a ténybeli indokolás csak szűk körben, márpedig ez utóbbi a ténymegállapításhoz, a tényálláshoz, így annak a megalapozottságához kötődik. Amennyiben nem állapítható meg az indokolásból, hogy az elsőfokú bíróság a belső meggyőződése szerint mérlegelt bizonyítékok közül melyiket és milyen indokokkal fogadott el, azokkal mely tényeket talált bizonyítottnak, és ezen kétséget kizáróan bizonyított tényekből milyen további – ésszerű kétellyel nem támadható – ténybeli következtetéseket vont le, a tényállás megalapozottságának vizsgálata a másodfokú bíróság által lehetetlen, hatályon kívül helyezésnek van helye.

Természetesen nem lehet jelentősége a bírói meggyőződésen alapuló bizonyíték-értékelő tevékenységnek egy olyan külön eljárásban, amelyben a bíró szerepe megváltozik, és pusztán egy egyezséget kell jóváhagynia, hiszen ekkor már nincs mit indokolnia, a bizonyítékokat meg sem kell ismernie.

Nem tudom pontosan elképzelni, hogy a bűnösségének elismerésétől tartózkodó terhelt esetében, tehát ha mégis sor kerül egy bírósági bizonyítási eljárásra, ahol a funkciómegosztás elvéhez való szigorú ragaszkodás folytán – az officialitás elvének teljes negligálásával – milyen jelentősége lehet még a bíró belső meggyőződésének. A processzuális igazsággal való megelégedéssel véleményem szerint fel fognak értékelődni a bizonyítékok beszerzésének törvényességét ellenőrző eljárási szabályok, és ha a bíró kizárólag az ügyész és a védő által „kinyomozott”, és elétárt, eljárásjogilag kifogástalan bizonyítékokat vetheti össze egy kontradiktórius eljárást követően, szintén értelmét veszíti a belső meggyőződése. A belső meggyőződés kizárólag az anyagi igazság feltárására törekvő bíró esetében értelmezhető. Jóval egyszerűbb lesz mérlegre tenni a bizonyított és nem bizonyított tényeket, és kimondani a szentenciát, különösen akkor, ha a bírói mérlegelést egyre korlátozó, határozott szankció-rendszer felé haladunk.

Felvetődött bennem, hogy egy közszereplő alaptalan váddal illetése esetén milyen erkölcsi, lelkiismereti válságot fog átélni, amikor arról kell döntenie, hogy vállalva a közvélemény által már kimondott bűnösségét, alkut köt, bűnösnek vallja magát egy enyhe büntetés biztos tudatában, vagy végigküzdi a bizonytalan kimenetelű bizonyítási eljárást, amely feltétlenül a meghurcoltatásával jár. Az mindkét esetben biztos, hogy az emberi méltóságát – Alaptörvénybe fektetett alapvető jog – már soha nem tudja visszaszerezni.

A másodfokú eljárás szabályainak módosítására vonatkozó igények a valóságban semmi másról nem szólnak, mint a hatályon kívül helyezések számának, lehetőségének csökkentéséről. Ezzel kapcsolatban még az is felmerült, hogy a hatályon kívül helyező végzések felülbírálattal támadhatók legyenek, azaz a megismételt eljárás megkezdése előtt egy további jogorvoslati fórum szentesítse a hatályon kívül helyező végzést, vagy „semmisítse” azt meg, ennél elfogadhatóbb jogi szakkifejezést nem találtam. (Ha ez a határozat is hatályon kívül helyező lehetne, akkor az is felülbírálhatóvá válna.) E kétféle jogi lehetőség elfogadása azonban – az eljárás gyorsítása, egyszerűsítése és hatékonysága mentén gondolkodva – a kívánt cél megvalósulását csak akkor tenné lehetővé, ha a hatályon kívül helyező végzés megsemmisítésére hatáskörrel rendelkező bíróság egyúttal érdemi felülbírálatot végezhetne, ha nem ért egyet a hatályon kívül helyezéssel. Ez esetben „kvázi” harmadfokon hozna érdemi döntést – átlépve a másodfokú bíróságon – és nehéz elképzelni, hogy további rendes jogorvoslatnak helye lehetne, ha a büntetőjogi felelősség kérdésében az első fokhoz képest ellentétes a határozat. A valóságban nem is merült fel olyan gondolkodás, hogy a hatályon kívül helyező végzés felülbírálata érdemi lehetne, hanem pusztán a másodfokú végzés ellenőrzését jelentené – a Kúrai kizárólagos hatáskörébe utalva. Az ellenőrzés során azonban nem kerülhető ki a felhozott indokok alapjául szolgáló hibák felkutatása az irat-tengerben, és bizonyos fajta mérlegelést is igényelhet, hogy valóban olyan mértékű bizonyítás szükséges-e, amely másodfokon nem folytatható le arra tekintettel, hogy valamennyi bizonyíték együttes mérlegelésének joga (és kötelezettsége) a bíró meggyőződésén alapulóan csak az elsőfokú bíróságot illeti meg. Ez esetben a hatályon kívül helyező végzés „megsemmisítése” korlátozza a másodfokú bíróság döntési lehetőségét, az eljárási szabályok mikénti értelmezését, azaz újabb kizárási okot kell létrehozni: csak más tanács tárgyalhatja a másodfokra visszakerült ügyet.

Ha a hatályon kívül helyező határozatot felülbíráló bíróság helybenhagyja a végzést, akkor ez végképp az időszerűség ellen hat.

Ezen jogintézmény bevezetése helyett – ismerve a hatályon kívül helyezési gyakorlat feltárása során észlelteket^[23], amelyek véleményem szerint nem indokolnak ilyen értelmű jogalkotói közbelépést – célravezetőbbnek tartanám több olyan eseti döntés közzétételét, amelyből kitűnik, hogy mely esetekben mely relatív eljárási szabálysértéseknek nincs jelentősége a büntetőjogi főkérdések eldöntése körében.

Nem vagyok ellenére annak a gondolkodásnak sem, mely szerint az abszolút hatályon kívül helyezési okokat, továbbá a Be. 375. §-ának (1) bekezdésében írt – relatív eljárási szabálysértések miatti – hatályon kívül helyezés lehetőségét ésszerűbb keretekben is meg lehetne határozni.

A megjegyzés szintjén ide kívánkozik, hogy soha nem értettem egyet azzal, hogy egyes eljárást megszüntető okok megállapíthatósága esetén az ilyen értelmű döntés mellett az elsőfokú bíróság ítéletét (értelemszerűen, ha ez csak egyes bűncselekményeket érintett, akkor az erre vonatkozó részét) hatályon kívül kell helyezni. A hatályon kívül helyezés azt jelenti, hogy nem létezik az elsőfokú határozat, vagy annak egy része. Ez esetben viszont hol marad a „ne bis in idem” elvének érvényesülésénél a viszonyítási alap, honnan lehet tudni, hogy milyen tények azok (a vádat meghatározó tényállás), amelyekre alapítottan újabb eljárást többé már nem lehet indítani. Ezek a következők: elévülés, kegyelem, az eljárás megindításának feltétele hiányzott (és az nem is pótolható az előterjesztésre nyitva álló jogvesztő határidő miatt), törvényes vád hiánya, valamint az olyan bűncselekmény miatti eljárás megszüntetés, amelynek a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.

Nyilvánosság ok nélküli kizárása

Valamikor régen még azt az utópisztikus gondolatot dédelgettem magamban, hogy amennyiben minél több érdeklődő állampolgár fog megjelenni a nyilvános tárgyalásokon, és végig fogják követni a bizonyítási eljárás folyamatát, akkor szembesülni fognak a bírói döntés nehézségeivel.^[24]

Tévedtem. A nyilvános tárgyaláson való részvétel lehetősége vagy az interneten való követhetőség semmiben sem csökkentette az állampolgárok jogi ismereteinek hiányát. A büntetőjogi felelősség kérdését előre eldöntő, mély érzelmi alapokon nyugvó szilád hit tényekkel és érvekkel nem ingatható meg. Ezzel a bíró megítélése is borítékolt. Ha a döntése találkozik a szubjektív érzéssel, akkor a „jó bíró” kategóriába sorolódik^[25], ha nem, akkor ellenkező értelmű minősítésével kell szembesülnie. Ezt a függetlensége, méltósága okán egyszerűen csak el szabad viselnie.

Mit is jelent a nyilvánosság alapelve? Az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat a bíróság nyilvános tárgyaláson bírálja el. „Nyilvános a főtárgyalás, ha a terem ajtai bezárva nincsenek és a bemenet meg van engedve.”^[26] Ez tehát alapvető jog, amelyről a kedvezményezettje le is mondhat, hiszen alapvetően az ő érdekeit szolgálja, például ne lehessen olyan bizonyítékot felhasználni ellene, amelynek a beszerzése törvényességi hibában szenved.

A Bp. a nyilvánosság kizárása esetére lehetőséget biztosított a „bizalmi férfiak” jelenlétére. „A főtárgyalás korántsem lesz titkossá azzal, ha mindenik vádlottnak és sértettnek két-két bizalmi férfia van jelen; de ha csak ezek lehetnek hallgatókul jelen, a nyilvánosság kizárása eléri a czélját, mert a főtárgyalás nyilvánosságát megfelelően korlátozza.”^[27] Ezzel vált világossá, hogy miért is nevezzük a Be. 238. §-ának (3) bekezdésében írt személyt „bizalmi személynek”.

Nem tudnék egyetérteni azzal a felvetéssel, hogy a nyilvánosság ok nélküli kizárása ne maradjon abszolút hatályon kívül helyezési ok, mert egyrészt nagyon kevés ügyet érint az eljárás megismétlésének a veszélyével, másrészt biztosan nem lehet jóvátenni másodfokon azt a lehetőséget, hogy a bizonyítási eljárást az érdeklődő állampolgár nyomon követhesse.

Talán ebben az esetben tiszteletben lehetne tartani a jogtörténeti hagyományainkat, mivel azok ésszerű érvekkel nem támadhatók. A Bp. 384. §-ának 7. pontja szerint alaki semmisségi ok volt, ha a nyilvánosságot ok nélkül zárták ki. Ha tehát a nyilvánosságot a bíróság nem zárta ki, habár arra törvényes ok forgott fenn, az nem semmisségi ok.^[28]

Feltétlenül ide kívánkozik Angyal Pál egyik gondolata. „Mint minden intézménynek, a nyilvánosságnak is vannak árnyoldalai, melyek közül néhányat kiemelve, kétségtelen, hogy a publicitás káros erkölcsi mellékhatásokat idéz fel, mert az idegizgalmak után epedő néprétegekben vágyat ébreszt az erkölcsi érzést rontó bűnügyi tárgyalásokon való részvételre s olyanokat is elvon a nemes szórakozásoktól, kiket semmiféle érdek sem fűz az illető ügyhöz.”^[29]

Amennyiben a törvényalkotó valóban túl akar lépni a jelenkor elvárásain és a jövőre nyitó eljárási szabályok megalkotásán is gondolkodik, akkor értelme lenne egy olyan szabály megfogalmazásának, mely szerint a becsületsértés, rágalmazás (lehet még más ide illő tényállásokat is találni az új Btk.-ban) miatt folyó eljárásban a magánvádló és a vádlott egyező kérelme alapján a nyilvánosságot ki kell zárni (ilyen értelmű rendelkezést tartalmaz a Bp. az 542. § 2. bekezdésében).

Az eljárási garanciák, relatív eljárási szabálysértések

Az alapvető eljárási jogoknak a büntetőeljárás alapelvei között kell megjelenniük. Így a nyilvánosságnak, a közvetlenségnek, a védekezéshez és a hatékony védelemhez való jognak, továbbá a jogorvoslati jognak. Ezek kibontása során dönthető el, hogy az eljárási szabályok megsértése mely esetekben eredményez szükségszerűen hatályon kívül helyezést.

A közvetlenség elve valamikor azt jelentette, hogy a bíróság az ítéletét a tárgyaláson közvetlenül megvizsgált bizonyítékokra alapította. Ez a szóbeliség háttérbe szorulása ellenére ma sem jelent mást, mint azt, hogy a tényállás megállapítása során csak azokra a bizonyítékokra lehet hivatkozni, csak azokat lehet mérlegre tenni, amelyek szerepeltek a tárgyaláson olyan formában, hogy arra a védelem érdemi reagálásának lehetősége biztosított volt. Mindez természetesen csak úgy értelmezhető, hogy mindezen bizonyítékokat a döntésben résztvevő tanács valamennyi tagja megismerhette.

A személyes védekezéshez való jog egyre inkább csak lehetőség a terhelt számára, egyre több eljárási szabály engedi, hogy a bíróság a távollétében folytassa le az eljárási cselekményeket. Ezzel egyidejűleg fokozni kellett volna a hatékony védelmet.

Az eddig írtakkal kapcsolatban felvetődik, hogy a nyilvánosság ok nélküli kizárásának hivatalbóli vizsgálatának előírása szükségtelen.

A tárgyaláson felvett bizonyítással kapcsolatban leszögezhető, hogy a bizonyíték megszerzése során elkövetett szabálysértés annak a törvényességét érinti, a következmény a kizárás, a fel nem használhatóság.

A jogorvoslathoz való jog akkor töltheti be az alapelvi szerepét, ha nem értelmezés kérdése, hogy egyes határozatok (esetenként még az is kérdés, hogy a jogalkotó igényelte-e a döntés határozatként való megjelenítését) ellen van-e helye fellebbezésnek. Az ezzel kapcsolatos felvetésre a legjobb példa a másodfellebbezés, amelynek értelmezése a Legfelsőbb Bíróság közbelépését tette szükségessé az 1/2007. BKv megalkotásával.

A jogorvoslati joggal kapcsolatban egy további kérdés is felvetődik, mégpedig a súlyosítási tilalommal összefüggésben. A Btk. szankciórendszerének megváltozása miatt a vádlott akkor lehet csak tisztában azzal, hogy – legrosszabb esetben – mire számíthat másodfokon, ha van a terhére ügyészi fellebbezés, amely konkrétan tartalmazza az ügyész által indítványozott szankció megnevezését. A büntetéseknek már nincs hierarchiája, ezért az enyhítés iránt bejelentett fellebbezés eredménye teljesen képlékeny, kiszámíthatatlan, esetenként hátrányosabb jogkövetkezménnyel járhat.

A védelemhez való jog csak akkor tud érvényre jutni mint az Alaptörvénybe fektetett alkotmányos jog, ha az hatékony, amelynek tartalmát az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteiből lehet megismerni. Ebbe a kontextusba nehéz beilleszteni az eljárás egyik fő szereplőjének jogszerű távolmaradását a vis maior esetkörébe szorító 2010. évi CLXXXIII. törvényt, amely emellett elsősorban a meghatalmazott védők távolmaradását szankcionálja, mint ahogyan ez a törvény indokolásából kitűnik.^[30]

A Be. alapvető rendelkezései között szerepel a vádelv, amely a bíróság eljárása megindulásának feltétele, egyben a lefolytatásának a kötelezettségét és annak kereteit is meghatározza. Ezzel szorosan összefügg a Be. 10. §-ában írt alapvetés, amely körülírja, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítása során mi nem tekinthető – felfüggesztésre alapot adó – előzetes kérdésnek.

Talán a vádelvet megelőzően kellene tartalmaznia a Be.-nek, hogy mely esetekben nem indítható büntetőeljárás. Megjegyzendő, hogy a felmentés jogcímeit és az eljárást megszüntető okokat a helyükön (is) egyértelműen fel kellene tüntetni, mivel azok az ügydöntő határozatok tartalmi kellékei még akkor is, ha ezt a Be. 258. §-a nem nevesíti, illetve az eljárási törvény a (nem jogerős) felmentő ítélet tartalmáról egyáltalán nem is szól.

A további alapelvek a tisztességes eljárás követelményével függnek össze, amelynek önmagában való deklarálása ma már nem mellőzhető. Ide kapcsolódik tehát az önvádra kötelezés tilalma, az ártatlanság vélelme, a kétséget kizáróan nem bizonyított tény vádlott terhére értékelésének tilalma és az anyanyelv (beszélt, ismert) nyelv használatának a joga. Nemzetközi jogi kötelezettségek okán a tájékoztatáshoz való jog is a tisztességes eljárás részét kell, hogy képezze.

Át kell gondolni a tájékoztatási kötelezettség és a funkciómegosztás egymáshoz való viszonyát, például amikor a Be. 57. §-ának (3) bekezdése felveti annak a lehetőségét, hogy a bíróság felhívja az ügyész figyelmét a perindítási jogosultságára. A Be. 287. §-ának (4) és (5) bekezdése kifejezetten relatív eljárási szabálysértést keletkeztet, ha a bíróság nem figyelmezteti az ügyészt az észrevételezési jogára, és e figyelmeztetés, valamint az arra adott válasz nem kerül jegyzőkönyvezésre.

A garanciális jogok védelméről tehát nem az állam büntető igényének érvényesítője, az ügyész, mint eljárási szereplő tevékenységét szabályozó eszközök között kell gondoskodni.

A garanciális jogok megnyirbálása az utóbbi időkben még az Alkotmánybíróság közbelépését – 166/2011. (XII. 20.) AB határozat – is szükségessé tette. Konkrétan a 2011. július 23. napján beiktatott kiemelt jelentőségű ügyek külön eljárási szabályaira gondolok, amelyeknek a megalkotása nem csak az eljárási törvény viszonylagos koherenciáját bontotta meg, de dogmatikailag is súlyos értelmezhetetlenségeket idézett elő, továbbá a nemzetközi jogban elismert alapvető emberi jogokba ütközött. A törvény indokolása sajnos abba a kategóriába tartozott, amelyet Kadlót Erzsébet úgy jellemez (még a hatályba lépést megelőzően megfogalmazottak szerint^[31]), hogy „Kétségtelenül megalapozott jogalkalmazói elvárás, hogy a jogalkotó a mindenkori paradigmaváltást a jogszabályban hibátlanul vigye végig, mert – ahogyan több alkotmánybírósági döntés fogalmazott – a bíró számára biztosított »rendszerképző jogértelmezésnek is megvannak a határai«. Tudjuk azonban, hogy ez az elvárás egyre ritkábban teljesül, a jogalkotói szándék ma már a törvények silány indokolásaiból sem kutatható – miközben a szekérnek haladnia kell, az ügyeket el kell intézni.”.

Ugyanez a törvény, a 2011. évi LXXXIX. módosította a Be. 209. §-át, nem titkoltan – az indokolás nevesíti^[32] – a Legfelsőbb Bíróság 93/2011. BK véleményében kifejtettekkel való egyet nem értés okán. Az Alkotmánybíróság közbelépéséig, néhány hónapig a nyomozási bíró az eljárásában köteles volt figyelemmel lenni a nyomozó hatóság és az ügyész speciális, kizárólag a nyomozás során érvényesíthető nyomozástaktikai szempontjaira, így különösen arra, hogy a gyanúsított és a védő a nyomozás adatait, tényeit és bizonyítékait csak a nyomozásra irányadó szabályok alapján ismerhetik meg.

Ez pontosan ellentétes volt azzal a jogállami megfontolással, amely a nyomozási bírói intézményt létrehozta.

Megjegyzendő, hogy a tájékoztatási kötelezettségről szóló uniós irányelv magyar jogba való átültetése miatt 2014. január 1. napjától módosult a Be. 211. §-a, amely az eddigiekhez képest kiterjeszti – a kényszerintézkedés szükségességének vizsgálata körében – a nyomozási bíró eljárásában a védelem által megismerhető bizonyítékok körét.

Úgy tűnik, hogy azt már maga a jogalkotó ismerte fel, hogy a Be. 85. §-a (4) bekezdésének módosítása nem vállalható fel. Azaz, hogy csak a sértett nyomozati tanúkihallgatásán lehet jelen az érdekében eljáró ügyvéd. Ez a sértettek jogainak védelme okán nem változtat a lényegen, de amennyiben azokat a tanúkat érintik – mint ismerjük tapasztalati tényekből –, akiknek a tanúvallomása (igazmondási kötelezettség) alapján akarják megalapozni az ellenük emelt vádat, feltétlenül a tisztességes eljárás elvébe ütközik, különösen, ha még a megfelelő jogi segítséget is megvonják tőlük. A 2012. január 1. napjával keletkezett módosítás 2014. január 1. napjáig volt hatályban.

Kevesebb relatív eljárási szabálysértést fedezhetne fel és tehetne szóvá a másodfokú bíróság (véleményem szerint ezek mindegyikével nem is kellene terhelni a másodfokú határozatot), ha a Be. 288. és 289. §-ában a vádlott tárgyalási kihallgatásáról szóló szabályok egyértelműbbek és a 117. §-ában írtakkal koherensebbek lennének. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vádlott semmilyen nyilatkozata nem vehető figyelembe bizonyítékként, amíg a hallgatás jogára nem figyelmeztetik. Így a Be. rendszere szerint tett büntetőjogi felelősségét elismerő nyilatkozata enyhítő körülményként nem értékelhető. A cizellált kifejezés helyett nyugodtan vissza lehetne térni a régi, mindenki által világosan érthető kérdésre: „elismeri-e a bűnösségét, bűnösnek érzi-e magát?”. A Be. 288. §-a (3) bekezdésében írtaknak a gyakorlatban semmi jelentősége nincs. Mit jelent az a kérdés, hogy a vádlott megértette-e a vádat? Ha azt válaszolja, hogy nem, az semmi mást nem jelent, mint, hogy nem ért vele egyet. Ekkor a tanács elnöke pontosan mit magyaráz meg? Azt, hogy az ügyész miért akarja az ő megbüntetését.

Kötelező a vádlottnak lehetőséget adni arra, hogy kifejtse a váddal kapcsolatos álláspontját. Felhasználni (a gyakorlatban nem találkoztam olyan esettel, amikor a terhelt élt ezzel a jogával) azonban még arra sem lehet, hogy a védekezésének az irányát rögzítse a bíróság az ítéletben, hiszen ekkor még nem figyelmeztették a hallgatás jogára.

A Be. 85. §-ának (3) bekezdése is megért már néhány változást, az utolsó, a 2013. július 1. napjától hatályos szöveg sem tűnik szerencsésebbnek. A Btk. egy újabb különös részi tényállása, a 277. § indította a jogalkotót arra, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának büntetőjogi fenyegetettségét is a figyelmeztetések körébe iktassa. A kihallgatást végző tanács elnöke nem mondhat ilyet a mentességi jog jogosultságának, aki nem él e jogával, de bármikor megteheti. Fel sem merülhet ugyanis a megtagadás jogtalansága. Véleményem szerint, amíg fel sem merül a vallomás jogtalan megtagadása, addig nem kellene a tanúskodni köteles [Be. 79. § (2) bekezdés] állampolgárokat oktalanul fenyegetni.

Talán megjegyzést sem érdemel, hogy már olyan relatív eljárási szabálysértés felemlítésével is találkoztam másodfokú határozatban, amely szóvá teszi a figyelmeztetés pontatlanságát: a vallomás jogosulatlan megtagadása nem szabadságvesztéssel, hanem elzárással büntetendő.

A szükségtelen eljárási szabályoknak még a felsorolására sincs itt lehetőség, de az már a nevetségesség határát súrolja, hogy a jegyzőkönyv „minták” használata miatt a tanács elnöke akkor is figyelmezteti a csend és rend megtartására és a rendzavarás következményeire a hallgatóságot, ha a tárgyalóteremben egyetlen „hallgatóság” sincs jelen.

Harmadfokú eljárás

Álláspontom szerint a lehetőségek szűkítése és egyértelműbb szabályozása szükséges.

Bizonyos mértékig jelenleg is korlátozott a másodfellebbezés lehetősége: relatív eljárási szabálysértések miatt (azok akár az elsőfokú bizonyítást, akár a másodfokú eljárást érintették) eredményesen nem lehet támadni a másodfokú bíróság döntését, és pusztán az indokolás ellen sem megengedett a rendes másod-jogorvoslat.

Ez utóbbinak az a következménye, hogy teljes felmentés esetén a vádlottnak és a védőnek nincs fellebbezési joga, mert csak a felmentés jogcímét támadhatnák, amely az indokolásba tartozó. Az ügyész fellebbezése is kizárt, ha az nem az elítélést szorgalmazza, hanem más felmentési ok jogi indokait fogalmazza meg.

Nincs helye fellebbezésnek a felmentés helyett eljárást megszüntető, vagy eljárást megszüntető helyett felmentő határozat, rendelkezés ellen.

Akkor sem kerül sor a harmadfokú eljárás érdemi lefolytatására – bár formálisan megnyílt a másodfellebbezés lehetősége –, ha a másodfokú bíróság tévesen hozott felmentő rendelkezést, mert a cselekmények alaki halmazatban vannak, amely csak látszólagos, azaz minősítési kérdésről van szó. A másodfokú bíróság dogmatikai tévedése a másodfellebbezés elutasítását vonja maga után a kialakult és megalapozott érveléssel alátámasztott bírói gyakorlat szerint. Ezt a problémát azonban a tisztességes eljárás elve mentén meg kellene oldani.

Csak akkor nincs helye fellebbezésnek az eljárást megszüntető végzés ellen vagy az ilyen rendelkezés okán, ha az ügyész – a vádmonopólium birtokosa – a vádat elejtette. Fellebbezési jogot kell biztosítani akkor is, ha a másodfokú bíróság a vádlott halála miatt szünteti meg az eljárást. Ez rosszul hangzik ugyan, de történhet tévedés, amelynek a korrigálására talán létre lehetne hozni egy különleges eljárást, amellyel a bíróság a saját hatáskörében hatályon kívül helyezhetné a végzését a szinte elképzelhetetlenül minimális esetek megoldásaként, szemben a harmadfok biztosításával.

A bírói kar jelentős része – magamat is beleértve – nem ért egyet azzal, hogy a többrendbeli halmazatot alkotó bűncselekmények közül egy lopás vétség miatti felmentés, vagy magánokirat-hamisítás miatti eljárás megszüntetés megalapozza a harmadfokú eljárás lehetőségét és a teljes körű felülbírálat kötelezettségét. A vádlotti és védői fellebbezés az indokolásba tartozó jogcímet nem támadhatja, azaz csak a többi bűncselekmény kétszeres felülbírálatát kérhetik, amely bűncselekményekben már két fokon megállapították a büntetőjogi felelősséget. Ilyen lehetősége nincs annak a bűnös vádlottnak, akinek egyszerűen csak helybenhagyták vagy megváltoztatták a büntetőjogi felelősségét megállapító ítéletét. Ezzel természetesen nem szeretném azt sugallni, hogy minden bűnösséget helybenhagyó másodfokú ítélet ellen legyen helye fellebbezésnek.

Az időbeli hatály vizsgálata okán még nagyon sokáig lesznek részben felmentő ítéletek és teljesen felesleges harmadfokok.

További megállapítás, hogy a harmadfok lehetősége óta nem élő szabálya a Be.-nek a 377. §-a, mely szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az eljárást megszünteti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vádlott felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége.

Néhány, a részleteket illető szabályozással kapcsolatos felvetést is érdemes megismerni.

A büntetőeljárás célja

A büntető eljárási jog szerepét szükséges lenne meghatározni, az alaki büntetőjog „ugy viszonylik az anyagi büntetőjoghoz, mint a tett az akarathoz: eszköze és biztositéka az anyagi Btk.-ben kifejezett akarat megvalósításának”.^[33]

Juhász Andor ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az eljárási szabályzat sohasem öncél, hanem csak jelzője az anyagi igazsághoz vezető legközvetlenebb útnak”.^[34]

Megfontolandónak tartom tehát – más bírók által is kifejtetteknek megfelelően – a törvény céljának lefektetését, ahogyan ezt az 1973. évi I. törvény megtette:

1. § E törvény célja az, hogy a büntetőeljárás szabályozásával, a törvényességnek megfelelően biztosítsa a bűncselekmények felderítését, a Magyar Köztársaság büntetőtörvényeinek alkalmazását.

Az eljáró bíróság legitimációja

Értelemszerűen a bíróság valamiféle társadalmi felhatalmazás alapján dönt a vitás kérdésekben a társadalmi felhatalmazással rendelkező törvényhozó hatalomtól származó törvények alkalmazásával, és ugyanígy, amikor az állam a büntető hatalmát érvényesíti. Ennek a felhatalmazásnak a kinyilvánítása azonban jó ideje hiányzik [a Be. hatályon kívül helyezett 257. §-ának (2) bekezdése, amelyre változatlanul hivatkozik a 258. § (1) bekezdésének a) pontja], szemben az azt megelőző időszakokkal.

A bíróság, a bíró nem a saját nevében hoz ítéletet, mert ő is csak egy állampolgár, aki nem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy döntsön más állampolgárok vitás kérdéseiben, vagy büntető szankciókat alkalmazzon, melyeket az államhatalom ki fog kényszeríteni, végre fog hajtani. A valamennyi állampolgárhoz képest – ha az őskori önbíráskodást nem ismerjük el, a civilizáció vívmányait magunkénak tekintve – egyesek gyakorolhatnak valamiféle döntési jogkört, akkor ezeket az embereket fel kell hatalmazni erre.

Az évszázadok során fokozatosan ismerték fel, hogy a bíráskodás jogát a közjogi méltóságok kezéből a szakértelemmel rendelkező jogtudósok kezébe kell helyezni, miután a szokásjogot az írott jog váltotta fel.

Montesquieu állította fel az államhatalmak megosztásának tanát. „A mai jogállamban az államfő tényleg – az államhatalmak megoszlása követelményének megfelelően – nem bíráskodik személyesen, hanem a törvényes bíróságok útján, a tételes jog rendelése szerint, melyre esküt tesz.”^[35]

A Bp. 327. §-a értelmében: Az ítéletnek tartalmaznia kell:

1. annak kijelentését, hogy ő Felsége a király nevében van hozva;

Az ítélet alaki kellékei ugyan nem egyformán fontosak, de „az Ő Felségére való hivatkozásnak a hiánya […] semmisségi okul szolgál”.^[36]

Az 1930. évi XXXIV. törvénycikk 1. §-a szerint: A bírói hatalmat az állami bíróságok a Magyar Szent Korona nevében gyakorolják.

A Be. 257. §-a (2) bekezdésének hatályon kívül helyezéséig mindvégig, folyamatosan meg volt határozva a bíróság legitimációja, a tény miatt szükségtelennek tartom ezek megjelenítésével terhelni az írást (időszakonként változott, hogy kinek a nevében járt el a bíróság).

A hatályon kívül helyezést követően felmerült, hogy „Magyarország nevében!” kell ítéletet hirdetnünk, hiszen logikusan a Magyar Köztársaság törvényileg Magyarországra cserélése ezt a képzetet vetítette elő. Ilyen módosítás azonban nem történt a Be. 257. §-ának (2) bekezdését illetően, holott továbbra is él az a törvényi kötelezettség, hogy az ügydöntő határozat ezzel a (valamiféle) kijelentéssel kezdődik.

Az Alaptörvényből többféle megoldás is levezethető: A) és B) cikk. Hazánk neve Magyarország. Magyarország államformája köztársaság. A közhatalom forrása a nép.

Ezen kinyilvánításokból akár háromféle felhatalmazás is megfogalmazható lenne: Magyarország nevében, Magyarország Köztársasága nevében, a Nép nevében!

Ausztriában például a bíróságon a Nép nevében hirdetnek ítéletet.

Hatáskör, összeférhetetlenségi (együttalkalmazási), kizárási okok, illetékesség

„Akinek bizonyos bűncselekmény és bizonyos terhelt ügyében megalapozott igazságszolgáltatási joga van, azt mondjuk illetékes (hatáskörrel bíró) büntetőbírónak. Az ítélkezés joga ugyanis csak akkor tartozik a bíróra, ha illetékessége mind az ügyre, mind a személyre kiterjed.”^[37]

Nincs szükség arra, hogy a saját szavaimmal fogalmazzam meg egy büntető eljárási törvény szükséges szerkezeti és tartalmi elemeit – mely hatóságok milyen eljárási cselekményeket végezhetnek, mely garanciális szabályokat kell betartaniuk (pl. a nemzetközi jog elismert normái alapján) a bűncselekmények felderítése során, valamint a kétséget kizáróan bűncselekményt elkövetővel szemben a társadalom védelme érdekében hogyan gyakorolhatják a civilizált társadalom által felhatalmazott állam büntető hatalmát, vagy ennek szükségessége hiányában a sértettekét –, mert ezt már leírták. „[…] az alaki büntetőjog ellenben – melynek bevett neve: büntetőeljárás – egyfelől a büntetőhatalom gyakorlására jogosított hatóságok szervezetét, másfelől a büntetőhatalom érvényesítésének módját szabályozó jogtételek összessége.”^[38]

Véleményem szerint nem maradhat ki a kódexből, hogy mely hatóságok, milyen szervezeti felépítésben járhatnak el az egyes büntetőügyekben, mely utóbbi a hatáskört jelenti.

Mindezek előrevetítését az indokolja, hogy a hatásköri szabályok külön törvényben (szervezeti) való meghatározása merült fel, amely a kizárási okokat is tartalmazná.

A Bp. 14. §-a értelmében a büntető bíróságok hatáskörét külön törvény határozza meg. A bírák, jegyzőkönyvvezetők és a királyi ügyész kizárására vonatkozó szabályokat azonban a Bp. 64–76. §-ai tartalmazták, lényegét tekintve a jelenlegi Be. 20–27. §-aiban, valamint 31–34. §-aiban foglaltaknak megfelelően. A hatásköri szabályokat végül a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló 1897. évi XXXIV. törvénycikk kodifikálta.

Jelenleg is gondolkodás tárgyát képezi a hasonló törvényalkotási megoldás, melynek indokaként elhangzott, hogy a hatásköri szabályok módosításai miatt az eljárási törvényt ne érintse a jogalkotás. Véleményem szerint azonban amennyiben a legújabb Btk.-t mint ultima ratiót a jövőben nem érinti gyakori változás új különös részi tényállások megalkotásával, úgy jól átgondoltan – a változtatás szükségességének veszélye nélkül – a hatásköri szabályok is az eljárási törvénybe iktathatók. Talán nem oktalan az új igazságügyi miniszter, dr. Trócsányi László ígéretét idézni, mely szerint minőségi jogalkotás fog következni.

A koherencia minimális feltételének tekintem azonban a külön eljárásként beiktatott kiemelt jelentőségű ügyek eljárási szabályainak megszüntetését, amelyek – már mindenki által elismerten – nem váltották be a hozzá fűzött reményeket.

Megfontolandónak tartom az összeférhetetlenségi, együttalkalmazási és kizárási okok összehangolását, lényegét tekintve a kizárási okok kiterjesztését^[39].

Az illetékességi szabályokról kevés szó esik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a „fiatalkorúakat” (különösen a büntethetőségi korhatár leszállítása miatt), valamint a közlekedési ügyeket érintő változások nem eredményezték a kívánt eljárás-gyorsítási igény teljesülését, a szakmai színvonalat viszont a kötelező képzések sem tudták a minimális elvárásoknak megfelelővé tenni. A közlekedési ügyekben a bírák szakosodása, szakjogászi plusz képzettsége, a fiatalkorúak ügyeiben az empatikus elkötelezettség, a tapasztalati úton megszerzett pszichológiai és szociológiai ismeretek, a fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó szakemberek kommunikációja biztosított egy viszonylag magas szintű jogegységet a joghátrányok alkalmazását illetően is. Mindezekre tekintettel a székhelyi járásbíróságok kizárólagos illetékességét visszaállítanám a fiatalkorúak ügyeiben, ha már a fiatalkorúk külön bíróságának alapítása fel sem vetődik, szemben a jogtörténeti múltunkkal.^[40]

Még azt az eleve elvetésre rendelt ötletet is felvetném, hogy az ittas járművezetések is tartozzanak a közlekedési ügyekben kizárólagos illetésességgel bíró székhelyi járásbíróságokhoz, hiszen ez utóbbi ügycsoportban leginkább ez tudná biztosítani a minél egységesebb büntetés-kiszabási gyakorlatot.

Az illetékesség kapcsán itt most nem térnék ki a törvényes bíróhoz való jogra, a 36/2013. (XII. 5.) AB határozat elemzésére, mert ez a bírói függetlenséggel szorosabb összefüggéseket mutat.

Azok az ötletek azonban, melyek szerint ismét felmerülhet az ügyész joga arra, hogy ott emeljen vádat, ahol – megítélése szerint – a bizonyítékok nagyobb része rendelkezésre áll (költségkímélés okán), vagy a bírói szervezet ügyészséggel kötendő együttműködési megállapodása a járásbíróságok illetékességének meghatározását illetően, biztosan alkotmányossági aggályokat vetnének fel.

Tisztán és világosan megfogalmazást nyert az illetékesség mibenléte 100 évvel ezelőtt.

„Joga és kötelessége a büntető biróságnak, hogy más azonos hatáskörü biróság kizárásával valamely adott ügyben eljárjon. Hogy az egyenlő hatáskörű biróságok közül valamely konkrét esetben melyik jár el, azt […] az illetékességi szabályok állapítják meg. Ezek a szabályok egyszersmind bitositékot nyujtanak az igazságügyi igazgatás önkényével szemben, hogy valamely ügyet politikai tekintetekből ki ne vonasson a számára esetleg kényelmetlen biróság itélkezése alól.”^[41]

A sértettek jogainak fokozottabb védelme

Ebben a tárgykörben semmilyen konkrétabb, új koncepcionális irány megfogalmazásával nem találkoztam. Oda kell azonban figyelni a jogtudomány prominens képviselőjének a véleményére, amikor a terheltek garanciális jogait, és az előzetes letartóztatás, valamint a tanúvédelem összefüggéseit taglalja. Bencze Mátyás idéz Pokol Béla parlamenti felszólalásából.^[42] „Az ártatlanság vélelme az a jogelv, amelynek végletekig feszítése senkit nem engedne bezárni, mielőtt nincs jogerős ítélet, és minél inkább érvényesülni tud ez, annál inkább növekszik a tanúvédelem szükséglete. Ezt a fejtegetést csak azért említem, mert a hazai politikai életben is vannak olyan jogpolitikai csoportok, akik folyamatosan sürgetik az előzetes letartóztatás további radikális szűkítését. Itt most a másik oldal tárul a szemünk elé, a tanúk és az áldozatok kiszolgáltatottsága, de ezen túl a társadalom nagy részének potenciális áldozattá válása is ennek a következménye.”

„Tudniillik, minél szűkebb körre szorul vissza az előzetes letartóztatás lehetősége – mint ahogy nálunk is látható volt ez az elmúlt tíz évben az összes bűncselekmény elkövetőinek arányában –, és akár nagyon komoly bűncselekmény-elkövetők is szabadlábon maradhatnak a jogerős elítélésig, annál inkább szükség van a tanúvédelemre. Tudom persze, egy sor más további komponens is belejátszik ebbe, de azért a bűnelkövetők szabad mozgása és a szabadsága az egész eljárás folyamán, ami az előzetes letartóztatás visszaszorulásával függ össze, nagymértékben összefügg a tanúvédelem szükségletével.”

Nehezen egyeztethető össze a sértettek jogainak minél magasabb színtű elismerésének deklarálásával az a jogalkotási ötlet, hogy több vádlottas, sokcselekményes ügyben – a költséghatékonyság előtérbe helyezése okán – a sértettek részére csak az ítélet rendelkező részét kelljen kézbesíteni. Ezt követően belépne egy jogvesztő határidő, 5 nap, amely idő alatt a sértett kérhetné a teljes ítélet kézbesítését. Az 5 nap egyébként sem koherens azokkal a határidőkkel, melyek jogot keletkeztetnek. Ez az ötlet nem lehet végiggondolt, mert az ítélet rendelkező részéből sok esetben a sértett azt sem tudhatja meg, hogy az ő sérelmére megvalósult bűncselekményt kik követték el, így nincs meg az érzelmi elégtétel, és nem lehet elégedett a büntető igazságszolgáltatással sem. Az ilyen ügyekben a sértett még a tanúkénti kihallgatása során sem fogja megtudni, hogy kiknek a büntetéseire figyeljen az ítélet rendelkező részéből, hiszen több eljárási szabály is lehetővé teszi, hogy a tárgyalásra tanúként meg se idézzék [Be. 217. § (3) bekezdés h) pont], továbbá a nyomozás során se hallgassák ki a Be. 181. §-ának (3) bekezdésének alkalmazásával.

Az előzetes letartóztatás

Más hivatásrendek képviselőit hallva ugyanaz a dilemma merül fel, mint az egyes ügyekben e kényszerintézkedés fenntartása vagy megszüntetése kérdésében, amikor az ügyész és a védő érvelését olvassuk. Különbség van a nyomozati szakban elrendelt és meghosszabbított, illetve a vád beérkezését követően fenntartott előzetes letartóztatás között. Az első esetben a bíró sem rendelkezik elegendő és mindenre kiterjedő információval a nyomozás állását illetően, a perbíróságra érkező ügyben legtöbb esetben pusztán a várható büntetés nagysága vetíti előre azt a félelmet, hogy a vádlott megszökik, elrejtőzik. Ha nincs egzisztenciája akkor azért, ha van, akkor a lehetőség fokozott. Az óvadék jogintézménye a magyar joggyakorlatban ez esetre sem vált be, idegen test az eljárásjogban.

Mégsem értenék egyet azzal, hogy nyomozati szakban e kényszerintézkedés alkalmazása kerüljön vissza az ügy teljes ismeretével rendelkező ügyész kezébe, nem csak azért, mert ez nemzetközi jogi normába ütközne, hiszen szabadságelvonással járó kényszerintézkedést, szankciót csak bíró alkalmazhat.

Elhangzott, hogy a Be. 129. §-ával kapcsolatban a bírói gyakorlat a nyelvtani értelmezés szintjén maradt, ezért az új törvényben legyenek egyértelműen megfogalmazva az előzetes letartóztatás elrendelésének okai, és mérlegelési lehetősége ne legyen a bíróságnak.^[43] Ez utóbbi felvetést talán az előadó sem gondolta eléggé végig.

Megkezdett bűncselekmény befejezésének a veszélye indokolhatja az előzetes letartóztatást, továbbá a tanúk megfélemlítésének a veszélye, mert ez utóbbi a sértettek fokozott védelmét szolgálná, valamint a tanúskodástól félő állampolgárokét. Az egyértelmű, hogy a gyanúsítottak összebeszélésének a lehetősége nem előzetes letartóztatási ok, mert ezáltal a szabad védekezésükhöz való joguk sérülne, és nem gátolhatja a bíróság bizonyítékokat értékelő tevékenységét, ha a vádlottak egyeztetik a védekezésüket.

Kérdés, hogy az újabb (szabadságvesztéssel fenyegetett, a Btk.-ban minden bűncselekmény ilyen, kivéve a 13 elzárással büntetendőt) bűncselekmény elkövetésének a feltételezése, a bűnismétlés veszélye milyen érdeket szolgál. A leendő sértett érdekét minden bizonnyal, azonban újabb büntetőeljárás megindulása esetén egy objektív előzetes letartóztatási ok lépne előtérbe.

Végezetül a szökés, elrejtőzés veszélye több szempontból sem releváns – kivéve a közvélemény reagálásától való félelmet –, különösen nem, ha az erre alapozott kényszerintézkedés az eljárási cselekményeken való részvételt biztosítaná. Az eljárási cselekményeken nem kötelező részt venni, erre számtalan eljárásjogi lehetőség keletkezett [Be. 279. § (3) bekezdés, XXV. Fejezet] az idők folyamán az eljárás gyorsítása, egyszerűsítése jegyében. Pontosan milyen jelentősége van a terhelt kötelező, kikényszerített jelenlétének a tárgyaláson, ha nem tesz vallomást, nem él az észrevételezési, kérdezési jogával, a szakvélemények és a tárgyalási jegyzőkönyvek másolatának kikérése után írásbeli védekezést terjeszt elő?

A társadalom azon elvárása, hogy a vád alá helyezett személy töltse le a törvényszabta büntetés lehetőség szerinti legmagasabb mértékét, ma már a nemzetközi bűnügyi együttműködés magas színvonala miatt a legtöbb esetben biztosított.

Ülnökök, laikus személyek közreműködése

Szóba került, hogy az ülnökök részvételét a fiatalkorúak külön eljárására és a katonai külön eljárásra kellene korlátozni.

A demokrácia alapvető követelményei közé tartozik, hogy a nép közvetlenül vegyen részt az igazságszolgáltatásban és józan életfelfogásával, valamint természetes igazságérzetével kiegészítse a hivatásos bírói elem által képviselt jogászi szakképzettséget. Csak így biztosítható az a fontos érdek, amely megkívánja, hogy az igazságszolgáltatás sohase szakadjon el a helyes társadalmi felfogástól, hanem hűséges kifejezője legyen a nép meggyőződésének. A jogászilag képzett és a nem jogászi elemnek az igazságszolgáltatásban való harmonikus együttműködése a bíróság tekintélyének is javára szolgál, amennyiben közelebb hozván a bíróságot a néphez, fokozza a bíróság iránti bizalmat és megbecsülést, amely a demokratikus értelemben vett bírói tekintély nélkülözhetetlen feltétele.^[44]

A most idézetteket idejétmúltnak lehet tekinteni, s talán nem is hivatkozható, azonban a jogtörténetünk részét képezi.

A laikus személyek részvétele a büntető bíráskodásban leginkább az esküdtbíráskodást jelenti a magyar bírósági eljárással nem szembesült állampolgárok ismereteiben. Az esküdtbíróság jogintézménye azonban a magyar jogrendszerbe nem tudott beékelődni, pusztán rövid ideig működött, és csak egyes bűncselekmények esetén. A mai napig nem világos az állampolgárok számára – a jogi ismeretek hiányában, amelyeket nem a bíróság tekintélyének növelésére törekvő bíráknak kellene közvetíteniük –, hogy hány nem jogász végzettségű személy vesz részt az egyes ügyek eldöntésében. A tárgyalótermen kívül szerzett ismereteim miatt sem lennék ellene a laikus bírák jogintézménye megszüntetésének a két külön eljárás kivételével, amelyekben viszont jelentősége lehet a laikus bíró részvételének a katonai, speciális életviszonyok miatt, illetve a gyermek- és fiatalkorúak elleni eljárásban az empátia és az élettapasztalat, valamint a pedagógiai ismeretek miatt.

A terhelt részvétele a másodfokú eljárásban

Nem vetne fel alkotmányossági aggályokat, ha a másodfokú nyilvános ülésre és a tárgyalásra nem kellene minden esetben idézni a vádlottat. Az idézéssel szembeni mulasztást ugyanis a Be. 69. §-a kivételt nem tűrően szankcionálja. Amennyiben nem kötelező a vádlott részvétele a másodfokú eljárási cselekményen, akkor nem kellene idézni, hanem értesíteni, hogy lehetősége legyen gyakorolni a nyilvános tárgyaláshoz való alkotmányos jogát. Idézés kibocsátására csak akkor kerüljön sor, ha a vádlott terhére fellebbezést jelentettek be, vagy a bíróság bizonyítás felvételét rendelte el. Ha a vádlott szabályszerű idézésre nem jelenik meg, az elővezetése rendelhető el, kivéve, ha az idézés konkrét okának ismeretében bejelenti, hogy nem kíván részt venni az eljárási cselekményen. Mindez megfelelne a tisztességes eljárás elvének.

Különleges eljárások

A büntetőeljárási törvény „karcsúsításának” igénye okán felmerült, hogy a perbíróság jogerős döntését követő, reparáló eljárásokat ne tartalmazza az új Be. Miután ezek javarésze már korábban átkerült a Bv. törvénybe, ezért értelmetlen lenne ezzel vitatkozni. Azt azonban szükségesnek tartom leszögezni, hogy az ítélkező bíróság kompetenciájába tartozó döntéseket, rendelkezéseket nem a büntetés-végrehajtási törvénynek kellene tartalmaznia. Az eljárási törvényben kellene minden olyan szabályt megjeleníteni, amiben való döntés a perbíróságra tartozik: nyomban bejelentett halasztás vagy részletfizetés iránti kérelem.

Az összbüntetés – bírói mérlegelést már alig engedő – új szabályai miatt a döntést a büntetés-végrehajtási bíró kezébe kellene tenni, és az alapul szolgáló anyagi jogi szabályoknak sincs helye a Btk.-ban.

Ezzel szemben nehéz elfogadni az anyagi jogi szabályok megnyirbálását, bár ez előrevetíti, hogy a jogalkalmazók felvetéseinek az eljárási kódex megalkotásának folyamatában sem lesz eredménye. Az ítélet rendelkező része csak az eljárási törvényben foglaltaknak megfelelően tartalmazhatja az anyagi jogi törvényben írtakat. Egyes szabályok a büntetőjogi szankciókat illetően azonban a jogalkotói koncepció miatt átkerültek a büntetés-végrehajtási törvénybe, amelynek a normái nyilván nem jelenhetnek meg a büntetőjogi felelősségről döntő ítélet rendelkező részében.

„A vádlottnak elítélése esetében az ítélet rendelkező részének még fel kell ölelnie: […] d) pénzbüntetés megállapítása esetében intézkedést az iránt, hogy a büntetést, ha be nem hajtható, mily nemü és tartamu szabadságvesztés-büntetésre kell átváltoztatni”.^[45] Ekkor még nem volt közérdekű munka szankció, amelyre a jelenben szintén érvényesek az eddig írtak.

Jogerő, záradék

A jogerő biztosítja a jogrend stabilitását, az állami akarat, a törvények érvényesítését. Ha a bíróságok büntető ítéleteit korlátlanul kétségbe lehetne vonni, az aláásná a törvények, az állami akarat érvényesítését, és a jogbiztonságba vetett bizalmat, és kétségessé tenné az állami szervek eljárásának értelmét.^[46]

Az ítélőtábla büntető kollégiumában újra és újra felkorbácsolódott a vita, hogy mely határozatokat kell jogerősíteni. Ez vezette Elek Balázst a jogerőről szóló munkájának megalkotására.^[47] Ebből meggyőződtem arról, hogy a jogerő fogalma a jogirodalomban, jogelméleti síkon sincs meghatározva, egyértelműsítve, ezért továbbra is a gyakorlati megfontolásaim mentén gondolkodhatok.

Az ügydöntő – bűnösséget megállapító, felmentő ítélet, s az eljárást megszüntető végzés (kivéve, ha az ügyész a vádat elejtette, s pótmagánvádnak nincs helye) – határozat jogerősítése (jogerőt megállapító záradékkal ellátása) tárgyában viszonylag egységes gyakorlattal lehet találkozni, figyelemmel arra, hogy a lényeget illetően az 1973. évi I. törvény, a régi Be. is ugyanilyen értelmű szabályozást tartalmazott.

A kivételként említett ügyészi vádelejtés esetén nem merül fel a végzés jogerősítése, mert a Be. 332. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerinti eljárást megszüntető ok esetén a Be. 346. §-a (5) bekezdésének a) pontja a fellebbezési jogot kizárja. Ekkor a rendelkező résznek kell tartalmaznia, hogy a végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.

A Be. 588. §-ának (2), (3) és (4) bekezdése arról szól, hogy az ítéletek első, másod- és harmadfokon mikor emelkednek jogerőre. Itt a záradék szót nem említi a jogalkotó. Az (5) és (6) bekezdés tartalmazza, hogy a jogerőt a tanács elnöke (ez legalább egyértelmű) záradékkal tanúsítja. A nyelvtani értelmezés szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a „záradék” szót is fel kell tüntetni a megállapítás előtt. A záradék szó nyilván azt jelenti, hogy egy befejezett dolog után teszek még oda valamit, azaz az írásba foglalt, keltezett, aláírt, tehát végérvényesen lezárt határozat után.

A záradék szó nem szerepel minden jogerőt kimondó megállapítás előtt. A gyakorlat természetesen nem csak ebben nem egységes. Megjegyzést érdemel, hogy szükséges volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság kollégiumi véleményt^[48] alkosson a harmadfokú határozat záradékának tartalmáról.

Zavaró, és számomra értelmezhetetlen a Be. 281. §-a (9) bekezdésének a szövege, mely szerint – a törvényben írt esetekben – az ügydöntő határozatot a vádlott, védő távollétében is ki lehet hirdetni, s a határozatot – a fellebbezési jogára (324–325. §) vonatkozó rendelkező részi záradék feltüntetése mellett – kézbesítés útján kell közölni. Nem érthető, hogy a rendelkező részbe hogyan kerül záradék.

A jogerő és a végrehajthatóság fogalma több okból sem köthető össze, és azt a jogalkotó is külön kezeli álláspontom szerint. A felmentő ítéletnek nincs végrehajtandó része (kivéve, ha egyúttal kényszergyógykezelés elrendelésére kerül sor), a jogerőre emelkedése azonban res iudicata-t teremt.

A nem ügydöntő végzések általában előzetesen végrehajtandók, a jogerő bevárása nélkül, de például a zár alá vétel és a rendbírság esetében a fellebbezésnek halasztó hatálya van, a végrehajthatóság feltétele a jogerő beállta, amit ennek folytán meg is kell állapítani.

Vannak olyan végzések, amelyek ellen a fellebbezést a törvény kizárja, más jogorvoslattal támadható, ilyen esetben a rendelkező rész tartalmazza, hogy nincs helye fellebbezésnek (bíró kizárása, tárgyalás mellőzésével hozott végzés), a záradék szükségessége fel sem merül.

A jogerősítés az eddig nem említett esetekben azt nyilvánítja ki, hogy további fellebbezésnek, jogorvoslatnak nincs helye (általában rendkívüli jogorvoslatnak sem). Ez különösen fontossá vált a harmadfok bevezetésével, amikoris a kezdetekben volt olyan értelmezése a Be. 383. §-ának, mely szerint a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos döntések esetében is lehet harmadfokú eljárás.

Feltételezem, hogy egyes bíróságok azért írják bele a másodfokú végzések rendelkező részébe, hogy további fellebbezésnek nincs helye, mert elvi síkon ellenzik a jogerősítő záradékot, de kifejezésre akarják juttatni, hogy nincs helye harmadfoknak. Tény, hogy egyik megoldásnak sincs jogszabályi alapja.

Ezzel szemben például a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) egyértelmű megoldást nyújt.^[49]

A világos jogalkotói akarat kifejezéséig a tisztességes eljárás, a tisztességes tájékoztatás okán fenntartom azt az álláspontomat, hogy jogerősítő záradékkal fejezzük ki azt a tényt, hogy további fellebbezésnek nincs helye. Másodfokon véglegesen lezártuk a felvetett jogkérdést még akkor is, ha másnap újabb, ebbe a tárgykörbe tartozó indítvány előterjesztésének van helye: kényszerintézkedés megszüntetése iránti vagy perújítási indítvány. Ez egy újabb megoldandó jogi probléma első és másodfokon, de nem harmadfokon, és ezt kell deklarálni.

A részjogerő kérdését részletesen taglaltam a kollégiumi üléseink előkészítő anyagaiban, így most csak arra térnék ki, hogy a Be. 349. §-ának (1) bekezdése a nem ügydöntő végzésekre is vonatkozik a Be. 347. §-ának (1) bekezdése értelmében. Az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése sem bírálható felül arra a vádlottra, akire nincs joghatályos fellebbezés. Ezt a tényt pedig egyértelműsíteni kell jogerősítő záradékkal, de enélkül sincs joga a másodfokú bíróságnak, hogy az ő vonatkozásában bármilyen megjegyzést tegyen, a beállt jogerő az akadálya ennek.

Nehéz vitatkozni a Kúria friss határozatában foglaltakkal:

A [rendkívüli] jogorvoslat a bíróság nem minden határozatával szemben vehető igénybe, hanem csak a jogerőre képes és ténylegesen jogerőre emelkedett határozattal szemben (amennyiben az egyéb jogorvoslattal nem támadható). Amíg felülvizsgálatnak csak jogerős ügydöntő határozat ellen van helye [416. § (1) bek.], addig a törvényességi jogorvoslat bármely fellebbezéssel támadható és jogerőre emelkedett bírósági határozat ellen irányulhat. A másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasító határozata nem jogerőképes határozat, nem emelkedhet jogerőre, nem jogerős határozat. Amennyiben a Be. szerint az adott határozat ellen van helye rendes jogorvoslatnak, akkor az egyúttal alaki jogerőre is képes határozat. Ha nincs helye rendes jogorvoslatnak, akkor az jogerőre nem emelkedhet. A törvény jogorvoslatot a jogerős bírósági határozat ellen teszi lehetővé, mert amely határozat ellen rendes jogorvoslatnak nincs helye, az ellen rendkívüli jogorvoslat sem vehető igénybe.^[50]

Miután korábban kifejtettem, hogy mennyire nem értenék egyet a hatályon kívül helyező végzések felülbírálhatóságával, a jelenlegi jogszabályi állapotnak megfelelően záradékkal látjuk el a hatályon kívül helyező végzéseket, mellyel pusztán azt deklaráljuk, hogy e végzés azért jogerős, mert nincs ellene fellebbezésnek helye. Az eddigi álláspontomat a Kúria meggyőző érvelése mentén annyiban változtatnám meg, hogy a rendelkező részben kellene kinyilvánítani, hogy a hatályon kívül helyező rendelkezés ellen nincs helye fellebbezésnek. Azt ugyanis mindig tartalmazza a végzés, hogy az előzetes letartóztatással kapcsolatos rendelkezés ellen van helye fellebbezésnek (a 368. és 383. §-ok értelmezéséből következően).

Záró gondolatok

Végezetül itt is szükségesnek tartom megjegyezni, hogy véleményem szerint továbbra sem lenne helytelen az elhatárolódás a jogelmélet tudósai, a jogalkotás felszentelt birtokosai és a jogalkalmazás mesterei között. Nem kellene elvárni a jogalkalmazóktól a véleményeiknek jogszabályszövegként való megjelenítését, hiszen ennek elfogadása koherencia-zavarhoz vezethet. A jogalkotótól az absztrakt gondolkodás várható el – s hogy mennyire, azt ez az írás is igazolja, mert bemutatja, hogy minden összefügg mindennel – a jogelmélet által kialakított dogmatikai álláspontok ismeretében és felhasználásával, valamint a jogalkalmazók által jelzett joghézagok, jogalkalmazási anomáliák rendezése iránti igénnyel.

Milyen szép feladata lehetne a független bírónak – a szabályzatok, statisztikai mutatók, a gondolkodásra fordítható idő számszerűsítésének egyre szorítóbb behatároltsága nélkül – a jogszabályok önálló értelmezése a jogtudományban és a jogtörténetben való kutakodás, valamint a gondolkodás szabadságával.

S hogy ne a saját szavaimmal fejeződjön be az írás, egy jogtudós mívesen megfogalmazott gondolatait idézem a jelen kodifikátorai előtt álló göröngyös útra kísérőként.

„Magyarországot a jogszolgáltatás feladatai és az egyéni szabadság tekintetében ugyanoly aspiratiok uralják mint a többi művelt nemzeteket; s azon fejlődési következetesség alól, mely Europát a bűnvádi eljárásnak a continensen jelenleg fenálló rendszerére kényszeritőleg vitte, hazánk sem fogja magát kivonhatni tartósan. A Nyugateuropával azonos culturális, társadalmi és államjogi viszonyok és azonos anyagi jog, hacsak nem akarunk megelégedni azzal, hogy az alapjogok nálunk csupán elméletileg álljanak fen: a bűnvádi eljárásban is azonos elvek követését teszik kikerülhetetlenné.

Míg a speciális viszonyok jelszava alatti ellentállást ezen eszmék irányában fel nem adjuk, a vergődés és a hányattatás permanens lesz ugy bűnvádi eljárásunk mint birósági szervezetünk felépitése körül.”^[51] n